8. fejezet

Az igazság pillanata

Az igazság pillanata

Az elkövetkező három hónap során Han többször is repült az ylesiaiak megbízásából. Az utak során Muuurgh egyetértésével néhányszor letért az útvonalról, hogy változatos terepen gyakorolja a hajóvezetés manővereit. Légtér nélküli és jeges felszínű holdakon, a hajónál alig nagyobb aszteroidákon gyakorolta a leszállást, és a kitérők során azt is megtanulta, hogyan kell dokkolásnál első próbálkozásra eltalálni egy űrállomás légzsilipjét. Muuurgh sem tétlenkedett: ha alkalom nyílt rá, a fegyverzet kezelését gyakorolta.

Okulva a kalózokkal történt incidensből, az ylesiai huttok kibővítették a fegyverzetet, és erősebb pajzsokkal szerelték fel a hajókat. A szállítások idejét és az útvonalakat igyekeztek még titkosabban kezelni, és immár csak lakott bolygók felszínén voltak hajlandóak kicserélni az árut. Remélték, így nagyobb biztonságban lesznek a hajók – és természetesen a fűszer, vagyis a szállítmány amit más nyersanyagokra cseréltek.

Miután Teroenza közölte Muuurghgal, hogy Vykk Draygo átlépett a „megbízható alkalmazott” kategóriába, a togoriai óriásnak már nem volt kötelessége minden éber pillanatát a koréliai mellett tölteni. Az esküje azonban még mindig kötötte, és Muuurgh ezt egy pillanatra sem felejtette.

Teroenza, szavához hűen, elbeszélgetett Briával, majd a koréliai lányra bízta gyűjteménye gondozását és katalogizálását. Han így mindennap találkozhatott vele, ha az Ylesian tartózkodott. Az étkezdében kapható tápláló étel és a friss levegő, a napsütés fokozatosan megtette hatását, s a sápatag zarándoknő mosolygós, csillogó szemű, könnyű léptű fiatal lánnyá változott.

Bria szerette líj munkahelyét. Egyrészt szeretett az antikvitásokkal pepecselni, másrészt megtiszteltetésnek érezte, hogy magát a Főszentséget szolgálhatja. A reggeli imákra ugyanúgy eljárt, mint korábban, és az esti áhítatokat sem hagyta ki. Han gyakran elkísérte a szertartásokra, természetesen anélkül, hogy maga részt vett volna azokon.

Teroenza felajánlotta Briának, hogy költözzön át az adminisztrációs központba, de a lány közölte, hogy szívesebben maradna a zarándokok hálójában. Az ok csak részben volt az, hogy élvezte a többiek társaságát; legalább ennyit nyomott a latban az is, hogy tartott attól, ami bekövetkezhetne, ha Vykk Draygóval ugyanazon épületben lakna. Bria Tharen még mindig tartotta a távolságot Vykktől, annak ellenére, hogy egyre inkább úgy érezte, az nem közömbös számára. Te zarándok vagy, Bria, emlékeztette magát folyamatosan. Az esküd, a szolgálat, a szellemi éned az Egyhez és a Mindenhez, és csakis őhozzá köt.

Mindezek ellenére élvezte Vykk társaságát. A fiú olyan életrevaló volt, olyan eleven, olyan szórakoztató és annyira vonzó… Még sosem találkozott hozzá fogható férfival.

Már-már saját, privát kis szertartásává vált, hogy az esti áhítat előtti szabad órában felkereste Vykket és Muuurghot -a kettő elválaszthatatlan volt egymástól –, hogy aztán beüljön velük az étkezdébe, és egy csésze stimtea mellett kibeszélgesse magát.

Bria a dzsungel ösvényén lépdelt, az alkonyi nap izzó sugarai ellen védelmet nyújtó fák árnyékában. Az óceán felől – éppen erre tartott – lágy szellő fújt, tovább enyhítve a délutáni hőséget. Bria fürgén szedte a lábát, talán éppen ezért cibálták olyan hevesen az ösvény szélén burjánzó növények a csuháját – mintha vissza akarták volna tartani. Bíbor, vörös, sárgászöld színekben pompázó kúszóvirágok pompáztak a fák törzsein, erős, fanyar illatukkal incselkedően ingerelve a közelükben elhaladó orrát.

A Megvilágosult, Teroenza azt mondta Briának, hogy világi ruhára cserélheti a csuhát – mert így könnyebben mozoghat a ritkaságok között –, a lány azonban ugyanúgy ragaszkodott az öltözékéhez, mint az esküjéhez.

A fiatal koréliai nő elérte a lápot, és megállt egy pillanatra, hogy fejet hajtson két pap előtt. A sárban fetrengő t’landa tilek ügyet sem vetettek rá, de Bria már megszokta ezt. A papok csak akkor foglalkoztak a zarándokokkal, ha irányítani kellett őket a munkájuk végzésében. Ez érthető is volt. Az ő gondolataikat ennél fontosabb, magasztosabb dolgok kötötték le; olyan szellemi síkokon mozogtak, amelyek eléréséről Bria még csak nem is álmodhatott.

Amikor először látta a vörös, bűzlő sárban hemperegni a papokat, Bria őszintén megdöbbent. Olyan nyugtalanító volt látni, hogy ilyen… evilági elfoglaltsággal múlatják az idejüket. A Teroenza szolgálatában eltöltött három hónap alatt azonban olyan sokszor látta őket e tevékenység közben, hogy lassan hozzászokott.

Őszintén örült neki, hogy már nem kell a sensostimgyár komor félhomályában dolgoznia. Sokkal jobb volt az adminisztrációs épületben lenni. Klímaellenőrzött környezet, sok napfény és bőséges étel… igen, az étel sokkal jobb, sokkal táplálóbb volt, mint az, amit a gyárban kaptak. Briának közel egy hónap kellett hozzá, hogy egy ültő helyében képes legyen megenni egy teljes adagot. Eleinte olyan kedvetlen, olyan erőtlen volt; csak turkált az ételben, ahogyan azt hónapokon át tette. Az orvosdroidnak alultápláltság és gomba okozta vérszegénység miatt kellett kezelnie őt, de most már jól volt.

El kellett ismernie, hogy sokkal több örömét leli az életben, amióta Vykk megjelent a színen. Bárcsak…

Bria felsóhajtott. Bárcsak Vykk is zarándok lenne, mint ő. Akkor együtt imádkozhatnának, együtt vehetnének részt az áhítatokon, és együtt mártózhatnának meg a Megvilágosulás szentségében. De Vykk… nem szabad megfeledkeznie róla, hogy ő egy hitetlen, még ha ezt nyíltan soha nem vallotta be. Vykk csak egyvalakiben hitt: önmagában.

Amikor az áhítatok után hazakísérte, Vykk mindig erősen megszorította a karját vagy a kezét, így támogatva el őt a hálóig. Az érintése arra késztette, hogy megkérdőjelezze az Egy és a Minden iránt érzett elkötelezettségét, és ez rémülettel töltötte el Briát. Nem akarta, hogy bármi is megingassa a hitében vagy az esküje felülvizsgálatára ösztönözze.

A homokdűnékhez ért. Mint arra számított, sugárvető dörgését és sistergését hallotta az egyik domb mögül. Vykk már megint a célba lövést gyakorolta.

– Vykk! – kiáltotta a lány – Én vagyok az, Bria!

Ahogy felkapaszkodott a dűne tetejére, a szél belekapott a csuhájába, lába köré simítva az anyagot. A csuklyája, akár egy felduzzadt szélzsák, le is repült volna a fejéről, ha idejében el nem kapja.

Alatta, a parton Vykk állt szétvetett lábbal, sugárvetővel a combján lógó tokban. Muuurgh, valamivel odébb, fekete kerámiadarabkákat szorongatott a kezében. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül feldobott egyet balra, jó magasra, egy másikat pedig, immár alacsonyabbra, a másik irányba.

Vykk keze olyan gyorsan mozgott, hogy Bria nem is tudta követni a tekintetével. Egy lövés porrá robbantotta előbb a jobb oldali, majd a bal oldali célpontot. A két kerámiadarabka fekete porfelhő formájában szállingózott alá az ylesiai fövényre.

Muuurgh elismerően elbömbölte magát. Vykk a dűne oldalában felállított célpont felé fordult, és ekkor megpillantotta Briát a domb tetején. Vigyorogva elrakta a fegyvert, és odaügetett a lányhoz.

Briát, mint mindig, most is ámulattal töltötte el, milyen jóképű Vykk. Jólesett szabályos arcvonásaiban, barna hajában és szemében, karcsú, izmos alakjában gyönyörködni. Mindent egybevetve nem volt az a klasszikus férfiszépség, de Bria kételkedett benne, hogy létezik olyan nő, akit a mosolya láttán ez fikarcnyit is érdekelne.

– Szia! – kiáltotta Vykk, és felrohant a homokdombra. Mielőtt még Bria elháríthatta volna, cuppanós csókot nyomott a homlokára. A lány gyengéden eltaszította magától.

– Ne, Vykk Nem szabad.

– Tudom – bólintott minden bűnbánat nélkül Vykk. – De egy napon, édesem, meglásd, vissza fogsz csókolni.

– Arra gondoltam, jó lenne meginni egy stimteát az áhítat előtt – váltott témát Bria.

– Ma nem – komorodott el váratlanul Vykk. – Beszélnünk kell, Bria. Már régen kellett volna, de vártam vele… míg felépülsz, mert amit hallani fogsz, az le fog taglózni. Sajnálom, de meg kell tudnod.

Bria csodálkozva hallgatta.

– Miről beszélsz, Vykk?

– Menjünk, üljünk le valahova! Oda a partra, ott jó lesz. Letelepedtek a puha fövényre. Muuurgh odajött hozzájuk,

hogy megkérdezze, vele tartanak-e, de Vykk megrázta a fejét.

– Hagyj magunkra egy kicsit, pajtás! Rendben?

A togoriai megértően elvonult. Vykk megvárta, hogy feketés alakja eltűnjön a homokbucka mögött, aztán előhúzott a zsebéből egy apró elektronikus eszközt. Bria baljós sejtelmektől gyötörve figyelte.

– Ez a Dream hangosnapló-rögzítője – magyarázta Vykk. – Le fogok játszani neked egy beszélgetést, néhány hónappal korábban vettem fel, még azelőtt, hogy Teroenza megbízott volna téged a gyűjteménye gondozásával. Légy okos kislány és figyelj!

– Én nem is tudom… nem tetszik ez nekem – motyogta Bria. – Rossz előérzetem van a felvétellel kapcsolatban.

– Kérlek – könyörgött Vykk. – Az én kedvemért. Csak hallgasd végig!

Bria tehetetlenül bólintott. A tengeri szellő már nem is volt olyan kellemes; borzongás fogta el.

V^kk bekapcsolta a szerkezetet. Hallani lehetett, hogy Vykk üdvözli a papokat, azok pedig meghívják, hogy ha végzett, menjen át, és vegyen ő is egy iszapfürdőt. Bria felismerte a Megvilágosult Teroenza és a szentséges Veratil hangját. Éppen azt mondták Vykknek, milyen pihentető az iszapfürdő. Már megint ez az iszapfürdő… Bria nyugtalanul fészkelődni kezdett, Vykk azonban nyugalomra intette.