– Most már tudom – felelte Han. – Ööö… amikor azt mondtad, hogy igaz szerelem miatt jöttél az Ylesiára… hogy értetted ezt? Van itt társad?

A togoriai bólintott.

– Jövendő társ. Egyszer örökre társ, ha Muuurgh meg tudja találni – sóhajtott fel olyan bánatosan, hogy Hannák elszorult a szíve.

– Mi a neve?

– Mrrov Gyönyörű, gyönyörű Mrrov Ahogy többi nősssztény, Mrrov isssz elhatározta, hogy megnézi nagy galaxissszt. Muuurgh könyörgött neki, hogy ne menjen, de nőstények makacsak.

A lény ránézett Hanra, aki elvigyorodott.

– Ezt én is tapasztaltam.

– Mrrov régen elment, ssszok éve. Mikor nem jött haza párossszodni, Muuurgh olyan szomorú, hogy nem tudott Togorián maradni. Rá kell jönnie, mi történt vele.

– És… sikerült? – kérdezte Han, miközben belekortyolt a polanisi sörébe.

– Muuurgh nyomozott utána, világról világra.

– És? – nógatta Han, amikor a togoriai elhallgatott.

– És Muuurgh elvesztette valaki

Ord Mantellen mondta, hogy kikötőben felszállt egy hajóra. Muuurgh nézte menetrendet, ésssz látta, hogy hajón rengeteg zarándok van. Hajó ssszok helyen megállt. Muuurgh választott, ésssz idejött, mert zarándokok idejöttek. – A hatalmas, macskaszerű lény felsóhajtott, és majszolni kezdett egy félig rágott cubákot. – Rossz válasz-tásssz volt. Muuurgh megkérdezte, papok mondták, nincs itt togoriai. Muuurgh nem tudja, hová menjen. Muuurghnak kell pénz, hogy folytasssza keresést… – A teremtmény lenyelte az utolsó falatot, majd lekonyult a bajsza.

– Tehát úgy döntöttél, hogy őrként munkát vállalsz itt, amíg elég pénzt nem gyűjtesz, hogy folytathasd a keresést – fejezte be Han a történetet.

– Igen…

Han megrázta a fejét.

– Ez szomorú, pajtás. Remélem, megtalálod őt, tényleg. Nehéz dolog elveszíteni olyasvalakit, akit szeretsz.

A testőr némán bólintott.

Ebéd után a gyárak felé indultak, és körbejárták a hatalmas épületeket. Han beleszagolt a levegőbe. Érezte, amint a különböző fűszerek aromájának keverékét sodorja felé a szél. Az orra bizseregni kezdett. Vajon már az is kábító hatású, ha csak megérzi a fűszer illatát? A sensostim épülete felé intett.

– Menjünk be! Már hallottam arról, hogyan is állítják elő ezt a fűszert, de szeretném a saját szememmel látni.

Amikor beléptek a hodályszerű épületbe, egy őr megállította őket, de aztán Muuurgh elmagyarázta, hogy kicsoda Han. Az ügyeletes rodiai őr átadott nekik egy-egy kitűzőt és infravörös védőszemüveget, aztán intett, hogy mehetnek.

– Szemüveg? – kérdezte Han rodiaiul. Tökéletesen megértette a nyelvet, bár a beszéde még elég döcögős volt. – Viselnünk kell őket?

Az őr bíborszínű szemei felcsillantak, hogy egy embert hallott az anyanyelvén megszólalni.

– Igen, Draygo pilóta – mondta. – A földalatti szinteken semmiféle látható fényt nem használhatunk. A turbólifttel mentek le. Minden egyes szint eggyel jobb minőségi kategóriáját jelenti a fűszernek. A leghosszabb és legjobb szálakat messze a föld alatt készítik, hiszen az előállítás során a fűszert még a legcsekélyebb fénysugárzás is tönkreteheti.

– Értem – mondta Han, és odafordult Muuurghhoz. Nyersanyaghegyek között végighaladva elérték a gyárépület közepén álló rácsos turbóliftet. – Menjünk a legmélyebbre! Az igazán jó anyagra vagyok kíváncsi – mondta a togoriainak. Magában azon gondolkozott, hogyan tudna titokban elemelni egypárat azokból az apró fekete üvegcsékből. Ha kéz alatt eladhatna egy kis sensostimet valamelyik távoli kikötővárosban, igencsak megugrana a bankchipjén lévő összeg…

Han megnyomta az alsó szint gombját, mire a szerkezet némi rázkódás közepette elindult lefelé.

A koromfekete mélységből hideg légáramlat csapta meg őket. A kinti párás hőség után csodás érzés volt a hűvös fuvallat cirógatása.

Egy emelettel lejjebb már teljes volt körülöttük a sötét. Han előkotorta a kapott szemüveget, és fejére húzta. Egyszeriben ismét látott, igaz mindent csak a fekete és a fehér árnyalataiban. A megvilágítást a falakon elhelyezett apró fénytestek szolgáltatták. A turbólift egyre süllyedt. Han elnézte a munkapadok fölé görnyedő munkásokat, és mellettük a kupacokban álló nyers, parányi kristályokkal tűzdelt rostos kötegeket.

Végül a hatodik szinten a turbólift megállt, Han és Muuurgh pedig kikászálódott belőle.

– Voltál már itt valaha? – kérdezte halkan Han a togoriaitól. Muuurgh tarkóján felborzolódott a szőr, bajsza fehéren villant a védőszemüveg alatt.

– Nem… – suttogta az őr – Népem felszínlakó. Nem szereti barlangokat. Nem szereti ssszötétet. Muuurgh örülni fog, ha pilóta szeretne elhagyni ezt a helyet. Csak adott szava tartja Muuurghot itt átkozott helyen.

– Nyugi! – mondta Han. – Nem maradunk sokáig. Csak körbe akarok nézni.

A barlangszerű teremben a halk alapzajt leszámítva néma csend volt. A falak mentén és a különálló fülkékben hosszú asztalok sorakoztak. Minden asztal egy munkahely volt, amelyeknél egy-egy munkás ült, görnyedt vagy állt anatómiai adottságai szerint. Han számos embert is látott alacsony székeken a munkájuk fölé hajolni.

Nem sokan néztek fel, amikor Han és Muuurgh odalépett a szintfelügyelőhöz, egy szőrös devaroni nőstényhez, és bemutatkozott. A felügyelő vörös, pengeszerű karmokkal tűzdelt kezével körbemutatott a termen.

– Az én munkásaim a legképzettebbek – jelentette ki büszkén. – Nagy szakértelmet kíván a rostokat pontosan úgy kimérni és elvágni, hogy minden adag a megfelelő mennyiségű fűszert tartalmazza. Nagyon fontos és nehéz is egyúttal a szála

kat úgy elrendezni, hogy mindegyik pontosan abban a pillanatban aktiválódjon, amikor látható fénynek teszik ki.

– Ez valami ásvány? – kérdezte Han. – Úgy hallottam, bányásszák.

– Természetes képződmény, de nem tudjuk, hogy keletkezik. Úgy gondoljuk, hogy biológiai folyamat eredménye, de ez sem biztos. A kesseli járatok mélyén fordul elő, és ugyanolyan teljes sötétségben kell bányászni, mint ami itt van.

– A szálakat pedig óvatosan bele kell tenni ezekbe a tartókba.

– Pontosan, pilóta. A helytelen elrendezés következtében a kristályok egymáshoz dörzsölődhetnek. Ha ez megtörténik, és a kristályok széttöredeznek, akkor egy sokkal kevésbé hatásos és értékes por keletkezik. Egy tapasztalt munkásnak majd egy órájába telik egyetlen sensostim köteg elrendezése.

– Értem – felelte Han lenyűgözve. – Körbenézhetnénk, ha szabadna? ígérem, nem nyúlunk semmihez.

– Persze. Csak arra kérlek, hogy ne vonjátok el a munkások figyelmét, amikor dolgoznak! Mint mondtam, egy rossz mozdulat, és az egész szál tönkremehet.

– Természetesen – mondta Han.

A nyers sensostimszálak koromfeketék voltak, de Han hallomásból tudta, hogy ha látható fénynek teszik ki őket, akkor kékesen felizzanak. Han megállt az egyik ember mögött, és ámulva figyelte, ahogy az kibogozza az ébenszínű fűszerszálakat, és a legnagyobb gonddal elrendezi azokat. A munkás ujjai köré tekeredő szálak pókháló-vékonyságúak voltak, de a bennük lévő kristályok miatt pengeélesek.

A munkás megfogott egy kötegnyi, különösen összegabalyodott rostot, egy apró satuba szorította, aztán idegőrlő precizitással nekiállt szétválogatni a szálakat, és elrendezni a kristályokat. Az ujjai követhetetlen sebességgel jártak. Han rájött, hogy egy káprázatos mesterembert – pontosabban nőt – lát. Elcsodálkozott, hogy a zarándokok hogy képesek ilyen fokú kézügyességet igénylő munkát elvégezni. Miután látta őket a tegnap esti Megvilágosulás után, többé-kevésbé meg volt róla

győződve, hogy agyatlan barmokkal áll szemben. Legalábbis annak látszottak…

A munkásnő elővett egy parányi csipeszt, hogy kibogozzon egy makacs csomót. Beledugta a finom szerszámot a csomóba, és figyelte, hol is akaszkodhattak össze a tűhegyes, apró, csillámló kristályocskák. A rostos sensostim élő, hegyes kristályokkal tűzdelt csápként tekeredett az ujjai köré. A munkás hirtelen visszahúzta a kezét, rántott egyet rajta, és a szálak kibomolva szépen egymás mellé rendeződtek.

Egyet kivéve.

Han rémülten nézte, ahogy az egyik éles szál beakad a nő hüvelyk- és mutatóujja közé. A mély sebből vékony vérpatak buggyant elő. Hannák elakadt a lélegzete. Ha egy kicsit mélyebbre megy a kristályok átmetszették volna a hüvelykujj inait. A nő fájdalmában felszisszent, majd Basic nyelven motyogva valamit kiszabadította a kezét, és feltartotta, hogy elállítsa a vérzést. Han elámult a nő kiejtése hallatán. A zarándok koréliai volt!

Eddig, a barna köpeny takarásában, a fejfedőt mélyen az infra-szem üveget arcába húzva, a nőből szinte semmi sem látszott. Han most vette csak észre, hogy milyen fiatal. Ahogy a sebét nézegette, a munkáslány elfintorodott. A kezét eltartva magától megfordult a székében, hogy a vér ne a munkaasztalra csöpögjön.

Han sejtette, hogy nem lenne szabad megszólítania a munkást, de mivel az pillanatnyilag nem dolgozott, és erősen vérzett, csak megtette.

– Megsebesültél – mondta. – Hadd szóljak a felügyelőnek, hogy nézze meg!

A lány – talán még nála is fiatalabb volt – láthatóan meglepődött, aztán felnézett Hanra. Az arca zöldesfehér árny volt csupán a szemüveg takarásában. Az infravörös fényben hullasápadtnak látszott. Nem csoda, merengett Han. Egész nap itt gubbasztanak lent a sötétben.

– Ne, kérlek ne! – mondta a lány. Az akcentusa alapján valahonnan Korélia délli kontinenséről származhat, vélte Han. – Ha elküld a gyengélkedőbe, ki kell hagynom az esti áhítatot.

– A nő beleremegett a gondolatba, bár lehet, hogy a hideg tette. Han maga is fázni kezdett, pedig még csak rövid ideje volt itt lent. Hogyan képesek ezek a zarándokok naphosszat dolgozni ebben a fagyos sötétségben?

– Mélynek tűnik a seb – ellenkezett Han. A lány megvonta a vállát.

– Majd eláll.

Han látta, hogy igaza van.

– De mi van…

A munkás mondat közben megrázta a fejét.

– Értékelem az aggodalmadat, de semmiség az egész. Naponta megtörténik. – Keserű mosollyal kinyújtotta a kezét. Hannák torkán akadt a szó. A lány tenyere, csuklója, karja telis-tele volt kicsiny hegekkel. Némelyik régi volt, fehér és gyógyult; a frissebbek fájdalmasan, sötéten éktelenkedtek.

A lány ujjai között Han kicsiny foszforeszkáló pöttyöket látott, és rájött, hogy biztosan azok a gombák azok, amelyeket reggel szó szerint a saját bőrén is megtapasztalt. Hirtelen az egyik gombatelepből egy foszforeszkáló nyúlvány kezdett növekedni a hüvelyk- és mutatóujj közti vágás felé. A lány halkan szitkozódva lekaparta magáról.

– Ez a gomba szereti a friss vért – mondta, mikor észrevette Han döbbenetét. – Gyakran befertőzi a sebet, és könnyen megbetegít.

– Undorító trutymó – mondta Han. – Biztos, hogy nem akarod megnézetni?

A lány ismételten megrázta a fejét.

– Amint látod, mindennapos dolog. Bocsáss meg, de… te véletlenül nem a Koréliáról jöttél?

– Ahogy te is – válaszolta Han. – Vykk Draygo vagyok, az új pilóta. És te?

A munkáslány arca elkomorodott.

– Nekem… nem igazán lenne szabad beszélgetnem. Jobb, ha folytatom a munkát.

Muuurgh, aki eddig csendben figyelt, most megszólalt:

– Munkásssznak igaza van. Pilóta jobb, ha hagyja munkássszt visszatérni dolgozni.

– Rendben, cimbi, megértettem – mondta Han a togoriainak, de azért odaszólt még a lánynak. – Máskor azért még beszélgethetnénk. Mondjuk, vacsora közben.

Amaz megrázta a fejét, és visszafordult a munkapadhoz.

Muuurgh intett Hannák, hogy induljon tovább.

A koréliai tett egy lépést, de aztán ismét visszafordult.

– Oké, de… sohasem tudhatod. Lehet, hogy még összefutunk. Ez a bolygó nem olyan hatalmas. Mi a neved?

A lány ezúttal sem felelt. Muuurgh halkan felmorrant, de Han csak állt ott rendületlenül.

A koréliai lányt láthatóan megijesztette Muuurgh fenyegetése. Miközben kötést tekert a kezére, megszólalt:

– Amikor feladjuk a világi kötődésünket Ylesia spirituális szentségéért, általában a nevünket is elhagyjuk.

Hant egyre jobban bosszantotta a helyzet. Itt van valaki, aki jól ismeri a bolygót, ráadásul még a földije is.

– Kérlek – szólt hátra, mert Muuurgh időközben finoman tolni kezdte. – Valahogy csak találkoznom kell veled – mondta a lehető legbájosabb mosolya kíséretében. Muuurgh egyre fenyegetőbben morgott, és kivicsorította a fogait.

A lány szeme tágra nyílt a fogak látványától.

– A 921-es zarándok vagyok – mondta gyorsan. Hannák az volt a benyomása, hogy csak őt akarja megkímélni Muuurgh haragjától.

Muuurgh megragadta Hant a karjánál fogva, és könnyedén maga után húzva a koréliait, elindult.

– Köszönöm, 921-es zarándok – intett kedélyesen Han, mintha csak az a tény hogy a togoriai éppen elvonszolja, teljesen normális lenne. – Sok sikert azokkal a szálakkal! Majd kereslek.

A lány nem reagált. Mikor Muuurgh végül elengedte a terem végében, Han engedelmesen követte az őrét. Arra számított, hogy dorgálást kap a behemót teremtménytől. Muuurghot azonban látszólag kielégítette, hogy Han immár engedelmeskedett neki, és csöndben maradt.

Han még utoljára hátranézett, és látta, hogy a koréliai lány a munkája fölé hajol, mintha mi sem történt volna.

921-es zarándok, töprengett. Kíváncsi vagyok, hogyan fogom felismerni… Az infraszemüveg, a sapka és a saját korlátozott látása miatt csak annyit tudott megállapítani, hogy fiatal volt.

Han körbejárta a létesítményt, és figyelte, ahogy a többi munkás is szimmetrikus sorokba rendezi a szálakat és kristályokat. Meg sem próbált beszélni velük. Végül odalépett a devaroni felügyelőhöz.

– Ha kész vannak a munkával, ki rakja be a szálakat az üvegcsékbe? – kérdezte.

– Azt az ötödik szinten végzik – felelte a felügyelő.

– Lehet, hogy felnézek oda is – mondta Han. – Ez olyan érdekes.

– Hát persze.

Szóval itt fejezik be az igazán minőségi cuccok gyártását, gondolta Han, miközben felfelé emelkedtek a vaksötétben. A togoriai mély torokhangon próbált tiltakozni, amikor egy szinttel feljebb ismét megálltak.

– Nyugi, Muuurgh – mondta Han. – Csak gyorsan körbepillantunk.

Han körbejárta az asztalsorokat, és feltűnés nélkül megpróbált rájönni, hol zárhatják a sensostimet a felhasználók által jól ismert fekete üvegcsékbe. Amikor azonban megtalálta a keresett helyet, elszorult a torka. A szállítószalagnál négy fegyveres őr posztolt, és árgus szemekkel figyelték, ahogy az üvegekkel teli ládákat cipelő munkások átrakodják a terhüket. Han érezte, amint megcsapja az arcát egy gyenge fuvallat. Valahol kell, hogy legyen itt egy fűtőberendezés, nyilvánvalóan az őrök kedvéért.

Négy őr? Han erősebben kezdte mereszteni a szemét. Várjunk csak egy kicsit. Mintha egy pillanatra mozgást látott volna, de nem volt benne biztos. Aztán csak észrevette az alakot, egyéneden, alig látható fekete foltot az ébenfekete ajtó előtt. A feketeség közepén azonban szemek voltak – ragyogó narancsvörös

szemek. Négy darab. Han mozdulatlanul, hunyorogva próbálta kivenni a részleteket. Aztán két sugárvetőre lett figyelmes, amelyek két bibircsókos fekete combhoz voltak erősítve. Aar’aak!, jött rá. Bőreváltók!

Az aar’aa idegen faj volt egy a galaxis másik oldalán fekvő bolygóról. Az Aar lakói képesek voltak arra, hogy lassan felvegyék a környezetük színét. Ennek a képességüknek révén igen nehezen lehetett őket észrevenni, főleg sötétben.

Han már korábban is hallott az aar’aákról, de mind ez idáig egyet sem látott élőben. A lények leginkább a hüllőkhöz hasonlítottak, és ez megmagyarázta, hogy miért kellett fűteni a föld alatti gyár ezen részét. A legtöbb hüllő lelassult, eltompult a hidegben.

Ahogy Han meredten nézte a sötétséget, lassan ki tudta venni a két aar’aa őr körvonalát. Foltos bőrük, karmokban végződő végtagjaik voltak, a hátukon keskeny bőrtaraj futott végig. A nagy fejükön kiugró szemöldököt látott, amelyek mélyén a szemük szinte elveszett. Az orruk rövid volt, és amikor az egyik lény kitátotta a száját, Han keskeny vörös nyelvet és hegyes fehér fogakat látott benne. Egy második bőrlebeny a szemük közül indult el felfelé, és a fejükön végighúzódva csatlakozott a hátulsó tarajhoz.

Esetlen kinézetük ellenére valószínűleg fürgén mozoghattak. Han mindenesetre nem akart ujjat húzni velük. Nála ugyan alacsonyabbak voltak, de izomzatban és súlyban messze felülmúlhatták a koréliait.

Han felsóhajtott. Az a terv kilőve.

Az aar’aak mellett a másik négy őr – két rodiai, egy devaroni nőstény és egy twi’lek – szintén becsületesnek látszott, csak a munkájukkal foglalkoztak. Kevés esély látszott arra, hogy ajánlatokkal, hazugsággal vagy bármilyen más módon rá lehetne akármelyiküket is venni, hogy adjanak át egy kisebb vagyonnal felérő fűszeradagot. Han elfintorodott, és Muuurgh kíséretében a turbólift felé indult. – B terv meg nincs is, gondolta savanyúan. A végén még törvényes úton kell megkeresnem a szükséges pénzt

Az meg sem fordult a fejében, hogy a fűszernek még pusztán a szállítása is szigorúan büntetendő cselekedetnek számított a galaxisban…

A 921-es zarándok éppen egy szikkadt árpakenyérdarabot rágcsált, és megpróbálta kiverni a fejéből a korábban látott koréliai férfit. Végtére is ő egy zarándok, a Minden része, eleme az Egynek, így az olyan világi hívságok, mint egy jóképű fiatalember látványa nem szabad, hogy foglalkoztassák. Azért volt itt, hogy dolgozzon és ezáltal megáldassék, hogy a Minden részeként az Egyet dicsőítse imáival – ebbe pedig nem fért bele a Vykk nevezetű férfival való társalgás.

Mégis elmerengett, hogy is nézhetett ki az infraszemüveg alatt. Milyen színű volt a haja? A szeme? A mosolya egy pillanatra elűzte a szívét is átjáró, dermesztő hideget…

Megrázva a fejét, a 921-es zarándok – Hiányzik az igazi nevem!- megpróbálta száműzni az ebnéjéből Vykk Draygo félszeg, szívmelengető mosolyának az emlékét. Imádkoznia kell, megfelelő áldozatot bemutatni. Penitenciát fog vállalni, amiért elvonta magát az Egytől, különben kitaszíttatik a Minden kebeléből.

A szentségtörő gondolatok mégsem tágítottak. Gondolatok… és emlékek. A férfi is koréliai volt… ahogy ő maga is.

A 921-es zarándoknak eszébe jutott a szülőbolygója, és egy pillanatra megengedte magának, hogy emlékezzék, hogy felidézze a családját. Vajon élnek még a szülei? A bátyja?

Mióta van itt? A 921-es megpróbált visszaemlékezni, de a napok egybefolytak elméjében… munka, néhány falat ízetlen étel, Megvilágosulás és imádságok, aztán kimerült alvás. Egyik nap követte a másikat, az Ylesian jóformán még évszakok sem voltak…

Egy pillanatra mégis eltöprengett, mióta is lehet itt. Hónapok? Évek? Milyen idős egyáltalán? Vannak ráncai? Megőszült?

A 921-es homlokához emelte sebekkel teli kezét, majd az arcához. A bőr alatt kiugró csontokat tapintott. Sokkal kiugróbbakat, mint eddig bármikor.

Ráncai azonban nem voltak. Öreg még nem lehet. Talán hónapok óta élhet itt, de semmiképpen nem évek óta.

Hány éves lehetett, amikor először hallott az Ylesiáról, és eladta minden ékszerét, hogy jegyet válthasson a zarándokhajóra? Tizenhét… éppen akkor fejezte be a kötelező iskoláit, és azon gondolkozott, hogy elhagyja a bolygót, hogy felvételizzen a coruscanti egyetemre. Régészetet tanult volna, legfőképpen őstörténelmet. Igen, így volt. Nyaranta néha még ásatásokon is részt vett, tanulta, hogyan kell konzerválni az ősidőkből maradt kincseket.

Múzeumigazgató szeretett volna lenni.

Gyerekkorában mindig is a történelem volt a kedvenc tantárgya. Imádott olvasni a Jedi lovagokról, szinte falta a kalandjaikat. Mivel a Klón Háborúk utáni időkben nőtt fel, ez a téma is nagyon érdekelte. És a Köztársaság születésének távoli, nagyon távoli pillanata…

A 921-es sóhajtva beleharapott az árpakenyérbe. Néha zavarta, amikor rájött, hogy az emlékei kezdenek elhalványulni, hogy az agya kezd eltompulni, hogy nem érdekli a kinti világ. Tudta, hogy zarándokként ki kell vetnie magából minden világi dolgot, megtisztítani az elméjét a testi vágyak csábításától.

Régebben öröm és nevetés töltötte ki a napjait. Azokban az időkben életének alig volt célja a mostanihoz képest. Régebben egyik helyről a másikra sodródott, egyik embertől a másikig, egyik partiról a másikra…

Az élet olyan értelmetlen volt akkor

Most van értelme. Hiszen Megvilágosul. Minden éjszaka az Egy a papjain keresztül megáldja őket. A Megvilágosulás révén kommunikált a Minden a zarándokokkal. Mélyen vallásos élmény volt – és olyan csodálatos…

A 921-es már azt hitte, hogy sikerült teljesen száműznie Vykk Draygót és a mosolyát az elméjéből, így visszament a munkájához a sensostimkupac mellé – csak hogy percek múlva ismét arra döbbenjen rá, hogy már megint azon mereng, vajon a férfi tényleg fogja-e keresni, tényleg szeretne-e beszélgetni vele…

A 921-es megremegett a feneketlen sötétben, és minden erejével azon volt, hogy elfeledje Vykk Draygót, és a hozzá kapcsolódó gondolatokat…

Azon az éjszakán Han az áhítat helyett inkább a szimulátorokban töltötte az idejét. Ez volt az első alkalom, hogy tisztességes munkával kereshet pénzt, ezért nem akarta elszúrni. Tudta, hogy a városiak gyakran panaszkodnak, hogy mennyit kell dolgozniuk, és valahol érezte, ez a siker titka. Igaz ugyan, hogy a koldulás, zsebmetszés és tolvajkodás is gyakran igényelt komoly erőfeszítéseket, de mégsem volt ugyanaz a két dolog.

Han a hálószobájában lévő szimulátorhoz lépve máris nekiállt átfutni a rendszer képességeit. Teroenza nagylelkűen állta a szavát, hiszen a gép lenyűgöző volt. A választékból kijelölte a szükséges gyakorlatokat, és utasította a gépet, hogy állítson össze küldetéseket a számára. Arra is ügyelt, hogy a „légköri turbulenciák” minden gyakorlófeladatban szerepeljenek.

Ránézett Muuurghra, aki egy pillanatra sem tágított a háta mögül.

– Most egy ideig elszórakozom ezzel – mondta. – Miért nem keresel valami elfoglaltságot magadnak?

A togoriai lassan megrázta a fejét.

– Muuurgh nem hagyja pilótát magára. Nem szegi meg parancsokat.

– Rendben – vonta meg a vállát Han. – Te tudod. Muuurgh idegesen figyelte, ahogy Han felteszi a vizorcsuklyát a fejére, így elzárva magát a külvilágtól, és belemerül a valósággal teljesen megegyező gyakorlórepülésbe. A togoriai hímek idegenkedtek a modern technikától.

Han teljesen belefeledkezett a szimulációba, és perceken belül a gép teljesítette elsődleges feladatát, hiszen Han tökéletesen megfeledkezett arról, hogy nem egy valódi hajóban ül. Minden érzéke azt súgta neki, hogy igazából repül – ténylegesen aszteroidákat kerülget szédítő sebességgel, keresztül

verekszi magát az ylesiai atmoszférán, és valóban képes landolni a legkülönbözőbb időjárási körülmények között.

A koréliai két óra múlva kászálódott ki a szimulátorból, miután sikeresen földet ért, repült, felszállt és végrehajtott minden egyéb szükséges manővert, amire holnap a pilótafülkében számíthat a Kettes és Hármas Kolónia között. Átnézte továbbá a teherszállítók kezelőszerveit, azokat, amikkel repülhet – az Ylesian Dreamet átalakították manuális vezérlésűre –, de még Teroenza magánjachtjáét is.

Ekkorra jórészt véget ért a röpke ylesiai nap. Muuurgh egy székben szunyókált, de rögtön felébredt, amint Han megmozdult. Miközben Han a lényt nézte, azon gondolkozott, milyen kár, hogy ilyen éber az őre. Így igencsak nehéz lesz kiviteleznie az éjszakai portyáit, amelyekre pedig már nagyon készült…

Muuurgh Han mögött lépdelt, és nagyon örült annak, hogy a „védence” azt javasolta, hogy ugorjanak le a személyzeti étkezdébe egy kései vacsorára. A togoriai állandóan éhes volt. A faja vadászathoz, gyilkoláshoz volt szokva, hogy aztán megosszák egymás közt a zsákmányt, így a friss hús mindennapi része volt az étrendjüknek. Itt meg kellett elégednie újramelegített hússal.

Mielőtt a pilóta belépett volna az életébe, bármikor szabadon járhatta a dzsungelt, és vadászhatott, hogy élesen tartsa a karmait – és az ösztöneit.

Hiányzott neki a mosgothja, szeretett a hátán repülve siklani a táj felett; érezni, ahogy az izmos szárny előrehajtja őket Togoria egén.

Muuurgh felsóhajtott. Togoria ege élénk kékeszöld színű volt, sokkal masabb, mint Ylesia fakó acélkék égboltja. Hiányzott a szülőbolygója. Vajon látja-e még valaha, repül-e még mosgothháton az égővörös naplemente árnyékában.

A papok egy hat hónapos testőri szerződést írattak alá vele. A becsületszavát adta, hogy betartja a szerződésben foglalta-

kat. Még jó néhány holdtölte eltelik, mire folytathatja a keresést Mrrov után.

Muuurgh megpróbálta felidézni magában a képét, krém-barna, narancscsíkos bundáját, ragyogó sárga szemét. Gyönyörű Mrrov. Oly sokáig volt része az életének, hogy most, amikor még a hollétéről sem tudott semmit, a hiánya késszúrásként hasított a szívébe. Lehet, hogy a párja már visszament Togoriá-ra? Lehet, hogy máris ott van, és csak őrá vár?

Muuurgh azt kívánta, bárcsak üzenni tudna a szülőbolygójára, megkérdezni, vajon nem látták-e Mrrovot, de sajnos, a csillagközi üzenetküldés nagyon költséges mulatság volt. Egyetlen üzenet két teljes hónappal hosszabbítaná meg a kényszerű ylesiai tartózkodását.

Mégis… töprengett Muuurgh, talán az egyik Nal Hutta-i fűszerszállító útjuk során a pilóta nem fogja bánni, ha elküld egy üzenetet. A togoriai igazából nem bízott meg annyira az ylesiai papokban, hogy erről a világról próbáljon üzenni.

A pilóta rendes fickónak látszott – persze, csak emberi mércével mérve, gondolta Muuurgh. Agyafúrt, fürge és igyekszik a dolgok könnyebbik oldalát megfogni. Az emberek már csak ilyenek. És a pilóta legalább elfogadta Muuurghot falkavezérnek. Ezt nagyon jól tette. Jelentősen meghosszabbította ugyanis vele az életét…

Muuurgh bőszen remélte, hogy a pilóta továbbra is okosan cselekszik. Kedvelte, ezért nem akarta bántani.

Ha azonban a pilóta meg akarná szegni a szabályokat, egy percig sem késlekedne bántani a koréliait – vagy akár meg is ölni. Teroenza még korábban szigorú utasításokkal látta el, ő pedig a legjobb képességei szerint igyekszik tartani magát azokhoz. A becsületszavát adta, ennél fontosabb dolog pedig nem létezett a népe számára az univerzumban.

A togoriai elgondolkozva nyalogatta a bajuszát. Ha a pilóta szépen teszi a dolgát, minden a legnagyobb rendben lesz…