A világ gerlicék néven ismerte meg őket, bár nem madarak voltak, hanem emberek. No, legalábbis emberszabásúak. Tollatlan kétlábúak. Földi vizitjük rövid, kilencnapos csoda volt. Márpedig nagy csoda az, ami kilenc napig kitart a kéjtrideós, időpirulásos földgolyóbison, ahol a naplementét parfümmé, a mazochistát kéjenccé lehetséges szublimálni a szinapszisváltó mezőkkel, nem beszélve ezer más élményről – szóval ezen a földön igazán nagy csoda az, ami kilenc napig kitart.

Mint valami hirtelen virágnyílás, úgy érte a Föld ábrázatát a gerlicék különös varázsa. Dalok születtek róluk, arcképük azonnal megjelent a trikókon, sapkákon, bögréken, karkötőkön s mindenféle rendű s rangú csecsebecsén. Mert volt valami ezekben a gerlicékben, ami mindenkit bűvöletbe ejtett. Ha a gerlicék csak szóba kerültek, az embereket sajátos öröm járta át. Még azokat a megkérgesedett lelkű illetőket is, akikre már a szolidográf se hatott. De elég egy pillantást vetni ezekre a gerlicékre, s máris mi történik? Olyasmi, amit tizenhét éves korunkban éreztünk egy verőfényes nyári nap után, mikor először csókoltunk lányt, s erőt vett rajtunk a meghatottság, mert tudtuk, hogy ezt már nem fogjuk érezni soha többé. Nem is éreztük, egészen addig, amíg ezek a gerlicék nem jöttek. Akkor az ember néhány pillanatra érzi a varázst, a szíve összefacsarodik, szeméből valószínűtlen könnyek gördülnek le, s az első lépést az ember lábujjhegyen teszi meg, s önkéntelenül suttogásra fogja a hangját.

A varázs trideón keresztül is érvényesült – s trideója ekkor már mindenkinek volt, úgyhogy egy kis időre az egész Föld a varázs hatása alá került.

Pedig csak két gerlice volt. Az égből egyetlen pimasz hussanással érkeztek, kéz a kézben léptek ki az úrhajóból. Szemükben csodálkozás ült – mintha csodálkoztak volna egymáson s mind a ketten a világon. Mintha rájuk merevedett volna a felfedezés csordultig telt pillanata, komolyan, udvariasan engedték előre egymást, folyton egymásra pillantottak, s ezekben a pillantásokban ajándék rejlett – az ég színe, a levegő íze, a változó, ide-oda járó, találkozó tárgyak. Beszélni sohasem beszéltek. Egyszerűen együtt voltak. Ha az ember elnézte őket, el tudta képzelni, hogy milyen kétségbeesett magasságokba tud szárnyalni madárhangjuk; ahogy bőrük békésen lakomázott a napfényből, nyilvánvaló volt, milyen nagyon ismerik egymás melegét.

Kiléptek az úrhajóból, s a magasabbik sárga port szórt rá. A hajó összerogyott, egy halom alkatrésztörmelék maradt a helyén, s hamarosan az is egy kupac csillámló homokká változott, mely előbb a porral, majd a levegővel keveredett el, olyan finom elegyet alkotva, hogy már a Brown-mozgás is elegendő volt a szerteszét repítéséhez. A vak is láthatta: ezek maradni akarnak. Látnivaló volt, hogy az egymás iránti rajongásuk mértékétől alig maradt el a Föld, annak minden tárgya és lakója iránt érzett elragadtatásuk.

Namármost, ha a földi kultúrát piramisnak képzeljük el, annak csúcsán (ahol a hatalom leledzik) egy vak ember trónol, mert úgy vagyunk megalkotva, hogy csak akkor emelkedhetünk embertársaink fölé, ha fokról fokra elvakítjuk magunkat. a csúcson lévő ember rengeteget törődik az egész rendszer jólétével, mert teljes joggal felemelkedése eszközét látja benne, s úgy érzi, hogy a rendszer testileg hozzá tartozik – amire viszont semmi jogalapja nincs. Olyan ember volt ez az illető, aki amellett döntött, hogy a gerlicék ellen védekezni kell, akármennyi lett légyen is az ellenkezőjére mutató bizonyíték. Digitalizáltatta a gerlicék külsejének pontos koordinátáit, s betápláltatta mindezt a (étező legcsodálatosabb számítógépbe.

A gép beszürcsölte a számokat, s végigzavarta őket szerkezetén, összehasonlította minden adatával, aztán csendesen kushadt és várt, nem szólt, s nem szólt a tartalomtól pukkadozó háttértárak egyike sem, mígnem hirtelen az egyik távoli rekesz jelzett. A gép azonnal felkapta e jelzést a matematika anyagából formázott csipeszével, eközben szélvészgyorsas le is fordította, s végül kilökött egy szinte füstölgő kutyanyelvet, melyre ez volt nyomtatva:

 

DIRBANU

 

Ez aztán megváltoztatta a leányzó fekvését. A földi úrhajók széltében-hosszában bejárták már a kozmoszt, s alig-alig ütköztek akadályba. E kevés akadály mindegyikét meg lehetett érteni, kivéve egyet ez az egy volt a Dirbanu, egy távoli galaktikához tartozó bolygó, amely áthatolhatatlan erőterekbe burkolta magát, valahányszor egy földi úrhajó közeledett feléje. Ez előfordult már más világok esetében is, de ilyenkor a legénység mindig tisztában volt az okokkal. A Dirbanu azonban már felfedezésekor megtiltotta területén a leszállást, amíg követet nem küld a Tervára. Egy követ aztán meg is érkezett (állította a számítógép – rajta kívül senki nem emlékezett az esetre), s nyilvánvaló lett, hogy a Föld és a Dirbanu sok mindenben hasonló. A követ ennek ellenére egészen különös megvetéssel viseltetett a Föld s minden teljesítménye iránt, legörbítette a száját, s szó nélkül távozott: azóta a Dirbanu szigorúan elzárkózott a kíváncsiskodó földiek elől.

A Dirbanu így jelentőségre tett szert, nemes vad lett, de hiába, senki sehol nem tudta megbontani egyhangúan tökéletes védelmét. Miután ez az áthatolhatatlanság ismételten bebizonyosodott, a Dirbanu a földiek tudatában végigjárta az ilyenkor szokásos tudatállapotokat: Érdekesség, Rejtély, Feladat, Ellenség, Ellenség, Ellenség, Rejtély, s végül "Túl messze van ahhoz, hogy vacakoljunk vele", vagyis az Elfeledett Hely.

És most hirtelen, ennyi idő után, a Föld a hátán hord két virtigli dirbanui illetőt, akik teljesen leveszik lábukról a földieket, de felvilágosítást, azt nem adnak. Ez utóbbi kellemetlen körülmény előbb-utóbb mindenképpen éreztette volna elviselhetetlen hatását – de csak lassan, mert ezúttal a vak ember csapta lármát szinte teljesen felitta a gerlicék varázsa. Egészen hosszú ideig is eltarthatott volna, amíg az embereket meg lehetett volna győzni a rájuk leselkedő veszélyről, ha nem következik be egy megdöbbentő fejlemény.

Közvetlen üzenet érkezett a Dirbanuról.

A gerlicék óriási hatását észlelték a Dirbanu antennái. Azonnal közölték velünk, hogy valóban az ő állampolgáraik a szóban forgó személyek, sőt mi több, szökevények, s a Dirbanu ellenséges lépésnek tekintené, ha a Föld menedéket nyújtana szökött búnőzőinek, másrészről a jó szándék jelének fogná fel, ha a kiadatás mellett döntenének.

Így aztán az elvarázsolt állapotban kellett dönteni, mi a teendő. Végre itt a nagy alkalom, hogy barátkozásba kezdjünk a Dirbanuval – a nagy Dirbanuval, melynek erőtereit a mai napig sem vagyunk képesek utánozni, nyilván sok más dolga is hasznunkra lehetne; végre a hatalmas Dirbanu színe elé térdelhetnénk (zsebünkben a csakis védelmi célokat szolgáló bombával), lehajtott fejjel (így nem látná senki a fogunk között elrejtett kést), és kérnénk néhány morzsát az asztalukról (hogy kiszimatoljuk a konyhájuk elhelyezkedését).

Így aztán a gerliceepizód is felkerült arra a kínosan hosszú listára, mely arról tanúskodik, hogy a Terra józan türelmetlensége képes legyőzni szinte mindent, még a varázslatot is.

Különösen a varázslatot.

Így történt, hogy a gerlicéket letartóztatták, a Starmite-439-es űrhajót börtönhajónak képezték ki, s a lehető leggondosabban kiválasztott legénységgel útnak indították őket a távoli csillagok felé, avval a szállítmánnyal, mely egy egész világot nyer majd meg nekünk.

 

Két főből állt a hajózó személyzet – az egyik egy kis, izgága kakas, a másik egy nagy medve. Név szerint Rootes, a kapitány és Morgó, a legénység. Rootes szemtelen, ruganyos járású, fehér, metsző hangú. Haja világosbarna – éppen mint a szeme; a nézése igen kemény. Morgó lassú mozgású, nagy, finom kezekkel, széles vállakkal, melyek megvoltak fele olyan szélesek is, mint amilyen magas Rootes volt. Barátcsuha illett volna hozzá, a derekán kötéllel. Vagy burnusz. Nem hordott ilyesmit, a hatás mégis ilyen volt. Csak ő tudta, hogy bensejében micsoda förgetege tombol szavaknak, képeknek, eszméknek és összevetéseknek. Csak ő és Rootes tudta, hogy könyvei vannak, rengeteg könyve, de ez Rootes-ot egyáltalán nem izgatta. Morgónak hívták már azóta, hogy megtanult beszélni, és ez a név illett is hozzá. A fejében kavargó szavak csak ritkán törtek elő a száján át, akkor is legfeljebb egy-két másik szó társaságában, de ilyenkor is hosszú másodpercek teltek el közöttük. Megtanulta, miként sűrítse össze mondókáját ziháló morgásokká, s ha a mondóka nem gyűlt össze, nem mondott semmit.

Mindkettőjük primitív volt, azaz tevők voltak, míg a Modern Ember gondolkodó vagy érző, vagy mindkettő. A gondolkodók találják ki az eufória új permutációit és variációit, míg az érzők azzal fizetnek a gondolkodóknak, hogy reagálnak találmányaikra. A hajókban a gondolkodóknak semmi keresnivalójuk, s tényleg, csak a legritkább esetben vették igénybe őket.

A tevők képesek – fogaskerék módjára – pontosan együttműködni. S az ilyesmi, ahogy az lenni szokott, összecsiszolja az embereket, kötödés alakul ki. De Rootes és Morgó annyiban tért el más legénységektől, hogy ók már nem voltak csereszabatosak. Minden jó kapitány képes bármelyik jó legénységet irányítani, feltéve, hogy a környezet ismerős. De Rootes már nem tudott vagy nem akart Morgón kívül mással behajózni, és Morgó éppen így volt. Morgó felfogta ezt a kötődést, s azt is, hogy egyetlen módon lehetne mindezt megszüntet ni: ha elmagyarázná a dolgot Rootes-nak. Rootes nem értette meg a dolgot, mert soha eszébe nem jutott ilyesmin rágódni, s ha meg is próbálta volna felfogni a dolgot, nem sikerült volna, mert nem volt meg hozzá a gondolkodási kultúrája. Morgó tudta, hogy számára ez a kapcsolat élet és halál kérdése. Rootes nem tudta, s ha valaki ilyet állított volna, hevesen tiltakozik a feltételezés ellen.

Így aztán Rootes türelmesen, egyfajta vicces elnézéssel kezelte Morgót. Az elnézés oka az volt, hogy kimondatlanul is tisztában volt azzal, mennyire függ tőle Morgó. Rootes-ot ellenben Morgó a fejében… szűnni nem akaró, ki nem mondott szólöketekkel illette.

Legendás összeszokottságuknak volt azonban a szerepek illeszkedésén s a csak Morgó által felfogott kapcsolaton túl egy harmadik összetevője is. Ennek fiziológiai oka volt, mely a csillagközi utazás technológiájában rejlett.

A reaktív hajtóműveket már rég elfelejtették. Az úgynevezett "lánchajtóműveket" csak kísérletekhez, valamint olyan katonai űrhajókba építették, ahol a rombolóerő volt a fő szempont, s a költségek nem számítottak. A Starmite-439-be, mint a legtöbb csillagközi hajóba, SzR-hajtóművet építettek. Mint a tranzisztort, a sztázisreferenciagenerátort is nagyon egyszerű gyártani, de annál nehezebb elmagyarázni. Matematikai alapjai a miszticizmussal határosak, s elméletében van néhány áthidalhatatlannak tűnő probléma, amelyről azonban a gyakorlat nem vesz tudomást. Mindenesetre azt képes előidézni, hogy a hajó s benne minden tárgy vonatkozási pontját képes arról a helyről egy másik hely vonatkozási pontjára mozdítani. Például: a Föld felszínén nyugvó helyzetben lévő hajó sztázisreferenciában van a talajhoz képest, amelyen nyugszik. Ha a hajót a Föld közepéhez képesti sztázisreferenciába lökjük át, akkor a hajó azonnal elnyeri azt a felületi sebességet, amellyel a bolygó forog saját középpontja körül – ez kb. ezerötszáz kilométer óránként. A Földet a Naphoz képest fellépő sztázisreferencia mozdítja ki az űrhajó alól, méghozzá a Föld úrbéli sebességével. A GK-sztázis "mozdítja" a hajót avval a szögsebességgel, amellyel a Nap kering a Galaktika központja körül. A galaktikus hajtóerő is felhasználható annyira, amennyire bármilyen egyszerű vagy összetett tömegközpont ebben az egyre táguló világegyetemben. Aztán itt vannak az eredeztetők, a sokszorosítók, szóval a végsebesség elképesztően nagyra felmehet. Ennek ellenére a hajó egyfolytában sztázisban marad, úgyhogy tehetetlenség egyáltalán nem lép fel.

Az SzR-utazás egyetlen kényelmetlensége az, hogy a vonatkozási helyváltoztatás idegrendszeri és fiziológiai okokból minden esetben eszméletvesztéssel jár. Ennek ideje egyénenként változó, egy, illetve két és fél óra között mozog. De Morgó robusztus testében volt valami rendellenesség, ami eszméletlenségét 30-40 percre szorította le, míg Rootes sosem eszmélt két óra hosszánál előbb. Morgó számára ez tette lehetővé a nélkülözhetetlen egyedüllétet. Egy férfinak muszáj néha egymagában lennie. Márpedig Morgó, ha bárki más jelen volt, nem tudott egymaga lenni. De sztázisugrások után Morgónak mindig volt körülbelül egy olyan órája, amikor parancsnoka élettelenül, kiterjesztett karokkal hevert az ébredődíványon, s ezt az időt mindig különbejáratú szertartásaival töltötte. Ez néha nem volt más, mint egy jó könyv.

Hát erre a legénységre esett a választás a börtöntranszport összeállításakor. Régebben voltak együtt, mint az úrszolgálat bármelyik legénysége. Törzslapjuk monoton eredményességről s a fizikai és lelki vészhelyzetekkel szembeni olyan ellenálló képességről tanúskodott, amelyről azelőtt nem is hallottak ebben a szakmában, ahol a hosszú utazásokon való összezártságot mindig is kockázati tényezőnek tartották. Az űrben ugrás ugrást követett eseménytelenül, a leszállások pedig mindig menetrend szerint, baleset nélkül történtek meg. A kikötőkben aztán Rootes rohant dáridózni, az első helyen kikötött, és végig ott randalírozott. Csak az indulás előtt egy órával került elő, míg Morgó legelőször a kirendeltséget kereste fel, azután a könyvesboltot.

Örültek, hogy őket jelölték ki a dirbanui utazásra. Rootes nem érzett semmi lelkifurdalást, hogy éppen ő veszi el a Föld új játékát: egyike volt azoknak a keveseknek, akikre nem hatottak. ("Helyesek" – mondta, mikor először látta őket.) Morgó csak morgott egyet a hírre, de hát így voltak mások is.

Rootes nem vette észre, Morgó pedig nem hozta szóba azt a nyilvánvaló tényt, hogy a gerlicék egymás iránti megrendült öröme, ha ez egyáltalán lehetséges, még erősebb lett, a Föld és a földi dolgok iránt érzett túlzott örömük viszont elpárolgott. )ó alaposan be voltak zárva kényelmes helyükre, a hátsó kabinba, az újonnan beépített átlátszó ajtók mögé; így az első kabinból, az irányítópulttól követni lehetett minden mozdulatukat. Szorosan egymás mellett ültek, egymást átölelve, s bár az érintés okozta sugárzó öröm egy pillanatra sem hagyott alább, az örömöt valami beárnyékolta: az egész jelenet könnyes szépséget árasztott, mint a siratófalnál hallható szívfacsaró zene.

Az SzR-hajtómű megkapaszkodott a Holdban, s a hajó máris ugrott. Morgó felébredt, s mindent nyugodtnak talált. A gerlicék még mindig egymás karjában feküdtek, s most nagyon emberszerűnek tűntek, talán avval a kivétellel, hogy pislogáskor nem a felső szemhéjuk zárult lefelé, mint a földieknek, hanem az alsó felfelé. A másik díványon Rootes hevert elnyúlva, mint egy béka; Morgó bólintott a látványra. Nagyon örült a csöndnek, különösen, hogy a kis kabint az indulást megelőző két órában Rootes hangoskodó dicsekvése töltötte be: kikötői hódításait részletezte Morgónak. Ezt a szokását Morgó nehezen viselte, részben, mert a történetek tartalma nem érdekelte, de főleg, mert mindig kikerülhetetlenül bekövetkezett. Morgó régen észrevette, hogy ezekből az élménybeszámolókból, hiába voltak olyan részletesek, inkább az éhség, semmint a jóllakottság hallható ki. Megvolt erről a véleménye, ám rá jellemző módon megtartotta magamagának. De örvénylő bensejében össze tudtak állni a szavak, s össze is álltak. "Öregem, ez a nő ott hörgött nekem!" – szavalta Rootes. "Hogy pénzt adtam-e neki? Ő adott pénzt nekem. Hogy mit csináltam vele? Hát ugyanerre költöttem." Ugyan mit kaphatsz egy sékel ára gyengédségért, hercegem! – szóltak néma szavai. "…végig a padlón, körbe-körbe a padlón, a végén már azt gondoltam, hogy csak a fal következhet. Begerjedtem, Morgó pajtás, eszméletlenül begerjedtem!" Te szegény, te – szólt a bennszakadt duruzsolás –, nyomorod van annyi, mint örömed, de tizedakkorák sincsenek, mint üres zajongásod. Morgó egyik legnagyobb öröme abban tellett, hogy ez a handabandázás véget ért az első nap, s attól kezdve szinte egy szó sem esett erről az épületes témáról, egészen a következő indulásig, akárhány hónap telt is el a kettő között. Cincogjál csak a szerelemről, egérkém – kuncogtak szavai –, állj fel sajtocskádra, s majszolgasd álmodat. Aztán ernyedten: De jaj, ez a kincs, amim van, túl nagy teher ahhoz, hogy csak úgy kiszippantsa kezemből karattyoló vákuumod!

Morgó felkelt a díványról, s odalépett az irányítópulthoz. Az előre beállított útirány állt a kijelzőn. Bejegyzett mindent a hajónaplóba, aztán ráállította a keresőt a Rák csillagkép egyik tömegnexusára. Majd csenget, ha megtalálta. A műveletet az ágya melletti gomb benyomásával fejezte be. Aztán várt.

Álldogált, s a gerlicéket nézte, mert nem volt semmi más dolga. Mozdulatlanul feküdtek, de a szerelem annyira átjárta őket, hogy már a testhelyzetük is kifejezte. Az egyik ernyedt test sóvárgott a másik után, s a magasabbik keze néha elindult szerelmese keze felé, aztán visszahúzódott, mint egy felszakadt szövet lógó foszlánya, mely szeretne ismét sértetlen lenni. Szomorúság áradt belőlük, ezt sugallta testhelyzetük, külön-külön, de együtt is, volt bennük közös sorsszomorúság, de egyéni is, s mintha mind a kettő a másik személyen keresztül fejezte volna ki az eddig elszenvedett dolgok feletti szomorúságot, sőt mintha arról is biztosították volna egymást, hogy további, még nagyobb hányattatások elé néznek. A kép lassacskán átjárta Morgót, szavai beleakaszkodtak, felkapták a témát, majd el is simították, s végül ezt motyogta: Hessentsétek el jövőtökről a bánat hímporát, tündöklő lények. Egyelőre elég a szomorúságból. Elég, ha születése után él a bánat – előtte ne éljen.

Szavai dalt formáztak.

 

Jer, töltsd meg kupád, a tavasz tüzében,

Hamvaszd téli bánat-gunyádat el.

Az időmadár nem repül messze

E szárnyakon repdeső égben.

 

Omar Khaijám, született kb. 1073, tette hozzá rögtön, mert szavait erre is használta.

És ekkor összerezzent rémületében, nagy keze megrándult, s odakapott a börtönt alkotó üvegfalakhoz…

Ezek mosolyognak rá.

Mosolyogtak, arcukon és testükön nem ült szomorúság. Ezek meghallották, hogy mit mondott!

Görcsösen körbepillantott: a kapitány eszméletlen testére, majd megint a gerlicékre nézett.

Az, hogy ilyen hamar visszanyerték eszméletüket, finoman szólva is tapintatlanság, mert az egyedüllét pillanatai határtalanul becsesek voltak Morgó számára, s az egyedüllét mit sem ér e tündöklő szemek kereszttüzében. De ez hagyján, ahhoz képest, hogy hallanak.

A telepatikus nép ritkaság, de előfordul. Morgónál most pontosan ugyanaz játszódott le, ami mindig, ha ember találkozik ilyesmivel. Ő csak kibocsátani képes, a gerlicék csak venni tudnak gondolatot. De hát az ó gondolatait ne olvassák! Ne olvassa senki. Nem szabad megtudnia senkinek, milyen, mit gondol Morgó. Ha mégis megtudná valaki, annak katasztrófa lenne a vége. Azt jelentené, fuccs a Rootesszal tett utazásoknak. Ami persze ugyanaz, mintha azt mondanánk: fuccs a repülésnek. Hogyan élhetne másképp? Hova mehetne?

Visszafordult a gerlicék felé. Szája egészen kifehéredett a vicsorgó dühtől és félelemtót. Egyetlen vérfagyasztó pillanatig állta a pillantásukat. Közelebb húzódtak egymáshoz, s együtt küldtek feléje egy sugárzó, mohó, barátságos pillantást. Morgó fogcsikorgatva tűrte.

Az irányítópulton megszólalt a csengő – a hajó rátalált az irányra. Morgó lassan elfordult az üvegajtótól, s visszament a saját díványához. Lefeküdt, s hüvelykujját a nyomógomb fölé helyezte.

Utálta a gerlicéket, s most szemernyi öröm sem volt benne. Megnyomta a gombot, a hajó új sztázisba csusszant át, s ó elvesztette eszméletét.

Telt-múlt az idő.

– Morgó!

– ?

– Adtál nekik enni a mostani műszakban?

– Nem.

– Az előzőben?

– Nem.

– Mi az isten van veled, nagy melák barátom? Azt hiszed, levegőből élnek?

Morgó fortyogó, gyűlölködő pillantást vetett feléjük.

– Aszittem, szerelmem.

– Tessék megetetni őket! – pattogott Rootes.

Morgó szó nélkül indult elkészíteni a foglyok ételét. Rootes ott maradt a kabin közepén, kis öklei a csípőjén, csillámló aranybarna feje kissé oldalra hajtva, figyelte társa mozdulatait.

– Régebben semmit se kellett mondanom! – füstölgött, félig harciasan, félig aggódva. – Beteg vagy?

Morgó megrázta a fejét. Megcsavarta két konzerv felső peremét, félretette őket, hadd melegedjenek, s elővette a szívókákat.

– Berágtál a nászutasainkra, vagy mi a fene van? Morgó elfordította a fejét.

– Elvisszük ezeket a Dirbanura, épen és egészségesen, megértetted? Ha bajuk esik, neked is bajod esik, arról gondoskodom. Ne keresd nekem a bajt, Morgó! Leverem rajtad. Életemben nem korbácsoltalak meg. Most megeshet.

Morgó hátravitte a tálcát.

– Megértetted?! – kiáltotta utána Rootes.

Morgó bólintott, de nem nézett rá. Megérintett egy érzékelőt, mire egy kis ablak nyílt az üvegfalon. Becsúsztatta a tálcát. A magasabbik odalépett, s mohón, de kecsesen elvette a tálcát, majd egy elképesztő köszönőmosolyt küldött felé. Morgó mély torokhangot hallatott, mint egy nagyragadozó. A gerlice odavitte a tálcát a díványukhoz, és elkezdtek enni. Egymást etették, kis darabokkal.

 

Új sztázis. Morgó lassan, küszködve nyerte vissza eszméletét. Aztán hirtelen felült, s körülnézett a hajóban. A kapitány ernyedten hevert párnái között, kis teste, kiterjesztett karja a kiengedett acélrugó rezgő nyugalmára emlékeztetett, ami annyi alvó macskán is megfigyelhető. A gerlicék még eszméletlen állapotukban is úgy festettek, mint valami egész részei, a kisebbik a díványon, a nagyobbik a fedélzeten, hason fekve, kinyúlva, esdekelve.

Morgó horkantott, aztán feltápászkodott, átment a kabin másik végébe, és lenézett Rootes-ra.

A kolibri mellénye sárga – mondták szavai –, szól, süvít, hussan, volt-nincs madár. Gyors és bánt, bánt, bánt… Egy hosszú pillanatig nem mozdult, óriási vállizmai mocorogtak, a szája remegett.

Megnézte a gerlicéket, akik még mindig nem mozdultak. Szeme összeszűkült.

Szavai összevissza torlódtak, aztán sorba álltak:

 

Arra kitanított már a szerelem,

Hogy bánat, bűn, halál lesz a telem,

Szívem mégis nap mint nap úgy van vele,

Hogy éppen ezekkel telik tele.

 

S kötelességtudóan hozzátette: Samuel Ferguson, szül. 1810. Rávillant a gerlicékre, s öklével a saját tenyerébe csapott – ez olyan hangot adott, mint egy bunkócsapás egy hangyabolyra. Most is hallották őt, de ezúttal nem mosolyogtak. Egymás szemébe néztek, aztán együtt ránéztek, s nagy komolyan bólintottak.

 

Rootes átnézte Morgó könyveit, némelyikbe belelapozott, aztán félredobta őket. Azelőtt sose vette kézbe őket.

– Nagy rakás szar – mondta. – Piroska és a farkas. Kölyköknek való. Morgó odacsoszogott, és türelmesen összeszedegette a szétszórt könyveket, s egyenként visszarakta őket a helyére, előbb megpaskolva mindegyiket, mintha bajuk esett volna.

– Nincs valami képes?

Morgó egy pillanatig némán nézte, s aztán felemelt egy nagy alakú kötetet. A kapitány felkapta, lapozni kezdte.

– Hegyek – morogta. – Régi házak. – Lapozott. – Szaros hajók. Odavágta a könyvet a fedélzethez. – Olyan nincs, amit én akarok? Morgó figyelmesen várt.

– Rajzoljam le?! – tombolt a kapitány. – Rám jött megint, Morgó. Az ember nem is gondolja. Képeket akarok nézegetni, világos? Morgó kifejezéstelen ábrázattal bámult rá, de lelke mélyén iszonyú pánik fogta el. A kapitány soha, de soha nem viselkedett így utazás közben. Ez rosszabbodni fog-jött rá. Sokkal rosszabb lesz. És nagyon hamar.

Gonosz, gyűlölködő pillantást vetett a gerlicék felé. Ha most nem volnának itt a fedélzeten…

Nem lehet várni. Most nem. Valamit tenni kell. Valamit…

– Ugyan, ugyan, ájtatos Manó, még egy ilyen fatökűnek is, mint te, kell hogy legyen valami mulatsága.

Morgó elfordult tőle, szemét összepréselte egy elkínzott pillanatra, aztán összeszedte magát. Keze végigfutott könyvein, habozott kicsit, végül leemelt egy nagy, súlyos könyvet. Odaadta a kapitánynak, s előrement az irányítópulthoz. Leroskadt, s egy halom mágneses szalag fölé hajolva, látszólag munkába temetkezett.

A kapitány leheveredett Morgó díványára, s kinyitotta a könyvet. – Michelangelo vagy ki a fene! – mormogta. Majdnem úgy morgott, mint a társa szokott. – Szobrok – suttogta megvetően. De aztán belemerült a könyvbe, lapozott, hallgatott.

A gerlicék szomorú gyengédséggel szemlélték, aztán esdeklő pillantásokat kezdtek küldözgetni Morgó mérges háta felé.

Morgó keze között véletlenül a Terra mátrixmintája akadt meg, s ő hirtelen kettétépte egyszer, majd még egyszer. A Terra. Mocskos egy hely. A szabadosság maradiságával semmi sem vetekedhet – gondolta. Adva van egy puhány kultúra, mely a mechanikus ingerek végtelen sok válfaja közt válogathat, s van ugyanakkor egy maradi, megtörhetetlenül szertartásos nép, mely kevés, de annál szilárdabb tabut tart tiszteletben egy megbotránkozásra hajlamos, szűk látókörű, kényeskedő nép, mely betartja a szabályokat – még ha azok saját, kiszámított romlottságuk szabályai is, és védelmezi, dédelgeti saját speciális prüdériáját. Ha ilyen csoportban él az ember, bizonyos szavakat nem használhat, nehogy kigúnyolják avval a fakutyanevetésükkel, vannak színek, melyeket nem lehet viselni, vannak gesztusok és hanglejtések, melyeket el kell kerülni, máskülönben az embert darabokra tépik. A szabályok bonyolultak, és muszáj betartani őket – egy ilyen helyen a szív sem énekelhet, nehogy a meleg, szabad, örömteli dal elárulja.

És ha már az ilyen természet örömére ítéltetett az ember, ha szabadon akar maga lenni, akkor irány az űr… irány a csillogó, fekete magány. Hadd múljanak a napok, hadd teljen az idő, hadd fortyogjon minden az illető áthatolhatatlan bőre alatt. Aztán várhat, várhat és várhat, s nagy néha eljön az a magányos, tudatos pillanat, mikor emberünket senki se látja; akkor aztán kitörhet belőle minden, táncolhat, üvölthet, húzhatja saját haját, amíg csak a szemgolyója ki nem ugrik, vagy elkövetheti mindazt, amit legkevésbé sem divatos természete mohón szomjaz.

Morgónak fél élet kellett, hogy ráleljen erre a szabadságra. Nincs olyan drága ár, mely meg ne érné, hogy ezt megtarthassa. Nincs az az élet vagy bolygóközi ügy – még maga a Föld sem érné meg, olyan szörnyű veszteség lenne.

Elveszítené, ha bárki is megtudná. És a gerlicék tudták.

Nagy kezeit egymáshoz szorította, az ízületek ropogtak. Először a Dirbanu tudna róla, hisz kiolvashatná a gerlicék fejéből, aztán a Dirbanu szétkürtölné a csillagoknak – a hét országra szóló visszhang–, aztán Rootes, Rootes, s mikor a nagy, csúnya következmények elértek a tudatáig…

Sértődjék csak meg a Dirbanu. A Terra vádolja csak meg a hajót ügyetlenséggel, akár árulással – minden inkább, mint a lesújtó hír, melyet a gerlicék elloptak.

 

Megint új sztázis, és Morgó első gondolata az volt, mikor felébredt a csendes hajón: Hamar cselekedni kell!

Feltekerte a díványt, és rámeredt az eszméletlen gerlicékre. A védtelen gerlicékre.

Zúzd be a fejüket!

De Rootes… mit mondasz Rootes-nak?

A gerlicék megtámadták, megpróbálták hatalmukba keríteni a hajót?

Megrázta a fejét, mint egy medve a méhkaptárban. Rootes sose venné be. Még ha a gerlicék ki is tudnák nyitni az ajtót (nem tudják), több mint nevetséges elképzelni azt, hogy ez a két karcsú, fénylő lény meg tudna támadni valakit, különösen egy ilyen tagbaszakadt ellenfelet.

Méreg? Nem, semmi hatásos nem akadt az élelmiszerkészletekben. Pillantása a kapitányra esett, és elállt a lélegzete.

Hát persze!

Odaszaladt a kapitány szekrényéhez. Tudhatta volna, hogy egy ilyen pimasz kis alak, mint Rootes, fél embernek érezné magát, ha nem feszíthetne valamilyen fegyverrel a zsebében. És ha tényleg olyan fegyver, amit az ilyen alakok nagy valószínűséggel választanak…

Egy mozdulatra lett figyelmes, miközben kutatott. A gerlicék már ébren voltak.

Na és.

Csúnyán, röviden feléjük nevetett. Félénken egymáshoz bújtak, szemük kigyúlt.

Tudták. Érezte, hogy most hirtelen belekezdenek valamibe, ugyanolyan elánnal, mint ó. És akkor meglelte a pisztolyt.

Barátságos, apró fegyver volt, otthonosan simult a tenyerébe. Pontosan olyan volt, amilyenre számított, amilyenben reménykedett. Amilyenre szüksége volt. Nem ad hangot. Nyomot sem hagy. Még csak célozni se nagyon kell vele. Elég egy pászma a vad sugarakból, s az axonok egyszer és mindenkorra beszüntetik az idegimpulzusok továbbítását. A gondolatok nem képesek elhagyni az agyat, a szív és a tüdő megszűnik működni. És semmi nyoma annak, hogy valaki fegyvert használt volna.

A pisztollyal odalépett a szervizablakhoz. Mire felébred, ti már halottak lesztek – gondolta. – Nem nyerték vissza az eszméletüket sztázisváltás után. Sajnos. De ezért senki sem hibáztatható, ugyebár. Még sohasem voltak dirbanui utasaink. Hogyan is tudhattuk volna?

A gerlicék, ahelyett hogy hátráltak volna, egészen közel nyomultak az ablakhoz, esdeklő arccal, mutogató kezükkel valamit örülten el akartak magyarázni.

Megnyomta a gombot, s az üvegtábla félresiklott.

A magasabbik feltartott valamit, mint egy pajzsot. A másik rámutatott, sürgetően bólintott, s megeresztett egy hátborzongatóan kedves mosolyt.

Morgó felemelte a kezét, hogy elsöpörje a dolgot az útból, s megnézte, mi az.

Csak egy darab papír volt.

Az emberiség minden kegyetlensége feltört Morgóból. Egy olyan faj, mely nem képes megvédeni magát, nem érdemli meg, hogy éljen. Felemelte a fegyvert.

És akkor meglátta a képeket.

Az egyszerű és pontos rajzokon, melyekből nem hiányzott a gerlicék kimondhatatlan bája, három figura volt látható:

Morgó, lomhán, egykedvűen, parázsló szemekkel, fatörzsvastagságú lábaival, izmos vállaival.

Rootes, olyan jellemző pózban, olyan ügyesen lerajzolva, hogy Morgó egészen elámult. Ropogósan és tisztán, a Rootes-képmás fél lábával egy széken állt, mindkét könyöke a fölemelt térdén, a feje félig elfordítva. Szemei csak úgy szikráztak a papíron.

És egy lány.

Gyönyörű lány. Hátratett kézzel állt, kissé széttett lábbal, lehajtott fejjel. Mélyen ülő, töprengő szeme volt, jelenlétében az ember hallgatott, várta, hogy a lecsukódott szempilla felnyíljon, s megtörje a varázst.

Morgó összeráncolta a szemöldökét. Habozott. Tanácstalan pillantását a különös képmásokról a gerlicékre emelte, s látta komoly, izgatott, reménykedő képüket.

A gerlice most egy második képet tapasztott az üveghez. Ugyanaz a három alak látszott, ugyanúgy, csak egy részletben tért el: mindannyian meztelenek voltak.

Kíváncsi volt, honnét ismerik ezek ilyen jól az emberi anatómiát. Még mielőtt reagálhatott volna, egy újabb papír jelent meg. Most a gerlicék látszottak. A magas és az alacsonyabb, kéz a kézben. Mellettük egy harmadik alak, kicsit hasonló, de apró, nagyon kerek, groteszk módon rövid karokkal.

Morgó bámulta a három papírt, egyiket a másik után. Volt bennük valami… valami…

Aztán a negyedik rajzot is feltette, és lassan-lassan Morgónak leesett a tantusz. A legutolsó képen a gerlicéket lehetett látni, pont, mint az előző képen, csakhogy most meztelenül, ugyancsak meztelen volt a mellettük lévő kis lény is. Még sose látott meztelen gerlicét. Talán még senki emberfia.

Lassan leeresztette a fegyvert. Nevetni kezdett. Benyúlt az ablakon, s egyszerre megfogta a gerlicék kezét, s azok vele nevettek.

Rootes csukott szemmel nyújtózkodni kezdett. Arcát mélyen belenyomta a díványba, aztán a hátára fordult. Lábait a fedélzetre ejtette, fejét a kezébe fogva ásított. Csak akkor jött rá, hogy Morgó előtte áll. – Mi van veled?

Követte Morgó komor tekintetét. Az üvegajtó tárva-nyitva állt.

Rootes felpattant, mintha az ágy tüzes vassá változott volna. Hol… mi a franc…

Morgó sziklakemény arca a jobb oldali rekeszfal felé fordult. Rootes is odafordult, s ide-oda hintázott talpának párnáin, mintha bokszolna. Sima arcáról visszaverődött a zsilipkamra feletti piros lámpa fénye.

– A mentőcsónak… ugye, nem azt akarod mondani, hogy elvitték a mentőcsónakot? Hogy leléptek?

Morgó bólintott.

Rootes feltartotta a fejét.

– Na, szép dolog! – dünnyögte. Aztán, mint akit darázs csípett, Morgó felé fordult. – És hol a francban voltál te azalatt?

– Itt.

– De hát mi az úristen történt?! – Rootes a tomboló hisztéria határán egyensúlyozott.

Morgó megdöngette mellét.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy te engedted el őket? Morgó bólintott és várt – nem kellett sokáig várnia.

– Ki foglak készíteni – dühöngött Rootes –, úgy kicsinállak, hogy tizenkét évig gazsulálhatsz, amíg engedik felsúrolni a laktanyaudvart! És aztán, ha én végeztem, átadlak a Szolgálatnak. És ott mi vár rád, mit gondolsz? És mi vár rám?

Odaugrott Morgóhoz, és tiszta erőből állon vágta. Morgó fel sem emelte a kezét, kísérletet sem tett, hogy elkerülje az ütést. Csak állt ott, mozdíthatatlanul, és várt.

– Lehet, hogy tényleg bűnözők voltak, de hát dirbanui állampolgárok! – üvöltötte Rootes, amikor levegőt kapott. – Hogy fogjuk ezt beadni a Dirbanunak?! Felfogtad egyáltalán, hogy ez esetleg háborút jelent?!

Morgó megrázta a fejét.

– Ezt hogy érted? Te tudsz valamit. Beszélj, amíg beszélhetsz, nagyeszű, mit fogunk mondani a Dirbanunak?

Morgó az üres cellára bökött. – Halottak – mondta.

– Az mért lesz jó nekünk? Nem haltak meg. Aztán egy nap előkerülnek és…

Morgó megrázta a fejét. A csillagtérképre mutatott. A Dirbanu volt a legközelebbi égitest. Nem volt lakható bolygó ezer és ezer parszek távolságra sem.

– Csak nem mentek a Dirbanura? – Nem.

– A kurva életbe! Harapófogóval kell kihúzni belőled mindent. Ebben a mentőcsónakban vagy a Dirbanura mentek, és azt mondod, oda nem, vagy elindulnak, és évek alatt elérnek a Rim csillagokhoz. Más választásuk nincs.

Morgó bólintott.

– És a Dirbanu nem fog rájuk találni, és nem viszi vissza őket, asziszed?

– Nincs hajójuk.

– De hát van hajójuk! – Nincs.

– Ezt a gerlicék mondták? Morgó intett, hogy igen.

– Azt akarod mondani, hogy a saját hajójukon, amit elpusztítottak, s a követ hajóján kívül nem volt több?

– Aha.

Rootes fel-alá rótta a kabint.

– Nem értem. Még csak nem is kapisgálom. Miért csináltad, Morgó? Morgó állt egy pillanatig, Rootes arcát nézte. Aztán odament a számolópulthoz. Mit volt mit tennie, Rootes követte. Morgó kiteregette a rajzokat.

– Ez mi? Ezeket ki rajzolta? Mit tudsz? A kurva életbe! Ki ez a csaj?! Morgó türelmesen végigmutogatta az összes képet. Rootes tanácstalanul nézett Morgóra; belenézett egyik, majd másik szemébe, megrázta a fejét, aztán visszatért a képekhez.

– Ez egészen olyan – morogta. – Ha tudtam volna, hogy ezek így tudnak rajzolni…

Morgó megpróbálta rávenni arra, hogy figyelmét ne korlátozza arra az egyetlen képre, ami elnyerte tetszését.

– Ez itt te vagy, ez itt én vagyok. Stimmel? Aztán ez a csaj. Na aztán itt vagyunk mind, tök pucéran. A kurva életbe, micsoda csaj! Jó, jó, gyerünk tovább! Na, ezek a foglyok, nem? És ki ez a kis kövér?

Morgó odalökte a negyedik képet a többi tetejére. Jé! Itt is mindenki pucér. Hm!

Hirtelen felüvöltött és közel hajolt. Aztán gyors egymásutánban újra végignézte mind a négy képet. Arca kezdett kivörösödni. A negyedik képet hosszan, alaposan nézte. Végül rámutatott a kis kerek idegen rajzára.

– Ez egy… egy… dirbanui. Morgó bólintott.

– Nő.

– Akkor az a kettő… akkor azok… Morgó bólintott.

– Szóval ez a helyzet! – rikácsolt Rootes. – Azt akarod mondani, hogy két istenverte buzit fuvaroztunk egész idő alatt? Hát ha én ezt tudom, kinyírom őket!

– Aha!

Rootes felnézett rá, ezúttal kicsit több tisztelettel, szinte mulatva a dolgon.

– Szóval azért szabadultál meg tőlük! Nehogy kinyírjam őket, mert akkor botrány törne ki, mi? – Megvakarta a fejét. – Hát nagy barom vagyok, nagy barom. Mégiscsak van valami sütnivalód. Nem bírom a tökfejeket.

Morgó bólintott.

– Te jó ég! – mondta Rootes. – Világos. Világos, mint a nap. A nőik nem is hasonlítanak a férfiaikra. Hozzájuk képest a földi nők kiköpött olyanok, mint mi. Eljött a követük, és látott egy bolygót, ahol csupa homokos él. Lehetett volna több esze, de rosszul lett a látványtól. Így aztán visszament a Dirbanura, és a Földet leírták.

Morgó bólintott.

– Akkor aztán ezek a melegek megpattantak a Földre, azt képzelve, hogy otthonra lelnek. És kicsi híján be is jött nekik. De a Dirbanu visszaköveteli őket. Nem akarják, hogy az ilyenek képviseljék a bolygójukat. Ezt mélységesen meg tudom érteni. Mit éreznél, ha az egyetlen földi lény a Dirbanun egy köcsög lenne? Nem akarnád ót gyorsan visszaszerezni?

Morgó nem mondott semmit.

– Hát akkor – mondta Rootes – itt az ideje, hogy közöljük a Dirbanuval a jó hírt.

Előrement a kommunikátorhoz.

Meglepően rövid idő alatt sikerült kapcsolatot teremtenie a rejtőzködő bolygóval. A Dirbanu visszaigazolta a kapcsolatot, és üdvözletet küldött. A pult fölötti dekóder a következő üzenetet nyomtatta ki:

 

ÜDVÖZLET, STARMITE-439. TÉRJEN RÁ A BOLYGÓNK KÖRÜLI PÁLYÁRA. LEGYENEK SZÍVESEK LEJUTTATNI A FOGLYOKAT. AKÁR EJTŐERNYŐVEL IS.

 

– Hűha! – mondta Rootes. – Nem cicáznak. Nem hívnak. Eszük ágában se volt beengedni minket. Na, mit mondjunk a madarainkról?

– Halottak – mondta Morgó.

– Oké – mondta Rootes. – Úgyis ezt akarták. – Gyorsan leadta az üzenetet.

Néhány perc múlva a következő válasz kattogott ki a dekóderből:

 

VÁRJANAK. TELEPATIKUS ELLENŐRZÉS KÖVETKEZIK. A FOGLYOK ESETLEG HALOTTNAK TETTETIK MAGUKAT.

 

– Ajjaj – mondta a kapitány –, most kiugrasztják a nyulat a bokorból!

– Á! – mondta Morgó nyugodtan.

– De hát az érzékelőjük be fogja mérni. Jaaa, értem, mire spekulálsz. Ha nincs élet, akkor nincs jel. Olyan, mintha itt se lennének. – Ühüm.

A kóder kattogni kezdett.

 

A DIRBANU HÁLÁS. TEKINTSÉK A KÜLDETÉST BEFEJEZETTNEK. A TETEMEKET NEM KÉRJÜK. MEGEHETIK ŐKET.

 

Rootes öklendezett.

– Helyi szokás – mondta Morgó.

A dekóder tovább kattogott.

 

MOST MÁR KÉSZEN ÁLLUNK A TERRÁVAL KÖTENDŐ KÖLCSÖNÖS MEGÁLLAPODÁSRA.

 

– Odahaza diadalkaput emelnek nekünk! – ujjongott Rootes.

Ezt az üzenetet küldte.

 

A TERRA IS KÉSZEN ÁLL A MEGÁLLAPODÁSRA. MI A JAVASLATUK?

 

A dekóder hallgatott, aztán ezt írta ki

 

A TERRA MARADJON TÁVOL A DIRBANUTÓL, S A DIRBANU IS TÁVOL FOGJA TARTANI MAGÁT A TERKÁTÓL. EZ NEM JAVASLAT. AZONNAL HATÁLYBA LÉP.

 

– Ez aztán a pofátlanság!

Rootes ököllel rávert kódgépére, s bár még négy napig keringtek a bolygó körül tisztes távolságban, többé nem válaszoltak nekik.

 

Az utolsó dolog, amit Rootes mondott, mielőtt átléptek az első sztázisba a hazafelé vezető úton, ez volt:

– Tulajdonképpen jólesik erre a két buzira gondolni, akik megpucoltak a mentőcsónakban. Még csak éhen se fognak halni. De az tuti, hogy évekig be lesznek oda kaszlizva. Évek fognak eltelni, amíg találnak egy helyet, ahol letehetik a valagukat.

Még mindig ez járt Morgó eszében, amikor próbálta lerázni magáról az eszméletlenséget. Hátrasandított az üveg választófal felé, és elmosolyodott az emlékein.

– Évekig – mormogta. Szavai összegömbölyödtek és letekeredtek. Aztán ezt mondta:

 

…a szerelem kéri az emlék

És a remény központi helyét,

Mielőtt felmérné erejét.

De itt a túl hamari halál

A vártnál hőbb szerelmet talál!

 

S ahogy kell, jöttek ezek a szavak: Coventry Patmore, szül. 1823.

Lassan felemelkedett és kinyújtózott, élvezve becses magányát, átment a másik díványhoz, s leült a szélére.

Egy ideig a kapitány eszméletlen arcát nézte, végtelen gyengédséggel s figyelemmel olvasgatva az arcvonások között, mint anya teszi a gyermekével.

Szavai azt mondták: "Miért kell ott szeretnünk, ahol a villám lecsap, s nem ott, ahol szeretnénk?"

Aztán azt mondták: De azért örülök, hogy éppen te vagy az, kis hercegem. Kinyújtotta hatalmas kezét, s pihepuhasággal végigsimított az alvó ajkakon.

 

Török András fordítása