– Figyelj!

Bria nyugalmat erőltetett magára, és veszteg maradt, noha legszívesebben felkelt és elrohant volna. A papok biztosan nem tudták, hogy Vykk rögzíti a beszélgetésüket. Vykk visszaélt a bizalmukkal. Ez rosszabb volt, mint a kémkedés!

Már azon volt, hogy Vykk szemébe mondja ezt, amikor valami olyat hallott, amitől még a lélegzete is elakadt. Veratil és Teroenza nevetgélve a Megvilágosulásról beszélgetett. Azt mondták, hogy nem isteni ajándék, és hogy semmi köze az Egyhez és a Mindenhez!

Bria szeme tágra nyílt a döbbenettől, aztán összeszűkült a haragtól; a lány felpattant, és dühtől remegő arccal Vykk fölé magasodott. A szellő hátralibbentette csuklyáját, szabadjára engedve aranyló vörös hajfürtjeit. Vykk, látva a reakcióját, kikapcsolta a szerkezetet, és felállt, hogy szembenézzen Briával.

– Hogy tehetted? – kérdezte szemrehányóan a lány – Azt hittem, a barátom vagy

Han békítően felemelte a kezét.

– Bria, édesem, én tényleg a barátod vagyok. Érted tettem… azért, hogy megismerd az igazságot. Sajnálom, hogy…

Bria keze – anélkül, hogy a lány tudatosan akart volna ezt – oldalra lendült, és egy teli csattanással Vykk arcán landolt. Vykk hátratántorodott, és égő arcához emelte a kezét.

– Hazudsz! – kiáltotta Bria. – Álnok vagy! Azért hamisítottad ezt a felvételt, hogy így vegyél rá az esküszegésre! Ismerd el!

Vykk leengedte a kezét, és szomorúan megingatta a fejét.

– Sajnálom, bébi. Jobban, mint hinnéd. De nem hamisítottam. Amit hallottál, az a meztelen igazság, és az, hogy laposra versz engem, mit sem változtat ezen. Teroenza és a legényei semmiféle isteni adománnyal nincsenek megáldva. Azért találták ki ezt az egészet, hogy ingyen gyári munkásokhoz és rabszolgákhoz jussanak.

Bria kéznyoma vörösen lüktetett Vykk arcán, a lány még a saját ujjnyomait is ki tudta venni rajta. Erős késztetést érzett

arra, hogy Vykk mellkasára boruljon, és zokogva bocsánatkéréseket gügyögjön, de megkeményítette a szívét. Sajnálta Vykket, de ugyanakkor dühös is volt rá, amiért ezt tette vele. Még mindig remegett a felindultságtól.

– Nem! – Ökölbe szorította a kezét. – Nem! Ez nem lehet igaz! Te hamisítottad az egészet! Mi vagy te? Gondolatolvasó? Honnan tudtad, hogy rögzítened kell a beszélgetést?

Vykk megrázta a fejét.

– A szokás hatalma, szivi. Nem tudtam előre, és nem hamisítottam ezt a felvételt, amit be is fogok bizonyítani neked. – Előkotort a zsebéből egy apró, fekete fiolát.

Bria túlságosan is jól tudta, mit tartalmaz.

– Sensostim? Hol szerezted?

– Elemeltem az egyik szállítmányból. Tüdőd, mire képes, igaz?

Bria lassan, tűnődve bólintott.

– Ez az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsam, nem hazudok. Ha kinyitod, fénynek teszed ki, majd lenyeled, rövid időre telepatikus képességekkel fog felruházni. Kiolvashatod az elmémet, hogy végre megtudd, nem hazudok. Tessék – kinyújtotta a kezét, és a lány tenyerébe ejtette a fiolát. – Vedd el!

Bria az apró üvegcsére nézett.

– Én… még át kell gondolnom ezt, Vykk. El kell döntenem, mit akarok.

– Nem hazudok, szivi. Esküszöm. – Közelebb lépett, hogy átölelje a lányt. – Bízz bennem!

Bria elhátrált tőle.

– Most… annyit kérek, egyelőre hagyj magamra, Vykk! Majd később beszélünk. Az áhítat után. Most mennem kell.

Vykk vállat vont.

– Ez egyszer kihagyhatnád. Vagy talán névsorolvasást szoktak tartani?

Kihagyni a Megvilágosulást? Briát rosszullét fogta el a gondolatra, és ettől megrémült. Mi van, ha Vykk igazat mondott? Ha a Megvilágosulás nem több egy idegen faj által gerjesztett

mentális és testi vibrációnál? Ha nincs isteni jelenlét mögötte, akkor a zarándok nem egyebek napi adagjukra váró kábítószerfüggőknél.

Bria mélyen Vykk szemébe nézett, és meg kellett állapítania, hogy a fiú nem úgy néz ki, mint aki hazudik. Ujjai a fekete fiola köré fonódtak. Kezében tartja a választ. Ezzel kiderítheti az igazságot.

Megfordult és visszaindult a dzsungel felé, magára hagyva Vykket a tengerparton. Hallotta, hogy a fiú utána kiált, de nem fordult hátra. Nem sok ideje maradt, ha el akar érni az esti áhítatta.

Fél órával később ott állt a többi zarándok között, és a lenyugvó nap által vérvörös izzásba vont oltárt – az ígéretek Oltárát – bámulta. Már csak pillanatok voltak háttá a Megvilágosulásig. Bria körülnézett. Ha meg akarja csinálni, akkor most kell cselekednie. Lopva kiemelte a csuhája zsebéből a fiolát. Fény… erre van szüksége a sensostim aktiválásához. De nem teheti mindaddig, míg más is láthatja.

Végül eljött a pillanat, amelyre várt – a jelzés a híveknek, hogy kezdődik a Megvilágosulás.

Úgy helyezkedett el, hogy jól láthassa mind a főpapot, mind a szentséghordozókat. Ugyanakkor hátul volt a tömegben, elég hátul ahhoz, hogy aktiváláskor a csuha ujjával biztonságosan eltakarhassa a sensostimet a t’landa tilek elől. A többi zarándokot úgyis annyira le fogja foglalni a Megvilágosulás, hogy még egy sugárvető dörgése sem tudná elterelni a figyelmüket.

Körülötte térdre zuhantak a zarándokok. Bria követte a példájukat, közben alattomban kinyitva a fiolát. Ahogy előrehajolt, teste takarásában kihúzta a rostos anyagú kábítószert, és egy képtelen pillanat erejéig eltűnődött rajta, vajon ezt az adagot nem éppen ő készítette-e, amikor még a gyárban dolgozott.

Miután a zarándokok elterültek, a papok kitágították nyaki lebenyeiket. Ahogy a rezgések megtöltötték a levegőt, Bria maga elé tolta a sensostimet, kitéve az anyagot a nap utolsó sugarainak.

Másodpercek alatt aktiválódott. Szikrázó kék fény öntötte el Bria tenyerét, amit a zarándokok azért nem láthattak, mert a Megvilágosulás minden figyelmüket lekötötte, a papok pedig azért nem, mert a tömeg eltakarta előlük. Bár még soha nem használt sensostimet, Bria pontosan tudta, mennyit kell várnia. Pár pillanattal később bekapta az anyagot, és hagyta, hogy a nyála kioltsa a szikrákat.

Úgy érezte, mintha áramütés érte volna. A sensostim hatása azonnal jelentkezett. A vér olyan sebesen dübörgött végig az erein, mint egy hipertéri ugrásra készülő űrhajó. A feje lüktetett, vörös karikák táncoltak a szeme előtt.

A testi tünetek azonban eltörpültek a mentálisak mellett. Az elméje kinyílt… nem is tudta ezt másképpen – főleg bővebben nem – megfogalmazni a későbbiek folyamán. Amint a Megvilágosulás hatalmába kerítette, egyszerre érezte mindazt az örömöt, amit a zarándokok egyenként éltek meg. A gyönyör olyan intenzív volt, hogy Bria kis híján elvesztette az eszméletét. A düh azonban minden egyebet elnyomott.

Kikeli… nyitnom… a szemem… gondolta. Összpontosítanom. .. kell…

Zihálva, nyögdécselve kinyitotta a szemét, és Teroenzára nézett. Igyekezett minden egyebet kizárni, őt és egyedül őt látni.

Képek, egy idegen lény képei öntötték el az elméjét, durván beleégetve magukat az emlékezetébe. Teroenza tudata, mint minden más intelligens élőlényé, tele volt felszínes, hétköznapi gondolatokkal. Olyan, a hit szempontjából jelentéktelen kérdések foglalkoztatták, mint például az, hogy mi lesz a vacsora, milyen következményekkel járhatnak a huttok által elrendelt új biztonsági intézkedések…

Az isteni jelenlétnek azonban a leghalványabb nyomát sem találta. Teroenza nem hitt az Egyben és a Mindenben, mi több, éppen ő maga találta ki az egészet – amire roppant büszke is volt –, hogy idecsalhassa vele ezt a rengeteg ingyenmunkást.

Bria nem akart hinni saját magának. A Megvilágosulás miatt nehéz volt koncentrálni, de összeszedte minden akaraterejét.

és tovább pásztázta a főpap elméjét. Kutatott és rostált, abszolút biztos akart lenni benne, hogy amit Teroenza csinál, az valóban nem egyéb egy egyszerű testi és mentális trükknél, amire faja bármelyik hímje képes.

Teroenza hirtelen megrándult, majd vadul körülnézett. Az elméje megtelt gyanakvással, majd bizonyossággal – rájött, hogy valaki behatolt a gondolatai közé.

A Megvilágosulásban hullámvölgy állt be, majd ahogy a főpap abbahagyta a zümmögést, az egész szétesett. A szentséghordozók tovább folytatták, de a vezetőjük nélkül a szertartás halálra volt ítélve. A tömegből fájdalomkiáltások hallatszottak, néhányan el is ájultak.

Bria elrántotta a tudatát a Teroenzáétól, és csatlakozott a csalódottságtól nyögdécselő, sírdogáló zarándoktársaihoz.

Teroenza nehézkesen lemászott az oltár melletti emelvényről, és belevetette magát a tömegbe. A t’landa til úgy tett, mintha áldást osztani jött volna le közéjük, de Bria tudta, hogy valójában azt a zarándokot keresi, aki letapogatta az agyát.

Bria, szerencséjére, az amfiteátrum szélénél telepedett le, ahonnan feltűnés nélkül behátrálhatott a dzsungelbe. Egy gyors, határozott mozdulattal belemélyesztette a lábujjait a puha, levelekkel keveredett erdei talajba, és kiemelt egy darabot a földből. Beleejtette a fiolát a gödörbe, majd helyére lökte a rögöt és letaposta. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél.

Ezután visszalépett a tömegbe, és hagyta, hogy az elégedetlen, értetlenül motyogó zarándokok áradata magával sodorja. Egy óvatosan hátravetett pillantás meggyőzte róla, hogy Teroenza abbahagyta a keresést. Reménytelen próbálkozás volt, és szokatlan viselkedése feltűnést keltett a hívek között. Bria bízott benne, hogy a főpap nem fog különösebb jelentőséget tulajdonítani az eseménynek – valamelyik újonc nem tudott ellenállni a kísértésnek, és kipróbált egy adag lopott sensostimet.

Kábán, lassú és bizonytalan léptekkel haladt az ösvényen. A sensostim hatása kezdett eltűnni, már csupán környezeti zajként érzékelte az őt körülvevők gondolatait.

Nem lepődött meg, amikor Vykk lépett melléje. Mint mindig, most is karon fogta, hogy hazatámogassa. Bria hálásan ránehezedett, és hagyta, hogy Vykk átölelje a derekát.

A gyorsan érkező egyenlítői sötétség pillanatok alatt betakarta őket. Vykk némán manőverezett a tompán csillogó pocsolyák közt, és még akkor sem szólt, amikor elérték a háló ajtaját.

Bria megtorpant a bejáratnál.

– Én… még nem akarok bemenni – dünnyögte. – Beszélnem kell veled, Vykk!

Vykk bólintott. A vonásait alig lehetett kivenni a nyitott ajtókon át kivetülő fényben.

– Rendben. Szerintem senki nem fog megsértődni, ha beülsz velem az étkezdébe egy stimteára. Nagyon úgy nézel ki, mint akire ráfér egy kis élénkítő.

Visszabújtak a sötétségbe. Bria a fiúra támaszkodva hagyta, hogy vezessék. Még soha nem érezte ennyire fáradtnak magát. Olyan mereven, tétován mozgott, mint egy elkopott, rozsdás droid.

Az étkezdében Vykk leültette az egyik asztalhoz, majd hozott két csésze stimteát és valamilyen édes süteményt.

– Tessék – tolta Bria elé. – Edd meg! Jót fog tenni.

Bria engedelmesen beleszürcsölt a teába, és megkóstolta a süteményt. Még nem vacsorázott, és az étel jólesett, az ízek visszazökkentették a fizikai világba.

Közelebb hajolt Vykkhez, hogy kiöntse a lelkét, de mielőtt még kinyithatta volna a száját, a fiú figyelmeztetően megrázta a fejét.

– Jobb lenne, ha visszamennél a hálóba – mondta fennhangon. – Most már legalább tudod, 921-es, hogy egyetlen étkezést sem szabad kihagyni. Már azt hittem, elájulsz nekem odakint.

Bria vette az adást. Némán felállt, és követte Vykket. Amint kiértek az adminisztrációs központ épületéből, Vykk elővette infraszemüvegét, és feltette.

– Megvan a tied?

Bria bólintott, majd ő is felhelyezte a szemüveget. Vykk félig eltakart arca rajzolódott ki előtte a sötétben, kísérteties zöld-feketében. A fiú átkarolta, és az ösvény felé irányította.

– Bevetted a sensostimet – jegyezte meg csendesen.

– Igen – felelte Bria. Még mindig olyan tompának érezte magát, mintha jól fejbe verték volna. – Igazad volt. Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned…

– Hé – próbált vidám lenni Vykk, totálisan sikertelenül. -A helyedben én is ellenőriztem volna a sztorit. Mondd… nagyon durva volt?

Bria fogvacogva bólintott. Az emlékek sodra magával ragadta, és Bria egy pillanatra ismét ott érezte magát, bent Teroenza fejében.

– Ó, Vykk! – nyögte. – Bent voltam az elméjében, Teroenza elméjében, és borzalmas volt! Nyoma sincs benne isteni adománynak… Az a szemét csak egy unatkozó, önző állat, aki nem akar egyebet, mint még gazdagabb lenni, hogy újabb holmikkal gyarapíthassa a gyűjteményét!

– Nyugalom – csitította Vykk. – Ne veszítsd el a fejed!

– Én… én… én olyan be-becsapottnak érzem magam – dadogta csattogó fogakkal Bria. – Olyan… borzalmas… volt…

– Hé, szivi! – Vykk magához ölelte, Bria pedig hagyta, hogy a könnyek, a fájdalom és a kétségbeesés patakjai felszínre törjenek. Vykk lesegítette róla az infraszemüvegét, aztán a lány haját simogatva, becéző, nyugtató szavakat mormolva várta, hogy Bria jó alaposan kisírja magát.

Bria a fiú overalljának anyagát gyűrte-csavargatta, és olyan keservesen zokogott, hogy még magát is megrémítette.

– Nekem… már… semmim se maradt – hüppögte két sírógörcs között. – Semmim…

– Dehogyisnem – mormogta Vykk, és gyengéden megcsókolta az arcát. – Itt vagyunk mi.

– Mi? – suttogta a lány

– Hát persze. Együtt fogunk maradni, szivi. Eltűzünk erről az átkozott bolygóról, és boldogok leszünk.

Bria abbahagyta a sírást, és belebámult a sötétbe; az infraszemüveg nélkül még Vykk körvonalait sem látta.

– De soha nem engedik el a zarándokokat – mondta fakó hangon. – Ezt olvastam Teroenza agyában.

– Nem fogunk engedélyt kérni tőlük, édes.

– Úgy érted, megszökünk? – suttogta Bria.

– Eltaláltad. Amint kitaláltam a módját, megejtjük. Már dolgozom rajta. – Egy újabb, gyors és cuppanós csókot nyomott a lány arcára. – Bízz bennem! Értek az efféle dolgokhoz. Ki fogok találni valamit, ígérem.

– De… de a pénzed – tiltakozott Bria. – Szerződést kötöttél velük. Ha megszeged, elveszted a pénzt. Azt mondtad nekem, azért van szükséged arra a rengeteg kreditre, hogy beiratkozhass az Akadémiára.

Vykk vállat vont.

– Egyik kredit olyan, mint a másik. Majd megszerzem Teroenzától más módon.

Bria feje még mindig nem fogott. Beletelt egy jó perc, mire felfogta, miről beszél Vykk.

– A gyűjtemény… – dünnyögte. – Azt fontolgatod, hogy ellopod Teroenza gyűjteményét, és megszöksz.

– Okos! – bólintott elismerően Vykk. – Mintha a gondolataimban olvasnál. Biztos vagy benne, hogy elmúlt már a sensostim hatása?

– Igen. De emlékszem, milyen sokszor kérdezősködtél a gyűjteményről. Főleg az érdekelt, melyek a legértékesebb darabok. Tényleg azt hiszed, hogy ki tudod játszani a biztonsági rendszert?

Vykk tűnődve végigmérte a lányt.

– Igen, ha segítesz nekem.

Bria habozott. A lopás, főként régiségek ellopása, mindennel ellenkezett, amiben eddig hitt. Csakhogy Teroenza régiségeit nem egy múzeumban tárolták, ahol bárki láthatta volna őket. Nem, ezeket egy kapzsi, magának való gyűjtő halmozta fel. Ha Vykk ellopja és eladja őket, akkor legalább egy részük újra visszakerülhet közkézbe vagy valamelyik nyilvános galéria falára.

– Rendben – egyezett bele. – Segíteni fogok neked.

– Nagyszerű. Akkor te meg én szépen el fogunk kötni egy hajót, és meglépünk erről a bolygóról. Már elegem van a hőségből és a párából, de legfőképpen elegem van a papokból.

Bria vett egy mély lélegzetet. Itt hagyni a telepet? Örökre lemondani az áhítatokról és a Megvilágosulásról? Hogyan élhetek nélküle?

Lemondóan kiseperte a gondolatot a fejéből. Majd csak elboldogul valahogy Talán nem ártana fokozatosan elvonnia magát tőle az elkövetkező egynéhány hétben, amíg még itt vannak.

– Valamiről megfeledkeztél, Vykk – mondta bizonytalanul.

– Miről, szivi?

– Muuurghról. Vele mi lesz? Vykk felsóhajtott.

– Éppen ő a vrelt a konyhában – használt egy régi koréliai mondást, ami nagyjából annyit jelentett, hogy „itt van a kutya elásva”. – Nem tudom, mi legyen vele. Kedvelem a fickót, de éppen tőle tudom, milyen komolyan veszi a népe a hűségesküt. Attól tartok, hűséges fog maradni Teroenzához, bármibe kerüljön is.

– Azt akarod mondani, hogy ha rájön a tervünkre, beárul minket?

– Jó esélyünk van rá.

– Ó, Vykk… – Bria hangja elcsuklott. – Mi lesz velünk, ha nem sikerül?

– Emiatt ne aggódj, édes. Bízd csak ide! -Vykk elkomorodott. – Ha kell, Muuurghgal is elbánok. Jobb céllövő vagyok, mint ő, és a kezem is gyorsabb.

– Lelőnéd Muuurghot?

– Ha választanom kell közte és köztünk, akkor igen. Bárcsak rá tudnám venni, hogy ő is velünk tartson. Ha megtenné, armyi kreditet kapna tőlem, hogy egész életét a keresésnek szentelhetné.

– A keresésnek?

– Igen. A párját keresi, és azért jött ide, mert azt hitte, az Ylesián megtalálja. De tévedett. A togoriaiak ritkák, olyan ritkák, hogy míg őt meg nem ismertem, nem is tudtam a létezésükről. Ha lenne köztetek egy togoriai nő, nem maradhatott volna észrevétlen ilyen hosszú ideig.

– De Vykk! – kiáltott fel Bria. – Hiszen volt itt egy togoriai! Jól emlékszem rá… igen, úgy hat-nyolc hónappal ezelőtt. Csak egyszer láttam, de jól megjegyeztem magamnak, éppen azért, mert még soha nem láttam hozzá hasonlót.

– Csakugyan? És férfi volt vagy nő? Hogy nézett ki?

– Fogalmam sincs, hogy kell különbséget tenni a nemeik közt – vallotta be Bria. – Csak annyit tudok, hogy akkora volt, mint Muuurgh, fehér bundával, amelyet narancssárga csíkok tarkítottak… azt hiszem. Csak egyszer láttam, az egyik áhítat után, és már sötétedett.

– Ezt el kell mondanom Muuurghnak – döntötte el Vykk. – Azok az átkozott papok őt is átverték. Ezek szerint lehetséges, hogy Mrrov, ha jól emlékszem a nevére, egész idő alatt az Ylesián volt. Talán a kettes vagy a hármas számú telepen.

Elhallgatott. Bria sem szólt, időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Végül nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy képes lennél lelőni Muuurghot, ha meg akarna akadályozni a gyűjtemény elrablásában? Lennie kell más megoldásnak is! – Kedvelte Muuurghot. Az elmúlt néhány hónap során elég jól megismerte, és csodálta ezt a túlméretezett macskát.

– Ha le kell lőnöm, megteszem – közölte konokul Vykk. – De az is lehet, hogy elég lenne elkábítani vagy jól rákoppintani arra a vastag koponyájára, hogy a papok ne hibáztathassák a szökésem miatt.

– Ó, Vykk… – Bria szeme ismét megtelt könnyel. – Kérlek, találj ki valamit, hogy ne kelljen Muuurghot bántani!

– Ki fogok találni valamit, szivi – ígérte Vykk. – Ki fogok találni valamit…

Előrehajolt, hogy megcsókolja a lány homlokát, és Bria ezúttal nem emlékeztette az esküjére. Mérnem köt eskü, gondolta szomorúan, amikor visszaindultak a háló felé. Se eskü, se vallás… semmi.

Oldalra lesett a sötétben.

Semmim nem maradt.. kivéve Vykket

Muuurgh zajtalanul elősiklott a fák közül. A togoriai infravörös szemüvege sokkal érzékenyebb volt, mint az emberé – a szeméről nem is beszélve –, így tisztán ki tudta venni a két távolodó személyt, noha azok már az ösvény végénél, a háló közelében jártak.

Már jó néhány perce ott ólálkodott a sötétben, de mire elég közel tudott lopakodni a párhoz, a beszélgetés java elhangzott, csupán az utolsó mondatokat kapta el. De azért ez is éppen elég volt.

Pilóta és Bria szökésen törték a fejüket, és lopni készültek a gazdájuktól. Pilóta ezen felül félre akarta állítani, Muuurghot.

A togoriai szomorúan megcsóválta a fejét. Hűséget esküdött a gazdáinak – a becsületszavát adta –, így egyértelmű volt, mit kellene tennie. Vagyis annak kellett volna lennie, de nem volt az.

Pontosan tudta, mi a kötelessége. Reggel fel kellene keresnie Teroenzát, hogy beszámoljon neki a hallottakról; vagy saját magának kellene megölnie pilótát, utólag indokolva meg a papok előtt tette okát.

De ahelyett, hogy megtette volna ezt, csak állt az ösvényen, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Nyilvánvaló volt, pilóta eléggé elszánt ahhoz, hogy lelője, ha az útjába állna. Ráadásul megígérte, hogy szemmel fogja tartani pilótát.

Csakhogy a pilóta Vykk volt, akit Muuurgh immár barátjának tekintett. Vykk eltökélte, hogy bármi áron megvédi a nőjét. Muuurgh tökéletesen megértette. Ő is bármit megtenne Mrrovért… ha egyszer megtalálná.

Muuurgh halkan elmordult. Talán színlelnie kellene, hogy pilóta közel engedje magához – így a fogait és a karmait használhatná. Gyakorlott vadász, ha egyszer elkapja áldozatát, az többé nem menekülhet.

De megölheti-e Vykket azért, hogy megvédje a becsületét?

Morgolódva lelépett az ösvényről. Ma éjszaka vadászni fog. Széttépi áldozatát, és elfogyasztja gőzölgő húsát. Ez talán kitisztítja a gondolatait, és akkor majd képes lesz eldönteni, mit tegyen…

Azzal hangtalanul, akár egy kísértet, a dzsungel fái közé siklott.