LASSÚ SZOBOR

 

 

A férfi mindaddig nem tudta magáról, ki is ő valójában, amíg nem találkozott a lánnyal; és igazából ezt mások sem tudták. Éppen a körtefa alatt tevékenykedett a kertben. A föld a nyárutó illatát árasztotta magából, a szél pedig bronz, igen, a bronz illatát hordozta.

A férfi feltekintett a húszas évei közepén járó alacsony, mégis meglehetősen erős testalkatú lányra s annak elszántságot sugárzó arcára. A lánynak ugyanolyan színű volt a szeme, mint a haja, ami meglehetősen különösnek tűnt, hiszen a haja vöröses-arany árnyalatban játszott. A lány lenézett a cserzett bőrű, negyvenes éveiben járó férfira, illetve a kezében lévő aranyfüstös elektroszkópra, s egyszerre csak betolakodónak érezte magát.

Ekkor egy álmélkodó „Ó”-sóhajt hallatott, s minden bizonnyal jól tette, hiszen a férfi bólintott, majd azt mondta, hogy „Fogd csak meg ezt!”, a lány pedig egyből tudta, hogy igazából szó sincs betolakodásról. Letérdelt a férfi mellé, majd átvette tőle a műszert, azon a ponton szorítva azt, ahogyan a férfi mutatta neki. Ezután a férfi kissé arrébb húzódott, s a hangvillát gyengéden a térdének ütötte.

– Most mi történik?

Igazán jó hangja volt, olyan, amire az idegenek is felfigyelnek, és még hallgatnak is rá.

A lány figyelni kezdte az elektroszkóp üvegpalástjában megbúvó törékeny aranylemezeket.

– Eltávolodnak egymástól.

Ennek hallatán a férfi ismét megütögette a hangvillát, mire a lemezek ellökődtek egymástól.

– Mennyire?

– Úgy negyvenöt fokos szögben, amikor megüti a villát.

– Rendben, azt hiszem, ennél többet nem is fog mutatni – jegyezte meg a férfi, majd a kabátja zsebéből előhúzott egy krétaporral teli zacskót, s egy kisebb marékkal a földre szórt belőle. – Most odébb megyek kicsit. Te csak maradj itt, aztán majd szólj, hogy mennyire távolodnak el egymástól a lemezek!

Ezután cikcakkban körbejárta a körtefát, s minden alkalommal, amikor megütögette a villát, a lány más és más számot kiáltott oda neki: tíz fok, aztán harminc, öt, húsz vagy éppenséggel nulla.

Valahányszor az aranylemezek a lehető legtávolabb húzódtak el egymástól – negyven Tokos, vagy akár annál is nagyobb szögben –, a férfi még több krétaport szórt a földre. Miután végzett, a körtefát mintegy ovális alakban elrendezett fehér porkupacok tömkelege vette körül. Ekkor előszedte a jegyzetfüzetét, gondosan felvázolta a fa és a körülötte lévő megannyi fehér folt helyzetét, majd eltette a füzetet, és elvette a lánytól az elektroszkópot.

– Netán kerestél valamit? – vonta kérdőre a lányt.

– Nem – vágta rá, majd szinte azonnal hozzátette: – De igen.

Ekkor egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi elmosolyodott volna. Bár ez cseppet sem tartott sokáig, a lány igencsak meglepőnek találta, hogy a férfi arcán ilyen kifejezés rajzolódjon ki.

– Bíróság előtt ez aligha minősülne kimerítő válasznak.

A lány vetett egy pillantást a közelben húzódó domboldal felé, amely fémesen ragyogott a késő délutáni napfényben. Nem sok mindent látott arrafelé: néhány sziklát, a nyár végét jelző növényeket, egy-két fát, magát a gyümölcsöskertet. Aki el akart jutni idáig, annak bizony hosszú utat kellett megtennie.

– Nem volt egyszerű a kérdés – mondta félénken. Próbált mosolyogni, de helyette könnyekben tört ki, amiért rögtön elnézést is kért.

– Miért? – kérdezte a férfi.

Ez volt a legelső alkalom, hogy a lány megtapasztalta a férfi „kérdés kérdés hátán” hozzáállását a világhoz. Ez meglehetősen zavaró volt, s igazából mindig is az lesz – néha többszörösen is, de kevésbé zavaró szinte sosem.

– Hál, az ember nem szokott csak úgy érzelmileg kitörni mások előtt.

– Te mégis megtetted. Ellenben nem ismerem azt az „ember”-t, akiről beszélsz.

– Most, hogy így említi, azt hiszem, én sem.

– Akkor mondd el az igazat! Semmi értelme kerülgetni a témát, mondván, hogy „Ezt meg ezt gondolja majd rólam”, és a többi. Úgyis azt gondolok, amit csak akarok, bármit is mondasz. Vagy pedig sétálj le a dombról, s egy szót se többet!

Mivel a lány egy tapodtat sem mozdult, a férfi még hozzátette:

– Tégy egy próbát az igazsággal! Ha fontos, amit mondani akarsz, akkor egyszerű lesz. Ha pedig valami egyszerű, akkor elmondani is könnyű.

– Meg fogok halni! – kiáltotta kétségbeesve a lány.

– Én is – vágta rá a férfi.

– Van egy csomó a mellemben.

– Gyere fel a házba, majd én rendbe hozom!

A férfi minden további nélkül sarkon fordult, és elindult a ház felé, keresztül a gyümölcsöskerten.

A lány – félig-meddig ledermedve a riadtságtól, méltatlankodva és telis-tele őrült reménnyel, mintegy késztetést érezve arra, hogy meghökkentségét egy hangos kacajjal adja kifejezésre – egy pillanatig csak egy helyben állt, és nézte, ahogyan a férfi elsétál, majd hirtelen azon kapta magát, hogy már fut is utána.

Végül a gyümölcsös emelkedő szélén érte utol.

– Maga orvos?

Úgy tűnt, mintha a férfi észre sem vette volna, hogy a lány várt egy ideig, s csak azt követően eredt utána.

– Nem – válaszolta, s úgy ballagott tovább, mintha fel sem figyelne arra, hogy a lány újból megállt, alsó ajkát harapdálva közben, majd ismét futni kezdett utána, s végül megint utolérte.

– Teljesen elment az eszem – morogta a lány, miközben mellészegődött a kerti ösvényen.

Ezt persze magának mondta, amit a férfi biztosan tudott is, hiszen egy szót sem szólt a lány megjegyzésére.

A kert pezsgett az élettől: dacos krizantémok sorakoztak benne, sőt egy kisebb tó is díszítette. A vízfelszín egyszer csak megrezzent, s a lány észrevette, amint két sapkás hal úszkál benne – ezüst-, nem pedig aranyhalak –, a legnagyobb példányok, amiket valaha is látott. Aztán megpillantotta a házat.

Oszlopos terasza lévén a ház egyrészt a kerthez tartozott, másrészt a hegyekhez is, mégpedig a nagy sziklafalainak köszönhetően (amelyek túl masszívak voltak ahhoz, hogy közönséges kőfalnak lehessen nevezni azokat). A ház egyszerre állt a hegyoldalon, és képezte részét a hegynek. A tető párhuzamos vonalban haladt a láthatárral, s részben egy kiálló sziklaarcra támaszkodott.

A gerendákkal ívelt, szegekkel kivert, két nyílással is ellátott ajtó tárva nyitva állt előttük; s amikor becsukódott, azt síri csendben tette. Mindez sokkal határozottabb kizárása volt a külvilágnak, mint bármiféle kattanó hang, amit egy zár vagy retesz adhatott volna ki.

A lány háttal állt az ajtónak, s onnan figyelte, ahogyan a férfi elhalad az udvar központi kútja – vagy legalábbis annak egy része – mellett. Az egész tulajdonképpen egy kis udvar volt, középen egy átriummal, ami mind az öt oldalán üvegezett volt, felülről pedig közvetlenül a szabad égre nyílt. Az átriumban egy fa állt, ciprus vagy talán boróka, összevissza tekeredve és telis-tele bütykökkel. Teljesen úgy nézett ki, mintha egy nyakatekert, szoborszerű változata volna annak, amit a japánok bonszaifának neveznek.

– Akkor jössz? – sürgette a férfi az átrium mögött ácsorogva, miközben kezével nyitva tartotta az ajtót.

– A bonszaifák nem magasabbak tizenöt lábnál – csodálkozott a lány.

– Ez itt igen.

A lány lassan elhaladt a fa mellett, s közben alaposan szemügyre vette.

– Mióta gondoskodik róla? – érdeklődött.

A férfi hangszíne arról árulkodott, hogy roppant elégedett a kérdés jellegével. Igazán illetlenség azt kérdezni egy bonszai tulajdonosától, hogy mennyi idős a tulajdonában lévő fa – hiszen így valójában arról kérdezősködünk, hogy a növény kinézete az ő munkája gyümölcsének tekinthető-e, vagy csupán átvette és továbbfejlesztette valaki más elképzelését; ezáltal pedig arra van ösztökélve, hogy másvalaki lelkiismeretes munkáját a sajátjaként tüntesse fel előttünk; nem mellesleg igazán udvariatlan azt éreztetni bárkivel is, hogy éppen próbára tesszük. Ennek értelmében a „Mióta gondoskodik róla?”-kérdés előzékeny, tartózkodó és mélységesen udvarias.

– Életem nagy részében – válaszolta végül.

A lány a fára nézett. Néha látunk olyan fát, amelyet nem is dobtak ki, nem is felejtettek el, csak éppenséggel cserepes növényként tartják egy rozsdás, néhány literes kannában, egy nem éppen népszerű óvodában. Az ilyen fákat rendszerint nem tudják eladni, mert fura alakúak, vagy mert itt-ott egy-két száraz ág található rajtuk, vagy éppenséggel azért, mert részben vagy teljes egészükben valamiért túl lassan fejlődnek. Ám idővel pontosan ezeknek a fáknak lesz a legérdekesebb formájú törzsük; ráadásul nagymértékű ellenállást tanúsítanak a viszontagságokkal szemben is, és többnyire csak úgy virulnak – feltéve persze, hogy kapnak némi esélyt az életre. Úgy tűnt, mintha a fa sokkal öregebb lett volna annál, mint ahogyan azt a férfi állította – sőt talán idősebb volt még magánál a férfinál is.

Miközben a fát nézegette, a lányt egyszerre egy teljesen hívatlan gondolat rémítette meg, miszerint valamiféle tűz, mókus család, föld alatti féreg vagy termesz bármikor véget vethet e csoda létezésének – egy olyan valami, ami mind az igazság és igazságosság, mind pedig a tisztelet fogalmán kívül működik. Ekkor ismét a fára nézett, majd tekintetét a férfi felé fordította.

– Szóval, jössz végre? – türelmetlenkedett a férfi.

– Igen – felelte a lány, s egészen a laboratóriumáig követte.

– Ülj csak le oda, és lazítsd el magad! – utasította a férfi. – Ez eltarthat egy darabig.

Az „oda” nem mást jelentett, mint egy nagy bőrfotelt, közvetlenül a könyvszekrény mellett. Annak polcai a könyvek igen széles spektrumát kínálták: orvosi és mérnöki, valamint atomfizikával, kémiával, biológiával és pszichológiával foglalkozó szakkönyvek egyaránt felsorakoztatva álltak. Mindezek mellett voltak még teniszről, gimnasztikáról, sakkról, egy „Go” nevű keleti táblásjátékról, illetve golfról szóló könyvek; továbbá drámáról s a prózaírás szabályairól szólóak is. Aztán olyan könyvek, mint például A modern angol nyelv használata, az Amerikai irodalom és különféle mellékletek is. Wood és Walker rímszótárai, valamint egyéb szótárak és enciklopédiák. Életrajzi könyvek hosszú sora.

– Igazán lenyűgöző a könyvtára – jegyezte meg a lány.

A férfi meglehetősen tömören válaszolt a lány elismerő megjegyzésére – most, hogy ennyire elfoglalt lett, nyilván nem volt kedve beszélgetni. Mindössze annyit szólt, hogy „Igen, valóban, s egyszer talán te magad is megnézheted”, ami gondolkodóba ejtette a lányt. Újból és újból megrágta a szavakat, s próbált rájönni, hogy a férfi vajon mit is érthetett ezek alatt.

Végül eldöntötte magában, hogy a férfi nem gondolhatott másra, mint hogy a mellette lévő könyvek csupán azok, amelyekre nap mint nap szüksége van a munkájához, s hogy az igazi könyvtára valahol máshol van.

Egyfajta félelemmel vegyes csodálattal nézett a férfira.

És figyelte öt. Tetszett neki, hogy olyan gyorsan, olyan elszántan mozgott.

A férfi szemmel láthatóan tudta, mit csinál.

A lány felismert párat az eszközök közül, amiket használt: desztilláló készülék, titráló berendezés, centrifuga. Két hűtőszekrényt is látott, amelyek közül az egyik minden volt, csak hűtőszekrény nem; felfigyelt ugyanis az ajtaján lévő nagy kijelzőre, amelyen 21 °C állt. Ekkor eszébe jutott, hogy a modern hűtőszekrények tökéletesen alkalmazkodnak a változó környezeti hatásokhoz, így akár a meleghez is.

Ám mindez és az általa lel nem ismert felszerelés is csak egyszerű bútordarab volt.

Magát a férfit volt érdemes figyelnie, a férfit, aki olyannyira lekötötte a figyelmét, hogy az alatt az idő alatt, amíg a fotelben ült, egyetlenegyszer sem csábította el a gondolat, hogy a könyvespolc felé forduljon.

A férfi végül befejezte a munkapadnál végzett hosszadalmas készülődést, bekapcsolt néhány műszert, megfogott egy viszonylag magas, támla nélküli széket, s odament a lányhoz.

Ezt követően leült a székre, kényelembe helyezte a lábait, két hosszú, lebarnult kezét pedig a térdére tette.

– Félsz.

Ezt kijelentésnek szánta.

– Azt hiszem, igen.

– Nem kötelező maradnod.

– Tekintettel a másik alternatívára – amilyen bátran indult neki a mondandójának, a bátorság olyan gyorsan el is szállt a hangjából, de végül hozzátette: – Úgysem számít sokat.

– Nagyon helyes – szinte már vidámság áradt a férfi hangjából. – Emlékszem, amikor gyerekkoromban tűzriadó volt a társasházban, ahol laktunk. Mindenki vad tülekedés közepette próbált kijutni a házból, aztán a tízéves bátyám egyszer csak azon kapta magát, hogy kinn áll az utcán egy ébresztőórával a kezében. Régi volt, ráadásul már nem is működött, de a lényeg az, hogy az adott helyzetben bármi mást is felkaphatott volna, ennek ellenére ö mégis az ébresztőórát mentette ki magával. Azóta sem tudott rájönni, miért.

– És maga? Magának sikerült rájönnie?

– Arra nem, hogy miért éppen azt hozta ki magával. Ellenben azt hiszem, tudom, miért cselekedett egy ilyen nyilvánvalóan irracionális dolgot. Tudod, a pánik egy igazán különleges állapot. Hasonlóképpen, mint a félelem és a menekülés vagy a düh és a támadás, bizonyos tekintetben a pánik is egyfajta primitív reakció, amit extrém veszélyekre adunk. Mondhatni ez is egyféle megnyilvánulása a túlélési akaratnak. Pontosan attól olyan különleges, hogy teljesen ésszerűtlen. Igen ám, de a józan ész elhagyása mióta tekintendő túlélési mechanizmusnak? – érvelt.

A lány mélyen elgondolkodott a hallottakon. Volt valami a férfiban, ami szinte már megkövetelte az efféle komoly gondolkodást.

– El sem tudom képzelni – szólalt meg végül a lány. – Hacsak nem azért, mert bizonyos helyzetekben a józan ész képes cserbenhagyni bennünket.

– El sem tudod képzelni – hangsúlyozta a férfi, és hangjából ismét sugárzott a helyeslés, amitől a lány arca azonnal ragyogni kezdett. – Pedig már meg is tetted. Ha veszélyben vagy, és próbálsz az eszedre hagyatkozni, de az cserbenhagy, akkor nem próbálkozol tovább. Egy szóval sem mondhatod, hogy nem ésszerű dolog feladni azt, ami nem működik, nemde? Ekkor pánikba esel. Hirtelen meggondolatlanul kezdesz cselekedni. A tetteid többsége, sőt majdnem mindegyikük, teljesen hiábavalónak bizonyul. Mi több, néhányuk még veszélyes is lehet. Ez viszont mit sem számít, hiszen már eleve veszélyben vagy. Pontosan itt jön képbe a túlélési tényező, mert valahol mélyen tudod, hogy ha csupán egy a millióhoz az esélyed a túlélésre, még az is több a semminél. Szóval most itt ülsz, meg vagy rémülve, holott akár el is futhatnál. Valami azt súgja, hogy fuss, de nem engedelmeskedsz neki – mondta.

A lány bólintott egyet.

A férfi tovább folytatta a mondandóját:

– Találtál egy csomót a melledben. Elmentél egy orvoshoz, aki elvégzett néhány tesztet, majd közölte veled a rossz hírt. Talán egy másik orvoshoz is elmentél, aki alátámasztotta mindazt, amit korábban hallottál. Ezt követően alaposan utánanéztél a dolgoknak, és megtudtad, mi következik ezután: egyfajta kísérletezős, radikális és kérdéses gyógyulás, valamint mindaz a hosszadalmas, kínokkal teli eljárás, amit szerintük egy végstádiumban lévő betegség szükségessé tesz. Ekkor kiborultál. Tettél egyet s mást, most pedig abban reménykedsz, hogy nem fogok faggatózni ezzel kapcsolatban. Elindultál valamerre, sőt inkább bármerre, aztán véletlenül itt termettél a gyümölcsöskertemben – ekkor széttárta karjait, majd ismét leengedte azokat. – Pánik. Ez tehet arról, hogy a kisfiúk éjnek évadján egy szál pizsamában és egy törött ébresztőórával a kezükben ácsorognak az utcán. Ahogyan ez tehet a kuruzslók létezéséről is. – Valami pittyent egyet a munkapadnál, mire gyorsan a lányra mosolygott, aztán visszatért a dolgához. Közben még annyit odavetett a válla felett: – Mellesleg én nem vagyok kuruzsló. Ahhoz, hogy valakit annak tartsanak, előbb azt kell állítania magáról, hogy orvos. Én semmi ilyesmit nem állítok.

A lány figyelmesen nézte, ahogyan a férfi fel-le kapcsolgatott különféle műszereket, megkavargatott ezt-azt, majd méricskélni és számolni kezdett. A felszerelései mintegy kisebb zenekarként zengtek körülötte, kórusban és szólóban egyaránt, miközben ő vezényelt – zörögtek, sziszegtek, csattogtak, meg-megrezzentek. A lány egyszerre tudott volna nevetni, zokogni és Sikítani. Végül egyik késztetésnek sem engedett, attól tartva, hogy ha egyszer rázendítene, többé már sosem bírná abbahagyni.

Amikor a férfi újból odament hozzá, ez a harc már nemcsak tombolt a lány lelkében, hanem erős és ellentétekkel teli feszültséggé nőtte ki magát. Ennek az eredménye pedig egy szörnyű lelkiállapot lett, s amikor megpillantotta a férfi kezében megcsillanó eszközt, hirtelen csak arra volt képes, hogy tágra nyissa a szemét. Szinte még lélegezni is elfelejtett.

– Igen, ez egy tű – jelentette ki a férfi már-már tréfálkozó hangnemben, majd így folytatta: – Egy hosszú, fényes, éles tű. Csak azt ne mondd, hogy te is azok közé tartozol, akik félnek a tűtől. – Hogy jobban elférjen, egy laza mozdulattal arrébb hajította a mellette kígyózó hosszú kábelt, ami a fecskendőt körülölelő, fekete védőtokból lógott, majd lovaglóülésben leült a székre.

– Kérsz valamit, ami egy kicsit megnyugtat?

A lány félt megszólalni. Vészesen közel járt már a józan ész határához.

– Én nem ajánlanám, mert ez a gyógyoldat már így is eléggé összetett. De ha mégis kérnél valamit...

A lány erőt vett magán, és enyhén megrázta a fejét, ami érezhető módon újabb helyeslést váltott ki a férfiból. A lány fejében ezernyi kérdés kavargott, amit fel akart tenni – amit fel szeretett volna tenni –, amit fel kellett volna tenni. Mi van a fecskendőiben? Hány kezelésre lesz szüksége? Milyenek lesznek azok? Hol és mennyi ideig kell majd maradnia? És legfőképpen – életben marad-e? Ó, vajon életben maradhat-e?

  

Úgy tűnt, hogy a férfit ezek közül csak az egyik kérdésre adandó válasz foglalkoztatta.

– Ez az anyag nagyrészt a kálium egyik izotópjára épül. Ha most mindent elmondanék neked, amit tudok róla, illetve elmesélném, hogyan bukkantam rá, akkor az, fogalmazzunk úgy, hogy sokkal több időt venne igénybe, mint ami pillanatnyilag a rendelkezésünkre áll. De megpróbálom leegyszerűsítve elmagyarázni neked. Elméletileg minden egyes atom elektromosan kiegyensúlyozott, azt a pár kivételt, ami nem, most hagyjuk figyelmen kívül. Egy molekula elektromos töltéseinek ugyancsak egyensúlyban kell lenniük: ennyi plusz, annyi mínusz, összesen nulla. Rátaláltam ama tényre, miszerint a vad sejtben lévő töltések egyensúlya nem teljesen nulla, nem igazán annyi. Olyan, mintha molekuláris szinten egyfajta szubmikroszkopikus vihar tombolna a maga kis villámaival, amelyek ide-oda csapdosnak, s amelyek megváltoztatják a jeleket. Bezavarnak a statikus kommunikációba, és ez – magyarázta, miközben a kezében lévő fecskendővel gesztikulált –, ez a lényege az egésznek. Amikor valami beavatkozik a kommunikációba, főleg az RNS-mechanizmus, ami arra utasít, hogy „Tanulmányozza át a mellékelt tervrajzot, állítsa össze annak megfelelően, majd álljon le, amikor elkészült!”, akkor ez az üzenet félreértelmeződik, és különféle elferdült dolgok keletkeznek. Mindenféle felbontott egyensúlyú dolgok. Dolgok, amelyek majdnem azt végzik, amit végezniük kellene, és majdnem olyan jól is teszik, ahogyan kellene, ezek a vad sejtek, az általuk hordozott üzenetek pedig még náluk is rosszabbak. Az, hogy ezeket a viharokat valamilyen vírus, vegyszer, sugárzás, fizikai trauma vagy akár szorongás okozza, és nehogy azt hidd, hogy a szorongás nem képes ilyesmire, most teljesen másodlagos. Nekünk az a fontos, hogy rendbe hozzuk ezeket a hibákat, s ezáltal megelőzzük a vihar kialakulását. Ha sikerrel járunk, a sejtek már önmaguktól is képesek lesznek arra, hogy különféle módon megjavítsák és helyettesítsék mindazt, ami az idő során elromlott. A biológiai rendszerek nem olyanok, mint egy statikus töltésű pingponglabda, ami arra vár, hogy a töltés eltávozzon belőle, vagy pedig egy földelt vezetékbe süljön ki. Ezeknek a rendszereknek van egyfajta rugalmasságuk, én magam ezt megbocsátásnak hívom, ami képessé teszi őket arra, hogy valamivel több vagy éppenséggel kevesebb töltést vegyenek fel, s hogy mindent rendben végezzenek el. Tegyük fel, hogy egy adott sejtcsoportosulás vad, és mondjuk, egy százszoros többletegységű összenövést hordoz a pozitív töltésű oldalán. Mindez kihat a közvetlen közelében elhelyezkedő sejtekre, de a következő vagy az azt követő sejtrétegre már nem. Ha ezek képesek volnának megnyílni a töltéstöbblet felé, s ha segítenének elvezetni ezt a töltést, akkor meggyógyítanák a többletet alkotó, vad sejteket. Érted, mit akarok mondani? És akkor ezek a sejtek már maguk is el tudnának bánni ezzel a kis felesleggel, vagy esetleg továbbítanák azt más sejteknek, egészen addig, amíg valamelyikük meg nem tudna birkózni vele. Más szóval, amennyiben sikerül elárasztanom a testedet egy bizonyos közvetítővel, ami képes eltávolítani a kiegyensúlyozatlan töltést, és feloszlatni annak koncentrációját, a szokványos testi folyamatok szabadon jöhetnek, és felszámolhatják a vad sejt okozta károsodást. És most pontosan egy ilyen közvetítőanyag van nálam.

Ekkor a tűt a térdei közé szorította, a kabátja egyik oldalzsebéből pedig elővett egy kisebb műanyagdobozt, kinyitotta, s egy alkoholos törlőkendőt húzott elő belőle.

Ezt követően magához húzta a lány rémülettől megdermedt kezét, majd néhány gyors mozdulattal megtörölgette a könyökhajlatát; közben pedig még mindig ugyanolyan vidáman beszélt tovább.

– Persze egy percig sem akartam arra célozni, hogy az atomban lévő nukleáris töltés és a statikus elektromosság egy és ugyanazon jelenség lenne. Nem, a kettő merőben különbözik egymástól. Az analógia mindenesetre még így is fennáll. Vagy akár hozhatok egy másik hasonlatot is. A vad sejtekben lévő töltést például a zsírfelhalmozódáshoz is hasonlíthatnám; ezt a saját gyártású anyagot pedig valamiféle tisztítószerhez, ami feloszlatja, és olyannyira szétterjeszti azt, hogy többé nem is lehet észlelni. Én viszont erre a statikus analógiára jutottam, mégpedig egy fura mellékhatás révén: megfigyeltem, hogy az ezzel az anyaggal beoltott organizmusok bizony pokoli statikus töltést mutatnak fel. Ez tulajdonképpen egyfajta melléktermék, amely, hogy milyen okoknál fogva, azt egyelőre csak találgatni tudom, a jelek szerint a hangspektrummal áll összefüggésben.

Itt jönnek képbe a hangvillák és effélék. Ezért játszadoztam ezekkel az imént, amikor találkoztunk. A fa a kertben telis-tele van ezzel az anyaggal. Régebben a vad sejtek csak úgy burjánzottak a törzsén. Most már egyetlenegy sincs rajta.

Ekkor egy villámgyors, már-már meglepő mosolyt intézett a lány felé, majd ismét komoly ábrázatot öltött, feltartotta a tűt, aztán kispriccelt egy keveset a fecskendőben lévő szerből. Másik kezével megfogta a lány bicepszét, gyengéden, mégis határozottan szorítva azt. Ezt követően lejjebb engedte a tűt, a lány könyökhajlatába helyezte, majd olyan ügyesen csúsztatta bele az ott duzzadó vénába, hogy a lány nem azért kapott levegő után, mert fájt volna neki a szúrás, hanem azért, mert egyáltalán nem érzett belőle semmit. A férfi mindeközben figyelmesen nézte a fekete védőtokból kivezető üvegcsövet, majd amikor kissé visszahúzta a dugattyút, arra lett figyelmes, hogy a fecskendőben lévő színtelen folyadékba vörös vérköd áramlik szét.

Ezután ismét egyenletesen kezdte nyomni a dugattyút.

– Ne mocorogj, kérlek! Sajnálom, de ez el fog tartani egy ideig. Elég sokat beléd kell juttatnom a szerből. Amivel nincs is semmi gond, tudod – magyarázta ugyanazzal a hangnemmel, amellyel az előző, a hangspektrummal kapcsolatos megjegyzéseit is –, mert akár mellékhatásról van szó, akár nem, a hatás mindenféleképpen egyenletes. Az egészséges biorendszerek igen erős elektrosztatikus mezőt hoznak létre, míg a beteg biorendszerek vagy gyengét vagy pedig semmilyet. Már egy ilyen primitív és egyszerű eszközzel is, mint ez a kis elektroszkóp, megállapítható, hogy egy szervezetben találhatóak-e vad sejtek, s ha igen, akkor hol vannak, mekkora a méretük, és mennyire vadak is tulajdonképpen. – Ekkor ügyesen fogást váltott a tokkal védett fecskendőn anélkül, hogy akár egy kicsit is megmozdította volna azt, vagy bármit is változtatott volna a dugattyúra gyakorolt nyomáson. Egyre kellemetlenebb volt az az érzés, ahogyan a fájdalom lassan sebbé változott. – S ha esetleg azon töprengenél, hogy ehhez a bökőhöz vajon miért is tartozik egy tok és egy hozzáerősített kábel (holott fogadni mernék, hogy nem is gondolkodtál ezen, s igazából mindketten ugyanolyan jól tudjuk, hogy csakis azért zúdítottam rád a mondandómat, hogy lekössem a figyelmedet), akkor most elmesélem. Ez valójában egy tekercs, amelyen nagyfrekvenciájú váltóáram halad keresztül. A váltóáramú mező gondoskodik arról, hogy a folyadék már rögtön a kezdetektől fogva mind mágnesesen, mind pedig elektrosztatikusan semleges legyen.

Ekkor egy gyors, mégis finom mozdulattal kihúzta a tűt a lány karjából, majd behajlította azt, és egy vattadarabot helyezett a könyökhajlatába.

– Ilyen még sohasem történt velem egyetlen kezelés után sem – jelentette ki a lány.

– Mi nem történt?

– Hogy nem kellett fizetnem a kezelésért.

A férfi ezt ismét elismeréssel díjazta, ez alkalommal már szavakba öntve:

– Tetszik a hozzáállásod. Hogy érzed magad?

A lány szemmel láthatóan keresgélte a megfelelő szavakat.

– Mint egy nagy, alvó hisztériának a gazdája, aki éppen azért könyörög, hogy senki se ébressze fel azt.

A férfi felnevetett.

– Hamarosan olyan furán fogod érezni magad, hogy hisztériára még csak időd sem lesz.

Ekkor felállt, hogy visszategye a tűt a helyére. Miközben odalépett a munkapadhoz, néhány mozdulattal összetekerte a kezében lévő kábelt. Miután kikapcsolta a váltóáramú mezőt, egy nagy üvegtállal s egy négyzet alakú furnérlemezzel a kezében tért vissza a lányhoz. Fejjel lefelé fordítva letette a padlóra a tálat a lány mellé, majd a lemezt a felfordított tálra helyezte.

– Emlékszem, hogy egyszer már láttam valami ehhez hasonlót – szólalt meg a lány. – Még középiskolás koromban. Az egyik órán mesterséges villámokat próbáltunk létrehozni egy, ó, mi is volt az?, szóval valamivel, amiben görgőkön mozgott egy hosszú, végtelennek tűnő szalag, néhány kis huzalt is láttam benne, és az egésznek a tetején egy nagy rézgömb volt.

– Van de Graaff-generátor – vágta rá a férfi.

– Igen, az volt. És mindenféle dolgot kipróbáltunk vele. Arra kimondottan emlékszem, hogy egy lapos falapon állok, rajta egy ehhez hasonló tállal, közben pedig feltöltenek egy generátorral. Igazából nem sok mindent éreztem, de egyszer csak minden egyes hajszálam égnek állt. Mindenki csak nevetett rajtam. Úgy néztem ki, mint egy mumus. Aztán megtudtam, hogy éppen negyvenezer voltnyi áram megy át rajtam.

– Rendben. Örülök, hogy emlékszel minderre. Ez viszont kissé másmilyen lesz. Nagyjából még negyvenezer volttal több.

– Ó! – A lány szóhoz sem jutott hirtelen.

– Ne aggódj, hiszen amíg szigetelve vagy, illetve amíg minden földelt vagy viszonylag földelt tárgy, mint például én, távol marad tőled, addig nem lesz itt semmiféle látványos tűzijáték.

– Most is egy olyan generátort fog használni?

– Nem, nem olyat. Mellesleg már eleve használok egyet. Te magad vagy a generátor.

– Hogy én... nahát! – hüledezett a lány, s amikor hirtelen felemelte kezét a kárpitozott fotel karjáról, egyszerre szikrák kezdtek pattogni róla, a levegőben pedig enyhe ózonszag érződött.

– De még mennyire, hogy az vagy! Sokkal jobb, mint ahogy gondoltam volna, ráadásul sokkal gyorsabb is. Most pedig kelj fel! – utasította a férfi.

A lány lassan mozdult csak meg, ennek ellenére a manővere meglepően nagy sebességgel ért véget. Abban a pillanatban, amikor a teste és a fotel megszűntek érintkezni egymással, a lányt a másodperc törtrészéig kékesfehér fonálszerű villanások tömkelege vette körül. A következő pillanatban mintegy másfél méterrel arrébb találta magát – vagy ő lökte magát előre, vagy pedig az említett villanások okozták mindezt –, úgy, hogy közben még mindig álló helyzetben volt. A történtek a szó szoros értelmében véve olyannyira sokkolták a lányt, hogy majdnem lerogyott a földre.

– Maradj állva! – förmedt rá a férfi. A lány ennek hallatán észhez tért, majd erősen Zihálni kezdett, a férfi pedig gyorsan hátrált egy lépést.

– Állj fel a deszkalapra! Most azonnal! – kiáltotta.

A lány engedelmeskedett neki, s azzal a két lépéssel, amit a deszkáig meg kellett tennie, két kis lángoló lábnyomot hagyott maga után.

A falapra állva aztán imbolyogni kezdett, a haja pedig összevissza szálldosott.

– Mi történik velem? – kérdezte kétségbeesve.

– Végül mégiscsak meg kell fizetned – válaszolta a férfi, de ezen a ponton a lány már a saját szellemes megjegyzéseit sem tudta értékelni.

– Mi történik velem? – kiáltotta még egyszer.

– Minden rendben lesz – nyugtatgatta a férfi.

Ezután odalépett a munkapadhoz, és felkapcsolta a hanggenerátort, ami mély hangon búgni kezdett az egytől háromszázig terjedő frekvenciatartományban. Ekkor nagyobbra állította az erősséget, majd felcsúsztatta a hangmagasság-szabályozót. Az rögvest felsivított, a lány vöröses-aranyszínű hajkoronája pedig egyből remegni kezdett, és a hajszálai minden irányba szétmeredtek. Minden egyes hajszála úgy nézett ki, mintha kétségbeesetten próbálna elmenekülni a többitől. A férfi ekkor már tízezer fölé emelte az erősséget, majd hirtelen visszatekerte egészen tizenegyig. Ezt a frekvenciát hallani ugyan már nem lehetett, ellenben a két véglet elérésénél a lány haja visszazuhant a vállára, aztán ezeregyszáznál ismét összevissza kezdett szálldosni. Szinte már izzott a hajkoronája, mint ahogyan azt korábban ő maga is megfogalmazta. Nagyon jól érezte mindezt.

Ekkor a férfi némileg elviselhetőbb szintre csavarta le az erősséget, majd kezébe vette az elektroszkópot, s mosolyogva elindult a lány felé.

– Most egy elektroszkóp vagy, tudsz róla? Ahogyan egy élő Van de Graaff-generátor is. És még ragyogsz is!

– Eresszen le innen! – ennél többet nem tudott kinyögni magából a lány.

– Még nem tehetem. Bírd ki még egy kicsit! Közted és minden más között most olyannyira nagy a differenciálhányados, hogy ha bármihez is közel kerülnél, akkor nyomban átvezetnéd belé a benned felgyülemlett töltést. Mindez nem ártana neked komolyan, mivelhogy nem elektromos áramról van szó, habár meglehet, hogy okozna némi égési sérülést vagy akár idegsokkot is. – Ekkor a férfi kinyújtotta az elektroszkópot. A lány még ekkora távolságból, és minden gyötrelme ellenére, is tisztán látta, ahogyan a benne lévő aranylemezek azonnal szétugrottak.

A férfi lassan körbejárta a lányt, egyfolytában figyelemmel kísérve a lemezeket, miközben előre és hátra, majd jobbra és balra mozgatta a műszert. Aztán egyszer csak odalépett a hanggenerátorhoz, s valamivel még lejjebb vette azt.

– Olyannyira erős mezőt bocsátasz ki, hogy egyszerűen képtelen vagyok észlelni a mágneses variációkat – magyarázta, majd visszament a lányhoz. Ekkor még közelebb lépett hozzá, mint korábban.

– Már nem bírom tovább, már nem... – mormolta a lány. A férfi vagy nem hallotta ezt, vagy egyszerűen csak nem érdekelte. Ekkor elektroszkóppal a kezében a lány hasa felé közelített, először felfelé, majd egyik oldalról a másikra mozgatva a készüléket.

– Szóval itt fent. Most megvagy – szólalt meg vidáman a férfi, s közben az eszközzel a lány jobb melle felé közelített.

– Mi van meg? – nyöszörögte a lány.

– A rák. Ott van a jobb melledben, alul, közel a hónaljadhoz – magyarázta fütyörészve, majd hozzátette: – Ráadásul a hitványabbik fajtából. Olyan rosszindulatú, hogy csak na!

A lány erre megingott, előredőlt, majd végül lerogyott a földre. Hirtelen émelyítő feketeség zúdult le rá, mely már-már kínzó, kékesfehér ragyogásként vonult vissza, mintegy robbanásszerűen, hogy aztán összeomló hegyként temesse maga alá.

Ott ér össze a fal és a mennyezet. Még egy fal, még egy mennyezet. Korábban fel sem tűnt. Nem számít. Ne törődj vele! Aludj!

Ott ér össze a fal és a mennyezet. Most eltakarja valami. Az arca, közeli, sápadt és beesett, fáradt, a tekintete viszont éber és átható. Nem számít.

Ne törődj vele! Aludj!

Ott ér össze a fal és a mennyezet. Kissé lejjebb, késő délutáni napfény. Picit feljebb, rozsdás aranyszínű krizantémok egy zöld és arany színű üveges bőségszaruban.

Valami megint eltakarja: a férfi arca.

– Hallasz engem?

Igen, de ne válaszolj! Ne mozogj! Ne beszélj! Aludj!

Egy szoba, egy fal, egy asztal, egy Oda-vissza járkáló férfi, egy éjszakai ablak és szavak, amikről azt hitted, hogy élnek; de hiszen nem tudod, hogy félbeszakították azokat, és haldokolnak? Vajon ők tudnak erről?

– Hogy érzed magad?

Gyorsan, gyorsan!

– Szomjas vagyok.

Hideg, olyannyira hideg és olyannyira keserű, hogy az embernek még az állkapcsa is belesajog. Grépfrútlé.

Visszafekszik a férfi karjára, miközben az a másik kezében tartja a poharat.

Ó, ne, ez nem...

– Köszönöm. [Nagyon] szépen köszönöm.

Próbálj meg felülni! A lepedő, a ruháim!

– Bocsánat értük – szólalt meg a férfi, mintha csak gondolatolvasó lett volna.

– Néhány dolog, amit szükségszerűen el kell végezni, egész egyszerűen nem fér össze a harisnyanadrággal és a miniszoknyával. Viszont a ruháid mind rendelkezésre állnak, kimosva és megszáradva, amikor csak szükséged van rájuk. Ott vannak – mutatta a férfi. A barna pamutruha, a harisnya és a cipők mind-mind a széken heverlek.

A férfi illemtudóan hátrébb állt, s a poharat az éjjeliszekrényen lévő szigetelt üvegkancsó mellé helyezte.

– Miféle dolgok? – faggatta a lány.

– Hányás. Ágytál – válaszolta a férfi nyíltan és őszintén.

A takaró könnyen elrejti a testet, de leplezni a szégyenérzetet, arra bizony nem képes.

– Ó, sajnálom! Jaj! Ezek szerint biztosan... – szégyellte el magát a lány.

Megrázza a fejét; olyan, mintha a férfi arca hirtelen eltűnne, majd a következő pillanatban újból felbukkanna a szeme előtt.

– Sokkot kaptál, s egyszerűen nem tértél magadhoz.

A férfi hezitálni látszott. Ez volt az első alkalom, hogy a lány bármivel kapcsolatban is tétovázni látta, egy pillanatig úgy tűnt, mintha csak belelátna a férfi fejébe.

Vajon elmondjam neki? Igen, el kéne. És így is tett.

– Nem akartál magadhoz térni – helyesbített a férfi.

– Semmire sem emlékszem.

– A körtefa, az elektroszkóp. Aztán az injekció és az elektrosztatikus reakció – próbálta emlékeztetni a férfi.

– Nem – sóhajtotta a lány, nem emlékezvén semmire sem. Majd, hirtelen eszébe jutva minden, felkiáltott: – Nem!

– Nyugodj meg, ki kell bírnod! – förmedt rá a férfi, majd a következő pillanatban már az ágynál volt, a lány fölé hajolt, s annak arcát a kezei közé szorította.

– Ne csináld ezt még egyszer! Meg tudsz birkózni vele! Igenis meg tudsz, mert most már minden rendben van, érted? Most már minden rendben lesz.

– Hiszen azt mondta, hogy rákos vagyok – vágott vissza a lány, mogorván és szinte vádló hangon.

A férfi kinevette a lányt. Szabályosan kikacagta.

– Te mondtad, hogy az vagy.

– De én nem tudtam.

– Akkor ez mindent megmagyaráz – mondta a férfi lekezelően. – Elvégre semmi olyat nem tettem, amitől kerek három napig nem voltál magadnál. Biztosan miattad történt mindez – gúnyolódott tovább.

– Kerek három napig? – kérdezett vissza hitetlenkedve a lány.

A férfi egész egyszerűen csak bólintott egyet, majd tovább folytatta a mondókáját.

– Néhanapján hajlamos vagyok nagyképűen viselkedni – ismerte be megnyerő hangon. – Ennek nem más az oka, minthogy oly sokszor volt már igazam. Talán túlzottan is magától értetődőnek vettem egyet s mást, nemde? Amikor azt feltételeztem, hogy már jártál az orvosnál, sőt azt, hogy talán még szövettani vizsgálatra is elküldtek? Nem is küldtek el semmiféle vizsgálatra, ugye?

– Annyira féltem – vallotta be végül a lány, majd a férfira nézett. – Édesanyám is ebbe halt bele, ahogyan a nagynéném is, a nővéremnek pedig radikális masztektómiája volt. Képtelen voltam elviselni ezt az egészet. És amikor maga...

– Amikor én kimondtam, amit már eleve tudtál, de amit nem akartál hallani, akkor egyszerűen nem bírtad elviselni. Szinte azonnal elájultál. Csak úgy összeestél. És ennek az égvilágon semmi köze nincs ahhoz a hetvenvalahányezer voltnyi statikus áramhoz, amit vezettél. Magam kaptalak el. – A férfi ekkor kinyújtotta két karját, s addig állt így, amíg a lány szemügyre nem vette azokat, illetve meg nem pillantotta az alkarján és nagy bicepszén lévő haragosvörös égésnyomokat; már amennyit a férfi rövid ujjú ingje láttatni engedett belőlük. – Úgy a kilenctizede engem is kiütött, de legalább neked nem tört be a fejed vagy ilyesmi – tette hozzá.

– Köszönöm szépen – hálálkodott a lány, már-már reflexszerűen, majd sírva fakadt. – Most mit csináljak?

– Hogy mit csinálj? Menj haza, bárhol is legyen az, és éld tovább az életedet, bármit is jelentsen ez.

– De hiszen azt mondta, hogy...

– Mikor fogod végre megérteni, hogy amit csináltam, az nem diagnosztizálás volt?

– Most akkor... arra céloz... szóval úgy érti, hogy meggyógyított?

– Úgy értem, hogy te gyógyítod saját magadat, épp most. Már mindent elmagyaráztam neked ezzel kapcsolatban. Most már emlékszel rá, nem igaz?

– Nem teljesen, de azért valamennyire igen – válaszolta a lány, majd egy lopva tett mozdulattal (de nem elég lopva ahhoz, hogy a férfi ne vegye észre) benyúlt a takaró alá, és kitapogatta a csomót. – Még mindig ott van – állapította meg.

– Ha most fejbe kólintanálak egy ütővel – magyarázta kissé túlzottan is leegyszerűsítve a férfi –, akkor egy púp nőne rajta. Ez holnap is ott lenne, sőt holnapután is. Aztán a következő napon talán már valamivel kisebb lenne. Egy hét múlva még mindig úgy éreznéd, hogy ott van, pedig addigra már rég eltűnne. Most is ugyanez a helyzet.

A lány végül hagyta magát lenyűgözni mindannak a nagysága által, amiről a férfi beszélt.

– Egyszeri gyógykezelés a rák ellen – jelentette ki álmélkodva.

– Ó, egek! – morogta nyersen a férfi. – Elég rád néznem, és máris tudom, hogy már megint végig kell hallgatnom ugyanazt a beszédet. Jobb, ha tudod, hogy nem vagyok hajlandó rá.

– Milyen beszédet? – kérdezte a lány riadtan és értetlenkedve.

– Az emberiség iránti kötelességemről szóló beszédet, ami rendszerint két részből áll, és sokféle szerkezetű lehet. Az első rész az emberiség iránti elkötelezettségemről szól, de igazából minden alkalommal az a végkifejlete, hogy nagy pénzeket kaszálhatnánk vele, mint ahogyan azt sokan mások is megtették már. A második rész csakis és kizárólag az emberiség iránti elkötelezettségemről szól, de ezt nem túl gyakran hallom. Ez a másik rész teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, hogy az emberiség vonakodik elfogadni a jó dolgokat, kivéve akkor, ha azok elfogadott és tiszteletre méltó forrásból származnak. Az első rész teljesen tisztában van mindezzel, de ügyesen kitalálja a módját, hogy megkerülje ezt.

– Én nem... – szólalt meg a lány, de ennél tovább már nem jutott.

– A szerkezetek pedig – szakította félbe a férfi – óhatatlanul magukban hordozzák a felismerés világosságát, történjék az vallás és/vagy miszticizmus által vagy anélkül. Vagy esetleg könyörtelenül beleöntik azokat az etikai-filozofikus sablonba, engem pedig arra próbálnak kényszeríteni, hogy végül bűntudattal többé vagy kevésbé vegyes együttérzéssel megadjam magam.

– De én csak... – próbált mentegetőzni a lány.

– Te – a férfi ismét félbeszakította, hosszú ujjával a lányra mutatva – megfosztottad magadat a legkiválóbb példájától mindannak, amiről eddig beszéltem. Ha a feltevéseim helyesek lettek volna, azaz ha elmentél volna az egyik kedves és barátságos helyi hentes-orvoshoz, aki rákot diagnosztizált volna nálad, és átküldött volna egy specialistához, aki szintén hasonlóképpen vélekedett volna, ő pedig elküldött volna az egyik kollégájához konzultációra, majd a pánikolásod közepette véletlenül az én kezeim közé kerültél volna és meggyógyultál volna, aztán visszamentél volna az ilyen meg olyan orvosaidhoz, hogy csodáról számolj be nekik, tudod, milyen reakciót kaptál volna tőlük? „Spontán gyógyulás”, ezt kaptad volna. És nemcsak az orvosoktól – folytatta valamiféle hirtelen megújult szenvedéllyel a hangjában, amitől a lány még inkább meghunyászkodva bújt meg az ágyban. – Mindenki a maga reklámja mellett érvel. A táplálkozási tanácsadód rögtön a búzacsírájára meg a makrobiotikus rizstortájára esküdött volna; a papod nyomban térdre borult volna, s az égre emelte volna áhítatos tekintetét; a genetikusod pedig előállt volna valamilyen elmélettel a generációs kihagyásról, sőt még arról is meggyőzött volna, hogy talán már a nagyszüleid esetében is spontán gyógyulás történt, csak éppenséggel nem tudtak róla.

– Kérem – könyörgött a lány, de a férfi egyből ráordított...

– Tudod te egyáltalán, ki vagyok én? Kétszeres mérnök, mechanikai és elektronikai egyaránt, sőt még jogi diplomám is van. Ha volnál olyan ostoba, és bárkinek is elmesélnéd mindazt, ami itt történt (amit remélhetőleg nem fogsz megtenni, de ha mégis, akkor tudom, hogyan védjem meg magam), akkor egyből börtönbe zárnának engedély nélküli orvosi tevékenység vádjával. Könnyen feljelenthetnél bántalmazásért, hiszen tűt szúrtam beléd, sőt akár még emberrablásért is, ha bebizonyítanád, hogy becipeltelek ide a laborból. Akkor aztán az égvilágon senkit sem érdekelne, hogy kigyógyítottalak a rákból. Nem tudod, ki vagyok, ugye?

– Nem. Még csak a nevét sem tudom – válaszolta a lány.

– És nem is fogom elárulni. Mellesleg én sem tudom a tiédet.

– Ö, engem...

– El ne mondd! El ne mondd, mert nem akarom hallani! Csakis a csomóddal akartam foglalkozni, és sikerült is. Most pedig azt akarom, hogy mind te, mind pedig a csomód olyan gyorsan eltűnjetek innen, amilyen gyorsan csak készen álltok rá. Elég érthető voltam?

– Csak engedje meg, hogy felöltözzek – kérte a lány határozottan –, aztán már itt sem vagyok.

– Anélkül, hogy nekiállnál beszédet tartani?

– Anélkül, hogy nekiállnék beszédet tartani – ismételte szavait a lány, s a düh, amit érzett, egy szempillantás alatt kínnal teli szomorúsággá változott. – Csak azt akartam mondani, hogy hálás vagyok mindenért. Ennyit még szabad lett volna megjegyeznem, uram?

Időközben minden bizonnyal a férfi haragja is lecsillapodott, hiszen közelebb ment az ágyhoz, letelepedett a sarkaira (aminek köszönhetően az arca egy szintbe került a lányéval), majd szelíden így szólt:

– Igen, annyit még szabad lett volna. Habár az elkövetkező tíz napban, amikor is sorra kapod majd a „spontán gyógyulás”-t megállapító diagnózisokat, nem is leszel igazán hálás; talán még hat hónap vagy akár egy-két, sőt öt év múlva sem leszel az, egészen addig, amíg minden vizsgálat eredménye negatív nem lesz. – A lány ekkor mindent elsöprő szomorúságot vélt felfedezni a férfi szavai mögött, s hirtelen azon kapta magát, hogy annak keze felé nyúlt, azon kéz felé, amellyel a férfi az ágy szélének támaszkodott. A férfi nem húzódott vissza, ellenben nem is tűnt úgy, mintha örömmel fogadta volna a lány érintését.

– Miért ne lehetnék már most is hálás? – kérdezte a lány.

– Azért, mert ez a hitnek egyfajta megnyilvánulása volna – hangzott el a férfi keserű válasza –, s ilyesmi többé már nem fordul elő; már ha valaha is előfordult egyáltalán. – Ekkor a férfi felállt, s az ajtó felé indult.

– Ne menj haza ma este! – kérte végül a lányt. – Már teljesen besötétedett, ráadásul az utat sem ismered. Reggel találkozunk – tette még hozzá.

Amikor reggel visszajött, az ajtót tárva-nyitva találta. A szobában meg volt ágyazva, a lepedők szépen összehajtogatva pihentek a széken a párnahuzatokkal s a használt törölközőkkel együtt. A lány nem volt bent a szobában.

A férfi kisétált az udvarra, ránézett a bonszaira, majd elmélkedni kezdett.

A korai napsütés aranyként ragyogott az öreg fa felső lombkoronáját díszítő fagyrétegen, hangsúlyozva annak bütykökkel teli ágait és barnásszürke árnyakat képezve a bársonyos fényben. Csakis az képes teljes mértékben megérteni ezt a kapcsolatot, aki társa egy bonszaifának (vannak olyanok is, akik a tulajdonosai, viszont belőlük jóval kevesebb van). A bonszainak egyedi és sajátos egyénisége van, elvégre ő is egy élőlény, az élőlények pedig folyton változnak; mi több, neki is megvannak a maga vágyai, hogy miképpen szeretne változni, s mivé szeretne válni. Az ember szemügyre veszi a fát, s képzeletben apró-cseprő módosításokat kezd végezni rajta, majd nekilát megvalósítani a megálmodott változásokat. A fa pedig cserébe megtesz mindent, ami csak egy fától telik: a végsőkig ellenáll minden igyekezetének, hogy azt tegye, amire nem képes, illetve hogy kevesebb idő alatt tegye meg, mint amennyire szüksége volna hozzá. Egy bonszai formájának kialakítása tehát minden alkalommal kompromisszum és együttműködés is egyben. Az ember képtelen létrehozni egy bonszait, ahogyan fát teremteni sem képes. Ehhez mindkettőjükre szükség van, s közben végig meg kell érteniük egymást. Mindennek eléréséhez hosszú idő kell. Az ember szinte belevési az emlékezetébe a bonszaifáját, annak minden egyes kis ágát és hajtását, majd egy álmatlan éjszakán, vagy amikor messzi földön jár, hirtelen eszébe jut egy-egy ágelágazás, illetve lombrész, aztán tervezni kezd. Dróttal, vízzel és fénnyel, metszéssel és kötözéssel, a fától vizet elszívó növények ültetésével, vagy a gyökérnövekedést szabályozó, nehéz tál használatával magyarázza el a fának, hogy mit is akar tulajdonképpen. Ha pedig a magyarázat kellőképpen érthető volt, ráadásul kellő megértés is van a két fél között, akkor a fa válaszol majd, s engedelmeskedik – legalábbis némileg.

A fa ugyanis mindig mutat majd némi önbecsülést kifejező, rendkívül egyedi eltéréseket.

Rendben, megteszem, amit szeretnél, de úgy, ahogyan én akarom. És ezen eltérések érdekében a fa mindig készséggel adja az ember tudtára az ő egyértelmű és logikus magyarázatát, sőt az esetek többségében még azt is tudatja az emberrel (szinte mosolyogva), hogy mindezt elkerülhette volna, ha jobban ügyelt volna arra, hogy megértse.

A bonszai a létező leglassabban formálódó szobor a világon, s nem ritkán merülnek fel kétségek abból a szempontból, hogy igazából ki is formálódik mindeközben: az ember vagy pedig a fa.

A férfi mintegy tíz percig álldogált egy helyben, a fa legfelső ágain táncoló aranyfényeket figyelve közben, majd egy faragott faládához lépett, s azt felnyitva előhúzott egy viszonylag hosszú, ám meglehetősen kopott vászondarabot, és jól megrázta azt. Ezt követően kinyitotta az átrium egyik üvegajtaját, majd a kezében lévő vászondarabbal mind a gyökereket, mind pedig az azokat körülölelő földet letakarta, de csak a fa egyik oldalán; a többi rész továbbra is ki volt téve a szél és a víz viszontagságainak.

Talán egy kis idő múlva – mondjuk egy-két hónap elteltével – a legfelső ágon növekvő egyik hajtás majd venné a lapot, s a kambiumrétegen felfelé irányuló egyenlőtlen nedvességáramlás arra ösztönözné, hogy a továbbiakban ne felfelé törjön, hanem inkább vízszintesen haladjon tovább. Vagy talán ez mégsem történne meg, s akkor maradna a kötözés és a drótok durvább nyelvezete. Bár meglehet, hogy a fának is volna némi mondanivalója a felfelé növekvő tendencia helyességét illetően, s mindezt talán elég meggyőzően mondaná és így sikerülne meggyőznie a férfit – ez pedig összességében véve egy türelmes, értelmes és kielégítő párbeszédet eredményezne.

– Jó reggelt! – köszöntötte a lány.

– Az istenit! – kiáltotta ijedtében a férfi. – Most majdnem mondtam valamit, amit később megbánnék. Azt hittem, elmentél.

– El is indultam – vallotta be a lány, miközben az árnyékban térdepelt, háttal a falnak és szemben az átriummal –, de aztán megálltam egy kicsit elidőzni a fával.

– És aztán?

– Aztán sokat gondolkodtam.

– Miről?

– Magáról.

– Most már igen?

– Nézze – szólt határozottan a lány –, eszem ágában sincs semmilyen orvoshoz menni ezzel a dologgal kapcsolatban. Nem akartam elmenni, amíg ezt nem közöltem magával, és amíg biztos nem voltam abban, hogy hisz is nekem.

– Gyere be, aztán eszünk valamit! – ajánlotta fel a férfi, mire a lány kuncogni kezdett.

– Az nem fog menni. Teljesen elzsibbadtak a lábaim – mondta pajkosan.

A férfi habozás nélkül karjaiba vette a lányt, s átsétált vele az átriumon.

A lány átkarolta a férfi vállát, s arca közel került az övéhez.

– Szóval hisz nekem? – kérdezte.

A férfi egészen a faládáig vitte a lányt, ahol megállt, és mélyen a szemébe nézett.

– Hiszek neked. Azt ugyan nem értem, miért döntöttél így, de hajlandó vagyok hinni neked.

Ekkor leültette a lányt a ládára, majd hátralépett.

– A hit megnyilvánulása, amit említett – szólt a lány, s hangjából komolyság áradt. – Arra gondoltam, hogy legalább egyszer az életében meg kell tapasztalnia, hogy aztán soha többé ne mondjon olyasmiket, mint amiket mondott. – Ekkor óvatosan topogni kezdett a palakőből készült padlón. – Jaj, de rossz! – Hirtelen fájdalmas mosoly ült az arcára. – Mintha csak hangyák mászkálnának rajtam!

– Biztosan sokáig gondolkodtál ezen.

– Igen. Folytassam még?

– Persze!

– Maga egy dühös és félelemmel teli ember – jelentette ki a lány.

Úgy tűnt, mintha a férfi örömmel hallaná mindezt.

– Nocsak, mesélj még erről!

– Nem – tiltakozott a lány szinte suttogva. – Maga meséljen nekem! Ezt most komolyan gondolom. Miért ilyen dühös?

– Nem vagyok az.

– Miért ilyen dühös? – erősködött a lány.

– Most mondtam, hogy nem vagyok dühös. Habár – tette hozzá szívélyesen – pillanatnyilag jó úton haladsz afelé, hogy azzá tegyél.

– Szóval akkor miért is dühös?

A férfi ránézett, s a lány úgy érezte, mintha a tekintete hosszasan rámeredt volna.

– Tényleg tudni akarod, ugye?

A lány bólintott.

A férfi hirtelen az udvar irányába intett.

– Mit gondolsz, honnan van mindez? A ház, az udvar, a felszerelések?

A lány szótlanul várt.

– Ez az egész egy nagy kipufogórendszer – magyarázta azzal az érces hanggal, amit a lány még csak ekkor kezdett megismerni. – Oly módon vezeti ki a kipufogógázokat a belső égésű motorból, hogy közben megforgatja azokat. Az elégetlen szilárd anyagok a hangtompító falaiba vannak ágyazva, méghozzá egy üveggyapot bélésben, ami pár ezer mérföld után egy darabban kivehető, s tisztára cserélhető. A többi kipufogógázt a saját gyertyája gyújtja meg, s minden, ami éghető, egyszerre égni kezd. A felszabaduló hő a fűtőanyag előmelegítésére szolgál, a többi pedig egy ötezer mérföldenként kicserélendő tartályban kerül ismét megforgatásra. Ami végül kijut a szerkezetből, az – a mai normák szerint legalábbis – meglehetősen tiszta lesz. Nem mellesleg az előmelegítés hatására még sokkal jobb teljesítményt is hoz ki a motorból.

– Szóval sok pénzt keresett – vonta le következtetését a lány.

– Sok pénzt kerestem – ismételte mintegy visszhangként a férfi –, de cseppet sem amiatt, hogy az említett szerkezetet a légszennyeződés csökkentése érdekében kezdték volna használni. Azért kaptam pénzt, mert egy autógyár megvette, majd villámgyorsan el is tüntette azt a világ szeme elől. A szerkezet egyáltalán nincs ínyükre, hiszen plusz költséget jelentene számukra, ha az új gépjárművekbe még egy alkatrészt be kéne szerelniük. Az olajfinomításban érdekelt barátaik szintén nem rajonganak érte, hiszen az nagy teljesítményt képes kihozni a nyers üzemanyagokból. Rendben, az igaz, hogy nem tudhattam előre, de annyit mondhatok, hogy nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát. De visszatérve a témához: dühös vagyok, igen. Már akkor is az voltam, amikor kölyökként egy tankhajón voltam, s egy napon nekiláttunk lemosni az egyik választófalat, méghozzá darabokra vágott barna szappannal és durva vászonrongyokkal. Aztán kimentem a partra, vettem némi tisztítószert, majd kipróbáltam, és rájöttem, hogy nemcsak jobb és olcsóbb, hanem sokkal gyorsabban is hat. Amikor szóltam erről a fedélzetmesternek, az konkrétan szájon vágott, amiért úgy tettem, mintha sokkal jobban értenék a munkájához, mint ő maga. Igaz, meg kell hagyni, hogy mindeközben részeg volt, de az igazán kemény rész még csak akkor következett, amikor a legénység vén tengerészei mind összefogtak ellenem, mondván, hogy egy fontoskodó okostóni vagyok. Egyszerűen nem bírtam megérteni, hogy az emberek miért állnak mindig a jó dolgok útjába. Egész életemben ezzel találtam szemben magam. Valami befészkelte magát a fejembe, s egyszerűen nem hagy nyugodnom. Mindig fel kell tennem egy újabb kérdést: miért van ez és ez éppen így? Miért nem lehetne inkább úgy meg amúgy? Legyen szó bármilyen dologról vagy helyzetről, mindig és mindenkor van egy újabb kérdés, amit fel lehet tenni, s legfőképpen akkor nem szabadna leállnunk a kérdezéssel, ha egy nekünk tetsző válaszra akadunk, hiszen azt minden esetben egy újabb követi. Erre fel egy olyan világban élünk, ahol az emberek egész egyszerűen nem akarják feltenni a következő kérdést!

Sokkal több pénzt kaptam, mint amit valaha is el tudnék költeni, olyan dolgokért, amiket az emberek sosem fognak használni, s ha egyfolytában úgy viselkedem, mint egy őrült, az csakis az én hibám, elismerem, mivelhogy képtelen vagyok leállni azzal, hogy újhól és újból feltegyem azt a bizonyos következő kérdést, aztán szép sorjában rátaláljak a keresett válaszokra. Vagy féltucatnyi igazi remekmű van abban a laborban, amiről az emberiség sosem fog tudomást szerezni, s még további félszáz a fejemben. De mit tehetünk egy olyan világban, ahol az emberek még a sivatagban is egymás torkának ugranának, még akkor is, ha világosan a tudtukra adnák, hogy az igenis zöldellhet, sőt akár virágokba is borulhat; ahol egymás hegyén-hátán taposva ölnek bele milliárdokat egy újabb olajkút létrehozásába, holott újból és újból bebizonyították már, hogy a fosszilis tüzelőanyagok mindannyiunk vesztét okozzák majd? Igen, dühös vagyok. Talán nem kéne annak lennem? – dühöngött a férfi.

A lány megvárta, amíg a férfi szavainak visszhangja mintegy örvényként körbejárta az udvart, majd hirtelen kiszökött az átrium tetején tátongó lyukon, aztán még várt egy kicsit, hogy a férfi észrevegye, hogy most itt van vele, s nem pedig egyedül a saját dühével. Abban a pillanatban, amikor a férfi felfogta mindezt, félénken a lányra mosolygott.

Aztán a lány végül megszólalt:

– Talán csak arról van szó, hogy mindig a következő kérdést teszi fel a megfelelő kérdés helyett. Szerintem azok az emberek, akik régi bölcs mondások szerint élnek, egyszerűen csak arra törekszenek, hogy ne gondolkodjanak; de ismerek egy mondást, amire talán érdemes odafigyelni. Az pedig így szól: ha helyesen teszünk fel egy kérdést, akkor már meg is kaptuk rá a választ – a lány ekkor megállt egy pillanatra, majd folytatta a mondandóját. – Úgy értem, hogy ha például rátesszük a kezünket egy forró tűzhelyre, akár azt is kérdezhetnénk magunktól: vajon mit kell tennem ahhoz, hogy az ne égesse tovább a kezemet? A válasz pedig elég egyértelmű, nemde? Ha a világ folyton csak visszautasítja, amit nyújtani próbálunk, akkor valamiképpen azt is megkérdezhetjük, hogy ez miért foglalja magában a választ.

– A válasz egyszerű – jelentette ki szűkszavúan a férfi. – Az emberek ostobák.

– Nem ez a válasz, s ezt nagyon is jól tudja – vitatkozott vele a lány.

– Akkor mi az?

– Ó, hát azt nem tudom megmondani magának! Én csak annyit tudok, hogyha emberekről van szó, akkor az, hogy hogyan csinálunk valamit, sokkal fontosabb annál, hogy mit is csinálunk. Ez a fontos, ha eredményeket akar, úgy értem, hogy már most is nagyon jól tudja, hogyan érje el mindazt, amit a fától akar, nincs igazam?

– Átkozott legyek, ha igen.

– Az emberek is élőlények, ők is ugyanúgy növekednek és fejlődnek. Igaz, hogy a töredékét sem tudom annak, amit maga tud a bonszaiokról, egyvalamit azonban biztosan tudok: amikor gondozni kezdünk egyet, legtöbbször nem egy erős, egyenes és egészséges fára esik a választásunk. Pontosan az eltorzult, girbegurba, beteg fákat lehet a leggyönyörűbbé tenni. Ezt ne feledje, amikor az emberiség formálására gondol!

– Hegy az a... – szólt indulatosan a férfi. – Most nem tudom eldönteni, hogy a képedbe nevessek-e, vagy pedig jól szájon vágjalak!

A lány azonnal felállt. A férfi mindezidáig észre sem vette, hogy ennyire magas.

– Jobb lesz, ha megyek – jelentette ki határozottan a lány.

– Ne csináld már! Csak felismersz egy szófordulatot, amikor hallod.

– Ó, hát én aztán egyáltalán nem éreztem fenyegetve magam. De jobb lesz, ha most megyek.

– Netán félsz feltenni a következő kérdést? – kekeckedett a férfi.

– Rettenetesen – ismerte el a lány.

– Mindegy, azért csak tedd fel!

– Nem!

– Akkor majd én felteszem helyetted. Azt mondtad, hogy dühös vagyok és félelemmel teli. Azt akarod tudni, mitől is félek valójában.

– Igen.

– Tőled. Egyszerűen halálra rémülök tőled.

– Ezt most komolyan mondja?

– Van benned valami, ami őszinteséget provokál ki az emberből – vallotta be kissé nehézkesen a férfi. – Kimondom azt, amire most szerintem gondolsz: félek mindenféle közeli emberi kapcsolattól. Félek minden egyes valamitől, amit nem tudok szétszedni egy csavarhúzóval, tömegspektroszkóppal vagy koszinusz- és tangenstáblázattal. Nem tudom, hogyan kezeljem mindezt.

A hangja vidáman csengett, de a kezei remegtek.

– Úgy kell, hogy megöntözi az egyik oldalát – magyarázta lágy hangon a lány –, vagy pedig pontosan így a nap felé fordítja. Úgy bánik vele, mintha csak élőlény lenne: valamilyen állatfaj, egy nő, esetleg egy bonszai. Azzá válik majd, amivé csak maga szeretné, ha hagyja, hogy önmaga legyen, ha kellő időt és gondoskodást szentel neki.

– Úgy vélem – szólt a férfi –, hogy most valamiféle ajánlatot teszel nekem. Miért?

– Az éjszaka nagy részében ott ültem, s közben egy igazán őrült gondolat jutott az eszembe – mesélte a lány. – Maga szerint két beteg, girbegurba fa alkotott-e már valaha is együtt egy új bonszait?

– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi.

 

 

Nágel Tünde fordítása