HA AGGÓDSZ, HA SZERETSZ...

 

 

Gyönyörű volt a fiú a lány ágyában.

Ha aggódsz valakiért, ha szereted, és fontos neked, szívesen elnézed őt álmában, vagy bárhogy – amikor nevet, vagy amikor ajka a csészéhez ér; követed pillantását, még ha nem is neked szól, léptét, a haján megcsillanó napfényt, egy mozdulatát vagy gesztusát – még mozdulatlan, alvó teste is elbűvöl.

A lány közelebb hajolt, visszafojtott lélegzettel nézte a fiú szempilláit. A szempilla lehet sűrű, felkunkorodó, vörösesbarna árnyalatú; a fiúé történetesen éppen ilyen volt, s ráadásul csillogó. Még közelebbről nézve a szálakon csillogó fény olyan volt, mint sűrűn egymás mellé fektetett apró, görbe kardok.

Mindez olyan jó volt, olyan csodálatosan jó, hogy a lány szinte maga sem hitte, hogy igaz. A következő pillanatban azonban már hitte, tudta, hogy igaz, hogy itt van, hogy valóban megtörtént. Mindent, amit eddig az élettől kapott, csak akarnia kellett, és szép sorjában az ölébe hullott. Persze, valamennyi örömet szerzett, volt, amire büszke is volt az ajándékok, előjogok, tárgyak, tapasztalatok között; egy gyűrűre, kalapra, játékra, trinidadi utazásra. De mindmostanáig olyan könnyed természetességgel birtokolta ezeket, hogy meglétük szinte magától értetődőnek tűnt. Talán ezt nem is akarta? De most... most itt van ő – a legtöbb, amit valaha is akart; életében az első dolog, ami túlnőtt a vágyon, s már-már szükségletté erősödött: végre, végre megkapta (de milyen sokára!), most már örökre az övé, és soha nem fogja magától értetődőnek tartani. Ő maga a csoda, aki most itt fekszik az ágyában, ez a meleg test, a fiú, aki szereti őt. Ő az értelme és jutalma mindennek – a családjának, az őseinek, akiket oly kevesen ismertek, de oly sokan éreztek, és valóban, az emberiség egész történelme ide vezet, és mindaz, ami ő maga volt, amit tett és érzett; szeretni, elveszíteni, holtan látni és visszahozni őt – minden ezért az egyetlen pillanatért történt, mert ennek a pillanatnak el kellett jönnie, ő a csúcs, a melegség az ágyában, a legvalóságosabb jelenlét. Ő maga az élet, az élet igazi szépsége, ágyának ékessége; most már el tudja hinni, most már elhiheti, és el is hiszi.

– Hiszem – suttogta. – Hiszem.

– Mit? – kérdezte a fiú. De továbbra sem mozdult.

– Az ördögbe is, azt hittem, alszol.

– Aludtam is. De megéreztem, hogy valaki néz.

– Nem néz – mondta a lány gyengéden –, figyel. – Még mindig a fiú szempilláit nézte, s bár mozdulatlanoknak látta, hirtelen felcsillant közöttük a meglepődött szem szürke alumíniumfényű rése. Még egy másodperc, és rá fog nézni – csak ennyi –, abban a pillanatban a szemük találkozik, és az olyan lesz, mintha semmi sem történt volna (a fémes lövedék éppen úgy fogja eltalálni, mint legelőször), és mintha minden, minden újra elölről kezdődne. A gömbvillám feszültségével izzott fel benne a szenvedély, olyan gyönyörűen, olyan hatalmasan...

...és mint a földkerekség legszörnyűbb tragédiája, a sugárzás egyik pillanatról a másikra megváltozott, a szerelem tónusából a rettenetébe váltott át, mintha minden összeomlott volna.

A lány a fiú nevét kiáltotta.

És a szürke szemek a lány félelmétől megrémülve, döbbenten nyíltak fel, aztán a fiú nevetve felugrott, de nevető szája váratlanul reszketni kezdett a fájdalomtól, szétnyílt, s mögötte összezárult a hófehér fogsor, s a mélyből fájdalomkiáltás tört elő. A fiú az oldalára zuhant, összegömbölyödött, nyöszörgött és zihált fájdalmában... nyöszörgött és zihált, és eltávolodott a lánytól, még tőle is, még ő sem érhette el.

A lány sikoltozott. Sikoltozott…

 

Wyke-életrajzhoz nehéz hozzájutni. Ez már így van négy generáció óta, mert ahogyan nő a Wyke-család tekintélye, úgy rejtőznek el a Wyke-ok az emberek szeme elől; így rendelkezett Gamaliel Wyke kapitány, miután lelkiismerete győzedelmeskedett. Megfontolt ember lévén ez csak azután történt, hogy visszavonult az üzleti életből (üzletét finoman melaszüzletnek hívta). Hajója – később flottája – New England-i finom rumot szállított Európába, melyet nyugat-indiai melaszból készítettek. Persze, a Nyugat felé tartó visszaúton is gondoskodni kellett rakományról, hogy a háromszög mindhárom oldala hasznot hajtson; és mi mást szállíthattak volna Nyugat-Indiába, mint afrikaiakat, akik majd learatják a cukornádat, és melaszt főznek belőle?

Végül, amikor meggazdagodva visszavonult, egy ideig elégedetten élt, hófehér fehérneműt és gyapjúszövet kabátot viselt, amint az a birtokban születetthez illik, és egy súlyos aranygyűrűn meg egy vékony arany térdpánton kívül nem viselt ékszert. Ha az üzlet került szóba, a melaszról gyakran, a rumról csak olykor-olykor, és a rabszolgákról soha nem beszélt. Félénk feleségével és csendes kisfiával élt, mígnem az asszony meghalt, és ekkor valami – talán a magány – arra késztette, hogy elgondolkodjék önmagán. Lassan meggyűlölte a képmutatást, és, mert alapjában becsületes ember volt, meggyűlölte saját magát is. Ezt az új érzést sem letagadni, sem elfojtani nem tudta, a fiút tehát a személyzetre hagyta, maga pedig egy szolgával kivonult a természetbe, hogy újra megtalálja lelke békéjét.

A vadon tulajdonképpen Márta Szőlőskertje volt, s a tél beálltával az öreg a tűz mellé húzódva, négy nagy, szürke kendőbe burkolózva várta ki a tavaszt. Napsütéses időben kisétált a partra, hóna alatt réz messzelátójával, s fejében zord, ravasz gondolatok csatáztak jobb meggyőződésével. Már jól bennjártak a tavaszban, amikor visszatért Wiscassettbe; mogorvasága megmaradt, lakonikus rövidségű beszéde szinte a szótlanságig fokozódott. Mindent eladott, „ami csak látszott” (ahogy egy megdöbbent kortársa megfogalmazta), fogta félénk, engedelmes, tizenegy esztendős fiát, és visszatért vele a Szőlőskertbe. Ott, ahol hullámok zúgtak és sirályok rikoltoztak, olyan nevelésben részesítette fiát, amelynek nyomába se ért a Wyke-ok négy generációjának összes iskolázottsága sem.

Mert belső viharai, magánya és maga a Szőlőskert Gamaliel Wyke-ot nem mással békítette össze, mint a Tízparancsolattal.

Soha meg nem kérdőjelezte a parancsolatokat, és tudatosan soha nem is vétett ellenük. Mint előtte annyian mások, a világ szomorú állapotát, lakóinak bűnös voltát ő is annak tulajdonította, hogy az emberek nem tartották be a törvényeket. De töprengései nyomán végül arra a következtetésre jutott; hogy Isten alábecsülte az emberi ostobaságot. Így tehát ő kiegészítette a Tízparancsolatot az „és ne okozz” formulával:

„...és ne okozd, hogy felebarátaid Isten nevét hiába a szájukra vegyék.”

„...és ne okozz lopást.”

„…és ne okozd, hogy apádat és anyádat ne tiszteljék.”

„...és ne okozz házasságtörést.”

„.és ne okozz gyilkosságot.”

De a megvilágosodást valójában az utolsó parancsolat hozta el a számára. Hirtelen rájött, hogy az emberiség alapvető ostobasága – a mohóság, a kéjvágy, a háborúk és minden tisztességtelenség – abból származik, hogy ezt a törvényt – és kiegészítését – teljesen figyelmen kívül hagyja: „Ne kívánd felebarátod házát. és ne okozz ilyen kívánságot!”

Rádöbbent, hogy ugyanolyan halálos bűn az irigységet és a szerzési vágyat felkelteni a másikban, mint megölni azt, vagy a halálát előidézni. És mégis, mindenütt a világon azért támadnak birodalmak, születnek hatalmas hajók, várak, épülnek függőkertek, síremlékek, jönnek létre vállalatok, egyetemi ösztöndíjak, hogy a kevésbé tehetősek irigykedjenek és sóvárogjanak – de ha nem is ez a céljuk, ezt a hatást mégis kiváltják.

Nos, egy Gamaliel Wyke-féle gazdag ember számára megoldásként Szent Ferenc életútja kínálkozna; de (bár ezt sem bevallani, sem komolyan számba venni nem volt képes) inkább kihajítaná inas jobbjával a Tízparancsolatot, a módosításokkal és az egész Szentírással együtt, semmint hogy így meghazudtolja vele született hajlamait, beléje rögződött jenki szerzési vágyát. Egy másik lehetőség, ha fogja a pénzét, és eltemeti Márta Szőlőskertjének a homokjába, hogy az emberek meg ne kívánják; de orrcimpái már a gondolatra is kitágultak, s úgy érezte, megfullad a dűnék homokjától. A pénz élő dolog volt a számára, amit nem lehet eltemetni.

A végső válaszra csak lassan talált rá: szerezz pénzt, élvezd, de ne tudjon róla senki. A szomszéd felesége, szamara, egyebe csakis akkor kelt vágyat másokban, ha tudnak róla. Senki sem kíván olyasmit, amit nem tud megnevezni.

Így tehát Gamaliel gránitsúlyt és iszonyú, elemi erőt táplált be fia elméjébe és lelkébe; és Walter, a fiú nemzé Jebediást, és Jebediás nemzé Kajafást (aki meghalt), és Sámuelt, és Sámuel nemzé Zebulont (aki meghalt), és Sylviát; így aztán lehetséges, hogy a Gamaliel Wyke kapitánytól saját anyjává lett fiú igazi története e homokjárta, tengermély és kősziklakemény revelációtól ered.

 

...az oldalára zuhant az ágyon, összegömbölyödött, nyöszörgött és zihált fájdalmában, nyöszörgött és zihált, és eltávolodott a lánytól, még tőle is, még ő sem érhette el.

A lány sikoltozott. Sikoltozott. Erőszakkal eltépte magát a fiú mellől, meztelenül futott át a nappaliba, és felkapta az elefántcsont telefont.

– Keogh! – kiáltotta. – Az Isten szerelmére, Keogh!

.aztán vissza a hálószobába, ahol nyitott szájjal feküdt a fiú, és csak hörgött. a lány csak a kezét tördelte, és amikor megfogta a fiú kezét, érezte, hogy az merev, és nem viszonozza érintését. Szólongatta, majd hirtelen újból sikoltozásban tört ki.

Tapintatlanul felberregett a csengő.

– Keogh! – kiáltotta a lány, mire udvariasan másodszor is megszólalt a csengő. A zár, ó, az az átkozott zár... a lány pongyolába bújt, átszaladt az öltözőszobán, a nappalin, a hallon, egy újabb szobán, ki az előtérbe, és kinyitotta az ajtót. Behúzta Keoghot, mielőtt az egyet is szólhatott volna; a férfi ruhaujját rángatva kiáltozott:

– Keogh, kérlek, kérlek, Keogh, mi van vele?! – és már futott is a hálószobába, és Keogh utána.

Akkor Keogh – hét nagy cég igazgatótanácsának az elnöke, és tucatnyi más cég igazgató tanácsának tagja, vezérigazgatója egy szolid, családi részvénytársaságnak, mely csaknem egy évszázada cégtulajdonosok birtoklására specializálta magát -odalépett az ágyhoz, és hidegkék szemét a szenvedő alakra függesztette.

Könnyedén megrázta a fejét.

– Nem azt hívtad, akit kellett volna – szólalt meg rekedtes hangján, visszafutott a nappaliba, miközben, mintha valami sínen járó gép lenne, félretolta a lányt. Felemelte a telefonkagylót, és beleszólt:

– Küldje ide Rathburnt! Most. Hol van Weber? Nem tudja? Keresse meg, és küldje őt is... Nem érdekel. Béreljen repülőgépet. Vegyen egyet.

Lecsapta a kagylót, és visszafutott a hálószobába. A lány mögé lépett, gyengéden a vállára igazította a pongyolát, derekán megkötötte az övet, miközben kedvesen beszélt hozzá:

– Mi történt?

– Sem-semmi, egyszerűen csak...

– Gyere, kislány. menjünk ki innen. Rathburn már itt is van, és elküldtem Weberért is. Ha létezik Rathburnnél jobb orvos, az csak Weber lehet, tehát nyugodtan rájuk bízhatod. Gyere!

– Nem hagyom itt!

– Gyere! – Keogh dobbantott, aztán a lány válla fölött az ágyra nézve azt mormolta: – Nem érted, hogy ő is ezt kívánná tőled? Nem akarja, hogy így lásd. Igaz? – kérdezte, és ránézett a félig elfordult, félig a párnába temetett, verejtéktől csillogó arcra, a görcsbe meredt szájra. A fej mereven bólintott; mintha megrázkódott volna.

– És. csukd. jól. az ajtót – mondta kongó, félig suttogó hangon.

– Gyere – mondta Keogh. Aztán újra: – Gyere. – Kivezette a botladozó lányt. Vágyakozó arccal nézett vissza, mígnem Keogh, mindkét kezével a lányt fogva, a lábával kirúgta az ajtót, amely kitárult, és eltakarta az ágyat. Kint Keogh hátával az ajtónak támaszkodott, mintha a zár kevés volna ahhoz, hogy az ajtó csukva maradjon.

– Mi ez? Jaj, mi ez?

– Nem tudom – felelte a férfi.

– Tudod. tudod. te mindig mindent tudsz. Mért nem engedted, hogy vele maradjak?

– Mert ő nem akarja.

A lány kimerülten, tagolatlan hangon felsírt.

– Talán – súgta a férfi a lány hajába – ő is szeretne sikoltani.

A lány harcolt – ó, nagyon erős, hajlékony lány volt. Megpróbálta eltolni a férfit. Az nem mozdult, mire a lányból most már kitört a zokogás.

A férfi úgy vette a karjába, mint hajdan, amikor még ölbeli kislány volt. Fogta a két karja között, és vakon bámult bele a közömbös reggelbe, a lány haján átszűrődő elmosódó fénybe. És megpróbálta megállítani az egészet, a reggelt, a napfényt, az időt, de...

...de az emberi agynak van egy különös képessége: amíg él, folyton tevékenykedik, mozog, működik. Ez a tevékenység, mozgás, munka pedig abban tér el a szív vagy mondjuk egy hámsejt munkájától, hogy míg ezeknek funkciójuk van, melyet minden körülmények között ellátnak, az agynak feladata van, s ez különbözteti meg az embert a majomtól.

...Mégis, mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy milyen csekély a különbség az agy és az izom között, az agynak is mozognia, és bizonyos fokig állandóan változnia kell, mint valami bűzlő verejtékmirigynek, amíg csak él... Keogh, miközben a lányt karjában tartotta, Keoghra gondolt.

 

Keogh életrajzát egy kicsivel még nehezebb megszerezni, mint egy Wyke-ét. Nem annak ellenére, hogy mindössze fél életét töltötte a vagyon árnyékában, hanem éppen ezért. Keogh Wyke volt, bár nem vér vagy neveltetés szerint: Wyke-é volt testestül-lelkestül, és ez nem volt csekélység.

Valaha ő is volt gyerek, aztán fiatalember; ha nagyon akarta, még emlékezett is rá, de alapjában véve ez nem érdekelte. Az ő élete a summa cum laudéval kezdődött, az üzleti és jogi diplomával, és az oly fiatalon Hinnegan és Bache-nál töltött másfél év, aztán a Nemzetközi Bank mesébe illő megnyitása; lehetetlen elvárásoknak tett eleget a Zürich-Plénum-ügyben, melyben tevékeny részt vállalt. Aztán az évek során árnyak ékelődtek közé és munkatársai közé, de eközben mind fényesebb és fényesebb pályát futott be, míg végül egy szép napon bejutott Wyke-hoz, és felfedték előtte, hogy Wyke egymaga Zürich és a Plénum, ő a Nemzetközi Bank és Hinnegan és Bache; ő volt valódi jogi egyeteme, közgazdasági egyeteme, és még annyi, de annyi minden más. És végül tizenhat – ó, dehogy, már tizennyolc -évvel ezelőtt, amikor vezérigazgató lett, és az árnyak elmélyültek közte és a világ többi része között, a fény, saját belső fénye szinte kizárólag neki világította meg ezt az ipari-pénzügyi komplexumot, amely egyedülálló volt az országban, sőt az egész világon párját ritkította.

De a kezdet, az igazi kezdet az volt, amikor az öreg Sam Wyke egy reggel magához rendelte világtól elzárt vállalata legfiatalabb alkalmazottját (aki akkor már vezérigazgatóként és különböző igazgató tanácsok elnökeként tevékenykedett, ráadásul nem is olyan alacsony rangsorban).

– Keogh – mondta az öreg Sam –, ez itt a lányom. Vigye magával. Adjon neki mindent, amit csak akar. Hatra jöjjenek vissza. – Megcsókolta a kislány sötét szalmakalapjának szalagját, az ajtóhoz ment, majd visszafordult, és még annyit mondott: – Ha feltűnősködne vagy szájaskodna, nyomban kenjen le neki egy jó nagyot, még ott, helyben, érti, Keogh? Felőlem azt csinál, amit akar, de ne engedje, hogy olyannak dicsekedjen azzal, amije van, akinek nincs. Ez elsőrendű szabály. -Azzal kiviharzott, s otthagyta az ifjú óriást, hadd nézzen farkasszemet a kisegérként lapuló tizenegy éves gyereklánnyal, akinek áttetsző fehér bőre, kékesfekete, selymesen csillogó haja, és egyenes vonalú, dús fekete szemöldöke volt.

A summa cum laude, Hinnegan és Bache elismerése és minden egyéb siker csak a kezdet volt, és ő pontosan tisztában volt ezzel. De hogy éppen most kezdődött el valami, arra csak később jött rá, mint ahogy arra is, hogy fültanúja lehetett Gamaliel Wyke kapitány módosított parancsolatának: „Ne kívánd. és ne okozz ilyen kívánságot.” De azon a reggelen csak állt sután, majd elnézést kért, és átment a pénztárba, ott egy nyugta ellenében átvette egy kis doboz nem éppen csekély tartalmát. Vette a kabátját, a kalapját, és visszament az elnök irodájába. A gyerek szó nélkül felállt, és együtt indultak az ajtó felé.

Kettesben megebédeltek, eltöltötték a délutánt, és hatra visszamentek. Amit csak kért, mindent megvett a gyereknek, mégpedig New York egyik legdrágább üzletében. Oda mentek szórakozni, ahová a gyerek kívánta.

Aztán a nagy halom számlát betette a dobozba, kivéve azt a 1 dollár 20 centest, amiért ő fizetett. Mert a boltban – a világ legnagyobb játékboltjában – a kislány nagy gonddal egy apró gumilabdát választott ki, amit aztán egy dobozba csomagoltak. A gyerek egész délután ezt a dobozt lóbálta egy madzagnál fogva.

Egy utcai árusnál vettek ebédet: hot dogot káposztával. A kislány hatalmas étvággyal evett meg két adagot.

Emeletes busz nyitott tetején utaztak be a Fifth Avenue-re.

Voltak az Állatkertben és a Central Parkban, vettek egy zacskó mogyorót a kislánynak és a galamboknak, aztán egy zacskó kekszet a kislánynak és a medvéknek.

Emeletes busszal jöttek vissza, és ezzel már el is múlt a délután.

Szinte maga előtt látta, milyen volt a lány akkor: egy szalmakalapos kismadár, egy nett kismadár. Arra már nem emlékezett, miről beszélgettek, ha beszélgettek egyáltalán. Tulajdonképpen szívesen megfeledkezett volna erről az epizódról, vagy legalább gondosan bezárta volna a Vegyes apróságok, Lezárt ügyek dossziéjába, agya valamelyik csücskébe, de egy hét múlva az öreg Sam eléje lökött egy halom papírt azzal, hogy olvassa át, és ha van kérdése, kérdezzen. A papírokat átolvasva mindössze egyetlen kérdés ötlött fel benne: „Biztos abban, hogy ezt végig akarja vinni?” – ám efféle kérdéseket nem szoktak feltenni az öreg Samnek. Tehát újból végiggondolta az egészet, aztán csak ennyit kérdezett:

– Miért éppen én? – Mire az öreg Sam végigmérte, és csak ennyit morgott:

– Mert kedveli magát.

Így esett, hogy Keogh és a kislány egy évig együtt éltek Délen, egy pamutfeldolgozóban. Keogh a gyár raktárában dolgozott. A kislány is dolgozott; akkoriban Délen 12 éves lányok is dolgoztak a pamutfeldolgozókban. Végigdolgozta a reggeli műszakot, az estit csak félig, és délutánonként három órát tanult. Szombat esténként a fal mellől nézték a táncolókat tízig. Vasárnap eljártak a baptista templomba. Míg ott voltak, Harrisnak nevezték magukat. Keogh mindig nyugtalan volt, ha a lány eltűnt a szeme elől, mígnem egy napon történt valami. A lány a víztároló – tulajdonképpen egy óriási kút – fölötti pallón lépdelt át, amikor a palló leszakadt, és ő beleesett a vízbe. De még sóhajtani sem volt ideje, amikor a semmiből felbukkant egy néger kazánfűtő, utána ugrott, elkapta, és felnyújtotta az addigra összeverődött sokaságnak. Keogh futva érkezett le a raktárból; látta, hogy az emberek már a fűtőt is kihúzták, s a lánynak sem esett baja, letérdelt tehát az ember mellé, aki a lábát törte.

– Mr. Harris vagyok, a lány apja. Jutalmat érdemel azért, amit tett. Hogy hívják?

A férfi közelebb intette, és amikor odahajolt, fájdalmai ellenére a fűtő elmosolyodott, és kacsintott.

– Nem tartozik semmivel, Mr. Keogh. – Keogh később nem viselt volna el efféle bizalmaskodást, dühében még el is bocsátotta volna az embert; de ilyesmi akkor fordult elő vele első ízben, és csodálatot érzett, és megkönnyebbülést. Ettől fogva könnyebb dolga lett, hiszen rájött, hogy a lányt körülveszik Wyke különleges alkalmazottai, akik Wyke földjén és gyáraiban dolgoznak, Wyke házaiban laknak, és neki fizetnek lakbért.

Így múlt el az év. Valaki, aki Kevinnek nevezte magát, átvette tőle a munkát és a lányt, és minden feltűnés nélkül elküldte őt két évre egy elegáns svájci leánynevelő intézetbe; a lány onnan kötelességtudóan írta leveleit Mr. és Mrs. Kevinnek a pennsylvaniai hegyekben lévő nagybirtokra, és ők ugyanolyan kötelességtudóan válaszolgattak neki.

Keogh pedig visszatért a munkájához, amit tökéletes rendben talált, még a kérdéses év tranzakciói után járó jutalékot is kiírták a nevére. Csillagászati összeggel felérő fizetése mellett az egyik folyószámlán eldugva még egy külön összeget is talált, amelynek nagyságától még a lélegzete is elállt. Eleinte hiányzott neki a lány, de ez nem lepte meg. Csakhogy e hiányérzet két hosszú éven keresztül sem csillapodott, s ez már megmagyarázhatatlan volt, s amellett zavaró is; mégsem töprengett el rajta, és meg sem beszélte senkivel.

Minden Wyke, vakkantotta oda neki egy ízben az öreg Sam, csinált ilyesmit életében. Ő, Sam például volt rönkvágó Oregonban, majd másfél esztendeig szemetes, s végül egy part menti olajszállító hajón matróz.

Keogh talán a szíve mélyén azt remélte, hogy ha a lány visszatér Svájcból, majd újra kijárnak horgászni a lapos fenekű csónakkal, s míg ő feszengve ül egy mozi kemény fapadján, s lány ismét az ölébe ül. De abban a pillanatban, hogy viszontlátta, tudta, ennek mindörökre vége. Tudta, hogy új fejezetet kell nyitnia; zavarát és elkeseredését mélyen magába temette; meg tudta tenni – elég erős volt hozzá. És a lány... nos, ő átölelte, megcsókolta, ám amikor megszólalt azon az elegáns, iskolában tanult, gazdag szókincsű nyelven, hirtelen furcsának, sejtelmesnek tetszett, mint valami angyal. Még egy szeretetreméltó angyal is furcsa, sejtelmes. Hosszú ideig újra együtt voltak, de már szó sem volt baráti hátbaveregetésről. Belőle bizonyos Mr. Stark lett egy clevelandi tőzsdeügynökségen, a lány pedig, aki egy idős házaspárhoz költözött, beiratkozott a helyi középiskolába, és félállásban aktákat rendezett az ő irodájában. Eközben megtanulta az üzletmenet alapjait, és betekintést nyert az üzleti életbe. Föl kellett mérnie az üzlet méreteit, hiszen az egész az övé lesz. Még Clevelandben voltak, amikor már az övé is lett: az öreg Sam váratlanul elhunyt. Kiszöktek a temetésre, de a hétfő már az irodában találta őket. Azután még nyolc hónapot töltöttek ott; a lánynak még sok tanulnivalója volt. Ősszel beiratkozott egy kisebb magánegyetemre, és Keogh egy évig nem is látta.

 

– Psszt! – súgta a síró lánynak, és a csengő felberregett.

– A doktor.

– Fürödj meg – mondta a férfi, és eltolta magától.

A lány, félig kibújva az ölelésből, ismét dühösen meredt rá.

– Nem!

– Úgysem mehetsz be, tudod jól – mondta a férfi, és az ajtó felé indult. A lány ellenségesen nézett rá, de az ajka remegett.

Keogh ajtót nyitott.

– A hálószobában van.

– Ki.? – De az orvos már meglátta a fájdalomtól eltorzult arcú lányt, aki összekulcsolt kézzel állt előtte, és már nem várt választ. A magas, ősz hajú, fürge, gyors kezű és gyors járású férfi egyenesen átvágott az előszobán, hallon, szobákon át, be a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem volt vita, kérés vagy visszautasítás; dr. Rathburn magától értetődően és nyugodtan kizárta őket.

– Menj, fürödj meg!

– Nem.

– Gyere – megfogta a lány csuklóját, és a fürdőszobához vezette. Benyúlt a zuhanyzóba, és kinyitotta az oldalcsapokat. Minden sarokban négy volt, fentről a második illatosított. Almavirág. – Menj.

Elindult az ajtó felé, de a lány ott állt, kezét tördelve, ahol a férfi elengedte.

– Menj már – nógatta a férfi. – Zuhanyozz le, az jót tesz. – Várt egy kicsit. – Vagy azt akarod, hogy lemossalak? Fogadok, még tudom, hogy kell.

A lány ingerült pillantást vetett rá, amint megértette, mi a férfi szándéka. Szemében ritkán látható rosszindulat csillant fel, és a gyártelep faragatlan munkásai stílusában csattant fel:

– Csak azt próbá'd meg, émmeg maj' memmondom a főnöknek, hogy igazibó' nem is vagyok a gyereked! – De az az erőfeszítés már meghaladta az erejét, és újból elsírta magát. A férfi kiment, és csendben becsukta az ajtót.

A hálószoba ajtaja előtt várakozott, amikor Rathburn kisurrant, és azonnal rácsukta az ajtót a bentről kihallatszó nyöszörgésre és zihálásra.

– Mi van vele? – kérdette Keogh.

– Várjon egy kicsit! – Rathburn a telefonhoz lépett.

– Már üzentem Weberért – mondta Keogh.

Rathburn szinte azonnal mozdulatlanná merevedett.

– Ó – mondta –, nem rossz diagnózis egy laikustól! Létezik egyáltalán olyasmi, amit nem tud elintézni?

– Nem értem, miről beszél – puhatolózott Keogh.

– Ó, hát azt hittem, tudja. Nos, attól tartok, ez valóban Weber területe. Hogyan találta ki!

Keogh vállat vont.

– Egyszer láttam egy munkást, olyan volt, mint akit megütöttek. Pedig nem ütötték meg. Mi ez tulajdonképpen?

Rathburn körülnézett.

– Hol a lány?

– Mondtam neki, hogy zuhanyozzon le – felelte Keogh, és a fürdőszoba felé intett.

– Helyes – mondta a doktor. Lehalkította a hangját: – Természetesen semmit sem mondhatok további vizsgálatok és a laboratóriumi.

– Mi ez? – kérdezte Keogh csendesen, de olyan erővel és hangon, amitől Rathburn kénytelen volt hátrálni egy lépést.

– Valószínűleg choriocarcinoma. Keogh fásultan rázta meg a fejét.

– Ezt állapítottam volna meg? Még lebetűzni sem tudom. Mi ez? – Aztán, mintha a levegőből kapta volna el, derengeni kezdett benne valami. – Tudom, mit jelent a második része.

– Egyfajta. – Rathburn nyelt egyet, majd újra nekifutott: – A rák egyik legrosszindulatúbb fajtája. És…– újra lehalkította a hangját –…nem szokott ilyen hevesen jelentkezni.

– Mennyire súlyos?

Rathburn tétova mozdulatot tett a kezével.

– Súlyos, mi? Doki... mennyire...?

– Egy napon talán. – Rathburn halk hangja végül teljesen elfúlt. Fájdalmas tekintettel bámultak egymásra.

– Mennyi ideje van még?

– Talán hat hét.

– Hat hét!

– Pssz! – csitította Rathburn idegesen.

– Weber.

– Weber bárki másnál többet tud az ember fiziológiájáról. De nem tudom, ez segít-e itt. Ez valami olyasmi... mint mikor becsap a házába a villám, lerombolja, porig égeti. Kivizsgálhatják, megnézhetik az időjárásjelentéseket, és hát hogy hogyan történt. Talán egy napon már meg tudjuk. – kezdett bele újra, de olyan reménytelenül, hogy Keogh saját iszonyatán keresztül is megsajnálta, s félig-meddig ösztönösen kinyújtotta feléje a kezét. Megérintette a doktor kabátujját, és sután állt mellette.

– Most mit fog csinálni?

– Amit eddig – nézett Rathburn a csukott ajtóra. Ujjaival mutatta a jellegzetes mozdulatot. – Morfiumot adok.

– Ez minden?

– Nézze, én általános orvos vagyok, nem több. Kérdezze meg Webert, jó? Keogh rájött, hogy egy morzsányi reményért amennyit csak tudott, kikényszerített ebből az emberből; ha pedig nincs remény, nincs értelme, hogy tovább szorongassa.

– Dolgozik ezen a témán valaki? – kérdezte. – Van valami új ezen a téren? Utána tud nézni?

– Ó, persze, persze. De Weber fejből többet tud, mint amit én hat hónap alatt... Ajtónyílást hallottak. A lány lépett be hosszú fürdőköpenyben, s bár a szeme karikás volt, látszott rajta, hogy felfrissült. – Dr. Rathburn.

– Most alszik.

– Hála Istennek. Volt-e...?

– Nincsenek fájdalmai.

– Mi van vele? Mi történt vele?

– Hát, még nem szeretnék biztosat... doktor Webert várjuk. Ő tudni fogja.

– De... és ő...?

– Át fogja aludni a napot.

– És én...? – Mennyire nem jellemző rá ez a félénkség, ez a szerénység, gondolta Keogh. – Én láthatom azért?

– Nagyon mélyen alszik!

– Nem baj. Csendben leszek. Meg sem érintem. hozzá se nyúlok.

– Menjen hát – mondta Rathburn. A lány kinyitotta a hálószoba ajtaját, és izgatottan, csendben besiklott rajta.

– Azt hinné az ember, meg akar győződni arról, hogy valóban ott van-e. Keogh, aki olyan jól ismerte a lányt, így felelt:

– És így is van.

 

De Guy Gibbon életrajzához aztán valóban nehéz hozzájutni. Ő ugyanis nem volt magas állású vezető, aki féltve őrzött névtelensége dacára oly nagy hatalommal bír, hogy bárki, aki tudja, mit és merre keressen, és megfelelő türelemmel fog hozzá a részletek összegyűjtéséhez, feltétlenül a nyomára jut. Guy Gibbon nem volt sem számolatlan milliók örököse, sem óriások egyenes ági leszármazottja.

Onnan jött, ahonnan a legtöbbünk, a közép– vagy felső-közép, vagy felső-alsó közép–, vagy az alsó-felső középosztályból, vagy a társadalom egymásba folyó rétegeinek egyéb meghatározhatatlan közepe tájáról (az ilyesmit minél közelebbről tanulmányozzák, annál kevesebbet jelentenek). A Wyke-mindenséghez mindössze nyolc és fél hétig tartozott. Ó, a puszta tényekhez nem olyan nehéz eljutni (születési év, iskolai végzettség), ahogyan bizonyos alapadatokhoz sem (apja foglalkozása, anyja leánykori neve), s éppígy talán egy-két fontosabb családi eseményt (válás, haláleset) is fel lehet kutatni; de életrajz, valódi életrajz írására, mely nemcsak rögzíti, de meg is magyarázza az embert, kevesen vállalkoznak – nos, mi most erre vállalkozunk.

Meg kell hagyni, a tudomány tud olyat, amit egy király egész udvartartása képtelen megtenni, helyre tud állítani egy összetört tojást. Ha van hozzá felszerelése és elegendő ideje... de ez vajon nem ugyanazt jelenti-e, hogy: „Ha van hozzá elegendő pénze”? Mert a pénz adott esetben nemcsak eszköz, de hajtóerő is lehet. Vagyis, ha elég pénzt áldoznak az adott célra, egy ember élettörténetéből az utolsó ismeretlen adat, a névtelenség utolsó nyoma is eltűnhet – még ha történetesen az a fiatalember (a sznobok megfogalmazása szerint) a nulláról jött is, s ha mégoly átmenetileg is, de bekerült a körbe.

Guy Gibbon életében kétségtelenül az volt a legfontosabb esemény, hogy találkozott a Wyke-mindenséggel; noha, mint előtte annyian mások, neki magának fogalma sem volt arról, hogy ez megtörtént vele. Még nem volt 20 éves, amikor Sammy Steinnel együtt egy magántulajdonra tévedt.

Sammy aznap nem akart iskolába menni, volt valami titka; mindenáron csavarogni akart, de az okát nem volt hajlandó elárulni. A vállas, kerek arcú, jó természetű fiú Guy iránt érzett barátsága szinte kizárólag az ellentétek vonzásán alapult. És barátságuk kezdete óta egyik legfőbb mulatságuk a tilosban járás volt; aznap is erről volt szó.

„A tilosban járás” többé-kevésbé bevett szórakozásuk volt kora tizenéves korukban. A nagyvárost, amelyben laktak, akkoriban még külvárosok vették körül. Hatalmas birtokok nagy házakkal; a fiúk legnagyobb örömé volt átcsúszni a kerítés alatt, átmászni a falon, és saját bátorságuktól meghatódva kószálni erdőkönmezőkön, pázsiton és ösvényen, mint az indiánok a telepesek földjein. Kétszer kapták el őket, egy ízben kutyákat szabadítottak rájuk – három boxert meg két szelindeket... valószínűleg darabokra is tépték volna a fiúkat, és a dolog nem is a gyorsaságukon, mint inkább a szerencséjükön múlott. A másik egy kis öregasszony volt, aki émelyítő lekváros kenyérrel és magányos ragaszkodásával tömte tele őket. De e két bukás a száz siker mellett csak kalandjaik hosszú sorát fűszerezte, s végül is csak büszkeségüket növelte.

Trolival mentek tehát a végállomásig, aztán gyalogoltak egy mérföldet, míg az út el nem fordult, s akkor megpillantottak egy eléggé megviselt állapotban lévő, de nemes anyagból készült „Belépni tilos” táblát. Az elvadult kiserdőn áthaladva eljutottak az első látásra megmászhatatlannak tűnő gránitfalhoz.

Sammy már egy hete felfedezte a falat, de Guy nélkül nem akarta megmászni; Guy ettől meghatódott, s ráadásul őt is nagyon izgatta a fal. Bármire, ami ilyen óriási méretű, már rá kellett volna bukkanniuk, körül kellett volna járniuk, hogy aztán megküzdjenek vele és legyőzzék. Mert ez a fal nemcsak magas volt, hosszú és titokzatos, de egyben tivoli és eldugott fal volt. Út nem vezetett hozzá, külön bekötőútja volt; primitív, kanyargós utacska haladt egy nehéz, vasalt tölgyfa ajtóhoz, azon meg nem találtak egyetlen rést vagy hasadékot sem, amelyen átkukucskálhattak volna.

Sem megmászni nem tudták, sem rést ütni rajta – de azért átjutottak. Egy öreg juharfa ágai a fal fölött összeértek egy vadgesztenye ágaival, és a fiúk úgy ugrottak át egyik fáról a másikra, mint két mókus.

Már sok szép birtokot bekószáltak, de soha még ilyen gondosan ápolt, ilyen szépen rendben tartott földterületet nem láttak; amint a tömör, márvány, fedett lugasban álltak, és nézték a mérföldekre nyúló, dús pázsitú dombokat, a formára nyírt bukszusokat, a ligeteket és patakokat, rajtuk a japán hidacskákkal, hajlatukban a mulatságos kis sziklakerteket, Sammy, elfeledkezve szokásos nyerseségéről is, megszólalt:

– Affene! És ebből több mérföldnyi is van!

Kószáltak erre-arra, és hamarosan rájöttek, hogy itt embereknek is kell lenniük. A távolban megpillantottak egy traktort, mely számos, ferdén hozzákapcsolt fűnyírót húzott a dús zöld réten. (A tulajdonosok a rétet nyilván pázsitnak hívták.) Az akkoriban még ritkaságszámba menő gépek legalább tízméteres rendet vágtak.

– És ez – mondta Sammy, közelebbről megvizsgálva –, még csak nem is széna. -Aztán meglátták a házat.

Igaz, csak egy pillanatra. Az erdőből kijutva, Guy érezte, hogy megragadják.

– Ott egy ház – mondta Sammy. – Még meglát valaki.

A ház tulajdonképpen fehér dombnak látszott, pedig csak egy részét láthatták. kisebb-nagyobb tornyokat, bástyákat, lőréssorokat; mesebeli palotának tűnt ezen az álomszerű tájon. Nem is látták többé; úgy helyezték el, hogy nem lehetett titokban megközelíteni és kikémlelni. A látvány a szó szoros értelmében a torkukra forrasztotta a szót; csaknem egy órán át némán szemlélték, s csak bólogattak. Végül kunyhónak nevezték el, majd következő felfedezésüket ugyanilyen modorban úszóvályúnak.

Egy kis öblön és egy erdős dombon túl bukkantak rá. Az erdőn túl még két domb emelkedett, s a kettő között volt a kis tó... talán nem is olyan kicsi. A nagyjából L alakú tavat apró öblöcskék, barlangok, eldugott kis kőlépcsők tagolták, melyek egy virággal körbeültetett, rusztikus kis házikóhoz vezettek, majd tovább, az eldugott erdei tisztáson egy apró, ápolt kerthez.

De a tó, az az úszóvályú.

Úsztak is egyet, vigyázva, nehogy zajt csapjanak, nehogy eltávolodjanak a parttól. Jobbra két kis öblöt fedeztek fel (aprócska vízeséssel, s itt a partot nyilván messziról idehordott, aranysárga homok borftotta), balra pedig hármat (az egyiket egyenesre igazították, s ezüstszürke csempével rakták ki; a legalább 7 méter mélyre kikotort víz fölé fekete üveg ugrótorony emelkedett; a part egyik szakaszát hófehér homokkal szórták le, a másikat meg sem merték közelíteni, nehogy kárt tegyenek az ott kikötött gyönyörű kis vitorlásokban, melyek egyike sem haladta meg a 30 cm-es hosszúságot. Ki sem jöttek a vízből, míg a hideg a csontjukig nem hatolt, s tátott szájjal csak bámulták a miniatűr vízparti várost, az utcák piciny járműveit, lámpaoszlopait, régimódi házait), s aztán fáradtan, éhesen, kábultan hazamentek.

A titkot, melyet addig őrzött, Sammy végül elárulta – azt, amitől ez a nap olyan rendkívülivé vált: másnap el akart menni gyógyfüvet szedni, hogy csatlakozhasson Chennaulthoz Kínában.

 

– A choriocarcinoma azért halálos betegség. – kezdte dr. Weber, de a lány közbevágott:

– De ő nem hal meg! Én nem engedem!

– Kedvesem – mondta az alacsony, gömbölyű vállú, sólyomarcú dr. Weber –, nem akarom, hogy gonosznak tartson, de vagy finoman fogalmazok, és ezzel tápot adok a hamis reményeknek, vagy azt teszem, amire kért, vagyis megmagyarázom az állapotát, és elmondom, mi várható. A kettő együtt nem megy.

– Miért nem pihen le egy kicsit? – mondta gyengéden dr. Rathburn. – Én majd megkeresem a végén, és mindent elmondok.

– Nem akarok lepihenni – heveskedett a lány. – És nem kértem, hogy kíméljen meg bármitől is, dr. Weber. Csak annyit mondtam, nem engedem, hogy meghaljon. Ebben nincs semmi olyasmi, amitől ön ne mondhatná el a teljes igazságot.

Keogh elmosolyodott. Weber észrevette, és meghökkent; Keogh látta, mennyire meglepődött az orvos.

– Jobban ismerem őt, mint ön – mondta alig titkolt büszkeséggel. – Nem kell eltitkolnia semmit.

– Köszönöm, Keogh – mondta a lány, aztán előrehajolt: – Folytassa, dr. Weber. Weber a lányra nézett. Kétezer mérföldnyi távolságból elragadták a munkája

mellől, egy ilyen helyre hozták, amilyennek még a létezéséről sem volt tudomása, egy fényűző világba, amelytől meginog az önbizalma, egy rendkívüli, mindenható hatalommal bíró nő elé... még hasonlót sem tapasztalt eddig... Weber azt hitte, ő már semmin sem tud csodálkozni. A lányéhoz hasonló megrázkódtatást, fájdalmat, félelmet, kifosztottságot természetesen látott már, melyik orvos nem? De amikor Keogh kereken megmondta neki, hogy ez a betegség hat héten belül bizonyosan végzetessé válik, a lány arca megrándult, szeme hosszú időre lecsukódott, aztán halkan megszólalt: „Mondjon el, doktor, mindent erről a... erről a betegségről. – És akkor először, még azt is hozzátette.– Nem fog meghalni. Nem engedem.” És a feje tartásából, ahogy telt hangján a szavakat kiejtette, az orvos szinte hitt neki. Isten a tudója, valóban hinni szeretett volna neki. És ekkor döbbent rá, hogy még képes csodálkozni.

Erővel vonta ki magát a lány hatása alól, és most elsősorban nem ember, nem ennek a betegnek az orvosa, hanem egyfajta „forrásmunka” kívánt lenni. Újra belefogott:

– A choriocarcinoma okozta halál bizonyos fokig eltér az egyéb, rosszindulatú daganatok által okozott haláltól. A rák általában egy meghatározott pontból kiindulva küldi szét láncszemeit, vadsejtjeit a többi szervre. A halál bekövetkezhet azért, mert ez a szerv, mondjuk a máj, a vese, az agy, vagy amiről éppen szó van, felmondja a szolgálatot. De előfordul, hogy hirtelen terjed szét az egész testben, mindenfelé telepeket építve. Ezt hívják metastasisnak. Ilyenkor azért áll be a halál, mert nem egyetlen, hanem egyszerre több szerv válik működésképtelenné. Természetesen mindkét változat előfordulhat – az eredetileg rákos szerv teljes leállásával egyidőben fellép a metastatikus effektus is.

A chorio ezzel szemben nem érint létfontosságú szervet. A faj szempontjából létfontosságú ugyan, de az egyén szempontjából nem az. Talán meghökkentő dolog manapság ilyet kimondani – kockáztatott meg egy száraz mosolyt –, de mégiscsak ez az igazság. Mindazonáltal a nemi szervek alapvető és legprimitívebb sejtformái olyan sajátságokkal rendelkeznek, melyekkel egyetlen más szerv sejtjei sem.

Hallott már arról az állapotról, amit méhen kívüli terhességnek neveznek? -Fordult a doktor Keoghhoz, aki bólintott. – A megtermékenyített petesejt nem jut le az uterusba, ehelyett rátapad a méh és a petefészek közötti vékony cső falára. Eleinte rendben is megy minden – és szeretném, ha ezt mindnyájan nagyon jól megértenék –, mert annak ellenére, hogy ezt a feladatot csakis az uterus képes ellátni, a cső fala nemcsak hogy megtartja, de táplálja is a petesejtet. Kitermel valamit, amit ellen-placentának szoktunk nevezni, ez veszi körül és táplálja is a foetust. A nagyon is életképes foetus persze pompásan megél azon a plazmán, amit az ellen-placenta termel neki. És növekszik – fantasztikus iramban növekszik. A cső azonban vékony -a legvékonyabb varrótűt is bajosan lehetne átvezetni rajta –, s idővel már nem képes megtartani a foetust; tehát megreped. Ha a foetust ekkor nem távolítják el, a külső szövetek ugyanilyen készségesen átveszik a valódi placenta és az uterus feladatát, és hat-hét hónap múlva, ha az anya még életben van, óriási zűrzavar támad a hasüregben.

És most térjünk vissza a chorióhoz. Minthogy a szóban forgó sejtek a nemi szerv sejtjei, méghozzá rákos sejtjei, mindenféle szabályt vagy formát nélkülözve, vadul osztódnak. Formáik és méreteik végtelenül változatosak. A nagy számok törvénye alapján – és itt iszonyú sokaságú torz sejtről van szó – néhány sejt a megtermékenyített petesejthez válik hasonlóvá. Némelyik olyan megtévesztő hasonlóságot mutat, hogy nem szívesen vállalnám megkülönböztetésüket a valóditól. A szervezet azonban cseppet sem ilyen kényes: bármi, ami csak emlékeztet a megtermékenyített petéhez, kiváltja az ellenplacenta termelődését.

Ha közelebbről megvizsgáljuk e sejtek eredetét – fiziológiai értelemben mirigyszövetekről van szó –, kiderül, hogy valójában hajszálcsövek, erek képezik. Valamennyi, még a legparányibb is, elfogadni és táplálni igyekszik e magzatutánzatokat. Az erőfeszítéstől azonban a hajszálerek vékony falai könnyen megrepednek, és az utánzatok – méghozzá a legerőteljesebbek, hiszen a szövetek ezeket fogadják a legkészségesebben – a hajszálerekből bejutnak a véráramba.

Egyetlen helyen szűrhetők ki: az oxigénben, nyiroknedvekben, vérben és plazmában leggazdagabb lelőhelyen, vagyis a tüdőben. A tüdő is lelkesen nekilát, hogy ezeknek a sejteknek placentát formáljon, és táplálja őket. Ám a tüdő minden parányi része, amely hamis magzatot táplál, felhagy a vér oxigénnel való dúsításának feladatával. A tüdő működése végül leáll, és a halált oxigénhiány, vagyis fulladás okozza. Rathburn szólalt meg:

– A choriót évekig a tüdő betegségének tartották, s kísérőtünetként fogták fel a rákos nemisejteket.

– De a tüdőrák... – vetette ellen Keogh.

– Ez nem tüdőrák, nem érti? Idővel ugyan azzá fejlődik, de ez már a metastasis-fázis. De erre többnyire már nem marad idő; a chorio hamarabb is végezhet az emberrel. Ezért olyan gyorsan ölő betegség. – Megpróbálta elkerülni a lány pillantását, de mert nem sikerült, még hozzátette: – És biztosan ölő.

– Elmondaná, hogyan szokták kezelni?

Weber felemelte a kezét, aztán tehetetlenül visszaejtette. A mozdulat pontos mása volt Rathburn korábbi mozdulatának, és Keogh agyán átfutott a bizonytalan kérdés: vajon ezt is tanítják-e az orvosi egyetemen.

– Fájdalomcsillapítót adunk. Orchidectomiával meghosszabbíthatjuk a beteg életét, mert ezzel elvágjuk a vérbe jutó rákos sejtek útját. De, megmenteni ezzel sem tudjuk. A metastasis még az első tünetek jelentkezése előtt bekövetkezik, vagyis a rák akkor már elterjedt... a tüdő megbetegedése talán már csak Isten kegyelme.

– Mi az az orchidectomia? – kérdezte Keogh.

– A…a betegség fészkének. eltávolítása – felelte Rathburn feszengve.

– Nem! – kiáltott fel a lány.

Keogh szánakozó pillantást vetett rá. Cinikus, finom, hideg haraggal gondolt arra a másikra, aki úgy élt, ahogy ő soha, azt kapta meg, amit ő soha. Megérintette az a régi, súlyos bűn, amit az öreg Gamaliel kapitány ismert fel mélyenszántó gondolataiban.

„Hát csak távolítsák el, ha ez segít – gondolta. – Ugyan mit védelmezel, a fiú férfiasságát? Mit kezdesz már vele?.” De amikor ránézett a lányra, annak tekintetében nem azt a romantikus rémületet és döbbenetet látta, amire számított. A lány összeráncolta dús, egyenes vonalú szemöldökét, arcán feszült figyelem ült.

– Hadd gondolkozzam – mondta, s a hangja különösen csengett.

– Inkább. – kezdte Rathburn, de a lány türelmetlenül leintette. A három férfi egymásra nézett, aztán hátradőltek; mintha valaki vagy valami világosan a tudtukra hozta volna, hogy várniuk kell. Hogy mire várnak, arról fogalmuk sem volt.

A lány lehunyt szemmel ült. Csigalassúsággal vánszorgott el egy perc.

– Papa mindig azt mondta – kezdte olyan halkan, mint aki csak magában beszél –, hogy mindig van megoldás. Csak meg kell találni.

Ismét hosszú csend következett, aztán a lány kinyitotta a szemét, melyben olyan belső tűz égett, amitől Keogh kezdte kényelmetlenül érezni magát. A lány folytatta:

– Egyszer azt is mondta, hogy mindent megkapok, ami. lehetséges. És. csak arról lehet megállapítani, hogy valami nem lehetséges, amit már kipróbáltunk.

– Ezt nem Sam Wyke mondta – szólt közbe Keogh –, ezt Keogh mondta.

A lány megnedvesítette az ajkát, és sorra mindhármójukat megnézte. De mintha egyikőjüket sem látta volna.

– Nem engedem, hogy meghaljon – mondta. – Majd meglátják.

 

Két év múlva Sammy Stein hazajött szabadságra, azzal a szent elhatározással, hogy bevonul a Légierőhöz. Kemény élete volt Kínában, mondta, a poklok poklain ment keresztül. De a régi Sammyból éppen elég kalandvágy maradt meg benne ahhoz, hogy vad és gyönyörű terveket szőjön a tilosban való csavargásokról; és mindketten pontosan tudták, hová menjenek.

De az új Sammy mindenekelőtt egy hatalmas tivornyát és egy nőt akart.

Guy, aki közben elvégezte az iskolát és állást vállalt, sem iszákos, sem nőbolond nem volt, de azért boldogan vele tartott. Eleinte úgy látszott, Sam teljesen megfeledkezett a hajdani „úszóvályúról”; már jól bentjártak az éjszakában (a helybéli bárban táncterem is volt), és Guy már le is tett arról, hogy Samnek valaha is újra eszébe jut, amikor Sam maga hozta szóba a dolgot. Emlékeztette Guyt arra a levelére, amelyben azt kérdezte Samtől, valóban megtörtént-e velük az az esemény. Guy viszont a levélre nem emlékezett már, és egy darabig elszórakoztak azzal a régi játékkal, hogy: „emlékszel, amikor.?” aztán úgy döntöttek, másnap újra odamennek. Korán indulnak, és ennivalót is visznek magukkal.

Aztán egymást követték a zajos események, lányok jöttek, és rengeteg ital, aztán valamikor éjfél után Guy mintha a járdáról nézte volna, hogy Sam taxiba gyömöszöl egy lányt.

– Hé! – kiáltotta utána –, mi lesz a tudod, mivel, az úszóvályúval?!

– Kutya legyek, ha nem számíthatsz rám – felelte Sam hangos nevetéssel. Lerázta magáról a karját rángató lányt, és Guy felé fordult. – Ide hallgass – mondta, és erőltetetten kacsintott. – Ha ez bejön – és nyilván bejön –, akkor nem indulok korán. De azt mondom, menj oda, és várj meg ott, a Belépni tilos tábla alatt, különben megbánod. Mondjuk, tizenegykor. Ha akkor sem vagyok ott, meghaltam, vagy ilyesmi. – Bekiáltott a taxiba: – Nem fogsz megölni, ugye, drágám? – Mire a lány visszaszólt: – De igen, ha nem szállsz be rögtön! – Érted már? – kérdezte Sam részeg gesztikulálással. – Indulok a halálba. – Azzal odabotorkált a taxihoz, szerencsére, elég közel állt. Szabadsága alatt Guy többé nem is találkozott vele.

Nehéz próba volt, mert egész idő alatt Samre várt. Tíz percet késett ugyan, de az is emberfeletti erejébe telt, hogy egyáltalán odamenjen. A szokatlan italozástól gyomra savanyú volt, a szeme úgy fájt, mintha homok került volna bele, ízületei merevek voltak, és szenvedett az álmatlanságtól. Sam még nem jött meg, talán nem is jön, de a bosszantó lehetősége fennállt, hogy talán mégis korábban érkezett, és egyenesen bement. Guy kerek egy órát várt rá, talán néhány perccel még többet is, míg végül a kis út forgalma teljesen leállt, még a zajok is elültek; akkor bevetette magát a kis erdőbe, s elment egészen a falig. Elég nehezen bukkant rá a két fára, aztán mégiscsak átjutott a falon; először képtelen volt tájékozódni, aztán örömmel látta, hogy a valószínűtlenül tökéletes pázsit még mindig olyan, mint akkor, katonásan állnak a szabályosra nyírt bukszusok, és az erdőn át szépen kanyarognak a gondosan gereblyézett ösvények. Persze, az öröm csupán emlékezete megerősítésének szólt, a napja már el volt rontva.

Már majdnem egy óra volt, amikor a tóhoz ért. kimelegedve, fáradtan, éhesen, és kellemetlenül idegesen. Minden a gyomrára ment; leült a tó partjára, és evett. Úgy falt, mint egy éhes farkas, nemcsak a sajátját, de azt is, amit Sammynek hozott; mindent felfalt, amit csak úgy találomra behajigált egy papírzacskóba a bántóan korai órákban. A sütemény penészes volt, de azért azt is megette. Ivott rá meleg, erjedőfélben lévő narancslevet. És makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy úszni fog, hiszen ezért jött.

Megkereste az aranyhomokos partot. Sűrű borókabokrok között bukkant rá a kőasztalra és a kőpadra. Itt levetkőzött, és futva tette meg az utat a vízig.

Csak meg akart mártózni, hogy elmondhassa, megtette. De egy pici félszigeten túl meglátta a szabályosan kiképzett öblöcskét, fölötte az ugrótoronnyal, s erről eszébe jutott a másik öböl, a kis modellekkel; ebben a pillanatban már meg is látta, amint átlósan elhúznak a tó L-jének alsó szárán. Most nem voltak kikötve a kis versenyhajók; a kis öbölből kifutva keresztben átvágtak a vízen, majd visszatértek. Víz alatti kötél vagy lánc tarthatta őket, szépen haladtak a szélben. Már-már átvágott egyenes irányban közöttük, aztán meggondolta magát, s úgy döntött, inkább körbe megy.

Balra, a sziklás part felé kezdett úszni, s egy darabig a parttal egyvonalban haladt. Közvetlenül a part közelében (itt mintha feneketlen lett volna a tó), követve az öböl vonalát, amikor, szinte arccal egy lányba ütközött.

Fiatal lány volt – hozzá hasonló korú – első pillantásra meghatározhatatlan szempárral, kékesfehér fogakkal. Hegyes szemfogát, szabálytalan fogsorát akkoriban nem tekintették szépnek; dús, barna haja sátorként omlott a vállára. Szája a csodálkozástól nyitva maradt, s mert arra nem volt ideje, hogy a vízből kiemelkedjen, a fiú észre sem vette a külső ingereket, s nagy sokára arra eszmélt, hogy a bal bokáján erős fogást érez, s már kint is volt a szikla oldalán.

– Kö-köszönöm – dadogta, amint a lány visszaúszott, s tőle egy méterre taposta a vizet. – Nem kellene itt lennem – tette hozzá sután.

– Azt hiszem, nekem sem. De azt hittem, itt élsz. Azt hittem, faun vagy.

– Fiú, ez aztán pompás! Én meg rólad hittem azt. Mindössze betolakodó vagyok, fiú.

– Nem vagyok fiú.

– Ez csak amolyan kiszólás – felelte a fiú, utalva az efféle divatos kifejezésekre, amelyeket az ember idővel elhagy.

A lány mintha mindebből semmit sem hallott volna, mert így folytatta:

– Neked van a legszebb szemed, amit valaha láttam: Mintha alumíniumból lenne. És a hajad…ezek a kígyózó fürtök!

A fiú erre nem tudott mit válaszolni, de azért megpróbálta; de csak ennyit sikerült kinyögnie:

– Hát, elég korán van még – mire váratlanul mindketten elnevették magukat. Olyan különös, olyan más volt a lány. Megfontolt, egyenletes hangon mondott rendkívül meggondolatlan dolgokat, mintha furcsa gondolatai támadnának, és azokat haladéktalanul ki is mondaná. – Ráadásul – mondta –, a szád is kedves. Halványkék. Ki kellene jönnöd a vízből.

– Nem tudok!

A lány ezen elgondolkodott egy pillanatig, kissé eltávolodott, majd újra visszaúszott hozzá.

– Hol a ruhád?

A fiú a tó keskeny részének túlsó oldalára mutatott, amelyet körbeúszott.

– Várj meg ott – mondta a lány, és olyan közel úszott hozzá, hogy az álla már-már hozzáért, és egyenesen a fiú szemébe nézett. – Meg kell várnod – mondta harciasan.

– Megvárlak – ígérte meg a fiú, és úszni kezdett a túlsó part felé. A lány a sziklába kapaszkodva nézett utána.

A hosszú tempóktól, erőteljes csapásoktól a fiú kimelegedett, enyhe fájdalommal kísért borzongása csökkent. Aztán hirtelen megfájdult a gyomra, s lábát maga alá húzva próbált enyhíteni fájdalmán. Ha kinyújtózott, fájdalma fokozódott. Újra behúzta a térdét, és a belsejét maró fájdalomtól már meg sem próbált kiegyenesedni. Egyre szorosabban húzta maga alá a térdét, de a kín csak nem szűnt. Már légszomja volt, felkapta a fejét, s megpróbált a hátára fordulni – de behúzott térddel rosszul sült el a dolog. Végül levegőt is vett, mert muszáj volt, mégsem kapott levegőt; felfelé küzdötte magát, de fülében a nyomás elárulta, hogy lefelé úszik. Elsötétült előtte minden, aztán jobb lett, majd megint rosszabb; egy pillanatra megadta magát, aztán fény támadt körülötte, végre teleszívhatta a tüdejét levegővel, aztán ismét vízzel, és újra jött a sötétség; már el sem oszlott.

A fiú még mindig gyönyörű volt a lány ágyában, de már morfiumtól elkábítva, letaglózva, baljós álmának megadva magát feküdt, miközben szörnyek tanyáztak az ereiben.

A lány a szoba egyik sarkában beszélgetett Keoghgal.

– Nem értesz engem. Tegnap sem értettél meg, amikor sírtam, kiabáltam, mert megtudtam, mi az az... operáció. Keogh, szeretem őt, de én, én vagyok! Csak mert szeretem, még nem hagytam abba a gondolkodást. Mert szeretem, nem kevésbé, hanem még inkább saját magam vagyok. Ez azt jelenti, hogy mindent meg tudok tenni, amit azelőtt, de még annál is többet és jobban. Ezért szerettem bele. Ezért vagyok szerelmes belé. Te soha nem voltál szerelmes, Keogh?

A férfi a lány hajának esését nézte, szemöldökének nyílt vonalát, és azt mondta:

– Nem sokat gondoltam ilyesmire.

– Mindig van megoldás. Csak rá kell jönni – makacskodott a lány. – Keogh, én elfogadtam, amit dr. Rathburn mondott. Miután tegnap elváltam tőled, elmentem a könyvtárba, és kizsigereltem néhány könyvet. Rathburnnek és Webernek igaza van. De én csak gondolkodtam, gondolkodtam. megpróbáltam rájönni, mit tenne apa, forgattam a dolgot előre-hátra, hogy valami új gondolatmenetre bukkanjak. Nem fog meghalni, Keogh; nem engedem, hogy meghaljon.

– Azt mondtad, elfogadtad.

– Ó, igen, egy részét. Ha úgy tetszik, a legnagyobb részét. Mindnyájan meghalunk, apránként és egyfolytában, de ez nem zavar minket, hiszen a halott részek legtöbbje regenerálódik. Őbenne több rész hal meg hirtelen – de ha ennek vége lesz, újra megtalálja önmagát. – A lány olyan magabiztosan beszélt, mint valami gyerek. Pedig cseppet sem volt gyerekes.

– Neked jár valami az eszedben – mondta Keogh határozottan. Az orvosok felé intett, mert ismerte a lányt.

– Azok a... azok a micsodák a vérében – kezdte a lány halkan. – Harcolnak... életben akarnak maradni; gondoltál már erre, Keogh? Élni akarnak. Rettenetes erővel akarnak élni.

– Erre nem gondoltam.

– A teste is azt akarja, hogy ezek éljenek. Akárhol telepednek is meg, szívesen látja őket. Így mondta dr. Weber.

– Valamit kitaláltál – szőgerte le Keogh –, és bármi legyen is az, nem hiszem, hogy tetszik nekem.

– Nem akarom, hogy tetsszen neked – mondta a lány ugyanazon a csendes, különös hangon. A férfi gyors pillantást vetett rá, és újra látta a szeme mélyén égő tüzet. Elkapta róla a tekintetét. – Azt akarom, hogy te gyűlöld ezt. Hogy küzdj ellene. Azok közül, akiket ismerek, te vagy a legragyogóbb elme, Keogh, és én azt akarom, hogy mindenféle érvet hozz fel ellene. Mert válaszolni akarok minden egyes ellenérvedre, és akkor majd tudni fogjuk, mit tegyünk.

– Mondd hát el – mondta a férfi kelletlenül.

– Csúnya vitám volt ma reggel dr. Weberrel – vágott bele hirtelen a lány.

– Ma..mikor? – Keogh az órájára nézett; még mindig korán volt.

– Három vagy inkább négy óra körül. A szobájában. Bementem és felkeltettem.

– Nézd, az ember nem csinál ilyesmit egy Weberrel!

– Én megtettem. Már mindegy, úgyis elment.

Keogh felállt, arcén a dühtől ritkán látható vörös foltok gyúltak ki. Mélyet lélegzett, kifújta, aztán újra leült.

– Most már mesélj el mindent.

– A könyvtárban – kezdte a lány – találtam egy genetikával foglalkozó könyvet, amely említ valami belga nyulakon végzett kísérletet. A nőstényeket sperma nélkül, bizonyos só– vagy alkáli oldattal termékenyítették meg.

– Rémlik valami. – A férfi tudta, milyen hosszadalmasan közelíti meg a lány a lényeget. Társalgási pontokat épít fel, és nem a fizetett ügyvédek, hanem az építészek észjárásával. Néha semmiségeket rak a főváz mellé, de ilyenkor mindig kiderül utólag, hogy nagyon is szüksége volt rájuk. A férfi tehát várt.

– A nőstények világra hozták a kis nyulakat, egytől egyig nőstényt. Érdekes módon mind egyformák voltak, és az anyára hasonlítottak. Még a szemgolyó vérereinek mintázata is olyan egyforma volt, hogy a fényképeket még a szakemberek sem tudták azonosítani. Az egyik kísérletvezető „lehetetlen hasonlóságnak” nevezte el ezt. Azonosoknak kellett lenniük, hiszen mindent az anyjuktól örököltek. Azért keltettem fel dr. Webert, hogy ezt elmondjam neki.

– És ő azt felelte, hogy olvasta a könyvet.

– Ő írta – mondta szelíden a lány. – És akkor azt mondtam neki, ha ezt meg tudja tenni egy belga nyúllal, akkor megteheti – intett saját ágya felé – vele is.

Azzal elhallgatott, várva, hogy Keogh agyába befészkel a gondolat, aki, persze, azonnal visszautasította, de már nem tudta elűzni magától, megrázkódott tőle és visszahőkölt, megrendült, de már kezdte fontolgatni, újra meg újra átforgatni.

– Vegyünk egy ilyen. a megtermékenyített petesejthez hasonló valamit. késztessük növekedésre.

– Nem kell kényszeríteni. Ő akar növekedni mindenáron. És nem csak egy, Keogh. Ezer és ezer. Óránként több százzal gyarapodik.

– Uramisten!

– Akkor jöttem rá, amikor Rathburn műtétet javasolt. Olyan volt, mint valami varázsütés. Ha valakit ennyire szeretünk – nézett a lány az alvó felé –, csodák is történhetnek. De az embernek mindent meg kell tennie érte. – Olyan átható pillantást vetett a férfira, hogy az önkéntelenül hátrahúzódott ültében. – Én mindent megkaphatok, amit csak akarok – ha az lehetséges. Csak annyit kell tennünk, hogy lehetségessé váljon. Ezért mentem be ma reggel dr. Weber szobájába. Hogy megkérdezzem felőle.

– Azt felelte, hogy lehetetlen.

– Először ezt mondta. Aztán, úgy félóra múlva azt mondta, az esély egy a milliárdhoz, billióhoz. de látod, ezzel már tulajdonképpen elismerte, hogy nem lehetetlen.

– És aztán mit csináltál?

– Rá akartam venni, hogy próbálja meg.

– És ezért ment el?

– Ezért.

– Őrült vagy – csúszott ki a férfi száján. De a lány nem haragudott meg. Csak ült nyugodtan, és várt.

– Nézd – szólalt meg végül Keogh. – Weber azt mondta, azok a torz. micsodák olyanok,mint a megtermékenyített petesejtek. Azt nem mondta, hogy valóban azok. Megmondhatta volna – és én most közlöm helyette –, hogy nem megtermékenyített petesejtek.

– Azt azonban mondta, hogy némelyikük – különösen azok, amelyek már elérték a tüdőt – nagyon hasonlítanak a petesejthez. Milyen közel legyen két dolog egymáshoz, hogy már ne lássunk köztük lényeges különbséget?

– Ez nem lehetséges. Egyszerűen nem lehetséges.

– Ezt Weber mondta. Én pedig azt kérdeztem tőle, megpróbálta-e már.

– Jó, jó. Nem történhet meg, de ennek az ostoba vitának a kedvéért tételezzük fel, hogy van ott valami, ami növekedhet. Valójában persze nincs. De ha lenne, hogyan biztosítanád a növekedését? Táplálni kell, megfelelő hőmérsékleten tartani, és bizonyos mennyiségű sav vagy lúg végez vele. Az ilyesmit nem lehet csak úgy a kertben elültetni.

– Egy tehénből kivettek egy petesejtet, beültették egy másikba, és kisborjú született. Egy ausztrál ember így akar elvadult, elbitangolt állatokból háziteheneket tenyészteni.

– Te aztán megtanultad a leckét.

– És ez még nem minden. Bizonyos dr. Carrel New Yerseyben hónapokig életben tartott csirkeszövetet – azt mondja, korlátlan ideig életben tudná tartani – temperált laboratóriumi körülmények között, tápoldatban. És növekszik, Keogh! Úgy növekszik, hogy időnként le kell vágnia belőle.

– Hülyeség. Ez. ez nem normális dolog – nyögte ki a férfi. – És mit gondolsz, mi lesz, ha az egyik ilyen szörnyűség beadja a derekát?

– Ezer és ezer ilyen lesz – felelte a lány nyugodtan. – És az egyikből... ő lesz! -Hirtelen előrehajolt, még a hangszíne is megváltozott, s noha csendesen szólt, arcán és hangján olyan vadság érződött, hogy a férfit kirázta a hideg. – Az ő húsa lesz, s a minta szerint fejlődve az ő lénye születik újjá. Az ő haja lesz, Keogh. Az ő ujjlenyomata. A szeme! Ő – ő maga!

– Én nem tudom. – Keogh úgy rázta meg magát, mint egy ázott spániel, de nem változott semmi; még mindig itt ül, itt a lány, az ágy, benne az alvó alak, és ez a szörnyű, lidérces, képtelenül téves gondolat.

A lány ekkor elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és megérintette; a mosolya válósággal anyai volt, meleg és megnyugtató, érintése szelíd, szerető simogatás, a hangja pedig csupa érzelem.

– Keogh, ha nem sikerül, nem sikerül, bármit is teszünk. Akkor neked lesz igazad. De azt hiszem, sikerülni fog. Így akarom. Nem szeretnéd, ha sikerülne, amit akarok?

A férfinak mosolyognia kellett, és a lány visszamosolygott rá.

– Kis boszorkány – mondta Keogh megindultan. – Az ujjad köré csavarsz, igaz? Miért akartad, hogy ellentmondjak!

– Nem akartam – felelte a lány –, de ha felveszed velem a harcot, olyan problémákra bukkansz, amelyek senki másnak nem jutnának eszébe, és ha ezeket tekintetbe vesszük, azzal már fel is készültünk arra, hogy megoldjuk őket, nem így van? Harcolni fogok veled, Keogh – mondta, s csodálatos gyengédsége máris átváltozott csendes, magabiztos, megingathatatlan határozottsággá. – Harcolni fogok veled, megfogom és viszem, veszek és eladok, ha kell, még ölök is, de visszahozom. Tudod, mit mondok neked, Keogh?

– Mit?

– A lány széles mozdulatot tett, mintegy átfogva őt, a szobát, a kastélyt, a birtokot, gyárakat, bankokat, hegyeket, völgyeket, bányákat meg az ezer és ezer embert, amelyek és akik így együtt mind Wyke-ot jelentették: – Mindig tudtam – mondta –, hogy mindez létezik,és később azt is megértettem, hogy ez az egész az enyém. De néha eltűnődtem, mire való ez az egész. Most már tudom. Már tudom.

 

Egy száj a száján, s valami súly nehezedik a gyomrára. Émelygett, csontjai mintha elolvadtak volna, teste, akár az olvadt zsír. Zöld fény gyúlt körülötte, és minden elmosódott.

A száj a száján, súly a gyomrán, végre levegő is van, csak túl meleg, túl nedves. Már nagyon kellett, bár kellemetlen volt, és rettenetes energiával tudta csak összegyűjteni a tüdejében, aztán kilökni magából; de gyengeségében az eredmény mindössze egy apró kis sóhajtás volt.

A száj már megint a száján, a súly megint a gyomrán. Aztán újra a levegő. El akarta fordítani a fejét, de valaki megfogta az orrát. Kifújta a kényszerű, kellemetlen levegőt, és maga próbált lélegezni. De köhögnie keltett: túl dús volt, túl tiszta, túl jó. Köhögnie kellett, mintha ecetes hordóba dugta volna a fejét; a tiszta levegő sértette a tüdejét.

Érezte, hogy a fejét és a vállát megemelik, elfordítják; ekkor jött rá, hogy eddig a hátán feküdt kiterítve, kövön vagy valami hasonló keménységű anyagon, és most egy sima, tömör puhaságra fektették. A finom, éles levegő ki-be járt a tüdejében, mind ritkábban vette elő a gyenge köhögés, s végül kábult nyugalomba zuhant. A föléje hajoló arc túl közel volt ahhoz, hogy tisztán lássa, de lehet, hogy ő nem képes arra, hogy jól lásson; a kérdés tulajdonképpen nem is érdekelte. Kábultan bámult fel a homályosan ragyogó arcba, és hallgatta a hangot, mely nem jutott el a tudatáig.

.A hang szavak nélkül, megnyugtatóan duruzsolt, érthetetlenségében is olyan örömet és vidámságot fejezett ki, amire a szavak nem is képesek. Aztán meghallotta a félig énekelt, félig suttogott szavakat is; de nem értette, és még mindig nem értette, aztán. aztán mintha ezt hallotta volna:

– Hogy lehetséges ez, hiszen ez maga a csoda: az egész, és ráadásul még a szeme is... – Aztán, szinte követelődzve: – Mintha nem is te volnál: mondd meg nekem, te vagy ebben a testben?

Tágra nyitotta a szemét, és végre tisztán látta a lány arcát, a sötét haját, a szemét, mely sötétzöld volt, mint a tenger. Nedves, göndör haja vadszőlőként keretezte a fejét, és közvetlenül mögötte, a levelekkel befuttatott tető is mintha a lány része lett volna; zöld szeme zöld fényt vetett különös, szőkén áttetsző bőrére. Hirtelen nem is tudta volna megmondani, valójában mi ez a lány. Egyszer (talán évekkel ezelőtt?) ez a lány így szólt hozzá: „Azt hittem, faun vagy...” Most, félig-meddig öntudatlanul, nem jutott eszébe semmi, amivel a lányt kapcsolatba hozhatta volna.

Érezte, hogy valami szorító, csavaró, mind jobban erősödő fájdalom készül robbanni a hasában. Valamelyik vastag vezeték gubancolódott benne össze, s ő dühös, lázadó mozdulattal igyekezett egyenesre igazítani. A bekövetkező robbanás nem annyira kínzó szenvedést, mint inkább csak émelygést okozott. Rángatózva fordította el a fejét, felemelkedett, majd visszahanyatlott.

Olyan nyomorultul érezte magát, hogy el sem borzadt, amikor látta, hogy nedvesen csillogó hányás ömlik sugárban a lány térdére, lefolyik a combja közti résbe, s míg a folyadék körös-körül lefolyik, a csomók megtapadnak a lány maga alá húzott lábain. És a lány.

A lány csak ült nyugodtan, ölébe vette a fiú fejét, ringatta, babusgatta, jól van, jól van, mondta csitítgatva, most már biztosan jobban lesz. Olyan gyengeség fogta el, hogy megadta magát; aztán reszketve eltolta magától a lányt, felült, és fejét lehajtva, kapkodva szedte a levegőt.

– Húúú – nyögte.

– Fiú – szólalt meg a lány ugyanabban a pillanatban. A fiú ráhajolt a lány lábára, annak térdével törölte ki az émelygés csalta könnyeket a szeméből, előbb az egyikből, aztán a másikból. – Fiú, jaj, fiú – mondta, és a lány együtt jajgatott vele.

És végre megnézte a lányt.

Megnézte, és amit látott, a képet sohasem fogja elfelejteni. A lugason átszűrődő késő délutáni napfény csipkefátylat terített a fölébe hajló lányra; egyik kis keze a földön, vékony karja nyílegyenesen tart lefelé; a válla megfeszül, fejét mintha a súlyos, sötét hajkorona hátrafelé húzta volna. Hajlékonynak, már-már törékenynek látszott, pedig nem volt az. Másik keze, tenyérrel fölfelé pihent a térdén, ujjai úgy feszültek meg, mintha tartott volna valamit a tenyerében; és valóban, egy fénycsepp, a bőrétől korallszínűbe hajló aranycsepp pihent a tenyerében. Úgy tartotta, nyugodtan, oda sem figyelve, mint valami tudást, amit megszerzett végre, s többé nem is ad ki a kezéből. A fiú szeme egy életre beitta a legapróbb részleteket is, még a behúzott láb mögül kikandikáló, csillogó nagylábujj-köröm látványát is. És a lány mosolygott, különös szeme imádattal volt tele.

Guy Gibbon tudta, hogy ez élete legnagyobb pillanata, a ritka kincs, a sok-sok perc közül ez lesz a feledhetetlen, mert mindaz, amit a lány mond, beteljesül.

Megrázkódott, aztán visszamosolygott a lányra:

– Ó, ...fiú – lehelte.

És hosszan felnevettek, aztán a fiú elkomolyodott, és zavartan kérdezte:

– Hol vagyok?

De mert a lány nem felelt, lehunyta a szemét, és találgatni próbált. Fenyőliget... valahol levetkőzött... úszott. Ó, az úszás. Aztán átvágott a tavon, és találkozott... Felnyitotta a szemét, a lányra nézett, és azt mondta:

– Veled. – Aztán visszaúszott, fázott, valami megülte a gyomrát, a meleg narancslé, penészes sütemény, és. – Akkor megmentetted az életem.

– Persze, valakinek meg kellett mentenie. Halott voltál.

– Így volt rendjén.

– Nem! – kiáltotta a lány. – Soha többé ne mondj ilyet! – És a fiú látta, hogy a lány komolyan beszél.

– Csak a saját ostobaságom miatt mondtam. Mindenfélét összeettem, még talán penészes süteményt is. Kimelegedve, fáradtan már ez is sok volt, de ráadásul, mint valami csökönyös szamár; azonnal vízbe vetettem magam. aki ennyi butaságot művel, megérdemli, hogy...

– Komolyan mondtam – szólt közbe nyugodtan a lány –, soha többé. Nem hallottál még arról a régi szokásról, hogy ha egy katona a csatamezőn megmenti a másik életét, attól kezdve szabadon rendelkezik azzal a másik élettel?

– Mi a szándékod az életemmel?

– Attól függ – felelte a lány elgondolkodva. – Nekem kell adnod. Csak úgy nem vehetem el. – Letérdelt, majd a sarkára ült, és a lugas kőpadlójára hullott tűleveleket babrálta. Haja előrelendült, amint lehajtotta a fejét. A fiú sejtette, hogy a haj mögül a lány őt figyeli.

A kérdés, ami végül megfogalmazódott benne, olyan súlyos volt, hogy torka elszorult, és csak suttogás jött ki rajta:

– Akarod az életemet?

– Igen – válaszolta a lány szintén suttogva. Amikor a fiú feléje mozdult, s hátrasimította a haját, hogy lássa, valóban őt nézi-e, a lány szeme csukva volt, s könnyek peregtek le az arcán. A fiú keze gyengéd, simogató mozdulattal közeledett a lány arcához, de mire elérhette volna, a lány felugrott, egyenesen neki a lugas zöld falának. Nyúlánk, aranyfényű teste hangtalanul átsiklott rajta, egy pillanatig mintha odakint függött volna a levegőben, aztán eltűnt. A fiú kidugta a fejét, s látta, hogy a csillogó test a zöld vízbe merül. Bizonytalanság fogta el, de aztán megérezte saját hányásának savanyú szagát. A víz tisztának látszott, és az arany homok hempergésre csábította. Kimászott a lugasból, ügyetlenül a partra botorkált, aztán beugrott a vízbe.

Amikor felbukkant, körbeforogva kereste a lányt, de nem látta sehol. Zsibbadtan kiúszott a partra, ott letérdelt, és a homokkal végigdörzsölte magát. Majd megint beugrott, lemártózott, és újra (ugrálva) végigdörzsölte magát. Aztán megint lemártózott. De a lányt nem látta sehol.

Állt a nap utolsó sugaraiban, hogy megszáradjon, és a tavat fürkészte. Szíve megdobbant, amikor mozdulni látott valami fehérséget, de nyomban elcsüggedt, mikor észrevette, hogy az csupán a táncoló, fürge csónakok kereke.

Nehézkesen visszabaktatott a lugashoz – csak most jött rá, hogy emögött vetkőzött le –, és lerogyott a padra.

Itt trópusi halak úszkálnak tengervízben, holott tengernek nyoma sincs; tökéletes, piciny hajóflotta úszkál, holott nem irányítja és nem figyeli senki; értékes szobrok rejtőznek a gondosan nyírott és körülkerített tisztások mélyén, és... és ő még nem is látott mindent; miféle képtelenségek bukkanhatnak még fel ezen a képtelen helyen?

Ráadásul még rosszul is volt. (Összeráncolta az orrát.) Majdnem... megfulladt. Egy ideig legalábbis öntudatlan állapotban volt. A lány nem lehet valódi. Vagy nem vette körül valami zöldes fény.? Ámbár, a megvilágítástól is lehetett.

...Bárki, aki ilyen helyet létre tud hozni, rendben tud tartani, összeeszkábálhat olyan gépet is, amellyel másokat hipnotizálhat, mint a science fiction regényekben.

Valami kényelmetlen érzés vett rajta erőt. Lehet, hogy most is figyelik.

Sietősen öltözni kezdett.

A lány tehát nem volt valódi. Vagy semmi sem volt valódi. Az a másik birtokháborító, akivel a tó másik oldalán összefutott, valódi volt; de amikor majdnem vízbe fúlt, álmodta a többit.

Csakhogy. megérintette az ajkát. Azt is álmodta, hogy valaki életet lehel belé. Ilyesmiről hallott már, de ezt nyilván nem így tanítják az idén Y egyetemen.

Mintha nem is te volnál. Te vagy ebben a testben?

Mit jelentett ez?

Szédelegve öltözött fel. Minek kellett megennem azt az átkozott süteményt? -motyogta. Azon tűnődött, mit mondjon Sammynek. Ha a lány nem valódi, Sammy az egészből semmit sem fog érteni. Ha pedig valódi, akkor Sammy ezután már csak egy dologról fog beszélni. Azt akarod mondani, hogy együtt voltál vele, és mindössze az ölébe hajtottad a fejed? Nem. nem meséli el Sammynek. És másnak sem.

És agglegény marad mindörökre.

Fiú, ó, fiú. Micsoda bemutatkozás! A lány először megmentette az életét, és aztán ő szólni sem tudott, és aztán, ó, istenem, mit művelt! De mindegy – hiszen a lány nem volt valódi.

Vajon mi lehet a neve? Még ha nem is valódi. Sok ember nem használja az igazi nevét. Kibújt a lugasból, végigment a néma tűlevél-szőnyegen, és kiáltozni kezdett. Nem szavakat vagy olyasmit, aminek a szavakhoz bármi köze lett volna, csak úgy.

A lány ott várt rá. Elegáns, barna ruhában, alacsony sarkú cipőben, kezében barna bőrretikül, haja sima koszorúba fonva. Ez az öltözék mintha belső ragyogását is kioltotta volna. Mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne, nem úgy, mint valami látomás, hanem, mint bármelyik ember, aki belevész az első tömegbe, amely az útjába kerül. Ha tömegben találkoznak, nyilván elmegy a lány mellett, legfeljebb a szemét veszi észre. A lány fürgén melléje lépett, kezét a fiú arcára tette, és ránevetett. A fiú ismét észrevette, milyen éles, milyen szokatlan formájú a szemfoga, és milyen fehér.

– Te elpirultál! – mondta a lány.

Az efféle megjegyzés még sohasem mulasztott el egyetlen pirulást sem.

– Merre mész? – kérdezte a fiú.

A lány felnézett rá, megnézte az egyik szemét, majd a másikat, aztán belenézett mindkét szemébe, hosszú ujjaival átkulcsolta a táskáját, és tekintetét a táskára függesztve azt felelte:

– Veled megyek.

Aztán még sok mindent mondott neki apránként, amit a fiú nem is értett meg azonnal. Elvitte a lányt a városba, együtt vacsoráztak, aztán elmentek egy West Side-i címre, amit a lány adott meg, és egész éjjel a ház előtt beszélgettek. Hat hét múlva összeházasodtak.

 

– Hogyan is vitatkozhatnék vele? – kérdezte Weber dr. Rathburntól.

Együtt nézték a nyüzsgő munkások csapatát, akik a kastélytól mintegy négyszáz méterre épült kőépítmény felé tartottak; innen nem lehetett látni, és nem tudtak róla az emberek sem. Előző nap, délután háromkor kezdődött a munka, s dolgoztak egész éjjel is. Dr. Weber az égvilágon mindent megkapott, amit kikötött, sőt már minden ott volt a helyszínen felszerelve.

– Persze – mondta Rathburn, aki mindenről tudott.

– És ugyan miért is vitatkoznék vele? – folytatta Weber. -Az embernek tervei, ambíciói vannak. Micsoda fellépése van ennek a Keoghnak! Először utánanézett a terveimnek. Így kezdte. És máris minden, amit valaha akartam, szerettem volna, minden előttem volt, igaz, némelyik csak ígéret formájában, de itt nem játszanak az ígéretekkel.

– Ó, nem. Nincs rá szükségük, hogy bárkit is becsapjanak. Prognózist akar felállítani?

– A fiatalemberre gondol? – Ránézett Rathburnre. – Ó, hát persze hogy nem rá gondol... azt kérdezi, meg tudok-e érlelni egy ilyen műfoetust? Az efféle vélemény képes bolondot csinálni az emberből, pedig ez a feladat nem bolondoknak való. Csak annyit mondhatok, hogy megpróbáltam – és azt is meg kell mondanom, hogy ilyesmi még álmomban sem jutott volna eszembe, ha nem érte és az ő őrült ötletéért kellene megtennem. Hajnali négykor távoztam innen néhány horzsolással, és kilencre úgy féltucatnyit sikerült tápoldatban izolálnom. Marhavérplazma – ezzel lehet a leghamarabb elkészülni. És a sejtmagok osztódni kezdtek. Osztódtak, aztán néhány óra múlva láttam, hogy kettő behorpad, és kialakul a gasztroszfóra. Ez már elég volt ahhoz, hogy továbblépjek; itt tartok, és ezt meg is telefonáltam nekik. És mire ideértem – tette hozzá a kőpajta felé intve –, négyötöd részt felépítették a laboratóriumot, ami megfelelne akár a városi kórház laborjának is. Vitatkozni? – tért vissza Rathburn eredeti kérdésére. – Hogy vitatkozhattam volna? Miért.? És az a lány! Elemi erő, maga a gravitáció. Olyan nyomást gyakorol az emberre, úgy értem, a puszta személyiségével, a lényével, hogy valószínűleg a világon mindent meg tud szerezni, amit csak akar, még ha a világ nem is az övé. Tegye azt le az északkeleti bejáratnál! – kiáltott oda az egyik munkásnak. – Mindjárt megyek, és megmutatom, hová való pontosan. – Tettvágytól égve fordult Rathburnhöz: – Mennem kell!

– Ha bármiben segíthetek – mondta Rathburn –, csak szóljon.

– Ez a legszebb az egészben – mondta Weber. – Itt mindenki ezt mondja, és így is gondolja! – Máris rohant a pajta felé, Rathburn pedig a kastélyba indult.

 

Guy Gibbon utolsó birtokháborítása után körülbelül egy hónappal, amikor éppen hazafelé tartott a munkából, a sarkon egy ember összehajtogatta az újságját és utánaszólt:

– Gibbon?

– Az vagyok – felelte kissé élesen Guy.

Az ember olyan alaposan mérte végig a feje búbjától a cipője sarkáig, hogy Guy azon sem lepődött volna meg, ha megtudja, nemcsak ruházatát mérte fel, azt, hogy hol vette, milyen állapotban vannak, hanem ezek alapján egyéni szokásaira, egészségi állapotára, sőt még a vércsoportjára is következtetett.

– A nevem Keogh – mondta a férfi. – Jelent ez önnek valamit?

– Nem.

– Sylva sohasem említette ezt a nevet?

– Sylva! N-nem, nem említette.

– Igyunk meg valahol valamit. Beszélni szeretnék önnel. – Az ember elégedettnek látszott, s Guy szerette volna megtudni, miért.

– Miért ne – felelte. – Én ugyan nemigen szoktam inni, de azért mehetünk. Találtak a közelben egy helyet, ahol a terem végében bokszok voltak. Keogh szódás whyskit rendelt, Guy, némi habozás után, sört.

– Ismeri őt? – kérdezte Guy.

– Kisgyerekkora óta. És ön?

– Hogy én? Nos, ismerem valamennyire. Össze fogunk házasodni. – Elmélyülten bámulta a sörét, aztán feszengve azt kérdezte: – Tulajdonképpen kicsoda ön, Mr. Keogh?

– Mondhatnánk – felelte Keogh –, in loco parentis. – Várta a választ, aztán hozzátette. – Amolyan gyámféle.

– Soha nem említette, hogy gyámja van.

– Ezt meg tudom érteni. Mit mesélt magáról?

Guy kényelmetlen érzése lassanként, szégyenlősséggé, enyhe félelemmé szelídült, de amikor megszólalt, ez nem érződött a hangján:

– Én nem ismerem önt, Mr. Keogh. Nem hiszem, hogy válaszolnom kell egyetlen olyan kérdésére is, amely Sylvával kapcsolatos. Vagy velem. Vagy bármivel.

Felnézett a férfira.

Keogh fürkésző szemmel nézett vissza rá, aztán elmosolyodott. Ez a teljesítmény láthatóan ritka és meglehetősen fájdalmas volt a számára, de őszinteségéhez nem fért kétség.

– Jó! – vakkantotta, és felállt. – Menjünk. – Kiment a bokszból, és Guy kissé meghökkenve indult utána. A sarkon álló telefonfülkéhez mentek. Keogh bedobta az érmét, és tárcsázott. Miközben várt, kitartóan nézte Guyt. Guy pedig kénytelen volt végighallgatni a beszélgetés egyik felét:

– Guy Gibbonnal vagyok itt. (Guy kénytelen volt megállapítani, hogy Keoghnak elég, ha csak a hangjával azonosítja magát.)

.– Persze hogy tudtam róla. Buta kérdés volt, kislány. .– Mert rám tartozik. Te rám tartozol.

.– Abbahagyni? Semmit sem hagyok abba. Tudnom kell, és kész. .– Jól van, jól. Itt van. Sem rólad, sem másról nem beszél, és ez rendjén is van. Igen, ez a helyes. Megkérnéd rá, hogy legyen kicsit beszédesebb? Azzal átadta a kagylót a meglepett Guynak, aki remegő hangon szólt bele:

– Ó, hello – miközben szemét le nem vette Keogh közönyös arcáról.

A lány hangja elárasztotta és elborította, s máris eloszlatta minden nyugtalanságát és bizonytalanságát.

– Guy, drágám.

– Sylva.

– Nincs semmi baj. Erről már hamarabb beszélnem kellett volna veled. Ennek mindenképpen be kellett következnie. Guy, Keoghnak mindent elmondhatsz, amit csak akarsz. Akármit kérdez, nyugodtan válaszolj.

– Miért, kedvesem? Tulajdonképpen kicsoda ő? Hallgatás, majd furcsa kis nevetés.

– Ezt ő jobban el tudja magyarázni, mint én. Akarod, hogy összeházasodjunk,

Guy?

– Ó, nagyon!

– Akkor jó. Senki sem akadályozhatja meg, csakis te. És tudd meg, Guy, ott fogok élni és úgy, ahol és ahogy te akarod. Ez az igazság, és semmi más. Hiszel nekem,

Guy?

– Én mindig hiszek neked.

– Akkor jól van. Tehát ezt fogjuk tenni. És most menj, és beszélgess Keoghgal. Mondj el neki mindent, amit tudni akar. Neki is ezt kell tennie. Szeretlek, Guy.

– Én is – felelte Guy, még mindig Keogh arcát figyelve. – Hát akkor, minden rendben van – tette hozzá, amikor rájött, hogy a lány már befejezte. – Viszlát – és visszaakasztotta a kagylót.

Azután Keogh és ő hosszan elbeszélgettek.

 

– Fájdalmai vannak – súgta a lány dr. Rathburnnek.

– Tudom. – Az orvos együttérzően rázta meg a fejét. – De ennél több morfiumot nem adhatunk egy embernek.

– Talán még egy kicsit?

– Egy kicsit talán – mondta az orvos szomorúan. A táskájához lépett, és kivette a tűt. Sylva gyengéden megcsókolta az alvót, aztán kiment a szobából, Keogh már várta.

– Ebből már elég volt, kislány – mondta.

– Miért? – hangzott a baljós kérdés.

– Menjünk innen.

A lány már oly régóta és oly jól ismerte Keoghot, hogy biztos volt benne, az ő részéről semmiféle meglepetés nem érheti. De ez a hang, ez a tekintet valahogy új volt. A férfi ajtót nyitott, előreengedte a lányt, aztán ment arra, amerre a férfi vezette.

A kastélyt elhagyva rátértek egy ösvényre, amely fiatal, sűrű erdőn át egy dombra vezetett; onnan jól látszott a pajta. Az újabban parkolónak kinevezett gazdasági udvar tömve volt autókkal. Fehér mentőautó közeledett; egy másikról éppen lerakodtak az északkeleti feljárónál. Valahol az épület mögött generátor dohogott, oldalt már füstölt az új kazánház kéménye. Mindketten izgatottan, szótlanul nézték az épületet. Továbbmentek az ösvényen a domb túloldalára, a tóhoz. Kiértek egy kis tisztásra, ahol egy majdnem kétméteres Diana-szobor állt. A vadászó Diana olyan szűzies, olyan fürge és szépséges volt, hogy szinte hihetetlennek tűnt, hogy élettelen, hideg márványszobor.

– Mindig úgy éreztem – mondta Keogh –, hogy az ő közelében senki sem tud hazudni.

A lány felnézett a Dianára.

– Még önmagának sem – tette hozzá Keogh, és lehuppant egy márványpadra.

– Essünk túl rajta – mondta a lány.

– Azt akarod, hogy Guy Gibbon újra megtörténjen. Őrült ötlet, de óriási. Persze, ennél vannak nagyobb örültségek is, köztük óriásiak, ma már mégis mindennaposak. Ezen tehát nem is akarok vitatkozni.

– Hát akkor?

– A napokban végiggondoltam az egészet, mégpedig bizonyos perspektívából nézve. Sylva, valamiről megfeledkeztél.

– Jó – mondta a lány. – Nagyszerű. Tudtam, hogy mindenre gondolsz, még mielőtt túl késő lenne.

– Vagyis szerinted van megoldás? – A férfi lassan megrázta a fejét. – Most nincs. Szedd össze a Wyke-bátorságot, lányom, és lásd be, hogy ez nem megy.

– Folytasd!

– Ennyi az egész. Bár lehetséges, én mégsem hiszem, hogy ez a másolat sikerülni fog. Beszéltem Weberrel, szerinte van remény. Ha igen, az akkor is csak egy tartály lesz, amit nem tudsz mivel megtölteni. Lásd be, kislány, az ember nemcsak vér és csont és sejtek és semmi egyéb.

Elhallgatott, és a lány gyorsan közbeszólt:

– Folytasd, Keogh.

– Szereted ezt a fiút? – kérdezte a férfi.

– Keogh! – A lány mulatságosnak tartotta a kérdést.

– Mit szeretsz rajta? – mordult fel a férfi. -A göndör haját? Az izmait, a bőrét? Az egyéb szerveit? A szemét, a haját?

– Az egészet, így, ahogy van – felélte a lány nyugodtan.

– Az egészet, és ez az egész? – kérdezte könyörtelenül a férfi. – Mert ha igennel válaszolsz, akkor megkaphatod, csak legyen hozzá erőd, hogy aztán megszabadulhass tőle. Én semmit sem tudok a szerelemről, de azt megmondom: ha csak ennyiből áll, akkor a pokolba vele!

– Nos, természetesen ennél több.

– Ó! És azt honnan teremted elő, kislány? Hát ide figyelj: a férfihez a bőrén és a csontján kívül még az is hozzátartozik, ami a fejében és a szívében van. Te reprodukálni akarod Guy Gibbont, de csak a testét lemásoltatnod nem lehet. Az egész ember kell, hogy ugyanazt az életet élhesse tovább. És ezt nem tudod elérni.

A lány hosszan nézte a Dianát. Aztán halkan megkérdezte:

– Miért nem?

– Megmondom neked – válaszolta dühösen a férfi. – Mert mindenekelőtt meg kell tudnod, kicsoda ő.

– Én tudom, hogy kicsoda ő!

A férfi nagyot köpött a pad melletti zöld mohára. Megdöbbentő volt, hiszen az ilyesmi egyáltalán nem vallott rá.

– Nem tudsz semmit, és én még annyit se tudok. Egyszer több mint két órán át vallattam, hogy megtudjam, ki ő. Csak egy srác, és semmi más. Semmi különös az iskolában, semmi különös a sportban, ugyanaz az átlagízlés, átlagérzelmek, mint rajta kívül millió emberé. Miért éppen ő, Sylva? Miért ő? Mi az ördögöt láttál egy ilyen fiúban, amiért érdemes volt hozzámenned?

– Én. nem tudtam, hogy nem kedveled.

– Ó, az ördögbe is, kislány, nem erről van szó! Ezt én sohasem mondtam. Még... még olyasmit sem találok benne, amit ne kedvelnék!

– Nem ismered úgy, ahogy én.

– Bizonyára így van. Nem ismerem, de nem is ismerhetem. Mert te sem tudsz semmit,érzel, de nem tudsz. Ha újra akarod látni Guy Gibbont, vagy legalábbis egy elfogadható hasonmását, ugyanazt az életet kell végigélnie, mégpedig forgatókönyv szerint, születése pillanatától kezdve. Annak a gyereknek az összes tapasztalatát meg kell kapnia.

– Rendben van – felelte a lány csendesen.

A férfi megkövülten nézett rá, aztán folytatta:

– És addigra nekünk meg kell írnunk ezt a forgatókönyvet. Ehhez pedig valahogy össze kell gyűjtenünk az anyagot. Hogy képzeled, felállítasz valami alapítványfélét, hogy minden pillanatát számba vegyék. ennek az észrevétlen fiatalembernek? Méghozzá titokban, mert felnőttkoráig meg sem tudhatja. Tudod-e, mibe kerülne ez, és hány ember kellene hozzá?

– Meg lehetne oldani – mondta a lány.

– És tegyük fel, hogy forgatókönyvformában megszerzed azt az életrajzot, amiben benne van húszévnyi élet minden napja, minden órája a gyerekkortól a születés pillanatától, ami csak megszerezhető, beleértve az embereket, akik eljátsszák a forgatókönyv szerinti szerepüket – és ki biztosítja, hogy semmi más nem történik vele, mint ami szerepel a forgatókönyvben, és ki garantálja, hogy nem tudja meg soha?

– Ez az! Ez az! – kiáltozta a lány. A férfi felugrott, és rákiáltott:

– Ez nem az én tervem, te szerelmes holdkóros! Én ellene vagyok!

– Van még valami?! – kérdezte a lány még mindig kiabálva. – Keogh, Keogh, gondolkozz! Hogyan fogjunk hozzá? Hogy kezdjük el? Legelőször mit kell csinálnunk! Gyorsan, Keogh!

A férfi úgy bámult rá, mint akit villám sújtott, lerogyott a padra, és erőtlenül nevetni kezdett. A lány leült melléje, megfogta a kezét, a szeme csillogott. Kis idő múlva a férfi összeszedte magát, és a lányhoz fordult. Szeme beitta a lány szemének csillogását; aztán agyában újra forogni kezdtek a fogaskerekek. ismét a Wyke-ügyön dolgozott.

– Az ősforrás, amelyből megtudhatjuk, hogy kicsoda ő, és mit csinált eddig -szólalt meg végre –, már nem sokáig lesz velünk. Beszélnünk kell Rathburnnel, hogy ne adjon neki több morfiumot. Gondolkoznia kell!

– Jól van – mondta a lány. – Jól van.

 

Amikor a fájdalom már olyan tűrhetetlen volt, hogy nem tudott tőle már semmire sem emlékezni, újra kapott egy kis morfiumot. Egy időre megtalálták az emlékezés és a szenvedés egyensúlyát, aztán győzött a szenvedés. Amikor a gerincagyat átvágták, többé nem érezte. Embereket hoztak: pszichiátert, gyorsírókat, még egy történészt is.

Az átépített pajtában Weber állati alanyokat keresett; minden fajtát kipróbált, ami csak az eszébe jutott, még tehenet és egyéb főemlősöket is. Apró eredményei voltak, de nem igazán átütőek. Aztán emberekkel is próbálkozott. De a test ellenállását nem tudta legyőzni, a méh éppúgy nem fogad be idegen foetust, mint ahogy a kézre nem nő rá idegen ujj. Így hát tápoldattal próbálkozott. Sokfélével... Végül egy, úgy látszott, beválik. Terhes nők vérplazmája volt. A legéletképesebb álpetesejtet betette két steril zergebőr darab közé. Tervezett egy automatát, amely a plazmát az artéria ritmusa szerint csepegtette, a véna ritmusa szerint leszívta, és az egész rendszert testhőmérsékleten tartotta.

Az egyik nap elpusztult ötven, mert a ragasztóba kloroform került. Amikor kiderült, hogy rosszul tűrik a fényt, Weber bakelit tartályokat tervezett. Amikor a normális fényképezés alkalmatlannak bizonyult, újfajta, hőre érzékeny filmet tervezett, tulajdonképpen az első infravörös filmet.

Az életképes magzatokban hatvan nap múlva már meg lehetett különböztetni a szemkezdeményt, a gerincoszlopot, a karkezdeményeket és a dobogó szívet. Egyenként napi 4-5 liter plazmát fogyasztottak el, és volt olyan szakasz, amikor még 174 ezren voltak. Aztán pusztulni kezdtek, egyesek deformálódtak, mások vegyileg bizonyultak instabilaknak, és rengeteg pusztult el olyan apró, finom károsodások miatt, amelyek okára még Weber és a személyzete sem tudott rájönni.

Amikor már mindent megtett, ami rajta múlott, és nem maradt más hátra, mint várni, a magzatok már héthónaposak voltak, és szépen növekedtek. Huszonhárman voltak. Addigra Guy Gibbon már régen halott volt; özvegye rendszeresen eljárt Weberhez, nagy halom papírt, jelentést rakott le az asztalára, egyre sürgetve, hogy olvassa át őket, és szóljon, ha végzett velük.

Az orvos elolvasta, és jelentkezett. Visszautasította, amit az asszony kért.

A nő ezután Keoghgal próbálkozott. Az kereken megtagadta, hogy ebben a dologban bármi része legyen. A nő aztán mégis rávette Keoghot, Keogh pedig az orvost.

A kőpajta körül újból megindult az építkezés, új gépek zaja hallatszott. A hideg tartály 1,30x2 m belméretű volt, tekercsek, szenzorok vették körül. Az asszonyt beletették.

A magzatok ekkor már nyolc és fél hónaposak voltak. Négyen maradtak. Egynek sikerült.

 

A SZERZŐ JEGYZETE:

Hadd kérdezzem meg az olvasótól, különösen, ha húsz év körüli: érezte-e már valaha, hogy erőszakosan bánnak véle? Hogy valamit tenni szeretne, de mindenütt akadályba ütközik, míg végül kénytelen meghátrálni; holott más dolgokat kifejezetten megkönnyítenek a számára. Érezte-e már, hogy idegenek ismerősként bánnak vele? Találkozott-e már valakivel, aki földcsuszamlást idézett elő benne, és aki viszontszerette – hogy aztán titokzatosan eltűnjön az életéből, mintha nem szerepelne a forgatókönyvben?

Nos, mindnyájunknak vannak ilyen érzéseink. De ha elolvasta a fenti történetet, bizonyára meghökkentőbbnek érezte, mint egy egyszerű történetet. Valami nagyon hasonlóról van szó, nem? Persze, lehet, hogy nincs kastély, nincs „úszóvályú”, és a nevek is megváltoztak, hogy elrejtsék az ártatlan... szerzőt.

Mert lassan ideje, hogy a lány felébredjen, mindössze 2-3 évvel öregebben, pedig 23 évet aludt át a hidegben. És ez a találkozás lesz a legnagyobb dolog, ami az utóbbi időben megtörténhet önnel.

 

 

Nagy Erzsébet fordítása