13. fejezet

Visszatérés a Koréliára

A következő napon már mindkét pár indulásra készen állt. Muuurgh és Mrrov előtt egy várhatóan csodálatos nászutazás állt, Briára és Hanra pedig újabb csillagközi utazás várt, melynek úti célja a Koréliai rendszer volt.

Elválásuk pillanata előtt Muuurgh megszorította Han vállát, és gyengéden megrázta a koréliait.

– Hiányozni fogsz… De mindenképpen mennetek kell? Azt mondtad, szeretitek a Togoriát. Nélküled Mrrov és én soha nem találtunk volna egymásra. A togoriaiak őrgrófja arra kért, közöljem veletek, hogy Bria és te akár örökre is itt maradhattok, ha akartok. Velünk vadászhatsz, Han. Mosgothokon repkedhetsz. Boldogok lennénk.

Han a barátjára mosolygott.

– Úgy hogy évente csak egyszer láthatom Briát? Nálunk, embereknél ez nem megy pajtás. De azért köszönöm. És számíts rá, hogy egy nap majd beugrom hozzátok!

– Han tegye azt mihamarabb. – Muuurgh, mint mindig, ha felindult állapotban volt, togoriai módra fogalmazott. Felkapta Hant, akár egy kisgyereket, és jó erősen magához szorította.

Bria és Mrrov is érzékeny búcsút vett egymástól.

– Le fogod győzni a Megvilágosulás utáni sóvárgásodat – állította mély meggyőződéssel Mrrov – Nekem sikerült. Miután önként lemondtam róla, sokáig vágyódtam utána, de ahogy a napok teltek, egyre kevésbé éreztem a hiányát, és most már tökéletesen jól vagyok. Hagytam, hogy a hitszegőkkel szemben érzett gyűlölet viharrá dagadjon keblemben, és kiseperjen belőle mindent, ami velük kapcsolatos.

– Bárcsak én is olyan erős lehetnék, mint te! – sóhajtott Bria.

– Az vagy – biztosította Mrrov – Csak nem akarod elhinni. Han összefacsarodó szívvel emelte fel a Talizmám. Szinte fájt, hogy elhagyják a Togoriát.

– Ez egy csodálatos világ – mondta a mellette ülő Briának.

– Csodálatos lakókkal.

– Igen – sóhajtott Bria. – Soha nem fogom elfelejteni, még ha száz évig élek is.

Han a lányra mosolygott.

– Én sem, szivi. Egész életemben arra vágytam, hogy egyszer elmehessek a tengerpartra, és gondtalanul élvezhessem a napfényt meg a vizet egy széplány társaságában. Úgy hogy közben ne kelljen senkit átvernem, és ne kelljen a biztonsági erőktől rettegnem, mert csempészáru égeti a zsebemet. Hála neked, most már tudom, milyen normális embernek lenni.

Olyan bűbájos mosoly volt a válasz, hogy azt csak csókkal lehetett megköszönni.

– Bria… én… – Han vett egy mély lélegzetet, aztán megrázta a fejét, és úgy tett, mint akinek hirtelen navigálnivalója támadt.

Mivel valóban időszerű volt végrehajtani az ugrást, Bria türelmesen megvárta, hogy Han megadja a koordinátákat. Amikor aztán egy perccel később a csillagok csíkokká nyúltak, Han felé fordult a székével, és megfogta a kezét.

– Igen? Folytasd! Valamit mondani akartál.

– Mi? – adta Han az értetlent. – Miről beszélsz?

– Mondani akartál valamit, mielőtt sürgős irányítanivalód akadt. De most már kint vagyunk a hipertérben, úgyhogy nyugodtan elmondhatod. – Hamiskásan elmosolyodott. – Hallgatlak.

– Nos, én csak azt akartam mondani… hogy éhes vagyok

– fejezte be ötletszerűen a mondatot Han. – Kopog a szemem az éhségtől. Együnk valamit.

– Alig egy órája ettünk, mielőtt elindultunk volna – emlékeztette Bria. Közelebb húzódott Hanhoz, és simogatni kezdte a kézfejét. – Áruld el, kérlek, mire gondoltál.

– Izé… – Han vállat vont. – Én akkor is éhes vagyok.

– Tényleg? – nézett mélyen a szemébe a lány

– Én… – Han fülig elvörösödött. – Jó, nem. Hé… Bria, szivi… én nem vagyok jó ebben.

– Pedig jó vagy egynéhány dologban – somolygott Bria.

– Például? – vigyorodott el Han.

– Mint például a navigálás. Meg a lövöldözés. És a barátaid megmentése.

– Igen, azt hiszem, ez igaz. – A lányra nézett, és hirtelen támadt bátorsága megint elenyészett. – Bria… én csak azt akartam mondani, hogy… – megköszörülte a torkát. – Nem könnyű.

– Tudom – bólogatott Bria. – Tudom, Han. – Felemelte a fiú kezét, és megcsókolta. – Én is szeretlek, Han.

Han egyszerre tűnt boldognak és meglepettnek.

– Komolyan?

– Igen. Már jó ideje. Azt hiszem, akkor szerettem beléd, amikor a refektóriumban rám akaszkodtál, és bárhogy igyekeztem, sehogy sem tudtalak levakarni magamról.

– Azt hiszem, sejtettem, de hogy mikor jöttem rá, azt már nem tudom. Csak az biztos, hogy megrémültem. Velem még sohasem történt ilyen, Bria.

– Az, hogy szeretsz valakit? Vagy az, hogy szeretnek?

– Mindkettő. Az egyetlen, akit szerettem, Dewlanna volt. Gondolom, ő is szeretett engem. De az más volt.

– Igen. – Bria szembogara ékszerként csillogott. – Ez más. Remélem, hogy mi soha nem fogjuk elveszíteni egymást.

Most Hanon volt a sor hogy megfogja a kezét.

– Soha – fogadta meg. – Semmi nem állhat a szerelmünk útjába. Erre mérget vehetsz, szivi.

Azzal az ürüggyel, hogy messze el akarja kerülni a hutt szektort, Han úgy programozta be az útvonalat, hogy a Talizmán a lehető legkésőbb juttassa el őket a Koréliai rendszerbe. Valójában szeretett volna minél több időt együtt tölteni Briával

– kettesben, mert már előre rettegett attól, hogy meg kell ismerkednie a lány családjával. Szinte semmit nem tudott az „átlagpolgár” életéről, és egészen biztos volt benne, hogy képtelen lesz beilleszkedni.

Előtte azonban még várt rá néhány fontos tennivaló: eladni a hajót, ha a Ti-alusra értek, új személyazonosságot váltani a kapott pénzből – mindkettőjüknek – és végül, de nem utolsósorban, segíteni Briának legyőzni az elvonás démonát.

Bria már sokkal jobban tűrte a „Megvilágosulás” hiányát, mint az első napokban, de Han két alkalommal is arra ébredt, hogy a lány eltűnt a kabinból. Mindkét alkalommal a pilótafülkében talált rá, ahol Bria a másodpilóta-ülésben kuporgott és a csillagokat bámulta, olyan vágyódva, hogy Hant kínzó féltékenység fogta el.

Miért nem vagyok elég neked? Miért nem elég neked a mi szerelmünk?, tűnődött. Elég akart lenni a lánynak, boldoggá és kiegyensúlyozottá akarta tenni őt – de érezte, hogy Bria nem az. Ez bántotta, és ugyanakkor bosszantotta is.

Egy alkalommal beszélni próbált vele a kérdésről.

– Már majdnem tíz napja! Miért hiányzik még mindig annyira neked? – kérdezte türelmét vesztve. – Áruld el, Bria! Értesd meg velem!

Bria szomorúan nézett vissza rá kékeszöld szemével.

– Nem tudom megmagyarázni, Han. Olyan, mintha kimetszettek volna egy darabot belőlem… a lelkemből. Nem csupán arról van szó, hogy maga a Megvilágosulás, az öröm, a melegség hiányzik. Ezen már kezdem túltenni magam. Inkább az…

– elakadt a hangja.

Han közelebb húzódott hozzá a pilótaszékben, és megfogta a lány mindkét kezét. Hidegek voltak, mint két megfagyott madárka. Gyengéden felmelegítette őket a tenyerében.

– Folytasd! – biztatta. – Hallgatlak.

– Mrrov és Teroenza tévedtek, amikor azt gondolták, hogy csak gyenge akaratú személyek eshetnek bele az ylesiai vallás csapdájába. Akadnak persze a zarándokok közt olyanok, akik azért kerültek az Ylesiára, mert elégedetlenek voltak korábbi

életükkel, vagy éppen menekültek valami, valaki elől. De a többségre nem ez a jellemző. Sokukkal megismerkedtem, Han.

– Elhiszem – bátorította Han.

– A legtöbb ylesiai zarándok, hogy is mondjam… idealista. Olyan személy, aki komolyan hiszi, hogy van valami jobb, hogy az elemek ran értelme. Rossz helyre keveredtek, hagyták, hogy a papok lyukat beszéljenek a hasukba az Egyről és a Mindenről, de ez még nem jelenti azt, hogy a vágyódásuk egy magasabb, egy felsőbbrendű erő iránt ostobaság.

Han látta, hogy könnyek gyűlnek a lány szemébe. Baljós, megmagyarázhatatlan aggodalom fogta el.

– Bria… szivi! Ne tépelődj ennyire! Az, hogy ez a vallás egy nagy átverés, még nem jelenti azt, hogy nem érdemes élni. Itt vagyunk mi egjonásnak. Pénzünk is lesz. Remekül megleszünk, hidd el.

– Han… – Bria megérintette ujjai hegyével az arcát, és szeretetteljesen elmosolyodott. – Te aztán a végletekig gyakorlatias vagy nem igaz? Ha nem lőnek le vagy nem kap el egy vonósugár, akkor az élet nagyszerű, nemde?

Han, a lelke mélyén sértődötten, megrázta a fejét.

– Én csak egy egyszerű srác vagyok, az igaz, de ettől még tökéletesen értem, hogy miről beszélsz. Lehet, hogy én is örülnék neki, ha lenne egy felsőbbrendű személy vagy erő, a helyzet azonban az, hogy eddig még nem találkoztam vele, és sejtem, hogy nem is fogok.

– Han… elgondolkodtál már azon, hogy az egyetlen személy akiről te gondoskodni tudsz, azt te magad vagy?

– Meg te, Bria. Ne feledd, hogy mi egy csapat vagyunk!

– Igen – bólintott a lány – Egy csapat vagyunk. Én azonban képtelen vagyok boldog lenni pusztán attól, hogy nem lőttek le, vagy hogy pénzem van. Én ennél többre vágyom.

– Vagyis tudni akarod az okát mindennek, ami történik. Azt szeretnéd, ha az eszméid valóra válnának – mondta vádló hangon Han.

– Igen – ismerte el Bria. – De azért megértem, hogy nem akarod olyan kérdésekkel gyötörni magad, mint például az.

hogy mi az élet értelme. Az is meglehet, hogy te vagy az okosabbik kettőnk közül.

– Okos? – ráncolta össze a homlokát Han. – Még hogy én? Nem vagyok egy tökfej, az igaz, de soha nem áltattam magam azzal, hogy filozófus vagyok vagy ilyesmi.

– Éppen erről beszélek. Te nem tépelődsz a világban tapasztalható igazságtalanság, korrupció és közöny miatt. Te elfogadod a dolgokat olyannak, amilyenek, és megpróbálod kikerülni őket. Igaz?

Han elgondolkodott ezen, majd bólintott.

– Igen, azt hiszem. Talán valamikor, réges-régen én is arról álmodoztam, hogy egy napon, ha felnőttem, én leszek az, aki fenéken billenti a rosszfiúkat és rendet teremt a világban. De… – felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott – attól tartok, kiverték belőlem a tenni akarást, még kölyökkoromban. Ha Garris Shrike felügyelete alatt éltél, hamar rájöttél, hogy az egyetlen esélyed az, ha meghúzod magad, és azt teszed, amit mondanak neked. Csak azt… vagy letörik a kezedet.

– És Dewlanna?

– Tudtam, hogy szóba fogod hozni. – Han megvakargatta a fejét. – Dewlanna más volt. Ő törődött velem. Ó volt az egyeden, akit érdekelt, élek-e vagy meghaltam, de neki is meg volt kötve a keze. Ezek után ne csodáld, hogy ilyen… gyakorlatiassá váltam!

– Nem csodálom – mondta együtt érzően Bria. – Ez természetes.

– De folytasd! – kérte Han. – Arról beszéltél, hogy a zarándokok többsége idealista. Te is az vagy?

Bria igent intett a fejével.

– Az vagyok, Han. Egész életemben több és jobb akartam lenni… hogy szebb hellyé tehessem az univerzumot. Amikor rátaláltam az ylesiai vallásra, azt hittem, megvan a megoldás. Komolyan elhittem, hogy a hitemmel és az alázatommal meg tudom változtatni a világot. – Keserű mosollyal vállat vont. – Sajnos kiderült, hogy egy szélhámosságra pazaroltam a hitemet.

– Értelek – igyekezett megemészteni a hallottakat Han. – De be kell látnod, Bria, hogy más dolgokban is lehet hinni! Valós dolgokban. Csak meg kell találnod őket.

Bria felállt, Han mögé lépett, és cuppanós csókot nyomott a feje búbjára. Han felállt, és szorosan magához ölelte.

– Már megtaláltam – mosolygott rá Bria. – Te vagy a legvalódibb személy, akivel valaha is találkoztam. És a legelevenebb…

Han hálából arcon csókolta, Bria pedig a fiú vállára fektette a fejét. Így álldogáltak sokáig, némán, gondolataikba merülve.

– Dewlanna mesélt nekem valamiről, amiben ő hitt – szólalt meg hosszú idő múltán Han. – Valamiféle közös energiáról, amely mindent áthat, élőlényeket és tárgyakat egyaránt. Komolyan hitt benne. Megesküdött nekem, hogy létezik ez az erő.

– Talán nem ártana elzarándokolnom a Kashyyykra – kuncogta el magát Bria.

– El is megyünk egy nap, majd meglátod – ígérte neki Han. – Dewlanna azt mondta, csodálatos hely A fák tetején élnek.

– Az aranyos lenne – mosolygott Bria. – Te meg én egy fa tetején. Mit csinálnánk ott egész nap?

– Nekem van egy ötletem – kacsintott rá Han, és megcsókolta, olyan hévvel, hogy Bria körül táncra perdültek a csíkká nyúlt csillagok.

A fedélzeti számítógép, mintha megirigyelte volna a jó dolgukat, éppen ebben a pillanatban jelezte hangos sípolással, hogy hamarosan kilépnek a hipertérből. Han elfintorodott.

– Ennyit az időzítésről, szivi. Majd később kárpótollak, rendicsek?

– Rendicsek – pirult el Bria.

Han bevetette magát a pilótaülésbe, hogy ellenőrizze a koordinátákat, de nem tudta megállni, hogy ne küldjön hátra egy szívdöglesztő vigyort.

– Már alig várom…

Han a Tralus egyik magánkikötőjében tette le a Talizmám.

– Mi ez a hely? – nézett körül a rámpa aljából Bria. Ilyen sok és ennyiféle hajót még sohasem látott így összezsúfolva. Egyesek alig voltak többek rozsdás roncsoknál, mások vadonatújaknak látszottak, egyvalami azonban közös volt bennük: egyiken sem látott azonosító kódot vagy nevet. – Ez valami hajótemető?

– Ugyan. A hajók sohasem halnak meg… legfeljebb Igazmondó Toryl Használthajó-udvarában kötnek ki. Ha szükséged van egy hajóra, vagy ha meg akarsz szabadulni egytől, és mindezt úgy hogy ne hagyj nyomot magad után, akkor idejössz.

Bria szeme elkerekedett.

– Ezek mind lopott hajók?

– A legtöbbjük. Akárcsak a miénk, emlékszel? Bria elfintorodott.

– Már kezdtem elfelejteni.

Han a hatalmas leszállópálya közepén álló irodaépület felé pillantott.

– Már jön is valaki, és úgy látom, nem más, mint az Igazmondó Toryl.

Igazmondó Toiyl durosi volt – magas, sovány tökéletesen kopasz kékes bőrű humanoid. Akár embernek is elment volna, ha nem hiányzott volna az orra, amitől úgy nézett ki, mintha folyamatosan gyászolna. Han előrelépett, és kezet nyújtott a szomorú ábrázatú férfinak.

– Jó napot neked, utazó – üdvözölte Torylt. A durosiak annyira imádtak utazni, hogy ez a megszólítás megtisztelő címnek számított náluk. – Keil d’Tana vagyok, ő pedig a társam, Kyloria m’Bal. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Én is, hogy megismerhetlek titeket – felelte Toryl. – Üdvözöllek titeket, utazók. Ráértek felfrissülni egy kissé és történeteket mesélni nekem?

A durosiak galaxisszerte fantasztikus mesélők hírében álltak. Szinte szóról szóra észben tartottak minden történetet, amit csak egyszer is hallottak, és szenvedélyesen gyűjtötték őket. Ez alól természetesen Toryl sem jelentett kivételt.

– Sajnálom, de rohanunk – mentegetőzött Han. – Van egy személyszállító hajó, amit el kell érnünk.

– Megértem – bólintott a durosi. – Mivel tömegközlekedési eszközre fogtok szállni, feltételezem, hogy nem venni, hanem eladni akartok.

– így igaz, utazó – válaszolta Han. – Kitűnő állapotban van. Egy imádni való kis luxusjacht. Csak apróbb átalakításokat kell végezni rajta, és máris továbbadhatod valamelyik gazdag koréliai családnak, hogy álomutazásra vigyék a gyerekeiket.

– Jacht? – Bria úgy érezte, mintha a szó nemtetszést váltott volna ki a durosiból, de nem lehetett biztos benne. – Megnézem, és mondok rá egy árat, d’Tana utazó.

Han a Talizmáihoz vezette a férfit. A durosi gyászos tésztaképén mintha nyújtófa ment volna végig, amikor megpillantotta az ylesiai hajót.

– Hadd vezesselek körbe! – lépett a rámpára Han. A durosi megrázta kopasz, kék fejét.

– Felesleges. Ötezret adhatok érte. Alku nélkül. Han azt hitte, nem hall jól.

– Hogy mi? Mennyit? Ez őrület! Ötezret egy ilyen hajóért? Ez bagó!

A durosi tisztelettudóan meghajolt.

– Valóban, Draygo utazó. – Meghajolt Bria felé is. – És Tharen utazó. – Széles mozdulattal a Talizmán felé intett. – Egyetértek abban, hogy szégyen ezzel az árral roncshalmazzá degradálni egy ilyen gyönyörű hajót, de nem tehetek róla. A huttok már keresik ezt a hajót, méghozzá eléggé elszántan. Akárcsak azt a tehetséges pilótát, aki ellopta. Egy bizonyos Vykk Draygót.

Han lehajtotta a fejét, elmotyogott valami káromkodásfélét a bajsza alatt, aztán egyenesen Igazmondó Toryl szemébe nézett. .

– Értem. Ötezer, alku nélkül.

– Igen. De ha te és a társad szakítanátok egy kis időt, hogy meséljetek nekem, akkor csekély összeggel megemelhetném az árat – tette hozzá reménykedve Toryl.

– Sajnálom, pajtás, de nem megy – rázta meg a fejét Han. – Marad az ötezer Készpénzben.

– Ez csak természetes – mondta nem létező orrát lógatva Toryl.

Később, még ugyanennek a napnak a folyamán, „Janii Andrus” és felesége, „Drea Andrus” felszállt a Korélia felé tartó bolygóközi járatra. Briát nyugtalanította, hogy házaspárként mutatkoznak, de Han biztosította, emiatt nem kell aggódnia: a huttok két egyedülállót kerestetnek. Titokban tartott tőle, hogy a huttok, ismerve Bria vezetéknevét, lenyomoztathatják a lány családját; ugyanakkor azonban azzal is tisztában volt, hogy a huttok nem szeretnének botrányt, mert az könnyen az Ylesian folytatott tevékenységük leleplezését eredményezhetné. Különben pedig nem szándékozott sokáig a Korélián maradni…

Kora este érkeztek meg a szülőbolygójukra, épp idejében, hogy elkapják a legközelebbi transzkontinentális járatot, mely a déli kontinensre repítette őket. Fáradtan, éhesen érkeztek meg a Tharen család lakóhelyéhez közeli állomásra. Még ruhát váltani sem tudtak – az egyeden poggyászuk a Teroenza kincseit rejtő hátizsák volt.

– És most? – kukkantott ki a szitáló esőbe Han. – Mi legyen? Keresünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat holnapig? Vagy felhívod a szüléidet?

– Inkább felhívom őket – mondta bizonytalanul Bria. – Várj meg itt! – Elsietett, hogy keressen egy komlinket. Néhány perccel később már vissza is tért.

– Hogy ment? – húzta magához Han. Bria halványan elmosolyodott.

– Az anyám majdnem elájult, aztán kiabálni kezdett velem. Tudom, hogy szeret engem, de attól, ahogy ezt kimutatja, sokszor visíthatnékom támad. A legjobbat akarja nekem… feltéve, hogy az az ő normái szerint is a legjobb.

Han komoran bólintott, és talán életében először, egy kicsit örült neki, hogy nem kell aggódó szülőkkel viaskodnia.

– Akkor hát indulhatunk?

– Nem. Az apám értünk jön siklóval. Egy perc, és itt lesz. Jóformán még be sem fejezte, egy méregdrága sikló húzott

az állomás épülete elé. Markáns, ezüstös hajú, jó testfelépítésű férfi ült a vezetőülésében.

Amint megpillantotta Briát, a férfi kiugrott a járműből, s egyszerre sírva és nevetve az örömtől, tárt karokkal a lányához rohant. Sokáig szorongatta a lányát, mintha attól félt volna, megint elveszítheti, ha elengedi magától; aztán Han felé fordult, és kezet rázott vele.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta. – Bria elmondta, hogy ön az, aki megmentette a… sok szörnyűségtől. Csak azt tudom mondani, hogy… köszönöm. Köszönöm, khm…

– Solo, uram. De szólítson csak Hannák! Tharen másodszor is megropogtatta Han kezét.

– Én pedig Renn vagyok, Han.

Az út Bria otthonáig nem tartott sokáig. Áthaladtak egy sor megerősített biztonsági kapun, aztán végighajtottak egy úton, meljmek Han egyik oldalán sem látott házakat – kerítésből viszont, éppen abból a fajtából, amit betörőkorában annyira gyűlölt, annál többet.

– Nem sokan laknak errefelé – jegyezte meg.

– Ez a mi birtokunk – felelte hanyagul Renn Tharen. – Évekkel ezelőtt vettük, hogy távol tartsuk magunktól a szomszédokat. Az igazság az, hogy szeretek visszavonultan élni.

Ráfordult egy mellékútra, amely egy szintén betörésbiztos, de jóval díszesebb kapuban végződött. A kapun túl terpeszkedő házat megpillantva Han elmormogott egy csúnya hutt káromkodást. Bria, bébi, gondolta bosszúsan, miért nem mondtad nekem, hogy a családodé a fél Korélia?

A ház óriási volt, szárnyakkal, tornyokkal és hozzájuk illő hatalmas parkkal. A Tharen házhoz viszonyítva Thrackan kuzin várkastélya szerény vityillónak tűnt. Bria feléje fordult, és félénken elmosolyodott.

– Megérkeztünk.

– Ja. – Han igyekezett közönyös maradni, hogy ne nehezítse még jobban Bria dolgát. A lány e nélkül is éppen eléggé aggódott.

Mindent figyelembe véve azért volt egy vitathatatlan előnye annak, hogy Bria szülei gazdagok: a huttok soha nem mernék bántani Briát, míg mellettük van. Egy ilyen előkelő család zaklatása csillagközi botrányhoz vezetne, márpedig a huttok a diszkréció hívei.

A bejárat közelében jártak, amikor egy pongyolába öltözött nő viharzott ki az ajtón.

– Drágám! – zihálta, és Bria köré zuhant. Han félreállt, nehogy útjában legyen eme látványos érzelmi kitörésnek.

Valahol az üdvözlések, vádak, könnyek, ölelések, izgatott kérdések és válaszok közepén hazaérkezett Bria fivére is. Han úgy emlékezett, Bria azt mondta, hogy Paviknak hívják. A nővérével ellentétben Pavik Tharen inkább az anyjához hasonlított; alacsony volt, sovány sötét hajú és zöld szemű. Csinos fiatalember volt, és úgy tűnt, őszintén ragaszkodik a nővéréhez.

Briának hosszas küzdelem után végül sikerült kiszabadítania magát. Han mellé állt, és határozottan megfogva a fiú kezét, bemutatta őt az anyjának és Paviknak.

– Örvendek, hogy megismerhetem, Tharen asszony – vette elő legjobb modorát Han. – És téged is, Pavik.

Sera Tharen teátrálisan összecsapta a kezét, majd alaposan szemügyre vette a fiút. Han az első pillanattól fogva érezte, hogy nem tetszik neki, amit lát. Rossz előérzetem van, gondolta keserűen.

– Nos, kerüljetek beljebb! – mondta Sera Tharen. – Üljünk le, és beszélgessünk! Be kell vallanom, hogy sokként ért a hír Azt hittem, már sohasem látom viszont az én kicsi lányomat. Bria, drágám, hogy tehetted ezt velünk?

Még mindig szemrehányásokat motyogva, Sera Tharen bevezette őket a házba.

A nappaliba lépve Hannák erővel kellett elfojtania magában a vágyat, hogy sarkon forduljon és elrohanjon. Nem tartozom ide. Ez mindannyiunk számára világos. A gondolat feldühítette, de nem volt mit tennie, le kellett ülnie a kanapéra, a puha selyempárnák közé, és úgy kellett tennie, mintha remekül érezné magát.

– Szép otthonuk van – jegyezte meg illedelmesen.

– Nos, izé… – nyögte Sera.

– Han. Szólítson csak Hannák, Tharen asszony!

– Rendben, Han – bólintott mereven Bria anyja. – Azt hiszem, köszönettel tartozunk, amiért hazahozta nekünk Briát. – A tekintete Han sugárvetőjére siklott; akárcsak a polgárok többsége, a Tharen család tagjai sem viseltek fegyvert. Feleslegesen strapálja magát, hölgyem, gondolta Han. Nem fogom lecsatolni a sugárvetőmet se a maga, se más kedvéért. Mi ketten össze vagyunk nőve.

– Nos, igyekeztem megtenni mindent, ami tőlem telt, Tharen asszony – felelte Han. – Bria nélkül azonban nem sokra mentem volna. Nagyon kemény tud lenni, ha akar Remek harcos.

Sera Tharen megmerevedett; Hannák nem volt nehéz rájönnie, hogy a nő ez utóbbi megjegyzését nem tekintette bóknak.

– Ó, drágám… – motyogta tanácstalanul Sera. – Bria, drágám, miért nem öltözöl át előbb? El sem tudom képzelni, hol szerezted be ezeket a borzalmas ruhadarabokat.

– Az ylesiai telep szabódroidja készítette – tájékoztatta az anyját Bria. Az ajtó felé indult, menet közben könyörgő pillantásokat lövellve Han felé, némán arra kérve a fiút, hogy ha lehet, viselkedjen a távollétében.

– Menj csak nyugodtan, szívem! – szólt utána Han. Tharen asszony majd szörnyethalt a bizalmas megszólítás

hallatán. Bria az ajtóból visszamosolygott rájuk, aztán kilibbent a hallba.

– Es te, Han? – kérdezte Pavik. – Mivel foglalkozol? – Leplezetlenül méregette Hant, és volt valami a tekintetében, ami nyugtalanná tette a pilótát.

– Mikor mivel – felelte lazán Han. – Jobbára pilóta vagyok.

– A birodalmi flottában? – csillant fel Tharen asszony szeme. – Netán tiszt?

– Dehogy. Teherfuvarozó vagyok, hölgyem. Bármit bárhová elszállítok. Ezért dolgoztam az Ylesian is, ahol… – Hosszú idő óta most jutott eszébe először, hogy a fűszercsempészet főbenjáró bűncselekménynek számít. – …ahol kisebb szállítmányokat hoztam-vittem.

– Ah – mormogta Tharen asszony – Milyen érdekes.

– Igen, ennek a szakmának is megvan a maga szépsége – bólogatott Han.

– Én is pilótaként kezdtem sok-sok évvel ezelőtt – mondta rokonszenvező hangon Renn Tharen. – Éppen annyi idős lehettem, mint maga most, Han. Végigküzdöttem magam a legkülönbözőbb beosztásokon, míg végül a szállítóvállalat tulajdonosa lettem. Ekkor kerestem meg az első milliót.

Han azt fontolgatta, hogy elmondja Renn Tharennek a Birodalmi Akadémiával kapcsolatos terveit, de végül mégsem tette. Shrike-nak köszönhetően képtelen volt megnyílni. Csak mosolygott, és mindentudóan megjegyezte:

– Azok voltak az idők, uram. Akkoriban rengeteg volt a kalóz, nemde?

Renn Tharen felnevetett.

– Volt velük néhány kellemeden találkozásom. Gondolom, magának is.

– Valóban – ismerte el cinkos mosollyal Han.

Sera Tharen ide-oda kapkodta a fejét, és láthatóan nem tudta, mit mondjon.

– Ó, istenem. Ez olyan… veszélyesnek hangzik.

– A munkával jár, Tharen asszony – bólogatott halálosan komoly arccal Han.

– Nahát, teljesen megfeledkeztem háziasszonyi kötelességemről – találta fel magát Sera Tharen. – Solo kapitány hozhatok valami enni- vagy innivalót?

– Jólesne egy alderaani sör – felelte Han. – És egy kis kenyér hússal meg sajttal. Egész nap utaztunk.

– Máris szólok a szakácsnak. – Han döbbenten állapította meg, hogy a „szakács” nem droid, hanem egy élőlény egy

hús-vér szeloniai nő. A gazdagságnak eme újabb bizonyítéka mélyebb hatással volt rá, mint bármi, amit eddig látott.

Mire Bria átöltözött, Han már az ebédlőben ült, és a hasát tömte. A fiú felnézett a tányérjáról, és megállt a szájában a falat.

Bria a szeme színéhez tökéletesen passzoló világoskék ruhát viselt, melynek lágy, halványan fénylő anyaga csábosán testéhez simult, éppen azokon a helyeken, ahol kellett. És ami legalább ennyire lenyűgözte Hant: először, amióta ismerte őt, Bria kibontotta a haját, és arany-vörösen izzó glóriává fésülte. Annyira más volt, mint a néhány nappal ezelőtt, sugárvetőt lóbáló tolvajlány hogy Han azt hitte, álmodik.

Még Jó, hogy nem Ganar Tos láthatja így gondolta elégedetten.

– Gyönyörű vagy édes. Remekül áll neked ez a ruha. Han épp eleget forgott gazdag gyerekek közt, hogy tudja,

mennyibe kerülhet egy ilyen ruha: egy átlagpilóta havi keresetének legalább a negyedébe. Olyan gazdagságban és bőségben nevelkedett, gondolta keserűen. Vajon meddig fogja bírni, ha egy kadét szűkös zsoldjából kell majd megélnünk? Bria mosolyogva letelepedett melléje.

– Anya, kaphatok én is valami ennivalót? Mindjárt éhen halok!

Míg Bria és Han késő esti vacsoráját fogyasztotta, a család az asztal köré gyűlt, és méregdrága borkávét kortyolgatott áttetszően vékony Levier csészékből. Egy komornyik, egy másik szeloniai leste mozdulataikat.

– Nos tehát, Solo kapitány ön koréliai? – kérdezte Tharen asszony, felvont szemöldökével jelezve, hogy biztos ebben, csak az illendőség kedvéért érdeklődik.

Han bólintott, aztán lenyelte a falatot, és kinyögte:

– Igen, asszonyom.

– És a családja? A Sal-Solók közé tartozik? – Ezúttal őszintén kíváncsinak látszott. – Ha jól tudom, van egy imádni való kis birtokuk. A fiúval találkoztam már néhányszor, Sal-Solo asszony azonban nagyon visszahúzódó természetű. Azt hallottam, nem örvend jó egészségnek.

– Nem, Tharen asszony – ábrándította ki Han. – Nem tartozom közéjük.

– Ó – sóhajtott csalódottan Sera Tharen. – Akkor hát a család melyik ágához tartozik?

Hannák feltűnt, hogy Bria kényelmetlenül fészkelődni kezd, de nem tudta eldönteni, hogy érte vagy inkább miatta van-e ez.

– Nem tudom, Tharen asszony – felelte, és ez volt az igazság. – Amennyire tudom, árva vagyok. Kereskedők találtak rám egészen kiskoromban, a fővárosi űrkikötő melletti vízparton. Ők neveltek fel, így gyerekkorom java részét az űrben töltöttem. – Énje komiszabbik felét perverz öröm töltötte el, amiért ezt közölhette az asszonnyal.

– Ez különös – szólalt meg Pavik. – Olyan ismerős vagy nekem valahonnan. Már láttalak valamikor… azt hiszem, egy kerti partin. Igen, úgy emlékszem, hogy egy robogóversenyt követő partin láttalak.

Hant nyugtalanság fogta el. Most, hogy Pavik említette, neki is eszébe jutott. Ó is látta a fiút. Pavik, aki két-három évvel idősebb volt nála, szintén gyakori résztvevője volt a robogóversenyeknek. A korkülönbség folytán soha nem versenyeztek egymással, de Han emlékezett az arcára.

És persze arra is, hogy valahányszor versenyzett, tagja volt egy Garris Shrike által összeállított „családnak”, amely gazdag koréliaiakat szabadított meg a pénzüktől.

– Sajnálom, de én nem emlékszem rád – vont vállat. – Az utóbbi néhány évet más rendszerekben töltöttem. Tulajdonképpen nem is vettem részt koréliai kerti partin kölyökkorom óta.

– Én viszont határozottan emlékszem rád – mondta gyanakvóan, összeszűkített szemmel méregetve őt Pavik. – Egy fogatnak támaszkodva álltál, és rostélyon sült traladonbordát ettél. Olyan tisztán látom magam előtt a képet, mintha tegnap történt volna.

– Ez mulatságos – dőlt hátra mosolyogva Han. – Az emberek mindig efféléket mondanak nekem. Gondolom, azért van >ez, mert olyan… közönséges arcom van, hogy gyakorlatilag mindenkire hasonlítok.

– Szerintem te egyáltalán nem vagy közönséges, Han – tiltakozott Bria. – Nem hiszem, hogy bárki is, aki valaha találkozott veled, el tudna felejteni téged. Te olyan… igazi egyéniség vagy – Elmosolyodott. – És jóképű is.

Han, igyekezete szerint nyájasan, a Tharen család tagjaira mosolygott.

– Köszönöm, édesem, de az igazság az, hogy én tényleg egy hétköznapi srác vagyok.

Bria végre megérthette, miről van szó, mert ezúttal végre csendben maradt. Pavik továbbra is gyanakvóan méregette Hant.

– Nos – mondta túlságosan élénken Sera Tharen –, biztos vagyok benne, hogy mindketten fáradtak vagytok. Solo kapitány szólok Maroneának, hogy készítse elő magának az egyik vendégszobát. Bria, drágám, te a régi szobádat kapod. Természetesen mindent úgy találsz, ahogy itt hagytad. Semmin nem változtattunk benne. Tudtam, hogy egy napon észhez térsz, és hazajössz hozzánk!

– Nem rajtam múlt, anya – emlékeztette Bria. – Ha egyszer az Ylesiára tetted a lábad, többé nem engednek el onnan. Nincsenek űrjáratok, és mindent fegyveres őrök vigyáznak. Ha nem lenne Han, soha nem jöhettem volna haza.

– Ó, drágám… – motyogta Tharen asszony nyilvánvalóan nem tudva, mit higgyen. Mintha meg lett volna győződve róla, hogy ilyen kalandok csak a háromdimenziós akciófilmekben eshetnek meg valakivel.

– Elhiszem, Bria – mondta Renn Tharen, Han tekintetét fürkészve. – És soha nem fogom elfelejteni. Han egy hős, Sera, és sokkal többel tartozunk neki, mint amit valaha is vissza tudunk fizetni. Ha ő nincs, akkor Bria most nem lenne köztünk. Talán soha többé.

– Ó… ó, istenem… – Tharen asszony láthatóan egyre idegesebb lett a veszélyek hallatán. Pavik Tharen pedig egyre szkeptikusabb.

Han követte a szeloniai szobalányt, Maroneát a ház túlsó szárnyában lévő szobába. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a szülők lakosztálya éppen félúton helyezkedik el az ő szobája és Bria lakosztálya közt, de csak mulatni tudott rajta. Bria anyja a jelek szerint eltökélte, hogy tűzzel-vassal megőrzi lányát egy arra érdemesebb, társaságbeli fiatalembernek.

Már alig várom, hogy eladjuk Teroenza cuccait, és eltűnjünk innen, merengett, miután levetkőzött és ágyba bújt. Bria apjával nem lenne gond, valaha normális fickó lehetett, az anyja és a fivére azonban…

Felsóhajtott, és behunyta a szemét. Tharen asszonynak ezen az éjszakán igazán nem lett volna félnivalója. Hisztérikus viselkedésével szűk két óra alatt sikerült annyira lefárasztania őt, hogy Hant már csak egyvalami tudta érdekelni: az alvás. Az alvás…

Sera Tharen bement a lánya szobájába, hogy jó éjt kívánjon. Fájdalmas volt, ha csak egy éjszaka erejére is, újra elválni egymástól anyának és lányának. Megölelték egymást, aztán sírtak egy sort, majd megint egymás nyakába borultak.

– Annyira örülök, hogy visszakaptam az én kislányomat – suttogta Tharen asszony

– Olyan jó itthon lenni, anya – válaszolta Bria, és ebben a pillanatban komolyan is gondolta. Pedig az este egy kínszenvedés volt számára. De a dolgok jobbra fognak fordulni, biztatta magát. Han olyan imádnivaló. Anya se lesz képes ellenállni csibészes bájának, és akkor majd megérti…

– kL2L fiatalember, akit hazahoztál magaddal… – mondta az anyja, mintha megérezte volna, hogy mire gondol. – Nyilvánvaló, hogy nem csupán… barátok vagytok, drágám. Pontosan mennyire is… milyen közel is álltok egymáshoz?

Bria hősiesen állta az anyja tekintetét.

– Én szeretem Hant, anya, és ő is szeret engem. Azt akarja, hogy maradjak vele. Még nem került szóba a házasság, de nem lennék meglepve, ha megkérné a kezemet.

Sera vett egy apró, sípoló lélegzetet, mintha a lánya az imént legrosszabb félelmeit erősítette volna meg. Volt azonban valami Bria hangjában, ami megragadta a figyelmét, és most lecsapott rá, mint egy kiéhezett vrelt.

– Értem. Nos, én igazán kedves fiatalembernek találom, bár egy kissé… mintha modortalan lenne, drágám. De azt mondta, szeretné, ha vele maradnál. És te szintén ezt akarod?

Bria bólintott, aztán megrázta a fejét, könnyeivel küszködve.

– Nem vagyok biztos benne, anya – vallotta be. – Tüdőm, hogy szeretem őt, tiszta szívemből, de… olyan nehéz dolgom volt az utóbbi időben. Otthagyni az Ylesiát, rájönni, hogy a vallás, amelynek az életemet szenteltem, nem több egy jól megszervezett hazugságnál. Mindez fájt… nagyon. Úgy érzem, mintha egy darabot elloptak volna belőlem, anya. És azt is érzem, hogy nem maradhatok Han mellett mindaddig, míg… míg újra nem vagyok egész ember.

– Ó tud a kétségeidről? – simogatta meg a haját az anyja. Bria figyelmét nem kerülte el a hangjában bujkáló önelégültség.

Nem akarja, hogy vele maradjak, facsarodott el a szíve. Számított erre, és talán éppen ezért fájt annyira. Tudtam, hogy ilyen lesz. Olyan igazságtalan! Hiszen elmondtam neki, hogy nem Han miatt vagyok bizonytalan, hanem önmagam miatt! En vagyok az oka! De ő nem érti meg ezt. O képtelen bármit is megérteni!

– Beszéltünk róla – felelte Bria, immár bánva, hogy kitárulkozott az anyja előtt. – És nem tudom elképzelni Han nélkül az életem, úgyhogy mellette fogok maradni, és mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyem.

Az anyja csalódottnak látszott, de nem firtatta tovább a dolgot. Magára hagyta, Bria pedig megpróbált elaludni. A saját ágyában feküdni igazi luxus volt a kemény ylesiai priccs és a hajó kényelmeden ágya után, mégis hidegnek tűnt. Han melege hiányzott belőle.

Bria nyugtalanul forgolódni kezdett. Képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Han sokkal jobbat érdemel, gondolta szomorúan. Valaki olyat, aki száz százalékig mellette tud lenni… Kétségbeesett dühében elverte a párnáját, majd ráborult, és belezokogta fájdalmát. Miért nem egyszerű semmi ebben az életben? Találtam egy férfit, akit szeretek, aki szeret engem… miért nem elég nekem ez?

De nem volt az. El kellett ismernie ezt.

Másnap reggeli után Han elhagyta a Tharen – házat, és az állomásra sietett, hogy elkapja a közeli nagyváros felé tartó kompot. Magával vitte a hátizsákot is a műkincsekkel, amelyeket Briával elloptak Teroenzától. Azok után, hogy olyan szánalmasan alacsony áron kellett eladnia a Talizmán, eltökélte, hogy addig jár, míg a lehető legjobb árat nem kapja a holmikért.

Tyrenában leszállt a kompról, és az állomáson megkereste a poggyászszekrényét; kivett néhány száz kreditet és egy Jenos Idanian névre kiállított azonosító kártyát, aztán átment a Birodalmi Bankba, ahol a segítségükkel számlát nyitott magának.

Amikor ezzel megvolt, elindult megkeresni egy régiségkereskedést, amire még a korábbi „csínytevések” idejéből emlékezett. Eltelt már jó néhány év azóta, hogy utoljára itt járt, a kereskedést azóta akár be is zárhatták…

…de nem, az üzlet még működött. Ajtaja felett halvány holografikus felirat villogott, vérszegény fénybe vonva az üzlethelyiség szürke homlokzati falát. De nem ez volt a lényeg. Az, ami – pontosabban aki – számított, bent lakozott. Han benyitott.

Az üzlet mélyén lágy csengő jelezte érkeztét. Egy szeloniai nő jött elő a hangra, Han azonban ügyet sem vetett rá, hanem egyenesen hátrament a vitrinek labirintusán át, és megállt egy faliszőnyeg előtt. A szőnyeg ősrégi volt és a Köztársaság alapkását ábrázolta, igazi értéke azonban az ajtóban rejlett, amit maga mögött rejtett.

Han körülkémlelt, majd látva, hogy tiszta a levegő, a szőnyeg mögé dugta a kezét, és lekopogott egy megadott jelt.

válaszképpen egy elektromos zár berregett fel az ajtó túloldalán. Han félrelibbentette a szőnyeget, és alája siklott.

A hátsó szobában tartózkodó tulajdonos egy hajlott hátú, ráncos, sárgás-őszes hajú, víg kedélyű öregember volt. Han már öt éve nem látta, de a derék Galidon Okanor mit sem változott az azóta eltelt idő alatt. Az öreg felnézett, és Hanra mosolygott.

– Aha. No, ki vele, hogy is hívnak ma téged, fiam?

– Jenos Idanian, uram – felelte mosolyogva Han. – Hogy szolgál az egészsége? – Őszintén kedvelte a kis öreget, aki egyszerre volt elismert műértő és megbízható orgazda.

– Ó, hát nem panaszkodom, nem panaszkodom – felelte az emberke. – Mert ha megtenném, mit segítene az rajtam? – tette hozzá halk, erődén kuncogás kíséretében.

– Van benne valami – ismerte el Han.

Okanor leült egy magas székre a speciális lámpa elé, melynek fénye a drágaköveken és egyéb régiségeken előforduló hibákat volt hivatott előhozni. A szemközti szék felé intett.

– Ülj le, Jenos Idanian. Mit hoztál ma nekem?

– Sok mindent – felelte Han. – Szeretném, ha egyben megvenné az egészet, és az ellenértékét haladéktalanul átutalná a coruscanti Birodalmi Bankba.

– Remek, remek – dörzsölte össze eres kezeit Okanor. – Neked mindig is jó ízlésed volt, Jenos. Lássuk csak, mit hoztál nekem!

– Máris mutatom. – Han nekilátott kiüríteni a hátizsákot, gondosan a lámpa fénye alá helyezve minden egyes darabot. A kedvencét, a régen kihalt koréliai paledort ábrázoló aranyszobrocskát a zsákban hagyta. Bűbájos darab volt, hibátlan Keral tűzgyémánt szemekkel.

Okanor mohón itta magába a műkincsek látványát. Alkalmanként egy-egy apró „ó” vagy „ah” kiáltással jelezte tetszését, de nem szólt mindaddig, míg Han mindent elő nem bányászott. Ekkor óvatosan kézbe vette mindegyik tárgyat, hosszan megvizsgálta őket, nagyítóval és szabad szemmel egyaránt, majd elégedetten bólogatni kezdett.

– Figyelemre méltó gyűjtemény – jegyezte meg némi tűnődés után. – Most olyat fogok kérdezni, amit eddig még soha… a galaxis szerelmére, honnan szerezted őket? Egy múzeumból? Nem helyeslem a múzeumból való lopást, ezt tudod.

Han megrázta a fejét.

– Nem múzeumból van.

– Magángyűjteményből? – Okanor összecsücsörítette a száját. – Elismerésem, fiú. Remek ízlésed van, akárcsak a gyűjtőnek, akitől elloptad. Bár ami azt illeti, a szóban forgó személy nem túl finnyás a forrásait illetően. A tárgyaknak legalább a fele lopott, és egy részük már évek óta a körözési listán is szerepel.

– Ez nem lep meg – vallotta be Han. – De ha jól tudom, maga múzeumoknak fogja eladni őket, ugye?

– A legtöbbet, a legtöbbet – bólogatott Okanor

– Akkor jó – sóhajtott Han, arra gondolva, hogy ez biztosan enyhíteni fog Bria lelkiismeret-furdalásán. – Szerintem is ott a helyük. Szóval… mennyi?

Okanor mondott egy összeget.

Han morcosan összevonta a szemöldökét, és már nyúlt is a zsákjáért.

– Van egy pasas Kolinban, aki repesni fog az örömtől, ha megmutatom neki az árut. Úgy látszik, előbb őt kellett volna felkeresnem – nyúlt a tatuini faragott bantha agyarért Han.

Okanor megnevezett egy másik, magasabb összeget. Han szótlanul folytatta a pakolást.

Okanor fájdalmasan felsóhajtott, és vérző szívvel kinyögött egy harmadik, az előzőnél jelentősen nagyobb összeget.

– És ez az utolsó ajánlatom – tette hozzá. Han megrázta a fejét.

– Kár, Okanor Legalább ötezerrel többet akarok.

Okanor a szíve táját markolászva figyelte, hogy Han a hátizsákba süllyeszti a drága kincseket. Végül, amikor Han már az utolsó darabért, egy élő jégkristályból faragott szobrocskáért nyúlt, az öreg felvisított:

– Ne! Ne tedd el! Megölsz! Az utolsó pénzemből is kiforgatsz! Az utcára kerülök, Jenos! Képes vagy ezt tenni egy öregemberrel?

Han kíméletlenül elvigyorodott.

– Szemrebbenés nélkül, Okanor. Tüdőm, mennyit kaphatok ezekért a cuccokért, és nem fogok kevesebbel megelégedni. -Mélyen az öreg szemébe nézett. – Komolyan, Okanor, nem elégedhetek meg kevesebbel. Valami nagyon fontosra kell költenem ezt a pénzt, és ha működni fog, akkor soha többé nem látsz. Ki fogok szállni ebből.

Okanor bólintott.

– Rendben. Megtörtél, Idanian. Megkapod, amit kértél.

– Helyes. – Han nekilátott előszedni a tárgyakat a hátizsákból.

Elégedett mosollyal hagyta el az üzletet, gondosan erszényébe rejtve a „Jenos Idanian” névre kiállított azonosító kártyát és bankchipet. Azt tervezte, hogy az aranypaledort elrejti egy biztonságos helyre, és csak akkor teszi majd pénzzé, ha netán bajba kerülne.

Tudva, hogy Okanor kreditjei már várják a Birodalom fővárosában, Han füttyös jókedvvel tért vissza a kompállomásra.

A Tharen-birtok kapuján belépve rögtön kiszúrta a ház előtt parkoló kecses, sportos siklót. A jármű gazdája, egy fiatalember, a nappaliban tartózkodott, s Pavikkal és az anyjával beszélgetett. Amikor Sera Tharen megpillantotta Hant, eltátotta a száját, mintha kísértetet látna. Ez azt remélte, hogy elemelek valamit és megszököm, gondolta keserűen Han.

– Hello, Tharen asszony – üdvözölte. – Merre van Bria?

A fiatalember megfordult, hogy szemügyre vegye Bria újdonsült barátját. Jóképű fickó volt, talán egy-két évvel idősebb, mint Han, ízlésesen divatos sportruhába öltözve.

– Hello – mondta kellemes hangon, kezet nyújtva Han felé. – Én Dael Levare vagyok, te pedig… – hunyorogva végigmérte, és mielőtt még Han megszólalhatott volna, felkiáltott: – Várj

csak egy percet! Azt hiszem, már találkoztunk! Tallus Bryne, nem igaz?

Hannák egyetlen olyan káromkodás sem jutott eszébe, amely eléggé csúnya lett volna ahhoz, hogy kifejezze pillanatnyi lelkiállapotát. Kényszeredetten elmosolyodott, és kezet rázott Daellel.

– Örülök, hogy megismerhetlek.

– Tallus Bryne? – kérdezte éles hangon Pavik.

– De hiszen őt… – értetlenkedett volna Sera Tharen, a fia azonban, nem túl gyengéden, oldalba bökte.

Dael Levare olyan lelkesen szorongatta Han kezét, hogy észre sem vette ezt az apró közjátékot.

– Micsoda megtiszteltetés! Még mindig emlékszem arra a napra, amikor új rekordot állítottál, és persze arra is, hogy miként tetted. Keresztülrepültél az Asztallap-fennsíkon, ahelyett hogy átrepültél volna felette! Mindenki meg volt győződve róla, hogy halott ember vagy de te megcsináltad! – Pavik felé fordult. – Hogy a csudába nem ismerted fel? Ő Bria új udvarlója? A Korélia robogóbajnoka? A rekordodat még senkinek nem sikerült megdöntenie, Bryne. Vagy hívhatlak Tallusnak?

– A Tallus tökéletes lesz – egyezett bele törődötten Han. Hogy miért kell azoknak a vrelteknek mindig a konyhában kajtatniuk…

Bria jelent meg, félbeszakítva a kínos jelenetet. Han megpróbálta elkapni a tekintetét, hogy óvatosságra intse, a lány figyelme azonban rögtön a vendégre irányult.

– Dael! Hogy kerülsz te ide?

– Az édesanyád hívott át – felelte a fiatalember – Csodálatosan nézel ki, Bria. Örülök, hogy visszatértél… és ráadásul egy ilyen rendkívüli ember társaságában! Azóta meg akarom rázni a kezét, hogy tavaly megnyerte a bajnokságot.

Bria kérdőn az anyjára nézett.

– Te meghívtad őt, anya? Milyen kedves tőled… – Han figyelmét nem kerülte el a hangjában bujkáló él, ahogyan az sem, hogy Sera Tharen bűnbánóan félrefordítja a tekintetét.

Már értem, gondolta dühösen. A mama a dúsgazdag ex vőlegény mellé akart állítani engem, hogy Bria láthassa, milyen szürke kis senki vagyok én hozzá képest

– Nos, igen, drágám… Gondoltam, Dael majd elmeséli neked, mik a legfrissebb társasági hírek… – csicseregte idegesen Sera Tharen. Bria az anyja felé lövellt egy mérges pillantást, aztán Dael felé fordult, és negédesen elmosolyodott.

– Nos, Dael, igazán kedves tőled, hogy benéztél. Talán ebédelhetnénk együtt valamelyik nap. Kivel jársz mostanság? – Miközben beszélt, karon fogta Daelt, és gyengéden az ajtó felé tuszkolta. Hannák nevetni lett volna kedve. Ügyes, Bria, szivi… jól csinálod.

– Sulen Belosszal – felelte Dael. – Ő is biztosan szívesen találkozna Tallusszal. Imád robogóversenyekre járni.

– Tal… – Bria még idejében kapcsolt, és felnevetett. – Ami azt illeti, mindig is imádott. – Kacéran Hanra nézett. – Vigyáznom kell rád, Tallus. Sulen Belos egy bombázó, és sohasem tudott ellenállni a robogósoknak.

Han bárgyún rámosolygott. Nagyszerű. Egyszerűen nagyszerű. Eddig is rosszul állt a szénám, de most még annál is rosszabb a helyzet

– Bizony nem árt vigyázni velünk, robogósokkal. A veszélynek élünk.

Dael megállt az ajtóban, és elnevette magát, mintha Han valami nagyon vicceset mondott volna.

– Remélem, még találkozunk. Örülök, hogy megismerhettelek, Tallus!

– Én is – hazudta Han.

– Majd hívlak! – szólt utána Bria, aztán becsukta az ajtót Dael mögött, és nekivetette a hátát.

Csend telepedett rájuk.

Han még soha nem hallott ilyen mélységes csendet, még kint az űrben sem, egy szál űrruhában. Idegesen Briára nézett, aztán Pavikra, majd Serára. Mindannyian zord tekintettel néztek vissza rá. Han megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, sétálok egyet – jelentette be. – Szívok egy kis levegőt.

Gondosan kerülve a többiek tekintetét, kikullogott a házból.

Bria sikítani és zokogni szeretett volna, de nyugalmat erőltetett magára. A helyzet így is épp elég cifra volt, már csak az hiányzott volna, hogy kitörjön rajta a hisztéria. Fel-alá járkált az anyja öltözőszobájában, és Pavikot hallgatta, aki a kanapén ülve, élénk hadonászás közben magyarázott. Az anyjuk egy rózsaszín brokátszékben ült, és hol sóhajtozott, hol azt mondogatta, hogy „Paviknak igaza van, termünk kell valamit”.

– Hallottad tegnap este! – ordította Pavik. – Tagadta, hogy versenyzett volna, és hamis nevet adott meg nekünk! Még hogy egy Solo! Ki tudja, mi lehet az igazi neve!

– Elég! – kiáltott rá Bria. – A Han Solo az igazi neve!

– Akkor miért Tallus Bryne-ként lett tavaly a Korélia robogóbajnoka? Nem lehet egyszerre mindkettő. Nézz szembe a ténnyel, Bria! A fickó álnevet használ, és ennek csak egy oka lehet: rejtegetnivalója van, Es te elvárod tőlünk, hogy tárt karokkal fogadjunk egy ilyen alakot!

– Ó, istenem! – motyogta a kezét tördelve Sera. Bria az ajkába harapott, elzárva egy sikoly útját.

– És még valami – folytatta Pavik. – Egyre tisztábban emlékszem arra az alkalomra, amikor én is láttam őt. Nem a Tallus Bryne volt Solo egyetlen álneve. Az alkalom, amire emlékszem, három évvel ezelőtt volt. Akkor még kölyök volt, és rostélyost evett egy robogóverseny után. Akkor Keil Garrisnak hívták, és egy bizonyos Venadar Garris fia volt. Emlékeztek rá? Ő volt az a pasas, aki egy nyáron dúrötvözet részvényeket adott el, valami aszteroidáról regélve, aztán kiderült, hogy az egész csak szélhámosság.

Bria sajnos emlékezett rá.

– Még ha ez a Venadar Garris szélhámos is volt, az még nem jelenti, hogy Han…

Pavik kétségbeesetten széttárta a karját.

– Hugi, hát nem emlékszel, hogy több barátunk szülei is csaknem csődbe jutottak, mert kiderült, hogy az a bizonyos aszteroida nem is létezik? – Megvetően legyintett. – Az egész Garris család nem volt egyéb szélhámosok gyülekezeténél. És az új barátod is köztük volt!

– Ez borzalmas! – sopánkodott Sera Tharen. – Tennünk kellene valamit!

Bria és Pavik ügyet sem vetettek rá.

– Han akkor még gyerek volt – mutatott rá könnyeivel küzdve a lány – Éppen te mondtad. Nem lehet felelős azért, amit a szülei elkövettek.

– De hiszen nincsenek is szülei, vagy nem ezt mondta nekünk tegnap?

Bria szeme szikrákat szórt.

– Lehet, hogy voltak szülei, csak elhagyta őket, mert rájött, mennyire romlottak. Hidd el, Pavik, hogy Han jó ember! Nehéz élete volt, és akadtak dolgok, amiket legszívesebben elfelejtene, ezt én is tudom. De nagyon igyekszik! Szeretne végre normális életet élni, és te nem akarod megadni neki az esélyt!

Pavik elfintorodott.

– Ha egyáltalán a szülei voltak. Hugi, ne hagyd, hogy magába bolondítson azzal a tenyérbe mászó képével, meg azzal, hogy megmentett! Vagy még nem gondoltál rá, hogy esetleg csak azért csábított el, mert utánanézett a családodnak, és megtudta, hogy apának sok pénze van?

– Ó, istenkém! – óbégatott Sera. – Azt akarod mondani, hogy az a fiú tolvaj?

– Pontosan erre gondoltam, anya – bólintott Pavik.

– Akkor talán meg kellene néznem, nem hiányzik-e valami

– tátogott Sera Tharen. – Ó, istenem, istenem, hol is altassam ma éjszaka?

– Anya, ő már nem lesz itt ma éjszaka – jelentette ki Pavik.

– Hívom a biztonságiakat. Biztos vagyok benne, hogy ezt a fickót körözik.

– Meg ne merészeld tenni! – kiáltott rá Bria. – Ha hívod a biztonságiakat, többé soha nem állok szóba veled! Tévedsz

Hant illetően. Nem tudhatta, hogy a családom gazdag. Soha nem beszéltem neki erről.

– A hozzá hasonlóknak megvannak a maguk informátorai – okoskodott Pavik. – Lefogadom, hogy néhány nappal a megismerkedésetek után már mindent tudott rólad.

– Nem, ez nem igaz!

– Bria… én nem akarok fájdalmat okozni neked – mondta Pavik. – Éppen azt akarom megelőzni, hogy nagyobbat csalódjál. Nem akarom, hogy valaki olyan mellett köss ki, aki a törvény rossz oldalán áll.

– Han nem olyan! – kiáltotta Bria. – Elismerem, hogy a múltban akadtak problémái, de most már egészen más. Jelentkezni akar a Birodalmi Akadémiára, mert tiszt szeretne lenni. Változtatni akar a sorsán, hát nem érted? És te éppen most tennél keresztbe neki!

– Ezt mondta neked, Bria, de az efféle fickóknak egyetlen szava sem igaz. Hívom a biztonságiakat.

– Ó, istenem!

– Nem! – nézett villámló tekintettel a bátyjára Bria, és egy őrült pillanat erejéig azt kívánta, bárcsak nála lenne a sugárvető. Nem hagyhatja, hogy Pavik megtegye!

Pavik keze már a komlinken volt, amikor rászólt egy hang az ajtóból;

– Ne tedd, Pavik! Megtiltom.

Mindhárman a hang irányába fordították a fejüket. Renn Tharen állt az ajtóban.

– De apa, te nem tudod… – tiltakozott Pavik.

– De igen, tudom – fojtotta bele a szót az apja. – A dolgozószobámban voltam, és az ajtót nyitva felejtettétek. Végighallgattam ezt az egész undorító jelenetet, és mondom neked, Pavik, hogy nem fogod hívni a biztonságiakat.

– De Renn… – sápítozott Sera, a férje azonban egy gyilkos pillantással elhallgattatta.

– Sera, már elegem van belőle, hogy a lányunkat úgy kezeled, mintha egyéb dolga sem lenne, mint elősegíteni a te ostoba ambícióid beteljesítését. Te vagy a legfőbb oka annak,

hogy elszökött itthonról. Úgyhogy légy szíves, fogdbe lÉxíesz engem?

– Renn! – tátogott Sera. – Hogy merészelsz így beszélni velem?

– Úgy hogy megérdemled! – csattant fel Bria apja. – Hogy lehetsz ilyen rövidlátó? Még mindig nem fogtad fel, mekkora veszélyben volt a lányunk az Ylesian? Nézd!

Megfogta Bria kezét, és az anyja elé húzta a lányt.

– Nézd, Sera! Látod a kezét? Látod azokat a hegeket? Azok a szemetek agyondolgoztatták Briát. Rabszolgát csináltak belőle! Meghalhatott volna, ha nem lép közbe Han. Hálás vagyok neki, és szégyellem, hogy bennetek, akik elítélitek őt, nincs annyi tisztesség, hogy ugyanígy érezzetek! Han rendes fiú, Bria nem lenne itt nélküle.

– De… – Sera a kezét tördelte és pityergett. – O, Bria, a kezed, drágám…

– Egyetlen szót se, Sera, megtiltom!

Sera Tharen összegörnyedt a székben, és halkan szipogott. Renn Tharen hátrafordult, hogy szembenézzen a fiával.

– Pavik, te éppen olyan korlátolttá és gőgössé váltál, mint az anyád. Belőled is elegem van már. Eszedbe sem jutott, hogy arról az emberről beszélsz, aki az életét kockáztatta Briáért. Azért, hogy megszabadítsa a rabszolgasorból. Han Solo tisztességes fickó. Magamra emlékeztet, én is éppen ilyen voltam az ő korában. Nekem is volt egy-két húzásom, amire nem vagyok büszke. Megérdemli, hogy kapjon egy esélyt, és nem börtönt helyette. Hálát érdemel, nem tőrdöfést a hátába!

Hosszú, súlyos csend követte szavait. Aztán Bria hüppögve odaszaladt az apjához, és a nyakába vetette magát.

– Köszönöm, apa!

Han elsétált a Tharen birtok határáig, és visszafelé tartott, amikor látta, hogy valaki feléje rohan az ösvényen. Bria volt az, egy jókora táskával a vállán.

Han, látva az arckifejezését, megtorpant.

– Valami baj történt?

– Gyere! – fogta meg a kezét Bria. – Mielőtt még észreveszik, hogy eltűntem. Elmegyünk innen. Nem bízom Pavikban, kitelik tőle, hogy apa háta mögött felhívja a biztonságiakat.

Han menetirányt változtatott.

– Szó nélkül kiosontál?

– Hátrahagytam nekik egy levelet – nyugtatta meg Bria. –Át utaltattad a pénzt a Coruscantra?

– Igen, minden rendben ment.

Csendben bandukoltak néhány percig, majd Bria megjegyezte:

– Egy napon szeretném megtudni a teljes igazságot, Han. Gyűlölöm az efféle meglepetéseket.

Han felsóhajtott.

– El kellett volna mondanom neked. De bepótolom, ígérem. Csak hát… nem szokásom bízni másokban.

– Vettem észre – dünnyögte Bria.

– Kedves a papádtól, hogy kiállt mellettem.

– Apa azt mondta, hogy saját magára emlékezteted, az egykori fiatal pilótára. – Bria elmosolyodott. – Néhány évig meglehetősen kétes körülmények közt tengette életét, valahol a Peremvidéken.

Han bólintott, és Bria csomagjáért nyúlt.

– Őszintén sajnálom, hogy így alakult. Vihetem? Bria egy sóhaj kíséretében átadta a táskát.

– Rendicsek Talán nem kellett volna idehozzalak. – Tétován megfogta Han kezét. – Most már megint csak mi ketten vagyunk.

Han elvigyorodott.

– És ez így tökéletes, nem igaz, szivi?