3. fejezet

Kényszerleszállás

Habár siklókon és légrobogókon már több száz órát repült, Han tapasztalata a nagyobb hajókkal kimerült azokban az alkalmakban, amikor Garris Shrike megengedte neki, hogy könnyebb repülések alkalmával vezesse a Luck leszállókompját. Szállt már le és fel is, de ehhez a robothajóhoz hasonló méretű járművel még sosem landolt. Mindenesetre reménykedett, hogy boldogulni fog. Bízott a pilótaképességeiben – végtére is nem ő három éve egész Korélia junior légrobogó bajnoka? És tavaly talán nem ő nyerte az egész koréliai rendszer siklóbajnokságát?

Mégis, a Luck leszállókompjához hasonlítva az a teherszállító hatalmas jószág volt…

Ismét elszundított, és amikor felébredt, nyugtalanul járkálni kezdett a kabinban, tudván, hogy spórolnia kéne a levegővel és az energiájával, mégsem volt képes nyugton maradni.

– Uram? – Az eddig órák alatt csöndben lévő R2-es hirtelen életre kelt. – Informálnom kell önt róla, hogy elértük az Ylesia bolygót. Készen kell állnia az ereszkedés és a landolás megkezdésére.

– Kösz, hogy szóltál – válaszolta Han. Odament az irányítópulthoz, szemügyre vette a műszereket, és a fejében kalkulálni kezdte a süllyedés paramétereit. Nem lesz könnyű, mivel az R2-es droidon kívül más összeköttetése nem volt a navigációs komputerrel. A pilótának ilyenkor néha tizedmásodpercek alatt kell döntenie, és ezekben az esetekben Hannák nem lesz ideje kivárni az asztromech válaszát.

A hajó hirtelen megremegett, majd imbolyogni kezdett. Elértük a légkört, döbbent rá Han.

Vett egy nagy lélegzetet, és ránézett az oxigéntartalék indikátorára. Szoros lesz… nagyon-nagyon szoros.

No, most ugrik a drell az iszapba, gondolta, és manuális irányításra kapcsolta az Ylesian Dreamt.

– Hé, R2-es – mondta komoran, miközben igazított valamit az irányukon.

– Igen, uram?

– Kívánj kéz- és lábtörést!

– Elnézését kérem, uram, nem tudom feldolgozni… Han elkáromkodta magát, majd lenyomta a hajó orrát az

egyelőre láthatatlan felszín felé. A szenzorok és infravörös letapogatók kijelzőit azonban látta, és rá kellett jönnie, hogy az Ylesia még az atmoszféra felsőbb szintjein is a viharos légáramlatok világa. A geoszenzorok megrajzolták a bolygó átfogó képét: sekély szigetekkel tarkított tengerek és három kicsiny kontinens. Az egyik majdnem az északi pólusnál terült el, a másik kettő azonban az egyenlítőhöz közelebbi keleti és nyugati kontinensek valószínűleg mérsékelt égövön.

– Nagyszerű – motyogta az orra alatt, és megkereste a hajót szimbolizáló fénypontot. A leszállás megtervezésekor ezt remekül tudja majd használni. A tervezett leszállási terület a keleti kontinensen volt. Biztosan ott találhatók az ylesiai papkolóniák és vallási zarándokhelyek.

A X>/E!am hevesen megrázkódott, a légörvények úgy dobálták, mint egy tollpihét. Az űrruha kesztyűje túl ormótlannak bizonyult az alulméretezett kezelőszervek használatához, miközben Han éppen a stabilizátorokkal próbált enyhíteni a rázkódáson. Aztán, hogy kitapasztalja az irányítást, előbb hirtelen balra rántotta a hajót, majd egyazon mozdulattal vissza jobb felé.

Az infravörös képen váratlanul egy hatalmas vörös folt jelent meg. Egy óriási viharzóna, gondolta Han. Az oldalkormányok segítségével egypár fokkal észak felé fordította a járművet, gondolván, hogy így elkerüli a vihart, és majd visszaáll az eredeti irányba, ha már túl lesznek az örvényen.

A heves villámlások nyomán keletkező ionizált részecskék megbolondították a műszereket. Han kapkodva szedte a leve

gőt, a szíve a torkában dobogott, de tudta, hogy nem szabad elvesztenie a fejét. A jó pilóták sosem hagyják, hogy az érzéseik eluralkodjanak felettük, különben nem maradnának sokáig életben, ami pedig elég kellemetlen dolog ugyebár.

– R2-es – szólalt meg zordan Han. – Nem tudnád nekem feltérképezni a viharzónákat, hogy el tudjam kerülni a villámlások nyomán keletkezett ioncsóvákat? Koncentrálj a mostani pozíciónk és a keleti kontinensen lévő leszállási hely közötti legrövidebb útvonalra.

– Igen, uram – felelte a droid.

Pillanatokon belül megjelent előtte az elektromos viharok zónatérképe.

– R2-es, tedd a képernyő sarkába ennek az ábrának a lekicsinyített képét! – utasította Han. Általában a navigációs komputer feladata volt „összevegyíteni” a hajó útvonalának képét a topográfiai képpel és a vihargócok helyével, és ezek alapján javaslatot tenni egy ideális útvonalra, amelyet aztán a pilóta elfogadhatott, vagy szükség szerint módosíthatott.

Hannák még életében nem hiányzott annyira egy navigációs komputer, mint ebben a pillanatban.

Valamelyest lassított az őrült tempón, de aztán mégis kénytelen volt bekapcsolni a hajtóműveket, hogy kikerülje az egyik vihargócból feléjük tartó légörvényt.

Miközben az apró kezelőszervekkel viaskodott – és szinte tocsogott a verejtékben –, olyan manőverekre kényszerítette az Ylesian Dreamet, amelyeket legfeljebb egy légrobogóval vagy egy katonai vadászgéppel lehetett ép ésszel végrehajtani. Han észrevette, hogy még mindig alig kap levegőt, és eltöprengett, hogy ez vajon a stressz, az adrenalin hatás vagy a beálló oxigénhiány következménye-e.

Még annyi időt sem pazarolt el, hogy megnézze az űrruha kijelzőjét.

Már csak egy kilométerre voltak a bolygó felszínétől, és meredeken süllyedtek. Túl meredeken! Han keményen meghúzta a fékező hajtóművek szabályozókarját. A hirtelen jött gravitációs terhelés majd összelapította, olyan érzése volt,

mintha óriások ropnák a táncot a mellkasán. Egyre nehezebben tudott lélegezni, de vette a bátorságot, hogy lenézzen az oxigénjelzőre.

Üres! A mutató a piros zóna alján állt.

Kitartás, Han, biztatta önmagát. Csak lélegezz tovább! Biztosan van még annyi levegő a ruhában, hogy egypár percre legalább elég legyen.

Megrázta a fejét, mert szédült, és az agya is kezdett tompulni. A mellkasa egyre jobban égett.

Azonban már majdnem eléggé lelassultak a leszálláshoz. Finoman fékezett egy kicsit, de a hajó hirtelen előredőlt. Elvesztettem az elülső stabilizátort!

Megpróbálta egyensúlyba hozni a hajót. Még mindig túl gyors, de többet már nem tehetett. Felkattintotta a repulzorokat, és lélekben felkészült a leszálláshoz. Miközben a padlón térdelt, a lába alatt érezte a hajó remegését.

Kitartás, kislány bíztatta a Dreamet. Kitartás…

Hangos kattanással a bal első repulzor zárlatos lett. A Dream élesen a bal oldalára dőlt, nekicsapódott a talajnak, majd visszapattant. A jobb oldali repulzor is megadta magát, mire a hajó egész jobb oldala végigszántotta a földet. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy felboruljanak.

Bamm!Az egész teste beleremegett, ahogy az Ylesian Dream nekiütközött a talajnak, és iszonyú recsegés-ropogás közepette megállt.

Han átrepült a kabinon. A sisakja beleütközött az egyik válaszfalba, aztán csak feküdt a padlón kiterülve, kábán. Igyekezett nem elveszteni az eszméletét. Ha most feladja, talán sosem kel fel többet. Nagyokat nyögve megpróbálta legalább ülő pozícióba feltornászni magát. A szeme előtt pattogó szikrákra ügyet sem vetve bekapcsolta a ruha kommunikátorát.

– R2-es… R2-es… jelentkezz!

– Igen, uram, itt vagyok. – A droid fémhangja kissé nyúzottnak tűnt. – Ha megbocsát, uram, muszáj megjegyeznem, hogy nem éppen szokványos módon értünk földet. Aggódom amiatt, hogy…

– KUSS! NYISD KI A RAKTÉRZSILIPET! – lihegte. Sikerült felülnie, de abban már nem volt biztos, hogy úgy is tud maradni. A feje úgy kóválygott, mintha alaposan felöntött volna a garatra.

– De, uram, figyelmeztettem, hogy a biztonság érdekében minden kijáratot zárva kell tartanom, amíg…

Han előkotorta a külső zsebébe tett sugárvetőt, maga elé tartotta, és célba vette az asztromechet.

– R2-ES, MOST AZONNAL KINYITOD A ZSILIPET, VAGY KILYUGGATOM AZT A RONDA BÁDOGTÖRZSEDET!

A droid lámpái éktelenül villódzni kezdtek. Han ujjai ráfonódtak a ravaszra, és közben azon merengett, vajon lesz-e elég ereje elkúszni a zsilipig. Kezdett elsötétülni a látása.

– Igen, uram – mondta az R2-es. – Megteszem, amire kért.

Pillanatokkal később már érezte is, ahogy a levegő robbanásszerűen beáramlik a hajó belsejébe. Zihálva húszig számolt, azután ereje utolsó morzsáival lecibálta magáról a sisakot. Hagyta, hogy elterüljön a padlón.

Mikor rájött, hogy tud lélegezni, hatalmas kortyokban nyelte az éltető levegőt. Meleg, párás, ismeretlen szagoktól terhes levegőt. Azonban oxigénben gazdag, és szemmel láthatóan belélegezhető levegőt. És most csak ez számított.

Lehunyta a szemét, és arra koncentrált, hogy lélegezzen, noha a kimerültség kezdte legyűrni. A feje lecsuklott, és arra gondolt, hogy egy pillanatig igazán pihenhet. Csak egy pillanatig…

Amikor Han ismét visszanyerte az eszméletét és kinyitotta a szemét, rémálmai teremtménye nézett vissza rá. Ennél rondább jószágot keresve sem lehetne találni, volt az első gondolata. Szerencsére többéves gyakorlata volt a legkülönfélébb élőlényekkel való bánásmód terén, így kontrollálni tudta a reakcióit.

Az arc széles volt, barnásszürke vékony bőr borította, és két kitüremkedő, vizenyős szem keretezte. Füleket nem látott,

csupán vékony orrnyilasokat. Az orrnyilasok fölött egy tompa, Han karjánál hosszabb szarv meredezett. Az élőlény szája széles, ajaktalan hasadékként osztotta két részre a gigászi fejet.

Han zúgó fejét megrázva keservesen felült, és a környezetéből rájött, hogy valamiféle betegszobában lehet. A szobában egy orvosdroid repkedett villogó lámpákkal.

A házigazdája – mármint ha ebben a teremtményben azt tisztelhette – hatalmas volt. Még egy vukinál is sokkal nagyobb. Annyiban egy berritre emlékeztette, hogy ez is négy fatörzs-szerű lábon járt, de a mérete még azt is felülmúlta. A lény feje tömzsi, púpos nyakban folytatódott, amely pedig a masszív törzséből indult ki. Han elképzelte, hogy amikor feláll, jó, ha a jószág válláig felérhet. Az óriási testet borító vékony bőr ezernyi ráncba, redőbe és tokába gyűrődött, ez a rövid, szinte nem is létező nyakon volt a legfeltűnőbb. A lény bőre olajos fényben csillogott.

A négy vaskos láb hatalmas patákban végződött. A jószág hátán hosszú, tekergőző farkat viselt. Han egy pillanatig elmerengett, hogy vajon az állatnak van-e fogásra használható végtagja, de aztán észrevett két csökevényes kart a mellkas bőr-redőinek takarásában. A kezek szinte nőiesen finomak voltak, mindegyiken négy hosszú, mozgékony ujjal.

A lény kinyitotta a száját, és torz, de érthető Basic nyelven szólalt meg.

– Üdvözlöm, Draygo úr Engedje meg, hogy köszöntsem az Ylesián. Zarándokúton jár?

– De én nem… – motyogta kábán Han. Egy pillanatig nem ugrott be neki a név, de aztán helyére kerültek a dolgok. Hát persze. Összezárta a száját. Talán nagyobb ütést kapott a fejére, mint gondolta volna. Vykk Draygo a jelenleg használt álneve.

Han még korábban több álnevet és identitást kitalált magának, persze a megfelelő igazolványokkal felvértezve. Furcsa módon a valódi neve egyik papíron sem szerepelt.

– Sajnálom – mormolta, és a fejére tette a kezét. Remélte, hogy az előbbi elszólását betudják a fejsérülésének. – Még egy kicsit kába vagyok De nem, nem zarándokúton járok.

Azért jöttem, hogy jelentkezzem egy álláshirdetésre, amelyben egy pilótát… lehetőleg egy koréliai pilótát keresnek.

– Értem. De hogyan került a gép fedélzetére, amikor az lezuhant? – kérdezte a lény

– El akartam jutni az Ylesiára amilyen gyorsan csak lehet, így fellopóztam az Ylesian Dreamre – vallotta be Han. – A menetrendszerinti járatra egy hetet kellett volna várnom, a hirdetés pedig úgy szólt, hogy sürgősen keresik azt a pilótát. Megkapták az üzenetemet?

– Igen, megkaptuk – válaszolt a lény Han azt kívánta, bárcsak olvasni tudna a gondolataiban. – Már vártuk magát… de nem az Ylesian Dream fedélzetén.

– Magammal hoztam a hirdetést. – Benyúlt az ágya melletti széken lógó kezeslábasának a zsebébe, és kibányászta a holo kockát, amely az említett hirdetést tartalmazta. – Azt írja, hogy azonnali kezdés szükséges.

Átnyújtotta a kockát.

– Hát… Vykk Draygo, szolgálatára. Jelentkezem a meghirdetett állásra. Koréliai vagyok, és minden feltételnek eleget teszek. Csak… csak annyit akarok mondani, hogy sajnálom, hogy összetörtem a Dreamet. Az a hajó merőben más, mint amilyenekkel eddig repültem, de pár óra a szimulátorban, és megszokom. És sajnos, a légköri turbulenciák is alaposan megleptek.

A lény egy pillanatig a kockát tanulmányozta, majd letette az asztalra. A masszív, ajaktalan szája széle leheletnyit felfelé görbült.

– Értem, Draygo úr. Én Ylesia vallási vezetője, Teroenza főpap vagyok. Üdvözlöm a kolónián. Nagyra értékelem az akarását, fiatalember Egy robothajón utazni csak azért, hogy időben válaszolhasson a hirdetésre, nos, ez önmagáért beszél.

Han összeráncolta a homlokát. Csak legalább a feje ne lüktetne annyira.

– Kö… köszönöm.

– Lenyűgöz, hogy manuális irányítással le tudott szállni egy robothajóval. A legtöbb humán pilóta nem képes elég gyor

san reagálni a bolygó állandóan változó légköri viszonyaira. A hajó sérülése nem súlyos, máris elküldtük javítani. Szerencsés módon puha talajon ért földet.

– Ez azt jelenti, hogy megkapom az állást? – kérdezte reménykedve Han. Remek. Nem haragudtak meg!

– Hajlandó aláírni egy egyéves szerződést? – kérdezte Teroenza.

– Talán – felelte Han, miközben kezét a háta mögé téve és némileg megnyugodva hátradőlt. – Mit fizetnek?

A főpap megnevezett egy összeget, aminek hallatán Han magában önkéntelenül is elvigyorodott. Bár jóval több volt annál, mint amire számított, nem lett volna vérbeli kereskedő, ha automatikusan alkudozni nem kezd.

– Hát, nem is tudom… – mondta, és elgondolkozva dörzsölgette az állát. – A múltkori helyemen többet kaptam…

Ez persze nem volt igaz, de bizonyítani úgysem tudták volna. Vykk Draygo valóban többet keresett – Han annak idején busásan megfizette, hogy az alteregójának életrajza alapján most a lehető legmagasabb fizetést csikarhassa ki. Han minden megtakarított pénze ráment, plusz két olyan balhénak a járandósága is, amelyről Shríke nem is tudott. Mindez csak azért, hogy ezt-azt megváltoztassanak Vykk Draygo korábbi okirataiban – de Han számított rá, hogy az alteregója később majd behozza a kiadásokat.

Teroenza eltöprengett, aztán megszólalt:

– Rendben van. Évi harminc ezret tudok ajánlani, és ezen felül még tízet az első hat hónap után, ha minden fuvart időben teljesít.

– Még tizenötöt – vágta rá azonnal Han. – És maguk állják a szimulátorban eltöltött időt.

– Tizenkettőt – felelte Teroenza. – És maga fizeti a szimulátort.

– Tizenhárom – mondta Han. – És maguk íizeúk a szimulátort.

– Tizenkét és fél, és mi álljuk a szimulátor idejét – mondta a főpap. – Ez a végső ajánlatom.

– Megegyeztünk – vigyorodott el Han. – egy új pilótájuk.

– Kitűnő! – kuncogott fel Teroenza mély, furcsán dallamos hangon.

Gyorsan előkészítették a szerződéseket, melyeket Han nyomban alá is írt, majd személyazonosságának igazolásaként alávetette magát a retinaletapogatásnak. Remélem, mindenki máshoz hasonlóan ők is megelégednek egy általános, csak a rendszerre kiterjedő retinavizsgálattal. Ha a papok egy átfogó, az összes rendszert érintő – és ennek megfelelően szörnyen drága – vizsgálatot indítottak volna annak eldöntésére, hogy vajon Vykk Draygo retinalenyomata egyedi-e, bizony rájönnek, hogy nem az. Vykk Draygo, Jenos Idanian, Tallus Bryne, Janii Andrus és Keil dTana mind ugyanazon a retinamintázaton osztozott, ami nem is volt meglepő, mert mindezek a személyek valójában Han Solót takarták.

Mielőtt Han elhagyta volna a Tlader’s Luckot, vette magának a fáradságot, hogy némi készpénzt és egypár komplett igazolványsorozatot helyezzen el két koréliai értékmegőrzőben, arra az esetre, hogyha egyszer sürgősen lenne szüksége a személyazonossága megváltoztatására. Garris Shrike minden olyan szélhámos akciójánál, amiben Han is részt vett, új személyazonosságot szerzett a fiúnak, amelyeket Han meg is tartott, és szükség esetén rendszeresen frissített.

A koréliai tudta azonban, hogy ezek a hamis igazolványok semmit sem érnének a birodalmi átvilágítással szemben. Mielőtt felvételizne az Akadémiára, egy kisebb vagyont ki kell még fizetnie a Coruscanton, hogy megfelelően hiteles azonosító igazolványokat szerezzen, amelyek átmennek egy birodalmi biztonsági ellenőrzésen.

Miután az összes hivatalos formaságot elintézték, Teroenza magához hívatott egy fiatalabb papot, vagy ahogy ők hívták, szentséghordozót, és utasította, hogy vezesse végig a komplexumon. Aztán magára hagyták, hogy váljon meg a kezeslábasától, miután biztosították róla, hogy meg fogja kapni az új, ylesiai emblémával – egy nagy, tágra nyílt szemmel és egy szájjal – ellátott ruháit.

Mikor felöltötte a ruhákat és a csizmáját, felfigyelt arra, hogy iszonyúan izzad. Meleg és párás, gondolta. Csodás éghajlat, mondhatom! Azonban annyi pénzért, amit a papok fizetnek, szívesen vállalta az egyévnyi kényelmetlenséget. A munka révén rengeteg alkalma lesz nagy hajókon gyakorolni, és hozzáfér a szimulátorokhoz is. Ez pedig egyenes út a sikeres felvételi vizsgához a Birodalmi Akadémiára.

A kapott pénz elég lesz arra, hogy a jelentkezését időben továbbítsák, és az valóban el is érjen a felvételi bizottsághoz. Számos olyan esetről hallott már, amikor egy kadétnak a jelentkezéstől számítva több mint egy hónapjába telt kenőpénz nélkül, amíg a szükséges vizsgák után behívták elbeszélgetésre, és végül megkezdhette a tanulmányait az Akadémián.

A szentséghordozó megérkezett, és Veratilként mutatkozott be. Han követte őt a folyosóra, elhaladtak egy hatalmas amfiteátrum mellett, majd elértek egy recepcióra emlékeztető helyre.

– Itt fogadjuk a látogatóinkat – magyarázta a pap. Aztán Veratil nyomában kilépett a szabadba. Mielőtt egyet lélegezhetett volna, máris csorgott róla az izzadság. A döglesztő meleg és a páratartalom szinte ökölcsapásként taglózta le. A levegő tele volt illatokkal – testes virágillat és rothadó zöldségek szaga egyaránt keveredett –, és érzett még valamit, amivel már korábban is találkozott ugyan, mégsem tudta hová tenni.

Egy rövid, a talajszintre vezető feljáró tetején álltak. Han felnézett az átlátszó, szürkéskék színű égre. A nap a feje felett narancsvörös gömbként ragyogott, és a szokottnál nagyobbnak tűnt. Ez a csillag közelebb kell, hogy legyen a bolygóhoz, mint a Korel van a Koréliához. Az árnyékokból ítélve már jócskán elmúlt dél, de azért csak ránézett a kronométerére.

– Mennyi ideig tart itt egy nap? – kérdezte Veratilt.

– Tíz szabványóráig – felelte a szentséghordozó.

Nem csoda, hogy az időjárás ilyen viharos, merengett Han. Meleg, párás ez a világ, és ráadásul elég gyorsan forog is.

Lenézett a lenti térségre. A permatonkövezet hamar átadta a helyét a természetnek. A mindennapos záporesőkről jókora

víztócsák árulkodtak. A vöröses sár éles kontrasztot alkotott a buja, zöldellő növényzettel. A környező őserdő fáiról és a liánokról csüngő virágok hatalmasak voltak, és különböző színekben pompáztak – bíbor, mélyvörös vagy élénksárga árnyalatokat lehetett látni.

– Ez az Egyes Kolónia – mondta Veratil. – A zarándokok számára még két másik kolóniát is létesítettünk. Két évvel ezelőtt alapítottuk a Kettes, tavaly télen pedig a Hármas Kolóniát, amely még mindig nagyon kicsi. A Kettes Kolónia nagyjából százötven kilométerre fekszik észak felé, a Hármas pedig úgy hetvenre dél felé.

– Mióta van meg az Egyes Kolónia? – kérdezte Han.

– Úgy öt szabványéve.

Han elnézett az Egyes Kolónia felé. Közvetlenül a „recepció” előtt egy leszállóplatform helyezkedett el. Egy apró teherszállító állt rajta a repulzoraira támaszkodva. Biztosan ez a Dream, gondolta Han, mivel rájött, hogy kívülről tulajdonképpen még sosem látta a hajót.

Az Ylesian Dream nem volt nagy, leginkább egy hasas, némileg szabálytalan alakú könnycseppre hasonlított. A hasi részén egy kidudorodásban lézerüteg kapott helyet, jelezvén, hogy a hajó nem mindig teherszállító célt szolgált. Egy másik, nagyobb dudor az elsődleges rakteret foglalta magában. Kecses hajó volt, és elég kicsi, hogy fürge legyen. Majdnem biztosan a Korélián építették.

Han látta, hogy masszív szerviz droidok forgolódnak a Dream körül, feltehetőleg a repulzorokat kezdték el javítani. A hajót, a droidokat és általában mindent vörös sár borított.

Északkeletre, messze a hatalmas trópusi fák koronája felett Han hófödte hegycsúcsokat pillantott meg. Arrafelé mutatva megkérdezte a szentséghordozót.

– Milyen hegyek azok?

– A Megvilágosultak Hegyei – mondta neki Veratil. – Arra fekszik az ígéretek Oltára, ahol minden éjszaka összegyűlnek a hívők, hogy Megvilágosuljanak. Majd meglátod te is ma éjszaka, ha ellátogatsz az áhítatra.

Már csak ez hiányzott, gondolta Han. Vajon misére is járnom kell majd? Aztán eszébe jutott, hogy mennyit fizetnek neki az ylesiaiak. Bólintott.

– Biztosan mesés látvány

Balra tőlük, ameddig a szem ellátott, vörös iszaptenger húzódott. Teroenza és Veratil fajának jó néhány tagja heverészett droidok és különféle lények által gondozott iszapgödrökben. Han látott néhány rodiait, egypár gamorrait és legalább egy embert.

– Azok az iszapföldek – mutatott körbe Veratil az iszapfürdőzőkön és a szolgálóikon. – A népem az iszapfürdők kényelmét élvezi.

– Mi a te néped? – kérdezte Han. – Ti vagytok Ylesia őslakói?

– Nem, mi a Nal Huttán vagyunk honosak… már amennyire a távoli rokonaink, a huttok is azok – felelte Veratil. – T’landa tilnek hívnak bennünket.

Han magában megfogadta, hogy amint csak lehet, megtanulja a t’landa tilek nyelvét. Egy olyan nyelv ismerete, amit a többiek nem is feltételeznek rólad, hogy beszélsz, még kapóra jöhet…

A szentséghordozó elvezette Hant a központi épület háta mögé. Han szeme tágra nyílt a hatalmas, letisztított terület látványára. Nem semmi munka lehetett ezt az egészet letakarítani. A csupasz terület körülbelül négyszög alakú volt, és minden irányba nagyjából egy kilométerre húzódott. A hegyvonulat most balra a hátuk mögé került. Jobb felé, a látóhatár alján ezüstös-kékes víztükörre lett figyelmes.

– Egy tó? – kérdezte.

– Nem, az a Zoma Gawanga, a Nyugati Óceán – tájékoztatta Veratil.

Han számolni kezdte az iszapföldek előtt fekvő hatalmas épületeket. Kilencig jutott. Öt három emelet magas volt, a maradék négy csupán földszintes. Mindegyik egymagában volt akkora, mint egy koréliai lakótömb.

– A zarándokok házai? – kérdezte az épületekre mutatva.

– Nem, a zarándokok szálláshelyei amott vannak – mondta Veratil. A pap egy masszív, kétszintes épületre mutatott a távolban. – A magas épületekben ryllt, amdrist és carsimimiot állítunk elő. A lapos épületek messze lenyúlnak a föld alá. Ez a sensostim készítéséhez szükséges, ami teljes sötétséget igényel.

Amdris, ryll, carsunum és sensostim… Han orrcimpái megremegtek. Hát persze, ez az az illat! Ezekben az üzemekben fűszert állítanak elő! Eszébe jutott, hogy az Ylesian Dream eredetileg egy rakomány legfinomabb sensostimet szállított, amely a legkülönlegesebb és legdrágább fűszernek számított. A többi fajta általában olcsóbb volt, bár még mindig az egyik legnagyobb haszonnal kecsegtették a vállalkozó kedvű csempészeket.

– Az alapanyag-szállítmányok havonta néhány alkalommal érkeznek olyan bolygókról, mint a Késsel, a Ryloth és a Nal Hutta – folytatta.

– Kezdetben a teherszállító robothajók itt, az Egyes Kolónián landoltak, azonban hamarosan meg kellett szüntetni ezt a gyakorlatot.

– Miért? – kérdezte Han, de maga sem volt teljesen biztos abban, hogy tényleg hallani akarja-e a választ.

– Sajnálatos módon két hajó nem tudott megbirkózni a rázós időjárásunkkal, és lezuhant. Így hát építettünk egy űr-kikötőt, és úgy döntöttünk, hogy inkább élő pilótákkal szállíttatjuk az alapanyagot a gyárakhoz. Korábban három pilótánk volt, most azonban egyre csökkent a létszám, és ez az egy szem jobb sorsra érdemes sullusti pilótánk is… lebetegedett. Ezért van szükségünk rád, Draygo pilóta.

Milyenjó érzés, ha az ember fontos valaki számára, gondolta ironikusan Han.

– Ööö… Veratil… mi történt a másik két sráccal?

– Az egyik lezuhant, a másik egyszerűen… eltűnt. Nagyszámú robothajót is elvesztettünk, ami igencsak megtépázta a hasznunkat – mondta szomorúan Veratil. – A fűszer igen értékes árucikk, de egy űrhajó nagyon sokba kerül.

– Értem – felelte komoran Han. – Gondolom, ezek a balesetek sem tettek jót az üzletmenetnek. – Nem csoda, hogy a

pilóták nem állnak sorban az ajtó előtt. A tapasztalt pilóták nyilván elterjesztették, hogy ez a bolygó mennyire veszélyes…

Han tudott valamicskét a fűszerről, leginkább Shrike és a többi csempész fecsegéseiből.

A Kesselen bányászott sensostim volt messze a legértékesebb. Ha fény hatásának tették ki, majd gyorsan lenyelték, átmeneti telepatikus képességet kölcsönzött a használójának, aminek révén az képes volt megérezni mások felületes gondolatait és érzelmeit. Kémek használták, szeretők használták, és a Birodalom is használta a foglyai vallatásához. Valójában a Birodalom a Kesselen bányászott sensostim egészét a saját jogos tulajdonának tekintette, ezért volt annyira ritka, viszont kecsegtető a csempészek számára.

A ryll a Tvi’lek világból, Rylothról származott, ahol teljesen törvényesen bányászták, és fájdalomcsillapító szerként használták fel. Természetesen voltak illegális alkalmazási módjai is, ráadásul súlyos mérgezéseket és hallucinációkat tudott okozni.

A carsunum fekete fűszer volt a Sevarcosról, viszonylag ritka és értékes. A használói eufóriáról és képességeik megnövekedéséről számoltak be – a szer hatása alatt erősebbek, gyorsabbak, intelligensebbek lettek. Természetesen van árnyoldala is a dolognak: mindezen hatások elmúlta után a használók gyakran váltak fásulttá, depresszióssá, és az anyag néha halálos módon is felborította a metabolizmusukat.

Szintén a Sevarcos látta el a galaxist amdrissal, egy fehér porral, amely ételekhez keverve fokozta azok ízét, és tartósította is egyszerre. Néhányan tapasztalták, hogy a szer enyhe eufóriát váltott ki és felerősítette az érzékeiket.

Nem itt bányásszák, gondolta Han. Ezek a gyárak csak feldolgozzák a nyersanyagokat a végleges termékké.

– Gyárak? – ismételte Han. – Azok hatalmas…

– Igen, és az Ylesiának figyelemre méltó gyártókapacitásai vannak, amelynek révén sikerrel versenyezhetünk a közvetlenül a Kesselről, Rlyothról vagy a Sevarcosról származó fűszerrel – magyarázta Veratil. – Mi vagyunk az egyetlen üzem, amely ekkora fűszerválasztékot tud ajánlani. A viszonteladóink

gyakran több különféle fűszert vennének a vásárlóik számára, és mi képesek vagyunk ezt teljesíteni.

Han látta, hogy alakok jönnek-mennek a gyárépületek között. Némelyik ember volt, némelyik nem. Látott twi’lekeket, rodiaiakat, gamorraiakat, devaroniakat, sullustiakat… és még számos ismeretlen faj képviselőjét. Az emberek és a kétlábú lények egyaránt barnás, térd alá érő köpenyt és hozzáillő, a hajukat teljesen eltakaró sapkát viseltek.

Rámutatott a lényekre.

– Gyári munkások?

A szentséghordozó pillanatnyi habozás után megszólalt:

– Ők azok a zarándokok, akik önszántukból az Egyet, a Mindent szolgálják a gyárakban.

– Ó – motyogta Han. – Értem.

Ahogy egyre több dolgot látott, úgy vált egyre tisztábbá kép. És egyre kevésbé tetszettek neki a látottak. Ezek a szerencsétlen zarándokok azért jöttek ide, hogy vallási menedéket nyerjenek, erre egy fűszergyárban kötnek ki. Vreltszagot érzek – itt valami nagyon bűzlik

Az ylesiai nap időközben már majdnem elérte a látóhatár legalját. Han észrevette, hogy barnába öltözött munkások seregei kezdenek az északkeletre fekvő hegyek felé áramlani. Veratil megérintette Hant egyik apró kezével.

– Itt az ideje, hogy a hívő zarándokok összegyűljenek és Megvilágosuljanak az Egy kegyelméből, majd elmondják imáikat a Mindenhez. Az Üdvözülés Ösvényén haladva elérhetjük az ígéretek Oltárát. Gyere, Draygo pilóta!

Han engedelmesen követte a papot egy szépen kövezett ösvényen. Habár számtalan zarándokkal találkoztak, Han észrevette, hogy senki sem merészkedik a közelükbe. Az összes zarándok mély meghajlással, szív fölé helyezett kézzel köszöntötte Veratilt.

– Hálát adnak a Megvilágosulásért, amiben részesülni fognak – magyarázta menet közben Veratil Hannák.

Ahogy eltávolodtak az épületektől, a dzsungel összezáródott körülöttük; az ösvény nemsokára a terebélyes fák között, a

lombkoronák árnyékában kanyargott. Han úgy érezte magát, mintha egy alagútban sétálna.

Elhaladtak egy hatalmas tisztás mellett. A szemmel láthatóan mocsaras területet teljes egészében gigászi virágok borították be. Han még sosem látott ilyen csodálatos és ilyen különleges növényeket.

– A Virágmezők – magyarázta

visszazökkenve az idegenvezető szerepébe. – Ez pedig a Remény Erdeje.

Han bólintott. Kíváncsi vagyok, meddig bírom még, gondolta. Remélem, nem várják el tőlem, hogy hinni kezdjek mert akkor rossz lóra tettek.

Körülbelül húszperces séta után a csoport kiért egy nagy kövezett területre, amelynek a túlsó oldalán egy részben fedett, három gigantikus oszlop által tartott emelvény volt látható. Veratil intett, hogy Han maradjon az összegyűlt zarándokokkal, aztán a szentséghordozó továbbindult az oszlopok felé. Han látta, hogy az oszlopok alatt számos t’landa til gyülekezik, köztük Teroenzával. Egy alacsony szinte áttetszően fehér kőből készült oltár körül gyülekeztek, amely mintha belülről izzott volna.

A dzsungel fölé magasodó, hósapkás hegyláncok festői háttérként szolgáltak. Han nyújtóztatta a nyakát, egyre feljebb és feljebb nézett, de a legmagasabb hegyek ormai belevesztek a gomolygó, a lemenő nap fényétől vörösre festett felhőtakaróba. A hóréteg a csúcsok nyugati oldalán sárgás-lilás színben játszott.

lenyűgöző, ismerte el magában Han. A természetes amfiteátrum egyszerűsége, a kövezett tér, az oltár; az oszlopok, mind olybá tűntek, mintha egy hatalmas, természetes katedrálisban állna.

A hívők sorokba rendeződve ácsorogtak.

Han hátul maradt, és türelmetlenül toporogva azon imádkozott, hogy bármilyen vallásos misébe csöppent is, ne tartson a végtelenségig. Éhes volt, a feje hasogatott, a hőség pedig elálmosította.

A főpap felemelte apró karját, és saját nyelvén kántálni kezdett. A szentséghordozók, köztük Veratil, követték. Aztán az

összegyűlt tömeg – Han becslése szerint lehettek vagy ötszázan – ismételni kezdte a főpap szavait. Han közelebb hajolt az egyik zarándokhoz, egy twi’lekhez.

– Mit mondanak?

– Azt mondták: ,Az Egy a Minden” – fordította folyékonyan a twi’lek. – Szeretnéd, ha tolmácsolnám neked a misét?

Mivel Han elszánta magát, hogy máris elkezdi a t’landa til nyelvleckéket, bólintott.

– Ha nincs ellene kifogásod.

A főpap ismét kántálásba fogott. Han figyelte az előbb a szentséghordozók, majd a hithű zarándokok által is visszhangzott zengzeteket.

– A Minden az Egy

– Egyek vagyunk a Minden kegyelméből.

– A Minden szolgálatában az Egy Megvilágosul.

– Áldozatunk révén eljutunk a Mindenhez. Az Egyet szolgáljuk.

– Áldozattal és verejtékkel a Minden teljesíti óhajunkat. Ha az Egy keményen dolgozik, a Minden áldása a miénk lesz.

Han elnyomott egy ásítást. Szörnyen monoton volt. Végül, majd tizenöt perc kántálás után Teroenza és a többi pap előrelépett.

– Jól dolgoztatok – jelentette ki a főpap. – Fogadjátok a Megvilágosulást!

Hant meglepte, hogy a tömeg egyöntetűen, szinte kéjsóváran felmorajlott. Teljes összhangban, mintha tényleg Egyek lennének, lefeküdtek a kövezetre, végtagjaikat maguk alá gyűrték, és üdvözült képpel, a lélegzetüket visszafojtva várakoztak.

A papok felemelték a kezüket. Han látta, hogy a nyakuknál lévő laza, redőzött bőr megtelt levegővel és pulzálni kezdett. Halk, búgó hang – vagy talán remegés – töltötte be a levegőt.

Han szeme tágra nyílt, amikor érezte, hogy valami megpróbál behatolni a testébe és az elméjébe. Félig hang, félig remegés? Nem tudta eldönteni. Empátia volt talán, telepátia, vagy a vibráció az agyában indított el valamit? Nem tudta eldönteni. Csak azt tudta, hogy erős volt…

Szökőárként zúdult rá. Érzelmi melegség, testi gyönyör; egyszerre volt mindez és még sokkal több. Hátratántorodott, le a permatonkövezetről, majd egyszerre azon kapta magát, hogy nekiütközött az egyik faóriás törzsének. Zúgó fejjel nekitámaszkodott a fának. Körmeit belevájta a háncsba, mert úgy érezte, hogy csak így tudja visszatartani magát, hogy el ne sodorja a melegség, a földöntúli gyönyör…

Han fizikailag és mentálisan is a fa törzsébe kapaszkodott, nem hagyta, hogy a mélybe rántsa az érzéshullám. Nem tudta, miből tudott erőt meríteni, de fogcsikorgatva küzdött. Egész életében a saját feje után ment, ura volt testének és elméjének, és ezt semmisem fogja megváltoztatni. Han Solónak hívják, és az elméjének vagy a testének nincs szüksége idegen segítségre, hogy jól érezze magát.

Nem!, gondolta. Szabad ember vagyok, nem valami zarándok, nem holmi bábu. Szabad, halljátok?

Fogait összeszorítva, Han úgy küzdött, mintha valódi ellenféllel állna szemben, aztán amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen abba is maradt a földöntúli érzés. Ismét szabad volt.

A zarándokok azonban szemmel láthatóan nem. A testük a kövön vonaglott, az öröm és önfeledtség mámorában zsongtak alig hallhatóan.

Han megütközve pillantott a papokra. Azok, a zarándokoktól eltérően teljesen maguknál voltak. Ezért maradnak hát ezek a szerencsédének, még azután is, hogy rádöbbennek, a fűszergyárakban akarják dolgoztatni őket, gondolta Han. Megszánta ezeket a jobb sorsra érdemes teremtményeket. Egész álló nap robotolnak, aztán felslattyognak ide, és képen vágja őket az örömérzés-remegés, amely mellett még a legjobbfajta fűszer is kismiskának tűnik.

Han elmerengett, vajon tőle is elvárják-e, hogy minden éjszaka megjelenjen ezeken az „esti áhítatokon”? Remélte, hogy nem. Most először is alig tudta eltaszítani magától a rátörő melegséget és gyönyört. Attól tartott, hogy ha minden éjszaka ki lesz téve neki, nem lesz elég ereje, elég elszántsága, hogy ellenálljon az ylesiai papok „szeretetcsomagjának”.

Ekkorra már a zarándokok is kezdtek feltápászkodni. Némelyikük alig tudott megállni a lábán. Ködös tekintetek meredtek Hanra, a legtöbben úgy néztek ki, mint a koréliai fűszer- és oobalah barlangok rabjai.

– Minden éjszaka van ilyen? – kérdezte a twi’lektől. Az idegen vöröses szemei csillogtak az örömtől.

– Ó, persze. Hát nem csodálatos?

– Dehogynem – biztosította Han, de a twi’lek túlságosan tompa volt ahhoz, hogy kihallja a cinizmust a hangjából. – Van, amikor nem tartanak ilyen „áhítatokat”? – kérdezte kíváncsian Han.

– Egyedül akkor maradnak el, hogyha valami gond van a gyárakban. Egyszer az egyik munkás megőrült, és túszul ejtett egy felügyelőt, majd szabad távozást követelt a bolygóról. Este nem tartottak áhítatot és Megvilágosulást… borzasztó volt.

– Mi történt az őrült munkással? – kérdezte Han. Az „őrült” szót persze legszívesebben az „épeszűvel” cserélte volna fel.

– Még napkelte előtt sikerült legyűrnünk, és átadni az őröknek, hála érte az Egynek – felelte a twi’lek.

Ja, értem, gondolta Han. Szóval egy napot sem bírtok ki az esti szeánszok nélkül. A mise nyilvánvalóan véget ért.

Veratil csatlakozott Hanhoz, miközben visszasétáltak a központi épülethez. Han kitért a beszélgetés elől, és a valósághoz hűen kimerültségről panaszkodott. A szentséghordozó, mondván, hogy tökéletesen megérti, visszakísérte a koréliai pilótát a betegszobához.

– Maradj itt ma éjszakára! – mondta. – Holnap reggel majd átviszünk az állandó szállásodra, a Gazdasági Központba.

– Hol van az? – kérdezte Han, és nekilátott az ízeden, de laktató reedox pörköltnek.

A szentséghordozó nagyjából északkelet felé intett a karjával.

– Innen nem látható, de vezet oda egy ösvény az erdőn keresztül. Itt találkozunk, mondjuk reggel hatkor Ennyi idő alatt ki tudod aludni magad?

Han bólintott. Később még mindig lehet, hogy sort tud keríteni egy kis szunyókálásra. – Persze.

Amikor a pap elment, kibújt a csizmáiból és a ruháiból. Másnapra tiszta ruhákat kell szereznie, különben aligha lesz szalonképesnek mondható. Elgondolkozott, hogy nem kéne-e zuhanyozni egyet elalvás előtt, de úgy döntött, hogy túl fáradt hozzá.

Han büszke volt arra a képességére, hogy bármilyen tetszőleges időpontban önmagától felkeljen, így reggel fél hatos ébredésre „programozta” be magát. Aztán érzésektől és gondolatoktól kavargó aggyal leheveredett a keskeny priccsre, és azon nyomban elaludt.

Másnap reggel egypár percébe beletelt, amíg eszébe jutott, hogy kicsoda is ő (nem szabad elfelejteni, Vykk Draygo!), és mit keres ebben a gőzkatlanban. Megkereste a zuhanyozót, és örömmel tapasztalta, hogy a relax egység az ember számára szükséges összes kellékkel fel volt szerelve.

Fütyörészve szappanozta éppen magát, és felemelte az egyik lábát, hogy lemossa róla a habot. Aztán rémületében torkán akadt a hang. Kocsonyás, zöldeskék trutymó borította a lábujjai közét!

Miután alaposabban megnézte magát, rá kellett döbbennie, hogy a burjánzás nem kímélte a hónalját, a tarkóját és más, intimebb területeket sem.

Átkozódva ledörzsölte magáról a gusztustalan gombatelepeket, még annak árán is, hogy sok helyen a bőre is vele jött. Mikor észrevette, hogy késésben van, kirobogott a zuhany alól. Szép kis helyre kerültem.

Amint kilépett a pihenőhelyiségből, egyből a várakozó orvosdroidba botlott. A droid egyik kezében az új pilóta egyenruháját, a másikban egy zsíros, szürke kenőccsel teli tégelyt tartott.

– Megkérdezhetem, uram – kezdte a droid –, hogy nem tapasztalt véletlenül túlzott… gombaszaporulatot a bőrén?

– De – morogta Han. – Kibírhatatlan a klíma ezen a bolygón. Ezzel büntetni lehetne.

– Megértem, uram – felelte a droid. Egészen őszintének tűnt. – Ha gondolja, odaadom ezt a tégelyt. Ha magára keni a tartalmát, megakadályozza a gombák elszaporodását.

– Kösz – válaszolta kurtán Han, és elvonult bekenegetni az érintett testrészeit. A kenőcs, bár borzalmas büdös volt, megnyugtatta meggyötört bőrét. Aztán felöltözködött, és megcsodálta magát a pilótaszerelésben. A színes foltokkal egész elegánsnak tűnt.

Szándékosan nem aggódott a tegnap éjjel látott zarándokok miatt. Senki sem kényszerítette az akaratgyenge bolondokat, hogy idejöjjenek, így ő sem fogja arra pazarolni az idejét, hogy a sorsuk felett meditál. Han Solo sorsa fogja érdekelni – pontosabban fogalmazva Vykk Draygóé.

Persze, merengett magában, pilótaként fogok dolgozni ezeknek az ylesiaiaknak. Talán saját hajóm is lesz. Ha ügydöntők, hogy nem tetszik a hely csak fogom a pénzemet és… meglépek. Végül is mit tehetnének, hogy megállítsanak?

Miután elnyerte a tetszését a saját látványa, kackiásan szalutált a tükörképének.

– Han Solo kadét szolgálatra jelentkezem, uram! – suttogta önelégülten. Az álma, hogy bekerüljön az Akadémiára, még sosem látszott ilyen közelinek, ilyen elérhetőnek.

Amikor elhagyta a gyengélkedőt, az első alak, akit meglátott, Teroenza volt. Han kedélyesen bólintott a munkaadójának.

– Jó reggelt, uram!

A főpap meghajtotta masszív fejét.

– Neked is, Draygo pilóta. Engedd meg, hogy bemutassak valakit, akivel sok időt fogsz együtt tölteni, amíg nálunk dolgozol! – A főpap intett valakinek, mire Han zajt hallott a háta mögül. Megpördült, aztán önkéntelenül is tett egy lépést hátra.

Első pillantásra egy hatalmas tömeget, másodikra éles fogakat és pengeszerű karmokat látott. A lény vagy három méter magas lehetett, még egy vukinál is magasabb. A bestia szája tele volt tűhegyes fogakkal, a karmai pedig biztos keresztülszelték volna a plasztacélt is. Szőrös testén mindössze egy nadrágot viselt. Az övébe ívelt pengéjű kést tűzött, a combjára erősített tokban sugárvető lógott. Kötegszerű izmok mindenütt…

Az újonnan érkező széles cápamosollyal elvigyorodott.

– Üdvözletem… – szólalt meg furcsa, susogó hangon.

– Ó Muuurgh – mutatta be a lényt Teroenza. – Togoriai. Az egyik legtiszteletreméltóbb faj a világegyetemben. A togoriaiak becsületessége és hűsége példa nélküli, tudtad te ezt?

Han felnézett a hatalmas lényre, és nyelt egy nagyot.

– Ööö… nem… – nyögte ki.

– Muuurghot a te… testőrödnek neveztük ki, Draygo pilóta. Akár a bolygón, akár azon kívül tartózkodsz, Muuurgh mindenhová el fog kísérni. Ugye, Muuurgh?

– Muuurgh szavát adta – helyeselt a togoriai.

A főpap összefonta apró karjait a törzse előtt, és szinte gúnyos mosollyal az arcán megszólalt.

– Muuurgh biztosítani fogja, hogy bárhová mégy, Draygo pilóta… bármit teszel is… biztonságban leszel.