EGY CSEPP KÜLÖNÖS

 

 

A férfi a kocsiban hagyta a ruháit, és lebotorkált a tengerpartra.

”Holdkeltekor”, a lány ezt mondta neki legutóbb.

A jövevény a keleti horizont felé pislantott, de ettől nem lett okosabb. Az éjszaka olyan sötét volt, hogy a légkör természetes derengését is magába itta, a csillagok pedig fénytelenül hevertek, mint a fotókartonra hintett csillámpor.

– Holdkeltekor – dohogta a férfi.

Neki persze könnyű! Az Ő univerzumában a holdkelte olyasmi, amiről egyszerűen mindenki tud. A férfinak viszont komolyan utána kellett járnia. Van, akiben fel sem merül –Őbenne nyilván nem merült fel –. hogy ha nem tudod magadtól, milyen bonyolult kinyomozni, pontosan mikor is kellene felkelnie a holdnak újhold idején. Még így se volt biztos a dolgában, ezért korán jött – legfeljebb várnia kell.

Félig csúszva lemászott a morajló vízhez, amelyet meg is talált a füle és a lábujjai segítségével.

– Fhú! – Még tüdőgyulladást kapok, gondolta. De az meg se fordult a fejében, hogy Őt megvárassa. A lányra ugyanis nem volt jellemző, hogy tolerálja az emberi tökéletlenséget.

A férfi még egyszer az égre tekintett, majd belegázolt a tengerbe, és teljesen átadta magát neki. A víz hideg volt, de mire megtett tíz tempót abból a határozott fajtából, ami először vonzotta hozzá a lányt, már csodálatosan érezte magát. Azt gondolta, a csudába is, ha megtanultam víz alatt lélegezni, nem jelenthet akkora kihívást, hogy kalendárium nélkül megtaláljak egy holdkeltét!

Csendesen a megfeketedett, törött sziklaagyarak felé vette az irányt, melyeket együttesen a Hárpia Állkapcájának hívnak – ennek ínye a tajték, a fogselyem hozzá pedig a dagály odahordta hínár, mely fennakad a rések közt, és ott lóg, hogy a madarak felszedhessék. A víztükör mindenfelé ólmosan nyugodt volt, kivéve az Állkapcánál, mely egyre csak mormogott és csámcsogott: jól megrágott minden hullámot, a cafatokat pedig az ég felé köpte. Emiatt a férfi csak akkor hallotta meg az énekszót, mikor már nagyon közel járt. A hullámok harsogtak, ő pedig arra összpontosított, hogy anélkül kerülje meg a szirtet, hogy összezúzná a térdkalácsát, mint az az első alkalommal történt. Ezért már a szikla nyílt tenger felőli oldalán úszott, a mély vízben, mikor észrevette, hogy a dal nem ugyanolyan, mint máskor. Boldogan taposta a vizet és fülelt, hogy megbizonyosodjon; és, ahogy az várható volt, nem tévedett.

A dal borzalmasan hangzott.

– Vedd ki az uszonyod a szádból – kiáltott oda jókedvűen –, te vén, löttyedt guanózabáló!

– Neked sincs valami szexi orgánumod, csalikám – jött az éles, fejhangú válasz –, és tudod, miféle halbél csalira gondolok!

A férfi közelebb úszott. Ó, ez jó. Nem könnyű olyasmit találni, amivel igazán fel lehet cukkolni a lányt. Többnyire olyan átkozottul tökéletes, hogy egészen lehetetlen dolgokat kell kitalálni, mint a múltkor, amikor azt mondta neki, hogy nem egyforma színű a két szeme. Mi lenne, gondolta, ha ők is meg tudnának fázni? És aztán arra gondolt, miért is ne?

– Vigyázz arra a szálkás, hulladékzabáló szádra – kiabált vidáman –. vagy megvakargatom a farkad egy pikkelyezőkéssel! – Alig tudta kivenni a nyílt tenger felőli keskeny kiszögellésen heverő alakot... csak egy sötét paca volt a sötétségben. – Te tényleg énekeltél, vagy csak ráültél egy gömbhalra?

– Te sem vijjogsz szebben, mint egy éhkoppos halfarkas a szennyvízcsatornában! – kiabált vissza rekedten a paca. – Oszt mé’ nem nyeled le azt a tengeri uborkát, vagy köpöd ki, egyetlenem?

– Eh, menj, és áztasd be a fejed egy lapátkerék alatt! – nevetett a férfi. Fél kezével megragadta a sziklaperemet, és kihúzta magát a vízből. A következő pillanatban éles visítás hallatszott, majd egy esetlen csobbanás, és a lány már el is tűnt. A tarka-szürke árnyékfolt elhaladt a férfi előtt a levegőben – túl gyorsan ahhoz, hogy megállapíthatta volna, mi az, de megdöbbent, milyen biztos benne, hogy mi nem.

Addig izgett-mozgott, míg combizmaival valahogy (éppenhogy) megkapaszkodott a keskeny kőpadkán, és annyira előrehajolt, amennyire csak tudott, hogy az éjmocskos tengerbe bámuljon. Pár másodperccel később észrevett valami halovány fodrozódást, majd egy fehérlő oválist, olyan sápadtat, hogy lejjebb kellett fordítania a szemét, hogy egyáltalán kivehesse, mint a tengerésznek, mikor távoli fénybe néz. Ez alkalommal is, noha gyakorlatilag semmit sem látott, biztos volt benne, hogy mit nem lát. A rövid, sötét bozont, éjszaka ide vagy oda, nem az a lebegő aranyháló volt, aminek annak idején a firenzei fésűt vette. A két homályos fénypont nem a csillogó, feltűnően hosszúkás, távol ülő (majdhogynem kétoldalt levő), zöld szempár, ami nevetve nyelte el az álmait. A váll nem széles és egyszerű ívű, hanem karcsú. A sós-görcsös, halk, zokogásszerű köhögés nem hasonlított egyetlen hangra sem, amit ezeken a sziklákon korábban hallott; az (ekkorra szükségtelenné vált) utolsó bizonyíték pedig a keskeny kéz volt, amit a sötétben megragadott. Az ujjak törékenyek voltak, nem pedig ormótlanok; nem feszült köztük hártya; rajtuk a bőr sima volt, mint egy szilva, nem pedig szemcsés, mint egy varázslatosan finom szövésű, arany óraszíj. Röviden: emberi volt, és egy hosszú, lesújtó pillanatig összekulcsolódott a kezük, míg elméjük, pánikban, felkészült arra, hogy megbirkózzon az igazsággal.

Végül egyszerre szólaltak meg:

– Te nem is...

Egy hullám jött és ment, ők pedig kórusban folytatták:

– Nem tudtam, hogy más is...

Ismét szólásra nyitották szájukat, majd becsukták, és együtt mondták:

– Tudja, én csak vártam...

– Nézze – vágott közbe a férfi teljesen váratlanul, mert talált valamit, amit abban a pillanatban csak ő mondhatott –, kapaszkodjon erősen, kihúzom! Kész? Egy, kettő...

– Nem! – sikította dühösen a nő, és váratlanul elrántotta a karját, ami ezáltal kicsúszott a férfi kezéből. Viszont, mivel levegővétel közben bukott a víz alá, amikor ismét előbukkant, már fuldokolt. A férfi lenyúlt, hogy segítsen, de nem tudta elkapni, noha súrolta a levegőért kapkodó ismeretlen karját. – Ne nyúljon hozzám! – visított ismét a nő, és veszettül csapkodott, hogy valahogy a sziklához evickéljen, amin a férfi is ült, és megkapaszkodhasson. Ott csimpaszkodott és köhögött, míg végül a férfi megmoccant, de ő rögtön rákiáltott: – Ne nyúljon hozzám!

– Hát jó – jött a sértett hangú válasz.

A nő jól hallhatóan, de nyilvánvalóan magában sopánkodott.

– Jaj, istenkém...

Ez valahogy arra késztette a férfit, hogy megpróbálja kimagyarázni magát.

– Csak úgy gondoltam, jobb, ha kijön a vízből, hogy így krahácsol, úgy értem, hülyén nézne ki, hogy magát lenn dobálják a hullámok, én meg itt ülök fenn a... – Aztán belekezdett egy mondatba, hogy ő csak... majd egy olyanba, hogy ő egyáltalán nem... de egyiket sem sikerült befejeznie. Csak bámultak egymásra, két lihegő, vaksi paca egy tajtéktól síkos sziklán.

– Ahogy az előbb beszéltem, meg kell értenie...

Azon nyomban elhallgattak, amint észrevették, hogy már megint egyszerre szólaltak meg. Amikor hirtelen megértette a helyzetet, a férfi felnevetett – mintha megkönnyebbült volna és azt mondta:

– Úgy érti, maga nem az a fajta lány, aki így beszél, ahogy az előbb beszélt, épp mielőtt ideértem volna. Hiszek magának... Én sem vagyok az a fajta srác, aki ilyesmit csinál. Azt hittem, maga egy... azt hittem, maga valaki más, ez minden. Jöjjön ki! Nem nyúlok magához.

– Hát...

– Még mindig a... az ismerősömre várok. Ez minden.

– Hát...

Jött egy hullám, a nő kihasználta a hirtelen jött segítséget, és felhúzta magát, de a hasa fennakadt a peremen.

– Menni fog, menni fog – nyögte gyorsan, és igaza lett. A férfi ott maradt, ahol volt. Mindketten ott maradtak, ahol voltak, a szikla mélyedésében, szélárnyékban, másfél méterre egymástól, olyan tökéletes sötétségben, hogy a hunyorgó szemek fénye villámlásnak tetszett.

A nő törte meg a csendet.

– Izé... – de csak ült tovább, némán rágódva valamin, amit mondani akart, és a különböző verziókon csámcsogott. Végül így szólt: – Nem akarok kotnyeleskedni.

– Nem gondoltam, hogy... Kotnyeles? Nem kérdezett semmit.

– Úgy értem, azzal, hogy itt vagyok – mondta szemérmesen. – Nem akarok útban lenni, úgy értem. Mármint én is várok valakire.

– Érezze magát otthon! – felelte a férfi kedélyesen, de aztán nagyon ostobának érezte magát. Biztosra vette, hogy hangja cinikus, ironikus, sőt hitetlenkedő volt. Attól, hogy a nő sokáig nem felelt, az egész csak rosszabb lett. A csend lassan elviselhetetlenné vált. A férfi csak egyetlen dologra tudott gondolni, amit mondhatott volna, de rá kellett jönnie, megmagyarázhatatlanul húzódozik attól, hogy nyíltan rákérdezzen a másik ittlétének egyetlen lehetséges indokára. Végül a szája volt az, ami, míg ő nem figyelt oda, ernyedten ezeket a szavakat formázta: – A... izé... ismerőse, öm... csónakon jön?

– Hát a magáé? – kérdezett vissza félénken nő, majd hirtelen mind a ketten olyan hisztérikus vihogásban törtek ki, mint két elmeroggyant vöcsök. Ez is egy olyan őrült pillanat volt, ami néha minden ember életében előfordul: amikor csak nevetni tud, kirobbanóan, hogy az oldala is belesajdul, pedig nincs is semmi kifejezett poén, amire rá lehetne illeszteni a helyzet szövedékét. Amikor a pillanat elmúlt, némán ültek. Nem mozdultak, nem szóltak, még csak egymásra se néztek, és mégis, most már együtt ültek, és nem egyszerűen egymás mellett. A felismert kötődés valaki – valami – máshoz különös módon feloldotta a kettejük közötti gátat.

A nő volt az, aki végül megtette a döntő lépést, kimondta a Szót, a kötődést jelentő varázsigét, amiben megkapaszkodhattak, hogy kezelni tudják aggodalmaikat. Ugyanis ábrándosán így szólt:

– Még sose láttam sellőlányt.

A férfi pedig válaszolt, hasonlóképp ábrándosán, ám azonnal:

– Meseszép. – Ez kérdés volt és felelet. S amikor a férfi folytatni akarta: – Még sose láttam... – a nő rávágta:

– Meseszép. – Ez pedig már kölcsönösség volt. Ismét egymásra néztek a sötétben, és nevettek, ezúttal némán.

Pár perc barátságos csend után a nő megkérdezte, mi a hableány neve.

A férfi felhorkantott meglepetésében.

– Hát, nem tudom. Tényleg nem. Ha távol vagyok tőle, úgy gondolok rá: „Ő”, ha vele vagyok, akkor pedig egyszerűen...”Te”. Mármint nem maga – tette hozzá idétlenül kuncogva.

A másik viszonozta a kuncogást, de hirtelen elkomolyodott, mint aki épp megértett valamit.

– Hát ez aztán igazán különös! Én se tudom az Ő nevét. Még csak azt se tudom, van-e egyáltalán nevük.

– Talán nincs rá szükségük. Ő... ömm... ők valahogy mások, ha érti, mire gondolok. Tudnak dolgokat, amiket mi nem; valahogy... megérzik. Például hogyha emberek közelednek a tengerparton, már jóval az előtt tudják, mint hogy látótávolságba érnének. És hogy milyen idő lesz, és hogy hova kell ülniük a sziklák mögött a tenger fenekén, hogy a hal egyenesen a kezükbe ússzon.

– És hogy mikor kel fel a hold.

– Igen – bólintott a férfi, és legszívesebben azt kérdezte volna, maga szerint vajon ismerik egymást? Vajon ott vannak valahol kint, és minket figyelnek? Vajon a férfisellő jön előbb, és ha igen, mit fog hozzám szólni? És mi lesz, ha Ő jön előbb?

– Lehet, hogy nincs is szükségük nevekre – folytatta a nő. – Meg tudják különböztetni egymást, vagy egyszerűen csak tudják, kiről van szó, érzés alapján. Magát hogy hívják?

– John Smith – érkezett a válasz. – Isten engem úgy segéljen!

A nő egy darabig nem felelt, majd hirtelen felkacagott.

A férfi kérdően hümmentett.

– Fogadok, minden egyes alkalommal azt mondja: „Isten engem úgy segéljen”, amikor bemutatkozik! Fogadok, hogy már több ezerszer mondta!

– Hát, igen. De eddig soha senki nem vette észre.

– Én igen. Az én nevem Jane Dow. Dé-ó-duplavé, nem Doe.

– Jane Dow. Egek! És le kell betűznie minden egyes alkalommal?

– Isten engem úgy segéljen! – felelte, és mindketten nevettek.

A férfi azt mondta:

– John Smith, Jane Dow. Hűha! Úgy tűnik, mindketten átlagemberek vagyunk.

– Átlagember. Maga, a hableányával.

A férfi azt kívánta, bár láthatná beszélgetőpartnere arcát. Azon merengett, vajon őt is ugyanannyira nyomasztják-e a sellők. Ő maga soha egy léleknek sem beszélt róluk – ki hallgatta volna meg?

Ki hitt volna neki? Vagy, ha meg is hallgatja, ha hisz is neki, ki ne akart volna beleavatkozni? Ilyen csodát... és vajon a nő elmondta a barátnőinek, a barátainak, a főnökének, fűnek-fának? Ebben kételkedett. Nem tudta volna megmondani, miért, de kételkedett benne.

– Átlagember – mondta a férfi magabiztosan –, igen. – És beszélni kezdett, igazán beszélni, mert korábban nem tehette, mert most beszélnie kellett. – Ez igenis fontos része a dolognak. Tulajdonképpen éppenhogy ez a legfontosabb része. Tudja, egész életem során soha nem történt velem semmi. Úgy értem, semmi. Soha nem ugrottam évet az iskolában, és soha nem buktam meg. Soha nem nyertem semmiféle díjat. Soha nem tettem kárt senkiben. Soha nem voltam gazdag, de soha nem is éheztem. Kaptam munkát, megtartottam, és soha nem fogok túl magas állásba kerülni a cégnél, bár soha nem is fognak kirúgni. Érti, hogy értem?

– Nagyon is.

– És akkor – folytatta ujjongva – szembejön velem egy sellő. Úgy értem, velem jön szembe a sellő. Nem csak egy szemvillanás, nem csak egy „lehet, hogy láttam egy sellőt, de az is lehet, hogy nem”: ez egy igazi, élő sellő, aki újra találkozni akar velem, és újra, és újra, randikat szervez, és el is jön, még ha mindig el is késik.

– Ő is – bólogatott hevesen a nő.

– Én úgy hívom – mondta a férfi, miközben egy centivel közelebb hajolt, és bizalmaskodóan lehalkította a hangját –, hogy „egy csepp különös”. Egy csepp különös. Úgy értem, így hívom magamban, tudja? Egy ember önmaga marad egész életében, rendesen viselkedik az édesanyjával, soha nem tartóztatják le, ha túl sokat iszik, nem keveredik bajba, csak, elnézést a kifejezésért, felkavarodik a gyomra. Elvégez egy napi munkát az egy napi fizetésért, és senki nem utálja, vagy ha már itt tartunk, senki nem is szereti. Szóval egy ilyen embernek nincs élete; úgy értem, nem valódi. De vegyünk egy közönséges tucatembert, amilyen ő, és adjunk hozzá egy csepp különöst, érti már? Ez egy apró valami, amit csinál, amije van, vagy ami történik vele, ha csak egyszer is. És akkor egész hátralevő életében ő márvalódi. Hűha! Túl sokat jár a szám.

– Ugyan, dehogy! Ez igazán szépen hangzik, Mr. Smith. Egy csepp különös. Egy csepp... tudja, pontosan az én életemet írta le az előbb. Igen, ez így igaz. Megszülettem, felneveltek, iskolába mentem, kaptam munkát, mindezt Springfieldben, és...

– Springfieldben? Úgy érti, a massachusetsi Springfieldben? Odavalósi vagyok! – bukott ki a férfiból, aki annyira izgatott lett, hogy leesett a sziklaperemről a vízbe. De rögtön felszínre bukkant, és kiugrott a nő mellé, fújtatva, mint egy dugong.

– Nos, nem – jött a szelíd válasz. – Az illinois-i Springfieldben.

– Ó – sóhajtott Smith lelombozva.

Jane pedig folytatta.

– Soha nem voltam csinos lány... már amit általában csinosnak tartanak. Mondjuk nem voltam egy bányarém, nem úgy értettem. Vagyis, amikor iskolabált rendeztek a tornateremben, és azt mondták a fiúknak, hogy egyesével válasszanak maguknak párt, soha nem választottak elsőnek. Soha nem is maradtam utolsónak, de időnként féltem tőle. Az érettségi másnapján kaptam munkát. Nem egy jó munka, de nem is rossz, és még mindig ott dolgozom. Egyeseket jobban kedvelek, mint másokat, de nem sokkal, érti?... Egy csepp különös. Mindig tudtam, hogy van neve annak a valaminek, ami nekem sose volt, és maga jó nevet talált neki. Köszönöm, Mr. Smith.

– Ó, nagyon szívesen – felelte bátortalanul. – És különben is, most már magában is van... Hogyan találkozott a maga... úgy értem, vele?

– Hát, halálra rémültem, komolyan! A vállalati pikniken történt, épp úsztam, és, szóval, hogy őszinte legyek, ha megbocsát, Mr. Smith, a fürdőruhámon az egyik pánt, szóval, laza volt. Kérem, nem úgy értem, hogy rossz volt, különben fel se vettem volna. De kényelmetlenül éreztem magam miatta, ezért megkerültem a sziklát, hogy megigazítsam, és... és ott volt.

– Fényes nappal?

A nap fénye csillogott a testén. Olyan volt, mint... mint... Nincs semmi, amihez hasonlíthatnám! Csak feküdt, épp azon a kövön, a szárazon. Nem ijedt meg tőlem, nem látszott meglepettnek, meg semmi, csak ott feküdt és mosolygott. És várt. Gyönyörű, mély hangja van, hosszúkás szeme és hosszú, szőke haja.

– Igen, igen. Neki is.

– Olyan meseszép volt! És aztán a többi, szóval, magának igazán nem kell részleteznem. Csillogó, ezüst pikkelyek, és nagy, görbe uszonyok.

– Ó – hallgatta John Smith.

– Rémült voltam, igen. De nem féltem. Nem próbált közelebb jönni, és valahogy tudtam, soha nem lenne képes bántani... És aztán megszólított, én pedig megígértem, hogy visszajövök, és visszajöttem, sokszor, és ennyi a történet. – Ezt mondván gyengéden megérintette a férfi vállát, majd zavartan visszarántotta a kezét. – Eddig senkinek sem meséltem el. Egy teremtett léleknek se – suttogta. – Olyan boldog vagyok, hogy végre beszélhetek róla!

– Megértem. – Smith végtelenül elégedettnek érezte magát. – Megértem.

– Maga hogyan...?

A férfi felnevetett.

– Hát, előtte muszáj egy kicsit magamról beszélnem. Az úszás az egyetlen dolog, amiben valaha is jó voltam, de ez csak felnőttkoromban derült ki. Úgy értem, nálunk nem volt medence meg semmi ilyesmi az iskolában. Szóval soha nem is vágok föl vele. Csak olyankor úszom, amikor nem nagyon van senki a közelben. És egy nap idejöttem, nyári este volt, amikor már majd mindenki hazament vacsorázni, én meg túlúsztam a zátonyon, jóval túl az Állkapcan, ide. És van itt egy hely, ahol a víz alig egy méter mély, és bevertem a térdem.

Jane Dow együttérzően felszisszent.

Smith csak kuncogott.

– Szóval általában nem sokat káromkodom. Úgy értem, nem tartom helyesnek a káromkodást. De mindenütt ezt hallani, és azt hiszem, észrevétlenül ráragad az emberre. És időnként, amikor egyedül vagyok, és beütöm a fejem, vagy valamim, és hallom, hogy valaki szitkozódik, egyszer csak rájövök, hogy én vagyok az a valaki. És aznap is ugyanez történt, amikor bevertem a térdem. Úgy értem, tényleg jó alaposan bevertem. Szóval valahogy összegörnyedtem, fogtam a térdem, és épp csak hogy fel nem forrt a víz egy méteres körzetben attól, ami kijött a számon. Nem tudtam, hogy van valaki a közelben, különben nem vetemedtem volna ilyesmire.

És egyszer csak ott volt Ő, és nevetett. Feljött a víz alól, mélyről, a zátony nyílt víz felőli oldalán, és felugrott a napfénybe – a nap alacsonyan állt, és vörös volt; és a hátára esett, csak úgy csattant, mint mikor az ember foga reccsen egy cseresznyemagon. Amikor vizet ért, a víz felcsapódott körülötte, és egy másodpercig úgy ült a vízfüggöny mögött, mint valami ékszerdobozban, érti, rózsaszín szatén körülötte, ő pedig pont középen.

A lábam rémesen fájt, zavarban voltam, megdöbbentem, nem hittem a szememnek, és emlékszem, arra gondoltam, dögös kis bi... úgy értem, szép nő, vagy lány, mint a mesében, a tengerben éli világát, meztelenül... Hátat fordítottam neki, hogy kinyilvánítsam, mi a véleményem az efféle viselkedésről, de azért hátranéztem a vállam fölött, hogy lássam, vette-e az adást, és azt hittem, csak én találtam ki az egészet, mert nem volt ott semmi, csak buborékok, ahol csobbant, de már el is tűntek, mielőtt jobban megnézhettem volna őket.

És akkor még egyszer belenyilallt a térdembe, és lenéztem, és láttam, hogy nemcsak beütöttem, hanem fel is hasadt, és vér folyt végig a lábamon, és amikor meghallottam a nevetését, ami hangosabb volt, mint az én káromkodásom, jutott el az agyamig, hogy mit is mondok éppen. Körbe-körbe úszott körülöttem, és nevetett, és, észrevette már? Máshogy nevetünk valakin, és máshogy nevetünk valakivel, és abban, amit ő csinált, nem volt semmi rosszindulat.

Így mindenestül megfeledkeztem a térdemről, és úszni kezdtem, és azt hiszem, ez tetszett neki; abbahagyta a nevetést, énekelni kezdett, és ez annyira... – Smith elhallgatott egy időre, Jane Downak pedig nem volt mit mondania. Olyan volt, mintha ő is azt az éneklést hallgatná.

– Együtt tud énekelni mindennel, ami mozog, ha az él, vagy ha nem él, hogyha elég nagy, mint például egy szélvihar, vagy a vihardagály óriási hullámai. Akkor arról énekelt, ahogy a karom simogatta a vizet, ahogy a kezem a habokat hasította, ahogy a tengerben úsztam, rémülten és csodálkozva, aról, amilyen voltam... a vízzel a testemen, a térdemből csörgő vérrel; minderről egyszerre énekelt, és mielőtt észbe kaptam volna, fordult a kocka, és én úsztam az ő énekére. Azt hiszem, soha életemben nem úsztam úgy, ahogy akkor, talán soha többé nem is fogok, nem tudom; mert lehet úgy mozogni, hogy minden rezzenés, minden moccanás a helyén van, és az ember kétszer annyira képes, mint azelőtt; a teste egyetlen porcikája sem ellenkezik a többivel... – Elhalt a hangja.

Jane Dow felsóhajtott.

A férfi pedig folytatta.

– Úgy száguldott a sziklák felé, mint egy torpedó, és épp ott, ahol ki kellett volna loccsantania az agyvelejét, felkavarta vizet, ami bugyborékolva feltört, mint egy szökőkút, ő pedig kilőtte magát belőle, egyenesen a szikla tetejére... épp oda, ahova érkezni akart, és még csak meg sem izzadt. Aztán minden különösebb nyújtózkodás nélkül benyúlt egy hasadékba, elővett egy nagy, régi fésűt, és elkezdte a hajában futtatni, még mindig ugyanazt a dallamot dúdolva, és úgy mosolygott rám, mint... szóval ugyanúgy, ahogy, mint az előbb mondta, őmosolygott magára, és várt, nem akart elmenekülni. Odaúsztam a sziklákhoz, felmásztam, és leültem a közelében, épp úgy, ahogy akarta.

Jane Dow csak később szólalt meg, szelíden, de nyilvánvalóan abban a meggyőződésben, hogy a férfi, míg hallgatott, elég időt töltött a felidézett sziklákon.

– Mit... akart magától, Mr. Smith?

A férfi felnevetett.

– Ó. Kérem, bocsásson meg! Nem lett volna szabad megkérdeznem.

– Ugyan, kérem – szabadkozott a férfi –. semmi baj. Csak azon nevettem, hogy pont engem választott... engem, a világ összes férfija közül... – Megint elhallgatott, és láthatatlanul megrázta a fejét. Nem, nem, arról nem fogok beszélni neki, döntötte el. Akármit gondol rólam, az már így is elég rossz. Hogy fél éjszaka egy sziklán ültem egy sellővel, és káromkodni tanítottam... Ezért ezt mondta: – Tudják, hogy vegyék rá az embert, hogy azt tegye, amit ők akarnak.

Lehetséges, döbbent rá Smith, hogy, noha a hullámok gyakorlatilag a talpad alatt morajlanak, megérezd, hogy a melletted ülőnek elállt a lélegzete; ez kíváncsivá tesz, töprengsz, megriadsz, aztán megkönnyebbülsz, mikor az illető újra lélegzetet vesz, anélkül, hogy bármit is látnál vagy hallanál. Hol is tartottam? – jutott eszébe, és zavarba jött; de már nem emlékezett pontosan, csak abban volt biztos, hogy elkezdte leírni a jelenetet a sellővel a sziklán, de aztán úgy döntött, mégsem folytatja, és valami egyebet mondott helyette. Ja, igen. A sellő megörvendeztetése.

– Ha már itt tartunk – folytatta –, nem nehéz örömet szerezni nekik. Ha egyszer rájössz, mit akarnak.

– Ó, igen – mondta Jane fojtott hangon. – Ezt én is tapasztaltam.

– Valóban?

Csönd, annyi, hogy a nő bólinthatott.

Smith azon gondolkodott, mivel lehet örömet szerezni egy férfisellőnek. Semmit sem tudott róluk – semmit. Az ő hableánya szeret énekelni, szereti, ha hallgatják, ha figyelik, Szeret fésülködni, és szereti, ha káromkodnak neki.

– És bármi is az, megéri – tette hozzá –, mert amikor boldogok, akkor a fellegekben járnak.

– Bármi is az – értett egyet a nő kelletlenül.

Egy különös, nyomasztó gondolat sodródott a férfi tudatába. Elhessegette, még mielőtt beazonosította volna. Különös volt és nyomasztó, a sellőjéről való tudás és az iránta táplált érzelmei miatt. Az emberekben él egy kép arról, hogy milyen lehet egy sellővel szórakozni, és korábban – már amennyire foglalkoztatták a sellők – ő is elfogadta ezt a közképzetet... egészen találkozásuk napjáig. Hallgatod a sellő dalát, figyeled, apró ajándékokkal kedveskedsz neki, káromkodsz neki, és talán elsajátítasz néhány, a többség számára ismeretlen, de legalábbis elfeledett praktikát, mint amilyen a víz alatti lélegzés – pontosabban annak módja, hogy miként lehet több oxigént eltárolni, mint amennyit gondoltál, és honnan juthatsz még annál is többhöz (akármilyen kicsivel többhöz) azáltal, hogy egy kevés vizet engedsz a tüdődbe, amit a rekeszizom begyakorlott összehúzódása porlaszt, és így a vízben oldott oxigént ki tudod vonni a párából. Legalábbis Smith ezt az elméletet gyártotta, miután megtanult néhányat a hableány rendszeres gyakorlatai közül. Aztán ott van az ebédnek valóért halászás, a halászásért való halászás, az angolnák hipnotizálása, és egyéb ártatlan szórakozások.

Ártatlanok.

Mivel a sellő ugyanúgy ikrákkal szaporodik, mint a potyka, még ha sokkal emberszerűbb is, mint a kacsacsőrű emlős. Az ikrák még halmércével mérve is aprók, és az ívás ideje alatt csillogó csomókban (minden haltojás olyan, mintha egy apró gyöngyöt ültettek volna egy opálos drágakőbe) titkos, jól őrzött, víz alatti barlangokban helyezik el őket, és nagy körültekintéssel, szertartásosan vigyáznak rájuk. Az egyik szertartás akkor zajlik, amikor már jó sok ikra összegyűlt, és kényelmesen beágyazódtak titkos fészkük belső falába. Ennyi a tengeri társkereső: a férfisellő jön, és az egyetlen lehetséges módon megtermékenyíti az ikrákat.

Ez az embrionális folyamat, bármennyire is szokatlan, aligha nevezhető egyedinek egy olyan világban, melyben afféle csodák léteznek, mint a fejlábúak hajlékony karjai, vagy a különféle pókszabásúak bizarr táplálkozási szokásai. Azt hiszem, ezzel eleget beszéltünk a sellőlét legalapvetőbb mikéntjéről, és, minthogy ilyen ügyekben a forma mindig igazodik a funkcióhoz, viszonylag adja magát, miként viselkedhetünk az elragadó teremtményekkel, illetve ők veletek, fiúk, vagy veletek, lányok.

– Olyan gyengéd – szólalt meg Jane Dow –, és ugyanakkor olyan durva!

– Hm? – A nyomasztó gondolat megint ott böködött. A férfi áthajította agya egy másik zugába, de az ott is csak egyre böködte... Egy időben, a régi Délen szokás volt azzal elhallgattatni a csecsemőt, hogy jó alaposan bekenték az ujjacskáit melasszal, és a kezébe nyomtak egy csirketollat. Smith nyomasztó gondolata úgy viselkedett, mint egy ilyen toll, és akárhova is toszogatta, nem bírt tőle megszabadulni.

Tehát a férfisellő, gondolta hevesen...

– Azt hiszem – folytatta Jane Dow –, tényleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy panaszkodjak.

Smitht túlságosan lefoglalta a képzeletbeli toll, semminthogy válaszolhatott volna.

– Ahogy akkor beszéltem magával, amikor azt hittem, hogy... amikor kiúszott ide. Szóval soha életemben...

– Semmi baj. Maga is hallott engem, nem? – Jaj, gondolta, hirtelen megundorodva önmagától, vele és a barátjával ugyanaz a helyzet, mint velem és a barátnőmmel. Smith, te mindig rosszra gondolsz. Ez a Jane Dow igazán rendes lány.

Az fel sem merült benne, hogy azon töprengjen, a nő mit gondolhat róla. Egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy Jane kevesebbet tud a sellőlányokról, mint ő, még ha ő többet is akart tudni a férfisellőkről.

– Egyszerűen muszáj a kedvére tenni – folytatta a nő. – Egyszerűen muszáj. Bevallom: éjszakánként éberen fekszem az ágyamban, és mindenféle gúnynevet találok ki, amin szólíthatom. Olyan boldoggá teszi! És ő is szereti csinálni. Olyanokat... olyanokat mond! „Krokodilcsalinak” hív. Azt mondja, én vagyok az ő kis vödör ütődött halikrája. Hát nem borzasztó? Azt mondja, egy kancsal kandics vagyok. Mi az a kandics, Mr. Smith?

– Nem tudom megmondani – felelte a férfi, aki tényleg nem tudta, és magában elhatározta, hogy nem fogja megnézni a szótárban. Azon kapta magát, hogy egyre idegesebb lesz. Olyan rendes lánynak tűnik... Azon kapta magát, hogy egyre dühösebb lesz. Azelőtt kétség kívül rendes lány volt.

Szörnyeteg! – gondolta céklavörösen.

– Maga szerint felkelt már a hold?

A nő, meglepetésére, csak ennyit szólt:

– Jaj, istenkém! A hold!

Smith nem tudta miért, de először azóta, hogy a sziklához ért, didergett. Boldogtalan pillantást vetett a tenger felé. Egy kopott, sóvár, elcsépelt gondolat találta homlokon: mentsd meg önmagától! Ettől megmagyarázhatatlanul nemesnek érezte magát.

Jane bátortalanul azt kérdezte:

– Maga... van magának... úgy értem, ha nem bánja, hogy megkérdezem, mert igazán nem muszáj elmondania...

– Tessék? – biztatta a férfi gyengéden, közelebb húzódva hozzá. A nő boldogtalanul kuporgott a szikla peremén. Nem fordult Smith felé, de nem is húzódott el.

– Házas, vagy ilyesmi? – suttogta.

– Ó, egek, nem. Dehogy. Talán lett volna rá esélyem egyszer vagy kétszer, de nem, egek, nem.

– Miért nem?

– Soha nem találkoztam olyannal, aki... szóval senkivel... Emlékszik, mit mondtam a csepp különösről?

– Igen, igen...

– Senkiben sem volt meg... És aztán bennem meglett, és... mondjuk, hogy soha nem találkoztam olyan lánnyal, akivel beszélni tudtam volna a sellőről.

A megállapítás kinyújtózkodott, és kényelmesen elterült kettejük ölében, melegen és egyre hallhatóbban, míg ők csak ültek és gyönyörködtek benne. Amikor a férfi hozzászokott, lehajtotta a fejét, és arra fordította az arcát, ahol a nőét sejtette, remélve, hogy megpillanthatja arckifejezésének sziluettjét. Helyette arra eszmélt, hogy ajka Jane-én pihen. Nem tolakodón, nem félénken. Nem mert megmozdulni, először a meglepetéstől, aztán a boldogságtól. A nő felült egyenesen, karjával a háta mögötti sziklafalnak támaszkodva, míg a férfi ajka el nem siklott az övétől. Az egész igazán gyengéd volt.

A sellők imádnak csókolózni. Halálosan viccesnek találják. Úgyhogy Smith tudta, milyen érzés megcsókolni egyet. Erre gondolt, miközben ajka mozdulatlanul és édesen feküdt Jane Dow ajkán. Arra gondolt, hogy a sellő ajka nemcsak hideg, hanem száraz is, és nem is egészen rugalmas; olyan, mint egy lágyabb páncélú rák héja. A sellő nyelve, ami a csigaházak kiszívásához és a hínár elvágásához alkalmazkodott, könnyen felsebezhette volna a száját. (Ugyan sose történt ilyesmi, de történhetett volna.) A lehelete pedig halszagú.

A férfi, amikor végre képes volt megszólalni, ezt kérdezte:

– Mire gondolt?

A nő válaszolt, de ő nem hallotta, mit mond.

– Tessék?

Jane a férfi vállának motyogta:

– Az ő fogai mind hegyesek és befelé fordulnak.

Aha, gondolta Smith.

– John – sóhajtotta a nő váratlanul, kétségbeesetten –, van valami, amit meg kell tudnia. Tudom, hogy mentek a dolgok maga és őközte, de meg kell értenie, hogy a helyzet nem ugyanaz volt velem. Azt akarom, hogy tudja meg az igazat az elejétől a végéig, és azután soha többé nem kell beszélnie róla vagy gondolnia rá.

– Ugyan, igazán... – hápogta John Smith. – Maga igazán... Menjünk! Tűnjünk el innen, mielőtt... mielőtt felkelne a hold!

Különös, ahogy a nő eltévelyedett, és még csak észre se vette, de soha nem is tudta meg (minthogy soha többé nem beszéltek róla), és megbocsátott a férfinak, ebből pedig hatalmas erőt merített; hisz nem a legszilajabb, legbájosabb riválist győzte-e le?

Különös, ahogy a férfi eltévelyedett, és megbocsátott a nőnek, és ebből a megbocsátásból rendíthetetlen büszkeséget merített, és mély bizonyosságot a nő örök hálája felől.

Különös, hogy a hold felkelt, még jóval azelőtt, hogy otthagyták volna a sziklát, és mégsem érkezett meg egyik sellő sem, mintha furcsamód megérezték volna valamit, ahogy az már csak szokásuk.

És John lassan, izgatottan úszott a sötét tengerben, Jane is úszott, és a sötét tengerparton különváltak, felöltöztek, és újra találkoztak John kocsijánál, és olyan helyre mentek, ahol volt fény, és végre láthatták egymás arcát; és amikor eljött az ideje, őszintén és mélyen egymásba szerettek – és az egészben nyilvánvalóan ez a legkülönösebb.

 

 

Sarkadi Zsuzsanna fordítása