V.

Amikor megjött Moira ideje, s a lány már nehezen viselte terhességét, Carl abbahagyta a fontoskodást, mert nem tudott neki segíteni. Moirának Teague és April viselte gondját. Tod pedig Carl mellett maradt – szeretett volna igazat mondani neki, s nem szépet hazudni, szeretett volna tenni valamit ezért az új, szokatlan arcú emberért, aki mégiscsak Carl volt, de két keze bizonytalanná és reszketeggé vált, a földet, kaparta, állandóan és eszelősen dörzsölte a fejét, a lába szárát. Tod Carl révén egy kissé jobban megértette, amit soha nem akart megérteni, hogy mit érezhetett Teague, amikor elveszítette Almát.

Alma hat gyermeke ekkor már tipegett-totyogott, ragyogva és boldogan ebben a világban, amelyen kívül mást nem ismertek. Holdak után nevezték el őket – Wynken, Btyken, Nod, Rhea, Callisto és Titán. Nod és Titán fiú volt, s ők meg Rhea örökölték Alma szemét és haját meg bátor nyugalmát. Valami olyasféle dolog volt ez, mint a test egyfajta háttérbe szorítása, míg az elme minden félelem nélkül, illetve a félelem helyett alkot és harcol. Hogy a dús levegő és a sugárzó taiaj hatott-e rájuk, annak semmi jelét nem mutatták, legfeljebb igen gyors fejlődésükkel.

Moira felsikoltott. Ez a sikoly nevetésre hasonlított, de félelmet jelzett. Carl felugrott. Tod Carl kárjára tette a kezét, de az ellökte.

– Mért vagyok ilyen tehetetlen? Csak üljek itt?

– Csss! Moira nem érez semmit. Teljesen rendben lesz. Ülj le, Carl. Megmondom, mit tehetszt: nevezd el őket. Gondolkozzál. Gondolj ki egy csomó szép nevet, amelyek valahogyan kapcsolatban vannak velük. Teague csillagneveket használt. Te mit gondolsz...

– Elég! – ordított Carl. – Tod... tudod, hogy én... Ha valami baja lesz…

– Semmi baja sem lesz.

– Feladtam. Én nem vagyok Teague. Képtelen vagyok ezt elviselni. Teague hogyan volt képes rá?.... – Carl hangja motyogássá csendesült.

– Neveket! – mondta újra Tod. – Hét vagy nyolc nevet. Na rajta, gyerünk!

– Gondolod, hogy nyolcat hoz a világra?

– Miért ne? – Megbökte Carlt. – A neveken gondolkozzál. Én már tudom is! A régi állatöv-csillagképeinek nevei között hány jót lehetné találni.

– Nem emlékszem rájuk.

– Én emlékszem. Kos, ez jó. Bika. Ikr... nem! Semmiképpen sem hívhatsz egy gyereket Ikreknek. Oroszlán, ez remek!

– Mérleg – mondta Carl. – Ez jó egy lánynak. Vízöntő... Nyilas... Mennyi ez eddig?

– Hat – számlálta Tod az ujjain. – Aztán Szűz és Bak. És készen is vagyunk! – De Carl nem figyelt rá. Két hosszú ugrással az éppen belépő April előtt termett. A lány fáradtnak látszott. Több mint fáradtnak. Gyönyörű szemébén mélységes fájdalom, a vérző szív színe látszott.

– Rendben van? Rendben? – Nem szavak voltak ezek, hanem inkább mély, állati horkantások.

April ajka rámosolygott, szeme szánalmat sugárzott.

– Igen, teljesen rendben lesz. Nem is volt nagyon nehéz.

Carl felujjongott és félretaszította. A lány megragadta a karját, s minden törékenységére rácáfolva, visszaperdítette a férfit.

– Még ne, Carl. Teague szerint előbb meg kell tudnod... 

– A kisbabák? Mi van velük? Hányan vannak, April?

April Carl válla felett ránézett Todra.

– Hárman – mondta.

Carl arca kábán elernyedt, szeme körbejárt.

– A ... Micsoda? Mostanáig három, úgy gondolod... Biztosan több is lesz... A lány megrázta a fejét.

Tod úgy érezte, hogy szétrobbantja a nevetés, összeharapott fogakkal szorította vissza. Rázta a belső hahota, torka hátsó részén dörömbölt. Aztán elkapta April kérő tekintetét. Ez erőt kölcsönzött neki, s ez az erő elzárta a vidámság kitörésériek útját.

Carl a reménység utolsó, kopott fonalába kapaszkodott.

– Akkor hát meghalt a többi?

April rátette tenyerét a fiú arcára'.

– Csak hárman voltak, Carl, ne Moirát okold érte.

– Ó, dehogyis! – mondta kínlódva. – Ő nem... Tudom, hogy nem ő az oka… – Gyors, védekező pillantást vetett Todra, aki most boldog volt, hogy sikerült erőt vennie magán. Carl arckifejezése azt mutatta, hogy mindenkit megöl, aki most nevetni merészel.

– De nem vagy benne hibás – mondta April. – A bolygó a hibás benne, Carl. Annak kell hibásnak lennie.

– Köszönöm, April – motyogta Carl. Odament az ajtóhoz, megállt megrázta magát, mint egy nagy kutya. És megszólalt: – Köszönöm. – De hangja most már erőtlen volt, csak suttogni tudott. Bement.

Tod az épület sarkához rohant, nekitámaszkodott a falnak, és csuklások között lecsúszott a földre. Mindkét kezét szájára szorítva kínosan röhögött. Amikor végül kimerülten elhallgatott egy pillanatra, megérezte April jelenlétét, a lány némán állt mellette, s várakozóan figyelte.

– Sajnálom – mondta Tod. – De ez olyan hülye dolog.

A lány határozottan megrázta a fejét.

– Nem a Földön vagyunk, Tod. Egy új világ új szokásokat is jelent. Ez még a Terra Primán is így lett volna, ha eljutunk oda.

– Hát persze – mondta a fiú, és újabb rohamot nyelt vissza.

– Mindig nagyon ostoba tréfának tartottam – mondta April –, hogy a férfiasságot az ivadékok számán mérjék le. Semmiféle tudományos alap nincs erre. A férfiak ostobák. Azt hiszik, hogy férfiasságukat mellük szőrösségén vagy azon lehet lemérni, hogy milyen magasak. Semmi rossz nincs abban, ha valakinek csak három gyermeke születik.

– Carl? – vigyorgott Tod. – A nagy szajhős! – Elfojtotta vigyorgását. – Jól van, Majmocska, Carl nem kap többé rajta, hogy kinevetem. És te sem. Rendben van? – Különös kifejezés futott át arcán. – Mit mondtál, April? Hiszen a férfiak melle sosem volt szőrös!

– De igen. Kérdezd meg Teague-t.

– Szavadon foglak. – Összerázkódott. – Nem tudok egy olyan férfit elképzelni, csak akkor, ha farka is van. A szeme felett meg tarajos csontkinövés.

– Pedig nem is olyan régen még így volt. Már ami a csontos tarajt illeti. Szóval örülök, hogy nem nevetted ki szemtől szembe. Rendes vagy, Tod.

– Te is. – Magához húzta, és gyengéden átkarolta. – Esküdj meg, hogy egy tucatot fogsz szülni!

– Megpróbálom – mondta á lány, és megcsókolta.

Amikor a válfajok gyűjtésében mindent megtettek, amit megtehettek, az osztályozást lett legfontosabb teyékenysé-gük. És a Viridis életének egyedülálló példája kezdett világossá válni.

A Viridisnek megvoltak á maga primitív halai és sokféle puhányai, de a faunát elsősorban ízeltlábúak és hüllők alkották. Érdekes módon mindhárom Csopörtban szoros kapcsolat volt a fajták között. Valahogyan úgy festett ez, mintha a fejlődés minden generációval egy nagy lépést tett volna, szemben a földi fejlődés ügyefogyottságával, ahol bizonyos fejlődési állomások évezredekig statikusak maradtak. Évezredekig és évmilliókig. A pterodon például három variációban is létezett, amelyeknek legegyszerűbbike feltűnő hasonlatosságot mutatott a pteronauchisszal, a csúszómászó gőtével. Egy közönséges szalamandra őse lehetett volna mind a repülő békának, mind a zömök parametrodonnak, és erős hasonlóságok mutatkoztak a szalamandra és ama féreg között, amely az ízeltlábúak őse volt.

Embereink hosszú időn át éltek az igazság közvetlen közelében anélkül, hogy felfogták volna, mivel az ember megszokta, hogy a fejlődés az egyszerűbb tények felől az ösz-szetettebbek felé halad, az iszaptól a véglényekig, a puhá-nyokig, a csontvértes halig, a kétéltűtől a kloákásig, a főemlősig... S közben elveszíti azt a jellegzetességet, hogy ezek mind együtt élnek egymással. Vajon a történelem előtti ízeltlábú angolnája magasabb rendű életforma volt-e, mint egyszerűbb leszármazottjáé? A bálna elveszítette lábait, az emberek ezt recidivizmusnak nevezik, a fejlődés valamilyen félrecsúszásának s egyfajta szabálytalanságnak tartják.

Az emberek az egyszerűbbek felől a bonyolultabbak felé tájékozódtak, és ez utóbbit tekintették célnak. A természet a bonyolult dolgokat tartja célszerűnek, így tehát sosem téved. Aligha lehet tehát csodálni, hogy a Viridis telepesei csak nagy sokára jöttek rá tévedésükre, mert a bizonyítékok súlya a tévedés serpenyőjét nyomta mélyebbre. Ugyanis csakugyan megszakítatlan fonál kötötte össze a legalacsonyabb életformákat a |egmagasabbakkal. És elfogadni azt, hogy valamennyien egyetlen közös őstől származnak, ugyanolyan világos és következetes feltevés volt, mint az a precizitás, ahogyan egy íjász a kihúzott húrhoz illeszti nyilának rovátkáját.

A munka egyre inkább a fiatalokra maradt. Teague mindjobban elkülönült tőlük – nem hangsúlyozva, csak magatartása révén. Elfogadták, hogy a maga útját járja, azután meg már szokássá vált, hogy nélküle végezzék munkájukat, végül szinte remetévé vált közöttük. Gyorsan öregedett, talán kínozta belülről, hogy ilyen sok ifjú emberrel van körülvéve, hat gyermeke növekedett, és Carl három gyermekével együtt pucéran futkározott a dzsungelban. Fegyverül csak botjaik szolgáltak, és fürgeségük. Látszólag s a gyakorlatban is immúnisak voltak mindennel szemben, amit a Viridis ellenük fordíthatott, még a crotadilus agyaraitól sem tartottak, amelyek harapásai számukra csak egy méh csípésével értek fel.

Tod néha együtt üldögélt Teague-gel, s amikor nem beszélgettek, úgy látszott, hogy az öregnek jólesnek ezek a látogatások.

De jobban szeretett magában lenni, amennyire ludott, emlékeiből élt, amelyek helyett ez az új világ nem tudott kárpótlást adni.

– Teague hamarosan elsorvad és széthullik – mondta Tod Carlnak –, ha nem találunk neki valami elfoglaltságot.

– Épp elég elfoglaltság neki, ha egy csomó időt eltölt azzal, amin töpreng – felelte Carl nyersen.

– De én jobban szeretném, ha volna valami itt, ami érdekli őt, itt és most. Talán mi... Bárcsak... – de semmi sem jutott eszébe, és ez most már állandó bajává vált.

A kis Titán elpusztult. Összezúzódott egy nagy, testes parametrodon alatt: a dög ráomlasztott egy földhányást, amikor a kisfiú annak a ritka, piros gombának skarlátszínű sapkája után keresgélt, amelyet csak néhanapján láttak. Folytatása volt ez annak, hogy Moirát megharapta egy crotadilus. Carl gyermekeinek egyike a vízbe fulladt – hogy hogyan, azt senki sem tudta.

Eltekintve e tragédiáktól, életük könnyű és érdekes volt. Lakóhelyük, ahogyan alkalmazkodtak a körülményekhez, egyre jobb képet mutatott, mint egy sövénnyel körülvett tábor, és bár a felnőttek soha nem akklimatizálódtak annyira, mint a gyerekek, sokkal kevésbé voltak már érzékenyek a rovarok csípéseire és a mérgező növényekre, amelyék eleinte nagyon zavarták őket.

Teague fia, Nod talált valamit, amely egy időre mintha visszaadta volna apja érdeklődését. A gyerek egy napon visszajött a táborba, miközben két alattomos felodon követte, de nem kapták el, mert meg-megálltak, hogy felnyalják a fiú nyomát jelző vércseppeket. Nod füle még volt tépve, bal kezén zöldes zúzódás volt, csuklója kificamodott. Sírva jött, az öröm könnyeit sírva. S miközben zokogott, büszkén felfelkiáltott. A táborba érve azonnal összeesett, de eszméletét nem veszítette el. S kincsét markában szorongatta, amíg Teague oda nem jött hozzá. Akkor átadta Teague-nek a gombát, és elájult.

A gomba olyan volt, s mégsem olyan, mint bármelyik földi gomba. A Földön létezik egy gomba, amelyet schizophyllum-nak hívnak, s bár nem különleges, eléggé ritka. És a viridisi vörös „gomba", noha voltaképpen nem volt gomba, életfunkcióiban nagyon hasonlított a schizophyllumra.

A schizophyllum négy, különböző típusú spórát hoz létre, s ezek mindegyike genetikailag egymástól elütően fejlődjk, egymástól tejesen eltérő növényekké. Ezek közül három terméketlen. A negyedik hozza létre a schizophyllumot.

A Viridis piros gombája is négy különböző, genetikailag is eltérő heterokaryorit hoz létre, s ezek közül az egyik spóráiból lesz a gomba.

Teague egy teljes és jól kihasznált földi évet szánt rá a másik-három vizsgálatára.