12. fejezet

Togoria

Han halk zokogásra ébredt. Teroenza fülkéjében aludt, egy halom drága szőnyeg tetején – az egyetlen valamirevaló ágyat úriemberhez illően Briának adta. Mrrov, az egyeden közülük, aki előző éjszaka aludt valamennyit, vállalta, hogy a pilótafülkében gubbaszt, míg ő pihen, és ha valami gond lenne, azonnal felkelti. Ami persze nemigen fordulhatott elő, tekintve, hogy már a hipertérben voltak.

Han felült. Pocsékul érezte magát. A tagjai merevek voltak, másfél napja üres gyomra ádázul követelte a magáét. Előző nap egy falatot sem evett, sőt még arra sem volt ideje – vagy ereje? –, hogy vizet igyon. Feltápászkodott, átbotorkált a szoba víztartályához, és ivott néhány pohárral.

A vízcsap előtt állva rutinból megsimogatta az állát. Vastag, szúrós borosta telepedett a képére. Legutóbb akkor borotválkozott, amikor a Nal Huttára tartottak Nebllel.

A zokogás abbamaradt. Han felkapta a ruháit, és belépett az ápolófülkébe, amely legnagyobb örömére univerzálisan használható volt, és ráadásul még egy borotváló egységet is tartalmazott.

Pár perccel később, felöltözve és a körülményekhez képest felfrissülten, átment Bria szobájába. A lány az ágyon ült, a fal mellé kuporodva, arcát felhúzott térde közé rejtve.

– Hé… – szólította meg gyengéden Han. – Mi baj? Történt valami?

Bria fel sem nézett, csak legyintett.

– Nem, csak… kérlek, hagyj… Mindjárt jobban… leszek. Nem akarom… hogy ilyen állapotban láss – szipogta. – Borzalmasan… nézek ki.

Han leült melléje, de nem érintette meg.

– Akárcsak én – tájékoztatta. – El sem hiszed, mennyire tudnék örülni egy váltás tiszta ruhának. Hé… – próbálta magára terelni a lány figyelmét. – Ide nézz! Legalább a szakállamtól sikerült megszabadulnom. Azért már ez is valami.

Bria felemelte a fejét, és könnyes szemmel rámosolygott. A szeme és az orra vörös volt a sírástól, de Han még így is imádnivalónak találta.

– Ami azt illeti… tegnap tényleg elég… rozzant állapotban voltál.

Han kihúzta magát, és úgy tett, mintha vérig lenne sértve.

– Rozzant? Én? Soha! – A lány vállára tette a kezét. – Bria, szivi… mi a baj? Légy őszinte hozzám!

A lány megrázkódott.

– Az áhítat a baj, Han. Felébredtem, és eszembe jutott, hogy a többiek most gyülekezhetnek az áhítatra. És eszembe jutott, hogy én már soha nem fogok részesülni benne… nekem már soha nem lesz részem abban a csodálatos érzésben!

Han nem tudta, mit mondhatna erre. Sejtette, hogy Briának éppúgy hiányzik a Megvilágosulás – mind testi, mind lelki értelemben –, mint a kábítószeresnek a napi adagja, és a felismerés rémülettel töltötte el. Vajon képes lesz Bria úrrá lenni a függőségén? Vagy egész életében gyászolni fogja azt, amit elvesztett?

– Azt hiszem, ez természetes – jegyezte meg óvatosan, megkímélve a lányt ijesztő gondolataitól. – Persze, hogy hiányozni fog néhány napig, vagy esetleg egy hétig. De mindannyian melletted leszünk, szivi, és te erős nő vagy. Át fogod vészelni, hidd el! Meg aztán – körbemutatott – hatalmas ez a galaxis, és az egész a miénk. Annyi minden van, amivel pótolhatod azt, amit most hiányolsz. Eladjuk Teroenza kincseit, eladjuk a Talizmánt…

– Eladjuk a Talizmánú – vágott közbe Bria.

– Kénytelenek leszünk, mert túl feltűnő ahhoz, hogy vele utazgassunk. Hazavisszük Muuurghot és Mrrovt, aztán keresünk valami jó kis helyet, ahol megszabadulhatunk a hajótól.

Azt hiszem, már tudok is egyet. Van egy használthajó-kereskedés a Traluson, a koréliai rendszerben. Onnan könnyűszerrel tovább tudunk jutni valamelyik járattal a Koréliára. Magához húzta a lányt.

– És lesz egy nagy előnye az egésznek. Az, hogy nem kell a hajó irányításával bíbelődnöm. Minden időmet – csókot lehelt a lány arcára – neked szentelhetem.

Bria zavarában nyelt egy nagyot. Han megint föléje hajolt, Bria azonban hátrébb húzódott. Han vette a lapot, és leállította magát.

– Ó, Han – mondta könnyes szemmel Bria. – Mi lesz, ha nem tudom túltenni magam ezen a… ezen a… vágyódáson? Han… – egy kétségbeesett, görcsös mozdulattal összekulcsolta és egymáshoz préselte két kezét – …ez sokkal több, mint a vágyódás! Ez… sóvárgás kín egész lényem ordítva követelte a Megvilágosulást! Úgy érzem, mintha valaki egy hatalmas lyukat vágott volna belém, és elragadott volna belőlem egy részt!

Heves hidegrázás fogta el. Han magához szorította, és a haját simogatva becéző szavakat mormogott a fülébe. Bent, a lelke mélyén azonban ő is éppoly zaklatott volt, mint a lány. És igen, ugyanolyan rémült is. Megrémült attól, amit ezért a nőért érzett.

Bria még nem készült fel a szerelemre, gondolta összeszoruló gyomorral. Neki most barátra van szüksége, nem szeretőre. .. és hogy meddig, annak csak az idő a megmondhatója.

– Közeledünk a Togoriához – közölte Han. – Hol tegyem le a hajót?

– A legnagyobb városunk Caross. – Mrrov megmutatta a helyet a bolygó térképén. – Carossból üzenetet tudunk küldeni a Togoria őrgrófjának, a vadászok uralkodójának. A város szélén van egy űrkikötő. Nekünk még nincsenek saját hajóink, de más világok kereskedői és utazói gyakran felkeresik bolygónkat.

– Rendicsek, akkor irány Caross.

Nem sokkal később letette a Talizmán az üres leszállópálya közepén. A landolás tökéletesen sikerült.

– Muuurgh – fordult a togoriai felé, miután felfrissítette a hajónapló memóriáját –, mit gondolsz, utolérhet titeket itt a Togorián a t’landa tilek vagy a huttok bosszúja?

– Nem hiszem – felelte Muuurgh, látványosan begörbítve karmait. – Mrrov és én haladéktalanul összegyűjtjük a törzseink tagjait, és összeházasodunk. Utána pedig, népünk szokása szerint, el fogunk tölteni kettesben egy hosszú… hogy is mondják ezt? – nézett tanácskérőén Mrrovra, aki sokkal jobban beszélte a Basicet, mint ő.

– Nászutat – segítette ki Mrrov.

– Igen, hosszú nászutat. Emlékezzetek rá, hogy a mi világunkon a nők és a férfiak külön élnek az év jelentős részében. Ha véget értek a mézesheteink, Mrrov és én évente csak egyszer fogjuk lámi egymást, körülbelül egy hónap erejéig. Ez nálunk a szokás. De előtte – a togoriai óriás hozzádörgölte arcát a jövendőbelije arcához – minden időnket együtt fogjuk tölteni, fent a hegyekben. A huttok és az ylesiaiak ott nem találhatnak ránk, de a népünk különben sem fogja eltűrni, hogy utánunk kutassanak. Minden pilótát, aki azért száll le a Togorián, hogy Mrrov és Muuurgh után érdeklődjön… elintéznek.

Mrrov elővillantotta tűhegyes ragadozómosolyát.

– Kevés faj van, amelyik ujjat mer húzni a togoriaiakkal. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb fejvadász könnyebb zsákmány után fog nézni.

– Ez szerintem is így lesz – értett velük egyet Han. – Akkor hát rendben. Megérkeztünk. És most hogyan tovább? El fogtok sétálni, mancs a mancsban? – Briára vigyorgott, aki egy halvány mosollyal viszonozta ezt. Miután evett és pihent még egy keveset, valamivel szebb színben látta a világot, de Han tudta, hogy még mindig iszonyatos harc dúl a lelkében.

– Ha Hannák mennie kell, Muuurgh és Mrrov megérti – válaszolta a togoriai férfi. – De ha Han és Bria maradni tudnak még egy-két napig, akkor részt vehetnek a szertartáson, amely párrá avat minket. Ahogy ti neveznétek, az „esküvőn”.

Han csibészesen Briára sandított.

– Hallod, szivi? Esküvőre hívtak bennünket. Lenne kedved maradni néhány napot? Szerintem mindkettőnknek jót tenne egy kis pihenés.

– Hogyne – bólintott Bria, és a két togoriaira mosolygott. – Boldogan.

Egy kisebb csapat nő, néhány látogatóban lévő férfitól kísérve, közeledett a hajóhoz. Amint Muuurgh és Mrrov megjelent a rámpa aljában, örömteli bömböléssel és dorombolással körbevették a párt.

Han megfogta Bria kezét, és körbenézett.

– Szép bolygó – állapította meg. – Ylesiával ellentétben ez igazi paradicsomnak látszik.

– Valóban gyönyörű – bólogatott Bria.

És tényleg az volt. A fejük felett mélykék égbolt ívelt láthatártól láthatárig, ahol indigókék gyűrűként ölelte körül a tájat. A távolban délceg, szikrázóan fehér sapkás hegycsúcsok között bolyhos bárányfelhők úszkáltak, meg-megbámulva magukat egy sötétzöld erdőkkel, virágos rétekkel szegélyezett tó tükrében.

A togoriaiak felett, a levegőben Han egy hatalmas, szárnyas lényt pillantott meg. A mosgothok egyike lehetett, akik – amint azt Muuurghtól tudta – a legfőbb „szállítóeszköznek” számítottak a Togorián. A mosgothok voltaképpen rendkívül intelligens repülő gyíkok voltak. A togoriaiak háziasítottak őket, és a két faj kölcsönösen megvédte egymást egy másik, még nagyobb repülő hüllőtől, a halálos lifontól, amely a togoriai gyerekekre és a mosgoth tojásokra egyaránt veszélyt jelentett.

A mosgoth, hátán egy togoriai férfival, tett egy kört a Talizmán körül, majd lassú ereszkedésbe kezdett. Hant lenyűgözte az az összhang, amely a mosgothot és „lovasát” szinte egyeden lénnyé olvasztotta egybe.

A togoriai levegő a legtisztább, legfrissebb levegő volt, amit Han valaha is a tüdejébe szívott. Mrrov korábban elmagyarázta neki, hogy éppen ennek megtartása érdekében kizárólag napenergiát alkalmaznak. A togoriaiak nagy becsben tartották a

világukat, és nem állt szándékukban kizsákmányolni vagy beszennyezni azt a haladás nevében, ahogy azt olyan sok más faj a galaxisban megtette.

Han próbaképpen tett egy-két lépést; úgy érezte, mintha rugók lennének a sarkára szerelve. A Togorián a gravitációs gyorsulás, nem sokkal bár, de alatta maradt a koréliainak és az ylesiainak.

Pár pillanattal később a tömeg szétvált, és a még mindig bepólyált, de immár magabiztosan lépkedő Muuurgh lépett elő, Mrrowal az oldalán.

– Összehívtuk a klánjainkat a párrá avatási szertartásra és az azt követő ünnepségre – közölte. – Ti is szívesen látott vendégek vagytok. Kérlek, kövessetek minket!

Han és Bria követték.

Caross bűbájos városnak bizonyult, fehér kőből épült házakkal, teraszos hegyoldalain buján zöldellő kertekkel és parkokkal. A togoriai nők tanulással, szaktudást igénylő munkák végzésével és – nem utolsósorban – zajos gyerekeik nevelésével foglalták le magukat. Muuurgh elmagyarázta, hogy mind a fiú-, mind a lánygyerekek az anyjukkal maradnak, míg el nem érik a felnőttkort, amikor is a fiúk apjukhoz költöznek, hogy megtanulják a vadászélet fortélyait.

Az elkövetkező két napban Han és Bria pihent, ízletes ételeket evett – bár ragaszkodtak hozzá, hogy a húst megfőzzék nekik –, és hosszú sétákat tett a környező parkokban, kertekben. Han még repülőleckéket is vett egy fiatal, Rrowv nevű fiútól – megtanulta, hogyan kell megülni és irányítani a mosgothot. Jó reflexeinek és bátorságának köszönhetően Han hamarosan magasan a háztetők felett találta magát, egy mosgoth vállára szíjazott nyeregben.

A mosgothok igazán barátságos lényeknek bizonyultak. Imádták, ha apró fülük tövét vakargatta, vagy mellkasukat simogatta.

Az érkezésüket követő napon folyamatosan érkeztek – természetesen mosgothok hátán – a férfiak a Togoria minden tájáról. A hír, hogy Muuurgh, a vadász hazatért és házasodni

készül, pillanatok alatt szétröppent, s a rokonok most mindannyian egybegyűltek, hogy megünnepeljék ezt.

Muuurgh és Mrrov nem győzték mesélni a csillagok közt tett kalandjaikat. Mrrov türelmesen újra és újra elmondta az érdeklődőknek, miképpen csalták lépre a t’landa tilek. Remélte, példájából okulni fognak a togoriai nők, és egyikük sem fog bedőlni az ylesiai „paradicsom” ígéretének.

A párrá avatási szertartást a harmadik napon tartották, napnyugtakor. A jegyeseket Han és Bria kísérte fel. Mrrov és Muuurgh alaposan kicsípték magukat, órákon át fésült bundájuk valósággal tündökölt az alkonyat sugaraiban. Ruhát nem viseltek, ahogyan a Togorián – a kellemes időjárásból eredően – senki sem.

A jegyesek lassan megfordultak, hogy az egybegyűltek láthassák arcukat. Muuurgh jelére Han és Bria hátralépett, a vendégsereg tagjai közé.

Mrrov és Muuurgh ezután szembefordultak egymással. Han növekvő aggodalommal figyelte, hogy a jegyesek egymásra üvöltenek, majd karmaikat villogtatva vicsorogni és fújtatni kezdenek.

Aztán olyan hirtelen, hogy Han alig tudta követni a tekintetével, egymásnak ugrottak, és a talajon hemperegve vadul harapdálni, karmolni, pofozni kezdték egymást. Han látta, hogy Bria is nyugtalan, de kettejükön kívül senki nem tűnt riadtnak. Ahány bolygó, annyi szokás, gondolta Han.

Végül, zihálva és morogva, a két fél szétvált. Látszólag ádáz küzdelmük ellenére egyikük bundáján sem voltak vérfoltok. Egy darabig még kerülgették egymást, egyre halkabban és szelídebben nyávogva, aztán összeborultak, és összedörgölték arcukat.

Sokáig így maradtak, kéjesen dorombolva egymásnak, míg Mrrov váratlanul hátra nem ugrott, hogy fújtatva ismét Muuurghra vesse magát. Újabb birkózás, harapdálás, pofozkodás következett.

Han megszorította Bria kezét.

– Romantikus, mi? – súgta oda vigyorogva.

– Pszt! – nézett rá rosszallóan Bria.

Néhány másodperc elteltével a pár már megint dorombolt és dörgölőzött, az élvezettől réveteg tekintettel.

A tömeg is kezdett izgatottá válni, mint azt a mindenfelől hallható dorombolás jelezte. Muuurgh és Mrrov harmadszorra is eljátszották a „harci” jelenetet.

Ám ez alkalommal a végén a vőlegény gyengéden beleharapott a menyasszonya tarkójába, és ölébe emelve átvitte Mrrovt a körön. A tömeg szétnyílt, utat engedve az újdonsült párnak.

Muuurgh, még mindig ölében hordozva menyasszonyát, hamarosan eltűnt a sötétben. Néhány perccel később győzedelmes, eksztatikus üvöltés rázta meg a levegőt – majd újra csend lett.

A tömeg elismerő mormogással vette tudomásul, hogy az esküvő véget ért. Hant kis híján feldöntötték a togoriai rokonok, amikor erőteljes vállveregetés kíséretében arról biztosították, hogy ilyen remek szertartást még soha nem láttak.

Az ünnepély az éjszakába nyúlt. A sziporkázó csillagok és a két parányi hold varázsos látványa sétára csak Hant és Briát.

– Nos, hogy ment ma? – kérdezte Han a lánytól. – Valamivel jobban érzed magad?

Bria bizonytalanul bólintott.

– Egy kicsit. Néha egy egész órát is kibírok anélkül, hogy hiányozna. Máskor viszont még a percek is egy-egy örökkévalóságnak tűnnek, és úgy érzem, hogy megtébolyodom.

– Éppen ezért terveztem holnapra valami nagyon különlegeset – mosolygott rá Han. – Biztos vagyok benne, hogy remekül fogsz szórakozni. Már mindent elrendeztem.

– Miről van szó? – csillant fel Bria szeme. – Mit fogunk csinálni?

– Azt nem árulhatom el – incselkedett vele Han. – Te csak kelj fel az első madárszóra, rendben?

– A Togorián nincsenek madarak – emlékeztette Bria. -Csak icipici repülő gyíkocskák.

– Ez igaz. Akkor kelj a gyíkokkal, rendicsek?

– Rendicsek – bólintott lelkesen a lány

Bria reggel sehol nem találta Hant a rendelkezésükre bocsátott lakosztályban. Talált azonban helyette egy kosár gyümölcsöt, egy kancsó gyümölcslevet, néhány csík füstölt húst és egy szelet kenyeret, gondosan egy tálcára helyezve. Az étel mellett volt egy papír fecni is, a következő szöveggel:

„Öltözz fel, egyél, aztán gyere ki! Várlak. – H.”

Bria nem tudta, mire vélni a dolgot, de úgy tett, ahogy Han kérte. Közben mindvégig annyira furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy még a Megvilágosulás utáni sóvárgásáról is megfeledkezett. Különben is úgy érezte, hogy a napok teltével egyre jobban viseli az áhítatok hiányát. Titokban azért imádkozott a világegyetem összes valódi istenéhez, hogy egy napon végleg megszűnjenek a kínok.

Amikor kiért az udvarra, Han már egy mosgoth nyergében ülve várta. A nyereg mellé egy pokróc és egy iszák volt rögzítve.

– Gyere! – hajolt le Han, kezét nyújtva feléje. – Mássz fel! Bria ijedten nézett Hanról a mosgothra, onnan pedig a határtalanul kéklő égboltra.

– Te azt akarod, hogy veled repüljek ennek a… teremtménynek a hátán? – kérdezte riadtan. Egy dolog volt egy űrhajó belsejében vagy egy siklóban repülni, és megint más egy óriás hüllő hátán, egy ingatag nyergen kuporogva.

– Hát persze! – Han megpaskolta a hátasa nyakát. – Ő Kay-diss, egy cukipofa kanca. Nem igaz, kislány?

A mosgoth hátrahajtotta inas nyakát, és kiöltötte hosszú, villás végű nyelvét, jelezve, hogy élvezi a cirógatást. Bria mélyet lélegzett.

– Rendben – adta meg magát. Végtére is, gondolta, a legrosszabb, ami történhet az, hogy lezuhanunk az égből, és halálra zúzzuk magunkat Akkor legalább többé nem fogok tovább gyötrődni

Megfogta Han kezét, és rálépett a lény lábára, amelyet az készségesen behajlított, hogy Bria könnyebben fel tudjon mászni a hátára. Egy másodperc, és máris ott ült Han előtt a nyeregben. Han a dereka mellett előredugta a két karját, egyszerre Briát ölelve és a gyeplőt is tartva. Csettintett Kaydiss-nak, és megrántotta a szíjat. Bria gyorsan behunyta a szemét.

A mosgoth felugrott a levegőbe, csapott néhányat a szárnyával, és már repült is. Mire Bria ki merte nyitni a szemét, már magasan a háztetők felett szálltak, és folyamatosan emelkedtek. A szél körülölelte, meglobogtatta a haját, könnyeket csalt a szemébe.

– Ó, Han! – kiáltotta izgatottan Bria. – De hiszen ez csodálatos!

– Ja – vágta rá bocsánatos önelégültséggel Han. – És ez még semmi ahhoz képest, amit mutatni akarok neked!

Bria belekapaszkodott a nyereg elejébe – így hogy ketten szorongtak az egyszemélyes ülésben, nem kellett attól tartania, hogy egyensúlyát vesztve kizuhan –, és hagyta, hogy a repülés mámora megrészegítse.

Erdők és dombok suhantak el alattuk. Bria gyermeki örömmel bámulta az alant elterülő réteket, tavakat, falvakat. Nem érezte ilyen jól magát… nos, a legutóbbi Megvilágosulása óta.

De még a Megvilágosulás is elveszteni látszott hatalmát felette, legalábbis pillanatnyilag. Ujjongani, integetni lett volna kedve, de félt, hogy ezzel megijesztheti a mosgothot.

– Nem fog kifáradni a kétszeres súlytól? – kiáltott hátra Hannák.

Han olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte fülén a lehelete melegét.

– Togoriai férfiakhoz van szokva. Te meg én együtt nem nyomunk annyit, mint Muuurgh. Hidd el, Kaydiss remekül érzi magát!

Fél órával később a folyó, amelynek szalagját követték, széles deltává ágazott szét. Han észak felé fordította a mosgothot, és néhány perccel később felbukkant az arany-ezüst partokat nyaldosó, szelíden hullámzó tenger

– A tengerpart! – kiáltott fel izgatottan Bria.

– Megfogadtam magamnak, hogy egy nap elviszlek egy igazi tengerpartra – kiabált vissza Han. – Egy olyan tenger partjára, amelyben úszni is lehet anélkül, hogy az embert megzabálnák.

Lefelé irányította a mosgothot, és a kezes jószág hamarosan lezökkent a homokba. Han felhelyezte a szárnybéklyót, hagyta, hogy Kaydiss bevesse magát tízóraizni a közeli mocsárba, majd visszatért Briához a batyuval és a pokróccal.

– Előbb ússzunk – kérdezte –, vagy inkább együnk?

Briának nem volt nehéz döntenie: a víz mágnesként vonzotta. A Korélián egy tengerparti házban nőtt fel, és szinte egyszerre tanult meg járni és úszni.

– Ússzunk!

Örült neki, hogy egyrészes alsóneműt visel, mert így gond nélkül ledobhatta magáról az inget és a nadrágot, és már rohanhatott is a vízbe. Han alsónadrágra vetkőzött, és követte.

Hamarosan kiderült, Bria döbbenetére, hogy Han nem tud úszni.

– Sohasem volt alkalmam rá, hogy megtanuljak – magyarázta szégyellősen Han. – Mindig dolgoztam, vagy ha mégsem, akkor versenyeztem vagy ilyesmi. Egyszer már említettem neked, hogy az Ylesian láttam először nagy mennyiségű vizet együtt.

– Értem – bólintott Bria. – Ma viszont meg fogsz tanulni. Fiatal vagy és erős, jó egyensúlyérzékkel és reflexekkel áldott meg az ég. Menni fog.

Han kiváló tanulónak bizonyult. Briát meglepte, milyen igyekezettel, milyen pontosan köved az utasításait. Amikor megjegyezte ezt, Han keserűen elmosolyodott.

– A pilóták hamar megtanulják, hogy az utasításokat követni kell, vagy halott pilóta lesz belőlük.

Mire az úszólecke véget ért, Han már magabiztosan lubickolt a hullámokban, és kezdte megtanulni, hogyan kell a légzését a kar- és lábmozdulataival koordinálni.

– Nagyon ügyes diák vagy – dicsérte meg Bria, miután letelepedtek a pokrócra.

– Kösz – vigyorgott Han. – Te pedig remek tanár.

Bekebelezték az elemózsiát, aztán kéz a kézben sétára indultak a tengerparton. Egy apró, zöldes-aranysárga gyíkocska röppent feléjük a mocsár felől, és ahogy Bria feléje nyújtotta a kezét, bátran rátelepedett az ujjaira, kíváncsi tekintettel tanulmányozva azok gazdáját. Han elmosolyodott.

– Gyönyörű vagy, Bria.

– Úgy érzem, mintha az egész világ az enyém lenne – felelte vidáman a lány – Ez a nap… mindig emlékezni fogok rá, Han.

– A tied ez a part – simogatta meg a haját Han. – Ma csak a tied.

A gyíkocska felröppent, búcsúképpen megbillegtette magát előttük, aztán elszállt.

Han ezután komolyra fordította a szót, elmesélte Briának, hogy még mindig eltökélt szándéka bekerülni az Akadémiára.

– Mindenki felnéz a birodalmi tisztekre – magyarázta. – Eddigi életemben soha senki nem nézett fel rám, de ha bejutok, akkor ez meg fog változni. Képes leszek megváltoztatni az életemet, Bria. Többé már nem kell lopnom, csalnom és csempészkednem, hogy megélhessek.

A szívből jövő szavak hallatán Bria szeme megtelt könnyel. Szembefordult Hannái, és megsimogatta az arcát.

– Néha érzem, hogy megszakad érted a szívem – suttogta. Annyi szenvedésben, annyi igazságtalanságban volt részed…

Han viszonozta az érintését. Tekintetébe fájdalom költözött.

– Azért volt valaki, aki szeretett engem – mondta. – Hadd meséljek neked Dewlannáról!

És mesélt, felelevenítve a drága gyermekkori barát emlékét. Mire visszaértek a kiindulási pontjukra, szomorkás csend telepedett közéjük.

– Nekem úgy tűnik, ez a Garris Shrike és a t’landa tilek nagyszerűen megértenék egymást – jegyezte meg hosszas merengés után Bria.

– Nem telne bele sok idő, és ő vezetné a telepeket – bólintott komoran Han. Letelepedett a pokrócra, és felhúzott térdére támasztotta az állát. A tengert nézte, de a gondolatai valahol

egészen másutt kalandoztak. – Meg kellett volna ölnöm őt, amikor alkalmam volt rá, Bria. De nem tettem. Bria lehuppant melléje.

– Azért, mert tisztességes ember vagy, Han – jelentette ki határozottan. – Keménynek hiszed magad, és az is vagy… de ugyanakkor tisztességes is vagy Nem vagy hidegvérű gyilkos, mint Shrike. Ha akkor lelőtted volna őt, semmivel sem lennél jobb nála.

Han lassan a lány felé fordította a tekintetét.

– Igazad van – mondta halkan. – Néha, amikor összekuszálódni látszanak a fejemben a gondolatok, te pillanatok alatt rendet raksz benne… néhány szavaddal. Nagyon… nagyon bölcs nő vagy, Bria.

Bria mozdulatlanul ülve hagyta, hogy Han odahajoljon hozzá, és hálás csókot nyomjon az arcára. A fiú ajkai melegek… nem, forróak voltak. Han tisztelettudóan el akart húzódni tőle, de Bria megérintette az arcát.

– Ne…

Han ajkai megtalálták a száját. A csókja eleinte sós, tenger ízű volt, majd édes, kimondhatatlanul édes. Bria behunyta a szemét, átadva magát a pillanatnak. Tér és idő megszűnt létezni számára.

Néhány hosszú szívdobbanás után Han leheletnyire eltávolodott tőle. Bria kinyitotta a szemét, és azon kapta, hogy az ő arcát tanulmányozza.

– Milyen volt? – kérdezte becéző hangon a fiú. – Jó? Bria lesütötte a szemét.

– Több, mint jó – suttogta, és átölelte Han nyakát. A fiú bőre lázasan forró volt, akárcsak széles, meztelen válla. Han a dereka köré fonta a karját, és magához szorította. – Sokkal, sokkal több, mint jó…