5. fejezet

Fűszerháború

Másnap Han elvitte az ylesiai légköri kompot a Kettes és a Hármas Kolóniára. Rájött, hogy tulajdonképpen nagyon élvezi a nagyobbacska hajó vezetését, és nem is csinálta rosszul. Mielőtt visszatért volna az Egyes Kolóniára, még arra is maradt egypár perce, hogy az alacsonyan való repülést – az olyan alacsonyan való repülést, hogy a gép hasa centikre volt csupán a fák lombjaitól – gyakorolja. Mellette, a másodpilóta székében Muuurgh felváltva hol kétségbeesetten, hol dühödten pislogott a zuhanások, orsók és egyéb hajmeresztő manőverek során. Han elemében volt, hiszen mind ez idáig csak szimulátoron gyakorolhatott. Néha azon kapta magát, hogy egy-egy meredek fordulóba csak a móka kedvéért viszi bele a kompot.

A műrepülése utolsó részében Han egy folyó vájta kanyonba bukott le a hajóval, és olyan közel merészkedett a sziklafalakhoz, hogy Muuurgh panaszosan felvonyított, és szorosan összezárta a szemét, és nem is volt hajlandó kinyitni utána. Mikor végre ismét kivágódtak a szabadba, Hannák hosszasan kellett rázogatni a togoriai vállát, és győzködnie, hogy aznapra végeztek a gyakorlással.

– Muuurgh biztos, hogy pilóta megőrült – mondta Muuurgh, miközben óvatosan kikukucskált a kezei között, majd felült a székében. – Muuurgh repül otthon mossszgothon, de nem így. Mossszgothoknak több eszük van annál, hogy így repüljenek. Muuurghnak is több esze van. Pilóta megígéri – nézett a togoriai panaszosan Hanra –, hogy többé nem repül őrülten.

– De Muuurgh – mondta Han, miután óvatosan letette a gépet az Egyes Kolónia leszállóplatformjára. – Minden alkalmat meg kell ragadnom a gyakorlásra! Tüdőd… – habozott

egy kicsit, majd úgy döntött, megosztja Muuurghgal a teljes igazságot –, amikor Teroenzának a repülési tapasztalatomról beszéltem, nos, túloztam itt-ott egy kicsit. Az igaz, hogy nyertem bajnokságot is, de… egy kis gyakorlás ezzel a komppal azért jól jönne. És nagyobb hajókkal is. A szimulátor jó dolog, de a valóságot meg sem közelíti.

Muuurgh tekintete hosszasan elidőzött Hanon, aztán hirtelen bólintott.

– Muuurgh megérti. Pilóta megbízik Muuurghban, hogy nem mondja el Teroenzának?

– Valami olyasmi – felelte Han. – Szóval, megbízhatok benned?

A togoriai töprengve nyalogatta az ajkát.

– Amíg pilóta nem zuhan le, Muuurgh nem beszél.

– Megegyeztünk, haver – vigyorodott el Han.

Amikor kiléptek a hajóból, ‘Veratil már várt rájuk a zuhogó esőben. Habár a hőség még mindig gyötörte Hant, legalább a mindennapos záporokhoz sikerült hozzászoknia.

– A főpap rögvest látni szeretne, Draygo pilóta – mondta Veratil.

A szentséghordozó elvezette a pilótát és testőrét a főpap személyes lakrészébe, mely egy jókora részt elfoglalt a Gazdasági Központ föld alatti részében. Mikor Veratil beütötte a beléptető kódot, és a hatalmas kétszárnyú ajtón keresztül beléptek a főpap belső lakosztályába, Han önkéntelenül is füttyentett egyet.

– Micsoda hely!

– Ez a főpap kiállítóterme – magyarázta Veratil. – Szenvedélyes műgyűjtő ugyanis, és szerfelett büszke a ritkaságokat felsorakoztató gyűjteményére.

– A büszkesége teljesen érthető – mondta őszintén Han.

A szoba bőven megvolt a tízszerese Han első emeleti lakrészének. A vitrinekben, polcokon és állványokon a galaxis legkülönbözőbb pontjairól származó kincsek és régiségek sorakoztak. Antik, cizellált fegyverek között számos szobor, festmény és egyéb műkincs volt kiállítva. A falakat kárpitok borították. A gyönyörűséges szőnyegeket védelmező erőterek lágyan susogtak Han léptei alatt.

A sípokat és egyéb zeneszerszámokat féldrágakövek regimentje díszítette. Egy arannyal futtatott állványról a galaxis legkülönlegesebb italait tartalmazó üvegek lógtak.

Han ujjai szó szerint viszkettek, miközben keresztülsétált a termen. Csak öt percig lehetnék egyedül ebben a szobában, és egy életre megszedném magam, gondolta, miközben megállt egy élő jégből faragott dreelb előtt. A szobrocskát vastagon borította a por, amelyet Han légvételei felvertek. A szálló porszemeket beszippantva aztán a koréliai mennydörgőset tüsszentett.

Por vagy nem por, ez a hely egy kincsesbánya. Bárcsak…

Han zordan emlékeztette magát, hogy bizony új életet kezdett, és ezentúl becsületes munkával keresi a kenyerét.

Veratil vezetésével egy másik biztonsági ajtón keresztül elérték a főpap lakószobáit. A látogatókat egy ős öreg, zissiai komornyik fogadta, akit Teroenza Ganar Tosnak szólított. A zissiai humanoid teremtmény volt, de a zöldes bőre vastag, rengő tokákban gyűrődött fel a rövid áll alatt. Narancsszín szemei vizenyősek voltak, és állandóan szipogott, mintha meg lett volna fázva. Talán allergiás a porra, gondolta Han.

A főpap intett Hannák és Muuurghnak, hogy üljenek le, aztán megszólalt.

– Örülök, hogy eljöttél, Draygo pilóta. Jó dolgokat hallottam a kolóniák közti repüléseidről. Ma az egészségügyi droidunk meghatározatlan ideig betegállományba helyezte a másik pilótánkat, Jalus Neblet, így mostantól a csillagközi repüléseket is te intézed.

Han bólintott, és igyekezett nem kimutatni az izgatottságát.

– Remek, uram. Igyekszem pontos lenni. Mikor kezdek?

– Holnapután – válaszolta Teroenza. – Muuurgh természetesen elkísér.

– Mi lesz a rakomány és a célpont, uram?

– Találkozni fogsz egy Nal Huttáról érkező hajóval. A koordinátákat az utolsó pillanatban ismertetjük. A biztonság életbe

vágóan fontos, ezt gondolom megérted. Tudod, hogy rengeteg problémánk volt a kalózokkal a múltban. – Teroenza megállt, hogy a komornyik által ezüsttálcán felkínált mozdulatlan, apró élőlényekből bekapjon egyet. – Gyakoroltátok Muuurghgal a lövészetet, pilóta?

– Nos, még nem, uram.

– Legyen gondod rá. Egy jó pilóta minden eshetőségre fel van készülve, ugye?

– Igenis, uram – mondta Han. – Gondom lesz rá. És uram? Mi lesz a rakomány?

– Egy hajónyi feldolgozott carsunumot fogsz vinni, és egy szállítmány rylothi nyers ryllt kell majd átpakolnod.

– A hajó, amellyel találkoznom kell, nem a Nal Huttáról érkezik?

– De igen. – Teroenza nem részletezte a kérdést, így Han is ennyiben hagyta, bár elhatározta, hogy azért nyitva tartja majd a szemét. Sejtette, hogy van valami, amiről nem beszélt a főpap, de aligha volt abban a helyzetben, hogy számon kérjen rajta bármit is.

Teroenza leült a vaskos hátsó lábaira, majd csökevényes karjával rábökött arra az ajtóra, amelyen Han és Muuurgh az imént bejött.

– Hogy tetszett a kiállításom?

– Tetszett? – vonta fel a szemöldökét teljes őszinteséggel Han. – Csodálatos volt, uram! A nagy múzeumokat leszámítva még sosem láttam ennyi kincset egy helyen.

– A népem, csakúgy mint a rokonaink, a huttok, hosszú életű – felelte Teroenza. – Már szabványévek százai óta gyűjtögetem őket… hosszabb idő ez, fiatalember, mintsem fel tudnád fogni.

– Egyszer szívesen megnézném az egész kollekciót – mondta Han.

– Bárcsak megnézhető állapotban lenne a gyűjtemény – válaszolt sajnálkozva Teroenza. – Ganar Toss, noha remek szakács és házvezető, sajnos nem rendelkezik azzal a gyakorlattal, hogy rendben tartsa, pláne nem, hogy elrendezze és katalogizálja a tárgyakat. Én magam pedig túlságosan elfoglalt vagyok mindehhez. – A jókora teremtmény intett nekik, hogy távozhatnak. – Most ennyit gondoltam. Találkozunk, ha visszatértél, fiatal pilóta.

– Igen, uram. – Han felállt, és Veratil mindkettőjüket kikísérte.

Mikor kiértek, a szentséghordozó elsietett a dolga után, így magukra maradtak. Han rápillantott az órájára, aztán pedig a nyugvó napra.

– Ma éjszaka elkezdjük a lövészgyakorlataidat – mondta a togoriainak. – Most azonban kiérdemeltünk egy kis pihenőt. Tulajdonképpen épp ideje lenne megtekinteni a refektóriumot, ahol a zarándokok étkeznek. Gyerünk!

– Miért? – kérdezte Muuurgh. – Pilóta nem akar zarándokételt. Pilóta és Muuurgh személyzeti étkezőben eszik… jó ételt, nem mossszlékot.

Han megrázta a fejét, és nekiindult a dzsungelen keresztül a zarándokok szállása felé vezető ösvénynek.

– Nem e/m/akarok a zarándokokkal, haver – magyarázta. – Beszélni akarok némelyikükkel. Gondolom, vacsorára mindannyian összegyűlnek, és így könnyebben találom meg… őket.

– Őket? – kérdezte Muuurgh. – Hány „őket”?

– Nos… tudod… szóval – kezdte Han, de aztán hirtelen elvigyorodott. – Hát csak egyet – ismerte be. – A 921-es zarándokot, akivel a múltkor találkoztam. Szeretném látni, valójában hogyan is néz ki.

Muuurgh bólintott.

– Ó, igen… Muuurgh jól érti, mit akar pilóta.

Han rákvörösre pirult, és remélte, hogy a togoriai nem fog rájönni, hogy milyen zavarban van.

– Tudod, Muuurgh, öreg cimbora – váltott szándékosan témát –, elég jól beszéled a Basicet ahhoz képest, hogy csak egy éve kezdted. De van egy dolog, amiben még nem vagy elég jó, mégpedig a névmások. Nem mintha tanár bácsit akarnék játszani, de figyelj csak…

Azzal egymás mellett lépkedve az ösvényen Han aprólékosan magyarázni kezdte a névmáshasználat nyelvtani szabályait. ..

Amint beértek a refektóriumba, Han és Muuurgh körbejárta a hatalmas étkezőhelyiséget. A koréliai megnézett minden arcot, és azon tűnődött, vajon lámpafénynél, védőszemüveg nélkül felismerné a lányt.

Sietnie kellett, hiszen a vacsora már majdnem véget ért, és még mindig nem bukkant rá a 92l-esre. Lehet, hogy nem is volt itt. Talán egy másik napszakban eszik, a zarándokok egy része például így tett. De hát az emberek jó részének ebben a ciklusban kellene ennie…

Ott van. Ő az! Han igazából nem tudta, miből sejti… de olyan biztos volt a dolgában, mintha csak „921-es zarándok” feliratú kitűzőt látott volna a lányon.

Most, rendes megvilágításban rájött, hogy egy magas, karcsú – túl karcsú – alakot lát. A pofacsontjai feltűnően kiálltak, rendkívül sápadt bőre miatt a szeme pedig nagyobbnak tűnt a ténylegesnél.

Sovány vagy sem, egyszerűen bájos volt. Nem az a klasszikus szépség, az állkapcsa ahhoz kicsit túl széles, túl szögletes volt, az orra egy picit hosszú, mégis roppant bájos…

A 921-esnek hatalmas zöldeskék szeme volt, hosszú fekete szempillái és makulátlan fehér bőre. A zarándokcsuklya alól rövid, göndör aranybarna hajtincsek villantak ki – a lenyugvó nap színe a Korélián, merengett Han.

Az étkezőhelyiség általában csöndes volt, a zarándokok nem beszéltek túl sokat, kimerítette őket a gyárakban való egész napos munka vagy a közelgő Megvilágosulás. Viszont rendszerint csoportokban ettek.

A 921-es teljesen egyedül volt.

Han látta, hogy csak turkál az ételben, de aztán vetett egy pillantást a visszataszító, ragacsos, híg zabkására, a fonnyadt zöldségekre és az árpakenyérre, és egy percig sem tudta hibáztatni ezért a lányt. Az étel ráadásul bűzlött – már-már az ehetetlenség határán állt. Han legszívesebben befogta volna az orrát, amikor kihúzta a lánnyal szemközti széket, és leült. A szeme sarkából látta, hogy Muuurgh az egyik falat támasztja, és árgus szemekkel figyeli őt.

A 921-es – a francba, meg kell tudnom az igazi nevét! – ránézett, és ahogy felismerte Hant, türkizkék szeme tágra nyílt. Han e feletti örömében elvigyorodott.

– Hello. Látod, csak megtaláltalak.

A lány csak nézte egy darabig csillogó szemmel, aztán tekintete visszatért a tányérjához. Han közelebb hajolt.

– Szóval, mi van vacsorára? Nem túl étvágygerjesztő, meg kell mondanom. De azzal nem laksz jól, ha csak kapirgálsz benne.

A lány megrázta a fejét.

– Kérlek… menj el! – mondta szinte suttogó hangon. – Nem lenne szabad beszélnem veled. Te nem tartozol az Egyhez.

– Dehogynem – mondta Han. – Legfeljebb én egy kicsit különálló Egyet alkotok.

A 921-es ajka parányi mosolyra húzódott. Han azt kívánta, bárcsak igazi mosolyt tudna csalni erre az angyali arcra.

– Nem tudod, miről beszélsz, Draygo pilóta – mondta lágyan. – Attól tartok, ez nyilvánvaló.

– Akkor tanítsd meg nekem! – mondta Han. – Nyitott vagyok mindenre. Talán meg tudnál téríteni. – Elmosolyodott, mert örült, hogy megtalálta a lányt, és az legalább szóba állt vele.

A 921-es megrázta a fejét.

– Attól tartok, ahhoz túlságosan is hitetlen vagy pilóta – mondta.

Han átnyúlt az asztalon, és megfogta a lány még korábban megsérült kezét.

– Vykk vagyok – mondta neki, miután sikeresen leküzdötte azt a képtelen ötletet, hogy a valódi nevén mutatkozzon be. – Hogy van a kezed? Nem fertőződött el?

Amikor először hozzáért, a lány összerezzent, és úgy tűnt, elhúzza a kezét, aztán amikor a sebről kérdezett, csak megnyugodott.

– Gyógyul – válaszolta Han kérdésére. – Csak még egy kis idő kell neki.

– Kemény munka lehet egész nap lent dolgozni a sötétben és a dermesztő hidegben – mondta Han. – Nem szeretnél valami… könnyebb dologgal foglalkozni?

– Mint például?

– Nem tudom – felelte Han. – Mihez értesz? Mit tanultál?

– Nos… valaha egy múzeumban szerettem volna dolgozni – kezdte majdhogynem lelkesen a lány. – Régészetet tanultam volna. Leginkább ehhez értek.

– És mégis idejöttél, ahelyett hogy folytattad volna a tanulmányaidat – gondolkozott hangosan Han.

– Igen – válaszolta a 921-es. – Ez az élet lelkiekben gazdag. A korábbi életem üres volt és értelmetlen.

Han tétovázott egy pillanatig.

– Honnan tudod, hogy azok a tanok az igazak, amelyeket itt hirdetnek? A galaxisban számtalan vallás létezik.

A lány szemmel láthatóan alaposan megfontolta a választ, majd megszólalt.

– Azért, mert amikor Megvilágosulunk, nagyon közel érzem magam az Egyhez. Leírhatatlan érzés. Egyszerre érzem a Mindent és az Egyet. Biztos vagyok benne, hogy a papok valamilyen felsőbb hatalom révén szerezték képességeiket, különben hogyan tudnák megáldani a hívőket?

– Hmm – mondta Han. – Lehet, hogy nekem is meg kéne próbálnom. – Csak a holttestemen keresztül, gondolta magában, de arra azért ügyelt, hogy véletlenül se mutassa ki a valós érzéseit.

– Talán érdemes lenne – felelte a lány – Most azonban ideje az ígéretek Oltárához járulni. Talán neked is részed lehet abban a kegyben, hogy Megvilágosulsz.

– Sosem lehet tudni – jegyezte meg Han. – Mehetek veled odáig?

A lány lesütött szemmel elmosolyodott.

– Rendben.

Együtt sétáltak végig a dzsungelt átszelő ösvényen, körülöttük zarándokok sereglettek, mögöttük Muuurgh lépkedett. Han megpróbált beszélgetésbe elegyedni a 92l-essel, de a lánynak nemigen akarózott válaszolni. Amikor elérték az oltárt, Han ahelyett, hogy hátrahúzódott volna, egyenesen a zarándokok gyűrűjében álló 921-es mellé lépett.

– Neked nem kéne itt lenned – suttogta a lány – Nyilvánvalóan nem zarándok vagy

– Ha bárki szóvá tenné, csak mondd meg neki, hogy zarándokjelölt vagyok – próbálta vidítani a lányt Han, de a 921-es nem értette a célzást. Homlokát ráncolva elfordult, és a készülődő ceremóniára koncentrált.

Teroenza és a többi pap a korábban látotthoz hasonló módon önkívületbe vezették a híveket. Hannák azonban ezúttal könnyedén sikerült ellenállni a Megvilágosulás hatásának – tiszta fejjel állta végig az egészet. A 921-est, a megbabonázott arcát nézte, és magában megcsóválta a fejét. Hogyan veheti be ezt a fergeteges marhaságot?, morfondírozott. Az látszik, hogy nem ostoba. Miért nem veszi észre, hogy bármit is bohóckodnak ezek a papok, annak köze nincs semmiféle felsőbb hatalomhoz?

Han rémülten figyelte, ahogy a 921-es a földre kuporodik, hogy Megvilágosulásban részesüljön; aztán mikor a lány összerogyott, azonnal mellette termett. Csoda, hogy a szívük nem mondja fel a szolgálatot, gondolta. Később, mikor a Megvilágosulás pillanatai véget értek, és a zarándokok magukra maradtak, segített a lánynak felülni. Az hálás, igaz bágyadt mosollyal ajándékozta meg.

– Semmi baj? – kérdezte aggodalmasan. A Megvilágosulás, leszámítva a fizikai és emocionális hatásait, látszólag teljesen kimerítette a zarándokokat. – Nem valami jól nézel ki.

– Semmi bajom – felelte a lány még mindig remegve, miközben megpróbált felállni. Han elkapta a karját, és felsegítette.

– Köszönöm – suttogta alig hallhatóan a lány. – Tényleg semmi bajom.

– Visszakísérlek a szállásodra – mondta Han. – Csak a biztonság kedvéért. Megviseltnek látszol.

A lány nem tiltakozott, amikor Han belekarolt, és együtt indultak el az ösvényen. Mostanra majdnem teljesen besötétedett, mivel Ylesiának nem volt holdja. Han alig látott valamit, a 921-es azonban belenyúlt a köpenye zsebébe, előhúzta az infra szemüvegét, és a fejére tette. Azontúl ő vezetett, de Han csak nem eresztette el a lány kezét.

– Nem hiányzik néha Korélia?

– Nem – felelte a lány de Han kiérezte a hangjából, hogy nem mond igazat. – És neked?

– A bolygó hiányzik, a lakói nem – felelte őszintén Han. – Korélia nagyszerű hely Mindig is szerettem volna eljutni az óceánhoz, de sosem volt rá lehetőségem. Voltál már az óceánnál?

– Igen… – felelte halkan a lány mintha csak a kérdés olyan emlékeket ébresztene benne, amelyeknek nem lett volna szabad eszébe jutnia.

– Ott él a családod?

– Igen… – mondta, aztán némi töprengés után hozzátette: – Legalábbis azt hiszem. Már majdnem egy éve nem beszéltem velük.

– Azóta vagy itt? – kérdezte Han.

– Igen.

Csöndben lépdeltek a forró, párás sötétségben. Han tudatában volt annak, hogy a lány karját tartó keze gyakran hozzásimul a lány oldalához. A csontjai szinte átszúrták a bőrét, és mégis, Han lágy meleg és nőies idomokat tapintott.

– Szóval azt tervezed, hogy örökre itt maradsz? – kérdezte Han, miután egy kis csoportnyi, csoszogó zarándok haladt el mellettük. – Vagy ez az egész csak átmeneti?

– Átmeneti? – A lány felé fordult, bár Han nem sokat tudott kivenni belőle az arcát takaró szemüveg csíkja mellett. – Hogy lehetne átmeneti? Az Egyet akarom szolgálni, része lenni a Mindennek, örökre.

– Ó – nyögte Han. – Nos, izé… nem gondoltál még olyanokra, hogy… szerelembe esel, utazgatsz, s egyszer letelepedsz valahol, és családot alapítasz?

– Mi feladjuk az efféle kötődéseket, amikor a Minden részeivé válunk – mondta a zarándok, de a szavait mintha bánat fátyolozta volna el.

– Kár – jegyezte meg Han.

Az eső hirtelen zuhogni kezdett. Han érezte, ahogy a 921-es a hőség ellenére megremeg. A lány elővarázsolt egy esőköpenyt valamelyik zsebéből, és magukra terítette. Így sétálnak, összegörnyedve a köpeny alatt, szorosan egymás mellett. Han tudta, hogy Muuurgh diszkrét távolságból követi őket. Szegény fiú. Utál megázni…

A pilóta felemelte a hangját, hogy túl tudja kiabálni az eső morajlását.

– Tudod, nem hívhatlak örökké 921-esnek. Ha barátok leszünk, meg kell mondanod a nevedet.

– Ki mondta, hogy barátok leszünk? – kérdezte a lány.

– Tüdőm, és kész – vigyorodott el Han, tudván, hogy a lány úgyis látja a sötétben. – Ha valamit elhatározok, egyszerűen ellenállhatatlan vagyok.

– Felfuvalkodott, az vagy – válaszolta a lány félig bosszankodva, félig csodálkozva. – Felfuvalkodott, öntelt, arrogáns… kibírhatatlan… – aztán kuncogni kezdett. Han rájött, hogy igazából most hallja őt először nevetni.

– Folytasd, kérlek! – mondta színlelt könyörgéssel, aztán maga is nevetésben tört ki. – Imádom, amikor hízelegnek nekem a nők. Zene a füleimnek. – Örült, hogy legalább a szikrája felcsillant a lányban a jókedvnek.

– Fáradt vagyok – mondta a zarándoklány és a mosolya, amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt nyomban. – És meg is érkeztünk. Köszönöm, hogy elkísértél… Draygo pilóta.

Han megállt a hálóépület ablakaiból kiszűrődő halvány fénykör szélén. Így láthattak egymásból valamit, mégsem úsztak a fényárban.

– Nem „pilóta” – emlékeztette a lányt. – Vykk a nevem.

A lány megpróbált hátralépni, Han azonban finoman ugyan, de visszatartotta.

– Vykk, megjegyezted?

– Rendben… Vykk – mondta végül a lány – Most eressz el kérlek. És… ne is gyere többet! Kérlek!

– Miért ne? – kérdezte sértődötten Han.

– Mert… nem teszel jót nekem. A lelki békémnek. Han elmosolyodott a félhomályban.

– Ismerd el, hogy megkedveltél!

– Nem, én ugyan nem.

– De igen. Ismerd el! – Közelebb lépett a lányhoz, és belenézett a szemébe. A zarándoklány magas volt, alig fél fejjel alacsonyabb nála. Han óvatosan felhúzta az otromba szemüveget a lány arcáról. Az ujjai egy pillanatra megpihentek a puhabőrön. – így- mondta halkan. – Most sokkal jobb. Sose… sose takard el ezt az arcot… ezeket a szemeket.

– Ez istenkáromlás – dadogta a lány de nem húzódott el.

– Nem, nem az – felelte Han. – Áruld el a neved!

A lány kétségbeesetten, lesütött szemmel megrázta a fejét.

– Vykk… nem tehetem…

– Rendben. – Én várok, gondolta Han. – Nemsokára ismét eljövök. Rendben?

A lány sokáig nem válaszolt, lélegzetét visszafojtotta, fejét leszegte.

– Igen – motyogta végül, és elhúzódott Hantol. A fiú ezúttal nem tartotta vissza.

A 921-es anélkül, hogy visszanézett volna, berohant a szállására.

Han előredőlt a pilótaszékben, és a navigációs komputer kijelzőjén sorakozó számokat tanulmányozta.

– Készen állunk kilépni a hiperűrből a találkozási helyen – mondta fennhangon. – Három… kettő… egy…

Meghúzott egy kart, mire a csillagok az Ylesian Dream körül vékony koncentrikus fénycsíkokká nyúltak meg – mind abban

az irányban, amerre haladtak. A hajtóművek felbömböltek, majd visszaálltak alapjáratra, és a hajó hirtelen – annak, aki nem szokott hozzá, túl hirtelen – visszazökkent a valódi űrbe.

– Pontosan a megjelölt koordinátáknál vagyunk, Muuurgh – jelentette ki Han diadalmasan. – Figyuzz, kezdek belejönni ebbe a csillagközi repülési dologba.

– Figyelj – javította ki a togoriai. – Olvastam könyvet, amit pilóta adott Muu… izé, nekem, és abban volt, hogy olyan szó nincs Basicben, hogy „figyuzz”.

– Valamikor később figyelmeztess, hogy tanítsam meg a névelők használatát is! – mormogta Han. – Nem kapok valami érmet, amiért kapásból idehoztalak a találkozóhelyre?

– Legalábbis jobban, mint az első alkalommal – jegyezte meg Muuurgh, utalva az első, három héttel ezelőtti hosszabb repülésükre. Akkor ugyanis Han elkövetett egy apró hibát a hiperűr kilépési pont navigációs komputerbe történő programozásakor, aminek következtében a Dream három parszekkel arrébb érkezett meg a tervezett helytől. Hannák csak egy újabb hiperűr ugrással sikerült megtalálni a célpontot.

– Hé – tiltakozott Han –, az volt az első repülésem. És különben sem az én hibám, hogy a kijelző olyan régi, hogy az a 8-as 6-osnak látszott.

– Pilóta azóta tényleg jobb – ismerte el Muuurgh. – Második és harmadik repülés tűrhető volt.

– Meghiszem azt – vigyorgott Han. – Muuurgh, én jó vagyok… igazán jó. Lefogadom, hogy már most majdnem átmennék az akadémiai felvételi vizsgákon. Még pár hónap gyakorlás, és semmi sem állíthat meg.

– Muuurghnak hiányozni fog… – a togoriai megtorpant. – Akarom mondani, nekem hiányozni fog pilóta, ha elmegy

– Nekem is hiányozni fogsz, haver – mondta Han, és komolyan is gondolta. – De ne aggódj, nem…

Az Ylesian Dream hevesen megrázkódott, és valami nagyot csattant a törzsén.

– Mi a… – morogta Han, miközben hátrafordította a külső kamerát. – Muuurgh, valami eltalált bennünket!

– Aszteroida? – tippelt Muuurgh. Banngg!

– Nem! – kiáltotta Han, mert a kamera képe mást mutatott. – Két hajó! Biztos kalózok! Nyomás az ágyúálláshoz!

Ahogy ránézett a képernyőre, látta, hogy a jobb oldali hajó ismét megeresztett egy lövést.

– Kapaszkodj!

Muuurgh, aki épp az imént csatolta ki magát, és állt fel, hogy hátramenjen az ágyúállásba, most nyüszítve zuhant vissza a székébe, ahogy az újabb találat becsapódott.

Han átkozódva keményen balra rántotta a Dreamt. Kik lehetnek ezek? A kalózok először általában figyelmeztető lövéseket adnak le, és megadásra szólítják fel az áldozatukat. A céljuk ilyenkor az, hogy elfoglalják a hajót, megszerezzék a rakományát, a legénységet pedig élve kerítsék kézre, hiszen csak így adhatják el őket rabszolgának. Azzal, ha megsemmisítik vagy megrongálják a hajót, és megölik a legénységet, semmit sem nyernek.

– Muuurgh! Siess! Ezek atomjainkra lőnek minket! Már elvesztettünk egy pajzsot!

Miközben Muuurgh kikászálódott a székéből, és kiment a vezérlőfülkéből, még két lövés súrolta az Ylesian Dreamet. A hiperhajtóművekre céloznak! Mozgásképtelenné akarnak tenni

Han kétségbeesetten lenyomta a hajó orrát, és az oldalára állította; épp időben ahhoz, hogy elkerüljön egy a hajó hasának tartó lézersugarat, amely biztosan elfüstölte volna a Quadex generátort.

Felgyorsított, abban a reményben, hogy így tud egy kis teret nyerni a kalózok előtt, és megfordulva tűz alá veheti őket. Igazából nem sok bizodalma volt Muuurgh lövészi képességeiben. A togoriai gyors volt és ügyes, de még sohasem lőtt igazi – pláne nem mozgó – célpontra.

Miközben hajmeresztő manőverekkel a lehető legtöbbet igyekezett kicsikarni a hajóból, Han aktiválta a kommunikációs csatornát. Tudatnia kell valakivel, hogy mi történik velük, arra

az esetre, ha a Dream elpusztulna, és mentőkapszulába kényszerülnének.

– Ylesia, Egyes Kolónia, itt az Ylesian Dream. Egyes Kolónia, ez 2L Dream. Megtámadtak bennünket, ismétlem, megtámadtak bennünket. Két hajó, pont azután, hogy kiléptünk a hiperűrből! – A hangja megbicsaklott idegességében. – Becsszóra, nem az én hibám volt! Üldözőbe vettek, megpróbálok kitérni… Draygo pilóta, kilépek!

Han rápillantott a kamerák képernyőjére, amely kiírta a szenzorok közvetítette adatokat is. Ezek szerint egy kicsit elhúztak az üldözőiktől – még mindig nem sikerült tiszta képet kapnia a kalózokról –, aztán dugóhúzóba vitte a gépet, és az érkező hajók hasa alá került. Azok elsuhantak a feje felett, mire szűk ívben gyorsan körbefordította a Dreamet.

– Muuurgh! Most! – kiáltotta az interkomba.

A jutalma egy togoriai káromkodás és egy kusza lézersugár volt – Muuurgh messze elhibázta a célt. Az egyik kalóz megfordult, és tüzeléshez készülődött…

Banngg!

Az Ylesian Dream vadul megrázkódott, ahogy a sugár telibe kapta a hajót. Hannák összeszorult a gyomra, amikor a lőállás felől fájdalmas üvöltés harsant.

– Muuurgh? Muuurgh? Eltaláltak? – kiabálta, de nem kapott választ.

Az állapotjelző közlése szerint valamelyest csökkent a belső nyomás, de a lyukat máris tömítette a hajó karbantartó rendszere.

– Ti akartátok, férgek… – morogta, és felkattintotta az Arakyd ionrakéta célzó berendezését, majd befogta a jobb oldali hajót a célkeresztbe. – …ezt kapd ki!

A Dreamet megrázta a rakéta kilövése. Han elfintorodott, amikor a kalóznak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie a lövedéket. Újból próbálkozott… csak bal felé kellene csalnia egy kicsit a kalózt…

– Most! – motyogta ördögi mosollyal Han, miközben útnak indított egy újabb rakétát, pontosan a kalóz várható kitérőmanőverének útjába. – Ez az!

Egy másodperccel később ragyogó sárgásfehér lobbanás világította be az űr sötétjét, amely hamarosan milliárdnyi szikrát köpködő tűzgolyóvá változott. Hant egy pillanatra elvakította a látvány amikor azonban ismét kinyitotta a szemét, látta, hogy a másik hajó farkát behúzva, teljes sebességgel távolodik tőlük.

– Na ne – morogta Han. – Téged is elkaplak… – Villámsebesen becélozta a menekülő hajót, és útnak indított egy harmadik rakétát.

Az ionrakéta kopóként követte célját, de aztán a kalózhajó hirtelen elmosódó csíkok kavalkádjává változott, és eltűnt. Beléptek a hiperűrbe – a biztonságba. Han elkáromkodta magát, aztán robotpilótára állította a Dreamet, és hátrarohant az ágyúálláshoz. Mi lehet Muuurghgal?

Másodpercekkel később az ütegállás maradványai mellett állt. A hajó automata biztonsági rendszere éppen folyékony tömítőanyagot fecskendezett a Dream törzsén éktelenkedő résbe. Ózonszagot érzett, és mindenfelé égésnyomokat látott a lézersugár becsapódása környékén.

Muuurgh még mindig becsatolva ült a forgószékében, de nem volt eszméleténél, és akkor sem mozdult meg, amikor Han kicsatolta, és félig cipelve, félig vonszolva előrevitte a pilótafülkébe.

A togoriai lélegzett ugyan, de a fején, a füle alatt mély égésnyom húzódott végig. Ahogy Han végigtapogatta a lény koromfekete szőrzetét, a tarkójánál jókora dudort érzett. A togoriai nyilván kapott egy komoly ütést a fejére. Nem nagyon tudta, hogy mihez kezdjen – az emberek és néhány más faj esetében értett egy keveset az elsősegélynyújtáshoz, togoriaival azonban ezelőtt még sosem találkozott.

El kell juttatnom egy egészségügyi központba, gondolta, és egy takaróval betakargatta az eszméletlen testet. Aztán előrement, hogy ellenőrizze a navigációs komputert. Melyik a legközelebbi rendszer?

Tanulmányozni kezdte a csillagtérképeket, majd megnyomott egy gombot.

– Oké – suttogta. – Itt is van. – Rápillantott a togoriaira. – Kitartás, Muuurgh.

Beállította a hajót egy rövid hiperűri ugrásra, aztán, még a parancs kiadása előtt, hátrament ellenőrizni a hajtóműveket. A kiégett csatlakozók orrfacsaró bűze fogadta. Lehet, hogy a tartalék hiperűrhajtóművet kéne használnom?

A tartalék azonban jóval lassabb volt, ő pedig nem tudta, hogy Muuurgh milyen állapotban van. Úgy döntött, hogy megkockáztatja a sérült főhajtóművet. Amikor megnyomta az aktiváló gombot, még a lélegzetét is visszafojtotta. Egy pillanatig csak valami panaszos csikorgást hallott, és Han komolyan aggódni kezdett.

Aztán a Dream megfeszült, megremegett, és a csillagok hosszú pászmaként elmaradtak mögöttük. Ugrottak.

Nem sokkal ezután Han kilépett a hiperűrből, és magában hálát adott a sorsnak, hogy a hajó kibírta az utat. A Dream meghajtó rendszerei alapos javításra szorultak…

A koréliai a kiválasztott csillagrendszer egyetlen lakott bolygója felé indult. Mikor még biztonságos távolban volt, robotpilótára kapcsolta a hajót, és hátrament ellenőrizni a sensostimrakományt. Úgy tudta, ezen a világon vámvizsgálat volt életben, a fűszerre pedig egyenesen vadásztak. Kinyitotta a titkos rekeszt, amelyet a papok a raktér egyik sarkába rejtettek, és szemügyre vette az álcaként szolgáló doreeniai parfümös ládákat. Aztán nagyokat fújtatva az erőlködéstől, kivonszolta a súlyos ládákat a raktérbe, és a helyükre betette a jóval könnyebb, sensostimos üvegcsékkel teli dobozokat, végül lezárta a titkos rekesz ajtaját. Hacsak valaki nem célzottan kereste, sosem talált volna rá, és a zárat úgy tervezték, hogy még az elektronikus letapogatók se vegyék észre.

Mikorra Han visszaért a pilótafülkébe, a bolygó már nagyon közelinek látszott a monitorokon. Így a távolból barátságos világnak látszott, kékesfehér ragyogása éles kontrasztot adott az űr sötétjével.

Ahogy egyre közelebb ért, Hannák eszébe jutott, hogy még azután kikapcsolta a kommunikációs berendezéseket, hogy

elküldte az üzenetét az Ylesiára. Jobb, ha visszakapcsolom, gondolta, és bejelentkezem a helyi hatóságoknál, hogy leszállási engedélyt kérjek. Ránézett Muuurghra, aki még mindig mozdulatlanul, moccanás nélkül feküdt. És megszervezem az elszállítását a legközelebbi kórházba…

Ujjaival felkattintotta az adó-vevőt, mire a videoképenyőt egyből betöltötte egy kedves arcú férfi képe, akinek az ölében egy kicsi, fekete hajú lányka üldögélt. Han először megdöbbent ezen, aztán rájött, hogy előre rögzített üzenetet lát, amit minden, belépőpályán érkező hajónak lejátszanak.

Az alámondott hang „Őfelsége, Bail Prestor Organa alkirály és főtanácsnok”- ként azonosította.

A férfi belemosolygott a képernyőbe.

– Üdvözletem. Magam és a népem nevében üdvözlöm az Alderaanon.