VI.

 

 

Bőréhez tapadó vékony műanyag ruhájában verejtékezve és elkeseredetten kuporgott Tod egy fa villás elágazásában. Térdeit felhúzta, fejét lehajtotta, két lábszárát átölelte karjával, s lassan előre-hátra himbálta magát. Tudta, hogy ezen a helyen biztonságban van, legalábbis egy ideig – a fa húsos ujjai az ágak sudár végein egy csomóban himbálóztak, és nem hajlottak vissza, a fa törzse felé. Azon töprengett, hogy milyen lehet meghalni. Talán hamarosan halott lesz, és akkor majd megtudja. S most bizony már akár halott is lehetne,

A nevek, amelyeket kitalált, tökéletesek voltak, s mind egy családhoz tartoztak: Sol, Merkúr, Vénusz, Terra, Mars, Jupiter... Tizenegy ilyen név. És ha szükséges, ki tud találni még egy tizenkettediket is.

De minek?

Újra visszasüllyedt abba á sötétségbe, amelyben s'emmi más nem létezett, csak a milyen lehet halottnak lenni? konokul visszatérő kérdése.

Nyugalom – gondolta. – Senki sem fog kinevetni.

Előtte, a dzsungel talaján megmozdult valami fehérség.

Azonnal Aprilra gondolt, aztán dühösen elhessegette a gondolatot. April most bizonyára alszik, befejezve azt a jelentéktelen feladatot, amely már régóta foglalkoztatja. Az ott lent vagy Blynken, vagy Rhea. Nagyon hasonlítanak egymásra.

Egyébként teljesen mindegy.

Behunyta a szemét, és abbahagyta a hinibálózást. Senkit sem látott, és őt sem láthatta senki. Ez volt a legjobb, amit tehetett. Ült tehát, hagyta múlni az időt, és amikor egy kéz megérintette a vállát, majdnem lepottyant a fáról.

– A keservit! Blynken?

– Én vagyok, Rhea. – A gyerek, mint Alma összes leánya, korához képest magas volt, és ragyogott az egészségtől. Mikor is történt? Hat... nyolc... kilenc földi évvel ezelőtt landoltak.

– Menj, keress gombát – morgott Tod. – Hagyj nekem békét!

– Gyere vissza – mondta a lány.

Tod nem volt hajlandó válaszolni. Rhea letérdelt mellette, karját ráfonta: az elágazó ágra, hátát a törzsnek támasztotta, akárcsak Tod. Lehajtotta fejét, arcát térdéhez szorította.

– Tod.

Valami fellángolt a férfiban. Összeharapta a fogát, és meglendítette az öklét. A lány hang nélkül összegörnyedt, és lecsúszott a fáról. Tod rámeredt az elernyedt testre, de egy pillanatig nem is igen látta a benne kavargó dühtől. A látvány azután kitisztult, feljajdult, eldobta fütykösét, és utánaugrott a lánynak. Lent megragadta a bunkót, és szétcsapkodta a feléje igyekvő faujjakat. Odaugrott a lányhoz, felkapta, térdre hullott, és szorosan átfogta Rheát.

– Rhea, bocsáss meg, sajnálom... Én nem... Rhea! Ne halj meg! – Az megmoccant, síró hang tört elő torkából. Szemhéja megrezzent és kinyílt, szemében rémület tükröződött. – Rhea!

– Már rendben vagyok – suttogta. – Nem kellett, volna megzavarnom téged. Azt akarod, hogy elmenjek?

– Nem – mondta Tod. – Nem. – Szorosan átölelve fogta a lányt. Mért nem küldöm el? Agyának egyik része ezen töprengett, a másik meg rémülten és zavarodottan ezt kiáltotta: Nem, nem! Sürgető, majdnem hisztérikus szükségét érezte, hogy megmagyarázza. Miért magyaráznád meg neki, egy gyermeknek? Mondd, hogy sajnálod, nyugtasd meg, csillapítsd le, de ne várd tőle, hogy megértse. Ám mégis ezt mondta: – Nem mehetek vissza. Most már nincs hová menni. De hát akkor mit csináljak?

Rhea nyugodt volt, mintha várakoznék. Félelmetes dolog, csodálatos dolog, hogy valaki, akit az ember bántott, ilyen türelmesen vár, az ember meg a magyarázkodás módjait keresi. Különösen akkor, ha végül is csak önmagának magyarázza meg.

– Mit csinálhatnék, ha visszamegyek? Ők, ők sohasem... Kinevetnének. Mindnyájan kinevetnének. Most is nevetnek. – És már nem panaszosan, hanem dühösen tört ki: – April! April és a szülés. Eunuchot csinált belőlem!

– Mert csak egy kisbabát szült?

– Mint egy vadember.

– Nagyon szép kisbaba. Fiú.

– Egy férfi, egy igazi férfi... hat vagy nyolc gyerek apja!

A lány megfontoltán nézett rá.

– Ez ostobaság.

– Mi történt velünk ezen az őrült bolygón? – dühöngött a férfi. – Visszafelé fejlődünk? És ezután mi következik? Valamelyik kölyköd kétéltűeket fog szülni?

– Gyere haza, Tod – mondta a lány.

– Nem tudok – suttogta. – Azt hinnék, hogy én... Hogy én nem vagyok képes... – Reményvesztetten megrántotta a vállát. – Ki fognak nevetni.

– Amíg te nem nevetsz, addig nem. És aztán veled együtt fognak nevetni. És nem rajtad, Tod.

– April nem fog többé szeretni – mondtá végül. – Sosem fog szeretni egy nyápic semmirekellőt.

Rhea tiszta, tűnődő pillantással nézte Todot.

– Neked csakugyan nagy szükséged van arra, hogy szeressenek.

A férfT hirtelen újra méregbe jött.

– Nem, képtelen vagyok egyenesbe jönni – vetette oda.

A lány pedig mosolygott, és megsimogatta a tarkóját.

– Szeretnek téged – bizonygatta. – Jaj, ne dühöngj ezen! Én szeretlek, nem igaz? És April is szeret. Lehet, hogy én még jobban is szeretlek, mint ő. Tod, April mindent szeret, ami te vagy. Én pedig mindent szeretek, ami te valaha voltál, és ami valaha leszel.

Tod lehunyta szemét, és mintha melódiák áradtak volna szét benne. Hosszú-hosszú időn át kínozta azt, aki megnyugtatta őt, a lány pedig hagyta, hogy sírjon és végül megszólaljon. Nem pontosan ugyanezekkel a szavakkal, de az értelmük ez volt.

– Rhea. – Ránézett a lányra. – Te ezt már régebben is mondtad nekem.

A lány szeme körül megjelent egy kis ránc, elsimította ujjaival.

– Csakugyan?

– Igen – mondta Tod –, de ez még azelőtt volt, hogy te megszülettél volna.

Felállt, megfogta Rhea kezét, és visszamentek a telepre, s a férfi sohasem tudta meg, hogy nevettek-e rajta vagy sem, mert semmi másra nem tudott gondolni, csak túlcsorduló szívére és Aprilra. Bement hozzá, gyengéden megcsókolta, megcsodálta a fiát, akit Solnak neveztek el, s aki szőrösen és két apró metszőfoggal született, s akinek szeme felett két csontos taréj volt.

– Fantasztikusan hatalmas kapacitás – jegyezte meg Teague, megérintve a bíborszínű gomba tetejét. – A spórák majdnem mikroszkopikusak. És ez a micsoda mintha nem is akarná szétszórni, egyszerűen gyűjti őket, milliószámra.

– Kérlek, láss hozzá – mondta April, karjába emelve kisbabáját, aki bámulatos gyorsan növekedett. – Lassan. Értek valamit a biológiához, legalábbis azt hiszem. De ez...

Teague szinte mosolygott. Jó volt ezt látni. Az éltes arc az elmúlt öt földév alatt egyszer sem mutatott ennyi kifejezést.

– Amennyire tudok, visszamegyek az alapokhoz, és ott kezdem el. Először is: ezt a lényt mi gombának hívjuk. Pedig nem az. Nem hiszem, hogy növény, viszont nem is lehet állatnak nevezni.

– Nem tudom, megmondta-e valaha is nekem valaki, hogy tulajdonképpen mi a különbség a növény és az állat között – mondta Tod.

– Nos hát... A legkézenfekvőbb magyarázat, amely persze nem teljesen pontos, de azért megteszi: a növények maguk készítik el táplálékukat, áz állatok pedig abból élnek, amit mások készítettek el. Ennek itt vannak gyökerei, de –felemelte a gomba egyik szoknyás peremét – ezeket, képes mozgatni. Nem nagyon, nem is gyorsan. De ha fel akarja emelni őket, megteheti.

– Tod, hajlandó vagyok neked egyszer biológiai leckét adni – mosolygott April. – Folytasd, Teague!

– Helyes. Beszéltem a heterokaryonokról, ezek képesek olyan spórákat létrehozni, amelyekből négy, teljesen különböző növény fejlődik. Közülük az egyik ugyanilyen gomba. Itt van a másik három fajta.

Tod belepillantott a növények tartályába.

– És ezek csakugyan a gomba spóráiból jöttek létre?

– Nem – mondta Teague –, és éppen ez az, amiért behívtalak ide, hpgy elmondjam neked. Ezek bizony hoznak termést, ha megtermékenyítik őket.

– Hogyan?

Teague odafordult Aprilhoz.

– Emlékszel, hogy a múlt felé visszanézve milyen mélységben tártuk fel a viridisi életet?

– Persze. Az ízeltlábúaktól visszamentünk egészen az egyszerű, szelvényes férgekig. A rovarok egy másik, állábú és páncélos féregtől származnak.

– Hernyó – vetette közbe Tod.

– Majdnem – mondta April egy tudós pontosságával. – És a legprimitívebb csúszómászó, amelyre rábukkantunk, egy olyan apró csupasz bőrű volt, hogy nagyító nélkül látni sem igen lehetett.

– Ezt hol találtuk?

– Jaj, hát úszkált azokban... Azokban a kancsós növényékben.

– Ha nem hiszel a szavamnak – mondta Teague, és nagyon élvezte tulajdon szavait –, tenyészd őket te magad. Nagy munka, de a te dolgod, hogy ezt tisztába tedd.

– Egy felnőtt, hímnemű gymoderma megkeresi a maga kancsócskáját, és belemegy. Rengeteg táplálékot talál ott, tudod, és ez egy valódi kétéltű. Megtermékenyíti a kancsócskát. Lent, a folyadék felszíne alatt gócok, csomócskák fejlődnek – mutatta – és kibimbóznak. A sarjadékok képesek mozogni. Izgő-mozgó lényekké fejlődnek, miniatűr ebihalakká. Azután gyíkokká. Kijönnek a kancsócskából, és élni kezdenek, úgy, mint a gyíkok.

– Mind hímneműek? – kérdezte Tod.

– Nem – felelt Teauge –, és ez az a pont, amelyet még nem derítettem fel. De néhány hím nyilvánvalóan megtermékenyíti a nőstényeket, ezek azután tojásokat raknak le, amelyekből gyíkok kelnek ki közülük még egypáran találnak megtermékenyíthető növényeket. Mindenesetre úgy látszik, hogy ez a növény az őse az összes itt található csúszómászónak. Tudjuk, hogy milyen világos minden faj fejlődésvonala.

– És mi a helyzet a lószőrös szarvasgombával?

– Lárva – mondta Teauge. És amikor April hitetlenkedő arcot vágott, megerősítette: – Bizony, lárva. Körülbelül kilencheti bábállapot után olyasmi fejlődik belőle, amit hernyónak is nevezhetnénk.

– És azután ebből kifejlődnek az itt található rovarok – mondta April, és hitetlenkedvé megrázta a fejét. – És ez a kaktusz-izé talán fonalférgeket hoz létre, olyan szelvényeseket, amelyek azután ízeltlábúakká fejlődnek?

Teague bólintott.

– Rajta, kísérletezz – mondta újra –, de figyelmeztetlek, csak arra fogsz rájönni, amit mondtam. Így bizony.

– Tehát itt mindennek a kezdete ez a bíborszínű gomba?

– Nincs rá más elméletem – mondta Teague.

– De nekem van – szólalt meg Tod.

Kérdő pillantásukra felállt, és elnevette magát.

– Nem, most még nincs. Még nem gondoltam át teljesen. – Felemelte a kisbabát, és felsegítette Aprilt. – Hogy tetszik neked a mi Solunk, Teague?

– Remek – motyogta Teague. – Remek kölyök. – Tod tudta, hogy az öreg látja a súlyos nyakszirttaréjt, a-túlságosan korán jött fogakat, de semmit sem mond. Tod valami halvány, belső meglepetést érzett, amikor a baba Aprilhoz kívánkozott, ő meg átadta neki. Meg kellett volna sértődnie azon, amit Teague gondolt, de nem tette: Egy nagyon fontos megérzésnek a kezdeténél járt, s szinte őrült a gyermeket ért bírálatnak: látta szőrös voltát, vad voltát, s mindezt rendben lévőnek találta. De a gondolatai túlságosan ködösek voltak ahhoz, hogy kifejezhesse őket, elmosolyodott hát, kézen fogta Aprilt, és kimentek.

– Furcsa dolgokat mondtál Teague-nek – mondta April, miközben szállásuk felé ballagtak.

– Ne felejtsd el azt a napot April, amikor landoltunk. Emlékezz! – Kezével négyszög alakban az égre intett. – Emlékezz, hogyan éreztük magunkat mindnyájan ... Igen?

– Igen – suttogta a lány. – Olyasmi volt az, mint valami tiszteletadás vagy bátorítás. Hogyan is felejthetném el?

– Igen. Hát akkor... – Nehezen beszélt, de továbbra is mosolygott. – Van egy gondolatom, és az okozza ezt az érzést. De képtelen vagyok szavakba önteni: – S egy kis szünet után hozzátette: – Még nem. 

Aprir megmozdította a bábát:

– Olyan nehéz már!

– Majd én viszem. – Felemelte a vonagló batyut, amelyben a szemek mélyen ülők, majdnem komikusak voltak. Amikor felpillantott, olyasféle kifejezést kapott el April arcán, amilyet már évek óta nem látott. – Mi van, Majmocska?

– Te... Ó...

– Nos, mondd.

– Féltem. Már régóta féltem, hogy te... A mienk, de nem kimondottan csinos kisbaba.

– Én sem vagyok kimondottan csinos apa.

– Ugye tudod, hogy milyen drága vagy nekem?-suttogta a lány.

Tod tudta, mert ez már régi, bizalmas játék volt kettejük között.

– Milyen drága? – folytatta nevetve a rituálét.

April két tenyerét egymáshoz illesztette, olyan volt, mint egy elefántcsont doboz, felemelte két kezét, és föléjük hajolt, mintha valami ritka ékszer volna, azután szorosan összekulcsolta a mágikus dolgot, mellére szorította, és könnyben úszó szemmel nézett a férfira.

– Ilyen drága – suttogta.

Tod felnézett az égre, boldogságának csúcsait keresve benne, miközben a lány a mozdulatot csinálta, s azt érezte, hogy az ilyen pillanatok mennyire háttérbe szorítják az összes többit.

– Kezdem megutálni ezt a helyet – mondta. – Esküszöm, ez megváltozott.

– Te változtál meg.

Megváltoztam? Hogyan? – töprengett. Pontosan ugyanezt érezte, s azt is, hogy öregebbngk látszik.

 

Múltak az évek, s a gyerekek növekedtek. Sol, amikor tizenöt éves lett – zömök, izmos vállú, erőteljes fiú –, feleségül vette Librát, Carl leányát. Teague, akinek a bőre már egészen pergamenszerűvé vált, visszavonult a maga remeteségébe, s már csak időszakonként törődött azzal, amit még mindig „gombakutatásnak" neveztek. A kolónia égyre inkább kint élt a földeken, a dzsungelen kívül, nem azért, mintha nem lett volna nekik elegendő a gépek által szintetizált élelmiszer, de ezt már nem nagyon szerették. Egyszerűbb volt repülő békákat vagy ernyőmadarakat fogni és főzni, mint a gépékkel vacakolni, programanalízist csinálni, és az igazi ennivaló valahogy jobban is ízlett.

Évről évre nagyobb biztohságban érezték magukat. A felodon, a Viridisnek kétségkívül legfejlettebb formájú élőlénye ritkábbá vált, és helyt adott egy kisebb termetű, félénkebb húsevőnek, amelyet April vulpidusnak nevezett el, s végül valamennyien rókának hívtak, noha – ez tény – hüllő volt. A pterodon éppúgy eltűnt, mint általában a nagyobb formák. Telepeseink folyton élelem után kóboroltak, nem is annyira az éhségtől űzve, inkább, csak a változatosság miatt. Egyre jobban, egyre otthonosabban érezték magukát a táboron kívül. Carl és Moira egyszer eltűntek, több mint egy évre. Amikor visszajöttek, volt még egy gyermekük – csendes, nevetős kis jószág, rettenetesen hosszú karokkal és erős fogakkal.

A meleg napok és a forró éjszakák kellemesen múltak, és a csillagok már nem szólították őket. Tod nagyapává vált, s büszke volt rá. A gyerek, egy kislány, albínó volt, mint April, s szeme pontosan olyan mélyvörös, mint Aprilé. Sol és Libra Smaragdnak nevezte el, ez a név zöld, s inkább földi név, mint égi, mintha valamennyiükben a Viridis csendes bűvöletének kifejezése élt volna.

A gyerek néma volt, de majdnem így volt ez minden újonnan született gyerekkel, s úgy látszott, hogy ez nem is számit. Egészségesek és boldogok voltak.

Tod elment Teague-hoz, hogy beszámoljon néki, remélve, hogy fel tudja vidítani egy kicsit az öreget. A férfi abban a helyiségben feküdt, amely valaha laboratóriumként szolgált: sovány volt, nyugodt és érdektelen. Közömbösen nézett egy ízeltlábú lényre, amely annak idején úgy felzaklatta őket, amikor berepült a koporsóhelyiségbe. Ez a példány véletlenül éppen Teague kezére szállt rá, ő pedig türelmesen várta, hogy újra felröppenjen, ki a függöny nélküli ablakon, a most már használaton kívüli rovarirtó készülékek, felett, túl az elkorhadt kerítéscölöpök zűrös összevisszaságán, ami annak idején védőpalánk volt.

– Teague, megjött a kisbaba.

Teague sóhajtott, fáradt elméje lépésről lépésre tért vissza emlékei közül. Szeme Tod felé fordult, végül megmozdította a fejét.

– Melyik?

– Az unokalányom. Sol kisbabája – nevetett Tod.

Teague behunyta a szemét. Hallgatott.

– No, hát nem is örülsz?

A pergamenszerű arcra lassacskán értelem ült ki.

– Örülni… – Tod érezte, hogy értelmezi a szavakat, miközben az ízeltlábúra bámul, várva, hógy mikor fog elröppenni.

– És mi van vele?

– Micsoda?

Teague újra sóhajtott, nehézkesen, nyugtalanul.

– Hogy néz ki? Milyen? – mondta halkan, minden szótagot gondosan hangsúlyozva.

– Pontosan olyan, mint April.

Teague félig felemelkedett, és rápislogott Todra.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– De igen, ugyanolyan vörös a szeme... – Egy földi naplemente képe suhant át rajta, de túlságosan hamar eltűnt ahhoz, hogy látványnak fogja fel. Rámutatott a négy vörös fejű „gombára", amelyek már hosszú évek óta ott álltak a laboratórium kísérleti kamrájában. – Olyan vörös, mint azok ott.

– Ezüsthaj – monta Teague.

– Igen, eszményi szép...

– Teljesen... az egész testén szőrös – mondta Teague hangsúlytalanul.

– Nos hát igen.

Teague visszadőlt heverőjén, és undorodva horkantott.

– Egy majom.

– Teague!

– Ó, menj a fenébe! – morgott a vénember. – Én már régen beletörődtem abba, ami itt történik. Egy emberi lény képtelen alkalmazkodni ahhoz a radioaktív romhalmazhoz, amit ez a hely jelent nekünk. A ti szörnyetegeitek szörnyetegeket fognak nemzeni, és az ő szörnyetegeik ugyanezt fogják tenni, ha egyáltalában képesek lesznek a nemzésre. És ez így fog végződni, és hál' istennek vége lesz. – Hangja elhalkult. Két szeme távoli dolgokra nyílt, majd Lassacskán ráfókuszolódott arra a férfira, aki sokkolt némasággal állt előtte. – De az egyetlen dolog, amit nem vagyok képes elviselni, az az, ha valaki idejön, és ezt mondja: „Ó, öröm! Ó, boldog nap!"

– Teague! – nyeldekelt Tod nehézkesen.

– A Viridis felfalja az ambíciókat, itt egy városnak kellett volna felépülnie – motyogta a vénember. – A Viridis felfalja az emberiséget, itt embereknek kellett volna élniük – kuncogott hátborzongatóan. – Na jó, na jó, fogadd el, ha képes vagy rá, és te képes vagy rá. De ne gyere nekem ide ünnepelve!

Tod nekitámaszkodott az ajtónak, szeme kerekre nyílt a rémülettől, azután megfordult és kisietett.