10. fejezet

Szabotázs

Az Ylesian Dream villámló viharfelhők közt ereszkedett alá a sötét ylesiai égboltról, az Egyes Kolónia leszállótere mégis olyan szárazan terült el alatta, mintha esőt sohasem látott volna.

– Szép leszállás volt – jegyezte meg Jalus Nebl. – Magam sem csináltam volna jobban.

Han elégedett vigyorral lebaktatott a rámpán, és mielőtt még az ylesiai éjszaka magába nyelhette volna, feltette az infraszemüvegét. Nebl követte példáját.

– Nos, akkor én gyorsan elteszem magam holnapra – sóhajtott a sullusti. A betegszoba felé indult, ahol még utókezelés alatt állt. – Jó éjszakát.

– ’éjszakát, Nebl – biccentett Han, és az adminisztrációs központba vezető ösvény felé vette az irányt. Marha jól fog esni az ágy, gondolta. Azt hiszem, alszom egy nagyot, aztán…

Valami nagy hátulról elkapta, és egy szőrös mancs tapadt a szájára, elfojtva rémült kiáltását. Han érezte, hogy leemelik az ösvényről és becipelik a dzsungelbe.

– Muuurgh sajnálja, hogy ezt kell tennie Vykk-kel – hallott egy ismerős hangot –, de Vykk ordított volna, pedig most csendben kell lennünk.

A togoriai letette Hant, aki rögtön vett is egy mély lélegzetet, hogy jó alaposan leteremtse, amiért ijesztgetni merészeli a sötétben gyanútlanul járó-kelő embereket; a togoriai arckifejezése azonban – már amennyit látni lehetett belőle az infrakészüléken keresztül –, még jobban megrémítette.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Megtaláltam Mrrovt – felelte Muuurgh. – Pilótát fel fogják kelteni hajnalban, hogy a Kettes Kolónia repüljön és onnan

elhozza őt meg egy hajónyi zarándokot az űrkikötőbe. Kesselről fog jönni értük a hajó, tehát… tehát nem szabad vesztegetni az időt. Szökni kell. Most, vagy Mrrovt elviszik örökre.

Han megrázta a fejét. Ez sok volt neki így ilyen hirtelenjében és ebben a kései órában.

– Szökni? Ma éjszaka?

– Mossszt – sziszegte türelmetlenül Muuurgh. – Szökni kell! Mondd meg Muuurghnak, mit tegyen! Még két óra napkeltéig. Mire eljön a hajnal, Mrrov kint lesz a többiekkel az oltárnál, és Vykknek meg Muuurghnak készen kell lennie a hajóval!

– Jól van, pajtás. Csillapodj le! – Han megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Alaposan rám ijesztettél az előbb, de azért megkísérlem gatyába rázni magam. Lássuk csak! Először is, szükségünk lesz néhány sugárvetőre. Öt-hat darabra. Korábban az őrség barakkjában laktál. Gondolod, hogy be tudsz lopakodni és el tudod emelni a cuccokat?

Muuurgh bólintott.

– Persssze… Hozni fogok hat sugárvetőt.

– A helyedben a gamorraiaktól csenném el őket. Annyi ész sem szorult beléjük, mint egy fonálféregbe, és olyan mélyen alszanak, mint a jóllakott csecsemő.

Muuurgh bajsza lekicsinylően megrándult.

– Menni fog.

– Rendicsek. Akkor találkozunk az adminisztrációs központ előtt egy félóra múlva.

Muuurgh szótlanul bólintott, és beleolvadt az éjszakába.

Han folytatta útját az adminisztrációs központ felé. Első napirendi pontként a telep kommunikációs egységének a kiiktatása szerepelt a naplójában. Nagyon nem örült volna, ha valaki szétkürtöli, hogy zűr van az Egyes Kolónián.

A műveleti terem elé érve előszedte a papír fecnit, amelyre felírta a Teroenza agyából kibányászott biztonsági kódokat, Köztük volt az is, amely a főpap személyes jachtjához, a Talizmánhoz kellett, amit Hannák feltett szándékában állt elkötni Aztán megvoltak Teroenza lakosztályának és a gyűjtemény tárnak a kódjai is, és persze a műveleti termet nyitó szám

kombináció sem hiányzott, amely a kommunikációs egység mellett a telep generátoraihoz, a biztonsági rendszerhez, a droidjavító műhelyhez és a fegyvertárhoz biztosított hozzáférést.

Han csendben végigosont az adminisztrációs központ ismerős folyosóin, rutinosan elkerülve az őröket – akik, mint azt korábbi portyázásaiból tudta, bóbiskoltak vagy éppen jóízűen hortyogtak posztjaikon.

Egy örökkévalóságnak tűnt eljutni a műveleti teremig, de most végre itt volt. Beütötte Bria kódját, és az ajtó halk zümmögéssel kitárult.

– Ügyes kislány – dünnyögte elégedetten Han. Odabent egy őr tartózkodott, de a koréliai erre is számított

– ahogyan arra is, hogy a twi’lek ugyanúgy aludni fog, mint a többiek. Az őr felpolcolt lábbal – éppen a kommunikációs egység kezelőpultját találta a legalkalmasabbnak erre a célra –, hátrahanyatlott fejjel horkolt egy széken. A koponyája hátsó feléről sápadt, élettelen húsként lógott alá két vaskos csápja.

Han bénító fokozatra állította a sugárvetőjét, és meghúzta a ravaszt. Kék fénypászma tört elő a fegyver csövéből, körülölelve az alvó őrt. A twi’lek teste görcsbe rándult, majd ernyedten visszazuhant a székre. Ugyanúgy feküdt, mint azelőtt, az egyetlen különbség az volt, hogy a horkolás megszűnt.

– így sokkal jobban tetszel – mormogta Han, miközben helyére csúsztatta a fegyvert.

Közelebb lépett a vezérlőpulthoz, elővette az apró, többfunkciós szerszámot, amit minden valamirevaló pilóta magánál tartott, és nekilátott meglazítani a csavarokat. Azt tervezte, hogy használhatatlanná teszi a kommunikációs egységet, majd visszahelyezi a burkolatát, hogyha valaki használni akarná, a lehető legkésőbb jöjjön rá, miért is nem működik valójában a berendezés.

Pár pillanattal később már le is emelte a vezérlőpult burkolatát. Az ezernyi vezeték, áramkör, transzponder és egyéb alkatrész láttán elbizonytalanodott.

– Honnan a fenéből tudhatnám, melyik vezetéken át kapja az áramot? – morgolódott.

Találomra kiválasztott egyet, és átvágta a lézerbicskával. A vezérlőpult kijelzője bekapcsolt állapotban maradt. Han elnyisszantott egy újabb vezetéket. Aztán egy újabbat. Semmi. Dühösen megmarkolt egy köteg drótot, és kirángatta őket a dobozból.

Még mindig nem történt semmi.

Halkan szitkozódva cibált és nyiszált, mintegy öt percen keresztül, de a kijelző még mindig bekapcsolt állapotban volt.

– Hülye vezérlőpanel… – Han mérgesen előkapta a sugárvetőjét, maximális fokozatra állította, és kíméletlenül belelőtt vele a berendezés belsejébe. Lángok csaptak fel, szikrák spricceltek szét, és égett szigetelés fanyar, fekete füstje facsarta az orrát…

…aztán a kijelző egyszer csak kihun5rt.

– Végre – sóhajtott megkönnyebbülten Han. A biztonság kedvéért még egyszer odapörkölt a twi’leknek, majd sietve elhagyta az épületet.

Amint kiért, felrakta az infraszemüvegét, és ügetni kezdett az ösvényen. Léptei egyre gyorsabbakká váltak, míg a végén már szabályosan sprintelve robogott a dzsungel fái között. A sietség eredménye egy cuppanós hasas lett, de Hant ez sem rettentette el. Felpattant, és továbbrohant.

Épületek zöldes körvonalai bontakoztak ki előtte, köztük Bria hálója. Han napokkal korábban már ellenőrizte ezeket az épületeket, és megállapította, hogy az adminisztrációs központtal, valamint a gyárral ellentétben senki nem őrzi őket. A t’landa tileket a legkevésbé sem érdekelte a rabszolgák biztonsága – végtére is könnyűszerrel pótolhatók voltak.

Briát a második emeleten helyezték el. Han kábító fokozatra állította a sugárvetőt, és óvatosan benézett a lépcsőházba. A gyéren megvilágított akna kihalt volt. A zarándokokat estéről estére annyira kimerítette a Megvilágosulás gyönyöre, hogy reggelenként úgy ébredtek, ahogy áhítat után ágyba zuhantak.

Han nem tudta, hogy pontosan hol található Bria ágya, ezért egyenként meg kellett vizsgálnia minden egyes arcot. Ahány

arc, annyiféle faj és ágy – vagy alom – került az infraszemüveg látóterébe.

Egy padlódeszka nyikordult meg panaszos jajjal a lába alatt. Han megdermedt, és lélegzetét visszatartva várta, történni fog-e valami. Valaki felült; az ágyából és ujjatlan hálóingéből ítélve ember lehetett.

– Vykk? – suttogta. Han igent intett.

– Siess! – sziszegte.

Meglepetésére a lányon nadrág volt a hálóing alatt. Bria magára kapta a zakóját és a szandálját, és Hanhoz tipegett, automatikusan kikerülve a nyikorgó deszkát.

Lelopakodtak a lépcsőn, átosontak az előtéren, és már kint is voltak a koromfekete éjszakában. Bria feltette az infraszemüvegét.

– Sietnünk kell! – ragadta meg Han a kezét, és még mielőtt Bria bármit is szólhatott volna, rohanni kezdett, maga után vonszolva a lányt.

Bria igyekezett lépést tartani vele, de egy idő után lelassultak léptei. Han lelassított, és magához ölelte a ziháló lányt, gyors sétára mérsékelve a tempót.

– Elérkezett az idő – mondta a lánynak. – Szeretném, ha Muuurghgal egjóitt most azonnal nekilátnál összeszedni a cuccokat Teroenza gyűjteményéből. Én ezalatt távol tartom az őröket. Meg tudod csinálni?

Bria bólintott.

– Ganar… Tos… – lihegte.

– Felejtsd el őt! – vágta rá Han. – Egy kis szerencsével soha többé nem látod az ábrázatát.

– De ő… és Teroenza… – Engedelmeskedve Hannák, Bria megint ügetőre fogta. – Azt akarják, hogy… hogy feleségül… menjek hozzá.

Han nem akart hinni a fülének.

– Ganar Tos feleségül akar venni téged? Xendor összes talp-nyalójára! Még jó, hogy elpucolunk innen!

Bria, aki már megint alig kapott levegőt, némán bólintott.

Muuurgh Teroenza kincseskamrájának a bejárata előtt várta őket. Lábánál egy halom sugárvető hevert.

– Minek kellenek azok? – kérdezte riadtan a lány

– Az elterelő hadművelethez – tájékoztatta Han. – Rendicsek, most pedig… lássuk csak, működik-e a belépőkód. – Beütötte a karakterkombinációt, és az ajtó hangtalanul kinyílt. Han a rend kedvéért belesett a sötét, tágas terembe, majd Bria felé fordult. – Gondolod, hogy felkapcsolhatjuk a világítást?

– Persze. Nincsenek ablakok, és Teroenza lakosztályából sem lehet idelátni.

Han rátenyerelt a kapcsolóra; ragyogó fény öntötte el a termet.

Mióta Bria átvette a gyűjtemény gondozását, a helyiség gyökeres változáson ment keresztül. A bútorok és a ládák csillogtak, a polcok már nem voltak túlzsúfolva, a porrétegtől megszabadított falikárpitok élénk színekben pompáztak. A mennyezetet tartó három oszlopot is nemrégen mázolták fehérre.

– Rendicsek – suttogta Han. – Te meg Muuurgh összeszeditek a kiválasztott cuccokat. Én most elillanok, de egy negyedóra múlva itt leszek.

Bria bólintott.

– De mibe tegyük a holmikat?

– A múlt héten elrejtettem egy hátizsákot a jade-kúton táncoló tündérek popsija mögé. Kezdetnek megteszi. Visszafelé jövet megpróbálok kezdeni még valamit.

– Jó – egyezett bele a lány

Muuurgh valamivel odébb drágakövekkel kirakott tőröket tanulmányozott. Bria feléje indult, majd megtorpant és visszafordult.

– Mi a baj, szivi? – kérdezte tőle Han.

– \ykk… én még soha nem csináltam ilyet! – Az ajkába harapott, és a sugárvetőkre bökött. – Fegyverek és lopás! Megsebesülhet… vagy akár még meg is Aaiftaf valaki! – Megborzongott a gondolattól.

Han átkarolta és magához húzta.

– Bria, ma éjszaka kell megtennünk. – Igyekezett türelmesnek lenni, ami az adott körülmények közt kifejezetten nehezére esett.

– Holnap elszállítják Mrrovt a Kesselre. Egy bányába. A hajó bármelyik pillanatban megérkezhet, hogy elvigye. Most vagy soha, szivi!

– Én… én… – Bria kétségbeesetten belekapaszkodott Han overalljába – …annyira félek attól, hogy mi lesz velem. Hogy fogom kibírni az… áhítatok nélkül?

– Ott leszek neked helyette én – emlékeztette Han. – Együtt leszünk. Melletted leszek… minden percben. Nem lesz semmi baj.

Bria nyelt egy nagyot, aztán bólintott. Látszott rajta, hogy igyekszik erőt venni magán, de két könnycsepp azért végiggördült az arcán.

– Hé, csak nem Ganar Tost siratod? – próbálta jobb kedvre deríteni Han.

Bria elkuncogta magát, és igyekezett mosolyt ölteni az arcára.

Han felkapta a sugárvetőket, és kiment a folyosóra. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, majd a kijárat felé indult.

Néhány lépés után kénytelen volt rájönni, hogy hat sugárvetőt két kézzel cipelni meglehetősen embert próbáló feladat. A sugárvetők végül az overallja elejében és az övében kötöttek ki. Így némileg nehezebben ment a mozgás, de legalább nem koccantak egymáshoz a fegyverek, és nem kellett attól tartania, hogy elejti őket.

Az éjszaka változatlanul sötét volt, noha a napkeltéig már csak szűk egy órájuk maradt. A legközelebbi sensostimgyárig vezető utat, a hasát és combját böködő sugárvetők társaságában, aligha lehetett volna kellemes sétának nevezni, de Hannák bő hét perc alatt sikerült megtennie. Újabb két percébe telt becserkészni az őrt, egy óriás gamorrait, és egy közvetlen közelről leadott lövéssel elkábítani az óvatlan fickót. Némi gondolkodás és a testes, disznóra emlékeztető alkat szemrevételezése után Han úgy döntött, lead még egy lövést. Biztos, ami biztos.

Amikor ezzel is megvolt, megfordult, és besétált a gyárba, egyenesen a turbólifthez. Megnyomta a legalsó szint gombját, és hagyta, hogy a zötyögő szerkezet levigye az éjszakánál is sötétebb, hideg sötétségbe.

A liftből kiszállva nem kellett sokáig keresgélnie a feldolgozásra váró, nyers sensostimet tartalmazó konténereket. Pontosan ott voltak, ahol Bria szerint, aki korábban ezen a szinten dolgozott, lenniük kellett.

Han előrángatott öt sugárvetőt – a hatodikat megtartotta tartaléknak arra az esetre, ha a sajátja lemerülne –, és az egyik konténerbe, a sensostim tetejére helyezte mindet, ízléses „napocska” formációban elrendezve őket. Egyenként kibiztosította a fegyvereket, és a maximálisnál is magasabb fokozatra, „túlterhelés”-re állította őket. Halk vijjogás hallatszott, amely pillanatok alatt ötszólamú kórussá erősödve végleg megzavarta a nyirkos mélység éjszakai nyugalmát. , – Ennek hatnia kell – motyogta magában Han, és visszarohant a lifthez, hogy mielőtt még az egész gyár a levegőbe repülne, maga mögött tudhassa a helyet.

A földszint huzatos levegője kifejezetten üdítő volt a lenti bezártság után. Han kisietett az épületből, átugrotta a már mocorgó és kábán csámcsogó gamorrait, s eltűnt az éjszakában.

Félúton járt az adminisztrációs központ felé, amikor lába alatt megrázkódott az Ylesia. Gomolygó, sárgás láng emelkedett a magasba, majd pár pillanattal később a sensostim kékes szikrái csaptak szét, izzó csíkokat húzva az égen, akár egy ünnepi tűzijáték rakétái.

Han megtippelni sem merte, hány millió kreditet lát elszállni a szelek szárnyán. Mindenesetre a látvány szédítő volt.

Az adminisztrációs központ felől kavarodás lármája hallatszott, és néhány perccel később Hannák le kellett ugrania az ösvényről, hogy az őrök zajos csapata el ne tapossa.

Han a fák rejtekében folytatta útját. Az erdei talaj cuppogott és csúszott, mint mindig, de Hannák ennek ellenére sikerült tartania az iramot. Sáros lábnyomokat hagyva rohant fel a

központi épület lépcsőin, majd át a Teroenza kincseskamrájához vezető folyosón.

Az épületben most már mindenki ébren volt, az őrök tanácstalanul fel-alá rohangáltak, de szerencsére egyikük sem foglalkozott Hannái. A koréliai megvárta, hogy tiszta legyen a levegő, aztán gyorsan kinyitotta az ajtót, és besurrant a gyűjteménytárba.

Bria és Muuurgh összerezzent, aztán szemmel láthatóan megkönnyebbült.

– Hogy haladtok? – kérdezte tőlük Han.

– Elég jól – felelte Bria. – Már majdnem végeztünk az A listával.

– Nagyszerű.

– Mit csinált Vykk? – érdeklődött Muuurgh.

– Vykk levegőbe repítette a sensostimgyárat – válaszolta büszkén Han. – Egy rakás zarándok most állás nélkül maradt.

– Ó, Vykk! Ha elkapnak minket… – Bria arca falfehér volt a rémülettől.

– Nem fognak elkapni minket – szögezte le Han. – Minden terv szerint halad. Aggodalomra semmi ok.

Egy arasznyi kőszoborért nyúlt – az Alzoc Ill-ról származott, és egy torszkot ábrázolt –, de a tárgy nehezebbnek bizonyult annál, mint amire számított. Han lendületet vett, és lekapta a torszkot a tartójáról.

A szobor talapzata alól vezetékek kunkorodtak elő, és a szomszéd szobában, Teroenza lakosztályában vonítani kezdett egy sziréna.

Han döbbenten a szoborra bámult, aztán a két társára.

– Izé… khm…