7. fejezet

Bria

Muuurgh egy szalmazsákon feküdt összegömbölyödve, amit a népe előszeretettel használt ágyként. Han odalépett a togoriaihoz, és lehuppant mellé a földre.

– Hogy van a fejed?

– Még fáj – válaszolta Muuurgh. – A droid azt mondta, ma éjszakára itt kell maradnom. Én azonban azt feleltem, nem lehet, mert hátha Vykknek szükssszége lesz rám.

– Kösz, boldogulok – nyugtatta meg Han a szőrös teremtményt. – Meglátogatom a sullustit, eszem valamit vacsorára, majd beülök a szimulátorba egy kis céllövészetet gyakorolni. Aztán azt hiszem, korán lefekszem. Hosszú nap volt ez a mai.

– Vykk beszélt Teroenzának a kalózokról?

– Igen, beszéltem. Rögvest beszélni akar veled, amint jobban leszel. És… Teroenza megígérte, hogy visszaadja a fegyveremet is.

– Remek – mondta Muuurgh. – Vykk meg kell, hogy védje magát a kalózoktól.

– Én is pont ezt mondtam, haver – állt fel Han. – Figyelj, itt leszek a szomszédban, csak beugrom a másik pilótához. Holnap reggel újra megnézlek, rendben?

Muuurgh álmosan nyújtózott egyet, majd fekete, szőrös gombóccá gömbölyödött össze.

– Rendben, Vykk.

Han a folyosón megkereste az ügyeletes droidot, és megkérte, hogy vezesse el a sullusti pilóta szobájához.

Amint odaértek, Han megnyomta a csengőt. Egy másodperccel később valaki kiszólt sullustiul, hogy: „Gyere be!”

Han kinyitotta az ajtót, mire egy szabályos, függönyként húzódó légoszloppal találta szembe magát. Az ajtónyíláson keresztül egy hűvös, friss levegőjű szobába jutott. Az ajtó sziszegve önmagától bezáródott mögötte. Konzervlevegő, jött rá. Egy zárt légrendszerű szobába tették a sullustit, csakhogy ne lélegezze be az Ylesia levegőjét. Vajon miért?

Jalus Nebl a holovideo egység előtt ült, és éppen valami galaktikus tudósítást nézett rajta. Han odalépett a nagy szemű, lebernyeges képű lényhez, és odanyújtotta a kezét.

– Hello. Vykk Draygo vagyok, az új pilóta. Örülök, hogy találkoztunk.

Basic nyelven beszélt, remélve, hogy a másik meg fogja érteni. A teremtmény bólintott, majd a saját, dobpergésszerű nyelvén válaszolt.

– Beszéled a népem nyelvét, vagy hívjunk inkább egy tolmácsdroidot?

– Megértem – felelte nehézkesen Han sullustiul. – De rosszul beszélek. Megérted a Basicet, ugye?

– Igen – mondta a sullusti. – Egész jól beszélem a Basic nyelvet.

– Remek – váltott vissza Han az anyanyelvére. – Ha megengeded, leülök.

– Parancsolj! – intett a pilóta. – Már én is régen akartam találkozni veled, de nem voltam valami jól, és amint látod, ennek a néhány szobának a fogságára vagyok ítélve, ahol speciális, szűrt levegőt lélegezhetek.

Han leült egy alacsony padra, és közelebbről is szemügyre vette a sullustit. Nem látott külsérelmi nyomokat.

– Ez van, pajtás. Mi történt? Túl sok meló?

A sullusti apró, nedves szája idegesen megremegett.

– Túl sok küldetés, igen. Túl sok viharon repültem keresztül. Túl sokszor múlt egy hajszálon, hogy le nem zuhantam, barátom. Egyik nap felébredtem, és a kezem – a sullusti kinyitotta apró, keskeny karmokban végződő, finom ujjait –, a kezem nem hagyta abba a remegést. Többé nem tudtam rendesen irányítani a hajót. – A lény amúgy is gyászos ábrázata egy

fokkal még jobban lekonyult. Han már azt hitte, hogy a hatalmas, örökké nedves szemekből kicsordul a könny

Ránézett a sullusti kezére, és látta, hogy tényleg megállíthatatlanul remeg. Hirtelen részvétet és szomorúságot érzett a lény iránt. Szegény srác! Szörnyű lehet!

– Ebcsont beforr, haver! – mondta. – Nem lehet, hogy… tudod, csak bedurrantak az idegeid, vagy ilyesmi?

– A stressz, igen, az lehet – felelte a sullusti. – Túl sok küldetés, túl kevés pihenés, nap mint nap. Túl sok vihar De volt más is… túl sokat vittem sensostimet. Az orvosdroid szerint nem jól tolerálom. Nagyon beteggé teszi Jalus Neblet.

Han kényszeredetten fészkelődni kezdett a padon.

– Úgy érted allergiás vagy a sensostimre?

– Igen. Rögtön azután felfedezték, hogy elkezdtem szállítani. Megpróbáltam távol tartani magam tőle, de ennek a bolygónak még a levegőjét is átitatja. Még az üvegcsékből is kiszabadulnak az apró részecskék a levegőbe. Amikor Jalus Nebl belélegzi, napokon, heteken, ylesiai éveken keresztül… rossz hatással van. Izomrángások, meglassult reflexek. A gyomrot is megzavarja, a légzés nehézzé válik…

– Ezért tettek hát be ide ebbe a szűrt szobába – mondta Han. – Megpróbálják kitisztítani a szervezetedet.

– Igen. Újra repülni akarok, kedves pilótatársam, Draygo. Te, gondolom, meg tudod ezt érteni, ugye?

Han rágondolt, hogy mit érezne, ha nem repülhetne többé – ha annyira túlhajtaná magát, és a fűszer kipárolgása annyira kikezdené az egészségét, hogy a keze állandóan remegne –, majd lassan bólintott.

– Hé, pajtás – mondta őszintén. – Tényleg sajnállak. Remélem, hamarosan jobban leszel. – Lehalkította a hangját, és átváltott csempész szlengre. – Ért te kereskedődumát, barát?

A sullusti bólintott.

– Nem beszélem – felelte hasonlóan halkan –, de érteni jól értem.

Han felpillantott a mennyezetre. Vajon az ylesiaiak vagy a biztonságiak figyelik a szobát? Nem tudhatja biztosan. Azon

ban eddig még nem sok olyan droiddal találkozott, amelyik le tudta volna fordítani a csempésznyelvet, amely egyébként legalább egy tucat nyelv és dialektus észbontó keveréke volt mindenféle szintaktikai szabályok nélkül. Feltekerte a holoadás hangerejét… majd még feljebb, és alig hallhatóan, szinte tátogva megszólalt.

– Barátpilóta, mikor kéz remeg nem megint, én lennék te, nem szól viszlát, elrepül rossz fűszerbolygó. Gyors, gyors. Ért?

A sullusti bólintott.

Han némileg lejjebb vette a híradó hangerejét, majd úgy folytatta a társalgást, mintha mi sem történt volna.

– Az egyik nap megtámadtak a kalózok. A sullusti előrébb hajolt.

– Mi történt?

– Lőtték a hajómat, mint a fene, megrongálták a hiperhajtóművet, de sikerült leszednem az egyiket rakétával – felelte Han, miközben karjával hevesen gesztikulált. – Az Alderaanra kellett mennem javításra. Voltál már ott?

– Szép bolygó – jegyezte meg fanyarul Jalus Nebl. – Bizonyos szempontból túl szép is.

– Mesélj még róla! – kérte Han. – Amúgy, amikor visszajöttem, Teroenza legalább egy fél óráig nyaggatott, hogy néztek ki a kalózok hajói, miért nem adtak le figyelmeztető lövéseket, miért nem próbálták meg elfoglalni a Dreamet, meg ilyesmik. Az a marha nagy megérzésem, hogy több volt ez, mint egyszerű kalóztámadás. Először is, ott vártak ránk, ahol találkozni kellett volna a másik hajóval. Hogyan tudnak rájönni a koordinátáinkra?

– Ah! – jegyezte meg a sullusti. – Majdnem biztos, hogy nem egyszerű, véletlen támadások ezek, pilóta.

– Kérlek… hívj Vykknek! Tüdőd, legalább nekünk, pilótáknak, össze kéne tartanunk.

– Akkor te pedig hívjál Neblnek. Ez a fiókanevem.

– Köszönöm. Tehát, mit gondolsz, mi folyik itt?

– Azt hiszem, hogy a t’landa tilek amiatt aggódnak, hogy ezek a „kalózok” valójában a Nal Huttáról jönnek. Hutt hajók, kalóznak álcázva.

Han halkan füttyentett.

– Xendor összes fattyára… ez nem piskóta! A huttok egymás között háborúznának?

– Nem olyan nehéz ezt elhinni – válaszolta Nebl zordan. – Elég, ha egy kis időt tölt az ember a huttok között. A hutt szövetségek meglehetősen kérészéletűek. Egy hutt hűsége addig tart, amíg van hatalmad vagy pénzed.

– Kezd összeállni a kép – mondta Han, és miközben kényelmetlenül fészkelődött a padon, arra gondolt, hogy milyen közel is járt ezek szerint ahhoz, hogy sodródó űrszemétté váljon. – A Nal Huttán részekre szakadt a hutt közösség?

– Pontosan. Valamelyik család vagy klán általában magához ragadja a hatalmat, hogy aztán nemsokára áldozatul essen egy másik család feltörekvésének. Nem csoda hát, ha a huttok-nál kevésbé tisztességes élőlény kevés van a galaxisban. Egy huttnál ételkóstolónak lenni szinte biztosíték a rövid élethez, Vykk. Nagyon nehéz ugyan őket megmérgezni, ez azonban mégsem gátolja meg az orgyilkosokat attól, hogy időről időre megpróbálkozzanak vele… hiszen néha azért sikerrel járnak. A klánok továbbá nem vetik meg a rakéták, kémek és földi csapatok használatát a céljaik elérése érdekében.

– De hát a huttok ennek a bolygónak a tényleges urai, nem? – mutatott rá Han.

– Ááá! Tehát találkoztál Zawallal?

– Ha ő az a felfújt anyaszomorító azon a repulzoros lebegőn, akkor igen. Igaz közvetlenül még nem volt szerencsém találkozni vele.

– Ne is vágyj rá, Vykkl Zawal a többi hutthoz hasonlóan nagyon nehéz eset. Lehet, hogy az itteni papoknak nehéz a kedvükre termi, de a huttokhoz, az ő gazdáikhoz képest kismiskák.

– Mi folyik hát ebben a világban? Itt vannak a bolygót uraló huttok, akik összeakaszkodtak más hutt klánokkal a Nal Huttáról, de miért? – Han egy pillanatnyi töprengés után megválaszolta saját kérdését. – Hát persze. A fűszer miatt.

– Természetesen. A huttok és a t’landa tilek, a kirakatbábuik két úton húznak hasznot Ylesiából. Egyszer ott van a feldol

gozott fűszer. Az ylesiai huttoknak azonban meg kell venniük a fűszert azoktól a hutt családoktól, akik a nyersanyagot szállítják. Hallottál már valaha Jiliacról vagy Jabbáról?

– Jabba? – ráncolta össze a szemöldökét Han. – Jabba, a hutt? Azt hiszem, hallottam róla. Nem ő az a tag, aki a Nar Shaddaat, a Nal Hutta körül keringő csempészbázist irányítja?

– De igen. Az ideje felét otthon, a Nal Huttán tölti, a másik felében pedig a fűszerközvetítői akcióit szervezi egy isten háta mögötti bolygón, a Tatuinon keresztül.

– Tatuin? Sosem hallottam róla. Nebl megvonta a vállát.

– Higgy nekem, ne is nagyon akarj odamenni! Porfészek.

– Nem felejtem el. Szóval ez a Jabba meg a Jiliac fogja a nyersfűszert, és ideszállítja feldolgozásra. Igaz?

– Igen. De sejtésem szerint egy ideje azzal is megpróbálják növelni a hasznukat, hogy kalóznak álcázott hajókat küldenek ki, és elfogdossák az ylesiai fűszerszállítmányokat. Így ez a két hutt ingyen jut hozzá a feldolgozott fűszerhez… ez pedig nem megvetendő szempont a részükről.

Han elgondolkozva bólogatott.

– Nocsak, nocsak. A kígyó a saját farkába harap…

– Valahogy úgy. Én könnyen fel tudom róluk tételezni. Han beletúrt a hajába, és felsóhajtott. Nagyon hosszú nap

volt ez a mai.

– Ja, ahogy én is hallottam, egy hutt a saját nagyanyját is eladná – már ha van nekik olyan –, csak fizessék meg.

– Ezért legyél hát nagyon-nagyon óvatos, ifjú Vykk. Mondd meg Teroenzának, hogy fejleszteni kell a hajóink páncélzatán.

– Már megmondtam.

– Jó. Sőt nagyobb tűzerő sem ártana.

– Igen, igazad van. – Han elkapta a sullusti tekintetét. -Nebl, most, hogy ilyen nyíltan beszélünk, árulj el nekem valamit! Ugye ez a vallásos dolog, amit a papok ráerőltetnek a szerencsétlen zarándokokra, csak egy nagy kamu.

– Az azért talán nem, Vykk. De pontosan én sem értem, hogy mi ez az úgynevezett Megvilágosulás. Én nem vagyok

hívő, tehát rám nem hat, de abból ítélve, ahogy a zarándokok reagálnak rá, mámorítóbb lehet egy nagy adag fűszernél is.

– Ja, alaposan főbe kólint, az biztos – helyeselt Han. – Szerintem ez az egész zarándokosdi csak arra jó, hogy meglegyen az ingyenmunkaerejük itt az Ylesián, és olcsón tudjanak fűszert előállítani.

– Nem csak ez az egyetlen mozgatóerő, Vykk. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a papok és a huttok két úton is hasznot húznak a kolóniákból?

– Igen – felelte Han. – Folytasd, mi tehát a második módszer?

– Rabszolgák – bökte ki Nebl. – Képzett, engedelmes rabszolgák. Az ylesiaiak eladják a gyári munkásokat, amikor már úgy gondolják, hogy teljesen képzettek, és minden ellenállásukat megtörték. Ekkor más bolygókon áruba bocsátják őket. A helyüket pedig az újonnan érkező zarándokokkal pótolják.

– A rabszolgáknak pedig ekkorra már alaposan kimosták az agyukat, vagy pedig egyszerűen túl gyávák ahhoz, hogy ellenálljanak, netán elmondják az igazat a többi zarándoknak, hogy mi vár rájuk az Ylesián.

– Igen. És még ha beszélnének is, ki hallgat egy rabszolgára? Ha pedig egy rabszolga túl sokat fecseg… – Nebl félreérthetetlenül elhúzta a kezét a torka előtt. – Nem nehéz elhallgattatni egy rabszolgát.

Han a 921-esre gondolt. Azt mondta, már majdnem egy éve van az Ylesián…

– Mennyi idő telik el, amíg kihajóznak egy rabszolgát? És hová viszik őket?

– Általában egy év A legerősebbeket a Kesselre küldik a fűszerbányákba. A csinosabbját… nos, ők szerencsésebbek. Belőlük bártáncosok lesznek, esetleg a katonák nyilvánosházaiba kerülnek. Nem egy szép élet, de sokkal könnyebb, mint a bányákban robotolni a sírig.

Nebl élénken figyelte Hant a nedves, csillogó szemeivel.

– Miért kérdezed? Van valaki a rabszolgák között, aki érdekel?

– Nos… lehet – ismerte be Han. – A sensostimgyárban dolgozik, a legalsó szinten. Már közel egy éve van itt.

– Hát, ha tényleg érdekel a lány, Vykk, akkor jobb, ha kijuttatod onnan – mondta a sullusti. – A sensostim munkások halálozása igen nagy. A fűszer összevagdossa őket, aztán az a gomba belekerül a vérkeringésbe, és… – Felfelé bökött az ujjával. – Hozd ki onnan! Az egyeden reménye, hogy még azelőtt kihajózzák rabszolgaként.

– Kihajózzák? – Han szívébe késdöfésként mart bele a félelem, hogy talán soha többet nem látja a 921-es zarándokot újra. – Mi? Reménykedjem abban, hogy valamelyik istenverte katonai tábor kupijában lehet birodalmi lotyó?

– Jobb, mint vérmérgezésben lassan, kínok közt meghalni…

Miközben Han agya sebesen forgott, nem tudta kiverni a fejéből a hallottakat.

– Figyelj, Nebl. Örülök, hogy beszéltünk. Később még visszajövök, és meglátogatlak. Most azonban… valamit sürgősen el kell intéznem.

A sullusti kedélyesen bólintott.

– Megértem, Vykk.

Mire kiért, a röpke ylesiai nap már a vége felé járt. A zarándokok már biztos az esti áhítaton vannak. Ha siet, még elérheti a 921-est, és szót válthat vele. Meg kell találnia a módját, hogy hogyan tudná kijuttatni a gyárból, és mégis az Ylesian tartani.

A párás hőség és a szemerkélő eső ellenére Han kocogni kezdett az őserdőn át kanyargó, immár ismerős ösvényen. Öt perc múlva már majd kiszakadt a tüdeje, de csak nem lassított. Látnia kell a 921-es arcát, meggyőződni, hogy még mindig itt van az Ylesian.

Mi van, ha közben már elszállították valahová? Sosem találja meg… soha! Han érezte, ahogy a félelemtől elszorul a torka, de ennek ellenére kitartóan, az összes ismert nyelven szidni

kezdte magát. Mi ütött beléd, Solo? Türtőztesd magad! Kezdesz sínre kerülni itt az Ylesian. Az év végére egész szép kis összeg gyűlik össze a coruscanti számládon. Miért kell elveszteni a fejed egy megkergült vallási fanatikus miatt? Tedd túl magad rajta!

A teste és a szíve azonban nem vett tudomást az eszéről. A léptei egyre hosszabbak és sebesebbek lettek, míg a végén szinte már lélekszakadva rohant. A Virágmezőknél járt, amikor az egyik kanyar után szembetalálkozott az első zarándokokkal, akik visszafelé tartottak az esti áhítatról. Alig álltak a lábukon, a fátyolos szemek azonban mennyei gyönyörről árulkodtak.

Han megpróbálta átverekedni magát a tömegen, mintha csak az árral szembe úszó hal lenne. A mélyülő félhomályban az arcokat fürkészte, benézett a sapkák alá, és csak kereste, csak kereste…

Hol lehet a lány?

Egyre növekvő aggodalomtól vezérelve megragadta egyik másik zarándok karját, és a 921-es zarándok hollétéről kérdezte őket. A legtöbb nem is vett tudomást róla, mások tátott szájjal, némán bámultak vissza rá, de végül egy koréliai asszony a háta mögé bökött a hüvelykujjával. Han a csoport mögött kicsit leszakadva meglátta a 921-est. Örömében felsóhajtott. A futástól még mindig fújtatva, kipirultan és verítékben úszva a lány elé sietett.

– Hello – lihegte, és csak remélni tudta, hogy a lány elnézi neki a suta megszólítást.

A lány ráemelte a tekintetét.

– Hello – felelte bizonytalanul. – Eltűntél egy időre.

– Repültem – mondta Han, és megfogva a lány karját csatlakozott hozzá. – Szállítanom kellett valamit.

– Ó!

– Hogy vagy? – kérdezte Han.

– Jól – válaszolta a lány – A Megvilágosulás csodálatos volt ma éjszaka.

– Igen – egyezett bele vigyorogva Han. – Biztosan az volt.

– Milyen volt az utad, Vykk? – kérdezte hosszas hallgatás után a lány Han majd elolvadt a kérdés hallatán: ez volt az első alkalom, hogy a lány a legcsekélyebb érdeklődést mutatta az irányába.

– Végül is jól alakult – felelte Han, miközben azon mesterkedett, hogy a sáros ösvényen megpróbálja a lehetőségekhez képest nem összesározni a csizmáját. Idefelé térdig felcsapta a lába szárát a nagy sietségben. – Habár kalózok támadtak meg.

– Jaj, ne! – mondta a lány rémülten. – Kalózok! Megsebesülhettél volna!

Han elmosolyodott, és fogást váltva immár kéz a kézben sétáltak.

– Rendes tőled, hogy aggódsz értem – jegyezte meg Han egy csipetnyi gúnnyal a hangjában. Egy pillanatig azt hitte, hogy a lány el fog húzódni tőle, de semmi ilyesmi nem történt.

Mikorra elérték a szállásépületet, teljesen besötétedett. Han megint ugyanott, a kiszűrődő lámpafény és az éjszakai sötétség határán állt meg. Levette az infraszemüvegét a lány arcáról.

– Mit csinálsz? – kérdezte idegesen a 921-es zarándok.

– Látni akarlak – válaszolta Han. – Tudod, ez a szemüveg eltakarja a szemed. – Megfogta a lány kezét, és az ajkához emelve csókot lehelt rá. – Nagyon hiányoztál, amíg távol voltam – suttogta.

– Tényleg? – Han nem tudta eldönteni, hogy a gondolat örömmel vagy bosszúsággal tölti el a lányt. Talán mindkettővel.

– Igen. Gondoltam rád – folytatta lágyan. Felötlött benne, hogy életében először őszinte egy lánnyal az érzéseivel kapcsolatban. Életében először nem színészkedett. – Igaz, nem akartam – tette hozzá félszeg mosollyal –, de gyakran eszembe jutottál. Valld be, te is gondoltál rám! Legalább néha?

– Én… én… – tétovázott a lány – Nem is tudom… – Meg-próbák elhúzódni Hantol, de a fiú nem engedte. Csókolni kezdte a lány ujjait, a sebes, kikezdett ujjakat. A lágy bőr érintése mámorítóbb volt bármilyen alderaani sörnél. Ezernyi apró, finom csókot nyomott a lány bütykeire, az ujjak végére.

– Ne csináld… – suttogta. – Kérlek…

– Miért? – kérdezte Han, azzal megfordította a kezet, és ajkával megérintette a lány csuklóját. Érezte a szapora pulzusát, belepuszilt a tenyerébe, végigsiklott a régi és új forradásokon. – Nem jó érzés?

– Igen… nem… nem tudom… – A lány már a sírás határán állt. Elrántotta a kezét, és ezúttal Han nem ellenkezett, de azért tett egy lépést előre, hogy elkapja a zarándok köpenyének szegélyét.

– Kérlek… – mondta, miközben egyaránt tartotta a lányt a kezével és a tekintetével. – Kérlek… ne menj el! Nem érzed, hogy mit jelentesz nekem? Aggódom érted, folyton rád gondolok… Fontos vagy nekem. – Kaparó torkával nyelt egyet. – Tényleg.

A lány nagyot sóhajtott, ami leginkább feltörő zokogásnak hallatszott.

– Nem akarom, hogy foglalkozz velem! – mondta elfúló hangon. – Nekem nem szabad ezt csinálnom…

– Még a nevedet sem árulod el – mondta Han, és hagyta, hogy a keserűség átjárja a hangját.

A lány menekülésre kész madárkaként állt ott, szomorú, tágra nyílt szemekkel.

– Én is sokat gondolok rád – suttogta végül. Megremegett a hangja. – De nem lenne szabad. Én csak az Eggyel, a Mindennel törődhetek! Arra késztetsz, hogy megszegjem a fogadalmaimat, Vykk! Hogyan adhatnék fel mindent, amiben hiszek?

Han szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta, hogy a lány sem teljesen közömbös iránta.

– Mondd meg a neved! – kérlelte. – Kérlek…

A lány rámeredt, a szemébe könnyek szöktek, aztán suttogva megszólalt:

– Bria. Bria Tharen.

Azzal egyeden szó nélkül megragadta a köpenye szélét, és futásnak eredt, majd eltűnt az épület ajtajában.

Han csak állt a feketeségben, és lassan széles mosolyra húzódott a szája. A kimerültsége szertefoszlott, úgy érezte, mint

ha repulzoros csizmákon a talaj felett lebegne. Mosolyogva nekiindult, és az sem érdekelte, hogy időközben megnyíltak az ég csatornái, és ömleni kezdett az eső.

Gondolt rám… merengett, miközben a ragacsos sarat taposta. Bria… szép név. Olyan, mint a muzsika. Bria…

Másnap, egy álmatlan, gondolkodással és tervezgetéssel töltött éjszaka után, Han felkereste Teroenzát. Nagyjából egy kilométerre a sekély ylesiai óceántól, egy iszapgödörben heverészve talált rá a főpapra és Veratilra. Szemmel láthatóan élvezték a semmittevést, nyakig merültek a meleg iszapba. Időnként valamelyikük a hátára fordult, és meghentergőzött a gödörben, ha valahol már lepergett a bőréről a sár.

A két gamorrai őr valószínűleg nagyon irigyelhette a gazdáit. Han viszont, ahogy közel ért, és megcsapta az orrát a pocsolya szaga, elfintorodott. Fújj! Olyan szaga van, mintáz egyhetes vrelt dögnek!

A koréliai óvatosan egyensúlyozva megállt a gödör szélén, és intett, hogy felhívja magára Teroenza figyelmét.

– Ööö, uram! Szeretnék egypár szót váltani, ha lehetne. A főpap az iszapfürdő miatt éppen jókedvében volt. Meglengette alulméretezett karját.

– A mi kis hős pilótánk! Gyere, csatlakozz hozzánk!

Hogy másszak bele ebbe a trutyiba? Szándékosan? – rémüldözött Han, és igyekezett elfojtani a fintorgását. Tudta azonban, hogy a t’landa til nagy kegyet ajándékozott neki. Felsóhajtott.

Amikor Teroenza ismét ránézett, elvigyorodott, és barátságosan visszaintegetett. Lecsatolta a fegyverövét, és hagyta, hogy az újonnan visszaszerzett pisztolya tokostul a földre hulljon. Aztán lecibálta a csizmáit, kibújt a kezeslábasából, és csak az alsóneműjét hagyta magán. Majd az övtáskáját óvatosan, szájjal az iszapgödör felé ráhelyezte a kupac tetejére.

Végül némi erőltetett mosolygás kíséretében lelépett a peremről. Vörös iszap ölelte körül a lábát, és egy pillanatra el

fogta Hant a félelem, amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha teljesen elnyeU az iszapverem. Szerencsére azonban szilárd talajhoz ért a lába. Mosolyogva és integetve elindult a két t’landa til felé, és addig gázolt elszántan az iszapban, amíg az el nem lepte a combját is.

– Hát nem csodálatos? – kérdezte Veratil, és előzékenyen kihalászott egy marék iszapot, és bedörzsölte vele Han hátát. – A galaxis minden kincse nem ér fel egy jó kis iszapfürdővel!

Han élénken bólogatott.

– Igen. Pompás!

– Azt javaslom, henteredj meg! – javasolta Teroenza. – Engem mindig felfrissít egy nehéz nap után. Próbáld csak ki!

– Remek! – egyezett bele Han, és összeszorított foggal vigyorgott. – Azt hiszem, pont egy jó iszapfürdőre van szükségem! – Lassan belemerült az iszapba, majd az orrát befogva átfordult a hátán. Nem sokat javított a hangulatán, amikor rájött, hogy a vörös iszapot hosszú fehér férgek népesítik be. Feltételezte, hogy nem lehetnek húsevők, hiszen akkor a papok sem élveznék annyira a fürdőzést.

Bria kedves. Remélem, értékeim’ fogod, gondolta, ahogy ismét felült, immár tetőtől talpig iszaposán.

– Csodás! – mondta hangosan. – Olyan… puha!

– Nos hát, Draygo pilóta… miért akartál beszélni velem? – kérdezte a főpap, miközben nagy élvezettel mélyebbre süllyedt a pocsolyában.

– Nos, azt hiszem, megoldottam a problémáját, uram. A problémát, hogy hogyan tudná rendbe szedni a gyűjteményét.

Teroenza érdeklődve oldalra hajtotta masszív fejét.

– Tényleg? Hogyan?

– Megismerkedtem az egyik zarándokkal, egy szülőbolygómról származó fiatal lánnyal. Mielőtt zarándokként idejött volna, múzeumban szeretett volna dolgozni. Ért a régiségekhez. Ritkaságok, gyűjtemények, ilyesmi. Szerintem ő szépen fel tudná dolgozni és rendben tartani a kollekcióját.

Teroenza figyelmesen végighallgatta, majd iszapzuhatagot fröcskölve szerteszét, ráült a hátsó lábaira.

– Nem tudtam, hogy az egyik zarándokunk képzett lenne ilyen téren. Talán elbeszélgetek ezzel a lánnyal. Mi a száma?

– 921-es, uram.

– És hol dolgozik?

– A sensostimgyárban, uram.

– Mióta van itt az Ylesián?

– Majdnem egy éve, uram.

Teroenza odafordult Veratilhoz, és a két pap a saját nyelvén társalogni kezdett.

Nekem is megkell tanulnom a nyelvet, gondolta Han. A számítógépen még korábban talált egy alapszintű hutt nyelvoktató programot, és az elmúlt hónapban tanulgatta is. A t’landa til nyelvről azonban sem oktatóprogram, sem szótár nem volt. Hegyezte a fülét, hátha elcsíp egy-két szót, de hamar rájött, hogy a hutt és a t’landa til nyelv különbözik egymástól annyira, hogy egy kukkot se értsen.

Veratil visszafordult Hanhoz, és megszólalt:

– Az a 921-es zarándok… a te fajod szemszögéből nézve vonzó, csinos? Teszem azt, szexuális partnerként örömödet lelnéd benne?

Han mélyen az iszap alatt ökölbe szorította a kezét.

– A 921-es? Nem, uram… ami azt illeti… őszintén szólva olyan ronda, hogy ha lemegy a bányába, feljön a ryll.

Alighogy befejezte, mindkét pap hörögve csapkodni kezdte a mellkasát apró kezével, ami náluk valószínűleg tetszésnyilvánítás lehetett, amivel a frappáns kifejezést díjazták.

– Nagyon jó, Draygo pilóta – bömbölte Teroenza. – Jópofa fickó vagy Utána fogok nézni ennek a fiatal lánynak. – Belecsapott néhányat az iszapba, hogy még jobban ellepje a véknyát. – Ahhhh… – sóhajtott fel elégedetten.

– Veratil – Han addig forgolódott az iszapban, amíg a szentséghordozó elé nem került –, van valami, amire már régen kíváncsi vagyok. Megengeded, hogy feltegyek egy kérdést?

– Persze – felelte a fiatalabb pap.

– Hogy csináljátok azt a dolgot a zarándokokkal az esti áhítatokon? Amit Megvilágosulásnak hívnak? Bármi legyen is ez, mély nyomokat hagy bennük.

– A Megvilágosulás? – kuncogott fel Veratil dörgő hangon. – A gyönyör pillanatai, amit a zarándokok isteni adományként élnek meg?

– Igen – felelte Han. – Magam még sosem éltem át – ismerte be. Mert ellenálltam neki, ahogy csak tudtam, tette hozzá magában. Mert a legutolsó dolog, amire vágyom, hogy egy olyan ronda behemót, mint te, btizgálja az örömneuronjaimat..

– Ez azért van, mert te erős akaratú személy vagy, Draygo pilóta – magyarázta Veratil. – A zarándokaink azért jönnek ide, mert nem erős akaratúak. Gyengék, és útmutatást keresnek. Továbbá az étrendjüket is úgy alakítjuk, hogy még jobban… formálhatók legyenek.

Teroenza vette át a szót.

– A Megvilágosulás nekünk, a t’landa til hímeknek azon a képességén alapul, amivel párzási időszakban magunkhoz csalogatjuk a nőstényeinket. Rezonanciafrekvenciát hozunk létre az illető agyában, amely ingerületbe hozza a gyönyörközpontot. A búgó vibrációt a nyaktasakjaink szőrszálai között beáramló levegő okozza. A nőstényeink nem tudnak ellenállni neki.

– Nekünk, hímeknek van valamennyi empátiás képességünk – folytatta Veratil. – Azzal, ha kellemes dolgokra gondolunk, át tudjuk ültetni ezeket az érzéseket a zarándokokba. Ez a két tulajdonság kombinációja alkotja a Megvilágosulást.

– Ügyes trükk – ismerte el Han. – Nehéz végrehajtani?

– Egyáltalán nem – felelte Teroenza. – Ami nehéz, az az, hogy végigálljuk azokat a végeérheteden beszédeket és imákat. Én egyszer majdnem elaludtam, miközben arra vártam, hogy végre rám kerüljön a prédikálás sora.

– Tavaly az egyik szentséghordozó tényleg el is aludt -röhögött fel Veratil a fajának mély dörgő hangján. – Palazidar szépen összecsuklott. A zarándokok meg tisztára felháborodtak.

Mindkét pap láthatóan jót mulatott ezen a történeten. Han velük nevetett, de belülről majd szétvetette a méreg. A tántorgó zarándokokra gondolt, a szemükben ragyogó mély hittel, áhítattal. Garrís Shrike összes disznósága eltörpül e mellett a hely mellett, gondolta undorodva. Maki végre igazán a körmére koppinthatna ezeknek az alávaló férgeknek…

Egy pillanatig azt kívánta, bárcsak ő lenne az a valaki. Aztán eszébe jutott, hogy a legbiztosabb módja annak, ha tartósan el akarja választani a törzsét a fejétől az az, ha mások dolgába üti az orrát. Bria kedvéért miért mész minden szarba bele?, gúnyolódott a józan esze.

Azért, válaszolt a szíve, mert Bria biztonsága legalább olyan fontos lett, mint a sajátom. Nem tehetek róla. Így alakultak a dolgok…

Most, hogy teljesítette, amiért jött, Han gondolkozni kezdett azon, hogy hogyan szabadulhatna meg illendően az iszap és a papok társaságától.

Egy repulzorlebegőn érkező hutt mentette meg a helyzetet. A huttot egy csapatnyi gyalogos őr vette körül, akik szuszogva próbáltak lépést tartani urukkal a rekkenő forróságban.

– Zawal! – köszöntötte a hutt felettesét vigyázzállásban Teroenza. Han kényszeredetten ugyanígy tett.

Ez volt a koréliai első közvetlen találkozása egy huttal, de Han megpróbálta nem feltűnően bámulni a lény gigászi, féregszerű alakját, a hatalmas dülledt szemeket, a barna bőrét és a szája sarkából csöpögő zöld nyáltengert. Fújj… ezek még rondábbak, mint Teroenza és csapata, gondolta Han. Emlékeztette ugyan magát, hogy a huttok civilizációja ősibb még az emberi fajnál is, de még így sem tudott felülkerekedni a megjelenésük okozta viszolygáson.

Vagy talán az a tudat émelyítette, hogy a huttok voltak azok, akik megálmodták a vallásos zarándokhely álcájával működő ylesiai rabszolga-kereskedelmi központot.

A hutt odahajolt Teroenzához, és azt mondta huttul:

– Üzenetet kaptam otthonról. Jabba és Jillac mindent tagad, és nekünk sincs bizonyítékunk. A klán tanács megtagadta a…

– Han itt nem értette a szót – …így nem marad más választásunk. .. – azzal egy Han számára ismeretlen kifejezéssel befejezte a mondandóját.

– Sajnálatos – felelte Teroenza szintén huttul. – Őkegyelmessége, mi a helyzet a kérelmemmel, a csapatutánpótlással, a fegyverekkel, a hajók páncélzatának megerősítésével?

– Elfogadva – felelte Zawal. – Bármelyik nap megérkezhet.

– Remek.

Teroenza átváltott Basicre.

– Zawal, szeretném bemutatni a mi bátor pilótánkat, Vykk Draygót. Ő mentette meg egy rakomány sensostimünket.

A hatalmas hutt torokból olyan mély hangú nevetés tört fel, hogy Han szinte érezte a talaj remegését.

– Üdvözöllek, Draygo pilóta. Fogadd legmélyebb hálánkat!

– Köszönöm, uram… Teroenza feltartotta apró kezét.

– A helyes megszólítás „Őkegyelmessége”, Draygo pilóta.

– Rendben. Nos, köszönöm. Őkegyelmessége. Öröm a számomra, hogy önt szolgálhatom.

Zawal ismét felkuncogott, és huttra váltva odafordult Teroenzához.

– Szerfelett udvarias és figyelmes fiatalember… mármint ahhoz képest, hogy ember. Intézkedtél a jutalmáról? Azt szeretnénk, ha elégedett maradna.

– Intézkedtem, Őkegyelmessége – felelte Teroenza.

Han természetesen semmi jelét nem adta, hogy megérti a hutt nyelvű társalgást.

– Helyes, helyes – mondta Zawal.

Han állva figyelte, ahogy a lény megfordítja a repulzoros lebegőjét, és tovasiklik. Teroenza és Veratil hangos szuszogások közepette elkezdett kikászálódni az iszapgödörből. A főpap Basic nyelven szólt Hanhoz.

– Őkegyelmessége elégedett a teljesítményeddel, pilóta. A gyár üzemvezetője tájékoztatott arról, hogy mikorra lesz kész a következő szállítmány a berakodásra?

Han közben szintén a gödör pereme felé tartott.

– Azt mondta, uram, hogy a hét végére. Közben kéthajónyi zarándok érkezése várható az űrállomásról, az egyik holnap, a másik holnapután.

– Jó. Nem szeretnénk munkások nélkül maradni a gyárakban.

Ahogy kiért, Han felnyalábolta a ruháit, aztán megfordulva az egy kilométerre lévő óceán felé intett.

– Azt hiszem, elsétálok odáig, és lemosom magam – mondta –, mielőtt felöltöznék.

– Á, értem – felelte Veratil. – Mi tisztálkodásra használjuk az iszapot, de nem tapad úgy a bőrünkhöz, mint ahogy látom a tiedhez. Mi csak megszárítkozunk, megrázzuk magunkat – jelentette ki, majd kavargó porfelleg kíséretében ékesen demonstrálta is –, és már le is jött minden.

– Látom – felelte Han. – Én azonban csak vízzel tudom lemosni magamról.

– Csak vigyázz, hogy ne menj be túl mélyre az óceánba, Draygo pilóta! – figyelmeztette Teroenza. – Az ylesiai óceánok némelyik lakója meglehetősen hatalmas, és igen nagy az étvágya.

– Igenis, uram.

A ruháit és a csizmáját amennyire csak lehet eltartva vörös iszappal fedett testétől, Han gyalogszerrel nekiindult az óceán felé. Látni még nem látta a homokdűnéktől, de már érezte a meleg, sós illatot.

Amikor nemsokára odaért, először csak térdig merészkedett óvatosan a vízbe, aztán leguggolt, és hagyta, hogy körbenyaldossák a hullámok. Miután teljesen belemerült a vízbe, teste gyorsan levedletté magáról a vörös iszappáncélt.

Aztán kilépdelt a homokos partra, keresett magának egy kényelmes helyet, és kifeküdt száradni. Érezte, ahogy az egyre halványuló ylesiai nap cirógatja a bőrét és megszárítja. A haja ugyan csapzott és kemény maradt a sótól, de az iszapnál minden csak jobb lehet, vigasztalta magát.

Már majdnem elszundikált, amikor eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett. Talpra ugrott, odarohant a ruháihoz, és felkapta

az övtáskáját. Elővigyázatosan körülnézett, mielőtt előhúzta volna belőle az Ylesian Dreamból „kölcsönvett” apró hangrögzítőt, majd miután látta, hogy még mindig felvételen van, határozott mozdulattal kikapcsolta.

Megnyugodva, hogy sikeresen felvette az egész beszélgetést, ami közte és az ylesiai papok között zajlott, Han visszasétált a partra, lefeküdt a puha homokba, és a jól végzett munka örömével álomba szenderült.