14. fejezet

A mennytől a pokolig

Az út a Coruscantra eseménytelenül telt. Ígéretéhez hűen Han kitárulkozott Bria előtt, a legapróbb részletekig beavatva a lányt addigi életébe. Akadtak kellemeden pillanatok, mert jócskán volt restellnivalója, de azért igyekezett olyan őszinte lenni Briával, amennyire csak lehetett.

Eleinte attól félt, hogy Bria el fog fordulni tőle, ha rádöbben, kivel társult össze; a lány azonban, mintha az anyai ösztön csírája dolgozna benne, hamarosan szívébe zárta az egykori, rossz útra térített kisfiút.

Az ötnapos út hosszúnak hatott. Mire az utasszállító befutott a birodalmi főváros-világ egyik hatalmas űrállomására, Han halálra unta magát.

Az űrállomásról, tájékoztatták az utasokat, kisebb kompokkal fogják levinni őket az űrkikötőbe. Han elborzadva látta, hogy a bolygóméretű városban egyetlen tenyérnyi hely sincs, ahol érintetlen maradt volna a természet.

– Csak az Emlékmű Téren – tájékoztatta őket az utaskísérő, aki összeterelte a Radiance űrjáró utasait. – A polgárok ott még megérinthetik az egyeden fedetlenül hagyott hegycsúcsot. Mintegy húsz méterre nyúlik ki a beton alól. A többit maga alá temette a város.

Coruscant, innen fentről nézve, egyeden egybefüggő betonrengetegnek tűnt, egymást érő, sőt egymás hegyére-hátára épített felhőkarcolókkal, tornyokkal, teraszokkal. Han felemelte a kezét, amikor az utaskísérő megkérdezte, hogy van-e valakinek kérdése.

– Azt mondja, hogy a legfelső tetők több mint egy kilométerrel magasodnak a legalsó szint utcái fölé? De akkor mi van lent?

A Radiance utaskísérője elkomorodott.

– Uram, hallgasson rám, és ne akarja megtudni! A legalsóbb szintet soha nem éri napfény. Azok az utcák olyan messze vannak a szélmozgástól, hogy a levegő megrekedt bennük, és saját időjárási rendszerük alakult ki. Az épületek nyirkosak, bűzlő eső mossa oldalaikat, és az utcákat ellepik a gránitcsigák, dúrbetonférgek, árnyékkagylók… és ami a legrosszabb, az egykori lakók degenerált leszármazottai. Azok a trogloditák szeméttel és holtakkal táplálkoznak. Borzalmas, higgye el, kérem!

– Hú – súgta Bria fülébe Han –, ez aztán a nekem való hely!

– Csitt! – szólt rá mosolyogva Bria. – Olyan okostojás vagy

– Az vagyok, tényleg az vagyok. – Han hátradőlt az ülésben, és kuncogni kezdett. – Lehetetlen alak vagyok. Nem is értem, hogy kötöttél ki mellettem.

– Én sem értem – biztosította Bria.

Míg a „felszíni” járatra vártak, az űrállomás ablakából szemügyre vették a várost.

– Olyan, mint egy arany ékszer – suttogta Bria. – Az a sok kivilágított épület…

– Igen, mint egy corusca – mondta tűnődve Han. – Biztosan erről kapta a nevét.

A felszíni komp belsejébe vánszorgó sorban álltak, mikor egy hivatalnok odalépett Hanhoz, és a sugárvetőjére mutatott.

– Sajnálom, uram, de le kell adnia a sugárvetőjét. A Coruscanton tilos fegyvert viselni.

Han elbizonytalanodott egy pillanatra; aztán vállat vont, és lecsatolta a pisztolytáskát. Körbetekerte a fegyvertáskát az övvel, és odaadta a hivatalnoknak, aki cserébe egy elismervényt nyomott Han kezébe.

– Csak adja ezt oda valamelyik kollégámnak, mielőtt távozna a Coruscantról, és visszakapja a fegyverét.

Han és Bria visszaálltak a sorba. Han vigyorogva emelgette a jobb lábát, amely a megszokott súly nélkül most pehelykönnyűnek tűnt.

– Meztelennek érzem magam – súgta oda Briának. – Mint amikor egy rémálomban az utcán találod magad, és hirtelen rájössz, hogy csak egy szál trikó van rajtad.

Bria elkuncogta magát.

– Nem tudtam, hogy a férfiaknak is szoktak ilyen rémálmaik lenni.

– De nem túl gyakran – morogta Han.

– Igen, de ha senki nincs felfegyverezve, akkor semmivel sem rosszabbak az esélyeid – vigasztalta Bria.

Han megcsóválta a fejét, és követte Briát a komp belsejébe.

– Ne légy ilyen naiv, szivi! A Coruscanton is van alvilág, és mérget vehetsz rá, hogy a gengszterek itt is állig fel vannak fegyverezve.

Bria ösztönösen szorosabbra húzta magán a biztonsági övet.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy alaposan megnéztem magamnak a birodalmi gárdistákat. ŐJcíel vannak fegyverezve. Az Alderaanon egyetlen biztonsági sem viselt fegyvert. Ráadásul ezek a birodalmiak nemcsak fegyvert viselnek, hanem páncélt is. Ennek pedig oka van.

Bria felsóhajtott.

– Sajnos, ez elég logikusnak hangzik.

– Furcsa érzés lesz sugárvető nélkül bemenni holnap a bankba – nézett szomorúan a pisztolytáska helyére Han.

– Ugyan, Han – méltatlankodott Bria. – Miért gondolod, hogy éppen egy bankba engednének be fegyverrel?

– Miért ne? Ezek nem tartanak helyben krediteket. Van egy kártyád, és arra utalják át a hiteledet. Jó rendszer – tette hozzá. – Megspórolják az őrök fizetését.

– Nos, végül is teljesen mindegy mivel úgyis megszabadítottak a sugárvetőtől. – Bria az ablak felé fordult, és a növekedni látszó város-világot nézte.

– Igen. Most pedig figyelj rám, Bria! Azt hiszem, legfőbb ideje megbeszélnünk, mi a teendő vészhelyzet esetén.

– Miért? – kérdezte riadtan a lány – Veszélyben vagyunk?

– Egy kicsit halkabban – figyelmeztette Han. – Nem, és remélhetőleg nem is leszünk. Ez egy egyszerű kis művelet, menni fog, mint az ágyba pisilés. „Jenos Idanian” tiszta, mer’ csak arra használtam eddig, hogy megnyissam a számlát és elhelyezzem rajta a pénzt. Bombabiztos, bébi. Csakhogy… már régen megtanultam, hogy sosem árt, ha van egy B terv az ember tarsolyában.

– Értem. És mi lenne az új terv lényege?

– Ez egy hatalmas város – mutatott ki az atmoszférához közeledő sikló ablakán Han. – Beszéljünk meg egy találkahelyet arra az esetre, ha valami történne, és szét kellene válnunk.

– Rendben, ennek én is értelmét látom. Hol legyen az a pont?

– Az egyetlen cím, amit ismerek, mert már régen memorizáltam, egy „Romlott Pók” nevű bár. Ott kell találkoznom Nisi-vel, a Specialistával. – Lehalkította a hangját, de nem suttogott; a suttogás, Han ezt is saját keserű tapasztalataiból tudta, felkelti az ember környezetében lévők figyelmét, míg a halk társalgást senki nem találja gyanúsnak.

– Ő az a pasas, aki olyan tökéletes azonosító kártyákat hamisít, hogy még a birodalmiak sem tudják kiszűrni őket?

– Igen. Voltaképpen nem hamisítja a kártyákat, hanem a birodalmi hivatalokban szolgáló csatornáin keresztül szerzi be őket. Legalább olyan valódiak, mint egy mintapolgár azonosítói. Na, szóval Nisi, a Specialista. A „Romlott Pók”-ban szokott lógni. Megjegyezted?

– Nisi, a Specialista. Romlott Pók – ismételte el a lány – Hol található?

– 132-es szint, 17-es megablokk, 5-ös blokk, 12-es alblokk – fújta Han. – Jegyezd meg jól. Ez a világ egy labirintus, Bria.

Bria elismételte magában a címet, újra és újra, míg végül magabiztosan ki nem jelenthette, hogy rögződött az agyában.

– Helyes – bólintott Han.

A „felszínre” – azaz egy tetőre – érve Han Briára bízta kevés csomagjukat, és keresett egy turistatájékoztató automatát, hogy segítséget kérjen. Briával egy olcsó szállásra volt szükségük, ahol meghúzhatják magukat, míg felveszik az Akadémiára.

Egy tenyér nagyságú lokátorral tért vissza Briához.

– Mennyibe került ez az izé? – kérdezte aggódva a lány. A pénzből, amit az ylesiai jachtért kaptak, már szinte alig maradt valami.

– Csak húsz kreditbe, de aranyat ér – felelte Han. – Nélküle elvesznénk a Coruscanton. Így viszont nem kell egyebet tennem, mint megadni az úti célt, így… – Beütötte a címet: 86-os szint, 4-es megablokk, 2-es blokk, 13-as al blokk.

– Mi ez?

– Itt foglaltam szobát ma éjszakára – tájékoztatta Han. – És hopp, máris itt van!

Utasítások jelentek meg a készülék képernyőjén, pontosan megadva, merre induljanak jelenlegi pozíciójukból.

– Először is fogunk egy turbóliftet, és lemegyünk a 16-os szintre… – Han körülnézett. – Arra!

Követték a TURBÓLIFT feliratot, és hamarosan már az alsóbb szintek felé zuhantak.

– Olyan, mintha az űrben lennénk – jegyezte meg Han. -Szinte szabadesésben ereszkedünk.

– A gyomromnak valahogy nem tetszik – mondta kétségbeesetten nyeldekelve Bria.

Szerencsére pár pillanattal később a lift lelassult, és elérte a megadott szintet. Bria kitámolygott az ajtaján; arca enyhén zöldes színt öltött.

– Most megkeressük a 4-es megablokkot… – motyogta Han a kis készülék képernyőjére összpontosítva –, aztán megint liftezünk egyet.

Bria egyszerre félelemmel és csodálattal nézett körül. Minden irányban épületek meredtek föléjük, olyan magasan, hogy egészen hátra kellett vetnie a fejét, ha látni akarta a tetejüket. A legtöbbjük teteje egy másik szintet tartott, talán egy éppen olyat, mint amilyenen most álltak.

Noha odafent a kikötőben napfényes – bár csípős – nappal volt, idelent sötétség uralkodott, és a meleg levegő mintha

megállt volna a dúrbetonból és acélüvegből emelt falak között. Távolról mennydörgés robaja hallatszott, de az eső nem jutott le idáig, és Bria képtelen volt megállapítani, hogy fent vagy inkább lent áll a vihar.

Helyenként szabadon hagyott szellőzőnyílások tátongtak a kövezeten, és mintegy száz méterrel odébb korlát zárta le a járda szélét. A korláton túl feneketlen mélység tátongott.

Bria a legközelebbi szellőzőaknához lépett, és lenézett; elég volt egy pillantás, hogy elfogja a halálfélelem. Körülnézett, és látva, hogy nincsenek járókelők a közelben, négykézlábra ereszkedett. Úgy gondolta, hogy ha a súlypontja távolabb lesz az akna szélétől, nem fog annyira szédülni.

Óvatosan megközelítette az akna szélét, és lenézett. A mélység végtelennek hatott. Lenyűgözően félelmetes volt elképzelni, hogy a teste csak zuhan és zuhan, tehetetlenül pörögve és kalimpálva a levegőben.

Remegés fogta el. Ha csak egy kicsit is előrébb hajolna, csak egy egészen kicsit, a felsőteste előrehúzná, és belezuhanna az aknába. Nem is kellene leugornia. Csak hagynia kellene, hogy a mélység magához vonzza. Csak… előrehajolna… és soha többé nem érezné a Megvilágosulás iránti kínzó vágyódást. Megszabadulna a fájdalomtól, a sóvárgástól. Szabad lenne…

Bria közelebb hajolt a nyílás széléhez… és még közelebb, már csak egy hajszálnyi mozdulat választotta el a feloldozástól…

– Mit csinálsz?

Han elkapta, és elrántotta a feketén ásítozó semmi közeléből. Arca falfehér volt a rémülettől.

– Bria, szivi! Mi a fenét csináltál te az előbb?

Bria tétován megrázta a fejét, mintha a kábulatot akarná elhessenteni belőle.

– Én… én nem is tudom. Olyan… furcsán éreztem magam. – A történtek hatása csak most kezdett kijönni rajta. Fekete karikák táncoltak a szeme előtt, a feje zúgott, hányinger kerülgette. A halál ízét érezte a szájában. Elviselhetetlen volt.

Han leültette, aztán ő is letérdelt, és simogatni kezdte a haját. Heves, fogcsattogtató hidegrázás vett erőt a lányon, Han közelsége azonban jótékonyan hatott.

– Nyugodj meg… – csitította Han. – Nyugodj meg szépen! Most már nincs semmi baj.

A remegése végül alábbhagyott, és Bria felnézett.

– Han, én nem is tudom, mi történt. Olyan furcsán éreztem magam az előbb. Azt hiszem, majdnem beestem oda.

– Hajszál híján – bólintott komoran Han. – Ezt hívják tériszonynak. Láttam már pilótákat, akik az űrbe kilépve megzavarodtak a körülöttük tátongó semmitől. De hogy valami jót is mondjak, tudom, merre kell mennünk. Földalattira fogunk szállni.

A szerelvényben a lány Han ölébe fészkelte magát. Még remegett, de már kezdett megnyugodni.

– Téged nem zavar? – kérdezte. – Ez a világ. Olyan nyomasztó. Lenyűgöz, de egyben nyomaszt is.

– Ne feledd, én az űrben nőttem fel! – emlékeztette Han. – Odakint nincs helye tériszonynak és klausztrofóbiának. Te azonban… te a Korélián nőttél fel, igazi égbolttal a fejed felett. Nem csoda, hogy így reagálsz.

– Soha többé nem nézek le – fogadta meg Bria.

– Ragyogó ötlet.

Néhány újabb turbóliftezés után végre odaértek a kis szállodához, ahol Han szobát foglaltatott.

– Mikor veszed ki a pénzt a Birodalmi Bankból? – kérdezte Bria; a szoba kifizetése után már alig néhány kreditjük maradt. A lány végigvetette magát az ágyon, és jólesően kinyújtózott.

– Holnap reggel az lesz az első dolgom. Elég nyúzottnak látszol, szivi. Mindjárt hozok valami harapnivalót, aztán gyorsan eltesszük magunkat holnapra.

– Nem akarsz előbb szétnézni? – kérdezte Bria, nemleges válaszban reménykedve.

– Nem kell elkapkodni, lesz arra még alkalom bőven. Most csak enni és aludni szeretnék. Legfeljebb belekukkantok a videó egység műsorába, megnézem, miféle propagandát nyomatnak manapság a Birodalom fővárosában. – Rendicsek – fojtott el egy ásítást Bria. – Tetszik a terved.

Másnap reggel Han a szobában hagyta a süteményt majszolgató Briát.

– Egy óra múlva itt vagyok – ígérte a lánynak. – Amint megvan a pénz, megkeressük azt a bárt, amelyről beszéltem neked. Mi is a neve?

– A „Romlott Pók” – felelte engedelmesen Bria.

– És hol található? Bria felmondta a címet.

– Ügyes – dicsérte meg Han. – Ha elvesznék, ott keress! Bria elkuncogta magát.

– Nehezebb eligazodni ebben a városban, mint az űrben?

– Bizonyos értelemben igen. – Han megcsókolta a lány homlokát. – Máris jövök.

– Rendicsek. Vigyázz magadra! Han vigyorogva kislisszolt az ajtón.

A coruscanti Birodalmi Bank három teljes szintet foglalt el egy iszonyatos méretű felhőkarcoló tetején. Han elsétált a bejárat előtt, és belesett. Az előcsarnok mérhetetlenül nagy volt, csupa füstüveg, fekete dúrbeton és márvány, tompán fénylő acélüveggel kombinálva.

Han vett égy mély lélegzetet, szomorúan megtapogatta a sugárvetője helyét, aztán belépett az épületbe, és egyenesen odament a magas, fényesre polírozott pulthoz. Az előcsarnok tele volt üzletemberekkel és jól öltözött polgárokkal; Han már az első pillanatban kényelmetlenül érezte magát elnyűtt pilótaoveralljában, kopott dzsekijében és csizmájában.

Várnia kellett néhány percig, hogy sorra kerüljön. A pult mögött ülő fiatal, csinos nő személytelen tekintettel nézett

Hanra – egészen addig, míg az elő nem vette legszélesebb vigyorát. A nő, talán akarata ellenére, visszamosolygott rá.

– Jó reggelt – üdvözölte Han. – Nyitottam egy számlát nem olyan régen a Korélián, mert tudtam, hogy ide fogok jönni. Most szeretném kivenni a pénzemet.

– Meg akarja szüntetni a számláját?

– Igen.

– Rendben, uram. Megkaphatnám a bankkártyáját? Átírom rá az összeget, mely így hozzáférhetővé válik bármely kreditport számára itt a Coruscanton és a belső rendszer világaiban. Ha megfelel önnek, kedves… – Han átcsúsztatta neki a kártyát az üvegfal alatt – …Idanian úr

– Tökéletesen – felelte Han, leküzdve a vágyat, hogy bankókban és érmékben kérje ki az összeget. A kézzelfogható pénznek örült volna a legjobban, de kerülnie kellett a feltűnést.

Az ügyintézőnő beolvastatta a kártyát, és parányit felvonta a szemöldökét az összeg láttán. Nem nézett ki ennyi pénzt egy magamfajta szakadt alakból, gondolta egyszerre bosszúsan és vidáman Han.

– Uram, az összeg túl nagy ahhoz, hogy a felettesem beleegyezése nélkül kifizethessem. Ha várna egy pillanatot, engedélyt kérnék rá, hogy átvihessem az összeget az ön kártyájára.

Han kénytelen volt beleegyezni.

A nő magára hagyta. Han erős késztetést érzett arra, hogy végigrágja mind a tíz körmét, és közben fel-alá rohangáljon idegességében, de fékeznie kellett magát. Az is érdekelte volna, van-e mozgás, feltűntek-e valahol biztonsági őrök, de nem akart gyanút kelteni azzal, hogy körbepásztázza a hatalmas előcsarnokot.

Nyugi, biztatta magát. Nagyon jól tudod, hogy ekkora összeg esetén engedélyt kell kérniük a főnöktől. Legalább tudod, hogy Okanor úgy utaltatta át a pénzt, ahogy mondtad neki…

Látta, hogy az ügyintéző egy magas, kövér, sikkes öltönyt viselő férfinak magyaráz. A férfi bólintott, majd átvette Han kártyáját, és kijött az ügyféltérbe.

– Jenos Idanian? – kérdezte udvariasan. Pufók, pirospozsgás arca volt, kék szeme, gyér, világosszőke haja. Mint egy túlméretezett Ids baba, állapította meg lányos zavarában Han.

– Igen – felelte.

– Én Parq Yewgeen Plancke vagyok, ennek a létesítménynek az igazgatója. Engedélyeztem az összeg kifizetését, uram, de mielőtt visszaadnám önnek a bankkártyáját, arra kell kérnem, hogy pusztán formalitásból, mutasson be nekem még egy igazolványt. – A férfi kenetteljesen elmosolyodott. – A pénzintézetekre sajnos ilyen szigorú szabályok vonatkoznak. Bejönne az irodámba?

Egy üvegkalitkára mutatott. Han nem szívesen mondott Igent, de nem tehetett mást, és különben sem látott senkit az irodában.

– Rendben – egyezett bele. – De sietek, úgyhogy remélem, nem fog sokáig tartani.

– Csak egy másodperc – ígérte meg Plancke, és intett Hannák, hogy fáradjon előre.

Han látszólag magabiztosan lépett be az irodába, de valójában minden érzéke és izma pattanásig feszült, készen rá, hogy a pillanat törtrésze alatt reagáljon a veszélyre. Plancke irodája megnyugtatóan üres volt – mindössze egy méregdrága, fekete márványasztal, két szék, Plancke kiónozott bőrrel burkolt főnökszéke és egy virágállvány alkotta minden berendezését.

– Foglaljon helyet, Idanian úr! – mutatott az egyik székre Plancke. Han leült. – Ha ideadna egy másik igazolványt, akkor beolvastatnám, és máris megkaphatná a pénzét.

Han szó nélkül elővette az azonosító kártyáját, és odaadta Plancke-nak, éber tekintettel követve a férfi minden egyes mozdulatát. Most elhúzzak vagy ne? Van egy rossz érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban…

Plancke beolvastatta a kártyát.

– Ó, istenem – sóhajtott fel színpadiasan. – Borzasztóan sajnálom, de van egy kis problémánk, uram. Azt az utasítást kaptam, hogy fagyasszam be a számláját. Nem fizethetem ki a pénzt.

Han kilőtt a székből, mint egy rakéta.

– Mi? De én… a galaxis szerelmére, hát mi folyik itt? Plancke széttárta a kezét.

– Én csak azt tudom, hogy egy bizonyos Hal Horn nevezetű felügyelő a CorSectől felhívott, és közölte, hogy be kell fagyasztanunk a számláját, mert a birodalmi és koréliai hatóságok vizsgálatot folytatnak ön ellen. Azt gyanítják, hogy a számlára befizetett pénzt törvénytelen módon szerezte.

Han nem vesztegette tovább az idejét: az ajtó felé rohant. Iszonyatos nyomást érzett a mellkasában, mintha Plancke teljes testsúlyával rátelepedett volna. Nem… nem végződhet így.

Már csak egy lépés választotta el a füstüveg ajtótól, amikor kattanás hallatszott a zár felől.

– Sajnálom, uram, de nyomatékosan megkértek rá, hogy tartsam itt – közölte Plancke, szemmel láthatóan élvezve a hős szerepét. – Addig is foglaljon helyet!

Han szembefordult vele. Az igazgató nyájasan mosolygott, és a piros foltokkal az arcán risztára úgy nézett ki, mint valami kedélyes manó egy tündérmeséből.

– Az őrnek is szóltam. Itt lehet bármelyik pillanatban. Kérem… üljön le, amíg ideér, hogy letartóztassa.

Han agya elborult a kétségbeesett dühtől.

– Csak a holttestemen át! – ordította, és az asztalon át a bankárra vetette magát. Ahogy végigcsúszott az asztalon, felkapott egy hegyes íróvesszőt, és a következő pillanatban már Plancke fültövének szorította. – Egy mozdulat – csikorogta –, s az agyadba siklik, Plancke. Ha van neked olyan. Van agyad, Plancke?

– Van…

– Helyes, akkor használd! Először is, nagyon pipa vagyok, úgyhogy ne dühíts fel még jobban, megértetted?

Érezte, hogy a férfi nyakizmai megfeszülnek a karja alatt.

– Igen – felelte az igazgató, rekedten sipítva a félelemtől.

– Nagyszerű. Most pedig leszállok rólad, te pedig szépen az ajtó felé fordulsz azzal a csicsás székeddel, és ha bejön az őr, úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Világos?

– Igen.

Plancke megtette, amit kért; Han lekuporodott a széke mögé, és az igazgató derekának nyomta az íróvessző hegyét.

– Egy precíz lökés – figyelmeztette Han –, és átfúrja a vesédet. Hidd el nekem, olyan fájdalomban lesz részed, mint még soha. Akár bele is halhatsz. Ki akarod próbálni?

– Nem…

– Jó. Már jön is az őr Engedd be.

– Igenis…

A zár kattant, és az őr belépett. Han felpattant, és Plancke torkának nyomta az íróvesszőt.

– Mondd el neki!

– Ne mozduljon – könyörgött az őrnek Plancke –, vagy ez az ember megöl engem!

– Úgy bizony – vigyorgott elszántan Han. – Es még élvezni is fogom. Most tehát – mondta az őrnek – tedd azt, amit mondok, ha a legközelebbi fizetésedet is meg szeretnéd kapni. Tedd a sugárvetődet ide, Plancke asztalára. Lassan, ugye nem kell mondanom?

– Igen, uram – bólintott készségesen az őr Korosodó ember volt, akit láthatóan rémülettel töltött el a tény hogy valami egyebet is kell tennie, mint álldogálni az előcsarnokban, a sugárvetőjét a pisztolytáskában tartva.

Óvatosan elővette a fegyverét, és az asztallapra helyezte. Han bal kézzel érte nyúlt.

– Nyomás az asztal alá, és elő ne gyere, amíg engedélyt nem adok rá!

– Értettem, uram.

Han Plancke halántékához nyomta a fegyver csövét, és maga elé húzta a férfit.

– Szépen ki fogunk sétálni a bankból, és megkeressük a legközelebbi turbóliftet. Ha jó igazgató voltál, akkor ott elengedlek, rendben?

– Igen…

Az előtér közepénél jártak, mire valaki észrevette, hogy baj van. Egy férfi felkiáltott, egy másik elordította magát ijedtében, majd felsikított egy nő.

Han a mennyezetre irányította a sugárvelőt, és meghúzta a ravaszt. Lángoló törmelék zúdult alá.

– Mindenki a padlóra! – kiáltotta.

Feleslegesen tette, mert már mindenki a süppedős szőnyegen hasalt.

– Rendicsek, Plancke… most szépen kimegyünk…

Han kihátrált az ajtón az igazgatóval. Amint kiértek, körülnézett, aztán a turbólift felé tuszkolta a férfit. Fogalma sem volt, mit fog tenni, ha kiszállt a liftből, de egyelőre nem is volt hajlandó foglalkozni ezzel. Egyszerre csak egy dolgot, figyelmeztette magát. Egyszerre csak egy dolgot…

Talán éppen ennek köszönhette, hogy hamarabb észrevette a közeledő birodalmi rohamosztagosokat, mint azok őket. Maga elé rántotta Planckét, és a férfi fejének szegezte a sugárvetőt.

– Ne lőjenek! – dadogta rémülten az igazgató, amikor a rohamosztagosok fegyvert szegeztek rá. – Én hívtam magukat! Én vagyok a bank igazgatója!

Han a lift felé hátrált, magával vonszolva a testes férfit. A vezérlőpanelre pillantott. A lift útban volt a bank szintjére.

– Meglép! – kiáltotta az egyik rohamosztagos. Han lecövekelt az ajtó előtt; hideg verejték ütött ki a homlokán, az idegei őrült táncot jártak, és úgy általában erős késztetést érzett rá, hogy elhajítsa a fegyvert, és kereket oldjon. Az esze azonban, bölcsen, kocsonyaként remegő, terebélyes fedezéke mögött tartotta.

A liftajtó halk zümmögéssel kinyílt a háta mögött.

– Ne hagyják megszökni! Tüzet nyiss! – ordította a rohamosztagosok parancsnoka.

– Neeeee! – sikította Plancke, ahogy a sugárvetők eldördültek. Égett hús szaga töltötte meg a levegőt.

Han hátraugrott, magával rántva Plancke összehanyatló testét is a liftbe. A rohamosztagosok felé lőtt, mielőtt a liftajtó összezárult volna, aztán rácsapott a legalsó gombra.

A lift zuhanni kezdett, mint egy kő.

Han a padlózatra fektette az igazgatót. Elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy megállapítsa: Plancke halott. Kár volt érte. Tényleg elengedte volna a férfit.

Előszedte a lokátort, és lekérte a pozícióját. A gép szerint a lift legalsó állomása kétszázötven emelet mélyen volt, de a végcél ennél jóval mélyebben helyezkedett el.

Han a lift legsötétebb sarkába húzta a halott Planckét, aztán abban a pillanatban, ahogy megállt a lift, kiugrott. A sugárvetőt a zekéje alá rejtette, de a kezét rajta tartotta, felkészülve a legrosszabbra.

Békés utcakép tárult eléje. Az épületek közötti utcákban járókelők jöttek-mentek, és valahol, nem túl messze tőle, zene szólt.

Han elindult a járdán, fél szemét a lokátor kijelzőjén tartva. Itt jobbra kell fordulni…

És már ott is volt a következő turbólift. Ezzel kellett volna továbbmennie, de tétovázás nélkül elment mellette – ennyire azért nem akarta megkönnyíteni az üldözői dolgát –, és metróval átrobogott a legközelebbi megablokkig. Itt újra liftbe szállt, és még kétszáz emeletnyit ereszkedett.

Első pillantásra feltűnt, hogy az utcák itt jóval koszosabbak, mint a magasabb régiókban. Találomra keresett egy liftet, és még lejjebb ereszkedett, ezúttal ötszáz emelettel. Az utcák és épületek itt már lehangolóan elhanyagoltak voltak.

Egy alkalommal zajos gyerekbanda állta útját.

– Ne tegyétek! – figyelmeztette őket Han.

– Ne? – kérdezte gúnyosan a vezetőjük, egy nagydarab, hosszú és zsíros hajú kölyök. – Csak nem fél a nagymenő? Pedig akkor fog csak igazán félni, mikor végzünk vele…

Hat vibropenge villant meg a sikátorrá züllesztett utca félhomályában. Han egy fáradt sóhajjal előkapta a sugárvetőjét.

A banda elpárolgott, mintha sólyomdenevérek csaptak volna le közéjük. Han nem tette el a fegyvert mindaddig, míg biztos nem volt benne, hogy nem jönnek vissza. Néhány járókelő riadtan a sugárvetőjére nézett, aztán továbbsietett, „semmi közöm hozzá” arckifejezést öltve magára.

Han a zekéje alá rejtette a sugárvetőt, és a következő turbólifthez sietett.

Ujabb száz emelet ereszkedés következett, majd megint. Már hétszáz emelet mélységben volt, a lokátor itt már nem is működött. Milyen mély lehet ez a város?- tűnődött, miközben beszállt egy másik turbóliftbe. A fülke emberek és egyéb lények szaglenyomataitól bűzlött.

Nyolcszáz… nyolcszázötven.

Han jobbára sötétbe burkolózó, itt-ott légaknák által és düledező falakra szerelt, halovány égőkkel „behomályosított” utcákon haladt tovább, nemritkán gyanúsan gőzölgő, csípős szagú tócsákon tapicskolva át. Gyér, undok eső szemerkélt, húsosra növelve a falak tövében tenyésző gombákat. A járókelők megfogyatkoztak, és egy idő után Han már csak különös formájú, tovasuhanó árnyakat látott itt-ott. Ismerve Palpatine császárnak az idegen fajúakkal szemben táplált, rosszul leplezett ellenszenvét, Han egyáltalán nem csodálkozott rajta, hogy ide kényszerültek, az örök sötétség birodalmába.

Ezer emelet. Ezerszáz.

Han másik liftet akart keresni, de nem talált. Innen már csak lépcsők vittek le és le…

Már majdnem ezerkétszáz emelet mélységben járt, durván három és fél kilométerrel a Birodalmi Bank alatt.

Nehezen szedte a levegőt, noha lefelé tartott. A levegő egyre sűrűbbé és párásabbá vált, és büdös volt, mint egy kiapadt kút fenekén.

Nem tapasztalta jelét annak, hogy követnék. Leráztam őket, gondolta, céltalanul bolyongva. Egy megsüppedt, gazdátlannak tűnő épület sarkánál befordult valami; kétrét volt görnyedve, mint egy állat, de két lábon járt. Szakadt rongyok lógtak testéről, alig leplezve valamit sápadt bőréből, levedző, elfertőződött sebeiből. A teremtmény Hanra vigyorgott szemébe lógó borzas, koszos hajzata alól, megmutatva egykori fogsora rothadó csonkjait.

Han képtelen volt eldönteni, mi lehet – vagy lehetett egykor – ez a lény: ember-e vagy állat.

A lény elmenekült, hol két lábát, hol mind a négy végtagját használva. Közben fülsértően sziszegett, mint egy vreltt

Han, akit mintha letaglóztak volna, a sugárvetője mögé gyűrte a dzsekije alját, őszintén remélve, hogy annak látványa a továbbiakban távol fogja tartani a hasonló… izéket.

Elhaladt egy másik sikátor bejáratánál; a bűz torkában, nem messze tőle, néhány troglodita egy recsegve-ropogva szakadó tetemet marcangolt véres falatokra. Han felháborodásában előkapta a fegyverét, és a fejük fölé lőtt. A trogloditák szétrebbentek.

Nem ment közelebb a zsákmányukhoz, mert az is épp elég volt neki, amit innen látott: emberi oldalbordák meredtek ki a széttépett mellkasból. Xendor talpnyalóira, miféle hely ez?

A lába kezdett egyre nehezebbé válni. Nem viselt karórát, de amikor elhaladt egy légakna alatt, felnézett a szédítő magasságba, és egy halvány fénypontocskát pillantott meg. Még nappal van, de mire elérek a találkozási pontig, beesteledik… Ahogy teltek az órák, egyre inkább örült neki, hogy nem hozta magával Briát is a bankba.

A lány aggódik érte, ebben biztos volt. Sóhajtva belépett egy lépcsőaknába, és mászni kezdte a lépcsőket.

Mire talált egy olyan szintet, ahol már parkok és használható padok is voltak, a lába görcsölt és remegett a megerőltetéstől. Lerogyott egy padra, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.

Olyan kimerült és csüggedt volt, hogy az agya csak pörgött és pörgött tehetetlenül, mint egy hegyoldalon lefelé guruló hordó. Gondolkodnod kell, győzködte magát. Így nem mehetek vissza Briához.

De minden igyekezet dacára egyeden használható ötlete sem támadt. Felállt a padról, és elbotorkált a legközelebbi turbóliftig. Úgy érezte magát, mint egy troglodita – csak emlékeiben volt ember.

A lokátor itt már szerencsére működött, és most, hogy lerázta a rohamosztagosokat, Han habozás nélkül követte az utasításait. Éttermek és büfék sora előtt haladt el; valóságos

kínszenvedést jelentett továbbmenni, hősiesen dacolva a csábító illatokkal, de nem hagyhatta, hogy korgó gyomra vezesse.

Hosszas liftezés és gyaloglás után végre megpillanthatta azt, amit keresett: egy óriási, mérget csepegtető, beteges zöld fényben izzó szőrös devaroni pókot, szemet sértően piros pókhálóval körítve. A Romlott Pók Végre…

Zaj és nyüzsgés töltötte meg az utcát; a járókelők többségén látszott, alkohol vagy kábítószer hatása alatt áll. Ahogy elhaladt egy sikátor bejárata előtt, kékes sziporkázás ragadta meg egy pillanatra a figyelmét: valaki aktivált egy adag sensostimet.

Han behúzódott egy kapualjba a bárral szemközt; azon tűnődött, vajon Bria bent vár-e rá vagy inkább kint – már ha itt van. Remélte, nem ment be egyedül… vagy lehet, hogy máris megpróbált kapcsolatba kerülni Nisivel, a Specialistával? Míg ezen töprengett, valaki hátulról megragadta a karját. Han hátraperdült, és már nyúlt is a sugárvetőért, de félúton lehanyatlott a keze. Bria állt vele szemben.

– Szivi! – zárta karjába a lányt, olyan szorosan, hogy az egy idő múltán kénytelen volt kibontakozni öleléséből.

– Han! – zihálta Bria. – Megfojtasz! De mondd, mi történt? Miért nem jöttél vissza?

Han lemondóan legyintett.

– Elmondom, de nem itt. Előbb keressünk valami szállást és együnk! Teljesen kivagyok.

Fél órával később egy lerobbant garniszálló egyik szobájában üldögéltek. Han szállt már meg ennél rosszabb helyen is, de fájt Briát is itt látni, hiába tett hősiesen a lány úgy mintha észre sem venné a koszt, a bűzt és a pimaszul járó-kelő bogarakat. Másrészt itt legalább biztonságban voltak, és olcsón megúszták.

Han első dolga az volt, hogy teleitta magát vízzel. Szédelgett a kimerültségtől, de az étel, amelyet Briával közösen, a nyikorgó ágy szélén ülve fogyasztott el egy eldobható tálcáról, visszaadta ereje egy részét.

Miután lenyelte az utolsó falatot, üres tekintettel Briára nézett, és azon merengett, hol is kezdje.

– El kell mondanod, Han! – könyörgött Bria. – Látom az arckifejezésedből, hogy baj van. Nincs meg a pénz, ugye?

Han megingatta a fejét, aztán csendesen, hosszú szüneteket tartva elmesélte, hogy mi történt. Bria könnyes szemmel hallgatta.

– És végül itt kötöttem ki – fogyott ki a szavakból Han. -A többit már tudod. Ez van… – horgasztotta le a fejét. – Minden elúszott. Már csak egyvalamit tehetünk: a maradék pénzünkön elhagyjuk a Coruscantot, és valahol munkát keresünk magunknak. Én beállok pilótának. Biztos vagyok benne, hogy felvesznek valahova. – A tenyerébe temette az arcát. – Bébi… ez az egész az én hibám. Sejthettem volna, hogy a huttok utánanéznek a retinamintámnak is. Azt hittem, okosabb vagyok, mint ők… de csak egy ostoba, szánalmas bohóc vagyok. Bria… – A lányhoz bújt, és a vállára hajtotta a fejét. – Meg tudsz bocsátani nekem?

Bria gyengéden megcsókolta a homlokát, és a fülébe súgta:

– Nincs mit megbocsátanom. Nem a te hibát. Ha nem tetted volna meg, amit meg kellett, én most vagy Ganar Tos felesége lennék, vagy a szobám kilincsét adogatnák egymás kezébe a rohamosztagosok valami bordélyházban. Ezt soha ne feledd, Han! Te a szememben hős vagy Megmentettél engem, és szeretlek téged.

– Én is szeretlek – nézett a szemébe Han. – Eddig nem mertem kimondani, de most… azt akarom, hogy tudd. Szeretlek, Bria.

Bria bólintott; arcán végiggördült két kövér könnycsepp. Han letörölte őket az ujja hegyével.

– Ne sírj! – suttogta. – Tüdőm, elég elkeserítő a helyzet, de gondolkodtam. Csak sikerüljön itt hagynunk ezt az átkozott világot… Dolgozni fogunk. Megalapozzuk az életünket… Sikerülni fog, hidd el! – Habozott, aztán szégyellősen hozzátette: – Még össze is házasodhatunk, szivi. Ha akarod.

Briát mélyen megindította a félénk javaslat, de ennek ellenére a lány megrázta a fejét.

– Az álmaid, Han. Nem adhatod fel őket. Már olyan közel jártál a megvalósításukhoz. Tiszt leszel a birodalmi flottában, emlékszel?

Most Hanon volt a sor; hogy nemet intsen.

– Nem, Bria. Annak már vége. Valami mást kell kezdenem az életemmel.

– Ó, Han! – kiáltott fel elkeseredésében Bria. – Nem akarlak így látni!

– Semmi gond, komolyan – hazudta Han.

Bria a fiú mellkasára fektette a fejét, és szorosan hozzábújt. Pihenjünk! – javasolta Han. – Ma este már úgysem tehetünk semmit. Majd holnap kitaláljuk, hogyan tovább.

A lány kényeztetni kezdte, az arcát, az állát, a nyakát… apró, kétségbeesett, mohó csókokkal. Han magához húzta, és rabul ejtette ajkaival a száját, beletúrt selymes hajába, simogatta, becézte, minden idegszálával érezni akarva a lányt, az egyetlen gyógyírt keserves szívfájdalmára.

A nyomorúságos kis szoba elhomályosult körülöttük, és Han már csak arra tudott gondolni, milyen jó, hogy legalább Bria megmaradt neki…

A napkelte előtti órákban – bár ezen a bolygón vajmi keveset jelentett az éjszaka és a nappal fogalma annak, aki nem tartozott a „felsőbb” rétegek közé – Bria Tharen a szűk, piszkos ápolófülkében kuporgott, kezében írólappal és – vesszővel, ölében egy halom kredittel.

A szoba felől átszűrődött Han békés hortyogása. A fiú olyan kimerült volt, hogy meg sem moccant, amikor Bria hajnalban kiosont a szobából, ahogyan akkor sem, amikor néhány órával később visszatért.

Most pedig a szavakkal küszködött, félpercenként szünetet tartva, hogy letörölje a szemét elhomályosító könnyeket. Hatszor vagy hétszer érvénytelenítette az írólapot, de most már fogytán volt az ideje, mennie kellett, mielőtt Han felébred. Ha szembe kellene néznie Hannái, képtelen lenne megtenni.

Megint a gyávák útját választotta. Zokogás mardosta a torkát, és a szívét olyan vad fájdalom fogta el, hogy legszívesebben kitépte volna kebléből. De most még erre sem volt ideje; nem késlekedhetett. Úgy sajnálom, préselte ki magából a szavakat. – Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy ezt teszem…

Ezen az éjszakán, közös utazásuk óta előszói; rádöbbent, hogy Han képtelen lesz megvalósítani az álmait, ha ő mellette marad. Koloncként lóg a nyakában – voltaképpen már ezt tette hetek óta, csak nem akarta bevallani magának. De előző este… látva a fájdalmát… úgy döntött, az lesz a legjobb, ha még most véget vet a szenvedésének.

Kilopakodott a szobából, keresett egy komegységet, és felhívta az apját. Segítséget kért tőle mind a maga, mind Han számára. A zacskónyi kredit lett a beszélgetés eredménye. Renn Tharen az a fajta ember volt, aki tudta, hogyan kell gyorsan és hatékonyan intézkedni. A pénzt az egyik coruscanti üzlettársa hozta el Briának; a férfi átadta a csomagot, elhárította a köszönetét, aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt, maga mögött hagyva ezt az elátkozott helyet.

Rövid beszélgetésük alatt az apja figyelmeztette, hogy nem tanácsos hazatérnie. Mint Bria megtudta, nem sokkal azután, hogy megszöktek Hannái, a CorSec felügyelői jelentek meg a házban, és a hollétük iránt érdeklődtek.

– Nem mondtam nekik semmit. A bátyád és az anyád nem hajlandóak szóba állni velem, mert egy hónapra letiltottam a számlájukat, noha mindketten megesküdtek rá, hogy nem ők hívták a CorSecet. Légy óvatos, drágám…

– Az leszek, apa – ígérte Bria. – Szeretlek, és köszönöm… Neki is fájdalmat okoztam, gondolta szomorúan. Mién mindig azoknak okozok bánatot, akiket a legjobban szeretek?

Kétségbeesés lett úrrá rajta, de Bria nem hagyta, hogy megbénítsa. Az egyeden, amit tehetsz Hanért, ha szereted, hogy elhagyódat Légy erős, Bria, keményítette meg magát.

Még egyszer letörölte a könnyeit, aztán erősen az írótáblához nyomta a kezét, és befejezte élete legfájdalmasabb levelét…

Han tudta, hogy valami nincs rendben, pedig még ki sem nyitotta a szemét. Túl nagy volt a csend, túlságosan is.

– Bria! – kiáltotta. Hol lehet? Felkelt és magára kapta a ruháit. – Bria, szivi!

Csend.

Han vett egy mély levegőt, és megpróbált ésszerű magyarázatot találni Bria távollétére. Talán kiment stimteát meg valami harapnivalót venni reggelire, mondta magának. Logikus magyarázat volt, de valami azt súgta, hogy nem állja meg a helyét.

Lezárta a kezeslábasa elejét, és belebújt a dzsekijébe. Csak most vette észre, hogy Bria táskája eltűnt, és hogy a kabát zsebéből valami fehér kandikál elő. Előhúzta – és egy nagy címletű bankókkal teli erszénnyel a kezében találta magát. De volt még valami más is…

Egy levél, gyűrött, összehajtogatott írólapra írva. Han behunyta a szemét, és a szívéhez szorította. Beletelt egy percbe, mire újra a levélre mert nézni. Remegő kézzel széthajtotta, és olvasni kezdett:

Egyetlen szerelmem,

Han!

Nem ezt érdemled, és csak annyit mondhatok, hogy sajnálom. Szeretlek téged, de nem maradhatok…