III.

MORÁL

 

– Kije önnek az illető, Gerald kisasszony? – tudakolta a rendőrfőnök.

– Gerard – javította ki a lány. Zöldesszürke szeme volt és furcsa szája. – Rokonom.

– Ádám óta mindnyájan így vagy úgy. de rokonok vagyunk. Ennél valamivel többet kellene mondania.

– Hét évvel ezelőtt a légierőnél szolgált. Aztán valami... baj történt. Leszerelték. Egészségügyi.

A rendőrfőnök belelapozott az előtte fekvő papírokba.

– Emlékszik az orvos nevére?

– Az első Thompson volt, aztán Bromfield. Bromfield doktor hagyta jóvá a leszerelést.

– Talán maga tud is valamit ezzel kapcsolatban róla. Mi volt a foglalkozása, mielőtt belépett volna a légierőhöz?

– Mérnök. Úgy értem, az lett volna, ha befejezi az iskolát.

– Miért nem fejezte be?

– Eltűnt – vont vállat a lány.

– Akkor honnan tudja, hogy itt van?

– Bárhol felismerném. Láttam... láttam, mi történik ilyenkor.

A rendőrfőnök felmordult, megemelte, majd visszaejtette a dossziét.

– Nézze, Gerald kisasszony, én nem adhatok tanácsokat az embereknek, de maga rendes, becsületes lánynak látszik. Mondja, miért nem hagyja őt sorsára?

– Szeretném látni, ha lehet – mondta halkan a lány.

– Az az ember őrült. Tudott róla?

– Nem hiszem el.

– ököllel zúzott be egy üvegablakot. Semmiért.

A lány várt.

– Mocskos – próbálkozott tovább a férfi. – Jóformán a saját nevét sem tudja.

– Láthatnám?

– A rendőrfőnök megint mordult egyet, aztán fölállt.

– Ha lett volna eszük azoknak a légierős pszichológusoknak, oda helyezik, ahol börtönnek még a közelébe se juthatott volna soha. Erre tessék.

Akárcsak a hajók rekeszfalát, itt is acéllapok borították a falakat, szegecsekkel voltak odaerősítve, s fölül halvány krémszínűre, alul meg mustársárgára voltak festve. A lépteik visszhangot vertek. A rendőrfőnök kulcsa megcsikordult a zárban, majd a súlyos ajtó félresiklott. Miután beléptek rajta, a férfi becsukta s újból kulcsra zárta. Maga elé intette a lányt, így léptek be egy betonpadlójú és -mennyezetű, pajtaszerű helyiségbe. A körbefutó balkon alatt és mögött sorakoztak a cellák, ezek az acélfalú, elöl sűrű rácsozattal ellátott fülkék. Körülbelül húsz cella lehetett itt, de csak fél tucatnak volt lakója. Rideg, sivár hely volt.

– Miért, mire számított? – kérdezte a rendőrfőnök, olvasva a lány arcáról. – Holmi Waldorf Plazára?

– Hol van? – kérdezte a lány.

Az alsó sor egyik cellájához mentek.

– Lépjen ki, Barrows. Hölgylátogatója van.

– Hip! Ó, Hip!

A fogoly nem mozdult. A vaságyon feküdt, fél lábbal a matracon, a másikkal a padlón. A bal karja egy szutykos kendővel fel volt kötve.

– Látja? Soha egy szavát se hallani. Meg van elégedve, kisasszony?

– Engedjen be – szólt a lány alig hallhatóan. Engedje, hogy beszéljek vele.

A férfi vállat vont, és kelletlenül ajtót nyitott. A lány belépett, aztán megfordult.

– Beszélhetnék vele négyszemközt?

– Baja is eshet – figyelmeztette a férfi.

A lány merőn nézett rá. Rendkívül kifejező volt a szája.

– Hát – mondta nagy sokára a férfi –, itt leszek a közelben. Kiáltson, ha segítségre van szüksége. Barrows, ha bármi olyat tesz, hogy a kisasszony segítségért kiált, hát keresztüllövöm a fejét. – Azzal becsukta a lány mögött a rácsozott ajtót.

A lány megvárta, míg elmegy, s akkor odament a fogolyhoz.

– Hip – súgta. – Hip Barrows.

A férfi tompa fényű szemgolyója megmozdult s a lány felé fordult. Aztán a szempár lecsukódott, majd kinyílt egy lassú, közönyös pillantásban.

– Barrows úr – súgta a lány, s letérdelt melléje –, maga nem ismer engem. Nekik azt mondtam, hogy rokonok vagyunk. Segíteni akarok.

A férfi hallgatott.

– Ki fogom innen vinni – folytatta a lány. – Nem akar kikerülni?

A férfi hosszasan nézte a lány arcát. A tekintete a bezárt ajtóra siklott, majd újra vissza a lány arcára.

A lány ujjai megérintették a férfi homlokát, arcát, majd megállapodtak a szutykos kendőn.

– Nagyon fáj?

A férfi szeme tétován rebbent vissza a lány arcáról a kötésre. Erő kellett hozzá, hogy újra föltekintsen.

– Nem akar mondani semmit? – kérdezte a lány. – Nem akarja, hogy segítsek?

A férfi olyan sokáig hallgatott, hogy a lány fölállt.

– Jobb, ha elmegyek. Ne felejtsen el. Segíteni fogok magának. – És már fordult is az ajtó felé.

– Miért? – kérdezte a férfi.

A lány visszafordult.

– Mert maga piszkos, mert megverték, és mert nem törődik vele – és mert egyik alá sem tudja elrejteni azt, hogy kicsoda voltaképpen.

– Maga bolond – mormolta fásultan a férfi.

– Épp ezt mondják magáról – mosolyodott el a lány. – Akkor hát van valami közös bennünk.

A férfi csúnyán elkáromkodta magát.

– E mögé sem bújhat el – közölte a lány zavartalanul. – És most figyeljen rám. Ma délután két látogatója lesz. Egy orvos és egy ügyvéd. Ma este kivisszük innen.

A férfi fölemelte a fejét, s arcán most először lehetett látni valamit. Az a valami nem volt kellemes.

– Miféle orvos? – mordult fel.

– A karja miatt – felelte a lány nyugodtan. – Nem pszichiáter. Olyasmin többé nem kell átesnie.

A férfi ismét lehorgasztotta a fejét. Vonásai újból elmosódtak. A lány várt, s amikor látta, hogy többre nem számíthat, megfordult, s hívta a rendőrfőnököt.

 

Nem is volt olyan nehéz. Hatvan napot ítéltek meg szándékos rongálásért. Nem lehetett bírságra változtatni. Az ügyvéd egykettőre elintézte, hogy lehessen, és akkor kifizették a bírságot. Barrowst mocskos ruhájában és vadonatúj, tiszta kendőjében elvezették a dühös szemeket meresztő rendőrfőnök mellett; ő azonban ügyet sem vetett rá, sem azzal kapcsolatos fenyegetéseire, hogy mi vár a koszos csavargóra, ha még egyszer az életben beteszi a lábát a városba.

A lány odakint várakozott. Mialatt az ügyvéddel beszélgetett, a férfi szerencsétlenül álldogált a börtönépületbe vezető lépcső tetején. Aztán az ügyvéd elment, és akkor a lány megérintette a könyökét.

– Jöjjön, Hip.

Ment, mint egy rugós játékszer, ha felhúzzák, ment, amerre a lába vitte. Két sarkon befordultak, mentek vagy öt háztömbnyit, majd kőlépcsőkön fellépdeltek egy takaros, régimódi házhoz, melynek dísze a kiugró ablakfülke s a főbejárati ajtó színes üvegbetéte volt. A lány kulccsal nyitotta ki az ajtót, majd egy másikkal az előtérbe nyílót. A férfi a kiugró ablakfülkés szobában találta magát. Magas mennyezetű, levegős, világos szoba volt.

Most először mozdult meg szabad akaratából. Körbefordult, s lassan, egyenként megnézett minden falat. Kinyújtotta a kezét, és megemelte, majd visszaejtette az öltözőasztalka ferde lapját.

– A maga szobája?

– A magáé – válaszolta a lány. Odament hozzá, s az öltözőasztalkára tett két kulcsot. – A kulcsai. Kinyitotta a felső fiókot. – A zoknijai és a zsebkendői.

– Begörbített ujjaival sorra rákoppintott a fiókokra.

– Ingek. Alsóneműk. – Aztán egy ajtóra mutatott. Odabent két öltönyt talál. Azt hiszem, jó lesz a méretük. Köntös, papucs, cipő. – Most egy másik ajtóra bökött. – Fürdőszoba. Sok törülköző, sok szappan. Borotva.

– Borotva?

– Akinek kulcsai lehetnek, annak lehet borotvája is – felelte a lány szelíden. – Tegye magát elfogadhatóvá, jó? Negyedóra múlva visszajövök. Tudja-e, hogy mióta nem evett egy falatot sem?

A férfi a fejét rázta.

– Négy napja. Viszontlátásra.

Épp csak megnyílt az ajtó, már el is tűnt, pedig a férfi még kereste a szavakat, hogy mondjon neki valamit. Sokáig bámult az ajtóra – aztán elkáromkodta magát, és leroskadt az ágyra.

Megvakarta az orrát, s a keze lesiklott az állára. Érdes volt és viszketett.

– Nem őrültem meg, hogy ilyet tegyek – motyogta félig fölemelkedve, majd visszahanyatlott. Aztán valahogy mégiscsak ott állt a fürdőszobában, és vizsla szemmel fürkészte magát a tükörben. Megnedvesítette a kezét, vizet fröcskölt az arcára, egy törülközővel ledörzsölte a piszkot, s újra megnézte magát. Felmordult, s a szappan után nyúlt.

Aztán a borotva következett, majd az alsónemű, a nadrág, a zokni, a papucs, az ing, a zakó. Amikor a tükörbe pillantott, már csak egy fésűre vágyott. A lány a könyökével lökte be az ajtót, a csomagjait letette az öltözőasztalra, s miközben mosolyogva fölnézett a férfira, kinyújtott kezében ott volt a fésű. A férfi szó nélkül elvette, aztán bevizezte a haját, és megfésülködött.

– Jöjjön, már elkészült minden – hívta a lány a szomszédos szobából. A férfi kilépett. Az éjjeliszekrényen álló lámpa helyére a lány már letette a súlyos, ovális tálcát, melyen volt angolosra sütött sovány hússzelet, egy üveg világos, gyenge meg egy kisebb üveg erős barna sör, hasábburgonya olvadozó vajjal a tetején, szalvétába göngyölt meleg zsemlék s egy kis fatálkában saláta.

– Nem kell semmi – mondta a férfi, de a következő pillanatban nekiesett. Már nem létezett számára más, mint a száját és torkát megtöltő sok finomság, a bizsergető sör s a frissen sült zsemlehéj leírhatatlan varázsa.

Aztán a kiürült tálca egyszer csak az asztal lapjával együtt a fejének akart repülni. Előrebukott, s az asztalt kétoldalt megragadva próbálta eltartani magától. Egész testében remegett. A lány a háta mögül beszélt hozzá:

– Jól van, na. Minden rendben van. – És kezét a vállára téve visszanyomta a székbe. A férfi föl akarta emelni a kezét, de nem tudta. A lány a szalvétával megtörölgette nyirkos homlokát és felső ajkát.

Egy idő múlva kinyílt a szeme. Körülnézett, hol lehet a lány, s meglátta, hogy ott ül az ágy szélén, s némán figyeli őt. Fújt egyet, s szégyenlősen elvigyorodott.

A lány fölállt.

– Most már rendbejön. Próbáljon aludni. Jó éjszakát!

Hol bent volt nála a lány, hol nem, hol vele volt, hol egymagában. Ez olyan változatosságot hozott, amely túl jelentős volt, hogysem elviselhesse, túl nagy, hogysem megérthesse. Az ajtóról az ágyra nézett, mondván:

– Jó éjszakát! – csak mert ezek voltak a lány utolsó szavai, s még ott zümmögtek a szobában.

Kezét a szék karfájára tette, a lábát pedig erővel kényszerítette együttműködésre. Meg tudott állni, de ez volt minden. Aztán zuhanni kezdett előre s oldalt, s közben összehúzta magát, hogy esésében kikerülje az asztalt.

Végigfeküdt a takarón, s beborította a feketeség.

– Jó reggelt.

Mozdulatlanul feküdt, felhúzott térddel, tenyere alsó szélét az arccsontjához tapasztva. Most még erősebben szorította le a szemhéját, mint alvás közben, hogy kirekessze a világosságot. Elzárta kinesztetikus érzékelését, hogy ne is tudjon a matracnak ama enyhe benyomódásáról, mely jelezte, hogy hol ült le a lány az ágyra. Féltében, hogy mindjárt megszólal, kikapcsolta a hallását is. Az orrcimpái árulták el; nem volt felkészülve a kávé jelenlétére a szobában, s most megkívánta, de rettenetesen, még mielőtt gondolhatott volna a vágy kirekesztésére.

Nyűgös gondolatokba merülve feküdt. A lányról gondolkodott, olyanformán, hogy ha ismét megszólalna, majd megmutatná neki. Itt fog feküdni mozdulatlanul, míg újra megszólal, de ő akkor sem venne róla tudomást, s még akkor se moccanna. Várt.

Ámde, ha nem akar megszólalni, akkor persze nem tehet úgy, mintha nem venne róla tudomást, nem igaz?

Kinyitotta a szemét. Kinyitotta égő, haragos, kerek szemgolyójú szemét. A lány majdnem az ágy végében ült, merev testtel, merev arccal, csak a szája s a szeme élt.

A férfit hirtelen heves köhögési roham fogta el, amitől lecsukódott a szeme, s amikor újra kinyitotta, már nem a lányra nézett. Ujjai tétován matattak a mellén, majd végignézett magán.

– Ruhástul aludtam át az éjszakát – mondta.

– Igya meg a kávéját.

A lányra pillantott, aki azóta is mozdulatlanul ült. Fűzöld kosztümkabátja volt és szürkészöld sála. Metszett, egyenes vonalú, szürkészöld szeme az a fajta, amelyik oldalnézetből sötéten áttetsző háromszögnek látszik. Tekintetét egyre messzebb fordította a lányról, míg végül meglátta a kávét. Ott állt a nagy kancsó, mellette a már kitöltött, forró kávéval tele csésze. Fekete, erős, finom kávéval.

– Hú! – mondta, s már fogta, szagolgatta. Ivott. – Hú!

Most már ránézhetett a napfényre. Jó volt. Egy kis figura az ablakban, melyet szellő és napsugár libegtetett-pörgetett. Jó volt. A tojás alakú folt, a napfény árnyéka, mely a kerek tükörből egyik falról a másikra siklott át, a csupasz falfestésre. Jó volt. Megint belekortyolt a jó kávéba.

Letette a csészét, s az inggombjai körül matatott. Gyűrött volt és izzadt.

– Zuhany – mondta.

– Rajta – felelte a lány. Fölállt, s a tálalószekrényhez ment, melyen egy kartondoboz és néhány papírzacskó volt. Kinyitotta a dobozt, s egy villanyfőzőlapot vett ki belőle. A férfi három gombot kigombolt, ám a negyedik és az ötödik egy-egy halk reccsenéssel leszakadt. Valahogy azért sikerült levetkőznie. A lány ügyet sem vetett rá, se oda nem nézett, se tapintatosan félre, csak nyugodtan ügyködött a forró főzőlapon. A férfi bement a fürdőszobába, ahol sokáig vesződött a zuhany csapjával, mire megfelelőnek találta a vizet. Akkor beállt alája, s végigfolyatta a tarkóján a meleg vizet. Talált szappant is a tartóban, így aztán a fejét is odatartotta a víz alá, majd addig dörgölté dühödten a szappannal, míg a meleg, puha, síkos hab be nem borította egészen. Istenem – jött valahonnan a gondolat –, olyan sovány vagyok, mint egy piszkafa. Vissza kell szednem pár kilót, különben megbetegszem, és... A gondolat, önmagát félbeszakítva, mintegy bukfencet vetett benne. –Nem, nem szabad, hogy jól legyek. Az lesz a jó, ha rosszul vagyok, ha minél rosszabbul vagyok. – Dühösen kérdezte:

– Ki mondja, hogy rosszul kell lennem? – De válasz nem érkezett, csak a csempék visszhangozták a szavait.

Elzárta a vizet, kilépett, s az állványról levett egy lepedőnyi törülközőt. Dörzsölni kezdte vele a fejét, s addig dörzsölte, míg a törülköző egyik végétől a másikig nem ért. Aztán ledobta a földre, a sarokba, levett egy másikat, azzal meg a testét dörgölté rózsaszínűre.

Ezt is ledobta, s visszament a szobába. A ruha az ajtó melletti fotel karfájára volt terítve, így aztán fölvette.

A lány illatos szalonnazsírral kenegette meg a három tükörtojást a serpenyőben. Amikor a férfi leült az ágy szélére, ügyesen, hogy a zsír a serpenyőben maradjon, tálra csúsztatta a tojásokat. Tökéletesre sikerültek: a fehérjék megszilárdultak, a sárgáják sértetlenek és folyékonyak maradtak, épp csak egy hártya borította őket. Volt hozzá szalonna is, papírvékony, illatos, még éppen csak nem törékeny, volt pirítós is, kívül arányló, belül puha és fehér, gyorsan olvadó vajjal megkenve, mely pillanatok alatt meglelte s megtöltötte a rá váró lyukakat és réseket; két vajas pirítós volt és egy lekváros. És rájuk esett valami napsugár, amitől olyasféle fényt kaptak, amilyet csak a lekvár s a színes üvegablakok kaphatnak.

A férfi evett, s rá kávét ivott; aztán még evett, s még ivott rá kávét és még és még. A lány mindvégig a fotelban ült, ölében a férfi ingével, a keze úgy mozgott, mintha táncolna, s gombok egymás után nőttek vissza ujjainak fürge és kecses léptei nyomán.

A férfi elnézte a lányt, s amikor az elkészült, odalépett hozzá, nyúlt az ingért, de a lány a fejét ingatva mutatta.

– Tisztát.

A férfi talált egy kötött ingpulóvert, s miközben öltözött, a lány elmosta az edényeket meg a serpenyőt, és bevetette az ágyat. Akkor a férfi kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, a lány pedig melléje térdelve lebontotta bal kezéről a piszkos kötést, szemügyre vette a vágásokat, aztán újra felkötötte. A kötés biztosan állt, és kényelmes volt.

– A felkötő kendő már nem is kell – szólt örvendezve a lány. Fölállt, s az ágyhoz ment. Ott leült vele szemben, s a szemét kivéve meg a száját kivéve megint mozdulatlanná merevedett.

Odakint hosszan fütyült egy hajlékony dallamot egy sárgarigó, aztán egyszer csak félbehagyta, és a dallam töredékei lehullottak a fénylő levegőben. Egy szekér bandukolt el, kolompot rázva lelkesen a hátuljában, s a mélyhegedű hangú kocsis ott poroszkált mellette, oldalról belekapaszkodva, énekelve. Egy ablakból gömbölyű hang szárnyalt kifelé, melynek középpontjában egy légy röpködött, a másik ablakban pedig egy fehér cica jelent meg. A légy elrepült a cica mellett, amely felágaskodva lecsapott rá, majd megfordult, leugrott, s úgy eltűnt, mintha mindig is ez lett volna a szándéka; csak a bolond hihette volna, hogy elveszítette az egyensúlyát.

A szobában pedig csend volt és éber figyelem, amelyben mindazonáltal nem volt követelés, legföljebb talán valami védekezés, nehogy bármi észrevétlen maradjon. A lány szendergő kézzel és éber szemmel ült ott, miközben egy Gyógyítónak nevezett pipatisztogató férfi megszületett az utolsó porcikájáig, a csontja velejéig, magára véve ennek az ellazult testnek a helyzetét, megpihenve, aztán csöppet növekedésnek indulva, újra megpihenve s újra növekedve.

Később a lány fölállt. Nem beszélték meg, pusztán csak úgy látszott, hogy most elérkezett az ideje, ezért fölkapott egy kis kézitáskát, az ajtóhoz ment, s ott várt. A férfi megmozdult, fölállt, odament hozzá. Elmentek.

Kényelmesen elértek egy helyre, ahol gondosan lekaszált fű borította a szelíd, dimbes-dombos vidéket. A dombok lábánál néhány fiú labdázott. Ott álltak egy ideig, s nézték őket. A lány figyelte a férfi arcát, s amikor látta, hogy már nem maga a játék, csak a mozgó alakok tükröződnek vissza róla, megérintette a könyökét, s akkor továbbmentek. Láttak kis tavat, kacsák úszkáltak rajta, nyílegyenes, salakkal felszórt, virágágyásokkal övezett utakat. A lány letépett egy kankalint, s a férfi hajtókájára tűzte. Letelepedtek egy padra. Egy férfi csillogó, tiszta büfékocsit tolt feléjük. A lány főtt kolbászt vett, hozzá egy palack szódavizet, s odaadta a férfinak. Az némán evett és ivott.

Békés időt töltöttek így együtt.

Amikor beesteledett, a lány visszakísérte a férfit a szobába. Félórára magára hagyta, ám amikor visszatért, ő még akkor is ugyanazon a helyen ült. Akkor a lány csomagokat bontott, húst sütött, salátát kevert, s amíg a férfi evett, újabb kávét főzött. Vacsora után a férfi ásított. A lány erre fölpattant, jó éjszakát kívánt, és elment.

A férfi lomhán megfordult, s a csukott ajtóra nézett. Aztán egyszer csak azt mondta:

– Jó éjszakát. – Levetkőzött, ágyba bújt, és lekapcsolta a lámpát.

Másnap a buszra szállás napja volt, amikor egy étteremben ebédeltek.

Ezután az a nap következett, amikor kicsivel tovább maradtak házon kívül, hogy meghallgassák egy fúvószenekar hangversenyét.

Majd jött egy esős délután, moziba mentek, ahol a férfi szótlanul nézte a filmet, nem mosolygott, nem ráncolta a homlokát, nem mocorgott, ha hangosan szólt a zene.

„A kávéja.” „Ezt tegyük be a szennyesbe.” „Jöjjön.” „Jó éjszakát.” – Ezeket mondta neki a lány. Ezen túlmenően csak figyelte az arcát, s minden követelődzés nélkül várt.

 

Amikor fölébredt, nagyon sötét volt. Nem tudta, hol van. Ott volt az arc, a széles homlokú, pergamenszínű, vastag szemüvegű, hegyes állú. Szótlanul üvöltött rá, s az visszamosolygott. Amikor ráeszmélt, hogy az arc az agyában jelent meg, nem pedig a szobában, el is tűnt nyomban... vagyis nem; egész egyszerűen csak tudta, hogy már nincs ott. Elöntötte a düh, amiért nincs ott; az agya valósággal felforrósodott a dühtől.

– Értem, de hát kié ez az arc? – kérdezte magától, s rögtön válaszolt is: – Nem tudom, nem tudom, nem tudom... – S a hangja nyöszörgésbe fúlt, halkult, egyre csak halkult, míg végül elnémult. Akkor vett egy nagy levegőt, s ettől valami elszabadult és darabokra esett benne. Sírva fakadt. Valaki megfogta a kezét, előbb az egyiket, aztán a másikat, s a kettőt egymáshoz illesztette. A lány volt az; hallotta a hangját, és bejött. A férfi nem volt egyedül.

Nem volt egyedül... ez még hangosabb, még keservesebb sírásra késztette. Erősen tartotta a fölébe hajló lány mindkét csuklóját, a sötétségen át nézte az arcát, a haját, és zokogott.

A lány mellette maradt, míg abba nem hagyta a sírást, s azután is, amíg a férfi fogta a kezét. Már aludt, amikor elengedte, és akkor a lány nyakig betakarta, s lábujjhegyen kiment.

Reggel a férfi az ágy szélén ülve nézte, hogyan terül szét a levegőben a kávéjából felszálló pára, hogyan halványul el a napfényben, s amikor a lány letette elébe a tojásokat, fölpillantott rá. Megrebbent a szája. A lány várakozva állt előtte.

– Te már reggeliztél? – kérdezte a férfi.

Valami megcsillant a lány szemében. Megrázta a fejét.

A férfi lenézett a tálcára, s az arcán töprengés látszott. Aztán kicsikét eltolta magától, és fölállt.

– Legyen a tiéd – mondta. – Én majd készítek másikat.

Azelőtt is látta már mosolyogni a lányt, de eddig nem figyelt föl rá. De ez a mosoly most olyan volt, mintha mindketten beleadták volna minden melegségüket. A lány leült és evett. A férfi megsütötte magának a tojásokat, nem olyan jól, mint a lány, és hamarabb is elkészültek, mintsem a pirítós eszébe jutott volna, ami viszont megégett, miközben ő a tojást ette. A lány semmilyen módon nem próbált segíteni neki, még akkor sem, amikor a férfi bambán, összeráncolt homlokkal, állat vakargatva bámult a kis asztalra. Aztán annak rendje és módja szerint rá is jött, hogy mit keres – az asztalon lévő másik csészét. Friss kávét töltött ki a lánynak, s maga elé húzta a másikat, azt, amelyikhez a lány hozzá sem nyúlt, amitől ő újra elmosolyodott.

– Mi a neved? – kérdezte most első ízben a férfi.

– Janie Gerard.

– Ó.

A lány jól megnézte magának a férfit, aztán lenyúlt az ágy lábához, ahová a fogantyújánál fogva fölakasztotta a kézitáskáját. Magához húzta, kinyitotta, s kivett belőle egy kurta fémdarabot. Első pillantásra egy legföljebb húsz centiméter hosszú, ovális keresztmetszetű alumíniumcső volt. De – lévén hajlékony – nyilván nem öntötték, hanem apró szálakból szőtték. A lány megfogta a férfi jobb kezét, mely ott feküdt a kávéscsészéje mellett, tenyérrel fölfelé fordította, és beletette a csövet.

A férfinak látnia kellett, mert épp lefelé, a kávéscsészéjébe bámult. És nem zárta össze rajta az ujjait. És az arcán nem látszott semmi. Aztán kivett egy szelet pirítóst. A cső kiesett a kezéből, elgurulj s az asztal széléhez érve lepottyant a földre. A férfi vajat kent a pirítósra.

Eme első közös étkezés után valami megváltozott. Sok minden megváltozott. A férfi többé nem vetkőzött le a lány előtt, és nem vette semmibe, ha a lány nem evett. Mind sűrűbben fizetett apróságokért buszjegyért, ebédért –, majd egyszer csak előreengedte a lányt az ajtóban, s ha átmentek az utca túloldalára, megfogta a könyökét. Elkísérte a lányt a piacra, és vitte a csomagokat.

Eszébe jutott a neve; még arra is emlékezett, hogy a „Hip” „Hippocratest” jelent. De arra már sehogyan sem tudott visszaemlékezni, hogyan tett szert e névre, meg hogy hol született, s egyáltalán bármire, ami személyével állt kapcsolatban. A lány nem sürgette, nem kérdezgette. Egyszerűen csak vele töltötte a napjait, és várt. S közben gondoskodott róla, hogy az a darabka alumíniumszövedék mindig szem előtt legyen.

Szinte minden reggel ott volt a tálcán, a reggelije mellett. De lehetett a fürdőszobában is, a fogkeféje nyelén. Egyszer a zakója zsebében talált rá, ahol rendszeresen akadt a kezébe egy-egy kisebb bankjegyköteg; a pénz ezúttal bele volt dugva a csőbe. A bankjegyeket kihúzta belőle, a csövet meg szórakozottan kiengedte a kezéből, úgyhogy Janie-nek kellett érte lehajolni a földre. Egyszer meg a cipőjébe tette be a lány, s amikor a férfi hiába próbálta felhúzni, nem sikerült neki ezért aztán kiborította belőle, s otthagyta a padlón. Úgy viselkedett vele, mintha átlátszó vagy egyenesen láthatatlan lett volna a számára; amikor meg kézbe kellett vennie – mint például midőn a pénzét kereste meg benne –, azt oly esetlenül, annyi nemtörődömséggel tette, oly hamar megszabadult tőle, s látszólag nyomban el is felejtette. Janie sohasem hozta szóba. Csak újra meg újra a keze ügyébe rakta, türelmesen, ahogy az inga jár.

A férfi délutánjaihoz lassan a délelőttök is csatlakoztak, s napjaihoz tegnapok. Már emlékezett egy padra, ahol ülni szoktak, egy színházra, ahová eljár.tak, és ő akarta mutatni az utat visszafelé. A lány nyomban lemondott vezető szerepéről, mihelyt a férfi át tudta azt venni, mígnem már ő volt az, aki megtervezte a napjaikat.

Mivel nem voltak emlékei, melyekből meríthetett volna – kivéve a lánnyal töltött időt –, úgynevezett felfedező napokat szervezett. Elmentek kirándulni, s már a buszon tele voltak kíváncsisággal és tudásszomjjal. Megismertek egy másik színházat, s találtak egy helyet, ahol nemcsak kacsák voltak, hanem hattyúk is.

És tett egy másfajta felfedezést is. Egy napon megállt a szoba közepén, körbeforgott, jól megnézve mindegyik falat, az ablakokat s végül az ágyat.

– Ugye, beteg voltam?

Aztán egyszer megtorpant az utcán, s rábámult a szemközti, nyomasztó külsejű házra.

– Jártam már odabent.

Napokkal ezután meg lelassította a lépteit, összehúzta a szemöldökét, s meredten nézett egy üzletet, melyben különböző árucikkek voltak férfiak számára. Nem befelé, a üzletbe bámult, hanem rá. A kirakatüvegre.

Janie ott várakozott mellette, s az arcát figyelte.

A férfi akkor lassan fölemelte a bal kezét, begörbítette, lenézett a kézfején található girbegurba sebhelyre s a két egyenes vonalúra a csuklóján, a hosszúra s a rövidre.

– Tessék – mondta a lány, s a markába nyomta a csődarabot.

A férfi rá se nézett, csak összecsukta a kezét, mintegy öklöt formálva belőle. Előbb meglepetés, majd nyers rémület s végül valami haragféleség villant át az arcán. Megtántorodott álltában.

– Jól van – szólt Janie lágyan.

A férfi kérdőn felmordult, s úgy nézett a lányra, mintha lassan, fokozatosan ismerne rá egy vadidegenben. Szétnyitotta az ujjait, s gondosan szemügyre vette a fémdarabot. Feldobta, majd elkapta.

– Ez az enyém – mondta. A lány bólintott.

– Betörtem azt az ablakot – folytatta a férfi. Megnézte, aztán újra feldobta, végül zsebre tette a fémcsövet, és továbbindult. Sokáig hallgatott, s csak akkor szólalt meg ismét, amikor már a házukhoz vezető lépcsőn haladtak fölfelé. – Betörtem az ablakot, és becsuktak abba a börtönbe. Te kivittél onnan, és én beteg voltam, és akkor ide hoztál, míg újra rendbe jöttem.

Elővette a kulcsait, kinyitotta az ajtót, majd hátralépett, hogy beengedje maga előtt a lányt.

– Miért akartad mindezt végigcsinálni?

– Akartam és kész – felelte a lány.

Nyughatatlan volt, Odament a szekrényhez, és kiforgatta mindkét zakója meg a felöltője összes zsebét. Átvágott a szobán, szórakozottan a fiókos szekrényhez lépett, s annak a fiókjait kezdte nyitogatni-csukogatni.

– Mi az?

– Az a valami – felelte tétován. Közben bement, majd kijött a fürdőszobából. – Tudod, az a cső vagy micsoda.

– Ó – mondta a lány.

– Megvolt – motyogta a férfi kétségbeesetten. Megint körbejárta a szobát, aztán elrobogott az ágyon ülő Janié mellett, és odanyúlt az éjjeliszekrényre. – Itt van! Nézegette, hajlítgatta, aztán leült a karosszékbe.

– Nem szeretném elveszíteni – mondta megkönnyebbülten. – Régóta megvan már.

– A borítékban volt, amit megőriztek neked, amíg a börtönben voltál – mondta Janie.

– Igen, igen. – Ide-oda forgatta a kezében, aztán fölemelte, s úgy lóbálta meg a lány felé, mint valami vaskos, fényes, szigorú mutatóujjat. – Ez a holmi...

A lány várt.

A férfi megrázta a fejét.

– Régóta megvan – ismételte. Felállt, föl-alá járkált, majd újra leült. – Kerestem egy fickót, aki... Ó – jajdult fel –, nem emlékszem!

– Jól van – mondta szelíden a lány. A férfi eltakarta kezével az arcát.

– Már csak egy kis híja volt, hogy őt is megtaláljam – mondta tompán. – Oly régóta keresem már. Mindig és mindig őt kerestem.

– Mindig?

– Hát, amióta... Janie, már megint nem emlékszem.

– Jól van.

– Jól van, jól van, dehogy van jól! – Kiegyenesedett, s úgy nézett a lányra. – Ne haragudj, Janie. Nem akartam kiabálni veled.

A lány mosolyogva nézett vissza rá.

– Hol volt az a barlang? – kérdezte a férfi.

– Barlang? – visszhangozta a lány.

A férfi fölemelte, majd körbelendítette a karját.

– Az az üregféleség. Félig barlang, félig fakunyhó. Az erdőben. Hol volt?

– Én ott voltam veled?

– Nem – vágta rá a férfi. – Ez még azelőtt volt, azt hiszem. Nem emlékszem.

– Ne izgasd magad miatta.

– Izgatom magam miatta! – kiáltotta a férfi indulatosan. – Izgathatom magam miatta, nem? – De mihelyt kimondta, máris bocsánatért esdekelve nézett a lányra, amit meg is kapott. – Meg kell értened – folytatta immár csendesebben –, ez olyan dolog, amit nekem... amit meg kell... Nézd – mondta, s hangja újra izgatott lett –, megtörténhet, hogy valami minden másnál fontosabb a világon, s épp arra az ember képtelen visszaemlékezni?

– Megesik.

– Velem megesett – szögezte le a férfi mogorván. És nem vagyok tőle elragadtatva.

– Teljesen fölhergeled magad miatta.

– Még szép! – csattant föl a férfi. Körülnézett, s hevesen megrázta a fejét. – Mi ez az egész? Mit csinálok én itt? Tulajdonképpen ki vagy te, Janie? Mi a jó neked ebben az egészben?

– Szeretem látni, hogy jól vagy.

– Igen, jól vagyok – morogta a férfi. – Jól kell lennem! Pedig úgy illenék, hogy beteg legyek. Egyre betegebb és betegebb!

– Ezt meg ki mondta neked? – kérdezte éles hangon a lány.

– Thompson – vágta rá a férfi, aztán hátrahőkölt, és bamba elképedéssel meredt a lányra. – Thompson? – sipította recsegő, mutáló kamaszhangon. – Ki az a Thompson?

A lány vállat vont, s a világ legtermészetesebb hangján azt felelte:

– Talán aki azt mondta neked, hogy betegnek illenék lenned.

– Igen – suttogta a férfi, majd mint akinek dereng már valami, megismételte: – Igeeeen... – Meglengette a lány felé a fémszövedék-darabkát. – Láttam is őt. Thompsont. – A cső hirtelen magához rántotta a tekintetét, a keze mozdulatlanná merevedett, s csak bámult rá. Aztán megrázta a fejét, s a szeme lecsukódott. – Kerestem... – A hangja elszállt a levegőben.

– Thompsont?

– Dehogy! – mordult fel ismét. – Őt aztán látni se akartam soha! De igen, akartam – javította ki magát. – Szét akartam verni a fejét.

– Meg is tetted?

– Igen. Tudod, ő... ő régebben... jaj, hát mi lelte a fejemet? – kiáltotta.

– Cssss – nyugtatta a lány.

– Nem emlékszem, képtelen vagyok visszaemlékezni – panaszolta a férfi elcsukló hangon. – Tudod, olyan ez... mintha a szemed előtt szállna föl valami a földről, amit meg kell fognod, és te teljes erődből nekirugaszkodsz, még a térded is belereccsen a nagy nyújtózásba, s már érzed az ujjaid alatt, az ujjbegyeid alatt... – A mellkasa hevesen süllyedt és emelkedett.

– Ott függeszkedsz, mintha ezentúl már örökre így kellene maradnod, az ujjbegyeidet rajta tartva, tudván tudva, hogy soha el nem érheted, soha meg nem foghatod. Aztán zuhanni kezdesz lefelé, és látod, ahogy száll, mind magasabbra és magasabbra, egyre kisebb és kisebb lesz, és te soha... – Hátradőlt, és behunyta a szemét. Zihált. Alig hallhatóan kapkodta a levegőt.

– És te soha.

Ökölbe szorította a kezét. Az egyikben még ott volt a cső, s ő megint átélte a fölfedezés, az ámulat s a zavar fokozatait.

– Sokáig megvolt ez nekem – mondta, le nem véve róla a szemét. – Bolondság. Neked nyilván bolondságnak hangzik, Janie.

– Ó, dehogy.

– Szerinted én őrült vagyok?

– Nem.

– Beteg vagyok – nyöszörögte a férfi.

A lány meglepő módon elnevette magát. Odament a férfihoz, s fölhúzta ülő helyzetéből. Kivezette a fürdőszobába, s kívülről benyúlva fölkapcsolta a villanyt. Belökte a férfit, egyenesen a mosdónak, s begörbített ujjával megkocogtatta a tükröt.

– Ki itt a beteg?

A férfi ránézett a tükörből kibámuló feszes bőrű, jó csontozató arcra, a fényes hajára, tiszta tekintetű szemére. Őszinte megdöbbenéssel fordult Janie-hez.

– Évek óta nem néztem ki ilyen jól! Azóta nem, hogy... Janie, a hadseregben voltam én?

– Voltál?

A férfi ismét belepillantott a tükörbe.

– Annyi szent, hogy látszani nem látszom betegnek – mondta, mintegy magához beszélve, majd megérintette az állat. – Ki traktál örökké azzal, hogy beteg vagyok?

Meghallotta Janie távolodó lépteit. Lekapcsolta a villanyt, s elindult utána.

– Szívesen letörném annak a Thompsonnak a derekát... Nekivágnám egy...

– Tessék?

– Érdekes – tűnődött fennhangon a férfi. – Azt akartam mondani, hogy falnak. Olyan erősen gondoltam rá, hogy láttam is, amint nekivágom.

– Talán meg is tetted.

– Nem fal volt – rázta a fejét a férfi. – Üvegablak volt. Tudom már! – kiáltotta. – Észrevettem, és meg akartam ütni. Láttam, ahogy ott állt az utcán, nézett rám, és akkor egy ordítással rávetettem magam, és... és... – Lenézett forradásos kezére, és döbbenten folytatta: – Megpördültem, vettem egy nagy lendületet, és inkább az ablaküvegbe vágtam bele. Úristen!

Elgyengülten ült le.

– Ezért volt hát a börtön, s így lett vége mindennek. Ott fekszem abban a rohadt cellában, nem eszem, nem mozdulok, csak beteg vagyok, egyre betegebb, és már mindennek vége.

– Hát, azért nincs mindennek vége, ugye?

– Nincs – nézett a lányra. – Nem, nincs. Hála neked. – Nézte a lány szemét, száját. – És veled mi van, Janie? Te mit akarsz tulajdonképpen?

A lány lesütötte a szemét.

– Jaj, bocsáss meg, ne haragudj. Ez biztosan úgy hangzott... – Nyúlt a lány felé, de mielőtt megérinthette volna, le is ejtette a kezét. – Nem tudom, mi ütött ma belém. Csak mert... Nem értelek, Janie. Mit tettem én valaha érted?

A lány arcán mosoly suhant át.

– Meggyógyultál.

– Az nem elég – mondta őszintén a férfi. – Hol laksz?

– Közvetlenül a hall mögött – mutatta a lány.

– Ó! – nyugtázta a férfi. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor sírt, és zavartan eltolta magától a képet. Elfordult, hogy más témát keressen, mindegy, mit, csak más legyen. – Menjünk el.

– Rendben van. – Vajon tényleg megkönnyebbülést érzett a lány hangjában?

 

Hullámvasutaztak, vattacukrot ettek, s táncoltak egy kerthelyiségben. A férfi hangosan tűnődött azon, hogy hol tanulhatott meg táncolni, de ezenkívül egyszer sem tett említést azokról a dolgokról, amik annyira nyugtalanították az este. Most először élvezte tudatosan, hogy együtt van Janie-vel; olyasmi volt ez, mint valami alkalmi kiruccanás a megszokott hétköznapokból. Nem is sejtette, hogy a lány ilyen nevetős is tud lenni, hogy ilyen vállalkozó szellemű, ha arról van szó, hogy felüljön valamire, vagy megkóstoljon valamit, vagy megnézze, hogy mi történik itt vagy amott. Alkonyatkor megálltak a tóra néző korlátnál, s nézték a fürdőzőket. Itt-ott szerelmespárok tűntek fel a parton. Hip megmosolyogta őket, de amikor megjegyzéseket akart tenni rájuk Janie-nek, a torkára forrasztotta a szót az a különös, sóvár kifejezés, ami valósággal meglágyította a lány kemény vonásait. Akkor egy megfoghatatlan, finom érzelemhullám arra késztette, hogy gyorsan elforduljon. Része volt ebben a felismerésnek, hogy itt egy kivételes jelenségnek, a lány befelé fordulásának a tanúja, amit nem kívánt megzavarni, továbbá annak a villanásszerű sejtelemnek, hogy talán nem szükségszerű az, hogy a másik életét mindenestül kitölti a vele való foglalkozás. Az ő számára az élet voltaképpen azon a napon kezdődött, amikor a lány belépett a cellájába. Mindeddig eszébe se jutott, hogy az a negyed évszázad, amit a lány nélküle élt meg, nem volt olyan tiszta lap, mint az övé.

Miért mentette meg a lány? Miért őt mentette meg, ha már mindenképpen meg kellett mentenie valakit? És mi volt az oka rá?

Mit akarhat tőle? Volt valami az ő elveszett életében, amit odaadhat neki? Most némán megesküdött magában, hogy ha volt ilyen, akármi legyen is, az a lányé lehet; el sem tudta képzelni, hogy ő bármi értékesebbet adhatna a lánynak, mint az önmaga által felfedezett élet, az, amely egyáltalán képes értékek létrehozására.

De mi lehet az?

Rajtakapta magát, amint a parton kalandozó tekintete elidőzik a szerelmespárok alkotta kicsiny galaxison, az egy-egy pár alkotta külön világon, melyek önmagukba zárva is harmonikus egységet alkottak a fénylő homályban tovasodródó többi világgal. Szerelmesek... egyszer már érezte a szerelem istrángját... a ködös múlt messzeségében, már nem emlékszik, hol, kivel... de volt már ilyen, és mellette ott volt a régi-régi reflex is, hogy addig nem, amíg kézre nem kerítettem, és... De megint elveszítette a fonalat. Pedig az a valami fontosabb volt neki egykor, mint a szerelem vagy a házasság, vagy akár egy munka, netán ezredesi rang. (Ezredesi rang? Akart ő valaha ezredes lenni?) Hát, talán hódítás volt az. Janie szerelmes volt belé. Amikor meglátta, hirtelen belécsapott a villám, s mert meg akarta szerezni, a maga módján fogott hozzá. Hát így! Ha ezt akarta...

Lehunyta a szemét, miközben maga előtt látta a lány arcát, a várakozó, figyelő csendben félrebillentett fejét, karcsú, izmos karját, hajlékony testét, varázslatosán mohó ajkát. Gyors egymásutánban felvillanó képeket látott, amolyan igazi férfiszem pillanatfelvételeit, melyeket azonban megzavarodott, csonka énje az „inaktívak” közé raktározott el: Janie ott áll az ablak előtt, selyemszoknyájának színes felhője mögül átderengenek, kirajzolódnak lábának körvonalai. Janie parasztblúzban, a reggeli nap nyílegyenes sugara meghajlik, hogy meztelen vállához, melle lágy felső görbületéhez idomulhasson. Janie táncol, hol elhajlik tőle, hol meg hozzásimul, mintha egy elektroszkóp aranylemezei volnának ők ketten. (Hol látott ő... hol dolgozott... elektroszkóppal? Ó, hát persze! A... és megint elillant.) A mélységesen mély, háborgó sötétségben valami fátyolködön átdereng Janié sápadt arca... a szemét könnyek marják, s a kezét erős kezek fogják, míg meg nem nyugszik.

Nem volt ez csábítás; a meghitt, közös étkezések, séták, hosszú közös hallgatások alatt nem esett soha egyetlen érintés, egyetlen udvarló szó sem. A szerelem, még ha elfojtott, ha néma is, természete szerint csupa követelődzés, szomjúhozás, vágyódás. Janie nem követelt semmit. Csupán... ő csupáncsak várt. Ha érdekelte az ő ködös históriája, akkor e téren teljes passzivitást mutatott, pusztán arra korlátozva magát, hogy felfogja mindazt, ami belőle a napvilágra került. Ha az egykori énjét kereste, azt, amit valaha csinált, nem kérdezgette, nógatta, szondázta és vizslatta volna, mint tette Thompson és Bromfield? (Bromfield? Ő kicsoda?) Janie azonban soha nem tett ilyet, soha!

Nem, csak ez a másik dolog lehetett az, ez a valami, amitől Janie-nek oly tartózkodó szomorúsággal kellett néznie a szerelmeseket, arcán a hegedű hangjától elbűvölt félkarú ember kifejezésével...

Janie száját látta, a csillogót, a mozdulatlant, a várakozót. Janie szolgálatkész kezét látta. Janie testét látta, amely bizonyára sima volt, akár a válla, erős, akár a karja, meleg, szenvedélyes és adakozó...

Ő és a lány úgy fordultak egymás felé, mint hajtómű és meghajtott tengely. A testüket elhagyó lélegzet mint jelkép és mint ígéret állt meg közöttük, hogy aztán eleven vegyüléket alkossanak egymással. Két súlyos szívdobbanásnyi időre nekik is saját bolygójuk született a szerelmesek fénylő világmindenségében; és akkor Janie arca megvonaglott a görcsös figyelemtől, amit nem annyira a fárasztó önuralom, mint inkább valamiféle hajszálfinom alkalmazkodás igényelt tőle.

És akkor valami olyasmi történt a férfival, mintha valahol mélyen a testében egy rettenetesen erős vákuumgömböcske jelent volna meg. Mire újra levegőt vett, az az iménti varázslat a betóduló levegővel együtt a vákuum martalékává vált, mert az beszippantotta, megölte, egy, szempillantás alatt megsemmisítette. A lány arcán átfutó apró rángáson kívül semmi sem mozdult; ott álltak az alkonyatban, mint eddig, egymás mellett, a lányarc föl, a férfiarc felé fordult, rajta fény és árnyék, önnön fényében született önnön árnyéka. Ám a varázslatnak, ama eggyé olvadásnak vége volt; immár ketten voltak, és eluralkodott közöttük Janie nyugalma, türelme, ami nem annyira lehangolt volt, mint barátságtalan. De nem – igazából a férfi változott meg. A lány felé elindult keze már nem mert odaérni, s a szája is elbocsátotta a még meg sem született csókot, hadd hulljon le, hadd vesszen el.

– Menjünk? – lépett vissza egyet.

Bánat fodrozódott át Janie arcán. Ez is a mostanában felbukkanó s a férfi számára gyötrelmes dolgok közé tartozott; mindig ezek a lágy és anyagszerű dolgok, melyeket ujjbeggyel megérinthet, de megfognia nem lehet. Már-már megértette a lány bánatát, ott volt a keze ügyében, ott volt – aztán eltűnt, úgy, ahogy volt, fölrántották előle a magasba.

Némán mentek vissza a főútra, ahol ezer és ezer gyertya szánalomra méltó fényerejével égtek a lámpák, ahol csökönyösen a mozgás látszatát keltve autózással mulattatták magukat az emberek. Minden igazi sugárzást, minden lényeges mozgást odahagytak a hátuk mögött sűrűsödő sötétségben. Mindet odahagyták; annyi se maradt belőle, hogy legalább egy-egy mozdulatra fussa belőle. Ha fölemelték a sűrített levegővel működő puskát, s vele teniszlabdákat lőttek ki a fából épült csatahajókra; ha meghúzták a kart, hogy a játékagarak felfussanak meredek pályájukon; ha játéknyilakkal léggömböket vettek célba, nos, mindezzel eltemettek valamit – valamit, ami immár annyira jelentéktelenné vált, hogy sír sem maradt utána.

Egy aprólékos gonddal kialakított standon egy-két háborúból visszamaradt szervóberendezést oly módon szereltek össze, hogy radarágyút modellezzen. Volt egy miniatűr légvédelmi ágyú is, kézzel lehetett beirányozni, s ennek legkisebb elmozdulására is azonnal mozgásba lendült a háttérben álló óriási, szervómeghajtású ágyú. A kupolát formázó mennyezeten repülőgépek körvonalai suhantak át – egyszóval volt itt mindenféle vadonatúj szerkentyű és meglepetés, amolyan hamisítatlan vásári bóvlit eredményezve.

Hip lépett be elsőnek, előbb mosolyogva, majd kíváncsian s végül lenyűgözve az apró mozdulatait hűségesen megismételő, tíz méterrel arrébb felállított masszív és bonyolult gépezettől. Az első „repülőt” elvétette, csakúgy, mint a másodikat; aztán megkapta az ágyú céltévesztésére vonatkozó pontos adatokat, s attól kezdve amilyen gyorsan csak tudott, szünet nélkül lőtt minden célpontra, s ki is lőtte mindegyiket. Janie úgy tapsolt, mint egy gyerek, a mutatványos pedig jutalmul egy rendőrkutyát ábrázoló, elnagyolt és csillámokkal beszórt agyagszobrot adott nekik, melynek értéke a belépőjegy árának teljes ötödrészével ért föl. Hip büszkén átvette, majd intett Janie-nek, hogy most lépjen ő az irányzékhoz. A lány bátortalanul hozta működésbe a célzószerkezetet, és felnevetett, amikor a nagyágyú bólintott, és megrázta magát. A férfi arca kipirult, gyakorlott szeme előre látta minden egyes célpont megjelenési helyét, s a szája sarkából odasúgta:

– A jobb kvadránsban negyvennel vagy még többel feljebb, tizedes, ha nem akarja, hogy a manók demagnetizálják a gyújtószerkezeteit.

Janie szeme kissé összeszűkült, de talán épp ez segített neki a célzásban. Nem válaszolt. Kilőtte az első célpontot, még mielőtt teljes egészében kibukkant volna a mesterséges látóhatár mögül, aztán a másodikat, majd a harmadikat. Hip összecsapta a kezét, s vígan kurjantottá el a lány nevét. Ő egy pillanatra összeszedte magát, de úgy, mint a szórakozott ember, aki egy szokatlan és erőteljes mozdulattal kényszeríti vissza magát a társalgásba. Aztán elengedett egy gépet, majd sorozatban eltévesztett négyet. Eltalált kettőt, egyiket a magasban, a másikat alacsonyan, az utolsót pedig fél mérfölddel elvétette.

– Nem túl jó – mondta remegő hangon.

– Elég jó – felelte lovagiasan a férfi. – Tudod, manapság már nem muszáj eltalálni őket.

– Nem muszáj?

– Nem. Elég, ha a közelükbe jutsz, onnan már elvégzik a többit a gyújtószerkezetek. Életemben nem láttam még ilyen randa kutyát!

A lány kuncogva pillantott le a kis szoborra.

– Mindig nálam lesz – mondta. – Hip, már az egész zakód tele van azzal a ronda csillogó izével. Ajándékozzuk el.

Keresztül-kasul bebarangolták a talmi csillogású bódékat, keresve a megajándékozásra méltó személyt, és végül meg is találták – egy komoly, hétévesforma lurkót, aki módszeresen szívogatta ki egy alaposan lerágott kukoricacsutkából a vaj és a zamat emlékét.

– Ez a tiéd – trillázta Janie. A gyerek ügyet sem vetett a feléje nyújtott ajándékra, ellenben ijesztően felnőtt tekintetét ráfüggesztette a lány arcára.

– Nem eladni akarom neked! – guggolt le Hip nevetve a fiú mellé. – Majd én egyezséget kötök veled. Elfogadod egy dollárért?

Semmi válasz. A fiú a kukoricacsutkáját szívogatta, s egyre csak Janie-t figyelte.

– Nehéz vevő – vigyorgott Hip. Janie hirtelen megborzongott.

– Ó, hagyjuk őt békén – mondta, s a jókedve elszállt.

– Engem ugyan nem licitál túl – mondta Hip vidáman. Letette a szobrot a fiú kopott cipője mellé, s becsúsztatott egy dollárt annak zsebnyi repedésébe. – Öröm volt önnel üzletet kötni, uram – mondta, majd felzárkózott Janie mellé, aki már indult tovább.

– Nem valami locsi-fecsi alak -- mondta nevetve, amikor utolérte Janie-t. Hátranézett. A gyerek már fél sarokra elmaradt mögöttük, de továbbra is mereven nézte a lányt. – Úgy látszik, életre szóló benyomást gyakoroltál – Janie!

A lány megtorpant; a szeme elkerekedett, s a szája háromszögletűvé vált a döbbent csodálkozástól.

– A kis sátánfajzat! – kapkodott levegő után. – Az ő korában! – Megpördült s hátranézett.

Hipet megcsalhatta a szeme, mert olyat látott, hogy a szurtos kis mancsok közül kiugrik a kukoricacsutka, s egy kilencvenfokos fordulat után fürgén képen törli a lurkót. Aztán a csutka leesett a földre, a gyerek meg négy lépést hátrált, s onnan rikkantott feléjük egy lovagiatlan megjegyzést s egy nyomdafestéket nem tűrő felszólítást – aztán eltűnt valamelyik sikátorban.

– Hűha! – álmélkodott Hip. – Igazad van! – nézett bámulattal a lányra. – És micsoda füled van, anyafej! – Ám e tréfásnak szánt megjegyzésével sem tudta igazából elleplezni már-már finomkodónak tűnő zavarát. – Én semmit sem hallottam egészen addig, amíg ezt a második szitoksorozatot utánunk nem küldte!

– Nem hallottál? – kérdezte a lány, s a férfi most először fedezett föl ingerültséget a hangjában. És azt is érezte, hogy ez az ingerültség nem neki szól. Karon fogta a lányt. – Ne bosszankodj miatta. Gyerünk, együnk valamit.

A lány elmosolyodott, és ismét rendben volt minden.

 

Jóízű pizza és hideg sör egy hivalkodóan tompazöldre festett bódéban, jólesően kimerült séta az elsötétedő bódék között a késői buszhoz, mely ott várakozott zihálva. A közösséghez tartozás érzését az adta, hogy az átlag számára tervezett üléstámlákra kényelmesen felfeküdt a gerinc. Lehet osztozni a szundikálásban, a mosolygásban, míg hatvanmérföldes óránkénti sebességgel hunyorog az éjszaka, s végül befutni az ismerős megállóba az ismerős utcában, amely visszhangzó és üres”, de az én utcám az én városomban.

Fölébresztettek egy taxisofőrt, s megadták neki a címüket.

– Ébredhetek még ennél is nagyobb öntudatra? – mormolta a férfi a sarokból, aztán észrevette, hogy a lány meghallotta a szavait. – Úgy értem – próbálta megmagyarázni –, ez olyasmi, mintha az én egész világom, mindaz a hely, ahol éltem, egykor a fejemben lett volna, egy kis helyen, de olyan mélyen, ahol nem láthattam. És akkor te kitágítottad, hogy akkora lett, mint egy szoba, aztán meg akkora, mint egy város, és ma éjjel olyan nagy lett... egyszóval sokkal nagyobb – fejezte be csüggedten.

Egy magányos utcai lámpa közvetítette elhaladtában a lány válaszul küldött mosolyát.

– Nos, azon töprengtem – folytatta a férfi –, hogy mekkorára nőhet még.

– Sokkal nagyobbra – felelte a lány. A férfi álmosan dőlt vissza az ülésre.

– Jól érzem magam – suttogta. – Janie... – mondta hirtelen feszültté vált hangon – én... én rosszul érzem magam.

– Tudod, hogy mi az – szólt a lány higgadtan. Ahogy jött, úgy el is múlt a feszültsége.

– Megint ő az – mondta egy halk nevetéssel. – De téved, ez egyszer téved. Többé nem fog megbetegíteni. Sofőr!

A hangja úgy szólt, mint amikor a puhafa törik. A sofőr meglepetésében rátaposott a fékre. Hip előrelódult az ülésről, s egy mozdulattal átkarolta a sofőrt.

– Forduljon vissza – mondta izgatottan.

– Szentséges egek – motyogta amaz, de közben már fordult is vissza. Hip Janie-re nézett, felkészülve a válaszra, akármilyenre, ha csak félszavakra is, a lány azonban nem kérdezett semmit. Ült némán, és várt.

– A következő sarokig – szólt Hip a sofőrnek. Igen, itt. Balra. Forduljon balra.

Ezután hátradőlt, arcát nekinyomta a szélvédő üvegének, tekintete az árnyékba borult házakat és a sötét gyepet pásztázta.

– Ott – szólalt meg kis idő múlva. – Az a ház ott, a kocsifelhajtóval, ahol azt a magas sövényt látja.

– Hajtsak is be?

– Ne – felelte Hip. – A túloldalon álljon meg. Kicsit följebb... ott, ahonnan beláthatok.

A kocsi megállt, és a sofőr hátrasandított.

– Itt kiszállnak? Egy dollár és...

– Cssss! – Olyan erővel robbant ki belőle a hang, hogy a sofőr szinte elalélt ültében. De aztán tétován megrázta a fejét, s visszafordult arccal előre. Vállat vont és várt.

Hip feszülten nézte a sövénybe vágott kocsifelhajtó nyílásán át a gyengén megvilágított fehér házat, az impozáns verandát és nagykaput, a takaros zsalugátereket s a felülről kivilágított ajtót.

Aztán egy idő múlva megszólalt:

– Vigyen bennünket haza.

Míg oda nem értek, egy szót sem szóltak. Hip fél kezét a halántékára nyomva, szemét eltakarva ült, az a zug pedig, amit Janie foglalt el a taxiban, sötét volt és csendes.

Amikor a motor leállt, Hip kiugrott, és szórakozottan kisegítette Janie-t a járdára. Egy bankjegyet nyújtott át a sofőrnek, elfogadta a visszajáró pénzt, kiszámolta, és odaadta a borravalót. A kocsi elhajtott.

Hip lenézett a markában lévő pénzre, majd ujjaival körbecsúsztatta a tenyerében.

– Janie?

– Tessék, Hip.

A férfi a lányra nézett, de nem sokat látott belőle a sötétben.

– Menjünk be.

Bementek. A férfi villanyt gyújtott. A lány levette a kalapját, táskáját az ágytámlára akasztotta, leült az ágy szélére, s az ölében összekulcsolt kézzel várt.

A férfi olyannyira csak befelé figyelt, hogy szinte vaknak látszott. Csak lassan tért magához, s a szemét mereven a tenyerében fekvő pénzre szegezte. Egy pillanatig úgy látszott, nem is tudja, mit néz, aztán látni lehetett, amint lassan fölismeri, visszatereli a gondolataiba, az arckifejezésébe. Akkor rácsukta a markát, megrázta, a lány elé tartotta, majd kiborította az éjjeliszekrényre – három összegyűrt bankjegy volt, s pár ezüstérme.

– Ez nem az enyém – mondta.

– Dehogynem!

A férfi fáradtan ingatta a fejét.

– Nem, nem. Egyik sem volt az enyém. Sem a hullámvasútra befizetett pénz, sem az, amiből vásároltam, sem a reggeli kávék, sem... Gondolom, itt lakbér is van...

– Az a ház ott – folytatta a férfi fásultan. – Mihelyt megláttam, rögtön tudtam, hogy azelőtt jártam már ott. Közvetlenül a letartóztatásom előtt. Akkor nem volt semmi pénzem. Emlékszem rá. Kopogtam az ajtón, piszkos is voltam, bolond is, és akkor azt mondták, hogy ha enni kérek, menjek hátra. Pénzem nem volt; erre határozottan emlékszem. Minden vagyonom...

Zsebéből elővette a fémszövedékből készült csövet. Az oldalán megcsillant a lámpafény, megpöccintette, összenyomta, majd az éjjeliszekrényre mutatott vele.

– És attól kezdve, hogy megérkeztem ide, van pénzem. Mindennap ott van a zakóm bal zsebében. Ezen még sohasem gondolkoztam el. Ugye, a te pénzed, Janie?

– A tiéd. Ne törődj vele, Hip. Nem fontos.

– Hogyhogy az enyém?! – csattant fel a férfi. – Az enyém, mert te nekem adtad? – Egy erős dühsugárral átvilágította a lány hallgatását, majd bólintott. – Én is úgy gondoltam.

– Hip!

A férfi hevesen megrázta a fejét, mert hirtelen nem tudta másként kifejezni azt a gyötrő érzelmet, ami átsöpört rajta. Volt ebben düh, megalázottság, fájdalmas tehetetlenség s haragos támadás is ama függönyök ellen, melyek lepelként borulnak az önismeretére. Leroskadt a karosszékbe, s arcát a tenyerébe temette.

Megérezte a lány közelségét, majd a keze érintését a vállán.

– Hip – suttogta a lány, de ő rántott egyet a vállán, s a kéz eltűnt. Hallotta a rugók halk nyekkenését, s tudta, hogy a lány visszaült az ágyra.

Lassan elvette a kezét az arca elől, amely fájdalmasan eltorzult.

– Értsd meg, nem haragszom rád, nem arról van szó, mintha elfelejteném, hogy mit tettél – hadarta egy szuszra. – Már megint teljesen össze vagyok zavarodva – folytatta érdessé vált hangon. – Csinálok ezt-azt, s nem tudom, miért. Meg kell tennem bizonyos dolgokat, s nem tudom, mik azok. Például... – Elnémult, hogy gondolatban elrendezze azt az ezernyi töredéket, amely ott táncolt és kavargott benne, mint valami viharzó szélben. – Például tudom, hogy ez rossz, hogy nem kellene itt lennem, hagynom, hogy etessenek, nem kellene költekeznem, de nem tudom, voltaképpen ki mondta, hogy ne tegyem, nem tudom, honnan veszem az egészet. És... és amit neked mondtam arról, hogy meg kell találnom valakit, de nem tudom, ki az, és nem tudom, miért. Ma este azt mondtam... – Elhallgatott, s egy hosszú percig csak a sziszegését lehetett hallani, ahogy görcsösen meggörbült szájjal, a foga közt szűrte a levegőt. – Ma este azt mondtam, hogy az én világom... a hely, ahol élek... hogy az egyre nagyobb és nagyobb lesz. Már most elég nagy, hogy beleférjen a ház, ahol megálltunk. Ahogy annál a saroknál elhaladtunk, rögtön tudtam, hogy az a ház ott van, s hogy nekem meg kell néznem. Tudtam, hogy már jártam ott azelőtt, mocskosán, feldúlt állapotban... bekopogtam... és azt mondták, menjek hátra... kiabáltam velük... és akkor jött még valaki. Tőlük kérdezősködtem, felvilágosítást-kértem valami... Megint a csend, megint a sziszegő légzés.

– ... gyerekekről, akik ott laknak, és nem laktak ott semmiféle gyerekek. Megint kiabáltam, akkor mindenki megijedt, és én kicsit magamhoz tértem. Mondtam nekik, csak válaszoljanak arra, amit kérdezek, és elmegyek, nem akarok senkit sem megijeszteni. Mondtam, rendben van, nincsenek gyerekek, akkor mondják meg azt, hogy hol van Alicia Kew, csak annyit engedjenek meg, hogy beszélhessek Alicia Kew-val.

Kihúzta magát, a szeme fölragyogott, s a kis csődarabbal rámutatott Janie-re.

– Látod? Emlékszem! Emlékszem a nevére! Alicia Kew! – Visszaroskadt. – Akkor azt mondták: „Alicia Kew meghalt.” És azt is mondták, ó, a gyerekek' És elmesélték, hol találom meg őket. Le is írták, ide tettem valahová... – Kotorászni kezdett a zsebeiben, majd hirtelen félbehagyta, s rámeredt Janie-re. – Az a régi ruhám volt, te tetted el, te dugtad el!

Ha a lány magyarázkodni kezd, ha válaszol, minden rendben lett volna, de ő csak nézett rá figyelmesen.

– Jól van – csikorgatta a fogát a férfi. – Ha egy dolog eszembe jutott, majd eszembe jut más is. Vagy visszamegyek, s megkérdezem újra. Nincs rád szükségem.

A lány arca meg sem rezdült, de miközben nézte, a férfi hirtelen ráeszmélt, hogy ez a rezzenetlen arckifejezés a lánynak igen nagy erőfeszítésébe kerül.

– Nagyon is szükségem volt rád – mondta szelíden. – Nélküled meghaltam volna. Te voltál... – Nem talált rá szót, hogy mi volt neki a lány, nem is kereste tovább, inkább így folytatta: – Mindössze arról van szó, hogy ebben az értelemben nincs már szükségem rád. Bizonyos dolgokat ki kell derítenem, de ezt csak én csinálhatom, senki más.

Végre a lány is megszólalt:

– Te magad csináltad, Hip. Minden apró részletét. Nekem mindössze annyi volt a dolgom, hogy elvigyelek oda, ahol meg tudod csinálni. És... és szeretném továbbra is ezt csinálni.

– Fölösleges – biztosította a férfi. – Már nagyfiú vagyok. Nagy utat tettem meg, míg életre keltem. Sok felderítenivaló már nem lehet hátra.

– Nagyon is sok van még – mondta szomorúan a lány.

– Én jobban tudom, hidd el – rázta a fejét határozottan a férfi. – Ki kellett deríteni, mi van azokkal a gyerekekkel, mi van ezzel az Alicia Kew-val, és aztán a címet, ahová elköltöztek – ez kiderült a végén, ez volt az a hely, ahol már nyúltam utána... akármi volt is az, amit meg akartam ragadni. Már csak egy lépés, és meglesz a cím, ahová a gyerekek mentek; semmi másra nincs szükségem. Ott fogom megtalálni őt.

– Őt?

– Azt az embert, tudod, azt, akit régóta keresek. A neve... – Fölugrott. – A neve...

Öklével hatalmasat csapott a tenyerébe.

– Elfelejtettem – suttogta.

Sajgó tenyerét a tarkójára fektette, oda, ahol a rövidre nyírt hajszálak véget érnek, s szemét a mennyezetre függesztve elmerült gondolataiba. Aztán ellazult, s azt mondta:

– Jól van. Most mindjárt ki fogom találni.

– Ülj le – mondta a lány. – Viselkedj rendesen, Hip. Ülj le, és figyelj rám!

A férfi vonakodva engedelmeskedett, s a tekintetén is látszott, hogy neheztel a lányra. A feje tele volt már majdnem megértett képekkel és mondatokkal, s most arra gondolt: Nem tudna végre békén hagyni? Nem bírja ki, hogy egy kicsit gondolkodom? De azért várt, mert ő... mert ő Janie volt.

– Igazad van, meg tudod csinálni – mondta a lány. Lassan, rendkívül óvatosan beszélt. – Ha akarsz, holnap elmehetsz ahhoz a házhoz, megszerezheted a címet, hogy végre megtaláld, amit oly régóta keresel. De az a világon semmit sem fog jelenteni neked. Hip, én tudom!

A férfi csak nézett rá dermedten.

– Hidd el, Hip! Ó, higgy nekem!

A férfi átszáguldott a szobán, mindkét csuklójánál fogva fölrántotta a lányt, s beleüvöltötte az arcába: – Te tudod! Fogadni mernék, hogy tudod! Te mindent tudsz, igaz? Elejétől végéig. Nekem majd szétreped a fejem a sok töprengéstől, te meg csak nézed, hogy kínlódok!

– Hip! Hip, a karom...

De a férfi még szorosabban fogta s meg is rázta a lányt.

– Tudod, ugye? Ugye, te mindent tudsz rólam?

– Engedj el. Eressz, kérlek! Jaj, Hip, te nem tudod, mit csinálsz!

A férfi lelökte a lányt az ágyra. Janie fölhúzta a lábát, a könyökére támaszkodva oldalra fordult, s a könnyein, e hihetetlen könnyeken át, melyek a férfi által ismert Janie-hez sehogy sem illettek, nézett föl rá.

Megviselt alkarját behajlított szabad kezével támasztotta alá.

– Te nem tudod – ismételte elcsukló hangon – hogy mit... – De ekkor elhallgatott, s le-föl hullámzó mellkasából, ama hihetetlen könnyeken keresztül valami fontos, gyötrelmes, eltorzult üzenet tört elő, egy üzenet, amit a férfi nem tudott elolvasni.

Lassan letérdelt az ágy mellé.

– Ó, Janie. Janie.

A lány szája megrándult. Aligha lehetett volna mosolynak nevezni, pedig az akart lenni.

– Jól van – lehelte, s megérintette a férfi haját. Fejét a párnára hajtotta, és becsukta a szemét. Hip maga alá húzta a lábát, úgy ült le a padlóra, miközben két karját az ágyra s arcát a karjára fektette.

– Én értem, Hip, igazán értem – mondta a lány csukott szemmel. – Segíteni akarok, ezután is csak segíteni.

– Nem, nem akarsz – felelte a férfi, s a hangjában nem keserűség volt, inkább valami olyan érzelmi telítettség, ami csak a gyászhoz hasonlítható. Tudta – talán a lány lélegzetvétele árulta el –, hogy szavaival újabb könnyeket fakasztott. – Te ismered a helyzetemet – mondta. – Mindazt, amit keresek, ismered. – Ez úgy hangzott, mint valami vád, és ezt a férfi fájlalta, mert csak azt akarta vele kifejezni, hogy mire jutott a sok gondolkodás révén. De másként nem tudta kimondani. – Így van?

A lány csukott szemmel bólintott.

– Na látod.

A férfi föltápászkodott, s visszament a székéhez. Ha valamit ki akar szedni belőlem,gondolta dühösen, csak ül, és várja azt a valamit. A karosszék mélyére süllyedve nézett át a lányra. Ő nem mozdult. A férfi ekkor összeszedte magát, elhessegette keserű gondolatait, hogy ne maradjon benne más, mint megelégedettség és nyitottság. Aztán várt.

A lány akkor egy sóhajjal felült. A férfit szinte elborította a gyöngédség, látva kócos haját, kipirult arcát, de aztán könyörtelenül eltolta magától ezt az érzést.

– El kell hinned, amit mondok – szólt a lány. – Bíznod kell bennem, Hip.

A férfi megcsóválta a fejét. A lány, szemét lesütve, összekulcsolta a kezét, majd az egyiket fölemelte, s keze fejével megérintette a szemét.

– Az a kábeldarab – mondta.

A cső a földön hevert, ott, ahol a férfi elejtette.

– Mi van vele? – mondta, s fölemelte.

– Mikor jutott először eszedbe, hogy megvolt neked... hogy a tiéd?

A férfi elgondolkodott.

– A háznál. Amikor odamentem a házhoz, és kérdezősködtem.

– Nem – mondta a lány. – Nem így értettem. Arra gondoltam, hogy miután beteg voltál.

– Ó. – A férfi összehúzta a szemöldökét, s egy pillanatra lehunyta a szemét. – Az ablak. Amikor eszembe jutott, hogy betörtem az ablakot. Eszembe jutott, és akkor... aha! -- szakította hirtelen félbe magát. Akkor tetted a kezembe!

– Úgy van. És utána még nyolc napon keresztül rakosgattam a kezedbe. Egyszer a cipődbe is. Máskor meg a tányérodra. A szappantartóba. Egyszer beledugtam a fogkefédet. Mindennap, akár fél tucatszor is – nyolc napon keresztül, Hip!

– Én nem...

– Nem érted! Ó, nem hibáztatlak érte!

– Nem ezt akartam mondani. Azt akartam mondani, hogy nem hiszek neked.

A lány végre ránézett; a férfi csak ebben a pillanatban döbbent rá, milyen ritka az, amikor a lány tekintete nem az ő arcán időzik.

– Igazán mondom – szólt a lány feszülten. – Ez az igazság, Hip. így volt.

– Jól van – bólintott kelletlenül a férfi. – Szóval így volt. És mi köze ennek a...

– Várj – könyörgött a lány. – Majd meglátod... na már most, valahányszor megfogtad ezt a kis kábeldarabot, egyszerűen nem voltál hajlandó tudomásul venni, hogy ott van. Hagytad, hogy kiessen a kezedből, és nem akartad látni, amint leesik a földre. Akkor sem érezted, ha csupasz talppal léptél rá. Egyszer belekerült az ételedbe, Hip; a limababbal együtt ráakaszkodott a villádra, a vége már bent volt a szádban, de aztán hagytad, hogy kicsússzon belőle; még azt sem tudtad, hogy ott volt!

– El... – küszködött a férfi a szóval – elzáródás, így nevezte Bromfield.

– Ki ez a Bromfield?

De elillant; már Janie beszélt.

– Úgy van. És most nagyon figyelj. Amikor itt volt az ideje, hogy megszűnjön ez az elzáródás, akkor meg is szűnt; és te ott álltál, kezedben a kábeldarabbal, és tudtad is, hogy ott van. De én korábban hiába tettem volna bármit, ez nem következhetett volna be, mert nem jött még el az ideje.

A férfi elgondolkodott rajta.

– No és... mitől jött el az ideje?

– Visszamentél.

– Az üzlethez, oda, ahol az a nagyablakos kirakat van?

– Igen – felelte a lány, majd nyomban helyesbített: – Nem. Én valami ilyesmire gondolok: ebben a szobában életre keltél, és... nos, te magad mondtad: a világ megnőtt számodra, előbb belefért egy szoba, aztán egy utca, majd egy város... És ugyanez történt az emlékezeteddel is. Előbb akkora lett, hogy be tudta fogadni a tegnapot, aztán az elmúlt hetet, a börtönt s végül azt a valamit is, ami börtönbe juttatott. És most figyelj: az egy olyan pillanat volt, amikor a kábel jelentett számodra valamit, méghozzá nagyon fontos dolgot. De a történés pillanatában és attól kezdve mindvégig a kábel már nem jelentett semmit. Addig a másodpercig semmit sem jelent, míg az emlékezeted el nem hatol odáig. Akkor majd újra valósággá válik.

– Ó! – nyögte a férfi.

– Tudtam a kábelről – folytatta a lány lesütött szemmel. – Megmagyarázhattam volna neked. Igyekeztem is újra meg újra fölhívni rá a figyelmedet, de nem láthattad, amíg nem voltál felkészülve rá. Rendben van... ennél sokkal többet is tudok rólad. De nem érted, hogy ha elmondanám neked, még csak nem is hallanád, amit mondok?

A férfi a fejét rázta, de nem tagadóan, hanem meghökkenve.

– De hát én nem... én már nem vagyok beteg! – A választ leolvasta a lány kifejező arcáról.

– Vagy igen? – kérdezte bátortalanul, de nyomban föl is gerjedt benne a harag s a tiltakozás. – Ugyan már – mordult fel –, csak nem akarod azt mondani, hogy hirtelen süketté váltam volna, ha el akarod árulni, hová jártam főiskolára!

– Dehogy – felelte türelmetlenül a lány. – Mindössze arról van szó, hogy az sem jelentene számodra semmit. Nem kapcsolódna semmihez. – Ajkát beharapva, mélyen elgondolkodott. – Vegyünk egy példát. Féltucatszor emlegetted Bromfieldet.

– Kit? Bromfieldet? Én ugyan nem.

– Hip – nézett rá szigorúan a lány. – Emlegetted! Utoljára nem egészen tíz perce.

– Tényleg? – A férfi elgondolkodott. Erősen törte a fejét. Aztán tágra nyitott szemmel kiáltotta: – Úristen, tényleg!

– Jól van. Ő kicsoda? Kid volt ő neked?

– Kicsoda?

– Hip! – csattant a lány hangja élesen.

– Bocsánat. Valószínűleg kicsit összezavarodtam – mondta a férfi, és minden erejét összeszedve próbálta fölidézni az egész képsort, minden egyes szót.

– B-bromfield – nyögte ki nagy keservesen.

– Aligha fog az eszedbe jutni. Csak egy villanás a nagyon távoli múltból. Addig nem is fog jelenteni számodra semmit, míg vissza nem mész oda, s el nem hozod.

– Visszamenni? Hogyan mehetnék vissza?

– Hát nem visszafelé mész-e szakadatlanul – attól kezdve, hogy itt feküdtél betegen, aztán börtönben voltál, aztán letartóztattak, és közvetlenül az előtt elmentél ahhoz a házhoz? Gondolkozz, Hip! Gondold végig, miért mentél el ahhoz a házhoz!

– Nem kell gondolkoznom – felelte a férfi egy türelmetlen kézmozdulattal. – Nem érted? Azért mentem el ahhoz a házhoz, mert kerestem valamit – mit is? Ó, gyerekeket... valami gyerekeket, akiktől megtudhattam, hol van a féleszű – Nevetve ugrott talpra. – Látod? A féleszű... eszembe jutott! Látod, minden eszembe fog jutni. A féleszű... Évek óta, mindig is őt kerestem. Azt... azt elfelejtettem, hogy miért, de – és itt a hangja fölerősödött –, de ez most már nem számít. Csak azt próbálom elmondani neked, hogy nem kell megtennem az egész utat visszafelé; amire szükségem volt, azt már megtettem. Visszataláltam az útra. Holnap elmegyek ahhoz a házhoz, megkapom a címet, fölkeresem, akárhol legyen is, és a végére járok annak, amiért egyáltalán útnak indultam, amikor elvesztettem a...

Elakadt a hangja, bambán nézett ide-oda, észrevette a csövet a szék karfáján, és fölkapta.

– Ezt! – mondta diadalmasan. – Ez egy rész abból a... a... ó, hogy vinné el a fene!

A lány megvárta, míg lecsillapodik annyira, hogy meghallja, amit mond.

– Látod? – szólt csendesen.

– Mit látok? – kérdezte vissza a férfi csüggedten, letörten, szerencsétlen arccal.

– Ha holnap odamész, besétálsz egy helyzetbe, amit nem értesz, mert az előzményeire nem emlékszel, érdeklődsz valaki felől, akiről magad sem tudod, hová tegyed, s mindezzel valami olyasmire akarsz rájönni, amiről fogalmad sincs. De azért igazad van, Hip – tette hozzá –, meg tudod csinálni.

– Ha megtenném – mondta a férfi –, visszajönne minden.

A lány a fejét rázta.

– Ugye, te mindent tudsz? – csattant élesen a férfi hangja.

– Igen, Hip.

– Nos, engem nem érdekel. Akkor is megcsinálom.

A lány nagy lélegzetet vett, majd azt mondta:

– Meg fognak ölni.

– Tessék?

– Ha odamész, megölnek – mondta a lány tagoltan. – Ó, Hip, hát eddig nem volt mindenben igazam? Nem? Nem kaptál vissza máris sok mindent? De végleg, hogy többé már nem illan el előled?

– Azt mondod – felelte kínlódva a férfi –, holnap elmehetek, hogy megtaláljam azt, amit oly régóta keresek... keresek? Amiért élek... szóval azt mondod, ha megteszem, az lesz a halálom. Mit akarsz tőlem? Mire akarsz rávenni?

– Hogy tarts ki – könyörgött a lány. – Csak folytasd, amit eddig csináltál.

– Minek?! – kelt ki magából a férfi. – Hogy egyre távolabb és távolabb legyek attól a dologtól, ami nekem kell? Miféle jóakarat...

– Hagyd abba! -- kiáltotta élesen a lány. A férfi maga is meglepődött azon, hogy milyen gyorsan elhallgatott. – A végén még szétharapod a takarót folytatta a lány szelíden, már-már tréfálkozva. – Azzal nem lesz jobb.

Küzdött a lány derűje ellen, de nem tudott ellenállni neki. Az immár megérintette, s most hiába taszította el, ha az előbb hagyta magát megérinteni tőle. Már a szava is nyugodtabban szólt:

– Azt akarod nekem mondani, hogy egyáltalán nem szabad megtalálnom a... féleszűt és a... mit is?

– Ó, nem! – kiáltotta a lány mélységes felindultsággal. – Meg fogod találni, Hip, biztos, hogy megtalálod! De tudnod kell, hogy mi az; és tudnod kell, hogy miért.

– Mennyi időbe fog telni?

– Nem tudom – csóválta a fejét borús arccal a lány.

– Nem várhatok. Holnap... – bökött ujjával az ablakra, mely mögött már ezüstössé változott a sötét, ahogy űzte, szorongatta a közeledő nap. – Látod? Már ma... már ma odamehetnék; oda kell mennem... te megérted, milyen sokat jelent, hogy milyen régóta... – A hangja elhalkult, s ő egy mozdulattal a lány elé perdült. – Azt mondod, meg fognak ölni; hát akkor öljenek meg ott, amikor már a kezemben van... hiszen így is, úgy is csak érte élek!

– Hip... – nézett föl rá végtelen szomorúsággal a lány.

– Ne! – csattant föl a férfi. – Nem engedem, hogy lebeszélj róla!

A lány szólni akart, de aztán nem szólt, csak lehajtotta a fejét. Egész testével lehajolt, hogy arcát elrejtse az ágy.

A férfi dühösen járkált föl-alá a szobában, aztán megállt a lány fölött. Ellágyult az arca.

– Janie – mondta –, segíts nekem...

A lány moccanatlanul feküdt az ágyon, de a férfi tudta, hogy figyel.

– Ha veszély les rám... – mondta – ha valami az életemre tör... mondd meg, mi az. Legalább tudjam, mit keressek.

A lány a falnak fordította az arcát, a férfi tehát hallani hallotta, de látni nem látta őt. Gyötrődő hangon mondta:

– Nem azt mondtam, hogy bármi is az életedre fog törni. Azt mondtam, meg fognak ölni.

A férfi sokáig állt a lány fölött.

– Jól van – morogta végül. – Megölnek. Köszönök mindent, Janie. Jobb, ha most hazamész.

A lány lassan lekecmergett az ágyról. Gyenge volt, mintha megkorbácsolták volna. A férfi szíve elfacsarodott a mérhetetlen szánalomtól és bánattól, amit az arcán látott. De összeszorította a száját, s fejével intett az ajtó felé.

A lány vissza se nézett, csak elindult. Húzta a lábát. Ez több volt, mint amit a férfi el tudott viselni. Mégis hagyta, hogy a lány elmenjen.

 

Kicsit összegyűrődött az ágytakaró. A férfi lassú léptekkel ment oda, s lenézett rá. Kinyújtott kézzel zuhant előre, s beletemette az arcát. Még meleg volt a lány testétől, s a férfi egy szinte megfoghatatlanul tünékeny pillanatra megérzett valamit abból, ahogy két lélegzet összekeveredik, ahogy két megbabonázott lélek egymás felé és egymásba fordul. De aztán elillant a pillanat, elmúlt az egész, és ő ott feküdt kimerültén.

Csináld csak, legyél beteg. Gömbölyödj össze és halj meg.

– Jól van – suttogta.

Azt is lehet. Különben is, mit számít? Kit érdekel, hogy az ember meghal-e vagy megölik?

Janie-t nem.

Becsukta a szemét, s egy szájat látott. Azt gondolta, Janie-é, de az áll túl hegyes volt. –Feküdj le és halj meg, ennyi az egész – mondta a száj, és mosolygott. A mosolytól a fény lesiklott a vastag szemüvegről, s ez nyilván azt jelentette, hogy az egész arcot látja. És akkor jött egy váratlan, metsző fájdalom, amitől fölkapta a fejét, és felnyögött. A keze! A keze el volt vágva! Lenézett rá, látta a forradásokat, melyek előidézték a váratlanul újra beléhasító fájdalmat. Thompson, megölöm ezt a Thompsont.

Ki ez a Thompson, és ki ez a Bromfield, és ki a féleszű ott, a barlangban... barlang, hol van a barlang, ahol a gyerekek... gyerekek... nem, valami, ami a gyerekeké... ahol a gyerekek...ruhái... igen, ez az! Ruhák, ócska, rongyos, szakadt ruhák; de ő így...

Janie... Meg fognak ölni. Csak feküdj le és halj meg.

A szeme fönnakadt, a rettenetes feszültségek után szinte észrevétlenül kerítette hatalmába a fásultság. Nem volt jó, de minden más érzésnél szívesebben vette. Valaki azt mondta: „A jobb kvadránsban negyvennel vagy még többel feljebb, tizedes, ha nem akarja, hogy a manók demagnetizálják a gyújtószerkezeteit.” Ki mondta ezt?

Ő. Hip Barrows. Ő mondta.

Vajon kinek mondhatta?

Janie ügyeskedik a légvédelmi ágyú modelljénél.

Halkan felhorkant. Janie sohasem volt tizedes. „A legkellemesebb légköre nem a valóságnak szokott lenni, hadnagy. De mi előszeretettel gondoljuk azt, hogy egyenesen arra lettünk megépítve. Az valami nagyon finom mérnöki munka, olyasmi, amit egy mérnök értékelni tud. A rögeszméket azonban a valóság képtelen elviselni. Valaminek lennie kell; ha a valóság eltűnik, a maga finom mérnöki művén tovább semmi sem működtethető. Semmi, amit arra terveztek, hogy működtetni lehessen, így aztán el is romlik. Szabaduljon meg hát a rögeszméjétől; kezdjen el a szerint működni, ahogy a működését megtervezték.”

Ki mondta ezt? Ó... Bromfield! Az alávaló! Jobban tette volna, ha nem emleget mérnöki munkát egy mérnök előtt. „Bromfield százados – (a hang fáradt, hisz már ezredszer mondja el) –, ha nem volnék mérnök, nem találtam volna meg, föl sem ismertem volna, és most nem idegesíteném magam miatta.” Már nem is érdekes az egész...

Nem érdekes. Csak gömbölyödj össze és... amíg Thompson nem mutatja meg az arcát.Csak gömbölyödj össze és...

– Nem, Istenemre, nem! – üvöltötte torkaszakadtából Hip Barrows. Leugrott az ágyról, s most ott állt remegve a szoba közepén. Két kezével eltakarta a szemét, s úgy hajladozott, mint kis fácska a viharos szélben. Lehet, hogy összefüggéstelenül kavarogtak benne Bromfield hangja, Thompson arca, egy barlang, tele gyerekruhákkal, Janie, aki azt akarta, hogy megöljék őt; de egy dologban biztos volt, egyet tudott: Thompson nem fogja rávenni, hogy összegömbölyödjön és meghaljon. Ettől az egytől megszabadította Janie!

Hajladozott és azt suttogta:

–Janie...?

Janie nem akarta, hogy meghaljon.

Janie nem akarta, hogy megöljék; hogy is van ez? Janie csak azt akarja, hogy... menjen vissza. Hogy szánja rá az időt... A fokozatosan kivilágosodó ablakra nézett.

Szánja rá az időt? Lám csak, ma akár meg is szerezheti azt a címet, meglátogathatja azokat a gyerekeket, megkeresheti a féleszűt, és... igen, őt mindenképpen, hiszen ezt akarta, nem? Ma.Akkor aztán megmutathatja Bromfieldnek, hogy kinek volt itt rögeszméje!

Ha megéri, megmutatja Bromfieldnek.

De nem; Janie azt akarta, hogy a másik úton menjen, hogy menjen vissza. És meddig menjen vissza? Újra az évekig tartó éhezés, amikor senkj sem hisz neked, senki sem segít, éhesen, fázva keresel, kutatsz egy kulcsot s hozzá azt, aminek a zárjába beleillik: a címet, a nagykapus házból származót, amely azon a darabka papíron volt a gyerekruhák zsebében, amelyek ott... abban a...

– Barlangban – mondta ki fennhangon. Abbahagyta a hajladozást, és fölegyenesedett.

Már járt abban a barlangban. És a barlangban gyerekruhák voltak, és közöttük összesodort, piszkos kis papírdarab, és az vezette el aztán a nagykapus házhoz, itt, a városban.

Még egy lépés hátra, de jó nagy lépés, ebben biztos volt. Mert a barlangban tett felfedezés bizonyította be, hogy igenis látta azt, amiről Bromfield állította, hogy nem látta; csakhogy ő megtalálta egy darabját! Fölkapta, meghajlította, összenyomta: ezüstös volt, pillekönnyű, s valami különös szövedékből készült – a csődarab. Persze, hát persze! A csődarab is a barlangból származott! És most is itt volt nála.

Valami mélységes izgalom támadt föl benne. A lány azt mondta, „menj vissza”, mire ő azt felelte, nem, mert túl sok időbe telik. Mennyi idő kell ehhez a lépéshez, a barlang és kincsei újrafelfedezéséhez?

Az ablakra nézett. Nem lehetett több, mint harminc perc, de legfeljebb negyven. Igen, és közben ő teljesen feldúlt, kimerült, dühös, bűnös, sértett állapotban volt. És ha ezt a hátrafelé haladást arccal előre próbálná meg, kipihenten, jóllakottan, öntudata teljes birtokában – Janie segítségével?

Az ajtóhoz rohant, fölrántotta, néhány lépéssel a hall túloldalán termett, s belökte a szemközti ajtót.

– Janie, figyelj – mondta vad izgalomban. – Ó, Janie... – Elakadó lélegzete belefojtotta a szót. Jó két métert csúszott a szoba közepéig, mire meg tudott állni, s nagy kínnal-keservvel visszafordulhatott, hogy újra kimenekülhessen a haliba, bevágva maga mögött az ajtót. – Bocsánat... bocsásson meg – habogta első megrázkódtatásában. A háta az ajtónak nyomódott, amitől az becsukódott; ettől hisztérikusan megpördült, a kezével szinte föltépte, és kiugrott rajta. Istenem, gondolta, bárcsak Janie megmondta volna! Miközben átbotorkált a halion a szobájához, úgy érezte magát, mint egy megütött gong. Becsukta, bezárta az ajtaját, aztán nekitámaszkodott. Valahol rálelt egy csikorgó, zavart kis nevetésre, ami segített valamelyest. Félig megfordult, hogy ránézzen a bezárt ajtóra, mely akarata ellenére is vonzotta. Hiába próbálta lelki szemeit meggátolni abban, hogy a halion s a másik ajtón keresztül visszatérjenek oda, nem sikerült. Újra megjelent előtte a kép a maga elevenségében, s ő lángoló arccal, tele feszengéssel, újra csak elnevette magát. – Szólnia kellett volna – motyogta.

Szemét magához rántotta a kis csődarab; fölvette, és leült a nagy székbe. Ettől elmúlt belőle a kényelmetlen érzés, s visszajött a pillanat sürgősségének a tudata. Látnia kell Janie-t. Beszélnie kell vele. Lehet, hogy hülyeség, de ő tudni fogja: talán gyorsan is megtehetik azt a visszalépést, de igazán gyorsan, annyira, hogy akár még ma elindulhat, hogy megkeresse azt a féleszűt. Jaj... lehet, hogy reménytelen; de Janie, Janie majd tudni fogja. Várni kell. Janie vissza fog jönni, mihelyt készen áll rá. Vissza kell jönnie.

Hátradőlt, amennyire csak tudta, kinyújtotta a lábát, s tarkójával a szék támlájához támaszkodva hátrabillentette a fejét. Tagjaiban csak úgy zsongott a fáradtság, szétáradt benne, mint az illatos füst, elfelhőzte a szemét, s megtöltötte az orrlyukait.

A keze elernyedt, a szeme lecsukódott. Még felbuggyant belőle egy halk, buta kis kuncogás, de a kép már nem jött elég közel, vagy nem időzött elég sokáig, mindenesetre már nem tudta eltántorítani attól, hogy egészséges, mély álomba merüljön.

 

Tu~tu-tu~tu-tu~tu-tu-tu-tu-tu~tu.

(Ötvenesek, gondolta, a dombok közt távolodóban. Minden valamirevaló fiú életre szóló vágya, hogy a kezébe gépfegyvert kaparintson, és úgy csináljon vele, mintha locsolótömlő volna.)

– Bumm-bumm-bumm-bumm!

(Oerlikonok! Vajon honnan kaparták elő őket? Mi ez itt, légvédelmi állás vagy múzeum?)

– Hip! Hip Barrows!

(Az ég szerelmére, hát mikor tanulja meg már ez a tizedes, hogy „hadnagyot” mondjon? Nem mintha érdekelne egy fikarcnyit is, hogy így vagy úgy, de egy szép napon valamelyik légierős ezredes előtt fogja csinálni, és akkor mindkettőnket kirúgnak.)

– Bumm! Bumm! Jaj... Hip!

Szemét dörzsölve felült, s az előbbi fegyverropogásból kopogás lett az ajtón, a tizedesből Janie, aki őt szólongatta, a légvédelmi támaszpont pedig széthullott, köddé vált, szertefoszlott ott, ahol az álmok készülnek.

– Hip!

– Tessék – morogta. – Gyere be.

– Bezártad az ajtót.

Felnyögött, és kábultan feltápászkodott. A függönyön át beszűrődött a napfény. Az ajtóhoz támolygott, és kinyitotta. A tekintetét még nem tudta fókuszba állítani, a fogai pedig mint szivarcsikkek sorakoztak a szájában.

– Ó, Hip!

A lány válla fölött meglátta a másik ajtót, s erről eszébe jutott. Behúzta a lányt a szobába, és becsukta az ajtót.

– Nézd, borzasztóan sajnálom, ami történt. Átkozottul ostobának érzem magam.

– Hip... ne – mondta szelíden a lány. – Tudod, hogy nem számít. Jól vagy?

– Kicsit fölzaklatott a dolog – vallotta be a férfi, s nagy bosszúságára újból kitört belőle az a zavart kis nevetés. – Várj, locsolok egy kis hideg vizet az arcomra, hogy fölébredjek valamelyest. – Hol voltál? – kiáltott be már a fürdőszobából.

– Sétáltam. Gondolkoznom kellett. Aztán... aztán csak vártam odakint. Féltem, hogy esetleg – hiszen tudod. Követni akartalak, melletted akartam lenni. Gondoltam, talán segíthetek... Igazán jól vagy?

– Ó, hogyne. És nem megyek sehová, amíg veled nem beszéltem. Ami pedig azt a másik dolgot illeti remélem, ő is jól van.

– Tessék?

– Azt hiszem, neki nagyobb megrázkódtatás volt, mint nekem. Inkább mondtad volna meg, hogy van valaki odabent veled. Akkor nem alkalmatlankodtam volna.

– Hip, miről beszélsz? Mi történt?

– Ó! – kiáltotta a férfi. – Vagy úgy! Egyenesen ide jöttél... még bent sem voltál a szobádban.

– Nem. Mi a csudáról...

A férfi akkor vöröslő képpel beszélni kezdett:

– Jobb lett volna, ha nem én, hanem ő mondja el neked. Szóval, hirtelen beszélnem kellett veled, de okvetlenül. Átmentem hát, és benyitottam hozzád, álmomban sem gondolva arra, hogy odabent más is lehet rajtad kívül, és amikor már majdnem a szoba közepén vagyok, akkor látom csak, hogy ott áll egy barátod.

– Kicsoda? Az Isten szerelmére, Hip...

– Az a nő. Csakis a te ismerősöd lehetett, Janie. A betörők nem szoktak pucéron mászkálni.

Janie lassan a szája elé emelte az egyik kezét.

– Színes bőrű nő volt. Illetve lány. Fiatal.

– És... és mit csinált...

– Nem tudom, mit csinált. Mindössze egy pillantást vetettem rá – ha ez jelent valami vigaszt a számára. Rögtön kimenekültem onnan. Jaj, Janie, ne haragudj! Tudom, hogy az ilyesmi zavarja az embert, de ennyire azért nem lehet rossz! Janie! – kiáltotta riadtan.

– Megtalált bennünket... El kell mennünk innen suttogta a lány. Az ajka elfehéredett, és egész testében remegett. – Gyere, jaj, gyere már!

– Várj, Janie! Beszélnem kell veled. Én...

A lány, mint valami támadó vadállat, valósággal rávetette magát. Szavai szinte egymásba mosódtak az indulattól.

– Ne beszélj! Ne kérdezz semmit! Nem mondhatom meg, hisz úgysem értenéd. Csak innen jussunk ki, csak innen meneküljünk! – Keze meglepő erővel kulcsolódott a férfi karjára, s már húzta is magával. Hipnek valósággal futnia kellett, különben elvágódott volna. Még csak a második lépésnél tartott, amikor a lány már nyitotta az ajtót, miközben másik kezével az ingujjánál fogva húzta ki őt, hogy aztán végigtuszkolja a halion a kapu felé. Hip akkor belekapaszkodott a kapufélfába, mert hirtelen és egyszerre föltámadt benne a döbbenet és a düh, amitől rögtön erős ellenállás kerítette hatalmába. A lánynak nem lehetett olyan szava, ami megmozdíthatta volna, s immár annyi erő és éberség gyülemlett föl benne, hogy a lány még e szokatlan testi erejével sem tehetett volna mást, mint hogy kikényszeríti belőle a visszaütést. Ő azonban nem mondott semmit, még csak hozzá sem ért; a rémülettől falfehéren és nyüszítve futott el mellette, majd le a lépcsőn, ki az utcára.

A férfi ekkor már nem mérlegelt, nem határozott, csak tette az egyetlen dolgot, amit a teste parancsolt: egy pillanat, és kint volt az utcán, futott a lány után.

– Janie...

– Taxi! – sikoltott a lány.

A kocsi jóformán még le sem lassított, amikor már feltépte az ajtaját. Hip is beugrott utána.

– Induljon – szólt oda Janie a sofőrnek, de már akkor föl is térdelt az ülésre, hogy kinézzen a hátsó szélvédőn.

– Induljak, de merre? – hápogott a sofőr.

– Maga csak menjen. Siessen.

Hip is kinézett, de csak a távolodó házakat látta, előttük egy-két szájtátó gyalogossal.

– Mi volt ez? Mi történt? De a lány csak a fejét rázta.

– Mi volt ez? – erősködött a férfi. – Felrobban a ház vagy mi?

A lány újra csak a fejét rázta. Elfordult az ablaktól, és bekucorodott a sarokba. Fehér fogsora újra meg újra beleharapott a kézfejébe. A férfi nyújtotta a kezét, s szelíden rátette a lányéra. Az nem tiltakozott.

Még kétszer próbált szólni Janie-hez, de ő egyszer sem válaszolt, mindössze tudomásul vette a szavait, azt is csak úgy, hogy kissé elfordította a fejét. Hip végül feladta, visszaült a helyére, s onnan figyelte a lányt.

A város szélén, ott, ahol kétfelé válik az út, a sofőr félénken megkérdezte:

– Merre? – Hip adta meg a választ:

– Balra. – Janie csak annyira eszmélt föl, hogy megjutalmazza egy futó, hálás mosollyal, aztán újra magába zárkózott.

Végre változni kezdett benne valami, de nem lehetett tudni, hogyan, noha továbbra is dermedten ült ott, a semmibe bámulva.

– Jobb? – kérdezte csendesen a férfi.

A lány ráemelte a tekintetét, s valamivel később meg is látta a férfit. Szánalmas mosoly vonaglott a szája sarkában.

– Mindenesetre nem rosszabb.

– Megijedtem – vallotta be a férfi.

– Én is – bólintott fagyos arccal a lány, majd megfogta a férfi karját. – Ó, Hip, ne haragudj! Ki se tudom mondani, mennyire sajnálom! Erre nem számítottam – még nem. És félek, hogy már nem tehetek ellene semmit.

– Miért?

– Nem mondhatom el.

– Nem mondhatod el? Vagy még nem mondhatod el?

– Elmondtam, hogy mit kellene tenned – felelte a lány megfontoltan. – El kellene indulnod visszafelé, egyre messzebb és messzebb, hogy megkeresd mindazokat a helyeket, ahol jártál, mindazokat a dolgokat, amelyek megtörténtek veled, a kezdet kezdetétől. Ha van időd, meg tudod csinálni. – Arcán rémület jelent meg, de rögtön át is változott szomorúsággá. – De már nincs idő.

– Van – nevetett a férfi szinte vidáman, s megragadta a lány kezét. – Ma reggel megtaláltam a barlangot. Ez két évvel ezelőtt volt, Janie! Tudom, hogy hol van, s hogy ott mit találtam: ócska ruhákat, gyerekholmit. Egy címet, a nagykapus házét. És a csődarabot, az egyetlen dolgot, ami azt bizonyítja, hogy jogosan keresem a... azt a... – Elnevette magát. – Szóval ez lesz a következő lépés visszafelé. Most az a fontos, hogy megtaláltam a barlangot, és ez a legnagyobb lépés eddig. Nagyjából harminc percbe telt, mindenféle próbálkozás nélkül. Most viszont meg akarom próbálni. Azt mondod, nincs több időnk. Hát, lehet, hogy nincsenek heteink, talán napjaink se, de van legalább egy napunk, Janie? Vagy fél napunk? A lány arca felderült.

– Annyi talán van – mondta. – Talán... Sofőr! Itt álljon meg.

Ő fizette ki a kocsit; Hip most nem tiltakozott. A város határában álltak, egy tágas, dimbes-dombos vidéken, ahová éppen csak elért a város-állat bundájának egy-egy csimbókja: itt egy gyümölcsösbódé, ott egy benzinkút s amott, az út túloldalán, vadonatúj, fényezett fából és ízléstelen műmárványból épült lakások. A lány fölmutatott a füves dombtetőre.

– Meg fognak találni – mondta magától értetődő hangon –, de odafönt egyedül leszünk... és ha... ha valami közeledik, látni fogjuk.

Letelepedtek a kis domb zöld füvén, ahol a serkenő szálak még csak félig takarták el az utolsó kaszálás sárguló tarlóját. Egymással szemben ülő alakjuk a fél-fél horizont fölé magasodott.

Magasra hágott fejük fölött a perzselő nap, fújt a szél, és néha egy-egy felhőt sodort az égre. Hip Barrows munkához látott; egyre hátrébb és hátrébb dolgozta magát az időben. Janie pedig hallgatott, várt, s közben figyelt: mélyen ülő, tiszta szeme egy-egy villanásával tartotta szemmel a vidéket.

Vissza, vissza... Hip Barrowsnak két, piszokban és tébolyban eltelt év kellett, hogy megtalálja a nagykapus házat. Mert a cédulán volt szám és volt utcanév, de nem volt varos, sem falu.

Az elmegyógyintézettől a barlangig három év telt el. Egy éve ment rá, mire a megyei tisztviselő irodájából megtalálta az elmegyógyintézetet. Hat hónap kellett, míg az elbocsátása napjától számítva megtalálta a megyei hivatalnokot, és újabb hat hónap a katonai szolgálatból történt elbocsátásáig a rögeszméje megszületésétől.

Hét keserves esztendő, míg eljutott a feszes napirendtől, az ígéretektől és nagy nevetésektől a börtöncella szűkösen csordogáló fényéig. Hét elrabolt esztendő, hét szárnyát vesztve zuhanó esztendő.

Addig ment vissza, hátra e hét esztendőben, míg megtudta, mi is volt ő annak előtte, hogy ezek az évek elkezdődtek.

Azon a légvédelmi támaszponton talált rá valami válaszra... egy álomra és egy szerencsétlenségre.

Még fiatal volt, előtte a fényes jövő, és mégis volt körülötte valami megmagyarázhatatlan elutasítás. Barrows hadnagy egyszer csak azon vette észre magát, hogy túlságosan sok a szabadideje, s ezt nehezen tudta elviselni.

 

Maga a lőtér kicsi volt, amolyan különlegesség, múzeum, ha azt vesszük, hogy mennyire elavult volt a felszerelés nagy része. Tulajdonképpen az egész létesítmény, úgy, ahogy volt, elavult, azóta nem lévén része egyetlen rendszernek sem, amióta évekkel ezelőtt létrehoztak egy sokkal nagyobb és hatékonyabb védelmi hálózatot. Annyiban azonban volt még szerepe, hogy itt folyt a lövészek és tisztjeik, valamint a radarkezelők és technikusok kiképzése.

Történt egyszer, hogy a hadnagy – hogy elűzze a gyűlölt tétlenséget – valami iratok között kotorászva évekkel korábbi kutatási adatokra bukkant a közelségi gyújtók hatékonyságáról meg arról, hogy minimálisan mekkora irányzékszöggel lehet fellőni az öklömnyi radar adóvevővel és időzítő szerkezettel ellátott szellemes rakétalövedékeket. Az ember azt gondolhatta volna, hogy a légelhárító tisztek sokkal hamarabb kilőnének egy alacsonyan szálló repülőt, mint hagyják, hogy érzékeny robbanólövedékeiket holmi útba eső fatető vagy villanypózna a cél előtt felrobbantsa.

Barrows hadnagy szemének élességét – mellyel felfigyelt a mégoly csekély matematikai egyenetlenségekre – csak egy Toscanini zenei hallása pontosságához lehetett volna mérni. A lőtér egy bizonyos szektorának egy bizonyos kvadránsában volt egy kicsiny térség, amely fölött több fel nem robbant lövedék repült el, mint azt az átlagok törvényének illendősége megengedte volna. Ha egy egész esztendőn keresztül nagy hibaszázalékot mutat egy, kettő, esetleg három zárótűz, az a lövedékek rossz minőségellenőrzését jelentheti; ám ha az alacsony magasságokba irányzott közelségi gyújtók minden egyes alkalommal a röppálya egy bizonyos pontján túl csak érintkezéskor vagy egyáltalán nem robbannak, az már törést jelez a nagyra becsült törvényben. Az effajta törvénysértés láttán a tudományos elme visszahőköl, s oly ádáz hajszába fog a bűnös jelenség ellen, ahogy a társadalom szokta üldözőbe venni bűnöző egyedeit.

A hadnagynak a leginkább az tetszett, hogy e téren kizárólagos jogai voltak. Nemigen volt oka senkinek arra, hogy bármely térségbe is nagy számban juttasson el alacsony magasságban robbanó lövedéket – s még ennél is kevesebb oka volt arra, hogy e műveletet a kérdéses térségben kövesse el. Ezért amíg Barrows hadnagy föl nem tűnt a színen, s ki nem bogarászta, egymással össze nem vetette tucatnyi esztendő vagy száz jelentését, senkinek nem volt bizonyítéka ahhoz, hogy indokolttá tegye a nyomozás megindítását.

Csakhogy a dolgot ő akarta kinyomozni. Ha semmi nem jön ki belőle, meg sem kell szólalnia; ám ha fontosnak bizonyulna, akkor végtelen szerénységgel, de ellentmondást nem tűrően az ezredes tudomására hozhatja, s ezzel talán meggyőzheti őt arról, hogy változtassa meg a véleményét a ROTC (Reserve Officers' Training Corps: tartalékos tiszti kiképző alakulat) hadnagyokról.

Így aztán szabadidejében kiszállt a terepre, s ott rábukkant egy olyan térségre, ahol hordozható feszültségmérője hol jobban, hol kevésbé rakoncátlankodott. Rá kellett döbbennie, hogy talált valamit, ami elnyomja a mágnesességet. Hogy a közelségi gyújtókba beépített erős, de érzékeny tekercsek és relék voltaképpen mintha nem is léteztek volna, amikor azok negyven méternél alacsonyabban repültek el a domboldal fölött. És nemcsak az elektromágnesek, hanem az állandó mágnesek is eltompultak.

Barrows rövid, ám fényes pályafutása alatt soha semmi még csak meg sem közelítette azt a lehetőséget, amivel e leírhatatlan jelenség kecsegtetett. Pontos, de képzeletgazdag elméje nagyokat kortyolt belőle, s közben, mint valami látomásban, megjelent előtte a jelenség meghatározása és elemzése (netalán Barrowseffektus?), majd a laboratóriumi kísérlet – természetesen sikeres – a jelenség megismétlésére. Aztán az alkalmazás. A láthatatlan erőfalat felhúzni képes térgenerátor; a repülőgépek kommunikációs berendezései beleértve a fedélzetközieket is – használhatatlanná válnak az elromlott mágneses berendezések miatt. Az irányított lövedékek felszerelése keresővel, kibiztosító és robbantószerkezettel és persze a közelségi gyújtókat ártalmatlanná tevővel... íme, az elektromágneses kor tökéletes védelmi fegyvere... és mi minden még? A lehetőségek határtalanok. És aztán, persze, meg lehet tartani a bemutatókat, melyeken az ezredes őt is bemutatná a nagy hírű tudósoknak és hadászati szakembereknek: „íme, uraim, a mi tartalékos hadnagyunk!”

De most, hogy megtudta, hol, azt is meg kellett találnia, hogy mi csinálja ezt; ezért aztán megtervezett és elkészített egy detektort. A készülék egyszerű volt, zseniális és roppant gondosan hitelesített. Testestül-lelkestül belevetette magát a munkába, miközben szabadon szárnyaló elméje formálta, alakította, megcsodálta és újraformálta ezt az egész, „kontramagnetizmusnak” nevezett fogalmat. Törvényeket extrapolált, levonva belőlük a megfelelő következtetéseket, pusztán matematikai időtöltésből, és elküldözgette őket a Villamosmérnöki Továbbképző Intézetnek, amelynek tiszte volt a véleményezés – meg is tette, mivel utóbb megjelentették a folyóiratukban. Még azt is megengedte magának, hogy a lőgyakorlaton figyelmeztesse az embereit, az ő területe fölé ne küldjenek alacsony magasságú robbanólövedékeket, mert „a manók ugyanis demagnetizálják a közelségi gyújtóikat”. Élvezettel képzelte maga elé, amint utóbb elmeséli nekik, hogy hóbortos megjegyzése maga volt az igazság, és ha csak annyi eszük van, amennyit az Isten egy tyúknak adott, hát kimennek és kiássák maguknak azt a valamit, akármi lett légyen is.

Végre elkészült a detektor. Volt benne egy merkurkapcsoló meg egy kör alakú tekercs, továbbá szabályozható energiatelep, és le lehetett olvasni róla a saját mágneses terében bekövetkezett legkisebb változást is. A súlya megvolt húsz kiló is, de ez nem jelentett hátrányt, mivel nem akarta hordozni. Megszerezte a terület legjobb hadműveleti térképét, ami csak létezett, kijelölt egy önkéntest, a legostobább kinézetű őrvezetőt, és egy egész napot arra áldozott a szabadságából, hogy odakint a lőtéren, a térkép jelzéseinek alapján, keresztül-kasul bejárja a domboldalt, míg végül meg tudta határozni a demagnetizáló hatás középpontjának a helyét.

Ez a mező egy régi, elhagyott gazdasághoz tartozott; a közepén egy ócska teherautó állt, amit már csak a rozsda tartott össze. A szárazság, az örökké fújó szél, az eső és az olvadás félig már eltemette a masinát, ám a hadnagy azt az őrültséget vette a fejébe, hogy türelmes katonájával együtt ki fogja ásni. Verejtékes órák következtek, amikor is addig ástak, kapartak és söpörtek, míg ott állt előttük szabadon és tisztán a teherautó maradványa – és alatta megtalálták a hihetetlen térenergia forrását.

A alváz sarkaiból egy-egy csillogó ezüstkábel futott a kormányrúdig, ahonnan viszont már egyetlen kábelban folytatódva értek föl egy kis dobozhoz. A dobozból egy kar nyúlt ki. Erőforrást sehol nem láttak, de a dolog működött.

Amikor Barrows előrenyomta a kart, a roncs felnyögött, és szemmel láthatóan beljebb süllyedt a puha talajba. A kar hátranyomásakor ezzel szemben nyikorogva-csikorogva kiemelkedett, míg bírták törött rugói, sőt mintha még annál is följebb akarna ágaskodni. A hadnagy visszaállította a kart középállásba, és hátralépett.

Ezt akarta megtalálni, ezt és semmi mást, ez tette megvalósíthatóvá a legvadabb álmait! A demagnetizáló generátor volt ez, amely csak az ő vizsgálatára és elemzésére várt. De mindezek most csak mellékesen jöhettek számításba.

A kar előreállításával az eszköz súlyosabbá tette a teherautót, hátraállításával pedigkönnyebbé.

Ez antigravitáció volt!

Antigravitáció, azaz képzelődés, álmodozás. Antigravitáció, mely átalakítaná a föld arcát, de úgy, hogy ehhez képest a gőz, az elektromosság, de még az atomenergia is csak bimbózó rügy lehetne abban a gyümölcsöskertben, melyben ez az eszköz növekedhetne terméssé. Olyan égre törő építészetet ígért, melynek megfestésére még nem vállalkozott művész; de benne rejlett a szárny nélküli repülés, ki a bolygók és talán a csillagok felé, benne rejlett az új kor, mely átalakítja a szállítást, a matematikai logikát vagy akár a táncot, az orvostudományt is. És persze, a kutatást... és mindez az övé volt!

A katona, az ostoba képű őrvezető odalépett, és teljesen hátranyomta a kart. Elmosolyodott, és rávetette magát Barrows lábára. Barrows lerúgta magáról, s álltó helyéből olyan erővel ugrott el, hogy a térde is belereccsent. Akárhogy kepeszkedett, csak az ujjai hegyével tudta érinteni az egyik kábel hűvösen csillogó alját. Ez az érintés legföljebb ha egy tizedmásodpercig tartott, de utána évekig, tulajdonképpen élete végéig úgy érezte, mintha énjének egy része azóta is ott állna, belefagyva abba a másodpercbe, amikor ujja hegyével megérinthette a csodát, s a teste eloldódhatott a földtől...

És akkor elvágódott.

Lidérces álom.

Először ki akar szakadni a tüdő, zakatol a szív, az ember elfelejt levegőt venni, őrület, hogy egy régi roncs kiemelkedik a helyéből, egyre gyorsabban és gyorsabban, mind kisebbé és kisebbé válik az elsötétülő égbolton, már csak egy folt, egy pont, egy pötty, fényjel, mely hírül adja, hogy odafent a magasban találkozott a nap fényével. És aztán a visszatérő lélegzettel megérkezik a zsibbadás, a fájdalom.

Valahonnan feltör a nevetés ingere; és nyomban ráfelel valahonnan a harag, hogy nem szabad, hogy el kell fojtani.

Aztán a vad kiabálás, vitatkozás, a szavak sikolyba fúlnak, a nevető szemek táguló holdsarlói, egy alak, aki kuncogva fut előle. Ő volt az... és még el is gáncsolt.

Ölni...

És nincs mit megölni; rohanni kell bele a növekvő sötétségbe, ahol nincs semmi; léptek dübögése, tűz a zsigerekben, láng az agyban. Aztán elesni, ököllel püfölni az érzéketlen földet.

Aztán a magányos visszatérés az üres, ajaj, de üres, a jaj, de rettenetesen üres gödörhöz. Megállni benne s vágyódni föl-föl, az ezüstkábelek után, melyeket nem láthat soha többé.

Aztán egy sárgásvörös, rámeredő szem. Bömbölés és rúgás; a detektor is fölemelkedik, de csak annyira, hogy kettőt pördülve szétessen s a szem megvakuljon.

És vissza a hosszú úton a laktanyába, egy láthatatlan embert vonszolva, akinek a neve. Gyötrelem, és súlyos kezei egy törött lábra kulcsolódnak.

És elesni. Pihenni, újra fölállni. Tocsogókba gázolni, dagonyázni, fölállni, megpihenni, és végül a tábor.

A főhadiszállás. Falépcsők, sötét ajtó; tompa dobogás; vér, sár, dobogás. Léptek, hangok: döbbentek, aggodalmasak, ingerültek, dühösek.

Fehér sisakok és karszalagok: a tábori csendőrség. Mondd meg nekik, küldjék az ezredest. Senki mást, csak az ezredest.

Pofa be, még fölébreszted az ezredest!

Ezredes, az ott egy antimagnetron, holdutazás meg szállítás; a rakétáknak vége!

Pofa be, tartalékos.

Viaskodni, amíg valaki elüvölti magát, amikor valaki rálép a törött lábára.

 

A lidérces álom elmúlt, egy fehér priccsen feküdt egy fehér szobában, ahol fekete rácsok voltak az ablakokon, s az ajtóban egy tagbaszakadt tábori csendőr állt.

– Hol vagyok?

– Kórházban, hadnagy, a rabkórteremben.

– Úristen, mi történt?

– Fogalmam sincs, uram. De nagyon úgy viselkedett, mintha meg akarna ölni valami katonát. Mindenkinek elmondta, hogy hogy néz ki az illető.

A szeme elé emelte a karját, úgy mondta:

– Az őrvezetőt. Megtalálták?

– Hadnagy, ilyen ember nem szerepel a nyilvántartásban. Becsületszavamra. A biztonságiak minden kartont átnéztek, ami csak van. Jobb volna, ha elfelejtené, uram.

Kopogás. A tábori csendőr ajtót nyitott. Hangok.

– Thompson őrnagy akar beszélni magával, hadnagy. Hogy érzi magát?

– Pocsékul, őrmester, pocsékul... Ha akarja, beszélek vele.

– Most nyugodt állapotban van, uram.

Új hang – az a hang! Barrows szeme szikrázott, olyan erővel szorította rá a karját. Ne nézz oda, mert ha igazad van, megölöd!

Az ajtó. Lépések.

– Jó estét, hadnagy. Járt már valaha pszichiáternél?

Lassan, a bekövetkező robbanás biztos tudatától rémülten, Barrows leengedte a karját, és kinyitotta a szemét. A tiszta, jól szabott zubbony, az őrnagyi váll-lapokkal és az egészségügyi alakulat jelzésével, nem számított, mint ahogy nem számított a hivatásosokra jellemző aggályos beszédstílus, a kiejtett szavak sem. Egyetlen dolog számított az egész világegyetemben: az a tény, hogy amikor legutóbb ezt az arcot látta, akkor egy őrvezetőé volt, aki zokszó nélkül, közömbösen cipelte az ő súlyos detektorát ide-oda, egy egész forró napon keresztül, aki részese volt a felfedezésének, és aki egyszer csak rámosolygott, és visszanyomta a kart, amitől egy roncs teherautó meg egy életre szóló álom hipp-hopp, elillant, fölszállt az égbe.

Barrows felhördült és ugrott.

És újra elkezdődött a lidérces álom.

 

Amit csak tudtak, mindent megtettek, hogy segítsenek. Megengedték, hogy maga is átnézze a kartonokat, s meggyőződjön róla, hogy ilyen őrvezető nem létezik. „Demagnetizáló” hatás? Nem, erről nincsenek megfigyelési adatok. Na persze, maga a hadnagy vallotta be, hogy az összes erre vonatkozó feljegyzést a szállására vitte. Nem, a szállásán sincsenek. Igen, volt egy lyuk odakint a földben, s megtalálták az ő állítólagos „detektorát” is, ámbár senki sem értette, mire való, hisz nem mutatott ki mást, mint a tér saját mágnesességét. Ami Thompson őrnagy személyét illeti, tanúink vannak rá, hogy amikor ez történt, épp úton volt ide, repülővel. Sokkal könnyebben szót érthetnénk, ha a hadnagy meg tudna szabadulni attól az elképzelésétől, hogy az eltűnt őrvezető maga Thompson őrnagy, mert hiszen nem az, nem is lehet az, ezt maga is beláthatja. De persze Bromfield százados talán több segítséget nyújthat...

Tudom, mit csináltam, tudom, mit láttam. Meg fogom találni azt az eszközt, vagy aki csinálta, akárki legyen is. És megölöm ezt a Thompsont!

Bromfield jó ember volt, és az ég rá a tanú, hogy megpróbálta. Ám a betegben párosult remek megfigyelőtehetség s az évekig folytatott megfigyelői gyakorlat nem tették lehetővé, hogy megtagadja a saját adatait. Amikor már belefáradt a bizonyítékok hajszolásába, a hisztérikus korszak elmúlt, átadva helyét a búskomorságnak, majd a nehezen megszerzett, könnyen kibillenő kiegyensúlyozottságnak, akkor megpróbálták szembesíteni az őrnaggyal. Ő akkor úgy nekirontott, hogy öt embernek kellett megvédenie az őrnagyot.

Bizony, ezek az okos fiúk omlanak össze a legkönnyebben.

Aztán még ott tartották egy ideig, s megbizonyosodtak róla, hogy Thompson őrnagy az egyetlen célpont. Neki írtak egy figyelmeztetést, a hadnagyot meg kirúgták. Nagy kár érte, mondták.

Az első hat hónap rossz álom volt. Még élénken élt benne Bromfield százados atyai tanácsa, és megpróbált munkát szerezni s kivárni, míg a százados által emlegetett „helyesbítés” megérkezik. Nem érkezett meg.

Összegyűjtött valamicske pénzt, és megvolt még a leszereléskor kapott összeg is. Kivett néhány hónap szabadságot, és ezt az ügyet kitörölte az agyából.

Mindenekelőtt a gazdaság. Ez az eszköz a teherautón volt, és a teherautónak nyilván volt gazdája. Ha őt megtalálja, megvan a válasz is.

Hat hónapjába telt, mire megtalálta az adatokat (mert a falut, annak előtte, hogy a lőteret a támaszponthoz csatolták, már kiürítették), és megtudta, ki az a két ember, akik egyedül szolgálhattak felvilágosítással a teherautóról. A. Prodd, földműves és félkegyelmű bérese, neve ismeretlen, tartózkodási helye ismeretlen.

De Proddot megtalálta, csaknem egy évre rá. A szóbeszéd nyomán jutott el Pennsylvaniába, s ott is a megérzése vitte el az elmegyógyintézetbe. Proddtól, aki utolsó, majdnem halálos rohamában kis híján megnémult, megtudta, hogy állandóan a feleségét várja, hogy Jack fia meg sem született soha, hogy a derék Egyed lehet, hogy hülye volt, de nála jobban senki se tudta kiszabadítani a teherautót a sárból. Megtudta, hogy Egyed jó fiú volt, hogy együtt élt az állatokkal az erdőben, s hogy ő, Prodd, soha egyetlen fejest el nem mulasztott volna.

Hip nem látott még nála boldogabb emberi lényt.

Barrows akkor bevette magát az erdőbe. Három és fél év alatt keresztül-kasul bebarangolta azt a vidéket. Makkot és bogyókat evett, meg csapdákat állított; egy ideig még fölvette a nyugdíjcsekkjeit, de aztán megfeledkezett róluk. A mérnöki tudományát is elfelejtette, s nem sok híja volt, hogy a saját nevét is elfelejtse. Az agyát teljesen betöltötte a felismerés, hogy egy ilyen eszköz fölszerelése egy ilyen teherautóra egy hülye műve volt, és hogy ez az Egyed egy féleszű volt.

Megtalálta a barlangot, néhány gyerekruhát és az ezüstös kábel egy darabkáját. Egy lakáscímet.

Megtalálta a címet. Megtudta, hol találja a gyerekeket. De akkor belefutott Thompsonba – és Janie megtalálta őt.

Hét év.

 

Valami hideg helyen feküdt, csak a feje. alatt volt meleg a párna, s valami gyengéd motoszkálást érzett a haján. Vagy alszik, vagy most ébred álmából. Olyan kimerült volt, olyan elcsigázott, kiszikkadt, hogy alvás és ébrenlét nem váltak szét egymástól, s egyiknek sem volt jelentősége. Semminek nem volt jelentősége. Már tudta, hogy ki ő, s hogy ki volt a múltban. Tudta, mit akar, s hogy azt hol kell keresnie; s hogy meg is fogja találni, ha már kialudta magát.

Boldog mocorgására az a gyengéd érintés a haján az arcára vándorolt, s megpaskolta. Reggel, gondolta bizakodóan, majd meglátogatom féleszű barátomat. De tudod mit, előbb rászánok egy órát, hogy bizonyos dolgokat az emlékezetembe idézzek. A vasárnapi iskola kirándulásán megnyertem a zsákban futást, és egy zsebkendőt kaptam érte jutalmul. A cserkésztáborban reggeli előtt fogtam három csukát úgy, hogy közben kényelmesen kanalaztam a kenumban, a horgászzsinórt meg a számban tartottam; a legnagyobb hal el is vágta a számat, amikor nekirugaszkodott. Utálom a rizspudingot. Szeretem Bachot és a májas hurkát, a május két utolsó hetét és a mély, tiszta tekinteteket, mint a...

– Janie?

– Itt vagyok.

Elmosolyodott, fejét belefúrta a párnába, amiről kiderült, hogy Janie öle. Kinyitotta a szemét. Janie feje fekete felhő volt egy csillagfelhőben: sötétebb éjszaka az éjszakában.

– Éjszaka van?

– Igen – suttogta a lány. – Jól aludtál? Mozdulatlanul feküdt, mosolyogva a gondolattól, hogy milyen jól aludt.

– Nem álmodtam, mert tudtam, hogy megtehetem.

– örülök neki.

Felült. A lány óvatosan megmozdult.

– Teljesen elgémberedhettél – mondta a férfi.

– Minden rendben – válaszolta a lány. – Jólesett látnom, hogy így alszol.

– Menjünk vissza á városba.

– Még ne. Most én következem, Hip. Sok mindent el kell mesélnem neked.

– Fázol – fogta meg a férfi a lányt. – Nem várhatna?

– Nem – ó, nem! Mindennel tisztába kell jönnöd, mielőtt ő... mielőtt ránk találnának.

– Ő? Ki az az ő?

A lány sokáig hallgatott. Hip már majdnem megszólalt, de aztán meggondolta magát. És amikor a lány végre beszélni kezdett, oly messze járt attól, hogy válaszoljon a kérdésére hogy kis híján félbeszakította; de aztán megint erőt vett magán; s hagyta, hadd irányítsa a lány a dolgokat a maga tetszése, a maga ideje szerint.

– Te találtál valamit egy mezőn – mondta a lány. Elég sokáig tartottad rajta a kezed, hogy megértsd, mi az, s hogy mit jelenthetne neked s a világnak. És aztán a miatt az ember miatt, aki veled volt, a katona miatt elveszítetted. Mit gondolsz, ő miért tette azt?

– Mert ügyetlen és ostoba csirkefogó volt.

A lány erre nem szólt semmit, csak folytatta tovább:

– Az orvos aztán beküldött hozzád egy őrnagyot, aki szerinted pontosan olyan volt, mint ez az őrvezető.

– Bebizonyították, hogy nem úgy van.

Oly közel volt a lányhoz, hogy a fejbólintás parányi mozdulatát is megérezte a sötétben.

– A bizonyítékot azok az emberek jelentették, akik saját állításuk szerint egész délután vele voltak egy repülőgépen. Neked egy egész halom aktád volt, melyek egy bizonyos terület fölött a közelségi gyújtókra gyakorolt egyfajta perturbációs hatást mutattak. Ezekkel mi történt?

– Nem tudom. Amennyire értesültem róla, attól a naptól fogva, hogy eltávoztam, mindaddig zárva volt a szobám, míg be nem mentek átkutatni.

– Eszedbe jutott már, hogy ez a három dolog – az eltűnt őrvezető, az eltűnt iratok, valamint az őrnagy és az őrvezető hasonlósága – volt az, ami miatt elveszítetted a hiteledet?

– Magától értetődik. Azt hiszem, ha tisztázni tudtam volna a három dolog közül egyet vagy kettőt, mindegy, melyiket, nem lettem volna annak a rögeszmének az áldozata.

– Jól van. És most gondolkozzunk el erről. Átbukdácsoltál, áttengődtél hét esztendőt, miközben egyre közelebb és közelebb kerültél ahhoz, hogy visszaszerezd, amit elvesztettél. Nyomára akadtál annak, aki készítette, és már épp rátaláltál volna, amikor valami történt.

– Az én hibám volt. Belefutottam Thompsonba, és kitört rajtam az őrület.

A lány a férfi vállára tette a kezét.

– Tegyük fel, hogy az az őrvezető nem óvatlanságból húzta meg a kart. Tegyük fel, hogy szándékosan csinálta.

Ha a lány egy villanólámpával világít az arcába, a férfit akkor sem érhette volna nagyobb megrázkódtatás. Ez a fény éppoly váratlan és éppoly vakító volt.

– Miért nem gondoltam én erre sohasem? – kérdezte, amikor már meg tudott szólalni.

– Nem volt szabad gondolnod rá – válaszolta a lány keserűen.

– Hogy érted azt, hogy nem volt...

– Kérlek, ne még – szólt a lány. – Most csak tételezzük fel egy percre, hogy valaki ezt tette veled. Rá tudnál-e jönni, hogy ki volt az, hogy miért tette, s hogy hogyan?

– Nem – Vágta rá a férfi. – Megsemmisíteni a világ első és egyetlen antigravitációs generátorát? Ennek nincs semmi értelme; annak pedig még ennél is kevesebb értelme van, hogy engem zaklassanak, belém kössenek, s mindezt ilyen kifinomult módszerekkel. És ha már a módszerekről esett szó, neki akkor be kellett hatolnia a lezárt szobákba, tanúkat kellett hipnotizálnia, és olvasnia kellett a gondolatokban!

– Azt tette – mondta Janie. – Képes rá.

– Janie! De hát kicsoda?

– Ki készítette azt a generátort?

A férfi fölugrott, s akkorát kiáltott, hogy az végigzengett a sötét mezőn.

– Hip!

– Ne félts engem – szólt remegve a férfi. – Csak hirtelen ráeszméltem, hogy csak olyan ember merészelheti tönkretenni azt a gépet, aki bármikor készíthet egy másikat, ha kedve tartja. És ez azt jelenti – Úristen! –, hogy az a katona meg a féleszű és talán Thompson – igen, Thompson, hiszen ő juttatott börtönbe, amikor kis híján újra rátaláltam –, ők mind egy és ugyanaz a személy...! Miért nem gondoltam erre már korábban is?

– Mondtam: mert nem engedték meg.

A férfi visszaroskadt a földre. Keleten már derengett a hajnal a dombok fölött, mint holmi rejtőzködő város fénye. A férfi meglátta, s csak ekkor döbbent rá, hogy íme, eljött a nap, amikor hosszadalmas, rögeszmés kutatása a végéhez ér, és eszébe jutott, mennyire megrémült Janie, amikor megtudta, hogy úgy akar belemélyedni ennek a... ennek a szörnynek az egyéniségébe, hogy nincs meg hozzá az ép elméje, az emlékezete, nincs fegyvere, sem információja.

– El kell mesélned nekem, Janie. Az egészet.

 

Elmesélte neki – az egészet. Mesélt Egyedről, Bonnie-ról és Beanie-ről és önmagáról; mesélt Kew kisasszonyról és Miriamről, akik azóta mindketten halottak már, és mesélt Gerryről. Elmesélte, hogy miután Kew kisasszonyt megölték, hogyan mentek vissza az erdőbe, az eldugott, régi Kew-házba, s percekre elmerengett azon, hogy kis időre megint milyen közel kerültek egymáshoz. És akkor...

Gerryben feltámadt egy időre a becsvágy, és úgy döntött, egyetemre akar járni, és meg is tette. Könnyű dolga volt. Minden könnyen ment. Ha a szemét szemüveg mögé rejti, meglehetősen átlagos benyomást kelt; az emberek többnyire nem veszik észre. Elvégezte az orvosi egyetemet meg a pszichológiát.

– Úgy érted, igazi pszichiáter lett? – kérdezte Hip.

– Nem lett az. Csak papíron. És ez nagy különbség. Elvegyült a többiek között; minden papírt meghamisított, hogy bejusson az iskolába. Sohasem kapták rajta, mert elég volt, ha az őt kérdező kapott egy adagot a szemétől, s az máris elfelejtette az egészet. Vizsgán se bukott meg soha, amíg volt férfivécé, ahová kimehetett.

– Egy micsoda? Férfivécé?

– Bizony – nevetett a lány. – Egyszer csúnyán megjárta vele. Tudod, bezárkózott egy fülkébe, s hívta Bonnie-t vagy Beanie-t. El akarta mondani nekik, hogy hol akadt meg, ők aztán ilyenkor hazalódultak, elmondták nekem, én megkaptam a választ Babától, ők meg már iramodtak is vissza az információval – és mindez lejátszódott másodpercek alatt. Egy szó, mint száz, az egyik ilyen alkalommal egy másik diák meghallotta, hogy Gerry beszél, s fölkapaszkodva átkukucskált a szomszédos fülkéből. Képzelheted! Bonnié és Beanie még egy fogpiszkálót sem vihetnek magukkal, amikor teleportálnak, nemhogy a ruháikat!

– Mi történt? – csapott a homlokára Hip.

– Az, hogy Gerryt rajtakapták. A fiú üvöltve rohant ki, hogy egy meztelen lány van a vécében. A fél iskola betódult, de persze, addigra a kislány már eltűnt. És amikor Gerry elkapta a kölyköt, az természetesen elfelejtette az egészet, és nem értette, mi ez a nagy kiabálás. Még sok rossz percet szereztek neki a többiek.

Azok voltak a szép idők – sóhajtotta a lány. – Gerryt annyira érdekelte minden. Folyton olvasott, s ment kérdezősködni Babához. Érdekelték az emberek, a könyvek, a gépek, a történelem, a művészet minden. Nekem is sok jutott belőle. Ahogy mondtam, minden információ rajtam futott keresztül.

De akkor Gerry elkezdett... azt akartam mondani, hogy betegeskedni, de ezt így nem mondhatom. Elgondolkodva harapta be a szája szélét. – Amennyire az embereket ismerem, mindössze kétféle ember nevezhető haladó szelleműnek, olyanoknak, akik igazán hajlandók leásni a mélyre, felhozni a tudást és aztán hasznosítani a tanultakat. Közülük kevés az, aki őszintén érdeklődik; egyszerűen ilyennek született. A nagy többség azonban bizonyítani akar – jobb akar lenni, vagy gazdagabb, híres, vagy hatalmas, vagy megbecsült. Gerryben egy darabig ez a második ösztönző erő munkált. Valódi iskolai képzésben sohasem részesült, s egy kicsit mindig tartott a versenytől. Kölyökkorában elég csúnyán kijutott neki: hétévesen szökött meg az árvaházból, s csatornapatkányként élt, míg csak Egyed föl nem szedte. Jólesett hát neki, hogy a csoporttársai tisztelik, s valahányszor pénzre van szüksége, azért is csak intenie kell. Azt hiszem, rövid ideig őszintén érdekelte is néhány dolog: a zene, a biológia és még egy-két téma.

De aztán igen hamar rájött, hogy nem szükséges bebizonyítania senkinek semmit. Okosabb volt, erősebb, hatalmasabb, mint bárki más. Ezt bebizonyítani unalmas volt. Amit akart, mindent megkaphatott.

Abbahagyta a tanulást. Abbahagyta az oboázást. Lassacskán abbahagyott mindent. Teljesen lelassított, és egy évre gyakorlatilag leállt. Ki tudja, mi járt a fejében? Hetekig csak heverészett, szólni sem szólt.

A mi Gestaltunk, ahogy egymás közt nevezzük, valaha félkegyelmű volt, Hip; akkor, amikor Egyed volt a „fej”. Nos, midőn Gerry állt a helyébe, akkor valami új, erős és növekvő dolog lett belőle. És pontosan ez fejlődött vissza, amikor Gerryvel ez történt, ahogy az a mániás-depressziósoknál megfigyelhető.

– Jaj! – nyögött fel Hip. – Egy mániás-depressziós, akinek akkora hatalma van, amivel a világot elkormányozhatja!

– Ő nem akarta elkormányozni a világot. Tudta, hogy megtehetné, ha akarná. Nem látta okát, hogy miért kéne ezt tennie.

Nos, ahogy az a pszichológia tankönyveiben szerepel, fokozatosan visszafejlődött. Gyerekessé vált. S ez az ő gyerekessége meglehetősen rosszindulatú volt.

Én meg kezdtem eljárogatni; nem bírtam ki otthon az életet. Olyasmikre vadásztam, amelyek kirángathatják őt ebből az állapotából. Egyik éjszaka New Yorkban egy ismerős férfival randevúztam, aki tisztviselő volt az RTI-nél.

– A Rádiótechnikusok Intézeténél – mondta Hip. – Remek társaság. Én is a tagja voltam.

– Tudom. Ez az ember mesélt nekem rólad.

– Rólam?

– Legalábbis arról, amit te „matematikai szórakozásnak” neveztél. Mágneses fluxus lehetséges működési törvényeinek és kísérőjelenségeinek extrapolálása egy gravitációs generátorba.

– Úristen!

A lány kurtán, keserűen fölnevetett.

– Úgy van, Hip. Én követtem el veled. Persze, akkor nem tudtam. Mindössze föl akartam kelteni Gerry érdeklődését valami iránt.

Érdeklődött iránta, ezzel nem is volt baj. Megkérdezte felőle Babát, és nyomban meg is kapta rá a választ. Tudod, Egyed akkor készítette azt a dolgot, amikor Gerry még nem élt velünk. Mi aztán szépen megfeledkeztünk róla.

– Megfeledkeztetek! Egy ilyen dologról?

– Nézd, mi nem úgy gondolkozunk, mint más emberek.

– Hát nem – szólt a férfi elgondolkodva. – Miért is kellene úgy gondolkoznotok?

– Egyed készítette öreg gazdájának, Proddnak. Ez jellemző volt Egyedre. Gravitációs generátorral növelni és csökkenteni Prodd ócska teherautójának a súlyát, hogy traktorként tudja használni! S mindezt azért, mert Prodd lova kimúlt, és nem tudott másikat venni helyette.

– Nem lehet!

– De igen. Jó, hülye volt. Mindenesetre megkérdezte Babát, hogy milyen hatással lenne, ha a találmány kitudódna, és Baba azt felelte, hogy nagyon sokfélével. Azt mondta, a feje tetejére állítaná a világot, rosszabb lenne, mint az ipari forradalom. Rosszabb, mint bármi, ami valaha történt. Azt mondta, ha a dolgok egy bizonyos irányba fordulnak, olyan háború kerekedne, hogy el se hinnéd. Ha meg a másik irányba mennének, a tudomány futna hirtelen túl messzire., Úgy látszik, mindenhez a gravitika a kulcs. Elvezetne oda, hogy az egyesített tér még egy részlettel bővülne amit mi jelenleg pszichikus energiának, azaz „pszichonikának” nevezünk.

– Anyag, energia, tér, idő és psziché – suttogta áhítatosan a férfi.

– Aha – helyeselt mintegy mellékesen Janie –, ez mind egy és ugyanaz, és egyben bizonyításul is szolgálna. Egyszerűen nem léteznének többé titkok.

– Ez a... ez a legnagyobb dolog, amiről valaha hallottam! Ezek szerint.., Gerry úgy döntött, hogy mi, szegény félig kifejlődött majmok nem vagyunk rá méltók?

– Nem Gerry! Őt ugyan nem érdekelte, mi történik veletek, majmokkal! Azt az egyet azonban megtudta Babától, hogy bármelyik útról lesz is szó, az eszköz el fog vezetni hozzánk. Neked aztán tudnod kell; te a magad erejéből csináltál mindent. De a központi hírszerzésnek a hét év helyett elég lesz hét hét is.

És Gerryt ez aggasztotta. Ő már leépülőben volt; A saját levében akart főni a saját erdei rejtekhelyén. Nem akarta, hogy ENSZ-csapatok dörömböljenek az ajtaján, mondván, jöjjön ki és legyen hazafi. Ó, persze, idejében elintézhette volna mindet, de csak ha erre szánja minden idejét. Ám az, hogy végigdolgozza a munkaidőt, nem volt jellemző rá. Dühbe gurult. Haragudott Egyedre, aki már halott volt, és különösképpen dühös volt rád.

– Hűha! Meg is ölhetett volna. Miért nem tette?

– Ugyanazért, amiért nem ment el és nem foglalta le azt az eszközt, még mielőtt te megláttad volna. Mondom, rosszindulatú volt és bosszúálló – vagyis gyerekes. Te idegesítetted, ezért ártalmatlanná akart tenni téged.

Be kell vallanom, én ebben az ügyben egyáltalán nem foglaltam állást, mert annyira jó érzés volt látnom, hogy újra jön-megy a világban. Elmentem vele a támaszpontra.

És itt van valami, amire te nem emlékezhetsz. Mialatt te a detektorodat hitelesítetted, egyszerűen besétált a laboratóriumodba. Egyetlenegyszer nézett a szemedbe, és amikor kisétált onnan, mindent tudott, amit te, még azt is, hogy a műszert ki akarod vinni és el akarod helyezni, továbbá, hogy – hogy is mondtad? – ki akarsz jelölni egy önkéntest.

– Akkoriban se láttam, se hallottam – vallotta be töredelmesen Hip.

– Te nem tudod – nevetett a lány –, egyszerűen nem is tudod. Egyszóval kijöttél azzal a nagy, nehéz, szíjon lógó készülékkel. Láttalak, Hip; mintha ma lenne, ott jössz a jól szabott egyenruhádban, a hajadon megcsillan a napfény... Tizenhét éves voltam... Gerry meghagyta, hogy lopjak el egy őrvezetői zubbonyt. Én meg elemeltem egyet a laktanyából.

– Nem is tudtam, hogy egy tizenhét éves lány sértetlenül jöhet-mehet egy laktanyában! Nem lehettél valami nőies jelenség!

– Nem mentem be! – tiltakozott a lány. Hip felkiáltott megdöbbenésében, amikor az inge megrándult, összecsavarodott, alsó része kiröppent a derékszíja alól, s vadul csapkodott a szélcsendes hajnalban.

– Ne csináld ezt! – kapkodott a férfi levegő után.

– Csak be akarom bizonyítani – kacsintott rá a lány. – Gerry tehát fölvette a zubbonyt, s a sövénynek dőlve várt rád. Te egyenesen hozzáléptél, s átadtad neki a detektort. „Jöjjön, katona – mondtad. – Kirándulás lesz az, amire önként jelentkezett. Maga hozza az elemózsiát.”

– Micsoda piszok alak voltam!

– Nekem nem ez volt a véleményem. A tábori csendőr bódéja mögül kukucskáltam, s arra gondoltam, hogy milyen csodálatos vagy. Komolyan mondom, Hip.

– Folytasd – mondta félig nevetve a férfi. – Meséld el a többit is.

– A többit már tudod. Gerry elküldte Bonnie-t, hogy hozza el az iratokat a szállásodról. Bonnie megtalálta, s átadta őket nekem. Én meg elégettem mindet. Sajnálom, Hip. Nem tudtam, mit tervez Gerry.

– Folytasd.

– Hát ennyi. Gerry gondoskodott róla, hogy elveszítsd a szavahihetőségedet. Ennek pszichológiai téren kellett bekövetkeznie. Ragaszkodtál egy olyan őrvezető létezéséhez, akit soha senki nem látott. Azt állítottad, hogy ő a pszichiáter – ez egy valóságos veszélyre utaló jel, ahogy azt minden orvostanhallgató tudja. Hogy alátámaszd az érveidet, beszéltél feljegyzésekről, tényekről, számokról, de ezeket nem lehetett megtalálni. Bizonyítani tudtad, hogy valamit kiástál, de hogy mi lehetett az, abból semmit sem tudtál megmutatni. És ami a legfőbb, egy tudományosan képzett gondolkodás birtokában olyan tényekről beszéltél, melyekről egy egész világ tudta, hogy nem úgy vannak – és be is bizonyította.

– Ravasz – mormolta Hip, s a hangja nagyon mélyről jött.

– Ráadásul – folytatta Janie némi tipródás után – egy olyan poszthipnotikus parancsot adott neked, ami nem engedte meg, hogy az ő személyét – akár a pszichiáter Thompson őrnagyként, akár az őrvezetőként – kapcsolatba hozd azzal az eszközzel.

Amikor rájöttem, hogy mit tett, rá akartam venni, hogy segítsen neked. Ha csak egy kicsit is. De ő... ő csak nevetett rajtam. Megkérdeztem Babát, mit lehet tenni. Nem mondott semmit – csak azt, hogy a parancsot el lehet távolítani egy ellentétes lereagálással.

– Mit jelent ez időben?

– Visszafelé kell haladni gondolatban egészen ama kellemetlen eseményig. A lereagálás azt jelenti, hogy az ember a legapróbb részletekig újra átéli az egész folyamatot. Te azonban gátolva voltál abban, hogy ezt meglehesd, mert a parancs kiadásánál kellett volna kezdened, lévén hogy azzal vette kezdetét az egész incidens. És csak úgy lehetne téged teljes mozdulatlanságra kárhoztatni, hogy a miértet nem közlik veled, és sorra kitörlik belőled az egymásra következő eseményeket, egészen a parancs elhangzásáig. Ez egy amolyan „mostantól kezdve” parancs volt, akárcsak az összes többi ilyen természetű. Attól kezdve, hogy elindultál visszafelé, már nem állíthatott meg.

Nekem pedig mindig meg kellett keresnem téged, s le kellett bénítsalak, de úgy, hogy ne tudhasd, miért.

– Szent Habakuk – nyögte Hip kicsit gyerekesen –, még a végén elhiszem, hogy fontos ember vagyok! Hogy egy ilyen fickó ennyit törte magát...

– Ne légy ilyen büszke magadra! – mondta jeges hangon a lány, de aztán így folytatta: – Ne haragudj, Hip. Nem úgy gondoltam... Neki ez nem jelentett fáradságot. Lecsapott téged, mint egy bogarat. Taszított rajtad egyet, de a következő pillanatban már teljesen megfeledkezett rólad.

– Köszönöm szépen – mordult fel Hip.

– Ezt tette, igen! – csattant fel dühösen a lány. Nézd meg magad, ráment a fiatalságodból hét év, az a remek mérnöki észjárásod a múlté, s nem maradt belőled más, csak egy kiéhezett, piszkos váz meg egy ostoba rögeszme arról, hogy képtelenné váltál mindenféle megértésre vagy megnyugvásra. És mégis volt benned elég abból a ki tudja, miből, ami azzá tett, ami vagy, hogy végig tudj vánszorogni ezen a hét éven, s egyenként összeszedve a darabkákat, végre eljuss az ajtajáig. Amikor látta, hogy jössz – véletlen volt, történetesen épp a városban tartózkodott –, rögtön tudta, hogy ki vagy, és hogy mit keresel. Amikor nekirontottál, beterelt abba az üvegablakba, mert csak rád kellett néznie azzal a... gyalázatos... mérgezett... szemével, amely...

– Hé – szólt csendesen a férfi –, hé, Janie, nyugalom!

– Megőrjít – suttogta a lány, s kezét elhúzta a szeme előtt, majd a haját hátralódítva kiegyenesedett ültében. – Beugrasztott abba az ablakba, egyszersmind kiadta a „gömbölyödj össze és halj meg” parancsot. Láttam, én láttam az egészet, ahogy csinálta... A gyalázatos.

Valamennyire összeszedte magát, s folytatta:

– Talán ha csak ez az egy eset van, el tudtam volna felejteni. Helyeselni sohasem tudtam volna, de valaha úgy hittem benne... meg kell értened, mi együtt vagyunk része valaminek, Gerry, én és a gyerekek valami igazinak és élőnek. Gyűlölni őt nekem olyan, mintha te gyűlölnéd a lábadat vagy a tüdődet.

– A Bibliában ez áll: „Ha a te szemed megcsal téged, vájd ki azt, és dobd el magadtól. Ha a te jobb kezed...”

– Igen, a szemed, a kezed! – kiáltotta a lány. – De nem a fejed! – Kissé halkabban folytatta: – De nem a tiéd volt az egyetlen eset. Hallottál valaha a 83-as elem fúziójáról szóló híresztelésekről?

– Mese volt. A bizmut nem kapható ilyen játékokra. Rémlik valami... egy Klackenhorst nevű őrültről.

– Egy Klackenheimer nevű őrültről – javította ki a lány. – Gerry épp egy hetvenkedő korszakában volt, és hagyott kiszivárogni egy differenciálhányadost, amiről nem kellett volna beszélnie. Klack pedig nyomban kiszúrta, és annak rendje és módja szerint fuzionálta a bizmutot. Gerryt ez már nyugtalanította, mert félő volt, hogy egy ilyen esemény túl nagy szenzációt kelt, s a csőcselék, mely előbb-utóbb a nyomára bukkan, zaklatni fogja. Ezért aztán megszabadult szegény jó Klacktől.

– Klackenheimer rákban halt meg! – hördült fel Hip.

– Tudom – válaszolta a lány halkan, egy különös pillantás kíséretében.

Hip öklével gyengén megütögette kétoldalt a halántékát.

– Volt ilyen több is – mondta Janie. – Nem ennyire nagyszabású dolgok. Egyszer fölbiztattam hogy udvaroljon egy lánynak, de csak a saját erejéből, anélkül hogy igénybe venné a képességeit. De felsült egy másik, egy rettentően aranyos fiú miatt, aki házról házra járva mosógépeket árult, és nagyon jól csinálta. Az a fiú acna rosaceát kapott.

– Láttam, milyen az. Olyan lesz az orruk, mint a répa.

– Mint egy túlfőtt, felpuffadt répa – pontosította a lány. – Vége a munkának.

– Vége az udvarlásnak – kockáztatta meg a férfi. A lány elmosolyodott.

– Az a lány nem hagyta őt ott. Ma már van egy kis kerámiaüzletük. A fiú igazgatja a háttérből.

A férfinak ekkor támadt egy halvány elképzelése az üzlet eredetéről.

– Janié, most a szavadon foglak! Azt mondtad, sok ilyen volt. Hát akkor – miért én? Miért vállaltál mindent értem?

– Két jó okom is volt rá. Először, mert láttam, amikor ezt tette veled. Láttam, hogyan vett rá a városban, hogy az üvegbeli képmását támadd meg, azt gondolván, hogy ő az. Még egyszer nem akartam szemtanúja lenni ilyen hanyag rosszindulatnak. Másodszor, mert – nos, mertrólad volt szó.

– Nem értelek.

– Figyelj – mondta szenvedélyesen a lány. – Mi nem holmi szörnyszülöttekből álló csapat vagyunk. Homo Gestalt vagyunk, érted? Egyetlen entitás, az emberi lény egy új fajtája. Minket nem kitaláltak, mi kifejlődtünk. A következő fejlődési fok vagyunk – egyetlen példány; nincs több hozzánk hasonló. A világ, amelyben élünk, nem olyan, mint a tietek, ahol erkölcsi rendszerek és etikai szabályzatok irányítanának bennünket. Mi egy lakatlan szigeten élünk egy kecskenyájjal!

– És én vagyok a kecske.

– Igen, igen, az vagy, nem tudod ezt megérteni? De mi is ezen a szigeten születtünk, ahol nem volt hozzánk hasonló lény, aki tanítson bennünket, aki megmondja, hogyan kell viselkednünk. A kecskéktől megtanulhatjuk mindazt, ami egy kecskéből jó kecskét csinál, de ez sohasem változtathat azon a tényen, hogy mi nem vagyunk kecske! Ránk nem alkalmazhatod ugyanazokat a szabályokat, amelyeket a közönséges emberi lényekre; ők és mi – ez nem ugyanaz a dolog!

Leintette a férfit, aki szólni készült.

– De hallgass rám, láttál te valaha múzeumi csontvázkiállítást? Például lócsontvázakból, kezdve a kis termetű Oslótól, az Eohippustól, egyenként föl a tizenkilenc vagy húsz fokozaton át egy Percheron csontvázáig? Micsoda óriási különbség van az egyes és a tizenkilences fokozat között! Ám mi a valódi különbség a tizenötös és a tizenhatos között? Borzasztóan kevés! – Megállt, lihegve kapkodta a levegőt.

– Értelek. De mi köze ennek...

– Hozzád? Hát nem érted? A Homo Gestalt az valami új, valami más, valami felsőbbrendű. De a részei – a kar, a zsigerek, a memóriabank, csakúgy, mint ama csontvázakban az egyes csontok – ugyanolyanok, mint az alsóbb lépcsőfokon lévők, vagy csak nagyon kevéssé különböznek tőlük. Én én vagyok; Janie vagyok. És láttam, ahogy lecsapott rád... Olyan voltál, mint egy szétlapított nyúl; mocskos voltál, s nem is olyan fiatal, amilyennek lenned kellett volna. Én azonban fölismertelek. Megláttalak, és láttalak, ahogy hét évvel korábban kilépsz az udvarra a detektoroddal, s a napfény megcsillan a hajadon. Magas voltál, széles vállú, űzött tekintetű, s úgy lépkedtél, mint egy hatalmas, csillogó mén. Miattad lett színes a bantamkakas tolla, részed volt abban a valamiben, ami megrázza az erdőt, amikor a szarvasbika párbajra készül, csillogó páncél voltál és leeresztett kopjazászló, a homlokodat az én övem ékesítette, mert te voltál, te voltál... A fenébe is, Barrows, tizenhét éves voltam, hiába voltam ugyanakkor valami más is. Tizenhét éves voltam, csordultig tele a nyárba hajló tavasszal és ijesztő álmokkal.

– Janie... – suttogta megrendültén a férfi. – Janie...

– Tágulj tőlem! – sziszegte a lány. – Nem az, amire gondolsz, nem szerelem első látásra. Gyerekes dolog; a szerelem más, az valami forróság, amitől az ember bele tud folyni valamibe, össze tud keveredni valami mással, hogy aztán lehűlve, temperálódva egy erősebb hegesztést kapjon, mint amivel kezdte. Én nem szerelemről beszélek. Én arról beszélek, hogy az ember tizenhét évesen átérzi... hogy teljesen... – Eltakarta az arcát. A férfi várt. A lány nagy sokára leengedte a kezét. A szeme csukva volt, s ő meg sem mozdult. ...hogy egészen...ember – fejezte be a mondatot. – Egyszóval ezért segítettem neked és nem másnak tette hozzá teljesen hétköznapi hangon.

A férfi ekkor felállt, és belesétált a friss reggelbe, mely oly fényesen ragyogva született újjá, mint a rettenet egy fiatal lány ijesztő álmában. Fölidézte magában, milyen leplezetlen rémület fogta el a lányt, amikor beszámolt neki Bonnie első megjelenéséről; a szeméből meglátta, milyen lenne az, ha ő vakon, bénán, fegyvertelenül és ostobán újra odasétált volna ama kegyetlenül vigyázatlan sarok elé.

Eszébe jutott a nap, amikor kilépett a laborból, s leereszkedett a táborba, hogy egy szolgát kerítsen magának. Pökhendin, elbizakodottan, lélektelenül nézelődött, keresve a tábor legostobább őrvezetőjét.

Most többet gondolkozott magáról, mint akkor, azon a napon; nem arról, hogy mi történt Gerryvel, mert ez kész tényként szerepelt a nyilvántartásban; gyógyítható, de nem megváltoztatható. És minél többet gondolkozott magáról, arról, hogy milyen volt akkoriban, annál inkább megtelt mélységes alázattal.

Kis híján belegyalogolt Janie-be, aki ott ült, nézte a két kezét, melyek úgy aludtak az ölében, mint korábban a férfi, aki most arra gondolt, hogy e kezek is megérdemlik a mosolyt, amennyire tele lehetnek fájdalommal, titkokkal, apró varázslatokkal.

Letérdelt a lány mellé.

– Janié – mondta elcsukló hangon. – Meg kell tudnod, mi minden volt annak a napnak a mélyén, amikor te megláttál engem. Nem akarom meggyalázni azt, aki tizenhét évesen voltál... csak arról a részéről akarok beszélni, ami én voltam, csak néhány dolgot, ami nem az volt, aminek hitted. – Mély lélegzetet vett. – Jobban emlékszem rá, mint te, mert számodra ez egy hétéves emlék, én meg közvetlenül azelőtt éltem át, hogy elaludtam, és azt álmodtam, hogy üldözőbe vettem a féleszűt. Aztán újra fölébredtem, s az álom elszállt, így hát nagyon jól emlékszem rá.

Janie, nekem sok bajom volt gyermekkoromban, és az első dolog, amit megtanultam, hogy haszontalan vagyok, és mindaz, amit akarok, természeténél fogva értéktelen. Én ezt nem is igen kérdőjeleztem meg mindaddig, míg meg nem szöktem s rá nem jöttem, hogy újonnan választott világomnak mások az értékei, mint ama réginek, s hogy én ebben az újban értékes vagyok. Itt kellettem, itt befogadtak.

És akkor elkerültem a légierőhöz, és egyszer csak már nem voltam futballsztár meg a nyilvános vitakör vezetője. Száradó pikkelyű, fényes halacska voltam, nem tudtam kievickélni a sárból. Én ott majdnem meghaltam, Janie.

Igen, teljesen magamtól akadtam rá a demagnetizáló mezőre. De azt akarom, hogy tudd: amikor aznap kiléptem a laborból, és te megláttál engem, nem voltam ám se tüzes kiskakas, se szarvasbika, se a többi hasonló. Föl akartam fedezni és az emberiség tudomására akartam hozni valamit, nem az emberiség hasznára, inkább azért, hogy... – kínlódva nyelt egyet... hogy kérjenek meg rá, hogy a tisztiklubban zongorázzak, és veregessenek hátba, és... és nézzenek rám, ha belépek az ajtón. Mindössze ennyit akartam. Amikor rádöbbentem, hogy ez több, mint mágneses gátlás (amitől híres lehetek), hogy ez antigravitáció (ami megváltoztatná a Föld arcát), csak azt éreztem, hogy majd az elnök fog megkérni, hogy zongorázzak, és tábornokok fognak hátba veregetni – a vágyott dolgok tehát ugyanazok maradtak.

Leereszkedett a sarkára, és így maradtak csendben sokáig. Végül a lány szólalt meg:

– És most mit akarsz?

– Ezt többé nem – suttogta a férfi, s megfogta a lány kezét. – Többé nem. Valami mást. – Váratlanul fölkacagott. – És tudod, mit mondok, Janie? Nem tudom, mi az!

A lány megszorította, majd elengedte a férfi kezét.

– Lehet, hogy majd rájössz. Hip, indulnunk kéne.

– Jól van. Hová?

A lány ott állt, szinte felmagasodott mellette.

– Haza. Hozzám.

– Thompsonhoz? A lány bólintott.

– Miért, Janie?

– Meg kell tanulnia valamit, amire egy számítógép nem taníthatja meg. Meg kell tanulnia, hogy szégyellje magát.

– Hogy szégyellje magát?

– Nem tudom – mondta a lány elfordított arccal –, hogyan hatnak az erkölcsi rendszerek. Nem tudom, hogyan hoz működésbe egy ilyet az ember. Az erkölcsökről mindössze annyit tudok, hogy ha megsértik őket, akkor az ember szégyelli magát. Én ezzel fogom kezdeni nála.

– Én mit tehetek?

– Te csak gyere el – villanyozódott fel a lány. – Azt akarom, hogy lásson – hogy mi vagy, hogy hogyan gondolkodsz. Azt akarom, hogy jusson eszébe, mi voltál azelőtt, hogy milyen okos voltál, milyen nagy jövő állt előtted, s ebből megértse, hogy mit tett veled.

– Gondolod, hogy ezek közül igazán számít bármi is?

A lány elmosolyodott; az ember valóban félhet attól, aki így tud mosolyogni.

– Számít – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Szembe kell néznie a ténnyel, hogy nem mindenható, hogy nem ölhet meg valamit, ami különb nála, csak mert ő az erősebb.

– Azt akarod, hogy próbáljon meg megölni engem?

A lány újra elmosolyodott, de mosolyában ezúttal mély meggyőződés tükröződött.

– Nem fog – mondta, s nevetve fordult a férfihoz. – Emiatt ne aggódj, Hip. Én vagyok a láncszem, ami öt összeköti Babával. Gondolod, hogy elvégezne magán egy elülsőhomloklebeny-műtétet? Gondolod, hogy megkockáztatná, hogy esetleg önmagát vágja ki az emlékeiből? Itt nem olyan emlékezetről van szó, mint az embernél, Hip. Ez a Homo Gestalt emlékezete. Ebben szerepel minden információ, amit valaha magába szívott, továbbá minden tény kiszámítása minden más ténnyel szemben, minden lehetséges kombinációban. Bonnie és Beanie nélkül el tud boldogulni, hiszen más módszerekkel is elvégezhet bizonyos dolgokat egy adott távolságból. Amiket én teszek meg neki, azok nélkül is elboldogulhat. Csak Baba nélkül nem boldogulna. Ennek így kell lennie, amióta csak elkezdtem dolgozni veled. Most már őrjöng miatta. Megérintheti Babát, föl is emelheti, beszélhet hozzá. De semmit sem tud kihúzni belőle, csakis rajtam keresztül!

– Megyek – mondta a férfi csendesen. Aztán még hozzátette: – Nem kell megölnöd magad.

 

Előbb a saját házukhoz mentek, és Janié nevetve nyitotta ki mindkét zárat úgy, hogy hozzájuk sem ért.

– Már régen szerettem volna megcsinálni, de nem mertem – mondta nevetve, és egy piruettel bent termett a férfi szobájában. – Nézd! – dalolta, s az éjjeliszekrényen lévő lámpa átvitorlázott a szobán, és letelepedett a fürdőszoba mellé, a padlóra. Kígyóként tekergő zsinórja belesüllyedt egy résbe a deszkák között, s a kapcsoló felkattant. A lámpa kigyulladt. Nézd! – kiáltotta a lány. A kávéfőző ugrott egyet a tálalón, majd megállt. A férfi hallotta a víz csurgását, látta, hogyan futja be az edény falát a pára, ahogy megtelik a jeges vízzel. – Nézd! – ujjongott a lány. Nézd, nézd! – És a szőnyeg púpot növesztett, amely átnyargalt a túloldalra, s ott semmivé vált, sebesen útra keltek kések és villák, a férfi borotvája, fogkeféje, két nyakkendője s egy derékszíja, hogy aztán egy nyíllal átlőtt szív alakjában elpihenjenek körülöttük a padlón. A férfi, nevetve mutatott rájuk, majd átölelte s körbeforgatta a lányt.

– Miért nem csókoltalak meg soha, Janie?

A lány arca és teste mozdulatlanná merevedett, s a szemében megjelent egy leírhatatlan kifejezés – gyengédség, derűs csúfondárosság és még valami.

– Én ugyan nem mondom meg neked – felelte –, mert te csodálatos vagy és bátor és okos és erős, de egy kicsit fontoskodó is vagy. – Elperdült a férfi mellől, és a levegő megtelt késekkel, villákkal, nyakkendőkkel, lámpával meg kávéskannával, ahogy mind, mind igyekeztek vissza a helyükre. – Siess – szólt vissza a lány már az ajtóból, s azzal kiment.

A férfi utánairamodott, s a hallban elkapta. A lány nevetett.

– Tudom, miért nem csókoltalak meg soha – mondta a férfi.

A lány lesütötte a szemét, ám a szája sarkával már nem tudta megtenni ugyanezt.

– Tudod?

– Te képes vagy vizet önteni egy lezárt edénybe. Vagy elvenni belőle. – Ez kijelentés volt, nem pedig kérdés.

– Képes vagyok?

– Amikor mi, szegény hímek a földet kapáljuk a lábunkkal, és szarvunkkal nekiesünk a fák alsó ágainak, akkor az jelenthet tavaszt és jelenthet megkeményedett idealizmust és jelenthet szerelmet. De mindig a kisujjam körménél kisebb, aprócska tartályok sorában bekövetkezett hidrosztatikus nyomások váltják ki.

– Valóban?

– így midőn ezeknek az edényeknek a nedvességtartalma hirtelen lecsökken, akkor én... mi... izé... szóval ilyenkor könnyebbé válik a lélegzet, és a holdnak ilyenkor már nincs jelentősége.

– Nincs?

– És te ezt tetted velem.

– Ezt tettem?

A lány elhúzódott tőle, de megajándékozta a pillantásával s egy gyors, trillákban gazdag nevetéssel.

– Nem mondhatod, hogy erkölcstelenség volt ilyet tenni – mondta.

A férfi visszanevetett rá.

– Rendes lány nem tenne ilyet.

A lány felhúzta az orrát, és besuhant a szobájába. A férfi nézte a csukott ajtót, mint aki mögéje lát, aztán elfordult.

Boldog mosollyal, csodálkozva ingatta a fejét, miközben a benne lévő rémület apró, jeges golyóját beburkolta egy megtalált, újfajta nyugalomba; zavartan, elbűvölve, rémülten és gondolatokba mélyülve kinyitotta a zuhanyt, és vetkőzni kezdett.

 

Ott álltak az országúton, míg a taxi elment, és aztán Janie megmutatta az erdőbe vezető utat. Az egykor vágott ösvényt ma már észre sem lehetett venni; a csapás hol ide, hol oda kanyarodott, de könnyű volt járni rajta, mert a fejük fölötti sűrű lomboktól nemigen nőtt rajta aljnövényzet.

Egy mohos szikla felé vették az útjukat, de aztán Hip észrevette, hogy az nem szikla, hanem fal, amely körülbelül száz méterre nyúlhatott el mindkét irányba. Egy tömör vaskapu volt benne, mely közeledtükre kattant egyet, és nehézkesen félresiklott. A férfi Janie-re nézett, s már tudta, hogy ő csinálta.

A kapu kinyílt, és bezárult mögöttük. Az erdő itt éppen olyan volt, mint másutt, itt is olyan vastagok és terebélyesek voltak a fák, az út azonban téglával volt kirakva, s csak kétszer kanyarodott el. Az első kanyar eltüntette a falat, a második, a negyed mérfölddel följebbi pedig felfedte a házat.

Túl alacsony és túl széles ház volt. A tető inkább lekerekített volt, semmint csúcsos vagy oromzatos. Közelebb érve a férfi megpillantotta mindkét szárny felől a vaskos, palazöld falat, s ebből tudta, hogy ez a terület úgy, ahogy van, börtön.

– Én sem – szólalt meg Janie. A férfit boldoggá tette, hogy a lány figyeli az arcát.

Hopp!

A ház melletti egyik nagy, megcsavarodott törzsű tölgyfa mögött állt valaki, s onnan lesett rájuk.

– Várj csak, Hip – szólt Janie. Gyorsan a fához lépett, s a férfi hallotta, amint azt mondja valakinek: – Meg kell tenned. Azt akarod, hogy meghaljak?

Ez eldönthette a vitát. Mialatt Janie visszajött, a férfi odasandított a fára, de mintha most nem lett volna ott senki.

– Beanie volt – jegyezte meg Janie. – Majd megismered. Most gyere.

A vaspántos tölgyfa ajtó különös, rejtett vasalásokkal illeszkedett be a hasonló alakú, súlyos kapuboltozatba. Ablakokat sehol másutt nem látott, csak odafönt, abban a lekerekített oromtetőben, s azok is csak amolyan ráccsal ellátott hasítékok voltak.

Az ajtó magától – vagy legalábbis fizikai érintés nélkül – hátralendült. Nyikorognia kellett volna, de nem tette; olyan néma volt, mint felhő az égen. Amikor beléptek rajta, s bezárult mögöttük, valami rezgés támadt mélyen a hangsebesség alatti tartományban; a férfi a gyomrában érezte a lüktetését. A padlón felváltva lerakott sötétsárga és szürkésbarna mozaiklapok hipnotikus hatású rombusz alakzatban ismétlődtek a faburkolaton és a beépített vagy súlyosságuknál fogva soha a helyükből el nem mozdított bútorok kárpitozásán. A levegő hűvös volt, de párával telített, s a mennyezet is túl közelinek tűnt. Beléptem egy nagy, émelyítő szájba, gondolta a férfi.

Az előszobából egy rettenetesen hosszúnak tűnő folyosóra lépték be, noha az nem volt hosszú, csak a falak dőltek befelé, a mennyezet ereszkedett lejjebb, ugyanakkor, amikor a padló enyhén megemelkedett, s ez adta a tökéletesen zavarba ejtő, hamis távlatot.

– Minden rendben – szólt Janie halkan. A férfi fölfelé görbített szájjal nézett rá; mosolyogni akart, de képtelen volt rá. Felső ajkáról letörölte a hideg verítéket.

A lány nem messze a hátsó ajtótól megállt, és megérintette a falat. Akkor a fal egy része visszahúzódott, s mögötte láthatóvá vált egy előszoba-s egy újabb ajtó.

– Itt várj, Hip, rendben? – kérte a lány, s teljesen nyugodt volt. A férfi nem bánta volna, ha a helyiségben több a világosság.

Elbizonytalanodva mutatott a szemközti ajtóra.

– Ott van bent?

– Igen. – A lány a vállára tette a kezét, részben üdvözlésképpen, részben, hogy noszogassa a kis szoba felé. – Előbb még beszélnem kell vele – mondta. Bízzál bennem, Hip.

– Én bízom benned, csak kérdés, hogy te... hogy ő...

– Nem fog csinálni velem semmit. Menj már, Hip.

A férfi belépett. Hátra sem nézhetett, mert az ajtó azon nyomban bezárult mögötte. Hogy ott van, arról itt sem árulkodott több jel, mint a túloldalon. A férfi megérintette, meglökte – de ezzel az erővel lehetett volna akár a kinti nagy fal is. Se kilincs, se vasalás, se semmiféle zár nem látszott rajta, széleit elrejtette a faburkolat, egyszóval, mint ajtó, megszűnt létezni.

Miután a férfi átélte a vakrémület mindent elhomályosító pillanatát, leült a másik ajtóval szemben, mely nyilvánvalóan ugyanabba a szobába vezetett, mely a folyosó végében volt.

Egy hang sem hallatszott.

Felkapott egy zsámolyt, s a falhoz állította. Hátát szorosan a falnak vetve leült rá, s tágra nyílt szemmel figyelte az ajtót.

Nézd meg, be van-e zárva az is.

De tudta, hogy nem meri. Még nem. Félig-meddig sejtette, mit erezne, ha zárva találná; e dermesztő gyanúnál többet pillanatnyilag nem kívánt.

– Azért még csinálhatnál valamit – sziszegte magának dühösen. – Építs valamit. Vagy talán elég lesz, ha csak gondolkodsz. De ne ülj itt így.

Gondolkodni. A rejtélyről, ami odabent van. a vastag szemüveget viselő hegyes arcról, amely mosolyogva mondta, hogy „menj, halj meg”.

Gondolkodj valami másról! Gyorsan!

Janie. Ott van bent egymagában, szemben a hegyes arccal.

Homo Gestalt. Egy lány, két kuka néger, egy mongoloid idióta, egy hegyes arcú férfi és...

Próbáld még egyszer. Homo Gestalt, a következő lépés fölfelé. Hát igen... miért ne következhetne most a fizikai helyett pszichés fejlődés? A Homo sapiens egyszer csak ott állt, meztelenül és fegyvertelenül, eltekintve királyi méretű koponyájától s benne a barázdált, kocsonyás anyagtól; bizony nem is különbözhetett volna jobban a vadaktól, akik megszülték.

Pedig ugyanaz volt ő, pontosan ugyanaz: a mai napig mohó vágy élt benne a szaporodásra, a birtoklásra; tudott ölni lelkiismeretfurdalás nélkül, ha erős volt, elvette, amit akart, ha meg gyenge volt, elfutott; ha gyenge volt, s futni sem tudott, akkor meghalt.

A Homo sapiens meghalásra volt ítélve.

A férfi félelme jófajta félelem volt. A félelem éltető ösztön, vigasz is a maga módján, mert azt jelenti, hogy valahol még él a remény.

Elkezdett gondolkodni az életben maradásról.

Janie azt akarta, hogy a Homo Gestalt tegyen magáévá egy erkölcsi rendszert, hogy az olyanoknak, mint Hip Barrows, ne kelljen tönkremenniük. De azt is akarta, hogy ugyanakkor az ő Gestaltja szépen fejlődjön és boldoguljon – hiába, ő is egy rész volt belőle. A kezem azt akarja, hogy éljek, a nyelvem, a hasam, mind azt akarja, hogy éljek.

Erkölcsök: semmi egyebek, mint az életösztön rejtjelezett formái!

Nem azok? Mi a helyzet azokkal a társadalmakkal, melyekben erkölcstelenségnek számít emberhúst nem enni? Miféle életben maradást kínál ez?

Igen, ám, de a csoporton belül azok maradnak életben, akik kitartanak az erkölcsök mellett. Ha a csoport emberhúst eszik, te is azt teszed.

Kell, hogy legyen valami neve annak a törvénytárnak, annak a szabálygyűjteménynek, mely által egy egyén úgy tud élni, hogy segítse a fajtáját – olyasvalami ez, ami az erkölcsökön túl s azok fölött van.

Legyen ez a szó az ethosz.

Ez az, amire a Homo Gestaltnák. szüksége van: nem erkölcsökre, hanem erkölcsi érzékre, ethoszra. És most üljek itt, és csordultig tele félelemmel állítsak össze egy erkölcstant egy szuperember számára?

Meg kell próbálnom. Ennyi, s nem több, amit megtehetek.

Akkor hát a meghatározások:

Erkölcs: társadalmi kód az egyén életben maradására. (Ez óvja a mi becsületes kannibálunkat s egy nudista csoportban a meztelen ember illemét.)

Etika: az egyén kódja a társadalom életben maradásáért. (És itt lépnek be a moralista reformerek: ő, aki felszabadítja a rabszolgáit, meg ő, aki nem hajlandó emberhúst enni, meg ő, „aki fellázítja a csőcseléket”.)

Nagyon is a maguk feje után menő, nagyon is dörzsölt fickók; de együtt kell dolgozni velük.

A Homo Gestalt mint csoport képes rá, hogy megoldja a saját problémáit. De mint entitás:

Nem lehet erkölcsi érzéke, mert egyedül van.

Legyen hát etikája. „Az egyén kódja a társadalom életben maradásáért.” Nincs társadalma; és mégis van. Nincsenek fajtái; ő egymaga alkotja saját fajtáját.

Választhat-e, kell-e választania egy kódot, mely szolgálná az egész emberiséget?

E gondolattal egy időben valami ösztönös megérzés villant fel Hip Barrowsban, ami egyáltalán nem állt semmiféle összefüggésben pillanatnyi problémájával, és mégis: e megérzés megszabadította a gyűlölet s a vak düh súlyától, könnyűvé és bizakodóvá tette, íme:

Ki vagyok én, hogy határozott kijelentéseket teszek az egész emberiséget szolgáló morálról és szabályokról?

Miért – én egy orvos fia vagyok, egy olyan emberé, aki az emberiség szolgálatában állt, és biztos volt benne, hogy ez így van jól. És azt akarta, hogy én is ugyanígy szolgáljak, mert ennek a helyességéről volt meggyőződve. És ezért én egész életemben gyűlöltem őt... Most már értelek, apa. Már értelek!

Nevetett, ahogy mindörökre lehullott róla annak a régi haragnak a súlya, és nevetésében tiszta öröm csengett. Olyan volt ez, mintha az egész világon mindent élesebben, tisztább fényben látott volna, mintha az elméje visszatérne e közvetlen, legsürgetőbb problémájához, már keresné is rajta a jobb fogást, hogy a felszínre hozva megragadhassa.

Nyílt az ajtó.

– Hip... – szólt Janie.

Lassan fölállt. Agyában tovább forgott a gondolat, már közel járt valamihez. Csak meg tudná ragadni, csak rá tudna kulcsolni az ujjait...

– Jön.

Belépett az ajtón, s elakadt a lélegzete. Mintha egy hatalmas, ötven méter széles, negyven méter magas üvegházba lépett volna; a feje fölötti óriási üvegtáblák mind lejjebb és lejjebb hajolva ereszkedtek le egészen a gyepig – de inkább park volt ez – a ház oldalánál. Az eddig látott zártság és sötétség után ez már-már megrendítő volt, s túláradó örömmel töltötte el. E csordultig növekvő boldogság magával sodorta föl, egyre följebb ama gondolatot is, s már csak egy kicsit kellett magasabbra nyújtani az ujjbegyeit...

Akkor meglátta a közeledő embert. Gyorsan előrelépett, nem annyira azért, hogy elébe menjen, inkább hogy eltávolodjon Janie-től, ha majd jönnie kell valami robbanásnak. Mert robbanás lesz, ezt tudta.

– No lám, hadnagy. Figyelmeztettek ugyan, de így is csak azt mondhatom – ez aztán a meglepetés!

– Nekem viszont nem az – válaszolta Hip. Ő egy más természetű meglepetést nyomott el: azt hitte, majd nem tud megszólalni, s tévedett. – Hét éve tudom, hogy egyszer megtalálom.

– Te jó ég! – kiáltotta Thompson ámulattal teli elragadtatással. Nem sok jóság volt ebben az elragadtatásban. – Bocsánatot kérek, Janie – szólt át Hip válla fölött –, eddig igazából nem hittem neked. – Hiphez fordulva hozzátette: – Bámulatos a regenerációs képessége.

– A Homo sapiens szívós állat – felelte Hip. Thompson levette a szemüvegét. Nagy, kerek szeme pontosan olyan színű volt, s úgy világított, mint egy fekete-fehér televíziós képernyő. A szembogara körül a tökéletesen kör alakú írisz olyan képzetet keltett, mintha mindjárt forgásba lendülne.

Egyszer valaki azt mondta: Tartsd távol magad a szemtől, s akkor minden rendben lesz.

– Gerry! – kiáltotta éles hangon Janie a háta mögül. Hip megfordult. Janie fölemelte a kezét, s látni lehetett, hogy a szájában egy cigarettánál kisebb üveghenger lóg.

– Figyelmeztettelek, Gerry – mondta. – Tudod, mi, ez. Ha hozzányúlsz, elharapom – és akkor életed végéig úgy élhetsz Babával és az ikrekkel, mint majom a mókusok ketrecében.

Az a gondolat, a gondolat.

– Szeretnék találkozni Babával.

Az addig tökéletes mozdulatlanságban álló, Janie-re bámuló Thompson elernyedt. Szemüvegével széles ívű, csillogó kört írt le.

– Nem tetszene magának.

– Kérdezni akarok tőle valamit.

– Csak én teszek föl neki kérdéseket, senki más. Gondolom, választ is vár.

– Igen.

– Mostanában senki sem szokott választ kapni – nevetett Thompson.

– Erre, Hip – szólt Janie nyugodtan.

Hip a lány felé fordult. Határozottan érzett valami bizsergést a háta mögött a levegőben, szinte a bőrén. Arra gondolt, vajon a Gorgó-fej így hatott-e az emberekre, még azokra is, akik nem néztek rá.

Követte a lányt egy falmélyedésbe. Odabent egy fürdőkád méretű bölcső állt.

Nem tudta, hogy Baba ilyen kövér.

– Menj előre – mondta Janie. A henger minden szótagnál megbillent a szájában.

– Igen, menjen csak. – Thompson hangja olyan közelről szólt, hogy összerezzent tőle. Egyáltalán nem hallotta, hogy a férfi ott halad mögötte, és ettől gyerekesnek, ostobának érezte magát. Nyelt egyet, aztán megkérdezte Janie-től:

– Mit csináljak?

– Csak gondold el a kérdésedet. Talán elkapja. Amennyire én tudom, mindenkit fog.

Hip a bölcső fölé hajolt. A szempár, mely tompán csillogott, mint porlepett, fekete cipők, elkapta s fogva tartotta. Arra gondolt: Ennek a Gestaltnak már volt egy másik feje is. Szerezhet más telekineket, más teleportálókat. Téged, Baba, lehet helyettesíteni?

– Azt mondja, igen – szólt Janie. – Az a piszkos kis telepata a kukoricacsutkával – emlékszel?

– Nem hittem volna, Janie, hogy képes vagy ilyen gaztettre – szólalt meg keserűen Thompson. – Ezért megölhetnélek.

– Tudod, hogy kell – válaszolta Janie kedvesen. Hip lassan Janie-hez fordult. A gondolat közelebb jött, vagy ő szállt magasabbra és gyorsabban, mint az. Olyan volt, mintha az ujjai, megtalálván a fogások legnyilvánvalóbbikát, végre markolásra készen görbülnének be.

Ha Babát, aki szív és mag és én és tárháza mindannak, ami ez az új lény kezdettől fogva volt, mindaz, amit csinált, amit gondolt – ha ezt a Babát ki lehet cserélni, akkor a Homo Gestalt halhatatlan!

És akkor egy pillanat alatt megértette. Mindent megértett.

– Azt kérdeztem Babától – mondta higgadtan –, hogy őt ki lehet-e cserélni; hogy át lehet-e ruházni a memóriabankjait és a számolási képességét.

– Ne mondd meg neki! – sikoltotta Janie. Thompson újból fölvette azt a tökéletes, természetellenes mozdulatlanságot, és azt mondta:

– Baba igennel válaszolt. Most már én is tudom. De te mindig is tudtad, ugye, Janie?

A lány olyan hangot adott ki, mintha elakadna a lélegzete, vagy a torkát kaparná valami.

– És nekem soha nem árultad el – folytatta Thompson. – Persze, nem tehetted. Baba nem tud szólni hozzám – de talán a következő majd tud. Most mindjárt kiszedem a hadnagyból. Akkor hát folytassuk az előadást. Rád nincs már szükségem, Janie.

– Hip! Fuss! Rohanj!

Thompson szeme Hipre. szegeződött.

– Ne – mondta szelíden. – Ne fuss.

Mindjárt meglódulnak, mindjárt forogni kezdenek, mint a kerék, mint a ventilátor, mint a... mint a...

Hip hallotta, hogy Janié felsikolt, aztán még egyszer, és akkor valami reccsent, s a szemek eltűntek.

Kezével eltakarta a szemét, és hátratántorodott. A szobát gágogó rikoltozás töltötte be, amely mintha ott pörgött volna, olykor kettéválva, önmaga körül. Kikukucskált az ujjai közül.

Thompsont látta, amint ott támolygott, hátra, szinte a lapockájáig lehanyatló fejjel, kézzel-lábbal kapálózva. Bonnié tartotta fogva, két kezét a szemére tapasztva, térdét a tarkójának feszítve, s tőle származott a rikoltó gágogás.

Hip egy dühödt lendülettel megiramodott, de úgy, hogy az első három lépésben lábujjai jóformán nem is érintették a földet. Úgy szorította az öklét, hogy a fájdalom a karján át fölnyilallott a vállába, hogy aztán ott gyűljön össze hét rögeszmés évének minden dühe. Ökle lezúdult egyenesen a hasi idegközpontra, amitől Thompson egyetlen hang nélkül összecsuklott. Ment vele a néger is, de mindjárt ki is szabadult, s egy szökkenéssel talpon volt ismét. Teliholdként vigyorgó képpel futott Hiphez, gyengéden megnyomogatta a bicepszét, megpaskolta az arcát, s még gágogott is hozzá valamit.

– Én meg neked köszönöm! – zihálta a férfi. Megfordult. Egy másik, hajszálra olyan inas, meztelen és sötét bőrű lány Janie-t karolta át, aki erőtlenül csüngött a karjában.

– Janie! – üvöltötte a férfi. – Bonnie, vagy Beanie, vagy melyik vagy – képes volt...

A lány makogott valamit. Janie fölnézett. Úgy nézte a közeledő férfit, mint aki semmit sem ért. Aztán elfordította róla a tekintetét, s célba vette vele Gerry Thompson mozdulatlan alakját. És ekkor hirtelen elmosolyodott.

A lány megint makogott, de közben kinyújtotta a kezét, és elkapta a férfi ingujját. Lemutatott a padlóra. A henger törötten hevert a lábuk alatt. Mialatt a férfi nézte, már el is tűnt körülötte az a kis nedvességfolt.

– Hogy képes voltam-e? – ismételte. – Hisz alkalmam se volt rá, amióta ez a pillangó leszállt rám. Most már újra nyugodt volt, kiegyenesedve megállt, majd Hip ölelő karjába bújt. – És Gerry...?

– Nem hinném, hogy megöltem – felelte Hip, s még hozzátette: – Egyelőre.

– Nem mondhatom neked, hogy öld meg – suttogta Janie.

– Persze, tudom.

– Ez volt az első eset, hogy-az ikrek hozzányúltak – folytatta a lány. – Nagyon bátran viselkedtek. Egy másodperc alatt kiégethette volna az agyukat.

– Nagyszerű lányok. Bonnie!

– Ho.

– Hozz nekem egy kést. Éles legyen, és legalább ilyen hosszú pengéjű. És hozz valami fekete kendőfélét.

Bonnie Janie-re nézett.

– Mit... – kezdte Janie.

– Csss – tette a kezét a férfi a lány szájára, amely most nagyon puha volt.

– Bonnie, ne!... – kiáltott rémülten Janie. Bonnie már nem volt ott.

– Egy kis időre hagyjatok magamra vele – mondta Hip.

Janie szóra nyitotta a száját, de aztán sarkon fordult, s kimenekült az ajtón. Beanie is eltűnt.

Hip odalépett a hason fekvő alakhoz, s lenézett rá. Nem gondolkodott. Már megvolt a gondolata; most már csak meg kellett tartania.

Bonnie lépett be az ajtón, kezében egy hosszú, fekete bársonydarabbal meg egy harminc centiméteres pengéjű tőrrel. A szeme nagy volt, a szája kicsi.

– Köszönöm, Bonnié – vette át Hip a tárgyakat. Csodaszép tőrkés volt. A finn pengével borotválkozni lehetett volna, s a hegye oly vékony, oly finom volt, hogy szinte látni is alig lehetett. – Tűnj el, Bonnie!

S hopp! A lány eltűnt, mint az elpöccintett almamag. Hip letette a kést meg a ruhát az asztalra, Thompsont pedig egy székhez vonszolta. Körülnézett, szeme megakadt egy csengőzsinóron, és letépte. Azt se bánta, ha valahol megszólal a csengő, mert szinte biztos volt benne, hogy nem fogják megzavarni. Thompsont könyökénél és bokájánál fogva a székhez kötözte, aztán hátradöntötte a fejét, és bekötötte a szemét.

Ezután odahúzott egy másik széket, s leült, egészen közel a másikhoz. Finoman megmozdította a kést tartó kezét, épp csak annyira, hogy érezze a tenyerében a kényes egyensúly felhajtóerejét. Aztán várt.

És miközben várt, fogta, s az egész gondolatot, úgy ahogy volt, mint valami mintás függönyt elhelyezte az elméje bejáratánál. Szépen, a redőket gondosan eligazgatva fölakasztotta, s arra is futotta a figyelméből, hogy leérjen a mennyezettől a földig, s kétoldalt se nyíljanak rajta rések.

A mintán pedig ez állt:

Hallgass ide, te árva fiú, engem is gyűlöltek. Ahogy téged üldöztek, úgy üldöztek engem is.

Hallgass ide, barlanglakó fiú. Te találtál egy helyet, ahol befogadtak, és megtanultad, hogy ott boldog légy. Én is ezt tettem.

Hallgass ide, Kew kisasszony fia. Hosszú évedre elvesztetted magad, mígnem visszatértél, s okultál belőle. Én is ezt tettem.

Hallgass ide, Gestalt fiú. Olyan erőre leltél magadban, mely túltett a legmerészebb álmaidon is, használtad, s megszeretted ezt az erőt. Én is ezt tettem.

Hallgass ide, Gerry. Rájöttél, hogy akármekkora hatalmad van is, nem kell senkinek. Én is rájöttem.

Azt akarod, hogy az emberek akarjanak téged. Hogy szükségük legyen rád. Én is ezt akarom.

Janie azt mondja, erkölcsre van szükséged. Tudod, mi az az erkölcs? Az erkölcs azt jelenti, hogy elfogadod a szabályokat, melyeket azért állítottak fel az emberek, hogy segítsenek neked közöttük élni.

Neked nincs szükséged erkölcsre. Nincsenek olyan erkölcsi szabályok, melyek érvényesek lehetnek rád. A saját fajtád által meghatározott szabályoknak nem engedelmeskedhetsz, mert nincsenek fajtádbeliek. És nem vagy átlagember, ezért az átlagemberek erkölcsei csak annyira igazítanának el téged, mint engem a hangyák erkölcsei.

Így aztán nem kellesz senkinek, és szörnyeteggé válsz.

Amíg szörnyeteg voltam, senkinek sem kellettem.

De Gerry, számodra van egy másfajta kód. Olyan, amelyik nem engedelmességet, inkább hitet követel. Ethosznak nevezik.

Az ethosztól megkapod majd az életben maradáshoz szükséges szabálygyűjteményt is. Ám itt valami nagyobb dolog túléléséről van szó, mint a tiédről, vagy az én, illetve a te fajtád életben maradásáról. Ez valójában annak tiszteletét jelenti, amiből lettél, s amivé válni fogsz. Egy folyamat tanulmányozását, mely téged megteremtett, s amelyben te, ha eljön az ideje, egy még hatalmasabb valamit teremtesz majd meg.

Segítsd az emberiséget, Gerry, mert immár az a te anyád és apád; neked, akinek soha nem voltak szüleid. És az emberiség téged segít majd: teremt újabb, hozzád hasonló lényeket, és akkor többé nem leszel egyedül. Segítsd őket, hogy felnőhessenek, hogy segítségére legyenek az emberiségnek, hogy gyarapodhassanak a fajtádbeliek. Mert te halhatatlan vagy, Gerry. Már halhatatlan vagy.

És ha majd már elegen lesztek, a ti fajtátok erkölcsi elveiből fog összeállni az ő erkölcsük. Ha pedig már nem felel meg nekik ez az erkölcs, teremtesz újat, akár te, akár egy másik etikus lény, olyat, amelyik még tovább viszi magát a folyamatot azáltal, hogy tisztel téged, tiszteli a téged megszülőket s azokat is, akik őket megszülték és így tovább, vissza az időben, vissza egészen ama legelső vademberig, aki más volt, mint a többi, mert egy csillag láttán megdobbant a szíve.

Én szörnyeteg voltam, majd rátaláltam erre az ethoszra. Te szörnyeteg vagy. Te döntöd el, mi legyen.

 

Gerry megmoccant.

Hip Barrows kezében ekkor mozdulatlanná merevedett a kés.

Gerry felnyögött, halkan elköhintette magát. Hip hátranyomta, majd bal kezével megtámasztotta az ernyedt fejet. A kés hegyét pontosan Gerry gégéjének közepére illesztette.

Gerry magában motyogott.

– Meg ne moccanj, Gerry – szólt Hip. Éppen csak egy kicsit megnyomta a kést, az mégis mélyebbre ment, mint akarta. Gyönyörű kés volt. – Hip Barrows vagyok. Kést szegezek a torkodnak. Ülj nyugodtan, és gondolkozz ezen egy kicsit.

Gerry szája mosolyra húzódott, de csak azért, mert kétoldalt megfeszült a nyaka. Nem mosolyán át fütyülve áramlott ki a levegő.

– Mit akarsz tenni?

– Te mit tennél?

– Vedd le ezt a vacakot a szememről. Nem látok.

– Mindent látsz, amit látnod kell.

– Oldozz ki, Barrows. Nem csinálok veled semmit. Megígérem. Sokat tehetek érted, Barrows. Bármit megtehetek, amit csak akarsz.

– Szörnyeteget ölni erkölcsös cselekedet – mondta Hip. – Árulj el nekem valamit, Gerry. Igaz-e, hogy elég, ha belenézel az ember szemébe, azzal ki tudod ragadni a fejéből az összes gondolatát?

– Engedj el. Engedj el! – suttogta Gerry.

Hip Barrows, kezében a szörnyeteg torkának szegezett késsel, e nagy házban, mely az öve lehetne, mint ózondús levegőt, beszíva a rá váró lány érte érzett aggodalmát, felkészült etikus tettére.

Amikor lehullott a kendő, abban a különös, kerek szemben ámulat tükröződött; még az elegendőnél is több ámulat ahhoz, hogy elűzze onnan a gyűlöletet. Hip meghimbálta a kést. Keresztbe-kasul elrendezte a gondolatait. A háta mögé hajította a kést. Csörömpölve esett le a kőlapokra. A döbbent tekintet elkísérte, majd visszafordult. A szivárványhártya már lódult volna körbe-körbe... Hip közelebb hajolt.

– Rajta – szólt halkan.

Gerry nagy sokára fölemelte a fejét, s újra Hip szemébe nézett.

– Szervusz – mondta Hip. Gerry fáradtan nézett rá.

– Takarodj innen a pokolba – mondta rekedten. Hip nem mozdult.

– Megölhettelek volna – szólt Gerry. Kicsit nagyobbra nyitotta a szemét. – Még most is megtehetném.

– De nem teszed meg. – Hip fölállt, odament a késhez, és fölvette. Gerryhez lépve gyorsan, ügyesen elvágta a csomókat a zsinóron, mellyel a székhez kötözte. Aztán megint leült.

– Soha még senki... én még soha... – küszködött Gerry a szavakkal, majd megrázkódott, s vett egy mély lélegzetet. – Szégyellem magam – suttogta. – Még soha senki előtt nem szégyelltem magam. – Megint azzal az ámuló tekintettel nézett Hipre. – Sok mindent tudok. Bármivel kapcsolatban bármire rá tudok jönni... De még soha... Hát akkor te hogyan tudtál rájönni minderre?

– Beletanultam – válaszolta Hip. – Az etika nem olyasvalami, mint egy adat, amit csak úgy ki lehet keresni. Ez egy gondolkodásmód.

Gerry a kezébe temette az arcát.

– Istenem... mit tettem... és miket tehettem volna még...

– De mi mindent tehetsz még – figyelmeztette szelíden Hip. – Nagy árat fizettél mindazért, amit tettél.

Gerry körülnézett a hatalmas üvegházban, és egyenként megnézett benne mindent, ami drága volt és masszív és pazar.

– Fizettem? – kérdezte.

Hip emlékezete sebhelyes 'mélységeiből hozta föl a választ:

– A körülötted lévő emberekkel, önmagáddal. Fanyarul elmosolyodott. – Mondd, Gerry, egy szuperemberben szuperéhség van? Szupermagány?

Gerry lassan bólintott.

– Jobb volt, amikor gyerek voltam. – Hirtelen megborzongott. – Hideg van...

Hip nem tudta, miféle hidegre gondol, de nem is kérdezte. Fölállt.

– Jobb lesz ha most megkeresem Janie-t. Még azt gondolja, megöltelek.

Gerry szótlanul ült, míg Hip az ajtóhoz ért. Akkor azt mondta:

– Lehet, hogy megöltél.

Hip kiment.

 

Janie az előszobában volt az ikrekkel. Amikor Hip belépett, könnyedén intett a fejével, mire az ikrek eltűntek.

– Nekik is elmondhatnám – mondta Hip.

– Mondd el nekem, s ők is tudni fogják – felelte Janie.

A férfi leült a lány mellé.

– Nem ölted meg – mondta a lány.

– Nem.

A lány lassan bólintott.

– Nem tudom, ha meghalna, milyen érzés lenne. Nem... nem is akarom megtudni.

– Ezentúl rendben lesz vele minden – mondta Hip a lány szemébe nézve. – Szégyellte magát.

A lány összekuporodott, hogy elrejtse önmagát, a gondolatait. Ez is várakozás volt, de nem az a fajta, amit a férfi már ismert, mert most a lány önmagát figyelte közben, nem a férfit.

– Ennyi volt, amit tehettem. És most elmegyek. A férfi vett egy mély levegőt. – Sok a dolgom. A nyugdíjcsekkjeimnek is utána kell néznem. Munkát kell szereznem.

– Hip...

A férfi csak azért hallotta meg a lány hangját, mert ilyen kicsi volt a szoba, és ilyen nagy benne a csend.

– Tessék, Janie.

– Ne menj el.

– Nem maradhatok.

– Miért nem?

Időbe telt, míg végiggondolta a dolgot, aztán így válaszolt:

– Te valaminek a része vagy. Én nem szeretnék olyasvalakihez tartozni, aki... aki valaminek a része.

A lány feléje fordította az arcát, és a férfi látta, hogy mosolyog. Nem akart hinni a szemének, így hát addig bámulta, mígnem el kellett hinnie.

– A Gestaltnak. van már feje, keze, mindenféle szervei és értelme. Csakhogy mindenkiben az a legemberibb vonás, hogy tanul, s ezáltal... elér valahová. Amit ezzel megszerezhet, az a dolog ifjan nem kapható; ha az övé lehet egyáltalán, akkor is hosszas keresés és nagy elszántság szükségeltetik hozzá. De ha már megszerezte, akkor élete végéig valódi részévé válik.

– Nem tudom, mire gondolsz. Én... arra gondolsz, hogy én... hogy én is része lehetnék... Na nem, Janie, nem! – Nem tudott menekülni attól a bizonyosságot sugárzó mosolytól. – Hát miféle része? – kérdezte indulatosan.

– A pedáns; ő az, aki nem tud megfeledkezni a szabályokról. Az, aki az etikának nevezett ösztönével szokássá tudja változtatni az úgynevezett erkölcsöt.

– Ó, a lelkiismeret hangja! – szörnyedt el a férfi. – Üssenek inkább agyon!

– Én nem így gondolom – simította meg a lány. A férfi ránézett az üvegházba vezető, zárt ajtóra.

Aztán leült a lány mellé. Vártak.

 

Csend volt az üvegházban.

Sokáig nem hallatszott más, csak Gerry nehéz lélegzése. Aztán egyszer csak ez is elhallgatott, mert valami történt... valami – megszólalt.

És újra.

Üdvözöllek.

Néma hang volt. És jött egy újabb, néma az is, de mégis más. Itt van az új. Üdvözöllek, gyermek!

És megint egy harmadik: Jól van, jól, nagyon jól. Már azt hittük, nem tudod megcsinálni.

Kénytelen volt rá. Oly régóta nem jött már új...

Gerry a szájára szorította a kezét. A szeme kimeredt. Agyában megszólalt s csendre intette egy köszöntő zene; csupa melegség volt, és nevetés és bölcsesség. Aztán következtek a bemutatkozások; mert minden hanghoz egy személyiség társult, érzékelhető tulajdonságokkal, mint például termet, rang, a testi való pontos helye. Pedig a hangrezgések kiterjedésében nem volt semmiféle különbség; mind egy helyről szólt, vagy legalábbis egyforma távolságból.

Boldog és félelemmentes közösség volt ez, melyet félelem nélkül osztottak meg Gerryvel – onnan ide, innen oda áramlott a derű, az öröm, fogalmazódtak meg a kölcsönös gondolatok s rajzolódtak ki a közös célok. És mind e közben újra meg újra az üdvözöllek, üdvözöllek.

Fiatalok voltak, újak voltak mind, bár nem annyira újak és fiatalok, mint Gerry. Fiatalságuk lendületes és rugalmas gondolkodásukban rejlett. Bár némelyek emlékei emberi fogalmak szerint ősrégiek voltak, valamennyi entitás rövid életre tekinthetett vissza – ahhoz képest, hogy mindnyájan halhatatlanok voltak.

Itt volt közöttük az, aki Haydn papának elfütyült egy dallamot, s egy másik, aki William Morrist bemutatta a Rossetti testvéreknek. Gerry, mintha csak a saját emlékei közt bukkanna föl, ott látta Permit, amint egy fényérzékeny lemezen végignézi a hasadássorozatot, a csembalót hallgató gyermek Landowskát, a szendergő Fordot, amint épp bevillan az agyába egy sor ember képe, ahogy szemben állnak egy sor géppel.

A kérdés megformálása a választ is hozta magával.

Kik vagytok?

Homo Gestalt.

Én is egy vagyok... része... tartozéka...

Üdvözlünk.

Miért nem mondtatok meg nekem?

Még nem voltál kész. Nem voltál befejezett. Mi volt Gerry azelőtt, hogy találkozott Egyeddel?

És most? Az etika...? Attól váltam teljessé?

Túl egyszerű meghatározás az, hogy etika. De igen, persze... a sokféleség a mi fő jellegzetességünk; rögtön ezután az egység következik. Éppúgy, ahogy a te részeid tudják, hogy ők a te részeid, úgy kell tudnod neked is, hogy mi az emberiség részei vagyunk.

Gerry ekkor értette meg, hogy azok a dolgok, egyenként és összességükben, melyek szégyent hoztak rá, olyasmik voltak, amiket emberek elkövethetnek emberekkel, ám az emberiség nem követhette el.

– Megkaptam a büntetésemet – mondta.

Vesztegzár alatt voltál.

És... ti... mi... felelősek vagyunk az emberiség minden tettéért?

Nem! Osztozunk benne. Emberiség vagyunk!

Az emberiség épp azon van, hogy megölje önmagát.

(Áradó derű, örömként ujjongó bizonyosság.) Igen, ma, ezen a héten úgy tűnhet. Am ha a faj történetét tekintjük... Ó, újonnan érkezett, az atomháború csak egy hullámfodor az Amazon széles arcán!

Emlékeik, terveik, számításaik átáramlottak Gerrybe, s így végül megismerte természetüket és működésüket – és akkor már tudta, hogy az általa fölismert ethosz miért bizonyult túl szűk fogalomnak. Mert itt végre-valahára olyan erő volt jelen, amely nem torzulhatott el; mert egy ilyen szellemi éleslátást nem lehet a maga kedvéért vagy önmaga ellenében használni. Benne volt ebben, miért és hogyan létezett e nyugtalan és tetterős emberiség, melyet szentté avatott saját, nagyszerű sorsának érintése. Benne volt ebben a megtagadott segítség, amitől ezrek haltak meg, de haláluk árán milliók maradhattak életben. És benne volt az útmutató, az irányfény ama időkre, amikor veszélybe kerülhet az emberiség; benne volt a minden emberi teremtmény által ismert Őrző – nem valami külső erő, sem holmi félelmetes, égi Figyelő, hanem egy nevető valami, aminek emberszíve van, ami tiszteli emberőseit, s nem annyira a szentség fanyar illatát, hanem inkább a verejték és a frissen szántott föld szagát árasztja.

Látta magát atomként és Gestaltját molekulaként. Látta a többieket, mint sejtet a többi sejt között, s látta az egészben azt a mintát, amivé a boldog emberiség válni fog.

Érezte, hogy árad benne, hogyan tölti meg csordultig az imádat érzése, és ráismert benne arra, amit ez mindig is jelentett az emberiség számára – az önbecsülésre.

Akkor kitárta a két karját, s különös szeméből kibuggyantak a könnyek. Köszönöm, felelte neki. Köszönöm, köszönöm...

És alázatosan közéjük vegyült.

 

 

F. Nagy Piroska fordítása