1. fejezet

A Trader’s Luck

Az ősi, még a Klón Háborúkból megmaradt csapatszállító Korélia bolygójának egyik orbitális pályáján ült csendben, látszólag elhagyatottan. A látszat azonban csalóka volt. Az öreg Liberator osztályú hajó – valaha Guardian of the Republicnak hívták – most Trader’s Luck név alatt új életet élt. A belsejét kipucolták, és szedett-vedett berendezéssel körülbelül száz, többségében humanoid élőlény számára lakhatóvá tették. Jelen pillanatban ezek közül azonban csupán néhány volt ébren, hiszen éppen az alvási periódus közepén jártak.

A hídon természetesen volt őrség. A Trader’s Luck ideje legjavát orbitális pályán töltötte, noha képes volt fénysebességgel is haladni, még ha korszerű viszonylatban meglehetősen lassan is. Garris Shrike, a hajó fedélzetén szerveződött kereskedő klán féleség vezetője, a látszat kedvéért legalábbis, szorosan értelmezte a hajózási előírásokat, így a hídon mindig tartózkodott valaki.

Shrike parancsainak mindenki engedelmeskedett a hajón, nem kimondottan az az alak volt ugyanis, akivel érdemes ujjat húzni, hacsak nincs jó oka erre az embernek, netán nem egy csőre töltött sugárvetőt tart a kezében. Az embereit meglehetősen zsarnoki módon irányította. A vékony, átlagos termetű Garris a maga marcona módján jóképű volt. A halántékánál lévő őszes hajtincsek csak kiemelték ébenfekete haját és acélkék szemét. Keskeny ajkai a legritkábban húzódtak mosolyra – ami akkor sem a jókedvéből fakadt. Garris Shrike kitűnően lőtt célba, fiatalabb korában hivatásos fejvadászként kereste a kenyerét. Később abbahagyta ugyan, ahogy ő mondta a „balszerencséje” miatt – a valóságban a türelmetlensége fosztotta meg őt a legzsírosabb, ám élve elfogandó zsákmányoktól. A holttestekért ugyanis általában jóval kevesebbet fizettek.

Shrike-nak volt egyfajta morbid humorérzéke, különösen akkor, ha mások szenvedésének örülhetett. Amikor szerencsejátékot űzött és nyert, főleg, ha még be is rúgott hozzá, hajlott rá, hogy szinte önkívületi vidámságba lovalja magát.

Jelen pillanatban is éppen részeg volt. Az egykori tiszti készenléti szobának az asztalánál ülve szabakkot játszott, és nyakalta a jófajta alderaani sört, a kedvenc italát.

Rápillantott a kártyachipjeire, és magában számolgatott. Vajon passzolnia kéne, és várni, hogy kijöjjön egy tiszta szabakk? Az osztó bármelyik pillanatban megnyomhat egy gombot, ami megváltoztatja az összes kártya értékét. Ha ez megtörténik, neki lőttek, hacsak nem húz még egy kettest, és nem rakja le a legtöbb lapját az asztal közepén lévő interferenciamezőre.

Az egyik játékos, egy ormótlan elomini hirtelen elfordította agyarakkal tarb’tott fejét, és a háta mögé nézett. Az egyik kiegészítő kontrollpanel jelzőlámpája villogni kezdett. A hatalmas, csapzott szőrű elomini torokhangon felmordult, és a Basicet törve megszólalt:

– Van valami a fegyverszekrények zárszenzorával, kapitány Shrike ragaszkodott az „illő” megszólításhoz és formaságokhoz, elvégre őróla volt szó. Hacsak nem valami pángalaktikus züllés kellős közepén járt, a Luckon mindig katonai egyenruhát viselt – amit ráadásul saját maga tervezett egy főrangú moffi egyenruha mintájára. Teleaggatta „medálokkal” és „kitüntetésekkel” – ezeket nagy nehezen, a legkülönbözőbb bolhapiacokról szedte össze.

Meghallván az elomini figyelmeztetését, kábán felnézett, megdörzsölte a szemét, majd felegyenesedett, és az asztalra dobta a kártyachipeket.

– Mi az, Brafid?

Az óriás összeráncolta agyarakkal teli ormányát.

– Nem tudom, kapitány Most minden normális, de valami villogott, mintha a zár egy pillanatra nem kapott volna energiát. Talán csak egy kis áramkimaradás volt.

A kapitány felpattant, és olyan magabiztos, kecses léptekkel kerülte meg az asztalt, hogy még a piperkőc „egyenruha” sem tudta elrontani az összképet. Odalépett a kijelzőhöz. Semmiféle rendellenességre utaló jelet nem látott.

– Nem áramkimaradás volt – döntötte el végül. – Valami más.

Hátrafordult, és odaszólt a balján álló magas, keménykötésű férfinak.

– Larrad, ezt nézd meg! Valaki lekapcsolta a zárat, és egy szimulátorral akarja elhitetni velünk, hogy áramkimaradás volt. Tolvaj van a fedélzeten. Mindenkinél van fegyver?

A megszólított ember; Larrad Shrike történetesen a testvére volt. Bólintott, és megveregette a combján hordott pisztolytáskáját. Brafid, a szőrös elomini megmarkolta az „ösztökéjét”. Ez az elektro bénító volt a kedvenc fegyvere, pedig erejéből kitelt volna, hogy puszta kézzel felkapjon egy emberszabású lényt, és elroppantsa a gerincét.

A másik jelenlévő személy, egy nőnemű sullusti, a Luck navigátora felállt, és szintén megpaskolta kopottas sugárvetőjét.

– Készen állok, kapitány! – felelte cincogó hangon. Apró termete, libegő taréja és sugárzó szemei ellenére Nooni Dalvo legalább olyan veszedelmes volt, mint a föléje tornyosuló elomini – mellesleg a legjobb barátja a hajón.

– Jó – morogta Shrike. – Nooni, állíts egy őrt a fegyverszekrényekhez, hátha visszatér! Larrad, aktiváld a bioszenzorokat, és ha tudod, azonosítsd a tolvajt, meg hogy merre tart!

Shrike testvére bólintott, és odahajolt a vezérlőpulthoz.

– Koréliai ember – jelentette ki egy másodperc múlva. Férfi. Fiatal. Kb. 1,8 méter magas. Sötét haj és szemek. Vékony alkat. A bioszkenner felismerte. A tat felé, a konyha irányába tart.

Shrike ábrázata megkeményedett, tekintete nagyjából annyi melegséget árasztott, mint a Hoth rendszer gleccserei.

– Az a Solo kölyök – mondta. – Egyedül neki van annyi vér a pucájában, hogy valami ilyesmivel megpróbálkozzon. Ökölbe szorította a kezét. Az ujján viselt, egyetlen hatalmas devaroni mérgező vérkristályból vésett gyűrű tompán megcsillant a neonfényben. – Eddig elnéző voltam vele szemben, mert jó siklópilóta, és még sosem vesztettem, ha rá fogadtam. De ami sok, az sok. Ma éjjel megtanítom arra, hogy tisztelje a feljebbvalóit. Azt fogja kívánni, bárcsak meg se született volna. Shrike kivillantotta ragyogó fogsorát.

– Vagy hogy bárcsak ne „találtam” volna rá tizenhét évvel ezelőtt, és ne hoztam volna ide azt a porbafingó kis seggét a Luckra. Én egy békés, türelmes ember vagyok… – itt színpadiasan felsóhajtott –, ahogy az galaxis szerte ismert, de engem is ki lehet hozni a sodromból.

Ránézett láthatóan feszengő testvérére. Garris eltöprengett, Larrad vajon emlékszik-e a Solo kölyök legutóbbi, tavaly történt megbüntetésére. A ficsúr két napig nem tudott járni utána.

Shrike összevonta a szemöldökét. Semmilyen lazaságot nem tűrhet el a beosztottjaitól.

– Rendben, Larrad? – kérdezte halkan.

– Rendben, kapitány!

Han Solo az elemelt pisztolyt szorongatva végigosont a szűk fémfolyosón. Amikor rákötötte a szimulátort a fegyvertárolóra és megberhelte a zárat, csak egy másodperce volt benyúlni és megragadni az első keze ügyébe eső fegyvert. Válogatni sajnos nem volt alkalma.

Idegesen elsöpörte sötétbarna hajtincseit a szeme elől. Izzadt. A fegyver nehéznek, esetlennek tűnt a markában. Han ritkán tartott akárcsak a kezében is ilyen fegyvert, és legfeljebb annyit tudott róluk, hogy hol kell ellenőrizni a feltöltöttségüket. Lőni még egyszer sem lőtt igazi pisztollyal. Garris Shrike csupán a közvetlen beosztottjainak engedélyezte, hogy felfegyverkezve járjanak a hajón. A félhomályban hunyorogva a fiatal siklópilóta kipöccintett egy apró panelt a fegyvercső oldalán, és ránézett a kijelzőre. Remek. Fel van töltve. Lehet, hogy Shrike nagy seggfej, de a hajót azt rendben tartja.

Az ifjonc még magának sem vallotta volna be, hogy tulajdonképpen mennyire fél a Traders Luck kapitányától, és mennyire utálja is őt. Régen rájött már, hogyha a legcsekélyebb jelét is mutatja a félelemnek, biztos verés lesz a vége – vagy még rosszabb. Az egyetlen dolog, amit ezek a marha tahók értékelnek, az a bátorság – vagy legalábbis a hencegés. Így Han Solo gyorsan megtanulta, hogy nem szabad hagynia, hogy a félelem eluralkodjon a szívén vagy az eszén. Voltak pillanatok, amikor Han azért mélyen, a felszedett keménység rétegei alatt érzékelte a félelmét, ilyenkor azonban kínkeservvel még mélyebbre ásta azt.

Kísérletképpen szemmagasságba emelte a fegyvert, és egyik mogyoróbarna szemét behunyva elnézett a cső fölött. A pisztoly célgömbje enyhén imbolygott. Han átkozódva vette észre, hogy remeg a keze. Gyerünk, mondta magának. Bátorság, Solo! Az, hogy lejuthatok a hajóról, és nem látom többé Shrike-ot, megér egy kis kockázatot

Ösztönösen hátranézett a válla fölött, majd pont időben fordult vissza, hogy lebukjon egy alacsonyan lógó elektromos csatlakozó elől. Azért választotta ezt az utat, mert ez elkerülte a lakó- és pihenőkörleteket. Cserébe olyan szűk és alacsony mennyezetű volt, hogy lassan klausztrofóbiássá kezdett válni, ahogy immár csak előrefelé nézve lassan továbbaraszolt.

Nem sokkal előtte a folyosó kiszélesedett, és Han rájött, hogy már majdnem elérte a célját. Csak még egypár perc, mondogatta magában, és kecsesen, nesztelenül, akár egy wonat, továbbosont. A hiperűr moduloknál járt éppen, aztán elért egy keresztfolyosóhoz. Jobbra fordult, és magában hálát adott, amiért végre ismét felegyenesedve járhat.

Odalépett a hatalmas konyha ajtajához, és hegyezni kezdte a fülét. Hangok… igen, de csak azok, amikre számított is. A fémedények halk csörömpölése, a tésztaszaggatás és dagasztás jellegzetes hangjai.

Orrát megcsapta a sülő tészta illata. Lelenckenyér, a kedvence. Összefutott a szájában a nyál. Egy kis szerencsével azonban már nem lesz itt, hogy megehesse a finomságot.

Az övébe tűzte a pisztolyát, kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába.

– Hello… Dewlanna… – kezdte halkan. – Én vagyok az. Azért jöttem, hogy elköszönjek.

Egy magas, szőr borította és éppen vehemensen tésztát gyúró lény fordította felé a tekintetét, s halkan, kérdően felmordult.

Dewlanna valódi neve Dewlannamapia volt, és Han őt tartotta a legjobb barátjának a Trader’s Luckon, mióta a vuki nőstény tíz évvel ezelőtt, Han kilencéves korában a hajóra került. (A fiatal siklópilótának persze fogalma sem volt arról, hogy mikor is született, vagy kik voltak a szülei. Az is egyedül Dewlannán múlt, hogy egyáltalán megtudta, hogy a vezetékneve Solo.)

Han vuki nyelven egyáltalán nem beszélt – noha megpróbálta utánozni a hörgéseket, röffenéseket, vakkantásokat, bömböléseket és torokhangú, torokkaparó morranásokat, de tudta, hogy szánalmas kísérletek csupán. Érteni viszont remekül értette a nyelvet. Dewlanna a maga részéről a Basickel nem boldogult, de ő is tökéletesen megértette azt. Így hát a társalgás a fiatalember és az idősödő vuki között zavartalan volt… csak éppen eltérő.

Han az évek során hozzászokott ehhez, és nem problémázott rajta. Ó és Dewlanna egyszerűen… beszélgettek. Nagyszerűen megértették egymást. Kiemelte a lopott fegyvert a tokjából, és vigyázva, hogy a markolatát fordítsa a vuki felé, odanyújtotta a barátjának.

– Igen – felelt Dewlanna kérdésére. – Ma éjszaka lesz a napja. Eltűnök a Trader’s Luckról, és vissza se nézek többet.

Dewlanna aggodalmas hangon rámordult, közben egy percre sem állt le a gyúrással. Han féloldalasan vigyorogva megrázta a fejét.

– Túl sokat aggodalmaskodsz, Dewlanna. Természetesen mindent kiterveltem. A robothajók dokkjához közeli egyik tárolóban elrejtettem egy űrruhát, és van ott egy hajó, amelyik azonnal indul, amint kész van a tankolással és lerakodással. Egy robothajó az, és pont oda tart, ahová én is.

Dewlanna rendületlenül gyúrta a tésztát, de azért halkan közbevakkantott valamit.

– Az Ylesiára megyek – mondta Han. – Már sokat meséltem róla. Egy vallási közösség a hutt terület határán, a zarándokoknak pedig menedéket kínálnak a külvilág elől. Ott biztonságban leszek Shrike-tól. Ráadásul – azzal a vuki szakácsnő orra alá dugott egy aprócska hololemezt – pilótát keresnek! Arra használtam a legutóbbi melóból származó kreditjeimet, hogy megüzenjem nekik, érdekel az állás.

Dewlanna alig hallhatóan felmorrant.

– Hé, azt nem hagyhatom! – tiltakozott Han. A vuki közben tepsikbe tette a vekniket, és az egészet betolta az elektrokemencébe. – Nem lesz semmi bajom. Majd útban a robothajó felé még elemelek egy kis pénzmagot. Ne aggódj, Dewlanna!

A vuki tudomást sem véve róla keresztülcsoszogott a konyhán. Éltes kora ellenére meglepően energikusan mozgatta szőrös, enyhén görnyedt testét. Han tudta, hogy Dewlanna majdnem hatszáz éves. Még vuki mércével mérve is idős.

A vuki eltűnt a privát lakrészéhez vezető ajtó mögött, majd kisvártatva egy selymes, szövött anyagból készült erszénnyel a kezében jelent meg ismét, amely a kinézete alapján akár vukiszőr is lehetett.

Lágy de határozott nógatás kíséretében odanyújtotta Hannák.

Han ismételten megrázta a fejét, és tüntetően a háta mögé dugta a kezét.

– Nem – mondta határozottan. – Nem viszem el a spórolt pénzedet, Dewlanna. Szükséged lesz rá, amikor megváltod a jegyet, hogy utánam gyere!

A vuki félrehajtotta a fejét, és röviden vakkantott valamit.

– Természetesen utánam jössz! – mondta Han. – Csak nem gondolod, hogy hagylak itt elrohadni ezen a hajón? Shrike évről évre hülyébb lesz. Senki sincs biztonságban a Luck fedélzetén. Amikor odaérek az Ylesiára és rendbe szedem magam, értesíteni foglak, hogy mikor gyere. Az Ylesia egy vallási fellegvár, de legalább menedéket nyújt minden zarándoknak. Odáig Shrike keze sem ér el.

Dewlanna belenyúlt az erszénybe, és szőrös ujjaival elképesztő ügyesen végigpörgette a benne lévő kreditchipeket. Néhányat átnyújtott fiatal barátjának. Han hangos sóhajtással belenyugodott a dologba, és eltette őket.

– Nos… rendben. De ez csak kölcsön, oké? Vissza fogom fizetni. Az ylesiai papok rendes fizetést kínáltak.

Dewlanna helyeslően vakkantott egyet, majd figyelmeztetés nélkül kinyúlt, és termetes mancsával beleborzolt Han hajába, amire ezután leginkább a felrobbantott tyúkól kifejezés illett.

– Hé! – kiáltott fel Han. A vuki fejborzolás mellett nem lehet szó nélkül elmenni. – Most fésülködtem!

Dewlanna morgott valamit, mire Han sértődötten felhúzta az orrát.

– Nem is nézek ki jobban kelekótyán. Ezerszer mondtam már neked, hogy a kelekótya nem éppen hízelgő jelző egy emberre nézve.

Aztán ránézett a vukira, és a sértődöttsége rögvest elpárolgott, mert eszébe jutott, hogy jó ideig most látja utoljára a szőrös arcot, a melegkék szemeket. Dewlanna volt a legjobb, ha nem az egyetlen barátja. Nagyon-nagyon nehéz volt most csak úgy elhagyni.

A fiatal koréliai hirtelen odalépett, és hevesen átölelte a hatalmas testet. A feje a vuki melléig ért csupán, igaz, Han még azokra az időkre is emlékezett, amikor jó, ha a csípőjét elérte Dewlannának.

– Hiányozni fogsz – mondta, és könnyes szemekkel belefúrta az arcát a szőrcsomók közé. – Vigyázz magadra, Dewlanna!

A vuki panaszosan felbömbölt, és hosszú, borzas kezével viszonozta az ölelést.

– Milyen megható jelenet – jegyezte meg egy túlságosan is ismerős hang.

Han és Dewlanna egyszerre rezzentek össze és pördültek meg. A jövevény Dewlarma szobája felől érkezett. Az ajtóban ácsorgó Garris Shrike cápamosolya láttán Han ereiben meghűlt a vér. Dewlanna megremegett – vagy a félelem, vagy a gyűlölet miatt.

Shrike háta mögött a legénység két további tagja – Larrad Shrike és Brafid – volt látható. Han tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. Ha Shrike egymaga lenne, megkísérelhetné rávetni magát. Dewrlanna segítségével talán le tudná gyűrni a Luck kapitányát. Larrad és az elomini jelenlétében azonban semmi esélyük nem volt.

Han tudatára ébredt az övébe dugott lopott pisztolynak. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy előrántja, de aztán elvetette az ötletet. Shrike híres volt arról, hogy gyorsan jár a keze. Legyőzni úgysem tudná, legfeljebb mindkettőjüket megöletné a heveskedéssel. Shrike szemmel láthatóan tajtékzott a dühtől.

Han megnyalta a kiszáradt ajkait.

– Nézd, kapitány – kezdte. – Mindent megmagyarázok… Shrike parázsló szemekkel kihúzta magát.

– Mit akarsz te megmagyarázni, te nyamvadt kis áruló? A saját családodat lopnád meg? Elárulod azokat, akik megbíztak benned? Hátba szúrod a jótevődet, te szaros seggű hitvány tolvaj?

– De…

– Elegem van belőled, Solo! Eddig elnéző voltam veled, mivel átkozott jó siklópilóta vagy, és nagyon jól jött az a pénz, de most elfogyott a türelmem. – Shrike komótosan felgyűrte a túlcicomázott uniformisa ujját, majd megropogtatta az ízületeit. A konyha fakó, mesterséges fényében a vérköves gyűrű halvány ezüstszínben csillogott. – Lássuk, néhány nap küzdelem a devaroni vérkristály mérgével, no meg persze egypár törött csont mennyire változtatja meg a viselkedésedet. A te érdekedben teszem ezt, fiú. Egyszer még hálás leszel érte.

Han nagyot nyelt, amikor Shrike elindult felé. Egyszer; két évvel ezelőtt már szembeszegült a kereskedőkapitánnyal egy megnyert jubilari nyílt gladiátorviadal után. Akkor nagyon fickósnak érezte magát – és azonnal meg is bánta a tettét. Garris válaszütésének ereje és gyorsasága egyből letaglózta, a két ajka pedig olyannyira felhasadt, hogy Dewlannának egy hétig pépes étellel kellett etetnie, mire valamelyest begyógyultak.

Dewlanna egy hördülés kíséretében Han elé lépett. Shrike a pisztolya felé kapott.

– Te maradj ki ebből, öreg vuki! – csattant fel vukikat is megszégyenítő torokhangon. – Annyira azért nem főzöl jól.

Han már meg is ragadta a barátja szőrös mancsát, és minden erejével megpróbálta visszatartani.

– Dewlanna, ne!

A vuki olyan könnyedén rázta le a karjáról a fiút, mintha csak egy hangyát söpörne le magáról, és ráüvöltött Shrike-ra. A kapitány előhúzta a fegyverét, és kitört a káosz.

– Neee! – sikította Han, és a lábát a levegőben maga elé húzva előreugrott. A talpa pontosan a szegycsontján találta el Shrike-ot. A kapitány tüdejéből kifutott a levegő, és nagyot dobbanva hátrazuhant. Han földet érés után egyből tovább gurult. Egy lézersugár centikkel kerülte csak el a fülét.

– Larrad! – szuszogta a kapitány mikor Dewlanna feléje indult.

Shrike testvére ráemelte fegyverét a vukira.

– Dewlanna, állj!

Szavai, Hanhoz hasonlóan nem sok hatással voltak rá. Dewlanna vére fortyogott – elkapta a vuki harci láz. Fülsiketítő üvöltéssel elkapta Larrad csuklóját, megrántotta, és rongybabaként körbeforgatva nekicsapta a falnak. Han szakadó inak és ínszalagok recsegését, és egy félelmetes roppanást hallott. Larrad Shrike fájdalmas, fejhangú üvöltése hallatán a koréliai fiú csuklója is együtt érzően megsajdult.

Aztán a tokjából előrántva a sugárvetőjét, Han megeresztett egy lövést az elomini felé, aki előrelopakodott, és elektro bénítójával éppen Dewlanna hátára készült lesújtani. Brafid felüvöltött, és elejtette a fegyvert. Han kicsit elcsodálkozott, hogy sikerült eltalálnia, de nem sokáig álmélkodhatott célzó tehetségén.

Shrike talpra kecmergett. Felemelte a pisztolyát, és Han fejét vette célba.

– Larrad? – kiáltotta a bátyját alkotó fetrengő fájdalomkupac felé. Larrad nem válaszolt.

Shrike kiélesítette a fegyvert, és még közelebb lépett Hanhoz.

– Állj le, Dewlanna! – morogta a vuki felé. – Különben Solo pajtásod meghal!

Han eldobta a sugárvetőt, és lassan felemelte a kezeit.

Dewlanna felmordult, de megállt.

Shrike célra tartotta a pisztolyt, ujjai ráfonódtak a ravaszra. Sütött róla a leplezetlen gyűlölet, aztán hirtelen elmosolyodott, acélos szemébe kegyetlen káröröm költözött.

– Engedetlenségért és feljebbvalód megtámadásáért – jelentette ki – halálra ítéllek, Solo! Rohadj békében a pokol fenekén!

Miközben Han halálra váltan várta a bármikor kicsapódó sugarat, Dewlanna felüvöltött, félresöpörte Hant, és Shrike-ra vetette magát. A lézersugár a melle közepét találta el. A vuki összerogyott, a szobát pedig betöltötte az égett hús és megpörkölődött szőr bűze.

– Dewlanna! – kiáltotta kétségbeesetten Han. Aztán hirtelen, még saját magát is meglepő lendülettel Shrike felé vetődött. A térdénél kapta el birkózófogásban a férfit, akit ismét hanyatt lökött a becsapódás. Ezúttal azonban keményen beverte a fejét a padlóba, és elvesztette az eszméletét.

Han odakúszott a barátjához, és gyengéden megfordította. A mellkasán hatalmas, lézersugár ütötte lyuk éktelenkedett. Han egyből tudta, hogy a vuki sebesülése végzetes. Még nem készítettek olyan orvosdroidot, amelyik képes lenne befoltozni egy ilyen sebet. Dewlanna felnyögött, minden egyes lélegzetvételért keményen meg kellett küzdenie. Han a válla alá csúsztatta a kezét, és megpróbált segíteni neki. A vuki kék szemei felnyíltak, de egy másodpercig csak a semmibe révedtek. Aztán Dewlanna tudata visszatért egy kicsit, és halkan dörmögött valamit Hannák.

– Nem, nem hagylak itt! – felelte Han, és még jobban magához húzta a vukit. Könnyek homályosították el a látását, a lény barna szőre hullámzani látszott. – Nem érdekel, hogy meg tudok-e szökni! Ó, Dewlanna…

A vuki hatalmas erőfeszítéssel felemelte egyik jókora, szőrös tenyerét, és megragadta a fiú karját. Han alig tudta fordítani, amit mondott.

– ”lúdom… – nyelt egyet. Hangosan beszélt, hogy tudassa a vukival, megértette őt. – Tudom, hogy fontos vagyok neked. Mintha csak a saját gyereked lennék.

Han pislogott néhányat, a szeme égett, a torka kapart.

– Én… én is ugyanígy érzek, Dewlanna. Olyan vagy nekem, mint az édesanyám.

Dewlanna testét elfúló sóhajtás rázta meg. Halkan tiltakozni próbált.

– Nem – ellenkezett Han. – Nem hagylak itt. Veled maradok, amíg… amíg… – Nem volt képes befejezni a mondatot.

Dewlanna korábbi erejét felidézve megszorította Han karját, és szinte parancsolóan rámordult.

– Ha én… – Han alig értette az elmosódott szavakat. – Ha én meghalok… semmi? Ó, azt mondod, ha én nem maradok életben, te a semmiért halsz meg?

Dewlanna bólintott, mélyen ülő szemét erőnek erejével Hanra szegezte. A fiú dacosan megrázta a fejét. Hogyan hagyhatná itt egyedül meghalni?

A vuki halkan, elhalóan mondott valamit.

– Igen, tudom, hogy megtalálod a helyed, egy leszel az élet körforgásával – mondta Han, próbálva komolynak hangzani. Tudta, hogy néhány vuki, köztük Dewlanna mélyen hisz ebben a lélekegyesítő körforgásban… pontosan sosem tudta lefordítani a szót, a vuki kifejezés egyaránt jelenthetett „mindenséget” és „évszakot” is, a maga részéről azonban merő babonaságnak tartotta.

Ha azonban a tudat megnyugvást jelent Dewlannának az utolsó pillanataiban, nem fog ellenkezni. Eszébe jutottak a vuki gyakran emlegetett szavai: „Légy egy a körforgással…” Egy pillanatra úgy érezte, bárcsak hinni tudna benne.

Dewlanna felnyögött fájdalmában. Han látta, hogy közeleg a vég. Aztán Dewlanna ismét motyogni kezdett, Han pedig automatikusan fordította.

– Az utolsó kívánságod… – Nagyot nyelt, alig tudta kimondani a szavakat. – Azt akarod, hogy… menjek el… és éljek. Hogy éljek… boldogan.

Han megpróbálta összeszedni magát.

– Rendben – egyezett bele. – Elmegyek. Még van időm felszállni a robothajóra, mielőtt kilőnék.

Dewlanna suttogott valamit.

– Megígérem – válaszolta Han rekedtes hangon. – Most megyek. És esküszöm, hogy sosem foglak elfelejteni, Dewlanna.

A vuki beszélni már képtelen volt, de Han tudta, hogy azért megértette. Óvatosan lefektette a padlóra, aztán felállt és felkapta a pisztolyát. Majd egy utolsó pillantást vetve Dewlannára megfordult, és kisietett a teremből.

Rohanó lépteinek zaja dobogva visszhangzott a Luck folyosóin: a lopakodás ideje elmúlt. El kell érnie a hangárt és benne az ylesiai pilóta nélküli teherszállítót! Fogalma sem volt arról, a hajó mikor fogja elhagyni a Luckot, de a dokk falára kifüggesztett menetrenden az állt, hogy azonnal indul, amint feltöltik az üzemanyagtartályait. Amikor pedig még korábban elcsórta és elrejtette az űrruhát, a droidok éppen ennek a műveletnek kezdtek neki.

Az Ylesian Dream bármelyik pillanatban felszállhat!

Han fújtatva rohant a zsilipkamra felé, lábai azokon a padlólemezeken dobogtak, amelyek, mióta csak az eszét tudta, a játszótér szerepét töltötték be. A távolban álmos hangok keveredtek dühödt kiáltásokkal.

Nem hagyhatom, hogy elkapjanak! Shrike meg fog ölni. Ez a tudat még gyorsabb vágtára ösztönözte.

Befordult az utolsó sarkon, és előkotorta az egyik póttartály mögé rejtett űrruhát. A karjára vetett sisak a mellét verdeste, ahogy sietve bepötyögte a zsilippanelbe az ellopott kódot.

Teltek a másodpercek. Az üldözők hangja közelebbről harsant. Biztosan azt fogják gondolni, hogy a siklófedélzet felé ment, vagy esetleg a mentőkapszulákhoz. Senki nem fogja feltételezni, hogy elég őrült ahhoz, hogy egy robothajóra próbáljon meg felkapaszkodni – vagy legalábbis erre számított…

A zsilipajtók szisszenve feltárultak. Han beugrott, bezárta a reteszt, és elkezdte felrángatni magára az űrruhát. Ellenőrizte az oxigénszintet. Tele van. Jó. Eredetileg azt tervezte, hogy hoz magával egypár tartalék levegőpatront, de már nem mert visszamenni értük. A ruhában lévő készlet nagyjából két napra lesz elegendő. Ennek elégnek kell lennie, hacsak a Dream nem megy nagyon lassan. Mivel a hajó robotvezérlésű volt, még csak azt sem tudta megnézni, hogy milyen útvonalat vagy sebességet programoztak be.

Han elfintorodott. Csak egy nagyon elkeseredett ember választaná a menekülésnek ezt az útját. Nos, ő elég elkeseredett volt. Csak remélni tudta, hogy az Ylesiára nem holtan fog megérkezni, mert elfogyott az oxigénje.

Nézzük csak… ételtabletták… tele. Víztartály… tele. Jó. Ez Shrike kapitányra vallott, aki mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a hajón minden berendezés tökéletesen karban legyen tartva.

Han felhúzta az űrruhát a szürke kezeslábasa fölé, és lezárta a mellrészén végighúzódó zárócsíkot. Kesztyűs kezével esetlenül a helyére illesztette a sisakot. A sisak gyakorlatilag teljes egészében flexüvegből készült, így majdnem minden irányba kilátott belőle. A sisakillesztés fölött apró holoábrák tájékoztatták a maradék oxigénmennyiségről, és egyéb életfontosságú adatról. Valamilyen formában még „beszélgethetett” is a sisakkal, mivel arcával nyomogatva a kommunikációs egység kapcsolóját, utasításokat tudott adni a kívánt hőmérsékletről, páratartalomról és így tovább.

Oké, helyben vagyunk, gondolta a fiatalember, miközben odatrappolt a második zsilipajtóhoz, és beütötte a végső kódot, amely kiegyenlíti a légnyomást a zsilip és az Ylesian Dream között. Hallotta, ahogy a levegő kiszökik a zsilipkamrából. A Dream, lévén robotvezérlésű, nem volt szüksége levegőkészletre. A hajó belsejében semmi levegő nem lesz.

A zsilipszárnyak végre felnyíltak, és Han belépett.

A hajót telezsúfolták áruval és felszerelési tárgyakkal, a folyosókat pedig igencsak szűkre szabták. A Dream belső terének

tervezésekor nem volt szempont egy élő személyzet kényelme, így csupán a rutinellenőrzésekhez elegendő helyet hagytak szabadon. Han ennek megfelelően néhol csak oldalazva fért el. Azért legalább hálás lehetett, hogy a gépeket normál légköri körülmények közé tervezték – ha teljes súlytalanságban kellett volna utaznia, bizony igencsak megszenvedi a repülést.

Korábban, mikor már elég idősnek ítélték ahhoz, hogy rázósabb feladatokkal is megbízzák, járt már néhányszor a javítócsapattal űrruhában a Ttader’s Luckon kívül. Ilyenkor az űrben lebegett, a hajóval csupán egy látszólag törékeny köldökzsinór kötötte össze. Az első néhány alkalommal még jópofa dolognak tűnt, de Han igazából nem rajongott a súlytalanságért, és hamar megtanulta, hogy sose nézzen „le”. Az a tény hogy a talpa alatt sok-sok fényév messzeségben csak a puszta űrt látta, elég volt ahhoz, hogy kóvályogni kezdjen a feje.

Han a „híd” felé tartott, gondolván, hogy ott lesz a legtöbb szabad hely Pár pillanaton belül el is érte – a Dream aprócska hajó volt. Ha helyes a rakománylistája, a hajó egy rakomány legjobb minőségű sensostim fűszerrel megrakodva érkezett, és csúcstechnikájú, az iparban használatos koréliai műszaki cikkeket vitt cserébe.

Egy pillanatra eltöprengett, Garris Shrike vajon kit fizetett le, hogy hozzájusson egy rakomány fűszerhez, amelynek a kereskedését a legtöbb csillagközi egyezmény és a birodalmi kereskedelmi paktum is szigorúan korlátozta.

Oldalazva elérte a hidat – és megdermedt.

Mi a fészkes fenét kereshet egy asztromech droid a hídon ? Mindenki tudta, hogy egy droid önmagában nem tud elvezetni egy hajót, tehát a pilóta nem lehet. Han elfintorodott a flexüveg sisak alatt. Lehet, hogy a droid egyfajta riasztóként funkcionál; egy fejlett kommunikációs eszköz, amely elriasztja a dokktolvajokat és űrkalózokat. Han tudta, hogy az egyik ok, amiért az ylesiai papok szerettek volna szerződtetni egy pilótát – a hirdetésük szövege szerint ráadásul lehetőleg egy koréliai pilótát – az a kalózkodás miatt elvesztett nagyszámú robothajó volt.

Miközben állt és bőszen reménykedett, hogy a droid nem szerzett tudomást a jelenlétéről, a Dream megrázkódott. Elválunk a dokktól! Kigyorsulás előtt meg kell kapaszkodnom valamiben.

Sietve visszahúzódott a hídról, és a raktér felé indult. Végül csak megtalálta, amit keresett. Szűk kis zug volt, de ahhoz elegendő, hogy leülhessen, és stabilan megtámaszthassa magát.

A Dream újra és újra megrázkódott. Han elképzelte, amint a rögzítő csapok egyenként leválnak a törzsről. Még egy, és…

A hajó még egyszer megremegett, majd viharos gyorsasággal nekilendült. Mivel a Dream fedélzetén normálisan nem tartózkodott senki, így az ember irányította hajóknál sokkal drasztikusabb gyorsulásgörbéket is beprogramozhattak.

Puffi.Wsn. teste nekicsapódott a falnak, de aztán a gyorsulás ellenében megfeszítette a testét. A Dream elvált a dokktól, és útnak indult!

Han elképzelte magában, amint a hajó eltávolodik a Trader’s Lucktól, és legyőzi Korélia gravitációs mezőjének vonzását. Lehunyt szemével látta, amint szülőbolygója lassan beleolvad a többi csillag közé. Korélia kellemes bolygó volt, tiszta kék tengereivel, zöldellő erdeivel, a kopár sivatagokkal és a gigászi városokkal. Éjszaka pedig szinte az egész bolygó fényárban úszott.

Aztán a hajó minden eddiginél nagyobbat rándult, és Han fájdalmasan nekipréselődött az egyik teherkonténernek. Biztos most léptünk be a hiperűrbe.

Pillanatokkal később, ahogy a hajó sebessége stabilizálódott, Han ismét meg tudott mozdulni. Kinyújtóztatta a végtagjait, de rögtön el is fintorodott, ahogy horzsolásai hírt adtak magukról. A konyhai csata emlékei, gondolta. Erről pedig Dewlanna jutott az eszébe. Belehasított a bánat, és minden igyekezete ellenére eleredtek a könnyei. Űrruhában sírni nem a legjobb ötlet, hiszen az ember még az arcát sem tudja megtörölni.

Han nagyokat pislogott könnyes szemével. Dewlanna… A barátja az életét adta azért, hogy esélyt adjon neki.

Szedd össze magad, Solo, parancsolt rá önmagára. A torka iszonyúan kapart, alig tudta nyelni a könnyáradatot. Összeharapta az ajkait, a fájdalom legalább elterelte a figyelmét a sírásról. Nem is emlékezett, mikor bőgött utoljára, de végtére is mindegy Dewlannát nem hozhatja vissza…

Han tudta, hogy Dewlanna hitt abban, hogy a lélek tovább él a test halála után. Ha ez igaz, akkor lehet, hogy most is hallja.

– Hé, Dewlanna! – suttogta. – Megcsináltam. Eljöttem. Úton vagyok az Ylesia felé, és én leszek a legjobb pilóta a szektorban. Addig tanulok és addig dolgozom, amíg fel nem vesznek az Akadémiára, hisz mindig is erről álmodtunk. Szabad vagyok, Dewlanna. – Hirtelen elhallgatott. Biztonságban vagyunk, Dewlanna. Shrike most már egyikünkhöz sem nyúlhat hozzá…

A szűk résbe bepréselődött fiatal pilóta acélos elszántsággal mosolyra húzta a száját. Szabad vagyok, és mindezt neked köszönhetem. Sosem fogok megfeledkezni rólad. Ha bármikor lehetőségem lesz segíteni a fajtád valamelyik tagjának, nem habozok majd visszafizetni neked a kölcsönt. Bármire megesküszöm – bármilyen istenre, szentségre vagy hatalomra nem fogok habozni…

Han Solo mélyen beszívta az űrruha raktározott levegőjét.

– Köszönöm neked, Dewlanna – suttogta. Bárhol is van most a vuki, remélte, hogy hallja őt.