II.

BABA HÁROM

 

Végre alaposabban megnéztem ezt a Sternt. Egyáltalán nem volt öreg. Fölnézett az íróasztaláról, végigfuttatta rajtam a tekintetét, és megfogott egy ceruzát.

– Ülj oda, fiacskám.

De én ott álltam egészen addig, míg újra fölnézett. Akkor megkérdeztem:

– Mondja, mit mond akkor, ha egy törpe sétál be az ajtón? Ülj oda, Tökmag?

Letette a ceruzát, és fölállt. Elmosolyodott. A mosolya éppoly szúrós és villanó volt, mint a tekintete.

– Hibáztam – mondta –, de honnan tudhattam volna, hogy nem szereted, ha fiacskámnak szólítalak?

Így már jobb volt, de a haragom még nem párolgott el.

– Tizenöt éves vagyok, persze hogy nem szeretem. Nem kell az orrom alá dörgölnie.

Újra elmosolyodott, s azt felelte, oké. Én meg leültem.

– Hogy hívnak?

– Gerardnak.

– Ez vezeték- vagy keresztnév?

– Mindkettő.

– Igazat beszélsz?

– Nem – válaszoltam. – És né kérdezze meg, hogy hol lakom.

Letette a ceruzáját.

– Így nem jutunk messzire.

– Magától függ. Mit idegeskedik? Mert ellenséges vagyok? Naná, hogy az vagyok. Sok minden van bennem, még ennél rosszabb is, különben nem lennék itt. Maga ettől meg fog hátrálni?

– Na nem, de azért...

– Más meg mi zavarhatja magát? Milyen formában kéri a fizetséget? – Elővettem egy ezerdolláros bankjegyet, s letettem az asztalára. – Számlát nem kérek róla. Majd maga nyilvántartja. Szóljon, ha elfogyott, s akkor adok megint, így nem lesz szüksége a címemre. Várjon – mondtam, amikor nyúlt a pénz után. Hagyja csak ott. Meg akarok győződni róla, hogy maga meg én megértjük majd egymást.

Összekulcsolta maga előtt a kezét.

– Nem szoktam ilyen üzleteket kötni, fiam – bocsánat, Gerard.

– Gerry – mondtam. – Ha velem köt üzletet, akkor így kell csinálnia.

– Megnehezíted a dolgokat, igaz-e? Hol szereztél ezer dollárt?

– Megnyertem egy versenyt. Huszonöt szó vagy annál kevesebb arról, hogy a Sudso mosópor milyen remekül kimosta a szennyes fehérneműmet. – Előrehajoltam. – Ezúttal igazat beszélek.

– Jól van – mondta.

Meglepődtem. Azt hiszem, tudta, de többet egy szót sem szólt. Várta, hogy folytassam.

– Mielőtt elkezdenénk... ha belekezdünk egyáltalán – mondtam –, tisztáznom kell valamit. Mindaz, amit elmondok magának, amik kiderülnek rólam, mialatt foglalkozik velem, köztünk marad, mintha pap volna, vagy ügyvéd. Rendben?

– A legteljesebb mértékben – felelte.

– Bármi legyen is az?

– Bármi legyen is az.

Figyeltem, ahogy mondja. Hittem neki.

– Vegye föl a pénzét – mondtam. – Fel van fogadva. Nem vette föl.

– A dolog tőlem függ, ahogy egy perccel ezelőtt megjegyezted – mondta. – Nem vásárolhatod meg a kezeléseimet, mint valami nyalókát. Együtt kell dolgoznunk. Ha csak egyikőnk nem képes rá, már fölösleges az egész. Nem sétálhatsz be az első ideggyógyászhoz, akit kiszúrtál a telefonkönyvből, hogy az első dolgot, ami az eszedbe jut, követeld tőle, csak mert ki tudod fizetni.

– Én nem a telefonkönyvből szúrtam ki magát – feleltem fáradtan –, és nem csak. sejtem, hogy tud rajtam segíteni. Mielőtt döntöttem volna maga mellett, gondosan megvizsgáltam egy tucatnyi, ha nem több, diliorvost.

– Kösz – mondta, és nagyon úgy nézett ki, mintha ki akarna nevetni, ami sohasem volt az ínyemre. – Azt mondod, gondosan megvizsgáltál? És hogyan?

– Hogy mikről szokott értesülni, hogy miket olvas... ért engem. Nem mondom el, tegye el ezt is a lakcímem mellé.

Hosszasan nézett rám. Most először időzött rajtam tovább a tekintete, mint egy kurta villanásra. Aztán fölemelte a bankjegyet.

– Mi lesz az első dolgom? – tudakoltam.

– Hogy érted ezt?

– Hogy kezdünk hozzá?

– Már elkezdtük, amikor beléptél ide.

Ellenállhatatlan nevetés fogott el.

– Jól van, megfogott. Az egészet bevezetőnek szántam. Nem tudtam, hová fog eljutni, így aztán meg se előzhettem.

– Roppant érdekes – jegyezte meg Stern. – Te rendszerint előre kitalálsz mindent?

– Mindig.

– Milyen gyakran szokott igazad lenni?

– Mindig. Kivéve... de magának nem szabad beszélnem semmiféle kivételről.

Ezúttal tényleg elvigyorodott.

– Értem. Valamelyik páciensem beszélt.

– Az egyik volt páciense. A jelenlegiek nem beszélnek.

– Megkérem őket rá. ÉS ez rád is vonatkozik. Mit hallottál?

– Hogy maga abból, amit az emberek mondanak és tesznek, tudja, hogy mit szándékoznak mondani és tenni, és néha megengedi nekik, máskor meg nem. Hogy jött rá, hogy ezt kell csinálnia?

Egy pillanatig elgondolkodott.

– Azt hiszem, születésemtől fogva van szemem a részletekre, és később megengedtem magamnak, hogy annyi hibát kövessek el annyi emberrel, míg végül aztán nem kellett már túl sokat elkövetnem. Te hogy jöttél rá, hogy ezt kell csinálnod?

– Erre válaszoljon maga, és akkor nekem nem kell még egyszer idejönnöm.

– Tényleg nem tudod?

– Bár tudnám. Nézze, így nem jutunk sehová, igaz?

Vállat vont.

– Attól függ, hová akarsz eljutni. – Kis ideig hallgatott, s megint úgy nézett rám, hogy a szeméből csak úgy sugárzott az erő. – Pillanatnyilag a pszichiátria melyik tömör meghatározásában hiszel?

– Nem értem.

 

Stern kihúzott egy asztalfiókot, s kivett belőle egy feketére égett pipát. Megszagoltatta, megfordította, s közben engem nézett.

– A pszichiátria támadást indít az én hagymája ellen, egymás után lehántja róla a rétegeket, míg végül eljut a tiszta ego kicsiny szilánkjáig. Vagy: a pszichiátria lefúr a mélységbe, mint valami olajkútba, le, oldalt s megint le, áthatol szenny- és kőrétegeken, míg elér oda, ahol a kincs rejtőzik. Vagy: a pszichiátria fog egy maréknyi szexuális indíttatást, behajítja az életed játékautomatájába, s azok epizódról epizódra pattogva haladnak végig. Soroljam még?

Nevetnem kellett.

– Ez az utolsó igazán jó volt.

– Ez az utolsó igazán rossz volt. Mind rossz. Mind le akar egyszerűsíteni valamit, ami a természeténél fogva bonyolult. Tőlem csak egy tömör meghatározást kapsz, és az a következőképpen hangzik: csak te tudod egyedül, mi az igazi bajod; csak te találhatsz rá gyógymódot; csak lejöhetsz rá, hogy ez a gyógymód, és nem más; és ha ráakadtál, csak te tudsz vele kezdeni valamit.

– És akkor maga minek van?

– Hogy meghallgassalak.

– Azért, hogy valaki hallgasson valamit, még nem kell egész napos munkabért fizetnem neki.

– Igaz. De te biztos vagy benne, hogy én válogatok a hallottak között.

– Biztos vagyok benne? – tűnődtem. – Azt hiszem, igen. Miért, nem úgy van?

– Nem, de ezt sosem fogod elhinni.

Nevettem. Megkérdezte, min. Azt feleltem:

– Már nem hív fiacskámnak.

– Téged nem. – A fejét ingatva nézett rám, s eközben el-elfordult a szemgolyója. – Mit akarsz hát megtudni magadról, ami aggodalmat keltett benned, hogy netán elmondom másoknak?

– Meg akarom tudni, miért öltem meg valakit válaszoltam kertelés nélkül.

Szavaim a legkevésbé sem hozták zavarba.

– Feküdj le oda.

Fölálltam.

– A heverőre?

Bólintott. Feszélyezetten kinyújtóztam, majd azt mondtam:

– Úgy érzem magam, mintha valami rossz karikatúra szereplője volnék.

– Miféle karikatúra?

– A fickó egy tökhéjból akar vizet inni – mondtam, s közben a plafont néztem. Szürke volt.

– És a képaláírás?

– Tele van a tököm.

– Nagyon jó – mondta nyugodt hangon. Jól megnéztem magamnak. Rájöttem, hogy ő az a fajta ember, aki ha nagy ritkán nevet, akkor minden porcikájával nevet.

– Egyszer majd felhasználom ezt egy esettanulmány-kötetben – mondta. – De a te eseted nem lesz benne. Mi mondatta veled ezt a megjegyzést? – Hogy nem válaszoltam, fölállt, s a mögöttem lévő székhez ment, ahol nem láthattam. – Abbahagyhatod a vizsgáztatást, fiacskám. A te céljaidnak elég jó leszek.

Úgy összeszorítottam az állkapcsomat, hogy belesajdultak a zápfogaim. Aztán lazítottam. Ellazultam egész testemben. Csodás volt.

– Rendben – mondtam. – Bocsánatot kérek. – Nem szólt semmit, de megint olyan érzésem támadt, mintha nevetne. Igaz, hogy nem rajtam.

– Hány éves vagy? – kérdezte váratlanul.

– Izé... tizenöt.

– Izé... tizenöt – ismételte. – Mit jelent ez az „izé”?

– Semmit. Tizenöt éves vagyok.

– Amikor rákérdeztem a korodra, elbizonytalanodtál, mert egy másik szám ugrott be. Azt félrelökted, és a helyére illesztetted azt, hogy „tizenöt”.

– A fenét! Tizenöt éves vagyok!

– Nem mondtam, hogy nem vagy annyi. – A hangja türelmes volt. – De most halljuk, mi volt a másik szám?

Megint dühbe gurultam.

– Nem volt semmiféle másik szám! Mit akar kikotorni a zsigereimből azzal, hogy nagy ravaszul belém magyaráz valamit, hogy aztán azt hámozza ki belőle, amit csak akar?

Hallgatott.

– Tizenöt éves vagyok – mondtam dacosan, majd így folytattam: – Nem szeretem, hogy csak tizenöt vagyok. Érti... nem is ragaszkodom hozzá, hogy tizenöt éves vagyok.

Ő csak várt, még ekkor sem szólt semmit. Éreztem, hogy legyőztek.

– Az a szám nyolc volt.

– Tehát nyolcéves vagy. És hogy hívnak?

– Gerrynek. – Fél könyékre támaszkodtam, s hátracsavartam a nyakam, hogy lássam. Szétszerelte a pipáját, s most a szárán át nézte az asztali lámpát. – Gerrynek, méghozzá „izé” nélkül – ismételtem.

– Jól van – mondta szelíden, amitől végképp bolondnak éreztem magam.

Hátradőltem, s lehunytam a szemem. Nyolc, gondoltam. Nyolc.

– Hideg van itt – panaszoltam.

Nyolc. Nyolc, polc, morc, bonc. Nyolc polcon morc boncok. Egyik szó sem tetszett, inkább kinyitottam a szemem. A plafon szürke volt, mint az előbb. Ez jó. Stern valahol mögöttem szórakozott a pipájával, és ez is jó volt. Vettem két mély levegőt, hármat, aztán hagytam, hogy a szemem lecsukódjon. Nyolc. Nyolcéves. Nyolc, polc. Éves, rémes. A fenébe! Egyfolytában forgolódtam, fészkelődtem a heverőn, hátha elmenekülhetnék valahogy e rémes hidegség elől. Nyolc polcon morc...

Felnyögtem, s agyammal utánanyúltam a nyolcnak meg a mögötte sorakozó rímeknek, s mindet befeketítettem. De a feketeség nem maradhatott meg. Valamit még oda kellett tennem, így aztán készítettem egy jókora, világító nyolcast, és hagytam, hadd lebegjen ott. De oldalra dőlt, s a hurkok belseje reszketni kezdett. Olyan volt, mint amikor az ember látcsövön át nézi a filmet. Akár akartam, akár nem, át kellett nézni rajta.

Hirtelen feladtam a küzdelmet, és hagytam, hadd csapjon át rajtam az egész. A kétcsöves látcső meg csak jött, jött egyre közelebb, és már ott is voltam.

Nyolc. Nyolcéves, rémes. Rémesen hideg, hideg, mint a vizesárok. A vasút melletti vizesárok. Zörgött benne az elszáradt tavalyi gyom. A földje vörös volt, és ha nem borította csúszós, ragadós sár, akkor keményre fagyott, akár a cserép. Most is ilyen kemény volt, s a dér, mely belepte, fagyos volt, mint a dombok fölé kúszó téli világosság. Éjszaka meleg fények látszottak, de e fények mind más emberek házaiban világoltak. Nappal a nap is más házában szolgált, akármennyi jót tett is velem.

Haldokoltam abban a vizesárokban. Az elmúlt éjjel itt is éppúgy lehetett aludni, mint akárhol másutt, és ma reggel itt is éppúgy meg lehetett halni, mint akárhol másutt. Éppolyan simán. Nyolcévesen, számban a disznózsír s az átázott kenyér – valaki szeméttartályából – émelyítőén édeskés ízével s szívemben a jutazsáklopás közben érzett rémülettel, lépteket hallóttam.

És lépteket hallottam.

Összekuporodva feküdtem az oldalamon. Most gyorsan hasra fordultam, mert megesik, hogy hasba rúgják az embert. A karommal meg a fejem védtem, ennél többet nem tehettem.

Kis idő múltán kinyitottam a szemem, de közben meg se moccantam. A szemhéjam alól kilesve egy nagy cipőt láttam. A cipőben egy boka volt, mellette meg egy másik cipő. Ott feküdtem, s vártam, hogy megfújják fölöttem a harsonát. Nem mintha sokat törődtem volna vele, de azért nagy szégyen volt. Ha már ennyi sok hónapot kibírtam a magam erejéből, soha nem kaptak el, de még csak a közelembe se jutottak -- és most tessék. Úgy szégyelltem magam, hogy sírva fakadtam.

A cipő benyúlt a hónom alá, de a mozdulat nem rúgás volt. Átgördített. A hidegtől már olyan merev voltam, hogy átgurultam, mint valami gerenda. A karomat nem vettem le az arcom-fejem fölül, úgy feküdtem ott becsukott szemmel. Valami okból kifolyólag abbahagytam a sírást. Azt hiszem, az ember csak akkor sír, ha van reménye, hogy segítséget kap valahonnan.

Amikor nem történt semmi, kinyitottam a szemem, s kissé arrébb csúsztattam az alkarom, hogy kinézhessek alóla. Egy férfi állt fölöttem, mérföldes magasságban. Kifakult overall és ócska dzseki volt rajta, a hóna alatt sötét izzadságfoltokkal. Az arca szőrös volt, mint azoké, akiknek nem nő tisztességes szakálluk, mégse borotválkoznak.

– Állj föl – mondta.

Lenéztem a cipőjére, de az nem lendült rúgásra. Kicsit följebb húzódzkodtam, s amikor kis híján visszaestem, hatalmas tenyere már a hátam alatt volt. Egy pillanatra megpihentem rajta, mert kénytelen voltam, aztán föltápászkodtam egészen odáig, hogy fél térdemet letehettem a földre.

– Gyere – mondta. – Menjünk.

Esküszöm, úgy éreztem, minden csontom eltörik, de engedelmeskedtem. Mire fölálltam, már a kezemben volt egy kerek, fehér kő. Míg a súlyát latolgattam, meg kellett néznem, valóban ott van-e a kezemben, annyira át volt fagyva a kezem.

– Ne közelítsen hozzám, mert kiverem a fogát ezzel a kővel – mondtam.

A keze olyan gyorsan nyúlt ki- s lefelé, hogy szemmel nem is követhettem, ahogy egyik ujját a tenyerem s a kő közé csúsztatva kikapta kezemből a követ. Szidalmazni kezdtem, mire hátat fordított, s elindult a töltés mentén a vasúti pálya felé.

– Gyere, légy szíves – szólt hátra a válla fölött.

Nem üldözött, tehát nem futottam. Nem szólt hozzám, tehát nem vitatkoztam. Nem ütött meg, tehát nem jöttem dühbe. Csak mentem utána. Megvárt. Kinyújtotta felém a kezét, de én ráköptem. Akkor továbbment, föl a pályatestre, és eltűnt a szemem elől. Négykézláb kapaszkodtam utána. Lassan újra megindult a vérkeringés kezemben-lábamban, s ettől úgy éreztem, mintha négy, fejre állított sünhalon járnék.

Amikor fölértem a vasúti töltésre, ott állt a férfi, s várt rám.

Ott épp vízszintes volt a pálya, de ahogy elfordítottam a fejem, hogy végignézzek rajta, már mintha dombnak láttam volna, mely mind meredekebben szökik a magasba, s a végén mintha átfordult volna fölöttem. Mert tudja, a következő pillanatban már ott feküdtem hanyatt, s bámultam föl a hideg égboltra.

A férfi odajött hozzám, s leült mellém, a sínre. Nem is próbált hozzám érni. Vettem néhány mély lélegzetet, s hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne aludni kicsit -- csak egy percet. Becsuktam a szemem. A férfi a bordáim közé bökött az ujjával, de jó erősen. Fájt.

– Ne aludj – mondta.

Ránéztem.

– Teljesen átfagytál, és legyengültél az éhségtől – folytatta. – Hazavinnélek, ahol megmelegedhetsz, és ehetsz. De odáig hosszú még az út, nem tudod megtenni a magad erejéből. Ha viszlek, az ugyanaz lenne neked, mintha a magad lábán mennél?

– Mit akar csinálni azután, hogy hazavitt?

– Mondtam.

– Jól van – egyeztem bele.

Akkor fölnyalábolt, és vinni kezdett. Ha bármi mást mondott volna, ott maradtam volna, míg halálra nem fagyok. Különben is, akár így, akár úgy, mit akarhatott volna tőlem? Semmire se voltam jó.

Aztán már ezen sem töprengtem, inkább elbóbiskoltam.

Egyszer fölébredtem, amikor lefordult jobbra az útról, és bevette magát az erdőbe. Ösvény nem volt, de úgy látszott, tudja, hová akar menni. Legközelebb valami recsegő zajra neszeltem föl. Egy befagyott tavon vitt át, s a lába alatt repedezett a jég. Nem sietett. Amikor lenéztem, láttam, hogyan futnak szerte sugár alakban a fehér repedések a lába alól – és ennek valahogy nem éreztem jelentőségét. Aztán újra ködbe borult előttem a világ.

Egyszer csak letett. Megérkeztünk. Egy szobában voltunk. Nagyon meleg volt. Mihelyt a lábamra állított, én már magamhoz is tértem. Legelőször is az ajtót kerestem. Amikor megláttam, nyomban oda is ugrottam, s hátamat a mellette lévő falnak vetve felkészültem az esetleges szökésre. És csak ezután néztem körül.

Nagy szoba volt. Az egyik fala durva szikla, a többi meg gerendákból készült, melyek között kitömködték a réseket. Nagy tűz égett a sziklafalban, na nem kandallóban, inkább egy üregféleségben. Szemközt egy polcon régi autóakkumulátor volt, a belőle kilógó drótokon két sárga villanykörte himbálózott. Aztán volt még egy asztal, valami ládák s vagy két háromlábú szék. A levegőben füstszag terjengett, meg valami mennyei, szívfacsaróan csodálatos pörköltillat, hogy összefutott a számban a nyál.

– Na, mit hoztam, Baba? – kérdezte a férfi.

És ez a szoba tele volt kisgyerekekkel. Illetve csak hárman voltak – de valahogy többnek látszottak háromnál. Volt köztük egy nagyjából velem egyidős lány – úgy értem, nyolcéves –, féloldalt az arca kékre volt mázolva. Ott állt a festőállványa meg a palettája tele festékkel, meg volt egy marékra való ecsete is, de azokat nem használta. A kezével kente föl a festéket. Aztán volt egy kis ötévesforma néger lány, tágra nyílt, óriási szemmel nézett rám. És egy ládában, melyet két fűrészbakra állítottak, hogy olyan legyen, mint egy bölcső, valami kisbaba feküdt. Úgy három-négy hónaposnak néztem. Azt csinálta, amit a kisbabák szoktak, dünnyögött meg gügyörészett, s hozzá minden cél nélkül kalimpált és rugdalózott.

A férfi szavaira a festőállványnál álló lány előbb rám nézett, aztán a babára. A baba csak rúgkapált és gőgicsélt.

– Gerrynek hívják – mondta a lány. – Dühös.

– Mire dühös? – kérdezte a férfi. Közben a kisbabát nézte.

– Mindenre – felelte a lány. – Mindenre és mindenkire.

– Honnan jött?

– Hé, mi van itt?! – kiáltottam, de senki sem figyelt rám. A férfi tovább kérdezősködött a babától, a lány meg válaszolt mindenre. Életemben nem láttam még ilyen hülye dolgot.

– Megszökött egy állami intézetből – mondta a lány. – Enni adtak neki eleget, de senki sem keverült vele.

Így mondta: „keverült”.

Akkor kinyitottam az ajtót, melyen át betódult a hideg.

– Maga piszok – förmedtem a férfira –, maga az intézet embere!

– Csukd be az ajtót, Janie – szólt a férfi. A festőállványnál álló lány nem mozdult, az ajtó mégis döngve becsukódott mögöttem. Ki akartam nyitni, de nem lehetett. Akkor felordítottam, és rángatni kezdtem.

– Azt hiszem, a sarokba kellene állnod – mondta a férfi. – Állítsd a sarokba, Janie.

Janie rám nézett. Az egyik háromlábú szék átvitorlázott hozzám. Megállt a levegőben, s az oldalára fordult. Megböködött az ülésdeszkájával. Hátraugrottam, de utánam jött. Kitértem oldalra – és ez volt a sarok. A szék meg csak jött. Próbáltam leütni, de csak a kezem fájdult meg. Leguggoltam, de ő lejjebb ment, mint én. Rátettem az egyik kezem, s megpróbáltam átugrani rajta, de felborult, s vele együtt felborultam én is. Föltápászkodtam, s remegve álltam a sarokban. A szék jobb oldalával fölfelé fordult, majd leereszkedett elém a padlóra.

– Köszönöm, Janie – mondta a férfi. Aztán felém fordult. – Te meg állj ott nyugodtan. Majd később odamegyek hozzád. Nem kell ekkora hűhót csapnod. – Aztán már a kisbabához beszélt újból: – Van valamije, amire nekünk szükségünk van? És meging a kislány válaszolt: – Persze. Ő az.

– Jól van – mondta a férfi. – Te tudod! – Odajött hozzám. – Gerry, itt ellakhatsz. Én nem vagyok semmiféle intézetnek az embere. Nem foglak visszavinni.

– És akkor mi van?

– Utál téged – szólt közbe Janie.

– És ilyenkor mit kell tennem? – érdeklődött a férfi. Janie félrefordította a fejét, hogy belenézhessen a bölcsőbe.

– Adj neki enni. – A férfi bólintott, s a tűz körül kezdett ügyködni.

A kis néger lány meg ezalatt csak állt ott, s nézett rám elkerekedett szemmel. Janie visszament a festményéhez, a kisbaba feküdt, mint eddig, így aztán én visszanéztem a néger kislányra, és ráripakodtam:

– Mi a fenét bámulsz rajtam?

Rám vigyorgott.

– Hohó, Gerry! – mondta és eltűnt. Úgy, ahogy mondom, eltűnt, leoltódott, mint egy lámpa, csak a ruhája maradt ott, ahol az imént még ő állt. A kis ruha hullámokat vetett a levegőben, majd a kislány hűlt helyén lehullott egy kupacban. A kislány meg nem volt sehol.

– Hihii, Gerry! – hallottam ekkor. Fölnéztem, és ott állt anyaszült meztelenül a sziklafal egy kis kiszögellésén, épp a mennyezet alatt. De ahogy megláttam, még abban a szempillantásban el is tűnt újra.

– Hohó, Gerry! – Most ott volt a tárolópolcokon, odaát, a szoba túlsó felében.

– Hihii, Gerry! – Ez meg az asztal alól jött. – Hohó, Gerry! – De ekkor meg már itt volt mellettem, a sarokban.

Felüvöltöttem, s ahogy ki akartam térni az útjából, feldöntöttem a széket. Féltem tőle, így hát megint lekuporodtam, s a kislány eltűnt.

A tűz mellett tevékenykedő férfi a válla fölött rám nézett.

– Hagyjátok abba, gyerekek – mondta.

Csend lett. A kislány lassan kilépdelt a legalsó polcról. Odament a ruhájához, és felöltözött.

– Hogy csináltad ezt? – kérdeztem.

– Hohó – felelte.

– Könnyen – mondta Janie. – Igazából ikrek.

– Aha – nyugtáztam. Ekkor egy másik, hajszálra ugyanolyan kislány bújt elő valami sötét zugból, és megállt az első mellett. Teljesen egyformák voltak. Most mindketten ott álltak, s engem bámultak. De ezúttal hagytam, hadd bámuljanak.

– Ők Bonnie és Beanie – szólt a festő. – Ez itt Baba, ő pedig – mutatott a férfira – Egyed. Engem Janie-nek hívnak.

Fogalmam se volt, mit mondjak, így aztán azt mondtam:

– Igen.

– Vizet, Janie – mondta Egyed, és tartotta a fazekat. Hallottam, hogy csorog a víz, de látni nem láttam semmit. – Elég – mondta a férfi, s a fazekat fölakasztotta egy kampóra. Fogott egy repedt porcelántányért, s odajött vele hozzám. A tányér tele volt pörkölttel: sok-sok húsdarab, sűrű szaft, s hozzá galuska meg répadarabok. – Tessék, Gerry. Ülj le.

– Arra? – néztem rá a székre.

– Persze.

– Én ugyan nem – mondtam. Fogtam a tányért, s lekuporodtam vele a fal tövébe. – Hé! – szólalt meg nemsokára. – Nyugodj már meg. Mi már kajáltunk. Senki nem veszi el tőled. Lassíts már.

De én még gyorsítottam is. Már egész a végén jártam, amikor kihánytam az egészet. Aztán valahogy bevágtam a fejem a szék sarkába, amitől leejtettem a tányért meg a kanalat, és elvágódtam. De ekkor már valóban rosszul voltam.

Egyed odajött hozzám.

– Sajnálom, kölyök – mondta. – Janie, takarítsd föl, légy szíves.

A padlóról ott, a szemem láttára eltűnt a mocsok. De akkor nem törődtem sem ezzel, sem semmi mással. Éreztem a férfi kezét a tarkómon. Meg hogy beletúr a hajamba.

– Beanie, adj neki valami takarót, aztán menjünk aludni. Pihennie kell.

Nem tudom, mennyi idő telt el addig, míg egyszer csak fölébredtem. Nem tudtam, hol vagyok, s ettől megrémültem. Amikor fölemeltem a fejem, a parazsat láttam, amint tompán fénylik a tűzhelyben. Egyed ruhástól nyúlt el mellette. E vöröses feketeségben mint valami óriási imádkozó sáska állt Janié festőállványa. Láttam, hogy a baba feje felbukkan a bölcső peremén, de nem tudtam, kifejezetten engem néz-e, vagy csak elnéz mellettem. Janie az ajtó közelében feküdt, a padlón, az ikrek meg az ócska asztal tetején. Nem mozdult semmi, csak a baba feje billegett picit.

Fölkeltem, s körülnéztem a szobában. Egy szoba az egész, egyetlen ajtóval. Lábujjhegyen óvakodtam feléje. Amikor elhaladtam Janié mellett, kinyitotta a szemét.

– Mi a baj? – suttogta.

– Semmi közöd hozzá – feleltem. Úgy mentem tovább, mintha nem törődnék vele, pedig figyeltem. Nem csinált semmit. Az ajtó éppoly erősen zárva volt, mint amikor korábban ki akartam nyitni.

Visszamentem Janie-hez. Ő csak nézett. Nem félt.

– Ki kell mennem vécére – mondtam.

– Ó, hát miért nem szóltál?

Hirtelen felnyögtem, s a beleimhez kaptam. El sem tudom mondani, mit éreztem. Ahogy viselkedtem, az olyan volt, mintha fájdalmaim volnának, pedig nem voltak. Az érzés nem hasonlított semmihez, amit korábban ismertem. Valami plottyant odakint a havon.

– Oké – mondta Janie. – Most már visszamehetsz az ágyadba.

– De hát nekem ki...

– Mit kell neked?

– Semmi. – És ez igaz volt. Sehová sem kellett mennem.

– Legközelebb rögtön nekem szólj. Nem haragszom meg érte.

Nem szóltam semmit. Visszabújtam a takaró alá.

 

– Nincs tovább? – kérdezte Stern. A heverőn feküdtem, néztem a szürke plafont. Aztán azt kérdezte: – Hány éves vagy?

– Tizenöt – feleltem mintegy félálomban. Megvárta, amíg rájöttem, hogy a szürke plafon padlón álló falakban folytatódik, s ezenkívül vannak még szőnyegek, lámpák, egy íróasztal, egy szék, s benne Stern ül. Miután fölültem, egy másodpercig még mereven tartottam a fejem, s csak aztán néztem rá. A pipájával játszadozott, de a szeme rajtam nyugodott. – Mit csinált velem?

– Mondtam már. Én itt nem csinálok semmit. Te csinálod.

– Maga hipnotizált engem.

– Nem én. – Csendesen beszélt, de amit mondott, komolyan gondolta.

– Akkor meg mi volt ez? Olyan... olyan volt, mintha igazából újra megtörtént volna.

– Ereztél valamit?

– Mindent. – Megborzongtam. – A legapróbb részletekig. Mi volt ez?

– Utána mindenki jobban érzi magát. Most már bármikor, amikor csak akarod, újra végigcsinálhatod, és valahányszor végigcsinálod, mindig kevesebb lesz benne a fájdalom. Majd meglátod.

Évek óta ez volt az első dolog, ami meglepett. Egy ideig rágódtam rajta, aztán megkérdeztem:

– Ha magamtól csináltam, hogy lehet, hogy azelőtt soha nem fordult elő?

– Kellett hozzá egy fültanú.

– Fültanú? Beszéltem?

– Mint a vízfolyás.

– Mindenről, ami történt?

– Honnan tudhatnám? Én nem voltam ott. Te ott voltál.

– Nem hiszi el, hogy megtörtént, ugye? Az eltűnő gyerekek, a szék meg a többi?

Vállat vont.

– Egyáltalán nem számít, hogy elhiszem-e vagy nem hiszem el. Neked valóságos volt?

– De még mennyire!

– Na látod, egyedül ez számít. Tehát ott élsz azokkal az emberekkel?

A fogammal letéptem egy körömdarabkát, ami már egy ideje idegesített.

– Nem tartott sokáig. Azóta nem élek ott, amióta Baba három lett. – Rápillantottam. – Maga Egyedre emlékeztet engem.

– Miért?

– Nem tudom. Nem, mégsem – tettem hozzá hirtelen. – Nem tudom, mi késztetett rá, hogy ezt mondjam. – Fogtam magam, és visszafeküdtem.

A plafon szürke volt, a lámpák homályosak. Hallottam, ahogy a pipaszár a fogához koccan. Sokáig feküdtem ott.

– Nem történik semmi – mondtam aztán neki.

– Mit reméltél, hogy mi fog történni?

– Ami az előbb.

– Van ott valami, ami kifelé törekszik.

Engedd ki. Olyan volt, mintha egy forgódob lenne a fejemben, és rajta fényképek mutatnák azokat a helyszíneket, dolgokat és embereket, akiket kerestem. És mintha az a dob rettentő gyorsasággal pörögne, de olyan gyorsan, hogy a képek egymásba mosódtak. Megállítottam, de épp egy üres kockánál állt meg. Újra megpörgettem, aztán újra megállítottam.

– Nem történik semmi – mondtam.

– A Baba három – ismételte.

– Ó – mondtam. – Tényleg. – És becsuktam a szemem.

Lehet, hogy ez az. Talán. Talán, falán, no lám. No lám, talán így fény tör át az éj falán. Lehet, hogy a baba. Lehet a baba az, aki az éj falán a fény okán...

 

Volt, hogy sok éjszakán át feküdtem azon a takarón, és voltak éjszakák, amikor nem. És egész idő alatt valami zajlott Egyed házában. Néha nappal aludtam. Gyanítom, hogy csak olyankor aludt mindenki egy időben, ha valaki beteg volt, mint például én azon az első napon, amikor megérkeztem. A szobában éjjelnappal, mindig egyformán sötét volt, mindig égett a tűz, a két ócska égő mindig ott himbálózott sárgán az akkumulátorról lelógó drótokon. Ha elhalványultak, Janie feltöltötte az akkumulátort, és akkor megint kifényesedtek.

Janie elvégzett mindent, amit el kellett végezni, azt is, amit más nem szívesen csinált volna meg. És mindenki más is végzett dolgokat. Egyed sokat volt úton. Néha igényelte, hogy az ikrek segítsenek neki, de az embernek sohasem tűnt fel, ha nem voltak ott, mert rendszerint az egyik pillanatban még ott voltak, aztán eltűntek, hogy egy szemvillanásra megint feltűnjenek. Baba meg csak feküdt és feküdt a bölcsőjében.

Magam is csináltam ezt-azt. Fát vágtam a tűzre, újabb polcokat szereltem föl, úszni jártam Janie-vel és néha az ikrekkel. És beszélgettem Egyeddel. Semmi olyat nem csináltam, amit a többiek ne tudtak volna elvégezni, ők ellenben csupa olyat csináltak, amit én nem tudtam volna. Ezen aztán örökké dühöngtem. Nem is tudom, mit kezdtem volna magammal, ha nem dühöngök mindig valami miatt. Ez nem gátolt bennünket abban, hogy keverüljünk. Igen, ezt a szót használta Janié. Állítólag Baba mondta neki. És hogy azt jelenti, mindenki együtt tesz ki valamit, még akkor is, ha mindenki mást-mást csinál. Két kar, két láb, egy test, egy fej mind együtt dolgozik, bár a fej nem tud járni, a karok meg gondolkodni. Egyed szerint keverékszó lehet, talán a „keveredik” és az „egyesül” szavakból, de nem hinném, hogy ezt komolyan is gondolta. Ennél többről volt szó.

Baba folyton beszélt. Olyan volt, mint egy műsorszóró rádióállomás, amely napi huszonnégy órán át üzemel, s valahányszor beállítod, megtudhatod belőle, hogy épp akkor mit sugároz, de akár beállítod, akár nem, ő akkor is sugároz. Amikor azt mondom, hogy beszélt, nem pontosan ezt értem rajta. Leginkább szemaforjeleket továbbított. Az ember azt hihette volna, hogy azoknak az összefüggéstelen, bizonytalan kéz-, kar-, láb- és fejmozgásoknak semmi értelmük, de nem. Szemafor volt ez, csak éppen a hangok vagy más ilyesmik helyett a mozdulatok közöltek egész gondolatsorokat.

Például, amikor a bal kéz kinyúlt, a jobb kéz a magasban csapkodott, és a bal lábsarok kalimpált, akkor ez a következőt jelentette: „Aki azt hiszi, hogy a seregély kártékony, az mit sem tud a seregélyek gondolkodásáról”, vagy valami hasonlót. Janie azt mondta, ő vette rá Babát, hogy kitalálja ezt a szemafordolgot. Elmesélte, hogy régebben hallotta azt, amit az ikrek gondoltak – így mondta: hallotta őket, ahogy gondolkoznak –, azok meg Babát hallották, így aztán az ikrektől kérdezte meg azt, amire kíváncsi volt, azok meg megkérdezték Babát, s utána elmondták neki, amit Baba válaszolt. De később, ahogy mind nagyobbak lettek, fokozatosan elfelejtették a dolog trükkjét. Ez minden kisgyerekkel így van. Baba tehát megtanulta, hogy megértse mások beszédét, s ezzel a szemaforozással válaszol rá.

Egyed nem értette a nyelvét, és én sem. Az ikrek fütyültek rá. Janie ellenben folyamatosan figyelte Babát. Baba mindig tudta, mire gondolsz, amikor kérdezel tőle valamit, és válaszolt rá Janie-nek, aki a választ továbbította neked. Legalábbis egy részét. Az egészet senki sem értette, még Janie sem.

Én az egészből csak azt láttam, hogy Janié ott ül, festi a képeit, figyeli Babát, s néha hangos nevetésben tör ki.

Baba egyáltalán nem nőtt. Janié igen, és az ikrek is, meg én is, csak Baba nem. Ő mindig csak feküdt. Janié megtöltötte a hasát, és két-három naponként tisztába tette. Baba nem sírt, és egyáltalán, semmi zűr nem volt vele. Soha senki nem ment a közelébe.

Janié minden festményét megmutatta Babának, mielőtt letisztította a táblákat, s újabbakba kezdett. Le kellett tisztítania, mert csak három táblája volt. Ezt nagyon rendjén valónak tartottam, mert még rágondolni is rossz volt, hogy nézett volna ki itt minden, ha az összesét megtarthatja; naponta négyet-ötöt is megcsinált. Egyed és az ikrek folyton elszaladtak neki terpentinért. Nyugodtan vissza is tehette volna a festékeket az állványán sorakozó kis tégelyekbe, csak egyenként rá kellett volna néznie minden színre, ami csak volt a képen, de a terpentin valami más volt. Elmesélte nekem, hogy Baba minden képére emlékszik, így aztán nem kell megtartania őket. Valamennyi kép gépeket ábrázolt, fogaskerekeket, alkatrészek egymásba illeszkedését meg olyasmiket, amik elektronikus áramköröknek és efféléknek látszottak. Sohasem volt valami nagy véleményem róluk.

Egyszer én is elmentem Egyeddel terpentinért meg egy-két konzervsonkáért. Átvágtunk az erdőn a vasúthoz, majd a sínek mentén továbbmentünk vagy két mérföldet odáig, ahonnan már látni lehetett egy város fényeit. Aztán újra erdő következett, meg fasorok, aztán valami mellékutcába jutottunk.

Egyed olyan volt, mint mindig, csak ment, s közben egyre csak gondolkodott, gondolkodott.

Elértünk egy vasárubolthoz, ő odament az ajtóhoz, megnézte a zárat, aztán a fejét rázva visszajött hozzám. Később találtunk egy vegyeskereskedést. Egyed morgott valamit, és beálltunk az ajtó mellé, egy sötét mélyedésbe. Bekukucskáltam.

És akkor megláttam odabent Beanie-t, meztelenül, mint mindig, amikor ilyen útjai voltak. Odajött, és belülről kinyitotta az ajtót. Miután bementünk, Egyed becsukta, sőt bezárta.

– Menj haza, Beanie – mondta –, még mielőtt halálra fagysz.

A kislány rávigyorgott, s egy „Hohó”-val eltűnt.

Fogtunk két finom sonkát meg egy kétgallonos kanna terpentint. Én elvettem egy sárga golyóstollat, de Egyed adott egy fülest, és visszatetette velem.

– Csak azt vesszük el, amire szükségünk van mondta.

Miután elmentünk, Beanie visszajött, bezárta az ajtót, és újra hazament. Én csak párszor kísértem el Egyedet, olyankor, ha többéi kellett hoznia, mint amit kényelmesen elbírt.

Körülbelül három évig voltam ott. Mindössze ennyire emlékszem belőle. Egyed lehetett otthon vagy távol, nemigen lehetett érezni a különbséget. Az ikrek többnyire együtt voltak. Én nagyon megszerettem Janie-t, de nem sokat beszéltünk egymással. Baba örökké beszélt, de hogy miről, azt nem tudtam.

Mindnyájan nagyon el voltunk foglalva, és keverültünk.

 

Hirtelen fölültem a heverőn.

– Mi a baj? – érdeklődött Stern.

– Nincs semmi baj. Így nem jutok sehová.

– Ezt mondtad akkor is, amikor elkezdtük. Szerinted véghezvittél azóta valamit?

– Ó, igen, csakhogy...

– Akkor hogy állíthatod azt, hogy ezúttal igazad lesz? – Amikor nem válaszoltam, azt kérdezte: – Ez az utolsó rész nem volt kedvedre való?

– Nem arról van szó, hogy kedvemre való volt-e vagy sem – válaszoltam dühösen. – Nem jelentett nekem semmit. Csak... csak szöveg volt.

– Miért, miben különbözött ez a mostani alkalom attól, ami korábban történt?

– Egy csomó dologban, a mindenségit! Először is, hogy mindent éreztem. Hogy minden valóban megtörtént velem. És most – semmi!

– Mit gondolsz, miért történt így?

– Nem tudom. Mondja meg maga.

– Esetleg történt veled valami kellemetlenség, amit nem mersz újra átélni – mondta elgondolkodva.

– Kellemetlenség? Miért, maga szerint az nem kellemetlenség, ha az ember halálra fagy?

– Sokféle kellemetlenség létezik. Néha épp az, amit keresel – ami a megoldást jelentené a bajodra –, olyan visszataszító a számodra, hogy nem akarod közel engedni magadhoz. Vagy megpróbálod elrejteni. Várj mondta hirtelen –, talán itt nem is helyénvalóak a „visszataszító” és a „kellemetlen” szavak. Az a valami lehet nagyon kívánatos is a számodra. Csak éppen az a helyzet, hogy nem akarsz egyenesbe jönni.

– Igenis, egyenesbe akarok jönni!

Várt, mintha valamit tisztázni akarna magában, aztán így folytatta:

– Van valami ebben a „a Baba három” kijelentésben, ami taszít téged. Vajon miért?

– Átkozott legyek, ha tudom.

– Ki mondta ezt?

– Nem tom... izé...

– Izé? -- nézett rám vigyorogva.

– Én mondtam – feleltem, s már én is vigyorogtam.

– Oké. Mikor?

Arcomról eltűnt a vigyor. Ő előredőlt, majd fölállt.

– Mi baj van? – kérdeztem.

– Nem hittem volna, hogy valaki ilyen őrült legyen. – Én erre nem szóltam semmit, ő meg visszament az íróasztalához. – Ugye, már egyáltalán nem akarod folytatni? – kérdezte.

– Nem.

– És mi lenne, ha azt mondanám, hogy azért akarod abbahagyni, mert eljutottál arra a pontra, hogy megtudd, amit meg akarsz tudni.

– Akkor miért nem mondja ezt, hogy lássa, mit teszek erre én?

– Én nem mondok neked semmit – mondta fejcsóválva. – Menj csak el, ha úgy akarod. Megkapod a pénzt, ami visszajár.

– Hányan mennek el épp akkor, amikor megkaphatnák a választ?

– Nagyon kevesen.

– Nos, én nem megyek el. Lefekszem.

Nem nevetett, nem mondta, hogy „jól van”, és nem csapott semmiféle hűhót. Csak fölemelte a telefonkagylót, s annyit mondott: „Mondjon le mindent ma délutánra”, és visszaült a székébe, kikerülvén ezzel a látóteremből.

Nagy-nagy csend volt a szobában. Nyilván ellátta hangszigeteléssel.

– Mit gondol – kérdeztem –, miért engedte meg Egyed, hogy olyan sokáig ott lakjam, ha egyszer semmi olyasmit nem tudtam, amit a többi kiskölyök?

– Talán tudtál.

– Ó, nem – ellenkeztem –, hiszen többször is kipróbáltam. A koromhoz képest erős gyerek voltam, meg tudtam lakatot tartani a számon, de e két dolgon kívül nemigen különböztem akármilyen más kölyöktöl. És ma sem különbözhetek lényegesen, leszámítva az abból eredő változásokat, hogy együtt éltem Egyeddel s a bandájával.

– Van ennek valami köze ahhoz, hogy „a Baba három”?

Fölnéztem a szürke mennyezetre.

– Baba három. Baba három. Fölértem egy nagy házhoz, amelyhez egy védőtetővel ellátott, ívelt kocsifelhajtó vezetett. Baba három. Baba...

– Hány éves vagy?

– Harminchárom – feleltem, de abban a pillanatban föl is pattantam a heverőről, mintha égetett volna, s indultam az ajtó felé.

– Ne bolondozz – kapott el Stern. – Azt akarod, hogy kárba vesszen az egész délutánom?

– Mi közöm hozzá? Megfizetem.

– Rendben van, tégy, amit akarsz.

Visszamentem.

– Ezt nem kívánja egyetlen porcikám se – morogtam.

– Az jó. Akkor közeledjünk a tűzhöz.

– Miért mondtam azt, hogy „harminchárom”? Nem vagyok harminchárom éves. Tizenöt éves vagyok. És még valami...

– Igen?

– Ez a „Baba három”-mal kapcsolatos. Ezt én mondom, idáig rendben van a dolog. De a belső hang, amin gondolkodom róla – az nem az én hangom.

– Ahogy a harminchárom sem a te korod?

– Igen – suttogtam.

– Gerry – mondta melegen –, nincs mitől félned.

Észrevettem, hogy nehezen veszem a levegőt. Összeszedtem magam.

– Nem szeretem, ha eszembe jut, hogy valaki másnak a hangján mondok dolgokat – szögeztem le.

– Nézd – mondta –, a diliorvos, ahogy korábban te nevezted, nem azt csinálja, amire az emberek többsége gondol. Ha én bemegyek veled az elméd világába vagyis hát ha te bemész –, ott nem találunk merőben más dolgokat, mint az úgynevezett valóságos világban. Először úgy látszik, mert a páciens mindenféle képzelgésekkel, irracionalitásokkal és különös élményekkel áll elő. Csakhogy mindenki egy ilyesfajta világban él. Amikor a régiek közül valaki kitalálta azt a mondást, hogy „a valóság furcsább minden fikciónál”, valójában erről beszélt.

Bárhová megyünk, bármit teszünk, jelképekkel vagyunk körülvéve, vagyis számunkra ismert dolgokkal, melyeket pillantásunkra sem méltatunk, vagy ha mégis, akkor sem látjuk meg őket. Ha valaki egyszer elmesélné neked, hogy pontosan mit látott és mire gondolt, míg pár métert megtett az utcán, életed legtorzabb, legzavarosabb, legtöredékesebb képét kapnád tőle. És amíg el nem jut egy ilyen helyre, mint ez, addig soha senki a legcsekélyebb figyelmet sem szenteli annak, ami körülötte van. Mit sem számít az, hogy az ember itt elmúlt eseményeket szemlél; a lényeg az, hogy tisztábban lát, mint addig bármikor, csak mert egyszer megpróbálkozik vele.

És most térjünk rá erre a „harminchárom” ügyre. Nem hinném, hogy annál nagyobb megrázkódtatás érheti az embert, mint ha ráeszmél, hogy másvalakinek az emlékeit hordozza. Az én túlontúl fontos, semhogy engedné erre az útra tévedni az embert. De gondold meg: az egész gondolkodásod kódolva van, s mindössze az egytizedét tudod megfejteni. Következésképpen egy olyan rejtjelértelmezéssel kerülsz szembe, amelytől visszariadsz. Hát nem látod be, hogy csak akkor találhatod meg a kulcsát, ha felhagysz azzal, hogy kitérj előle?

– Úgy érti, hogy... hogy valaki másnak az emlékei kezdtek életre kelni bennem?

– Egy ideje olybá tűnik számodra, és ez azért már jelent valamit. Hogy mit, azt próbáljuk most kitalálni.

– Jól van. – Émelyegtem. Fáradt voltam. És hirtelen ráeszméltem, hogy ez az émelygés és fáradtságérzet egy lehetőség, amivel megpróbálhatok kikerülni belőle.

– A Baba három – mondta Stern.

Lehet, hogy a Baba. Lehet, hogy én, lehet, hogy három, harminchárom, lehet, hogy én, hogy Kew, lehet.

– Kew! – üvöltöttem el magam. Stern nem szólt semmit. – Ide figyeljen, én nem tudom, miért, de azt hiszem, tudom, hogyan kell eljutni ide, de az biztos, hogy nem így. Nem bánná, ha valami mással próbálkoznék?

– Te vagy a doktor – mondta.

Nevetnem kellett. Aztán lehunytam a szemem.

Ott, túl a sövényen, túl minden növényen, kövéren villogtak az ablakok fölébem, föl, egészen az égre. Zölden, tisztán, takarosán nyúlt a messzeségbe a pázsit, s itt a virágok is mind féltek, hogy szirmaik lehullanak, ha jön egy fuvallat. – Cipőben lépdeltem föl a kocsifelhajtón. Cipőt kellett húznom, s ettől a lábam nem tudott lélegezni. Hiába nem akartam, föl kellett mennem a házhoz.

A nagy fehér oszlopok közt haladtam fölfelé a lépcsőn, s közben az ajtót néztem. Bárcsak keresztülláthatnék rajta, gondoltam, de túlságosan fehér és vastag volt. Egy ablak is volt ugyan, fölötte egy legyező alakú dísszel, de túl magasan, és egyébként is színes volt benne az üveg. Kezemmel rácsaptam az ajtóra, amitől piszkos folt maradt rajta.

Nem történt semmi, így aztán megint rácsaptam egyet. Akkor kinyílt, s ott állt előttem egy magas, enyhén színes bőrű nő.

– Mit akarsz? – kérdezte.

Mondtam, hogy találkoznom kell Kew kisasszonnyal.

– Kew kisasszony viszont nem akar találkozni egy ilyen alakkal, mint te – jelentette ki a nő. Nagyon hangosan beszélt. – Piszkos az arcod.

Kezdtem feldühödni. Már az is jócskán felidegesített, hogy fényes nappal, emberek közé keveredve, el kellett jönnöm ide.

– Az arcomnak ehhez semmi köze! – kiabáltam. Hol van Kew kisasszony? Menjen, és hívja ide!

– Ilyen hangon nem beszélhetsz velem! – kapkodott levegő után a nő.

– Én magával sehogy se akarok beszélni – vágtam vissza. – Engedjen be. – Jó lett volna, ha Janie velem van. Janie el tudta volna távolítani. De most magamnak kellett boldogulnom. És nem voltam elég gyors. Mielőtt még akár csak egy átkot is kimondhattam volna rá, a nő bevágta az ajtót.

Akkor elkezdtem rugdosni. Most hálás voltam, hogy van rajtam cipő. Kis idő múlva fölrántotta az ajtót, de megint olyan hirtelen, hogy majdnem nekem jött. A kezében egy söprűt tartott.

– Menj innen, te kis piszok, különben rendőrt hívok! – ripakodott rám. És úgy meglökött, hogy elestem.

Én fölálltam, s rávetettem magam. Ő hátralépett, rám sózott a söprííjével, de én közben becsúsztam mellette, s akkor már az ajtón belül voltam. A nő eszeveszetten rikácsolva jött nekem, de én kikaptam a kezéből a söprűt, s eközben valaki azt kiáltotta gágogó libahangon, hogy „Miriam!”.

Megdermedtem, a nő meg hisztérikus rohamot kapott.

– Jaj, Alicia kisasszony, vigyázzon! Meg fog ölni mindnyájunkat! Hívja a rendőrséget! Hívja a...

– Miriam! – hangzott fel újra a vadlibagágogás, és Miriam elhallgatott.

Fönt a lépcső tetején egy aszaltszilva arcú nő állt. Valami csipkés ruha volt rajta. Sokkal öregebbnek látszott, mind amennyi volt, talán mert úgy összeszorította a száját. Úgy sejtem, nagyjából harminchárom éves lehetett – harminchárom. A szeme közönséges volt, az orra kicsi.

– Maga Kew kisasszony? – kérdeztem.

– Én vagyok. Mit jelentsen az, hogy így betörtél hozzám?

– Beszélnem kell magával, Kew kisasszony.

– Ne mondd azt, hogy „kell”. Húzd ki magad, és beszélj.

– Hívom a rendőrséget – mondta a szobalány.

– Arra még van idő – fordult hozzá Kew kisasszony. – Nos, mit akarsz hát, te piszkos kis gyerek?

– Négyszemközt kell beszélnem magával – mondtam.

– Ne engedje meg neki, Alicia kisasszony! – kiabálta a szobalány.

– Maradj csendben, Miriam. Kisfiú, már szóltam, hogy ne mondd azt, hogy „kell”. Akármi mondanivalód van, Miriam előtt elmondhatod.

– A nyavalyát. – Mindketten hápogtak. – Egyed meghagyta, hogy ne tegyem.

– Alicia kisasszony, hát megengedi neki, hogy...

– Maradj csendben, Miriam! Fiatalember, beszélj tisztes... – És akkor hirtelen kikerekedett a szeme. Mit mondtál, kicsoda...

– Egyed.

– Egyed! – Ott állt a lépcsőn, s a kezét nézte. Majd azt mondta: – Miriam, elmehetsz. – És ahogy mondta, mintha nem is ugyanaz a nő lett volna.

A szobalány szóra nyitotta a száját, de Kew kisasszony úgy mutatott kifelé, mintha az ujját egy puska ravaszán tartaná. A szobalány elkotródott.

– Hé – szóltam utána –, itt a söprűje! – Már épp el akartam dobni, de Kew kisasszony odalépett hozzám, s kivette a kezemből.

– Erre – mondta, s intett, hogy menjek be vele egy akkora szobába, mint amilyen a mi folyónk, ott, ahol úszni lehet benne. A szoba telis-tele volt könyvvel, bőr borította az asztalok lapját, melyek sarkába aranyvirágokat véstek.

– Ülj le oda – mutatott egy székre. – Ne, várj még egy percet! – A kandallóhoz ment, egy dobozból újságot vett elő, s azt leterítette a szék ülésére. – Most már leülhetsz.

Leültem a papírra, ő meg odahúzott egy másik széket, de arra már nem tett papírt.

– Miről van szó? Hol van Egyed?

– Meghalt – feleltem.

Elsápadt, elakadt a lélegzete. Csak bámult rám mereven, míg el nem öntötte a szemét a könny.

– Rosszul van? – kérdeztem. – Rajta, hányjon nyugodtan. Attól majd megkönnyebbül.

– Meghalt? Egyed meghalt?

– Igen. A múlt héten jött egy hirtelen áradás, és amikor a rákövetkező éjjel kiment abban a rettenetes szélviharban, épp az öreg tölgyfa alatt ment el, pont améket alámosott a víz. Az meg rája dőlt.

– Rádőlt – suttogta. – Ó, nem... nem igaz.

– Igaz, de még mennyire az. Ma reggel temettük. Nem őrizgethettük tovább. Már kezdett osz...

– Hallgass! – A tenyerébe temette az arcát.

– Mi baj van?

– Egy perc, és rendben leszek –- mondta elhaló hangon. Fölállt, s hátat fordítva nekem a kandallóhoz ment. Amíg vártam, hogy visszajön, levettem az egyik cipőmet. Ám ő tovább beszélt hozzám onnan, ahol állt. – Te Egyed kisfia vagy?

– Igen. Ő mondta, hogy jöjjek el magához.

– Ó, drága gyermekem! – Futva jött vissza, s egy pillanatra azt hittem, mindjárt fölkap, de aztán megtorpant, s kicsit elfintorította az orrát. – Mi... mi is a neved?

– Gerry – feleltem.

– Nos, Gerry, mit szólnál hozzá, ha ezentúl itt élnél velem, ebben a szép nagy házban, és lenne sok szép új, tiszta ruhád meg hasonlók?

– Hát, nagyjából így volt elképzelve. Egyed azt mondta, jöjjek el magához. Azt mondta, magának annyi a dohánya, hogy azt se tudja, mit kezdjen vele, és még azt is mondta, hogy maga tartozik neki egy szívességgel.

– Egy szívességgel? – Ez szemmel láthatóan kellemetlenül érintette.

– Hát – próbáltam elmondani neki –, azt mondta, egyszer tett valamit magáért, s akkor maga azt mondta, hogy egy napon vissza fogja fizetni, ha képes lesz rá. Erről van most szó.

– Mit mondott neked erről? – Ez már megint a vadlibagágogás volt.

– Egy büdös szót se.

– Kérlek, ne használd ezt a szót – mondta, s lehunyta a szemét. Kisvártatva kinyitotta, s bólintott. – Megígértem, és meg is teszem. Mostantól kezdve itt élhetsz. Ha... ha akarsz.

– Az akaratnak ehhez semmi köze. Egyed mondta, hogy ezt csináljam.

– Itt boldog leszel – mondta a nő. Tetőtől talpig végigmért. – Erről gondoskodom.

– Oké. Mehetek a többiekért?

– A többiekért? A többi gyerekért?

– Igen. Mert nemcsak rólam van szó. Mindannyiunkról... az egész bandáról.

– Ne használj ilyen szavakat. – Hátradőlt a székében, elővett egy vacak kis zsebkendőt, a száját nyomogatta vele, s közben állandóan engem nézett. – És most mesélj nekem ezekről – a többi gyerekről.

– Hát, az egyik Janie, tizenegy éves, akárcsak én. Bonnié és Beanie nyolcévesek, ikrek, és itt van még Baba. Baba három.

 

Sikoltottam. Stern egy pillanat múlva már ott térdelt a heverő melett, s két kézzel nyomta le a fejemet, hogy ne tudjam ide-oda csapdosni.

– Ügyes fiú vagy – mondta. – Megtaláltad. Azt még ugyan nem találtad ki, hogy mi az, de most már legalább tudod, hogy hol van.

– Az már biztos – mondtam rekedten. – Kaphatnék egy kis vizet?

Egy termoszból vizet öntött nekem. Olyan hideg volt, hogy fájt. Elcsigázottan feküdtem vissza, mintha sziklát másztam volna.

– Még egy ilyet nem bírok ki – mondtam.

– Mára elég volt?

– És magának?

– Én addig csinálom, amíg te azt akarod, hogy csináljam.

Meghánytam-vetettem magamban a dolgot.

– Én szívesen folytatnám, de nem akarok ennyire kikészülni. Még nem.

– Ha meghallgatsz még egy pontatlan analógiát mondta Stern –, a pszichiátria olyan, mint egy autótérkép. Hogy eljussunk egyik helyről a másikra, számtalan^ különféle út kínálkozik.

– Én majd a hosszabbikon megyek – feleltem. A nyolcsávoson. Nem a hegyen át vezető dűlőúton. Csúszik a kuplungom. Hol kell bekanyarodnom?

Kuncogott. Tetszett a hangja.

– Mihelyt elhagytad azt a kaviccsal felszórt felhajtót.

– Voltam már ott. Van ott egy járhatatlanná vált híd.

– Az egész utat bejártad már. Indulj el a híd túloldaláról.

– Erre még sohasem gondoltam. Úgy képzeltem, az egészet, minden apró régzét végig kell csinálnom.

– Talán igen, talán nem, de a hídon csak akkor haladhatsz át könnyen, ha már mindent biztosítottál. Lehet, hogy a hídon nincs semmi értékes, lehet, hogy van, de nem juthatsz a közelébe, csak ha már mindenütt másutt körülnéztél. – Akkor induljunk – mondtam, mert valahogy elfogott a buzgóság.

– Nem utasítasz vissza egy tanácsot?

– Nem.

– Csak beszélj – mondta. – Ne akarj túl messzire jutni abban, amit elmondasz. Az az első alkalom, amikor nyolcéves, voltál – azt valóban átélted. A második alkalommal, amikor a gyerekekről volt szó, azt csak elmesélted. Aztán a tizenegy éves kori látogatást érezted is. Most újra csak beszélj.

– Rendben van.

Várt egy kicsit, aztán csendesen megszólalt:

– A könyvtárban. A többi gyerekről meséltél neki.

 

Meséltem neki... és akkor azt mondta... és történt valami, amire én felsikoltottam. Ő nyugtatgatott, én meg szidtam, átkoztam.

De ezen most nem gondolkodunk. Megyünk tovább.

A könyvtárban. A bőr, az asztal, és hogy képes leszek-e megtenni Kew kisasszonnyal azt, amit Egyed mondott.

Egyed azt mondta: „Él egy nő odafönt a dombtetőn, a magaslaton, a neve Kew. Neki kell majd gondot viselnie rátok. Hogy ezt megtehesse, el kell jutnotok hozzá. Tegyetek meg mindent, amit mond, de maradjatok együtt. Ne engedd meg, hogy bármelyikőtök megváljon a többiektől, érted? Ettől eltekintve öröme lesz bennetek Kew kisasszonynak, és ő is boldoggá tesz majd titeket. Tegyétek, amit mondok.” Ezek voltak Egyed szavai. És mintha acélkapocs tartana össze minden egyes szót, hogy az egész valami eltéphetetlen dologgá álljon össze. Nem általam eltéphetetlenné.

– Hol vannak a húgaid és a baba? – kérdezte Kew kisasszony.

– Elhozom őket.

– A közelben vannak?

– Eléggé. – Hogy erre nem szólt semmit, fölálltam. – Hamarosan visszajövök.

– Várj – mondta. – Én... nekem voltaképpen gondolkozni sem volt időm. Úgy értem... tudod, még föl kell készülnöm.

– Nem szükséges gondolkoznia, készen áll – feleltem. – Viszontlátásra.

Az ajtóból még hallottam, amint egyre emeltebb hangon mondja a magáét:

– Fiatalember, ha ebben a házban akarsz élni, meg kell tanulnod, hogy sokkal illedelmesebben viselkedj – és így tovább és így tovább.

– Oké, oké! – üvöltöttem vissza, s elmentem.

A derűs égboltról melegen sütött a nap, s egykettőre visszaértem Egyed házába. A tűz kialudt, Baba bűzlőtt. Janie feldöntötte a festőállványt, s most ott ült az ajtó mellett, a padlón, fejét a tenyerébe hajtva. Bonnie és Beanie egymást átölelve gubbasztottak egy széken; úgy összebújtak, mintha hideg volna idebent, pedig nem volt.

Ráütöttem Janie karjára, hogy magához térítsem. Fölemelte a fejét. Szürke szemében – vagy inkább zöldes volt? – valami különösséget láttam, leginkább olyasmit, mint amikor vizet öntünk egy pohárba, melynek alján ott maradt egy kevéske tej.

– Mi baj van? – kérdeztem.

– Mivel mi baj van? – kérdezett vissza.

– Veletek – mondtam.

– Fütyülünk az egészre, ha tudni akarod!

– Rendben van – mondtam –, de amit Egyed mondott, azt meg kell tennünk. Indulás.

– Nem.

Ránéztem az ikrekre. Hátat fordítottak nekem.

– Éhesek – közölte Janie.

– Akkor miért nem adsz nekik valamit?

Csak a vállát vonogatta. Leültem. Miért kellett Egyednek elmennie és szétlapíttatnia magát?

– Nem tudunk már keverülni – mondta Janie. Úgy látszott, ez a magyarázat mindenre.

– Nézd – mondtam –, most nekem kell Egyednek lennem.

Janie ezen elgondolkozott, Baba pedig rugdalózott. Janié ránézett.

– Nem tudsz – jelentette ki.<

– Tudom, honnan lehet beszerezni az élelmiszercsomagokat és a terpentint – győzködtem. – Tudom, hol találom azt a rugalmas mohát, amivel be szoktuk tömködni a gerendák réseit, tudok fát vágni, tudok mindent.

De nem tudtam mérföldekről odahívni Bonnie-t és Beanie-t, hogy nyissák ki az ajtót. Nem tudtam úgy szólni Janie-hez, hogy arra ő vizet hozzon, tüzet lobbantson, akkumulátort töltsön. Nem tudtam elérni, hogy keverüljünk.

Sokáig ültünk ott ebben az állapotban. Aztán hallottam, hogy nyikorog a bölcső. Fölnéztem. Janié belebámult a bölcsőbe.

– Jól van – mondta. – Menjünk.

– Ki mondja ezt?

– Baba.

– Most ki irányítja itt a dolgokat? – kérdeztem dühösen. – Én vagy Baba?

– Baba – felelte Janie.

Fölálltam, s odaléptem, hogy szájon vágjam, de aztán megálltam. Ha Baba elérte, hogy azt tegyék, amit Egyed mondott, akkor az teljesülni fog. De ha én most erőszakoskodni kezdek velük, akkor nem fog teljesülni. Ezért aztán nem szóltam semmit. Janié fölállt, és kiment az ajtón. Az ikrek utánanéztek. Aztán Bonnie eltűnt. Beanie fölkapta ruháit, s ő is kiment. Kivettem Babát a bölcsőből, s átfektettem a vállamon.

Jobb volt így, hogy mindnyájan odakint vagyunk. A nap már jócskán előrehaladt, meleg volt. Az ikrek mókusként cikáztak a fákon, Janie meg én pedig úgy bandukoltunk, mintha strandolni indultunk volna, vagy ilyesmi. Amikor Baba rúgkapálni kezdett, Janié nézte egy ideig, majd megetette, és akkor megnyugodott.

Közeledvén a városhoz, szerettem volna, ha mindnyájan közelebb húzódunk egymáshoz, de szólni nem mertem. Nyilván Baba mondhatta ki helyettem. Az ikrek visszajöttek hozzánk; Janie odaadta a ruháikat, s attól kezdve úgy ballagtak előttünk, mint a legilledelmesebb gyerekek. Nem tudom, ezt hogy csinálta Baba. Mert az biztos, hogy utálták ezt a fajta sétálást.

Nem is volt semmi bajunk, kivéve azzal a fickóval, akivel Kew kisasszony háza közelében, az utcán találkoztunk. Amikor megállt, s ránk tátotta a száját, Janié csak ránézett, s ettől a kalapja olyan mélyen leszaladt a szemére, hogy majd kiszakadt a fickó nyaka, mire újból visszatolta a kalapot a fejére.

Amikor odaértünk a házhoz, képzelje csak, látom, hogy valaki lemosta az ajtóról a piszkot, amit én kentem rá. Most fél kézzel a nyakamban heverő Baba karját fogtam, a másikkal meg a bokáját, így, szabad kezem nem lévén, megint megrúgtam, s megint bepiszkoltam az ajtót.

– Van itt egy nő, Miriamnak hívják – mondtam Janie-nek. – Az akármit mond, küldd a pokolba.

Kinyílt az ajtó, s ott állt Miriam. Egy pillantást vetett ránk, s vagy két métert ugrott hátra. Mi meg benyomultunk. Amikor Miriam lélegzethez jutott, elsikoltotta magát:

– Kew kisasszony! Kew kisasszony!

– Menj a pokolba – mondta Janie, és rám nézett. Nem tudtam, mit tegyek. Először fordult elő, hogy Janié megtette, amire felszólítottam.

Kew kisasszony megjelent, s lejött a lépcsőn. Most másik ruha volt rajta, de az is éppolyan idétlen, éppolyan csipkés. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki belőle; most így, nyitott szájjal várta, hátha történik valami. Aztán csak megszólalt:

– Legyen velünk az irgalmas Úristen!

Az ikrek odaálltak elébe, s szájtátva néztek föl rá. Miriam a falhoz surrant, s tőlünk tisztes távolságban valósággal végiglopakodott mellette egészen az ajtóig, hogy bezárja.

– Kew kisasszony – szólalt meg –, ha ezekről a gyerekekről mondta azt, hogy itt fognak élni, akkor én elmegyek!

– Menjen a pokolba – mondta Janié.

Ebben a pillanatban Bonnie lekuporodott a szőnyegre – Miriam pedig egy rikoltással rávetette magát, s megragadta Bonnie karját, hogy fölrántsa. Csakhogy Bonnie eltűnt, Miriam pedig ott maradt, kezében egy kis ruhával, arcán a lehető legostobább kifejezéssel. Beanie eközben úgy vigyorgott, hogy majd kétfelé vált a feje, és őrült integetésbe fogott. Csak néztem, mire ez a nagy integetés, hát látom, hagy odafönt, a lépcsőkarfa tetején, mint valami szajkó, gubbaszt Bonnié pucéron.

Kew kisasszony megfordult, s amikor meglátta, csak lehuppant a lépcsőre. Miriam is összerogyott, mintha leütötték volna. Beanie fölkapta Bonnie ruháját, s Kew kisasszony mellett fölsétálva a lépcsőn, odaadta neki. Bonnié felöltözött. A magába roskadt Kew kisasszony fölpillantott. Bonnie és Beanie kéz a kézben lépdeltek lefelé a lépcsőn, s odajöttek hozzám. Ott megálltak, s szájtátva néztek Kew kisasszonyra.

– Mi van vele? – kérdezte Janie.

– Néha rájön a rosszullét – feleltem.

– Menjünk haza.

– Nem.

Kew kisasszony a lépcsőkorlátba kapaszkodva felhúzta magát. Egy kis ideig még ott állt, behunyt szemmel, majd hirtelen kihúzta magát – így legalább tíz centivel magasabbnak látszott –, és határozott léptekkel odajött hozzánk.

– Gerard – gágogta.

Azt hiszem, ezután valami mást akart mondani – de hirtelen mintha észbe kapott volna, s ujjával felém bökött.

– Az ég szerelmére, mi az?

Hirtelenjében nem is értettem, ezért megfordultam, s a hátam mögé vetettem egy pillantást.

– Micsoda?

– Az! Az ott!

– Ó! Az Baba.

Lekanyarítottam a vállamról, s elébe tartottam, hogy megnézhesse. Akkor felnyögött, odaugrott, s elvette tőlem. Eltartotta magától, újra felnyögött, szegény kis párának nevezte, s odarohant a színes üvegű ablakhoz, hogy letegye alája, a párnákkal végigrakott, hosszú padra. Fölébe hajolt, s az öklét harapdálva nyöszörgött. Aztán felém fordult.

– Mióta van ilyen állapotban? Én Janie-re néztem, ő meg rám.

– Mindig is ilyen állapotban volt – feleltem. Akkor egy kicsit köhécselt, krákogott, majd a földön elnyúlva fekvő Miriamhoz szaladt. Jobbról-balról pofon ütötte néhányszor, mire Miriam fölült, s ránk nézett. Lehunyta a szemét, megremegett, s szinte Kew kisasszony testén fölkúszva nagy nehezen talpra állt.

– Szedd össze magad – sziszegte Kew kisasszony. Hozz egy tál meleg vizet és szappant. Mosdókesztyűt. Törülközőket. Siess! – Jókorát taszított Miriamon, aki megtántorodott, belekapaszkodott a falba, majd kirohant.

Kew kisasszony visszament Babához, fölébe hajolt, s összepréselt szájjal gügyögött neki valamit.

– Miatta ne izgassa magát – mondtam. – Nincs vele semmi baj. Éhesek vagyunk.

Úgy nézett rám, mintha megütöttem volna.

– Ne szólj hozzám!

– Nézze – magyaráztam –, ez nekünk se jobb, mint magának. Ha Egyed nem mondja, mink sose jöttünk volna. Nagyon jól megvoltunk ott, ahol voltunk.

– Ne mondd azt, hogy „mink” – mondta Kew kisasszony, majd egyenként végigmustrált bennünket. Aztán elővette s megint a szájához nyomta azt a hülye kis zsebkendőjét.

– Látod? – szóltam Janie-nek. – Folyton fölkavarodik a gyomra.

– Hohó – mondta Bonnie.

Kew kisasszony hosszasan nézett rá.

– Gerard – szólalt meg kissé fojtott hangon. – Mintha azt mondtad volna, hogy ezek a gyerekek a húgaid.

– És?

Úgy nézett rám, mintha tényleg hibbant volnék.

– Nekünk, Gerard, nem szoktak kis színes bőrű lánykák a húgaink lenni.

– Nekünk szoktak – mondta Janie.

Kew kisasszony szaporán lépdelve járkált föl-alá.

– Rengeteg dolgunk lesz – mondta, leginkább magához beszélve.

Miriam jött be egy nagy, ovális tállal s a karján törülközőkkel, miegymással. Letette a tálat a padra, Kew kisasszony meg belenyomta a kézfejét a vízbe, majd fölemelte s minden teketória nélkül belemártotta Babát. Baba rúgkapálni kezdett.

– Várjon csak – léptem előre. – Álljon csak meg. Mit képzel, mit fog itt csinálni?

– Fogd be a szád, Gerry – szólt rám Janie. – Baba azt mondja, minden rendben.

– Rendben? Vízbe fogja fojtani!

– Nem, nem fogja. Hallgass már.

Kew kisasszony habot vert a szappanból, rákente Babára, majd ide-oda forgatta, még a haját is megmosta, s a végén bebugyolálta egy nagy fehér törölközőbe. Miriam szájtátva nézte, ahogy Kew kisasszony Baba köré csavart egy konyharuhát, mintha az nadrág volna. Amikor elkészült, senki meg nem mondta volna, hogy ez ugyanaz a baba. Addigra a kisasszony is jobb állapotba került, bár még nehezen vette a levegőt, a száját meg még szorosabbra zárta. Átadta a babát Miriamnak.

– Fogd a szegény kis párát, és tedd a...

De Miriam elhátrált.

– Sajnálom, Kew kisasszony, de engem nem érdekel, én már megyek is.

Na, lett erre gágogás!

– Nem hagyhatsz magamra ebben a nehéz helyzetben! Ezeknek a gyerekeknek segítségre van szükségük. Nem vagy képes rá, hogy ezt magadtól belásd?

Miriam egy futó pillantást vetett rám, aztán Janie-re. Reszketett.

– Maga nincs biztonságban, Alicia kisasszony. Ezek itt nemcsak szutykosak. Bolondok is!

– Ők magukra hagyott áldozatok, és ha mi így el lennénk hagyatva, lehet, hogy nálunknál rosszabb ember nem élne a világon. És ne használj olyan szót, hogy „szutykos”! Gerard!

– Mi van?

– Ne mondd... jaj, istenem, annyi dolgunk van! Gerard, ha te meg a... szóval ha ti mind itt fogtok élni, akkor nagyon sok dologban meg kell változnotok. Nem élhetünk egy fedél alatt, ha úgy viselkedtek, ahogy eddig. Értitek?

– Ó, hogyne. Egyed meghagyta, hogy tegyünk meg mindent, amit mond, hogy öröme legyen bennünk.

– És meg fogtok tenni mindent, amit mondok?

– Épp most mondtam, nem?

– Gerard, meg kell tanulnod, hogy velem nem beszélhetsz ilyen hangon. Nos, fiatalember, és ha azt mondom, hogy azt is meg kell tennetek, amit Miriam mond, megteszitek?

– Ezzel mi a helyzet? – fordultam Janie-hez.

– Megkérdezem Babát. – Janié Babára nézett, aki a kezével kalimpált, s valamit hadrikált is hozzá. – Oké – mondta Janie.

– Gerard, kérdeztem tőled valamit – szólt Kew kisasszony.

– Ne idegeskedjen – válaszoltam. – Tisztáznom kellett, nem? Nos, ha akarja, akkor hallgatni fogunk Miriamra is.

– Hallottad, Miriam? – fordult Kew kisasszony a nőhöz.

Az visszanézett rá, aztán ránk, s a fejét csóválta. Bátortalanul nyújtotta a kezét Bonnie-nak és Beanie-nek.

Ők nyomban odaléptek hozzá. Kétoldalt megfogták a kezét, s vigyorogva néztek föl rá. Lehet, hogy közben valami ördögi komiszságon törték a fejüket, de azért nagyon helyes kölyköknek látszottak. Miriam szája megrándult, s egy másodpercre olyan érzésem támadt, hogy mindjárt emberarca lesz.

– Rendben van, Alicia kisasszony – mondta. Kew kisasszony akkor odament hozzá, átadta neki a kisbabát, és Miriam elindult vele föl, az emeletre. A kisasszony minket is Miriam után terelt. Mindnyájan^ fölmentünk az emeletre.

És akkor kezelésbe vettek bennünket, és abba se hagyták három évig.

 

– Pokoli volt – vallottam be Sternnek.

– Nehéz dolguk lehetett.

– Igen, azt hiszem, az volt. De nekünk is. Nézze, mi pontosan úgy akartunk csinálni mindent, ahogy Egyed mondta. Ebben semmi a világon meg nem gátolt volna bennünket. Kezünk-lábunk meg volt kötve, a legapróbb dologig meg kellett tennünk mindent, amire Kew kisasszony felszólított bennünket. De mintha ezt ő és Miriam egyáltalán nem értették volna meg. Ők minden bizonnyal úgy érezték, hogy minden apró lépésért nekik kell megküzdeniük. Pedig csak annyi dolguk volt, hogy megértessék velünk, mit akarnak, s mi már csináltuk is. Ez rendjén is van, ha például olyasmiről volt szó, hogy ne feküdjek egy ágyba Janie-vel. Kew kisasszony rettenetes patáliát csapott emiatt. A viselkedéséből ítélve az ember azt hihette volna, hogy legalábbis a koronaékszereket raboltam el.

Ám az olyasfajta felszólítások, hogy „úgy kell viselkednetek, mint kis hölgyeknek és uraknak”, a világon semmit sem mondtak. Márpedig három utasításából kettő ilyen volt. „Ah, ah – sopánkodott mindig –, ez a nyelv, ez a nyelv!” Ezt nagyon sokáig egyáltalán nem értettem. Végül megkérdeztem tőle, hogy mi az ördögre gondol, és akkor nagy nehezen kirukkolt vele. De maga érti, hogy mire gondolok.

– Hogyne – mondta Stern. – Aztán idővel könnyebb lett?

– Komoly baj mindössze kétszer volt, egyszer az ikrekkel, egyszer meg Babával. Ez viszont valóban nagy baj volt.

– Mi történt?

– Az ikrekkel? Hát, amikor körülbelül már egy hete ott voltunk, kezdtük észrevenni, hogy valami nincs rendjén. Úgy értem, Janie meg én kezdtük észrevenni. Feltűnt, hogy szinte sohasem láthatjuk Bonnie-t és Beanie-t. Olyan volt, mintha a ház két ház volna, az egyik Kew kisasszonyé, Janie-é és az enyém, a másik meg Miriamé és az ikreké. Gyanítom, hogy ha a dolgok eleinte nem olyan zűrösek – például nem kényszerítenek bennünket vadonatúj ruhákba, nem kell mindig éjszaka aludnunk meg hasonlók –, már korábban is felfigyeltünk volna rá. De a dolog úgy állt, hogy mindannyiunkat kicsaptak az udvarra játszani, és amikor eljött az ebéd ideje, az ikreket Miriamhoz terelték, míg mi Kew kisasszonnyal ettünk. Janié meg is kérdezte:

– Az ikrek miért nem esznek velünk?

– Rájuk Miriam vigyáz, drágám – felelte Kew kisasszony.

– Értem – nézett rá Janie azzal a különös tekintettel.

– Engedje meg, hogy itt egyenek, és én majd vigyázok rájuk.

Kew kisasszony vonallá keskenyedett szájjal mondta:

– Ők színes bőrű kislányok, Jane. És most láss hozzá az ebédedhez.

Ez persze a világon semmit sem magyarázott meg se nekem, se Janie-nek.

– Azt akarom, hogy velünk egyenek – szólaltam meg én is. – Egyed azt mondta, hogy maradjunk együtt.

– De hiszen együtt vagytok – mondta a kisasszony. – Mind együtt lakunk, ugyanabban a házban. Mind ugyanazt az ételt esszük. Ne vitatkozzunk többet erről.

Én Janie-re néztem, ő rám nézett, s azt mondta:

– Akkor hát miért nem élhetjük mindnyájan ugyanazt az életet, s miért nem ehetünk mind együtt, ebben a szobában?

Kew kisasszony letette a villáját, és szigorú képet vágott.

– Elmagyaráztam nektek, s azt is megmondtam, hogy erről nem vitázunk tovább.

Én akkor arra gondoltam, hogy így tényleg nem jutunk semmire. Fogtam magam, hátrahajtottam a fejem, és elkiáltottam magam:

– Bonnie! Beanie! – És hopp, már ott is voltak. Na, akkor aztán elszabadult a pokol. Kew kisasszony kizavarta őket, ők persze nem mentek, ellenben berontott Miriam, kezében az ikrek ruháival, de nem tudta elkapni őket, és Kew kisasszonynak kellett rájuk gágognia, és a végén rám is. Ez már aztán több a soknál, mondta. Nem mondom, lehet, hogy nehéz hete volt, de nekünk is. Végül ránk parancsolt, hogy menjünk innen.

Én rögtön mentem Babáért, és indultam kifelé, és jött velem Janie is és az ikrek is. Kew kisasszony megvárta, míg mindnyájan kilépünk az ajtón, aztán már csak arra lettünk figyelmesek, hogy futva jön utánunk. Meg is előzött, majd megállt előttem, s ezzel mindőnket megállásra kényszerített.

– Hát így teljesítitek Egyed kívánságait? – kérdezte. Igen, mondtam erre én. Ő meg erre azt mondta, hogy tudomása szerint Egyednek az volt a kívánsága, hogy maradjunk vele. Mire én:

– Igen, de azt még jobban akarta, hogy együtt maradjunk.

Menjünk vissza a házba, mondta ő, és beszélgessünk. Janie megkérdezte Babát, Baba azt mondta, oké, így aztán visszamentünk. Volt hátul egy helyiség, üvegezett veranda, melyből egy ajtó az ebédlőbe nyílt, egy másik meg a konyhába; azontúl mindnyájan ott étkeztünk – Kew kisasszony pedig egyedül evett. De e szokatlan szóváltás következtében történt valami fura dolog.

– Micsoda? -- kérdezte Stern. Elnevettem magam.

– Miriam. Úgy nézett ránk, s úgy is beszélt, mint eddig, de az étkezések között süteményeket kezdett dugdosni nekünk. Tudja, évekbe telt, mire rájöttem, miről volt itt szó voltaképpen. Komolyan mondom. Abból, amit megtudtam az emberekről, úgy tűnik, mintha két hadsereg harcolna a fajok érdekében. Az egyik azért, hogy szétválassza, a másik meg hogy összehozza őket. Csak azt nem értem, miért viseli mindkettő annyira a szívén ezt a dolgot! Miért nem hagyják a csudába az egészet?

– Nem tehetik. Tudod, Gerry, az embereknek szükségük van a hitre, hogy valami módon felsőbbrendűek. Te, Egyed és a kölykök – nos, ti egy nagyon szoros kis egységet alkottatok. Nem éreztétek úgy, hogy egy kicsit jobbak vagytok, mint mindenki más a világon?

– Jobbak? Hogy lehettünk volna jobbak?

– Hát akkor mások.

– Talán igen, de nem gondolkoztunk róla. Mások, igen – de nem jobbak.

– Egyedi eset vagytok – szögezte le Stern. – Most pedig folytasd, meséld el a másik bajt, amit átéltetek. A Babával kapcsolatosat.

– Igen, a Baba. Hát, az már egy-két hónappal azután volt, hogy beköltöztünk Kew kisasszonyhoz. Addigra a dolgok már valóban kezdtek elrendeződni... Megtanultuk a szokásos „igen, asszonyom, nem, asszonyom” stílust, és Kew kisasszony iskolára is befogott már bennünket – délelőtt-délután meghatározott ideig,'heti öt napon át. Janie már jó ideje nem törődött Babával, az ikrek pedig mentek, ahova mentek. Mulatságos volt. Kew kisasszony szeme láttára bukkantak föl hol itt, hol ott, s ő nem hitte el, amit látott. Túlságosan zavarta, hogy a legváratlanabb pillanatokban jelennek meg meztelenül. Nagyon boldog volt, amikor ezt később abbahagyták. Kew kisasszony sok minden miatt volt boldog. Évek óta nem találkozott senkivel, évek óta! Még a mérőórákat is kívülre helyeztette el, hogy soha senkinek még csak be se kelljen lépnie a házba. De most, hogy mi ott voltunk, kezdett föléledni. Nem hordta azokat az öregasszonyos ruhákat, és elindult azon az úton, hogy emberi külseje legyen. Olykor még az is megesett, hogy együtt evett velünk.

Egy szép napon azonban különös érzésre ébredtem. Úgy éreztem, mintha valaki, mialatt aludtam, ellopott volna tőlem valamit, csak azt nem tudtam, mit. Kimásztam az ablakon, végigmentem a párkányon Janie szobájáig, amit nem lett volna szabad megtennem. Még ágyban volt. Bementem és fölébresztettem. Most is előttem van a szeme, ahogy résnyire kinyitja, még mintegy álomban, aztán a következő pillanatban már teljesen ébren van. Nem is kellett szólnom, hogy valami baj történt. Tudta, s azt is tudta, hogy mi.

– Baba eltűnt! – mondta.

Akkor már nem törődtünk vele, ki fog fölébredni. Kirohantunk a szobájából, letrappoltunk a hallba, majd be a kis szobába, melynek a végében Baba szokott aludni. Nem fogja elhinni. A díszes kiságya, a fehér fiókos szekrény, a csörgők, egyszóval az összes holmija mind eltűnt, és csak egy íróasztal állt ott. Úgy értem, az egész olyan volt, mintha Baba ott se lett volna soha.

Egy szót se szóltunk, csak sarkon fordultunk, és berontottunk Kew kisasszony hálószobájába. Én csak egyszer jártam ott, és Janie is csak párszor. De akár tilos volt, akár nem, most nem számított. Kew kisasszony az ágyában feküdt, befont hajjal. De mire odaértünk, teljesen fölébredt. Fölnyomta magát, mígnem hátát az ágytámlának vetve nézett végig rajtunk hűvös tekintettel.

– Mit jelentsen ez?

– Hol van Baba? – üvöltöttem vissza.

– Gerard, semmi szükség rá, hogy kiabálj – mondja erre ő.

Janie igazán nyugodt gyerek volt, de erre már ő is megszólalt:

– Jobban teszi, Kew kisasszony, ha megmondja nekünk, hol van. – És maga is megrémült volna tőle, ha akkor látja.

Kew kisasszony így aztán egyik pillanatról a másikra ledobta magáról azt a merev álarcot, s felénk nyújtotta a kezét.

– Sajnálom, gyerekek. Igazán sajnálom, de én csak a legjobbat tettem. Elküldtem Babát. Elment oda, ahol magához hasonló gyerekekkel élhet együtt. Mi itt nem tudjuk őt igazán boldoggá tenni. Ti is tudjátok.

– Soha nem mondta nekünk, hogy nem boldog – jelentette ki Janie.

Kew kisasszonyból tompa kacagás tört fel.

– Mintha bizony tudna beszélni a szegény kis pára!

– Jobban teszi, ha visszahozza – mondtam. – Magának fogalma sincs, mivel játszik. Megmondtam, hogy nem szakadhatunk el egymástól.

Kezdett dühbe jönni, de uralkodott magán.

– Megpróbálom elmagyarázni neked, drágám mondta. – Te és Janie, sőt még az ikrek is, mind normális, egészséges gyerekek vagytok, akik ha felnőttök, derék férfiak és asszonyok lesztek. De szegény Baba – ő más. Ő nem fog megnőni, és nem fog járni meg játszani, mint a többi gyerek.

– Az nem számít – vágott közbe Janie. -- Semmi szükség nem volt rá, hogy elküldje innen.

– Igen. Jobban teszi, ha visszahozza, de gyorsan – csatlakoztam Janie-hez.

De erre már tényleg felpaprikázódott.

– Sok egyéb között, ha jól emlékszem, arra is megtanítottalak benneteket, hogy ne parancsolgassatok az idősebbeknek. Most pedig menjetek, öltözzetek föl a reggelihez, s erről több szó ne essék köztünk!

Erre én, amilyen szelíden csak tudtam, azt válaszoltam:

– Kew kisasszony, maga fogja akarni, hogy most azonnal visszahozza őt. De hamarosan vissza is hozza őt. Máskülönben...

Akkor ő kiugrott az ágyából, és kizavart bennünket a szobából.

 

Egy időre elhallgattam, de aztán Stern azt kérdezte:

– Mi történt?

– Ó – feleltem –, hát visszahozta. Ha jól meggondolom – tettem hozzá nevetve –, most talán mulatságosnak tűnik. Majdnem három hónapig főnökösködött rajtunk, parancsolgatott nekünk, és aztán egyik pillanatról a másikra mi szabtuk meg a törvényt. Mi addig mindent megtettünk, hogy olyanok legyünk, amilyennek ő képzeli, de Isten a tanúm, ezúttal túl messzire ment. Attól a pillanattól kezdve, hogy ránk csapta az ajtaját, kezelésbe vettük. Az ágya alatt lévő nagy porcelánedény egyszer csak fölemelkedett a levegőbe, és nekirepült a toalett-tükrének. Utána kinyílt a szekrény egyik fiókja, kiszállt belőle egy kesztyű, és jól pofon vágta.

Visszamenekült az ágyba, de akkor meg egy nagy darab vakolat esett le a plafonról, pontosan fölötte. Pici fürdőszobájában megeredt a csapból a víz, a dugó a helyére pottyant, s épp amikor kezdett túlfolyni, a ruhái mind leestek a fogasról. Ki akart menekülni a szobából, de az ajtó beragadt, s amikor nagyot rántott a kilincsen, az ajtó könnyedén kitárult, s ő végigzuhant a padlón. Akkor újra becsapódott az ajtó, amit újabb vakolathullás követett. Mi meg visszamentünk, s ott álltunk és bámultuk őt. Sírt. Addig nem is tudtam, hogy képes rá.

– Visszahozza Babát?

Ő meg csak feküdt ott, és sírt. Egyszer aztán fölnézett ránk. Mondhatom, szánalmas volt. Fölsegítettük, s elvezettük egy székhez. Hol minket nézett, hol a tükörben magát, aztán meg a repedt mennyezetet, s végül azt suttogta:

– Mi történt? Mi történt?

– Elvitte Babát – feleltem. – Ez történt.

Ő erre fölugrott, s nagyon halkan, nagyon ijedten, de nagyon határozottan azt mondta:

– Valami nekiment a háznak. Egy repülőgép. Vagy talán földrengés volt. Reggeli után majd beszélünk Babáról.

– Adj még neki, Janie – mondtam.

Egy jókora vízgömb loccsant szét az arcán meg a mellén, amitől a hálóinge a testéhez tapadt; az ilyenek a lehető legkínosabban érintették. A hajfonatai kimerevedtek a levegőben, mind följebb és följebb ágaskodtak, mígnem őt magát is álló helyzetbe kényszerítették. Amikor üvöltésre készülve eltátotta a száját, az öltözőasztalkán heverő púderpamacs belecsapódott. Kiráncigálta, és azt kiabálta sírva:

– Mit műveltek? Mit műveltek?!

De Janie csak nézett rá magabiztos arccal, kezét összekulcsolva a háta mögött.

– Mi nem csináltunk semmit.

– Még nem – tettem hozzá. – Visszahozza Babát?

– Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! – sikítozta. Ne beszéljetek többet arról a mongoloid idiótáról! Ez senkinek se jó, még neki se. Hogy hihettem el egyáltalán, hogy az enyém?

– A patkányokat, Janie – mondtam.

A lambéria mentén futkosás neszei hallatszottak. Kew kisasszony a tenyerébe temette az arcát, és beleroskadt a székbe.

– Nem lehetnek patkányok – nyöszörögte. – Itt nincsenek patkányok. – Aztán vinnyogást hallottunk, mire ő teljesen összeomlott. Látott már teljesen összeomlott embert?

– Láttam – felelte Stern.

– Én addigra már a végsőkig fel voltam hergelődve – folytattam –, de ez szinte már nekem is túl sok volt. De hát nem lett volna szabad elküldenie Babát. Beletelt egy-két órába, mire föl tudta emelni a telefont, de még ebéd előtt visszakaptuk Babát – fejeztem be nevetve.

– Mi olyan mulatságos?

– Mintha soha többé nem tudott volna visszaemlékezni arra, hogy pontosan mi történt vele. Körülbelül három héttel ezután hallottam, ahogy Miriamnak beszélt róla. Azt mondta, hirtelen megsüllyedt a ház. Meg hogy milyen jól tette, hogy Babát elküldte arra az orvosi felülvizsgálatra – meg is sérülhetett volna a szegény kis pára. Szerintem maga is elhitte.

– Elképzelhető. Az ilyesmi gyakran megesik. Az ember nem hiszi el azt, amit nem akar elhinni.

– Maga mennyit hisz el ebből? – szegeztem neki váratlanul a kérdést.

– Már mondtam neked... nincs jelentősége. Sem elhinni, sem kétségbe vonni nem akarom.

– Tőlem nem kérdezte, mennyit hiszek el belőle.

– Nem kellett megkérdeznem. Te magad fogod eldönteni.

– Maga jó elmeorvos?

– Azt hiszem, igen – felelte. – Kit öltél meg? A kérdés teljesen készületlenül ért.

– Kew kisasszonyt – válaszoltam, de rögtön utána el is káromkodtam magam. – Nem akartam megmondani magának.

– Ne izgasd magad miatta – mondta. – Miért tetted?

– Azért jöttem ide, hogy megtudjam.

– Teljes szívedből gyűlölhetted.

Sírva fakadtam. Tizenöt évesen így sírni!

 

Hagyott időt, hogy túljussak rajta. Eleinte csak különféle hangok, morgások, nyüszítések törtek ki belőlem, valósággal felsértették a torkomat. Mire folyni kezdett az orrom, ki hinné, hogy a nagyobbik részén már túl is voltam? És a végén – a szavak.

– Tudja, honnan jöttem? A legeslegrégebbi emlékem egy szájba vágás. Ma is látom, hogyan közelít felém az az ököl, akkora, mint a fejem. Mert sírtam. Azóta félek, nehogy sírva fakadjak. Sírtam, mert éhes voltam. Vagy mert fáztam. Vagy mindkettő. Aztán nagy hálótermekre emlékszem... aki a legtöbbet lopja, azé a legtöbb. Ha rossz vagy, kegyetlenül eltángálnak, ha pedig jó, akkor nagy jutalmat kapsz. A nagy jutalom az, hogy békén hagynak. Próbáljon így élni. Próbáljon úgy élni, hogy ebben az egész rohadt életben nincs annál csodálatosabb, nagyszerűbb dolog, mint ha kivívja, hogy a többiek békén hagyják!

Ilyen volt az a rövid időszak Egyeddel és a kölykökkel. Maga a csoda: tartozom valahova. Ez velem még sohasem történt meg. Két sárga villanykörte meg egy tűzhely, s fénybe borul tőlük az egész világ! Ez minden, ami van, s aminek valaha lennie kell.

Aztán a nagy váltás: tiszta ruha, főtt étel, napi öt óra az iskolában; Kolumbusz és Arthur király és egy 1925-ös könyv az állampolgári ismeretekről, melyből mindent megtudhatok a szennyvízülepítőkről. És az egésznek a tetejében ott egy hatalmas, négyszögletes jégtábla, a szemed előtt olvadozik, gömbölyűdnek a sarkai, és te tudod, hogy maga miatt, Kew kisasszony... az ördögbe is, ahhoz túlságosan uralkodott magán, hogy nyaljon-faljon bennünket, de az érzés, az megvolt benne. Egyed azért viselt gondot ránk, mert ez is az életéhez tartozott. Kew kisasszony gondot viselt ránk, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, ahogyan ő élt. Ezt ő meg akarta csinálni.

Hátborzongató elképzelése volt a „jóról” és téves felfogása a „rosszról”, de nem tágított tőlük, s ezekkel az eszményeivel megpróbált jókká faragni bennünket. Ha valamit nem értett, azt hitte, ő a hibás... és rettenetesen sok volt az, amit nem értett, s nem is érthetett meg soha. Mindaz, ami jól ment, a mi sikerünk volt, ami pedig rosszul, az ő hibája... Az az utolsó év ... ó, az remek volt.

– Tehát?

– Tehát megöltem. Hallgasson meg – mondtam, s úgy éreztem, gyorsan kell beszélnem. Nem az idő sürgetett, hanem meg kellett tőle szabadulnom. – Elmesélek mindent, amit csak tudok a dologról. Az egész napot, ami annak előtte volt, hogy megöltem. Reggel fölébredtem, az ágyneműm ropogós tiszta, a fehér csipkefüggönyön és a vidám, piros-kék elsötétítőn keresztül besüt a nap. Egy szekrény tele van a ruháimmal – érti? Az én ruháimmal! Azelőtt soha semmim se volt, semmi nem volt igazán az enyém... Odalent Miriam csörömpöl a reggelivel, az ikrek meg nevetnek. Vele nevetnek, érti? Nem egymás között, mint azelőtt mindig.

A szomszédos szobában Janie mozgolódik, dudorász, s tudom, hogy ha majd meglátom, sugározni fog az arca kívül-belül. Fölkelek. A forró víz forró, s a fogkrém csípi a nyelvemet. A ruhák pontosan rám illenek, és lemegyek a földszintre, és ők már ott vannak, és boldog vagyok, hogy látom őket, és ők is boldogok, hogy látnak engem, és mihelyt elhelyezkedünk az asztal körül, megjelenik a lépcsőn Kew kisasszony is, és akkor mindenki odakiált neki valamit.

És így telik el a délelőtt odaát, a tágas, hosszú nappaliban, ahol a tanítás folyik, s közben van egy szünet. Az ikrek, nyelvük hegyét kidugva, nem is írják, rajzolják a betűket, Janié pedig képet fest, ha annak van itt az ideje, igazi képet egy tehénről, fákkal s távolba vesző, sárgálló sövénnyel. És itt vagyok én, épp elvesztem egy másodfokú egyenlet két fele között, és Kew kisasszony odahajol hozzám, hogy segítsen, érzem a szekrényében tartott levendulazacskó illatát. Megemelem a fejem, hogy mélyebben beszívhassam, s közben hallom hátulról, a konyha felől, hogyan súrlódnak s kondulnak egymáshoz a tűzhelyen a teli fazekak.

És így múlik el a délután, folytatódik az iskola, még egy kis tanulás, aztán lehet kacagva kitódulni az udvarra. Az ikrek egymást hajkurásszák, ahová csak akarnak, oda futnak a két lábukon; Janié a leveleket tarkázza a képén, hogy olyanra sikerüljenek, amilyeneknek Kew kisasszony szerint lenniük kell. És Baba? Ő kapott egy nagy járókát. Már nem nagyon mozog, csak néz, néha gügyög, mindig jóllakott, és olyan tiszta, mint egy gyűretlen alufólia.

És aztán jön a vacsora, és jön az este, amikor Kew kisasszony fölolvas nekünk, és valahányszor más beszél a történetben, mindig elváltoztatja a hangját, ha pedig zavarja benne valami, akkor szaporán és suttogva olvas, de akkor is elolvassa minden betűjét.

És nekem mennem kellett, és meg kellett ölnöm. És ennyi.

– Hogy miért, azt nem mondtad – szólt Stern.

– Hülye maga, vagy mi?! – ordítottam.

Stern nem szólt semmit. Én hasra fordultam a heverőn, államat a kezemre támasztottam, és ránéztem. Sohasem tudtam, mi zajlik benne, de volt egy olyan érzésem, hogy most tanácstalan.

– Elmondtam, miért.

-- Nekem ugyan nem.

Hirtelen megértettem, hogy túl sokat vártam tőle. Lassan kezdtem mondani:

-- Mindnyájan ugyanabban az időben ébredtünk. Mindnyájan azt tettük, amit egy másik ember akart. Egy másik ember kedve szerint töltöttük el a napot, másvalakinek a gondolatait gondolva el, másvalakinek a szavait mondva ki. Janie valaki másnak a képeit festette, a Baba nem szólt senkihez, és ezzel együtt mindnyájan boldogok voltunk. Érti már?

– Még nem.

– Úristen! – nyögtem. Majd némi gondolkodás után azt mondtam: – Nem keverültünk.

– Nem keverültetek? Ó. De ez így volt már Egyed halála óta.

– Az más volt. Olyan, mint amikor az autóból kifogy a benzin, de azért az autó még megvan, nincs vele semmi baj. Vár. De azok után, amit Kew kisasszony tett velünk, az autó szétesett darabokra. Érti?

Ezúttal rajta volt a sor, neki kellett gondolkodnia. Végül azt mondta:

– Mulatságos, hogy olykor mire késztet bennünket az elme. Akadnak köztük értelmetlennek, rossznak, őrültségnek látszó dolgok is. De a mi munkánk alapköve a következő: mindabban, amit csinálunk, létezik egy szilárd, elvitathatatlan logikai láncolat. Ha elég mélyre ásunk, itt is, mint akárhol másutt, napvilágra kerül az ok és az okozat. Gondold csak meg: logikait mondtam, s nem „helyességről”, „jogosságról”, „igazságról” vagy más efféléről beszéltem. A logika és az igazság két nagyon különböző dolog, noha a gondolkodást végző elme számára gyakran egyugyanazon dolognak látszanak.

Amikor a felszínen működő elmével ellentétben dolgozó értelem alámerül, olyankor az ember teljesen összezavarodik. Mármost a te esetedben én értem, hogy mire célzol – hogy a köztetek, gyerekek között egyszer már megvolt különleges kapcsolat megőrzése vagy újra felépítése érdekében meg kellett szabadulnod Kew kisasszonytól. De nem értem a dolog logikáját. Nem értem, miért érte meg e „keverülés” visszanyerése azt, hogy lerombold az újonnan megtalált biztonságot, amiről te magad állítottad, hogy örömteli volt.

– Lehet, hogy nem érte meg – feleltem erre kétségbeesetten.

Stern előrehajolt, s rám bökött a pipájával.

– Megérte, ha egyszer rávett, hogy tedd meg, amit megtettél. A tény ismeretében bizonyos dolgok talán másként festenek. De amikor még csak a cselekvésre ösztönző késztetés élt benned, az volt a fontos, hogy elpusztítsd Kew kisasszonyt, és visszakapd azt, ami egyszer már a tiéd volt. Hogy miért, azt nem tudom, és nem tudod te sem.

– Hogyan fogunk rájönni?

– Nos, térjünk rá a dolog legkínosabb részére, ha hajlandó vagy.

– Kész vagyok rá – mondtam, s lefeküdtem.

– Helyes. És most mesélj el mindent, ami közvetlenül azelőtt történt, hogy megölted.

 

Mindent végigbogarásztam, ami csak történt azon az utolsó napon, megpróbáltam felidézni az ételek ízét, újra hallani azokat a hangokat. Valami beúszott, majd elillant, és újra előjött: az ágynemű ropogós tapintása volt. Elhessegettem, mert ez a nap kezdete volt, de amikor visszajött, rájöttem, hogy inkább a nap végét jelezte.

– Most jön az – mondtam –, amit már elmeséltem magának, hogy mi, gyerekek, mindent a más módszere szerint csináltunk, és nem a saját fejünk után, meg hogy a Baba nem beszélt, és mindenki boldog volt, és végül hogy meg kellett ölnöm Kew kisasszonyt. Sokáig tartott, míg eljutottam ide, és az is, hogy elszánjam magam a cselekvésre. Ott feküdtem az ágyban, négy órán keresztül gondolkodtam, aztán fölkeltem. Sötétség volt és csend. Kimentem a szobából, le a hallba, be Kew kisasszony szobájába, ahol megöltem őt.

– Hogyan?

– Ez minden! – kiáltottam, ahogy a torkomon kifért. Aztán lecsillapodtam. – Rettentően sötét volt... és sötét van. Nem tudom. Nem akarom tudni. Szeretett minket. Tudom, hogy szeretett. De meg kellett ölnöm.

– Jól van na, jól van – szólt sietve Stem. – Azért nem kell annyira megijedni ettől a dologtól. Te, ugye...

– Tessék?

– Te ugye meglehetősen erős vagy a korodhoz képest, Gerard?

– Azt hiszem, igen. Mindenesetre elég erős vagyok.

– Úgy van – mondta.

– Még most sem értem, mi az a logika, amiről beszélt! – kiabáltam, s minden egyes szó kimondásakor öklömmel keményen a heverőre ütöttem. – Miért kellett – odamennem – miért – kellett – ezt – tennem?!

– Hagyd ezt abba, még megsérülsz – szólt rám.

– Megérdemelném – válaszoltam.

– Ó? – kapta föl a fejét Stern.

Fölkeltem, odaléptem az íróasztalhoz, s ittam egy kis vizet.

– Mit kell tennem?

– Meséld el, mi mindent csináltál azután, hogy megölted, egészen addig, míg eljöttél ide.

– Nem sok mindent – feleltem. – Csak az elmúlt éjjel történt. Elvettem a csekkfüzetét. Visszamenteni a szobámba, de valami kábult állapotban. Minden ruhámat magamra vettem, kivéve a cipőmet. Azt a kezemben vittem. Kimentem a házból. Sokáig mentem, gondolkozni próbáltam, aztán amikor kinyitott, elmentem a bankba. Egy csekkre fölvettem ezeregyszáz dollárt. Eszembe jutott, hogy egy pszichiátertől kérek segítséget, a nap nagy része azzal telt el, hogy ilyet kerestem, aztán eljöttem ide. Ennyi volt.

– A csekk beváltásával nem volt semmi bajod?

– Soha semmi bajom nincs, ha azt akarom, hogy az emberek azt tegyék, amit én akarok.

Meglepetten felmordult.

– Tudom, mire gondol – hogy Kew kisasszonynál nem tudtam elérni, hogy azt tegye, amit én akarok.

– Részben erre gondoltam – ismerte el.

– Ha lett volna rá lehetőségem – magyaráztam –, már ő sem lett volna Kew kisasszony. Ami pedig a bankárt illeti – én csak annyit akartam tőle, hogy viselkedjék úgy, mint egy bankár.

Ránéztem, s akkor értettem csak meg, miért játszik kezdettől fogva oly sokat a pipájával. Mert lenézhetett rá, s én ilyenkor nem láttam a szemét.

– Megölted őt – mondta (s én tudtam, hogy most témát vált) –, s ezzel elpusztítottál valamit, ami számodra értékes volt. De nem tarthattad annyira értékesnek, mint azt a lehetőséget, hogy újra fölépítsd azt a valamit, amit régebben birtokoltál a többi gyerekkel együtt. De hogy az milyen értéket képvisel, abban már nem vagy biztos. – Fölnézett. – Illik ez a leírás a legfőbb gondodra?

– Csak nagyjából.

– Tudod, mi az az egyetlen dolog, ami miatt az emberek gyilkolni tudnak? – Amikor nem válaszoltam, így folytatta: – A túlélés. Hogy mentsék az ént, illetve azt, amit az énnel azonosítanak. És ebben az esetben ez nem stimmel, mert az élet Kew kisasszonynál számodra, akár egyénként, akár csoportként, sokkal több túlélési értéket hordozott, mint az a másik.

– Egyszóval lehet, hogy nem is volt igazából okom rá, hogy megöljem.

– Volt, mert megtetted. Csak még nem leltünk rá erre az okra. Én úgy vélem, ismerjük az okot, csak nem tudjuk, miért volt eléggé fontos. A válasz valahol benned van.

– Hol?

Fölállt, járkált egy kicsit.

– Láttunk itt egy többé-kevésbé folytonos élettörténetet. No persze, keverednek benne képzeletbeli s tényszerű dolgok, és némely területekről nincsenek részletes információink, de az egésznek van eleje, van közepe és van vége is. Na mármost, állítani nem állíthatom, de úgy gondolom, a válasz azon a hídon rejtőzhet, melyen valamivel korábban nem voltál hajlandó átmenni. Emlékszel?

Termesztésen emlékeztem.

– Miért éppen ott? – kérdeztem. – Miért ne próbálkozhatnánk valami mással?

– Pontosan azért, amiért ezt mondtad most – jelentette ki a legteljesebb nyugalommal. – Miért vonakodsz tőle?

– Ne akarjon kis dolgokat felfújni – mondtam. Néha bosszantott a fickó. – Az ilyesmitől ideges leszek. Nem tudom, miért, de zavar.

– Rejtőzködik ott valami, amit viszont te zavarsz, tehát ellenáll neked. És ha van valami, ami azért küzd, hogy rejtve maradhasson, akkor nagyon is elképzelhető, hogy az lesz az, amit mi keresünk. A te problémád, ugye, rejtőzködik?

– Nos hát, igen – ismertem el, s megint rám jött az az émelyegő gyengeség, amit megint csak le kellett küzdenem, és akkor jött egy pillanat, amikor többé meg se lehetett volna állítani. – Rajta, csípjük nyakon – mondtam, s lefeküdtem.

Egy ideig hagyott, hadd nézzem a plafont, hadd hallgassam a csendet, aztán megszólalt:

– Ott vagy a könyvtárban. Épp. most ismerkedtél össze Kew kisasszonnyal. Most ő beszél hozzád; aztán te mesélsz neki a gyerekekről.

Meg se moccantam, úgy feküdtem. Nem történt semmi. De, de igen; valami belső feszültség vett erőt rajtam, a csontjaimból sugárzott kifelé egyre erősebben és erősebben. És még akkor sem történt semmi, amikor úgy éreztem, hogy ennél rosszabb már nem lehet.

Hallottam, hogy föláll, s átmegy a szobán az íróasztalához. Kotorászott rajta, zörögtek, zizegtek a tárgyak. Aztán meghallottam a saját hangomat;

– Hát, az egyik Janie, tizenegy éves, akárcsak én. Bonnie és Beanie nyolcévesek, ikrek, és itt van még Baba. Baba három.

És a saját sikoltásom hangját...

És akkor jött a semmi.

 

Fuldokolva, kapálózva vergődtem föl a sötétségből. Erős kezek ragadták meg a csuklómat. Nem fogták le a karomat, csak megmarkoltak, szorosan rám feszültek. Kinyitottam a szemem. Csupa víz voltam. A termosz az oldalára dőlve feküdt a takarón. Stern mellettem guggolt, fogta a csuklómat. Már nem kapálóztam.

– Mi történt?

Elengedett, s feszülten figyelő arccal fölállt.

– Úristen! Micsoda roham! – mondta. Nyögtem, s a fejemet fogtam. Adott egy kéztörlőt, azt a fejemre tekertem.

– Mi ütött ki ennyire?

– Kezdettől fogva magnóra vettelek – magyarázta. – Amikor sehogyan se akartál visszaemlékezni, egy korábban fölvett beszámolód révén, a saját hangoddal próbáltalak rábírni. Az ilyesmi néha csodát művel.

– Most is csodát művelt – morogtam. – Az a gyanúm, hogy kiégettem egy biztosítékot.

– Úgy van. Félő volt, hogy mindjárt felidézed azt, amire nem akarsz visszaemlékezni, s hogy ez ne történhessen meg, inkább elveszítetted az öntudatodat.

– És miért örül ennek annyira?

– Mert körömszakadtáig védekeztél – felelte kurtán. – Vagyis megtaláltuk. Csak még egy próba hiányzik.

– Várjon csak egy kicsit. Hisz épp a körömszakadtáig való védekezéstől készülök ki!

– Nem fogsz. Ezt az epizódot régóta őrződ már a tudatalattidban, és még nem okozott benned sérülést.

– Nem?

– Olyan mértékben nem, hogy megölhessen.

– Honnan tudja, hogy nem fog, ha egyszer kiszabadítjuk?

– Majd meglátod.

Fölsandítottam rá. Valahogy meglepett az, hogy tudja, mit csinál.

– E pillanatban már sokkal többet tudsz magadról, mint akkoriban tudtál – magyarázta szelíden. – Alkalmazhatsz intuíciót. Ha mutatkozik, megállapíthatod, mennyire értékes. Lehet, hogy nem végzel tökéletes munkát, de az önvédelemhez elég lesz. Ne félj. Bízzál bennem. Én majd megállítom, ha túl rosszra fordulna a dolog. Most lazíts. Nézd a mennyezetet. Összpontosíts a lábujjaidra. Ne nézz rájuk, nézz egyenesen föl. Ne mozgasd, csak érezd őket. Indulj ki a nagy lábujjadtól, s minden továbbinál számolj eggyel többet. Egy, kettő, három. Érezd is a harmadik lábujjadat. Érezd a lábujjadat, érezd, ahogy ernyed, ernyed, már egészen elernyedt. A két szomszédos lábujjad is ernyed már. Mind elernyednek, minden lábujjad, az összes lábujjad elernyedt már...

– Mit csinál?! – kiáltottam rá.

És ő mondta tovább ugyanazon a lágy, behízelgő hangon:

– Bízzál bennem, és akkor a lábujjaid is bízni fognak bennem. Elernyednek mind, mert te bízol bennem. Mert te...

– Hé, maga hipnotizálni akar engem! Csakhogy én nem engedem meg.

– Te fogod hipnotizálni magadat. Te csinálsz mindent, te magad. Én csak megmutatom az utat. Megmutatom az ösvényt a lábujjaidnak. Csak jelzek a lábujjaidnak. Senki sem kényszerít téged olyan útra, amelyre nem akarsz menni, de te arra akarsz menni, amerre a lábujjaid mutatnak, ahol a lábujjaid elernyednek, ahol...

És ez így ment megállás nélkül. Ugyan hol volt itt himbálózó aranyozott inga, tűzben égő szemek, mágikus utak? Még csak nem is ott ült, ahol láthattam volna. És az a sok mese, hogy ilyenkor álmosság jön rá az emberre? Nos, ő tudta, hogy nem vagyok álmos, és nem is akarok elálmosodni. Lábujjak, igen, én csak az akartam lenni. És elernyedni, ernyedt lábujjnak lenni. A lábujjnak nincs agya, a lábujjnak mennie kell, és megy, megy, tizenegyszer megy, tizenegy, tizenegy vagyok...

Kétfelé hasadtam, és ez így volt rendjén, egy rész, amelyik figyelt egy másik részt, amelyik most visszament a könyvtárba, és hozzám hajol Kew kisasszony, de nem túl közel, és alattam zizeg az újságpapír a széken, fél lábamról leesett a cipő, billegtetem ernyedt lábujjaimat... és ezen elámultam picikét. Mert hipnózis volt ez, holott teljesen öntudatomnál voltam, egész lényemmel ott feküdtem a heverőn, Stern megállás nélkül duruzsolt a fülembe, ha akarom, minden további nélkül átfordulhattam volna, fölülhettem és beszélhettem volna hozzá, vagy akár kisétálhattam volna – de nem akartam. Ó, hát ha ilyen a hipnózis, akkor én testestül-lelkestül benne vagyok! Így már hajlandó volnék dolgozni, így már minden rendben.

Már azt is látom, ahogy ott, az asztalt borító bőrön kibomlik az az arany minta, és hogy képes leszek-e itt maradni az asztalnál magával, Kew kisasszony, Kew kisasszony...

– ...és Bonnie és Beanie nyolcévesek, ikrek, és Baba. Baba három.

– Baba három – mondta a nő.

Ez most egy nyomás, mintha szét akarna szakítani, és egy... egy törés. És akkor kínzó fájdalommal vegyes diadalmámor fogott el, és már nem fájt, és készen volt.

És íme, ez volt belül. Csak egy villanás volt az egész, de benne volt minden.

 

Baba három? A kisbabám három volna, ha volna kisbabám, ami nem volt soha...

Kinyílok neked, Egyed. Kinyílok... eléggé nyitva vagyok?

Mintha örvénylene, olyan a tekintete. Az agyából láthatatlanul kinyúló szonda a szememen át behatol az agyamba. Vajon tudja, hogy ez mit jelent nekem? Érdekli? Nem érdekli, nem tudja; hol kiürít, hol megtelek a parancsa szerint; iszik, aztán vár, újra iszik, de a csészére nem néz soha.

Amikor először láttam őt, odakint táncoltam a szabadban, az erdőben, a vadonban, én éppen forogtam, ő meg ott állt a lombok árnyékában, s engem nézett. Gyűlöltem őt ezért. Nem azért, mert az én erdőm volt, az én aranyflitteres, páfránytól borzas völgyem. A táncomat rabolta meg, amely megfagyott örökre, mert ő ott volt. Gyűlöltem miatta, gyűlöltem, ahogy nézett, ahogy ott állt, bokáig süppedve a nedvességtől párálló szelíd páfrányosban, mint valami fa, gyökérlábakon, földszínű ruhában. Én megtorpantam, ő megmozdult, s akkor már csak egy férfi volt, széles gorillavállú, mocskos férfiállat, s ami gyűlölet volt bennem, az mind félelemmé változott, s ettől megdermedtem.

Tudta, mit tett, és nem törődött vele. Táncolni... többé nem tehetem, mert nem tudhatom, nem figyelnek-e az erdőből szemek, nem figyelnek-e nagydarab, közönyös, mocskos állatemberek. Eljöttek a nyár napjai, amikor fulladoztam a ruhámban, a téli éjszakák, amikor a bennem s kívülem lévő hamis illemszabályok úgy terültek rám, mint halotti szemfedő, és soha többé nem táncolhattam, de még eszembe sem juthatott a tánc úgy, hogy ne idéződött volna fel bennem a szörnyű felismerés, hogy meglátott engem. Mennyire gyűlöltem! Ó, mennyire gyűlöltem!

Egyedül táncolni ott, ahol senki sem lát, ez volt az egyetlen dolog, amit magamba rejtettem, amikor úgy ismertek, hogy én vagyok Kew kisasszony, ez a koránál később jött, évei számánál idősebb, korrekt és szertartásos, csipkébe, vászonba öltözött, magányos viktoriánus nő. És én valóban akartam is lenni mindaz, amit elmondtak rólam, mind az utolsó szóig, most és mindörökre, mert ő elrabolta tőlem az egyetlen dolgot, amit titkolni merészeltem.

Kilépett a napfényre, s kissé félrebillentve nagy fejét, odajött hozzám. Én meg csak álltam, kívül-belül jéggé dermedve a félelembe burkolt dühtől, mely a velőmig hatolt. A karom még nyúlt előre, a derekam még megdőlt a tánctól, de levegőt csak akkor vettem, amikor megállt mellettem, akkor is csak mert kénytelen voltam.

– Szoktál könyveket olvasni? – kérdezte. Elviselhetetlennek éreztem a közelségét, mégsem tudtam megmozdulni. Kinyújtotta nagy, nehéz kezét, megfogta az államat, s addig a pontig fordította el a fejemet, ahonnan bele kellett néznem az arcába. Nyakamat behúzva húzódtam el, de az arcom így sem vált el a kezétől, pedig nem is fogta, csak megemelte kissé.

– Néhány könyvet el kell olvasnod nekem. Nem volt időm, hogy megkeressem őket.

– Ki vagy? – kérdeztem.

– Egyed – válaszolta. – Olvasol nekem könyveket?

– Nem. Engedj el, engedj el! – Pedig nem fogott. – Miféle könyveket? – kiabáltam.

Arcul ütött, nem túl erősen. Ettől egy kicsit följebb billent a fejem. Leengedte a kezét. A szemének írisze meglódult, örvényleni kezdett...

– Nyílj ki odabent – parancsolta. – Nyiss utat, hadd lássak beléd.

Voltak a fejemben könyvek, a címeiket nézte... nem, nem a címeiket, mert nem tudott olvasni. Azt nézte, hogy mit tudok a könyvekből. Hirtelen szörnyen haszontalannak éreztem magam, mert mindabból, amit akart, csak egy töredék volt meg bennem.

– Ez mi? – kiáltott rám nyersen.

Tudtam, mire érti. A fejemből vette ki. Én nem is tudtam, hogy ott van, de ő megtalálta.

– Telekinézis – válaszoltam.

– Hogy kell azt csinálni?

– Senki sem tudja, meg lehet-e csinálni. Az elme erejével kell tárgyakat mozgatni!

– Meg lehet csinálni – mondta. – És ez?

– Teleportálás, Ez ugyanaz – illetve majdnem. Az elme erejével mozgatod a saját testedet.

– Jó, jó, értem – morogta.

– Molekuláris kölcsönhatás. Telepátia és távolbalátás. Semmit sem tudok róluk. Szerintem csupa hülyeség.

– Olvass róluk. Mindegy, hogy érted vagy nem érted. Ez mi?

Az agyamban volt, aztán a számon:

– Gestalt.

– Az mi?

– Csoport. Mint például sok betegség gyógyítása egyfajta kezeléssel. Mint sok gondolat egyetlen mondatban kifejezve. Az egész nagyobb, mint a részek összege.

– Olvass erről is. Erről olvass sokat. Legfőképpen és elsősorban erről olvass. Fontos.

Elfordult, és amikor a szeme elszakadt az enyémtől, mintha valami eltört volna, amitől én megtántorodtam, és fél térdre estem. Hátra se nézett, úgy ment vissza az erdőbe. Én meg összeszedtem a holmijaimat, és hazafutottam. Jött a düh, és lecsapott rám, mint a vihar. Jött a félelem, és nekem rontott, mint a szél. Tudtam, hogy el fogom olvasni a könyveket, tudtam, hogy vissza fogok jönni, és tudtam, hogy soha többé nem fogok táncolni.

Elolvastam hát a könyveket, és visszamentem. Volt, hogy három-négy napig mindennap, máskor meg, amikor nem találtam egy bizonyos könyvet, tíz napig sem mentem vissza. Ő mindig ott volt a keskeny kis völgyben, az árnyékban állva várt; amit akart, elvette a könyvből, de belőlem semmit. Soha nem hozta szóba a következő találkozást. Fogalmam sincs, ott várt-e rám nap mint nap, vagy csak akkor jött, amikor én.

Olyan könyveket olvastatott el velem, melyek számomra semmit sem mondtak, például az evolúcióról, a társadalmak és kultúrák szerveződéséről, a mitológiáról és sok-sok könyvet a szimbiózisról. Ami köztünk folyt, nem lehetett beszélgetésnek nevezni; néha nem is lehetett mást hallani, mint az ő meglepett felmordulásait vagy kurta, érdeklődő hümmögését.

Úgy szedegette ki belőlem a könyveket, mintha málnát szemezgetne a bokorról, egyiket a másik után. Izzadság- és földszagot éreztem rajta, meg a zöld nedvek illatát, melyet az erdőn áthaladtában sajtolt ki súlyos lépteivel.

Ha tanult is valamit a könyvekből, változni nem változott tőlük.

Egy napon leült mellém, és hozzáfogott valaminek a kibogozásához.

– Melyik könyvben van valami ehhez hasonló? kérdezte, majd hosszas töprengés után így folytatta: – Tudod, olyasmire gondolok, hogy például a termesz nem tudja megemészteni a fát, ellenben a termesz hasában lévő mikrobák igen, és a termeszek azt eszik meg, amit a mikrobák hátrahagynak. Mi ez?

– Szimbiózis -- mondtam, ami eszembe jutott. Emlékeztem a szavakra. Egyed kitépte belőlük a tartalmat, s aztán elhajította a szavakat. – Kétfajta élet, melyek létezése egymástól függ.

– Aha. És van olyan könyv, amelyikben négy-öt valami csinálja ezt a dolgot?

– Nem tudok róla.

Akkor azt kérdezte:

– És mi a helyzet a következővel? Adva van egy rádióállomás, hozzá négy-öt vevőkészülék, de mindegyik úgy van megszerkesztve, hogy valami más történjen benne, például az egyik megszerzi a híreket, a másik elszállítja, a harmadik a hangot adja hozzá, de az utasításokat mindegyik egy helyről kapja. És mindegyiknek saját energiája és saját feladata van, de mind függetlenek egymástól. Na mármost, a rádiótól eltekintve, van-e élőlény is ehhez hasonló?

– Ahol mindegyik organizmus a nagy egész része, egyszersmind önálló is? Nem hinném... hacsak nem holmi társadalmi szerveződésekre gondolsz, például egyes csoportokra vagy talán munkásbrigádokra, melyekben a tagok valamennyien ugyanattól a főnöktől kapják az utasításokat.

– Nem – vágta rá –, nem ilyesmi. Inkább valami magányos állatra hasonlítana. – És ehhez egy beszédes mozdulatot tett begörbített, csészét formázó kezével.

– Valami gestalt létformára gondolsz? – kérdeztem. – Elég bizarr gondolat.

– Erről nem írtak egy könyvet se?

– Én legalábbis nem hallottam róla.

– Utána kell nézned – jelentette ki nyomatékosan.

– Mert ilyesmi létezik. Meg kell tudnom, létezett-e már korábban is.

– Nem is értem, hogyan létezhet ilyesmi egyáltalán.

– Pedig van. Az egyik rész fölkelti az érdeklődést, a másik értékel, a harmadik formát ad, s a negyedik beszél.

– Beszél? Beszélni csak emberi lények szoktak.

– Tudom – felelte, majd fölállt, és elment.

Én meg mindent tűvé tettem egy ilyen könyv után, de semmi olyat nem találtam, amely akár csak távolról emlékeztetett volna rá. Akkor visszamentem, s megmondtam neki. Sokáig nem mozdult, csak nézte a dimbes-dombos látóhatáron azt a vonalat, ahol a két kékség összeér. Aztán rám nézett azzal az örvénylő tekintetével és kifürkészte, ami bennem volt.

– Tanulsz, de nem gondolkozol – mondta, majd ismét elnézett a dombok felé.

– Emberekkel történik mindez – szólalt meg újra nagy sokára. – Apránként megy végbe az emberek orra előtt, és ők nem veszik észre. Vannak köztetek gondolatolvasók. Vannak, akik az elméjükkel tárgyakat tudnak mozgatni. Vannak emberek, akik az elméjük erejével önmagukat képesek mozgatni. Vannak, akiket elég csak gondolatban megkérni, ők kitalálnak mindent. Ellenben nincs köztetek olyan ember, aki ezeket mind összehozza, ahogy az agy rendezi össze mindazokat a részeket, amelyek nyomni tudnak és húzni, hőt érzékelni, menni, gondolkozni és mind az összes többi dolgot. Én vagyok az egyetlen – fejezte be váratlanul. Aztán csak ült ott mozdulatlanul, de olyan sokáig, hogy már azt hittem, meg is feledkezett rólam.

– Egyed – szóltam –, mit csinálsz te itt az erdőben?

– Várok – felelte. – Még nem fejeződtem be. A szemembe nézett, s bosszúsan felmordult. – Nem úgy értettem a befejeződést, ahogy te gondolod. Arra gondoltam, hogy még nem vagyok készen. Ismered azt a férget, amelyet ha kettévágnak, újra egésszé növeszti magát? A kettévágás most nem érdekes; tegyük fel, hogy már az indulásnál is így lesz belőle egész... Nekem megvannak a részeim. Még nem készültem el. Arról az állatról keresek egy könyvet, amelyik én leszek, ha már befejeződtem.

– Ilyen könyvről nem tudok. Mesélnél még erről? Akkor talán eszembe jutna a megfelelő könyv vagy a hely, ahol megtalálhatom.

Két lapáttenyere között eltört egy botot, a két darabot egymás mellé tette, s egyetlen erőteljes csavaró mozdulattal eltörte mindkettőt.

– Mindössze annyit tudok, hogy amit most teszek, csinálnom kell, ahogy a madárnak fészket kell raknia, ha eljön az ideje. És tudom, hogy ha elkészülök, nem olyasmi leszek, amire különösebben büszke lehetnék. Olyasmi leszek, mint egy minden korábbinál erősebb és gyorsabb test, amelyhez nem a megfelelő fej tartozik. Talán csak azért, mert az elsőnek leszek a feje. Volt benned egy kép arról a barlanglakóról...

– A neandervölgyi.

– Igen. Ha jól meggondolom, nem volt valami nagy szám. Csak egy korai próbálkozás, hogy megszülessen valami új. Na, ez leszek én. De az is lehet, hogy mire minden szervem kialakul, meglesz a megfelelő fej is. Azt aztán már lehet nevezni valaminek. – Elégedetten felmordult és elment.

Kerestem-kutattam napokig, de nem találtam meg, amit akart. Találtam egy folyóiratot, melyben az állt, hogy a soron következő fontos evolúciós lépés az embert inkább lelki s nem testi értelemben fogja átalakítani, de ebben szó sem volt holmi – nevezhetem gestaltorganizmusnak? Aztán találtam még valamit a nyálkagombákról, de azok is inkább bolyba tömörült amőbákként viselkedtek, mintsem szimbiózisban élőkként.

Az én tudományos gondolkodásra képtelen, amúgy is közönyös elmém számára nem akadt semmi olyan, amit ő keresett, hacsak nem egy egy ütemre masírozó zenekar, melyben ki-ki a saját hangszerén, más technikával és más hangnemben játszik azért, hogy egy bizonyos dolgot együttes erővel tartsanak mozgásban. Ő azonban nem ilyesmire gondolt.

Aztán egy kora őszi, hűvös estén visszamentem hozzá, és ő kivette, ami keveset összegyűjtöttem a szememben, majd egy nyers szóval, melynek felidézésére nem adok engedélyt magamnak, elfordult tőlem.

– Képtelen vagy megtalálni – mondta, – Ne gyere többé.

Fölállt, odament egy toprongyos kis nyírfához, nekidőlt, s csak nézte, hogy táncolnak, zizegnek a székben az árnyékok. Azt hiszem, rólam már el is felejtkezett. Abból gondolom, hogy amikor közelről beszélni kezdtem hozzá, akkorát ugrott, mint egy megriadt állat. Szent meggyőződésem, hogy nem hallotta a közeledésemet, annyira belemerülhetett különös gondolataiba.

– Egyed – kértem –, ne hibáztass azért, mert nem találtam meg. Próbáltam.

Legyűrte meglepődését, s lepillantott rám azzal a sajátos tekintetével.

– Hibáztatni? Ki hibáztat itt bárkit is?

– Cserbenhagytalak, és most haragszol rám – magyaráztam.

Olyan hosszan nézett rám, hogy már kínos volt.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta végül. Nem engedhettem, hogy elforduljon tőlem. Mert megtette volna. Otthagyott volna örökre, gondolkodás nélkül! Nem csinált belőle ügyet!Nem kegyetlenségből vagy figyelmetlenségből, ahogy ezeket a dolgokat már megtanultam fölismerni. Ő úgy volt nemtörődöm, ahogy egy macskát sem érdekli a tulipánbimbó kipattanása.

Megragadtam a felsőkarjánál fogva, és megráztam – akárha a házam homlokzatát akarnám megrázni.

– Pedig tudhatod! – rikácsoltam. – Tudod, mi mindent olvastam. Azt is tudnod kell, hogy mit gondolok!

A fejét rázta.

– Én is vagyok valaki, nő vagyok! – támadtam rá dühöngve. – Te engem hosszú ideig használtál, és adni nem adtál semmit. Az életem során kialakult szokásaimat megszegetted velem – olvasnom kellett éjt nappallá téve, jönnöm kellett hozzád, ha esett, ha vasárnap volt –, de közben nem szólsz hozzám, nem nézel rám, nem tudsz rólam semmit, és nem is érdekellek: Valami bubáit hoztál rám, amit nem tudok ledobni magamról. És amikor elkészültél, azt mondod, „ne gyere többé”.

– Adnom kéne valamit neked, mert valamit elvettem tőled?

– Az emberek így szokták.

Megint azt a kurta, érdeklődő hümmögést hallottam tőle.

– Mit akarsz, mit adjak neked? Nincs semmim. Elhúzódtam tőle. Éreztem... nem is tudom, mit éreztem.

– Nem tudom -- mondtam kis idő múlva.

Vállat vont, és elfordult. Szinte ráugrottam, és valósággal visszarántottam.

– Azt akarom tőled, hogy...

– Az ördögbe is, mit?

Nem bírtam ránézni, de még szólni is alig.

– Nem tudom. Van valami, de nem tudom, mi az. Valami... ha tudnám, se lennék képes megnevezni. Amikor, megint a fejét kezdte rázni, ismét megragadtam a karját. -- Kiolvastad belőlem azt a sok könyvet, hát nem tudnád kiolvasni...- nem tudnál engem kiolvasni belőlem?

– Még sohasem próbáltam. – Fölemelte az arcom, s egészen közel lépett hozzám. – Na, tessék – mondta.

A két szeme rám bocsátotta azt az idegen szondát, amitől felsikoltottam. Nem ezt akartam, biztos voltam benne, hogy nem ezt. Ki akartam térni előle. Iszonyúan viaskodtam. Úgy rémlik, mintha két óriási kezével fölemelt volna a földről, s tartott, míg el nem készült, s akkor leejtett. Zokogva kuporodtam le a földre. Leült mellém. Meg sem próbált hozzám nyúlni. Meg sem próbált elmenni. Végül csak lecsillapodtam, s most ott kuporogtam és vártam.

– Ebből se tudok valami sokat kihámozni mondta.

Fölültem, elrendeztem a szoknyámat, s hogy láthassam az arcát, államat a fölhúzott térdemre fektettem.

– Mi történt?

– Micsoda átkozott zűrzavar van benned – szitkozódott. – Harminchárom évesen... miért akarsz te így élni?

– Nagyon kényelmesen élek – feleltem megbántottan.

– Persze – mondta. – Teljes magányban immár tíz éve, kivéve azt a személyt, aki dolgozik helyetted. De senki más.

– A férfiak állatok, a nők pedig...

– Szívből gyűlölöd a nőket. Mind tud valamit, amit te nem.

– Nem is akarom tudni. Én úgy vagyok boldog, ahogy vagyok.

– A fenét vagy.

Erre nem válaszoltam. Megvetem az ilyen beszédet.

– Két dolgot akarsz tőlem. Egyiknek sincs semmi értelme. – Ahogy rám nézett, most először láttam valódi kifejezést az arcán: mélységes csodálkozást. – Mindent tudni akarsz rólam, hogy honnan jöttem, hogyan lettem az, aki vagyok.

– Igen, valóban ezt akarom. És mi lenne az a másik? Mit akarok, amit te tudsz, én meg nem?

– Valahol megszülettem, s felnőttem, mint a dudva – mondta, a kérdésemre ügyet sem vetve. – Olyan emberek között, akiknek fogalmuk sincs, hogyan zajlik az élet egy árvaházban. Meg is szöktem, és jó úton voltam afelé, hogy afféle falu bolondja váljék belőlem. De én inkább bevettem magam az erdőbe.

– Miért?

Ezen ő is eltűnődött, végül azt mondta:

– Talán mert az, ahogy az emberek éltek, előttem nem látszott értelmesnek. Idekint meg úgy nőhetek, ahogy én akarok.

– Hogyan? – hidaltam át kérdésemmel ama hatalmas távolságok egyikét, melyek folyamatosan épültek és mélyültek közöttünk.

– Ezt akartam kitanulni a könyveidből.

– Soha nem említetted.

– Tanulsz, de nem gondolkozol – mondta immár másodszor. – Létezik egyfajta – nos, egyfajtaszemély. Teljes egészében különálló részek alkotják, mégis egyetlen személy. Van olyan része, ami kéznek mondható, aztán van lába, beszélő szája, és olyanja is van, mint az agy. Ez vagyok én, e személynek az agya. Rettenetesen fogyatékos, de hát ez a legjobb, amit ismerek.

– Őrült vagy.

– Nem, nem vagyok az – felelte minden sértődöttség nélkül, mély meggyőződéssel. – Már megvan a kéznek tekinthető részem. Kedvemre mozgathatom őket, azt teszik, amit én akarok, noha még túl fiatalok, sok hasznukat még nem vehetem. És megtaláltam a beszélő részemet is. Az viszont jó.

– Nem hinném, hogy valami jól tudsz beszélni vetettem közbe. Ki nem állhatom a helytelen beszédmodort.

– Nem magamról beszélek! – nézett rám meglepődve. – Ő is ott van, ahol a többiek.

– Ő?

– Aki beszél. Most olyasvalakire volna szükségem, aki gondolkozik, aki ha megnéz valamit, és azt hozzáteszi valami máshoz, akkor fel tudja mutatni a helyes választ. S ha már ez mind együtt van, s a részeket elég gyakran lehet együttes munkára fogni, akkor válók én ama új dologgá, amiről beszéltem neked. Érted már? Csak hát... nálam jobb fejet kívánnék neki.

Az én fejem viszont zsongott.

– Mi vett rá, hogy ebbe belekezdj? Hosszan, komolyan nézett rám.

– Téged mi vett rá, hogy hajat növessz a hónaljadban? – kérdezte. – Ilyet nem talál ki az ember. Az ilyesmi csak úgy megtörténik vele.

– Mi az... mi az a dolog, amit akkor csinálsz, amikor a szemembe nézel?

– Azt akarod, hogy nevet adjak neki? Nincs rá nevem. Nem tudom, hogyan csinálom. Csak azt tudom, hogy bárkit rá tudok venni bármire, amire csak akarom. Téged például arra, hogy felejts el engem.

– Nem akaróm, hogy elfelejtselek – mondtam tompán.

– Fogod. – Én „akkor nem tudtam, arra gondol-e, hogy el fogom vagy el akarom majd felejteni. – Gyűlölni fogsz, és később, sok idő múlva, hálás leszel. Talán egyszer még képes leszel rá, hogy megtegyél nekem valamit. Olyan hálás leszel, hogy örömmel megteszed. De bizony mindent el fogsz felejteni, csak egy... csak egy érzést nem. És talán a nevemet.

Nem tudom, mi késztetett rá, hogy megkérdezzem, de ekkor kétségbeesetten azt kérdeztem:

– És rólad meg rólam soha senki nem fog tudni?

– Nem tudhat – felelte. – Hacsak... hacsak nem ő az állat feje, olyan, 'vagy még jobb, mint én. – Föltápászkodott.

– Jaj, várj, várj még! – kiáltottam. Még nem mehet el, még nem szabad elmennie. Nagydarab, mocskos férfiállat volt, de valami rettenetes módon rabul ejtett. – Még nem mondtad el a másikat... akármi volt is.

– Ó – felelte –, jól van, tessék.

A mozdulata egyetlen villanás volt. Egy nyomást éreztem, valami feszítést, majd egy... egy törést. És akkor kínzó fájdalommal vegyes diadalmámor fogott el, és már nem fájt, és készen volt.

 

Két különböző szinten keresztüljutottam ki belőle: Tizenegyéves vagyok, a lélegzetem elakad a megrázkódtatástól, amit egy másik énbe való hihetetlen belépés áttételes kínja okoz. Továbbá:

Tizenöt éves vagyok, a heverőn fekszem, és Stern duruzsolását hallgatom:

– ... nyugodtam, csendben elernyedve, elernyed a bokád, a lábad, a lábujjaid, ellazul a hasad, a tarkód is ellazul, mint a hasad, nyugodt vagy, könnyű, mindened ellazult, elernyedt...

Akkor fölültem.

– Oké – mondtam, s már le is lendítettem a lábam a padlóra.

Stern kicsit bosszúsnak látszott.

– Működni fog a dolog – mondta –, de csak akkor, ha te is azon leszel. Most csak feküdj...

– Működött – szóltam közbe.

– Micsoda?

– Az egész. Elejétől a végéig, így – mondtam, és csettintettem az ujjaimmal.

Éles pillantást vetett rám.

– Hogy érted ezt?

– Pontosan ott volt, ahol maga mondta. A könyvtárban. Amikor tizenegy éves voltam. Amikor a nő azt mondta: „Baba három”. Ez elszabadított valamit, ami már három éve forrt benne, és most valósággal kirobbant belőle. Engem telibe talált; gyerek voltam még, váratlanul ért, védekezni se tudtam. Nem is sejtettem, hogy létezik ekkora fájdalom, ami ebben volt.

– Folytasd – mondta Stern.

– Nagyjából ez minden. Vagyis hát nem ez volt benne, hanem ezt csinálta velem. A nő énjének egy darabja volt ez. Egy sereg dolog, ami körülbelül négy hónapon keresztül megtörtént vele, a legapróbb dolgokig. A nő ismerte Egyedet.

– Úgy érted, hogy epizódok egész sora?

– Igen.

– Az imént átéltél egy egész sorozatot? A másodperc egy töredéke alatt?

– Pontosan. Nézze, a másodperc e töredékére ő voltam, érti már? Én voltam ő, mindazzal együtt, amit valaha csinált, amit valaha gondolt, hallott, érzett. Minden, és méghozzá minden a megfelelő sorrendben, ha netán, mint most is, be akarnék számolni róla. Bármelyik részéről, saját belátásom szerint. Ha el akarnám magának mondani, hogy mit ettem ebédre, el kellene-e mondanom minden egyebet is, amit születésem óta tettem? Nem. Mondom, én ő voltam, tehát akkor és azóta is emlékszem mindenre, amire eddig az időpontig ő vissza tud emlékezni. Ebben az egyetlen villanásban.

– Egy gestalt – mormolta Stern.

– Aha! – mondtam, és mélyen elgondolkoztam. Sok-sok dolog jutott az eszembe. Aztán egy pillanatra félretoltam mindezt, és azt kérdeztem: – Azelőtt miért nem tudtam minderről?

– Erősen gátolva voltál abban, hogy felidézhesd.

– Nem értem, miért – ugrottam föl izgatottan. – Egyáltalán nem értem.

– Merőben természetes visszahatás lehet – vélekedett. – Mit szólnál ehhez a magyarázathoz? Ellenszenves volt számodra, hogy akár egy másodpercre is női egót vállalj magadra.

– Épp maga mondta, mindjárt az elején, hogy nincs ilyen problémám.

– Akkor hogy tetszik ez? Azt mondod, fájdalmat ereztél abban az epizódban. Ezek szerint nem szívesen élnéd át újra, mert félsz a fájdalomtól.

– Hadd gondolkozzam, hadd gondolkozzam. Igen, igen, talán ez benne volt... ez együtt járt a más elméjébe való behatolással, ő azért nyílt meg nekem, mert emlékeztettem Egyedre. Én beléptem, holott még nem voltam felkészülve. Azelőtt soha nem tettem ilyet, legföljebb egy kicsit, az első ellenállásig. Most viszont elindultam befelé, és túl messzire mentem; ez a dolog évekig visszariasztott a további próbálkozásoktól. És ez a valami azóta is ott van homályba burkolózva, lakat alá zárva. Ám ahogy nőttem, nőtt bennem a késztetés is, hogy erre használjam az elmém erejét, noha megmaradt bennem a félelem is. És a lelkem mélyén egyre határozottabban éreztem, hogy Kew kisasszonyt meg kell ölni, mielőtt ő ölné meg a... azt, ami én vagyok. Istenem! – kiáltottam. – Tudja, hogy mi vagyok én?

– Nem – felelte. – Beszélnél róla nekem?

– Szeretnék – válaszoltam. – Ó, igen, az volna jó!

A szakmabelieknek az az elfogulatlansága látszott az arcán, amelyben nincs helye hitnek és hitetlenségnek, ami nem tesz mást, csak befogad mindent. El kellett mondanom neki, de hirtelen rádöbbentem, hogy nincsenek szavaim. Tudtam a dolgokat, de nem tudtam a dolgok nevét.

Egyed elvette a szavak jelentését, és elhajította a szavakat.

Még hátrébb ez állt: Könyveket szoktál olvasni. Olvass könyveket nekem.

Az a tekintet a szemében. Az a „felnyitó” tekintet...

Odamentem Sternhez. Fölnézett rám, s én közelebb hajoltam. Először meglepődött, de aztán úrrá lett rajta, és még közelebb húzódott hozzám.

– Úristen – mormolta. – Még nem is néztem bele ebbe a szembe. Esküszöm, hogy a szemének írisze forog, mint a kerék...

 

Stern sok könyvet olvasott: Én nem is tudtam, hogy írtak annyi könyvet, amennyit ő elolvasott. Bebújtam, hogy megkeressem, amit akartam.

Nem tudtam pontosan elmondani, hogy milyen volt. Mintha egy alagútban lépkednék, melynek mennyezetéből és körös-körül a falaiból karok nyúlnának feléd, fából készült karok, olyasmik, mint a vásári körhintákon, a végükön rézkarikával. Mindegyik kar végén ott a rézkarika, azt veszed el belőlük, amelyiket csak akarod.

És most képzeld el, hogy elhatározod, melyik kari kákát akarod, és a karok már csak azokat nyújtják feléd. És most képzeld el magad, amint ezernyi kézzel kapkodod le róluk azokat a karikákat. És most tegyük fel, hogy az alagút elképzelhetetlenül sok mérföldre nyúlik el, te pedig a karikákat kapkodva egy pillantásnyi idő alatt eljutsz egyik végétől a másikig. Nos, az egész ilyen volt, csak sokkal könnyebb.

Én könnyebben megcsináltam, mint annak idején Egyed.

 

Fölegyenesedtem, s ezzel elszakadtam Sterntől. Betegnek, rémültnek látszott.

– Minden rendben – mondtam.

– Mit tettél velem?

– Szükségem volt néhány szóra. Ugyan már, na. Viselkedjen profi módjára.

Megérdemelte, hogy csodáljam. Zsebre tette a pipáját, tíz ujjával erőteljesen megnyomkodta homlokát és arcát, majd kihúzta magát ültében, s már rendben is volt.

– Tudom – mondtam. – Kew kisasszony is így érezte magát, amikor Egyed ezt csinálta vele.

– És te mi vagy?

– Elmondom. A központi idegdúca vagyok annak a bonyolult organizmusnak, amely Babából, a számítógépből; Bonnie-ból és Beanie-ből, azaz a teleportokból; Janie-ből, a telekinetikusból; és jómagámból, a telepatából és központi vezérlőből áll. Nincs semmi olyan, bármelyikünkkel kapcsolatos dolog, amit ne igazolnának adatok: ilyen például a jógi teleportálása, néhány szerencsejátékos telekinézise, az idiotudós matematikusok és mindenekfölött az úgynevezett kopogó szellemek, melyek előszeretettel mozgatnak háztartási berendezéseket egy fiatal lány hangszerelésében. De ebben az esetben minden egyes részem csúcsteljesítményt nyújt.

Hogy Egyed szervezte-e meg, vagy az alakult-e ki körülötte, az teljesen mindegy. Beléptem Egyed örökébe, de túl fejletlen voltam még, amikor ő meghalt, és ráadásul Kew kisasszony kitörésétől ki is alakult bennem egy gátlás. Magának abban igaza volt, hogy a roham tudat alatt visszariasztott annak felderítésétől, hogy mi van e roham mélyén. De volt egy másik jó okom is rá, hogy ne tudjam átlépni ama „Baba három” korlátot.

És itt abba a problémába ütközünk bele, hogy én mit tartottam többre a Kew kisasszony által nekünk nyújtott biztonságnál. Most sem érti, mi volt az? Ez a biztonság halálos veszélyt jelentett az én gestalt organizmusom számára. Úgy éreztem, vagy őt kell megölni, vagy az hal meg – azaz én. Ó, a részek éltek volna tovább: két, beszédében gátolt színes bőrű kislány, egy művészi hajlamokkal megáldott, belső életet élő lány, egy mongol idióta meg én – mint kilencven százalékban rövidzárlatos tehetség és tíz százalékban fiatalkorú bűnöző. – Elnevettem magam. – Persze hogy meg kellett őt ölni. A gestalt önvédelme lépett működésbe.

Stern csak többszöri nekifutás után tudta kinyögni:

– Én nem...

– Magának nem is kell -- mondtam nevetve. -- Ez csodálatos. Maga tényleg jó -- de igazán. És még valamit el akarok mesélni magának, mert a szakmabeli finomságokat biztosan tudja értékelni. Maga gátlásokról beszél! Nem tudtam elmenni a „Baba három” ügy mellett, mert ebben rejlik a kulcsa annak, ami valójában vagyok. Erre azért nem jöhettem rá, mert nem mertem emlékezni rá, hogy én valójában két dolog vagyok. Kew kisasszony kisfia és még valami, ennél iszonyatosan nagyobb dolog. Mindkettő nem lehettem, ugyanakkor nem mondhattam le egyikről sem.

– És most már lemondhatsz? – kérdezte, szemét a pipájára szegezve.

– Megtettem.

– És most mi van?

– Mit gondol?

Stern hátát az íróasztala sarkának vetette.

– Gondoltál-e már arra, hogy talán ez a... te gestalt organizmusod már halott?

– Nem az.

– Honnan tudod?

– A maga feje honnan tudja, hogy a karja működik?

Kezével megérintette az arcát.

– Nos hát... most mi van?

Vállat vontam.

– Kérdezte a Pekingi ember, hogy most mi van, amikor látta, hogy a Homo sapiens fölegyenesedve jár? Élünk, ennyi az egész, mint az ember, mint a fa, mint bármi más, ami él ezen a földön. Táplálkozunk, növekedünk, próbálkozunk, szaporodunk. Védekezünk – tártam szét a karom. – Tesszük, amit a természet diktál.

– De mit tehettek?

– Mit tehet egy villanymotor? Attól függ, hogy hová illesztjük be magunkat.

Stern falfehér lett.

– És mit akartok csinálni?

Elgondolkodtam. Megvárta, amíg a gondolataim végére érek, addig nem szólt.

– Tudja, mit mondok? – kérdeztem nagy sokára. Amióta csak megszülettem, komiszul bántak velem, egészen addig, míg Kew kisasszonyhoz nem kerültem. És vele mi volt a helyzet? Kis híja volt, hogy meg nem ölt.

Megint elgondolkodtam, aztán így folytattam:

– Mindenki jól érezte magát, csak én nem. Mindenkinek az volt a szórakozása, hogy jól kitol a kisebbel, aki nem tud visszaütni. Vagy leköteleznek, amíg a sajátjuknak ismernek el, vagy megölnek. – Ránéztem vigyorogva. – Most majd én is jól érzem magam, ennyi az egész.

Hátat fordított. Azt hittem, mindjárt föl-alá fog járkálni, de máris újra szembefordult velem. Akkor értettem meg, hogy szemmel akar tartani.

– Nagy utat tettél meg, amióta ide bejöttél mondta.

Bólintottam.

– Maga jó diliorvos.

– Kösz – felelte fanyarul. – És most már úgy gondolod, hogy meggyógyultál, minden rendben, mehetsz, amerre látsz.

– Bizony, hogy így gondolom. Maga nem?

Megrázta a fejét.

– Mindössze arra jöttél rá, hogy mi vagy. Ennél sokkal többet kell még megtanulnod.

Kész voltam rá, hogy türelmesen meghallgassam.

– Például?

– Például meg kell tudnod, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akiknek a tiédhez hasonló bűnnel kell együtt élniük. Te más vagy, Gerry, de annyira mégsem vagy más.

– Bűnösnek kellene ereznem magam, amiért megvédtem az életemet? – Ezt meg sem hallotta.

– Egy másik ilyen dolog: azt is mondtad korábban, hogy egész életedben dühös voltál mindenkire – hogy így éltél. Gondolkoztál-e valaha azon, hogy miért?

– Nem mondhatnám.

– Többek között ezért voltál annyira egyedül. Ezért jelenthetett aztán oly sokat, hogy együtt lehettél a többi gyerekkel és később Kew kisasszonnyal.

– Na és? A gyerekekkel ezután is együtt lehetek.

Lassan ingatta a fejét.

– Te és a gyerekek egyetlen lény vagytok. Egyetlen példány. Előzmény nélkül való. – A pipája szárával rám bökött. – Egyedüli.

A vér dobolni kezdett a fülemben.

– Fogja be a száját – mondtam.

– Azért csak gondolkozz el rajta – szólt csendesen. – Gyakorlatilag bármit megtehetsz. Gyakorlatilag mindened meglehet. És semmi a világon nem ment meg attól, hogy egyedül legyél.

– Fogja be, fogja már be... Mindenki egyedül van.

Bólintott.

– De bizonyos emberek megtanulják, hogyan kell élniük vele.

– Hogyan?

Várt egy kicsit, aztán azt mondta:

– Van valami, ami miatt te erről semmit sem tudsz. Ha elmondanám sem jelentene számodra semmit.

– Mondja el, és majd meglátjuk.

Olyan különös tekintetet vetett rám, mint még soha.

– Ezt a dolgot néha erkölcsi érzéknek nevezik.

– Azt hiszem, igaza van. Nem tudom, miről beszél. – Összeszedtem magam. Ezt nem hallgathattam tovább. – Maga fél – mondtam. – Fél a Homo Gestalttól,

Gyönyörű volt az az erőfeszítés, ahogy elmosolyodott.

– Micsoda szokatlan meghatározás.

– Szokatlan emberfajta vagyunk – feleltem, majd ujjammal mutattam az irányt. – Üljön le oda.

Átvágott a néma szobán, és leült az íróasztalhoz. Odahajoltam hozzá, és ő nyitott szemmel elaludt. Akkor fölegyenesedtem, s körülnéztem a szobában. Fogtam a termoszt, megtöltöttem s az íróasztalra állítottam. Megigazítottam a takaró sarkát, és tiszta törülközőt tettem a heverő fejrészére. Az íróasztal mellé léptem, fölnyitottam, s megnéztem a magnetofont.

Mint amikor kinyújtom az egyik kezem, ott volt Beanie. Tágra nyílt szemmel állt az íróasztal mellett.

– Nézz ide – mondtam neki. – Jól nézd meg. Azt akarom, hogy töröld le az egész szalagot. Menj, kérdezd meg Babát, hogyan kell.

Rám hunyorított, és mintha megrázta volna magát, majd a magnó fölé hajolt. Ott állt – eltűnt – és visszajött, egy pillantás alatt. Mellém furakodott, elfordított két kapcsolót, s addig nyomott egy kart, míg az kettőt kattant. A szalag vinnyogva száguldott visszafelé a fej mellett.

– Jól Van – mondtam. – Tűnj el. Elillant.

Fölvettem a kabátom, s az ajtóhoz mentem. Stern mozdulatlanul, bámész tekintettel ült az asztalnál.

– Milyen jó diliorvos – motyogtam. Jól éreztem magam.

Vártam egy kicsit odakint, aztán megfordultam, és újra bementem.

Stern fölnézett rám.

– Ülj le oda, fiacskám.

– Nahát! – mondtam. – Bocsánat, uram. Eltévesztettem az ajtót.

– Jól van – felelte.

Kimentem, s becsuktam az ajtót. Végigvigyorogtam az utat a rendőrségig. Tetszeni fog nekik a Kew kisasszonyról szóló jelentésem. Hangosan nevettem, valahányszor eszembe jutott, vajon hogyan fogja megmagyarázni Stern egy délutánja elvesztését s ezerdollárnyi nyereségét. Ez mulatságosabb volt, mintha a halálára kellene gondolkodnom.

És egyébként mi az ördög az az erkölcsi érzék? 

 

 

F. Nagy Piroska fordítása