I.

A MESÉBE ILLŐ IDIÓTA

 

A féleszű szürkésfekete világába olykor-olykor bevillant az éhség vakítóan fehér s a félelem reszketeg fénye. Ócska, csupa lyuk nadrágjából mint egy hidegvágó, kandikált ki a sípcsontja; szakadt kabátjában, mint ökölben az ujjak, rejtőzködtek a bordák. Termete magas volt és lapos, a szeme nyugodt pillantású, az arca élettelen.

A férfiak elfordultak tőle, a nők rá se néztek, a gyerekek megálltak, úgy bámulták. Mindez szemmel láthatóan nem zavarta a féleszűt; egyikőjüktől sem várt semmit. Ha lecsapott a fehér villám, akkor volt mit ennie. Evett, ha tudott, s ha lehetett, megvolt nélküle. Ha pedig sem ez, sem az nem sikerült, akkor az első ember, akivel találkozott, enni adott neki. Hogy miért, azt maga a féleszű sem tudta, de nem is érdekelte. Nem kéregetett. Csak megállt és várt. Ha valaki a szemébe nézett, már ott is volt a kezében egy pénzérme, egy darab kenyér, gyümölcs. Ő megette, jótevője pedig – maga sem értve, mi történt – zavartan elsietett. Volt, hogy félénken megszólították, vagy egymás között beszéltek róla. A féleszű hallotta a hangokat, de számára e hangoknak nem volt értelme. Ő valahol odabent élt, elszigetelten, s az a kicsiny kapocs szó és jelentés között ott maradt szétnyílva a levegőben. Látása kiváló volt, remekül meg tudta különböztetni a mosolyt a vicsorítástól – csak éppen egyik sem hatott rá, hiányzott belőle minden beleérző képesség, ő maga nem nevetett és nem vicsorított soha, ezért nem is érthette vidám vagy haragos embertársai érzelmeit.

Félelem is pontosan annyi munkált benne, amennyi összetartotta s olajozottan működtette a csontvázát. Arra már nem futotta, hogy a dolgokat előzetesen mérlegelje: a fölemelkedő bot, az elhajított kő készületlenül érte. Érintésükre azonban válaszolt. Meneküléssel. Az első ütésre menekülni kezdett, s ezt addig csinálta, amíg az ütések abba nem maradtak, így menekült a viharok, a kőomlások, az emberek, a kutyák, a forgalom és az éhség elől.

Nem volt válogatós, de úgy esett, hogy ahol járt, ott általában több volt a vadon, mint a város – s mivel ott élt, ahol éppen találta magát, többet volt erdőben, mint bárhol másutt.

Négyszer zárták börtönbe. A fogság nem volt rá hatással, nem változott meg tőle semmiféle értelemben. Egy ízben rettenetesen megverte egy cellatársa, máskor meg az egyik őr, ha lehet, még csúnyábban. A másik két helyen az éhség bántotta. Amíg volt élelem, s békén is hagyták, maradt. Amikor eljött a szökés ideje, megszökött. Ami eszköz a szökéshez kellett, azt teste külső burkában hordozta; az a belső valami pedig vagy nem törődött az egésszel, vagy nem tudott neki parancsolni. De ha eljött az idő, s az őr vagy a börtönparancsnok szembetalálta magát vele, akkor a féleszű szemének írisze örvényleni kezdett. Ilyenkor megnyíltak a kapuk, a féleszű mehetett, amerre látott, a jótevő pedig mélységes zavarban sietett el oda, ahol hirtelen valami dolga akadt.

Igazi állat volt – milyen lealacsonyító állapot ez emberek között élve! De ő többnyire elhúzódott az emberektől. Erdei állatként, gyönyörűen mozgott az erdőben. Úgy is ölt, gyűlölet és öröm nélkül, mint egy állat, s úgy is táplálkozott, megtalálva minden ehetőt s beérve mindig az eléggel (ha tehette), annál egy falassal sem evett többet. Aludni is állatként aludt, jól és felületesen, arccal az ellenkező irányba fordulva, mint az ember; mert az elalvó ember készséggel belemenekül az álomba, míg az állatok eleve felkészülnek rá, hogy kimeneküljenek belőle. A féleszűben az a fajta állati érettség volt meg, amelyben már nincs funkciója a kiscicák és kiskutyák játékosságának. Ő nem ismerte a humort és a vidámságot: érzelmi skálája a rémülettől az elégedettségig terjedt.

Huszonöt éves volt.

Úgy hordozott magában valamit, mint az őszibarack a magját, a tojás a sárgáját. Ez a valami passzív volt, befogadó, éber, eleven. Ha kötődött is valami módon ehhez az állati burokhoz, a kötelékekről nem vett tudomást. Anyagát a féleszűből nyerte, egyébként nem volt tudatában a másik létezésének. Gyakran volt éhes, de ritkán éhezett; ilyenkor az a belső valami talán összébb zsugorodott, de mintha erről sem vett volna tudomást. Ha a féleszű meghal, neki is meg kell halnia – de nem volt késztetése rá, hogy ezt az eseményt akár egyetlen másodperccel is késleltesse.

Nem volt a féleszűhöz kizárólagosan kapcsolódó, sajátos funkciója. Nem lehetett a léphez, a veséhez vagy a mellékveséhez hasonlítani, amelyek működése pontosan körülírható, és e működéshez megkívántatik a kedvező környezet. Ez a valami csak befogadott és nyilvántartásba vett. Szavak nélkül, jelrendszer nélkül, fordítás nélkül, torzítás nélkül, kimenő csatlakozóvezetékek nélkül. Vette, amit vett, és nem bocsátott ki semmit.

Sajátos érzékelői körös-körül észlelték a mormolást, vagyis az adást. Maga szinte feloldódott ebben a mormolásban, fölszívta magába mindet, válogatás nélkül, ahogy jött. Lehet, hogy azután összehangolta és osztályozta őket, vagy csak azt vette el belőlük, amire szüksége volt, s a többit a maga föl nem fogható módján félrelökte... A féleszű minderről semmit sem tudott. A belsejében lévő valamiről sem...

Szavak nélkül: Meleg, amikor kis időre jön a nedvesség, de elég sokáig elég.(Szomorúan): Többé már nem sötét. Az öröm érzése. Enyhe megdöbbenésérzet, és Vedd ki a rózsaszínt, a karmolót. Várj, várj, most visszamehetsz, igen, visszamehetsz. Ez más, de majdnem olyan jó. (Alvással kapcsolatos érzések): Igen, ez az! Ez az a–ó! (Riadalom): Túl messzire mentél, gyere vissza, gyere vissza, gyere– (Egy fintor, egy váratlan szünet; s valami, ami még kevésbé „hang”.) ...Tódul fölfelé, gyorsabban, gyorsabban, sodor magával. (Válasz): Nem, nem. Nem tódul semmi. Az a dolog mozdulatlan; valami lefelé húz téged rajta, ennyi az egész. (Dühösen): Nem hallanak minket, elviselhetetlen, ostobaság... De hallanak... Nem hallanak, csak sírnak, csak zajonganak.

De persze szavak nélkül: Futó benyomások, csüggedés, párbeszéd. Félelemkisugárzások, a tudatosság feszültségmezői, elégedetlenség. Száz és ezer hang mormolása, üzenete, beszéde, részvétele. Bár egyik sem a féleszűnek szól. őrá itt nem vonatkozott semmi, ő ebből nem hasznosított semmit. Nem is tudta, hogy létezik egy belső hallása is, hiszen ő maga semmi hasznát sem látta. Ha silány volt is embernek, azért csak ember volt; és e hangok a gyerekektől származtak, azoktól a nagyon fiatal gyerekektől, akik még nem tanulták meg, hogy nem kell őket mindig meghallani. 

Folyton csak ez a sírás, ez a zajongás.

 

Mr. Kew jó apa volt, a lehető legjobb. Ő maga mondta ezt a lányának, Aliciának, a tizenkilencedik születésnapján. S mindig elmondta neki, amióta lánya betöltötte a negyedik évét. Mert négyéves volt, amikor a kis Evelyn megszületett, és anyjuk – akiben a düh végül elnyomott minden fájdalmat és félelmet – a férjét átkozva meghalt.

Csak egy jó apa, a lehető legjobb apa volt képes rá, hogy második gyermekét a saját kezével segítse a világra. Közönséges apa nem gondozhatta és nevelhette volna ily gyengéden és okosan a kettőt, a kisbabát és a gyermeket. Gyermeket még nem óvtak így a gonosztól, mint Aliciát; és amikor felnövekedvén apja mellé állt, ők ketten Evelyn számára valóságos építményt emelték a tisztaság tiszteletére. „A tisztaság háromszoros párlatát” – így mondta Mr. Kew Aliciának a tizenkilencedik születésnapján.

– Én a gonosz tanulmányozása révén ismertem meg a jót, s neked már csak azt tanítottam meg. És ama jó megtanítása vált számodra jó életté, és a te életmódod csillagként ragyog Evelyn szemében. Én minden gonoszt ismerek, ami csak létezik, te ismered mindazt a gonoszt, amit kerülni kell; Evelyn azonban nem ismer semmiféle gonoszt.

A tizenkilenc éves Alicia természetesen elég érett volt, hogy megértsen olyan elvont fogalmakat, mint „életmód” meg „párlat” meg a mindent magában foglaló „jó” és „gonosz”. Tizenhat éves volt, amikor apja elmagyarázta neki, hogyan veszíti el az eszét a férfi, ha egyedül van egy nővel, hogyan üt ki a bőrén a méregverejték, hogyan viszi azt át a nőre, hogy az a nő bőrén is létrehozza ugyanezt az iszonyatot. A könyveiben akadtak is képek az ilyen bőrről. Amikor tizenhárom évesen rosszul lett, és szólt róla apjának, ő könnyes szemmel felvilágosította, hogy ez azért esett meg vele, mert a testére gondolt – mint ahogy valóban a testére gondolt. Ő ezt töredelmesen be is vallotta, mire az apja úgy megbüntette a testét, hogy a lány a végén már azt kívánta, bárcsak ne is lett volna soha teste. És aztán igyekezett, próbált nem gondolni rá többé, de hiába; és szánakozó apja rendre megsegítette őt nagy igyekezetében, hogy végre megfegyelmezze ezt az alkalmatlankodó testet. Még nyolcéves korában az apja megtanította rá, hogyan fürödjön sötétben, hogy elkerülje a fehérvakság, amiről szintén voltak remek felvételei. És amikor hatéves volt, apja egy Angyal nevű asszony s egy Ördög nevű férfi képét akasztotta fel a kislány hálószobája falára. Az asszony fölmutatta mindkét tenyerét, és mosolygott, a férfi pedig feléje nyújtotta a karját, kampószerű kezét, a mellcsontjából pedig egy görbe kés állt ki, melynek hegyén nedvesség csillogott.

Egyedül éltek egy erdős dombtetőn álló házban, melyhez nem vezetett út, csak egy kanyargós ösvény; a ház ablakaiból nem is lehetett megállapítani, hová vezet a girbegurba utacska. Egy falhoz vezetett, s a falban egy vaskapuhoz, melyet immár tizennyolc esztendeje nem nyitottak ki. A kapu mellett egy acéllemez volt a falban. Alicia apja napjában egyszer végigment az ösvényen a falig, két kulcsával kinyitotta az acéllemezben lévő két zárat, kitárta az ajtót, kivette mögüle az ételt és a leveleket, betette a pénzt és a postát, aztán újra bezárta.

A falon kívül egy keskeny út vezetett, melyet Alicia és Evelyn még sohasem látott. A fák elrejtették a falat, és a fal elrejtette az utat. A fal kelet-nyugati irányban körülbelül kétszáz méterig követte az utat, majd fölkapaszkodott a dombra, mintegy zárójelbe téve a házat. Itt összetalálkozott a négy-öt méter magas vasoszlopokkal, melyek olyan közel álltak egymáshoz, hogy egy férfiököl csak bajosan fért el közöttük. A vasoszlopok ki- és lefelé görbülő csúcsai közé cementet, abba pedig üvegcserepeket ágyaztak. A kelet-nyugati irányba tartó oszlopok összekötötték a házat a fallal, és ahol találkoztak, onnan újabb oszlopok hátráltak mind messzebb és messzebb, be az erdőbe, kört alkotva. A fal és a ház tehát egy négyszöget zárt be, s ez volt a tiltott terület. És a ház mögötti két négyzetmérföldnyi elkerített erdő az Alicia felügyeletére bízott Evelyné volt. Akadt itt csermely, sok-sok vadvirág, egy kis tavacska, nyájas tölgyek és eldugott, kicsiny tisztások. Kéznyújtásnyira látszott a derült égbolt, s a kilátást körös-körül elzáró, a szelet útjában megakasztó magyalbokrok tömege eltakarta a vasoszlopokat. Ez a zárt kör jelentette Evelyn számára a világot, mindazt, amit a világból ismert, s minden itt volt, amit csak szeretett a világból.

Alicia tizenkilencedik születésnapján Evelyn egyedül ült a kis tó partján. Innen nem látta a házat, sem a magyalsövényt, sem az oszlopokat, csak az égboltot odafönt a magasban s a vizet idelent maga mellett. Alicia a könyvtárban volt az apjával. Evelyn sohasem járt még a könyvtárban. A könyvtár volt az a hely, ahol az apja élt, s ahová Alicia is beléphetett kivételes alkalmakkor. Evelynnek eszébe se jutott, hogy odamenjen, mint ahogy az sem jutott volna eszébe, hogy foltos pisztráng módjára vizet lélegezzen be. Nem tanították meg olvasni, ellenben megtanították hallgatni és engedelmeskedni. Soha nem tanult meg kérdezősködni, de megtanult elfogadni. A tudást mindig akkor kapta meg, amikor már készen állt rá, s hogy ez mikorra várható, azt csak az apja meg a nővére tudta.

Hosszú szoknyáját el-elsimítva ült a parton. Megpillantotta a bokáját, s elakadó lélegzettel betakarta, ahogy Alicia tenné, ha ott lenne. Hátát egy fűzfa törzsének vetve nézte a vizet.

Tavasz volt, s a tavasznak is az a fele, amikor a már kipattant rügyekből eltűnt a mézgával lezárt, beszáradt erek visszafojtott nyomása, s az egész világ valami eszeveszett vágyban akart gyönyörű lenni. A levegő oly sűrű és édes volt, hogy a súlyától szétváltak s mosolyra kényszerültek az ajkak; az így keletkezett résen aztán arcátlanul behatolt s mintegy második szívként dobogott-lüktetett a torokban. Talányos levegő volt ez, mozdulatlan, s mégis színültig tele a kimerevített álmok színességével, amitől egyszersmind megtelt sürgés-forgással is. Hogy lehet az, hogy nyugalom és sürgés-forgás ilyen eleven kapcsolatban álljon egymással? Ez okozta a talányt.

A zöld lombokon káprázatos madárhangok nyilalltak át. Evelyn szeme égett, s az erdő fölött varázslat szitált. Az ölében megfeszült valami. Még idejében pillantott le, hogy lássa, hogyan támadja meg egymást a saját két keze, hogy aztán mindketten megszabaduljanak a hosszú kesztyűktől. Csupaszon röppentek kétoldalt a nyakához, de nem ám, hogy eldugjanak valamit, pusztán csak azért, hogy ők is ott lehessenek. Amikor lehajtotta a fejét, két keze egymásra nevetett a szigorúan megzabolázott fürtök alatt. Ujjai ráakadtak s végigfutottak a négy horgos kapcson. Magas gallérja kilazult,'s a megigézett levegő egy hangtalan kiáltással mögéje szökkent. Evelyn úgy zihált, mintha futna. Tétován kinyúlt, mintha így akarná szabadjára engedni a bensejét elárasztó, érthetetlenül zavaros örömet, meg akarta cirógatni maga mellett a füvet. De nem ez történt, csak előrehajolt, arcát beletemette egy frissen kizöldült fodormentaágyba, és elsírta magát, mert a tavasz olyan gyönyörű volt, hogy azt nem lehetett elviselni.

 

Ő akkor az erdőben volt, a maga érzéketlen módján épp egy halott tölgyről bántotta le a kérget. A keze hirtelen megállt, s a feje is fölemelkedett, mint a vadászé. A tavasz mélyén feszülő erőknek úgy volt tudatában, egy kicsit még jobban is, mint egy állat. De most ez egy olyan pillanat volt, amikor a tavasz hirtelen több lett, mint sűrű, reményekkel telített levegő s élettől hemzsegő föld. Egy vállára nehezedő kéz sem lehetett volna valóságosabb, mint ez a hívás.

Lassan, óvatosan fölemelkedett, mintha félő volna, hogy egy ügyetlen mozdulatára összetörik valami. Tűz égett különös szemében. Meglódult – noha mindeddig sem ő nem hívott, sem őt nem hívták, még csak nem is érzékelte a hívásokat. De most elindult afelé, amit megérzett, nem külső kényszerből, hanem a saját akaratának engedelmeskedve. Tudta, anélkül hogy elemezte volna, hogy kiszabadult az a „kell”, ami eddig betokozódva rejtőzött a bensejében. Ez mindig is a lényéhez tartozott, csak nem remélte, hogy egyszer majd ki tudja fejezni. És ahogy most így kirobbant belőle, egyszersmind megteremtődött a híd is ama belső szakadék fölött, ami elválasztotta a szabad és eleven magot az őt körülvevő félhalott állattól. Közvetlen üzenet volt ez annak, ami benne emberi volt, s egy olyan műszer vette, amely mindmostanáig csak az újjászületett érthetetlen sugárzásait fogta föl, vagyis nem kellett tudomást venni róla. De most megszólalt, méghozzá az ő saját nyelvén.

Óvatos volt és gyors, óvatos és csendes. Futtában hol ide, hol oda forgatta széles vállát, s úgy bujkált át az égerfák között, oly közel surrant el a fenyők mellett, mintha elviselhetetlennek erezné, hogy letérjen a közte és a hívás között feszülő egyenes vonalról. A nap már magasan járt, az erdő egyforma volt mindenütt, akár előre, Akár jobbra vagy balra nézett az ember, de ő csak ment előre nyílegyenesen – nem mintha tudta volna az utat, vagy iránytűje lett volna; a tudata válaszolt így a hívásra.

Váratlanul ért oda, mert az erdőben a tisztás mindig váratlan dolog. A sűrű oszlopoktól kifelé ötven méter szélességben megtisztogatták a földet, évekkel ezelőtt kidöntöttek minden fát, hogy egyetlenegy se nyúljon a sövény fölé. A féleszű kiugrott az erdőből, s a kopár földdarabon át egyenesen a vasoszlopokhoz trappolt. Még oda sem ért, de kinyújtott keze már becsusszant a vasak közé, s amikor két, éhezéstől csontig soványodott karja megakadt, a lába tovább mozgott, a talpa tovább csúszkált, mintha az a belső „kell” olyan hatalommal ruházta volna föl, amivel átsétálhat a kerítésen s azon is túl, az áthatolhatatlan magyalsövényen.

Lassan jutott el a tudatáig a felismerés, hogy az akadály nem engedi át. Valahogy úgy, mintha a lába értette volna meg elsőnek, amitől leállt, aztán a keze is visszahúzódott. Csak a szeme nem adta föl. Lárvaarccal, de sóvár tekintettel bámulta a vaskerítést, mögötíe a magyalbokrokat, hogy nyomban válaszolhasson, ha kell. A szája is megnyílt, és valami recsegő zörej jött ki rajta. Még sohasem próbált beszélni, így aztán nem is tudott; maga a jeladás cél volt, nem eszköz, ahogy a zene felszárnyalásakor a könnyek eleredése.

S mert elviselhetetlennek érezte, hogy elforduljon a hívástól, elindult a kerítés mentén.

 

Egész nap esett, aztán egész éjszaka, majd még egy fél napig, s amikor végre kisütött a nap, megint csak esett, de most fölfelé; fényeső volt ez, amit a frissen kizöldült növényzet súlyos ékkövei sugároztak magukból. Ha némely ékkő kihunyt vagy lehullott a földre, az lágyan megzendült, a levelekben felsóhajtott az anyag, a virágokban megcsendültek a színek, hogy tudassák hálájukat.

Evelyn az ablak előtti széken kuporgott, könyökét a párkányra támasztotta, állát a két kezébe fektette, hogy attól szinte magától mosolyra húzódott a szája. Halkan énekelt, ami már csak azért is különös volt, mert nem ismerte a zenét; olvasni nem olvasott, s muzsikáról sohasem beszéltek neki. De itt voltak a madarak, s néha az ereszcsatornában megszólalt a szél fagottja... Az ő saját kis erdejében s azon túl, a messzi fák között kicsiny lények turbékoltak, szólongatták egymást. Az ő dala is ilyes hangokból szövődött, idegenszerűen, könnyedén váltogatva a hangmagasságot, mert szabadon frazírozó hangszerét nem kötötte a diatonikus skála.

 

Mert sohasem kóstoltam az örömöt,
Nem kóstolhattam az öröm
Szépségét, ó, az ízek szépsége...
Kitárul, mint a levél,
Amikor nincs más köztem s az ég között csak fény,
Simogat az eső,
Simogat a szél.
Levelek, új s új levelek érintenek, megérintenek...

 

Egy hosszú percig csak muzsikált szöveg nélkül, aztán hang nélkül muzsikált, elnézve az esőcseppeket, hogyan hullanak a nappali fényben.

– Mit csinálsz itt? – harsant a kérdés.

Evelyn összerezzent s hátrafordult. Alicia állt mögötte furcsán feszült arccal.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte újból.

Evelyn tétován intett az ablak felé, de szólni hiába próbált. – Nos? Evelyn megismételte a mozdulatot.

– Odakint... – mondta. – Én... én... – Kiszökkent az ablak előtti székből, s most ott állt, amennyire tőle telt, egyenes derékkal. Az arca lángolt.

– Gombold föl a gallérodat – szólt rá Alicia. – Mi van veled, Evelyn? Mondd el nekem!

– Próbálom – felelte halk, sietős hangon Evelyn. Miután begombolta a gallérját, keze a derekára hullott. Erős kézzel végigsimított magán. Alicia odalépett, s ellökte a kezét.

– Ne csináld ezt. Mi volt... mit csináltál az előbb? Szóltál valakihez?

– Igen, szóltam. De nem hozzád. Nem is apához.

– Itt nincs más.

– Van – felelte Evelyn. – Érints meg, Alicia – mondta hirtelen elakadó lélegzettel.

– Érintselek meg?

– Igen. Én... szeretném, ha megtennéd. Csak hogy... – Kitárta a karját. Alicia hátrahőkölt.

– Mi nem szoktuk megérinteni egymást – mondta az idősebb lány olyan szelíden, amennyire csak engedte a döbbenete. – Mi van veled, Evelyn? Nem érzed jól magad?

– De – felelte Evelyn. – Nem. Nem tudom. – Az ablak felé fordult. – Elállt az eső. Sötét van idebent. Annyi, de annyi napfény van... szeretném érezni, ahogy eláraszt, mint valami fürdő, ahogy fölmelegíti mindenemet.

– Butaság. Akkor mindent bevilágítana a fürdőben... Nem szoktunk a fürdésről beszélni, drágám.

Evelyn fölkapott egy párnát az ablak melletti székről. Átölelte s teljes erejéből a melléhez szorította.

– Evelyn! Ezt ne csináld!

Evelyn megpördült, s úgy nézett a nővérére, mint még soha. A szája legörbült, a szeme lecsukódott, s amikor kinyitotta, egy könnycsepp gördült ki belőle.

– Akarom – mondta sírva. – Akarom!

– Evelyn – suttogta Alicia, s elkerekedett szemmel hátrált az ajtóig. – Meg kell mondanom apának.

Evelyn bólintott, s még erősebben szorította magához a párnát.

 

A csermelyhez érve a féleszű leguggolt, s belebámult a vízbe. Egy levél ringatózott rajta, megállt, bókolt, majd átúszott az oszlopok között, s eltűnt abban a kis hasadékban, amit a magyal készített neki.

Gondolkodásában mindeddig még nem jutott szerephez a következtetés, s lehet, hogy nem volt gondolatébresztő a levél útját követő erőfeszítése sem. Az egészet csak azért csinálta, hogy megtudja, az oszlopokat egy betonmederbe ágyazták, s így, egyik oldaltól a másikig végiggereblyézve a vizet, egy gallyacskánál, egy levélnél nagyobb tárgy nem juthatott át közöttük. Belegázolt a vízbe, nekifeszült a vasnak, s püfölni kezdte a víz alatti cementet. Fuldokolt a benyelt víztől, de csinálta tovább, vakon, elszántan. Két kézzel megragadta az egyik oszlopot, s megrázta. Felsebezte a tenyerét. Másikkal próbálkozott, és megint másikkal, mígnem váratlanul valamelyik megcsörrent az alsó keresztmerevítőn.

Ez az eredmény minden más támadásétól merőben különböző volt. Kétséges, rájött-e egyáltalán, hogy ez a másság a vasdarab elrozsdásodását, következésképpen meggyengülését jelentette; a lényeg, hogy reményt nyújtott, csak azért, mert más volt.

Leült a patakmeder hónaljig érő vizében, s lábát nekivetette a megreccsenő oszlopnak. Aztán megragadta a kezével, vett egy mély lélegzetet, s teljes erőből megrántotta. Vöröses folt emelkedett a víz színére s kavargott tova az áramlással. A féleszű előrehajolt, majd ismét hátradőlve retteneteset rántott az elrozsdásodott vason. Az megroppant a víz alatt, mire ő hanyatt esett, s a fejét fájdalmasan beütötte a meder szélébe. Egy másodpercre elernyedő teste félig elhengeredett, félig visszasodródott az oszlopokhoz. Vizet szívott be levegő helyett, amitől sajgó köhögés fogta el, s fölemelte a fejét. Amikor a szédülten kerengő világ lecsillapodott körülötte, tapogatózni kezdett a víz alatt. Fél méter magasságban talált is egy nyílást, de csak nagyjából húsz centiméter széleset. Vállig befért a karja, ha a fejét is bedugta a víz alá. Akkor újra fölállt, s most a fél lábát dugta be.

És megint földerengett előtte a könyörtelen tény, hogy itt nem segít a puszta akarat, hogy az akadály nem hárul el attól, ha nyomást gyakorol rá. Már ment is a következő oszlophoz, hogy eltörje, ahogy az előzőt. Csakhogy az nem mozdult, mint ahogy a törött oszlop túloldalán lévő sem.

Ekkor megpihent. Reményét vesztve nézett föl a négy-öt méter magas kerítésre, a sűrűn sorakozó, kihajló kampókra, a törött üvegek mohón villogó soraira. Valami fájdalmasan nyomta; fészkelődött, tapogatózott, s megtalálta a húsz centiméteres, letört vasdarabot. Ott ült, a vassal a kezében, és ostobán bámult a kerítésre.

Érints meg, érints meg. Ez volt az, s nyomában az érzelmek zuhogása, éhség és követelődzés, sok-sok édesség és sóvár vágyakozás. A hívás egy pillanatra sem szünetelt, ám ez valami más volt. Mintha a hívás volna a vivőanyag, ez meg a jel, amit csak most égettek volna bele.

És a két énjét összekötő híd hirtelen megremegett és kiöblösödött. Rajta, ha bizonytalanul is, de megindult a közlekedés. Rejtett erőszilánkok, erőcsillámok száguldottak át rajta, hogy megtelve tudatossággal és információval, nyomban vissza is száguldjanak. A különös szempár a vasdarabra szegeződött, a kéz pedig megfordította. A lomha értelem sajogva mozdult rá a szokatlan feladat megoldására.

Ott ült a féleszű a vízben, szorosan a kerítés mellé húzódva, s a kezében tartott vasdarabbal csiszolni kezdte az oszlopot a keresztrúd alatt.

Eleredt az eső. Esett egész nap és egész éjjel, és még aztán is egy fél napig.

 

– Itt állt – mondta égő arccal Alicia.

Mr. Kew csak járkált körbe-körbe a szobában, s csak úgy lobogott a tűz mélyen ülő szemében. Négyágú korbácsát végighúzta az ujjai között. Mialatt beszélt, Alicia visszaidézte a jelenetet.

– És azt akarta, hogy érintsem meg. Kifejezetten kért rá.

– Meg lesz érintve – mondta a férfi. – A gonosz, a gonosz – mormolta. – A gonoszt nem lehet kirekeszteni, hiába hittem benne, hiába hittem benne – kántálta. – Te magad gonosz vagy, Alicia, tudod jól, hiszen érintett asszonyi kéz, évekig gondozott, nevelt. Nem úgy Evelynt... benne van a vérben, a vért kell kiengedni... Mit gondolsz, hol lehet?

– Talán odakint... kint lesz a kis tónál. Szeret ott lenni. Megyek én is.

A férfi elnézte a lányt, lángoló arcát, fénylő szemét.

– Ez a feladat rám vár. Te itt maradsz!

– Kérlek...

Az apa meglendítette a korbács súlyos nyelét.

– Te is, Alicia?!

A lány félig elfordult, hogy megzabolázza felcsapó izgalmát.

– Majd később – morogta a férfi, és kirohant. Alicia egy percig még ott állt remegve, majd egy szökkenéssel az ablaknál termett. Meglátta az apját, amint céltudatos, nagy léptekkel távolodik a háztól. Két keze valósággal kilökődött, hogy aztán belemarkoljon az ablakkeret fájába. Szája gyötrelmes erőfeszítéssel szétnyílt, s egy minden értelmet nélkülöző, különös, mekegő hang jött ki belőle.

 

Evelyn teljesen kifulladva ért a tavacskához. A vízen elfeküdt valami – talán láthatatlan füst, talán varázslat. Kiéhezetten fogadta a látványt magába, s megtelt a közelségtudat érzésével. Hogy mi lehet az, tárgy-e vagy valami esemény, nem tudta; de közel volt, s ez boldoggá tette. Remegve táguló orrlyukakkal futott le a vízhez, s már nyújtotta is a kezét.

A fönti forrásnál a magyalbokrok alól zubogva tört fel a víz, ahogy a férfi közeledett. Kivergődött a partra, zihálva elterült, s nézte a lányt. Széles, horpadt teste csupa-csupa horzsolás volt, a keze püffedt s ráncos a víztől, ő maga ösztövér s megviselt. Néhány ruhafoszlánytól eltekintve mezítelen volt.

A lány megbabonázva hajolt fölébe, és csak úgy áradt belőle a hívás – ki-kitörő hullámokban sugározta a magányt, a várakozást, az éhséget, a boldogságot és az együttérzést. S ha ámulat volt is benne jócskán, döbbenetnek vagy meglepődésnek nem adta jelét. Napok óta tudott a férfiról, az is tudott róla, s e pillanatban néma sugárzásuk összeért, összekeveredett, összevegyült, egymásba kapcsolódott. Némán léptek át egymásba, s akkor a lány lehajolt, és megérintette a férfit – az arcát és bozontos haját.

A férfin heves remegés futott át, s kihengeredett a parti vízből. A lány lekuporodott melléje, s így ültek szorosan egymás mellett, mígnem végül a lány belenézett abba a különös szempárba. Amikor szembogarát kitágulni látta, annyira, hogy már-már betöltött mindent, örömében elsírta magát, s alámerült e szembe, hogy ezentúl ott élhessen, talán halhasson is, de legalább a részévé válhasson.

A lány sohasem szólt még férfihoz, sohasem szólt még senkihez. Nem tudta, mi a csók, s amit a férfi eddig látott, abból semminek nem volt számára jelentősége. De jobb volt nekik így; ültek szorosan egymás mellett, a lány fél kézzel átfogta a férfi csupasz vállát, s rejtett énáramaik utat találtak egymáshoz. Nem hallották az apa elszánt lépteit, sem a zihálását, sem iszonyatos dühét. Semmiről sem tudtak, csak egymásról, egészen addig a pillanatig, amíg az apa rájuk vetette magát, fölkapta s a háta mögé lódította a lányt. Hátra sem pillantott, hogy lássa, hol s hogyan ér földet. Elfehéredő ajakkal, megmerevedő tekintettel állt meg a féleszű fölött. Megnyíló szájából rettentő hang tört elő, és fölemelte a korbácsot.

A kábult féleszű jóformán tudomást sem vett az első meg a második, egyszerre több helyen lecsapó korbácsütésről, pedig fölázott, horzsolásokkal teli húsa nyomban fölhasadt, és kieresztette nedvét. Még ekkor is csak bámult bambán a levegőnek arra a pontjára, ahol az imént még Evelyn szemét látta, s meg sem mozdult.

A régi reflexek csak akkor éledtek újjá benne, amikor újabb vijjogás és csattogás után a korbács szíjai megint belevájtak a hátába. Akkor meglódult, hátha sikerülne lábbal előre visszacsusszannia a vízbe. Az apa ekkor elhajította a korbácsot, s két kézzel megragadta a féleszű csontos csuklóját. Aztán rohanni kezdett fölfelé a parton, miközben a féleszű hosszú, rongyokkal fedett teste valósággal repült mögötte. Fejbe rúgta, aztán visszarohant a korbácsáért. Mire visszaért vele, a féleszűnek már sikerült fél könyékre tápászkodnia. Akkor újból belerúgott, amitől az a hátára hengeredett. A férfi a vállára lépett, hogy a földhöz szögezze, s a korbáccsal a csupasz hasára húzott.

A háta mögött sátáni rikoltás hallatszott, ugyanakkor mintha egy tigriskörmű ökör zúdult volna rá. A földre zuhant, s a válla fölött visszanézett kisebbik lánya tébolyult arcába. A lány beharapott szájából véres nyál folyt. Körömmel esett neki apja arcának; egyik ujja a bal szemébe vájt. Az a fájdalomtól üvöltve felült, ujjait beakasztotta a lány csipkegallérjába, s kétszer fejbe vágta a korbács ólmos fogójával.

Ezután nyüszítve-bőgve megint a féleszűhöz fordult. De benne most, minden mást elmosva, felülkerekedett a menekülés kérlelhetetlen parancsa – s meglehet, el is tört benne valami, midőn a korbács nyele kiverte az öntudatot a lányból. Akárhogyan is, most nem létezett más, mint a menekülés, de oly elevenen, hogy kiszorított minden egyebet. Mint a pattanóbogár, görbült meg a hosszú test, s egyetlen félfordulattal el- s felrúgta magát. Négykézláb, rugózva ért földet a vízparton. A korbács a levegőben érte utol; a repülő test egy kurta pillanatra, legalsó bordája és csípőcsontja közé fogva a korbács ágait, szinte belerángott érintésébe. A fogó kicsúszott az apa markából, s ő rikoltva vetette magát a magyalboltozat alá merülő féleszű után. Arca lemerült a leveles gallyak közé, fölkaristolódott, újra lemerült, és előrelódult a vízben. Fél kézzel belecsimpaszkodott egy meztelen lábba, de amikor maga felé húzta, a láb fültövön rúgta. Aztán fejjel nekiment a vasoszlopoknak.

A féleszű lejjebb volt, már át is ért, sőt félig már kívül a patakon vergődött erőtlenül, hogy erejét a végsőkig feszítve, összetört testével lábra tudjon állni. Amikor megfordult s visszanézett, az apa dühtől őrjöngve, a kerítés víz alatti réséről mit sem tudva, kapaszkodott a vasrudakba.

A féleszű elterült a földön, a testéről lefolyó, vértől rózsaszín víz az üldözőjéig sodródott. Csak lassanként hagyott alább benne a menekülési ösztön. Előbb az üresség jött, aztán egy különös, új érzés támadt benne. Annyira új volt ez az élmény, mint a hívás, mely idehozta, és majdhogynem olyan erős is. Kicsit hasonlított a félelemhez, de míg a félelem amolyan nyirkos, szemet homályosító köd volt a számára, ez szomjúságot gerjesztett benne, volt benne keménység és céltudatosság is.

Görcsösen szorító keze elengedte a mérges gyomnövényeket, melyek satnyán nőttek ki a patak menti, kilúgozott földből. Rábízta magát a vízre, s az elvitte az oszlopokhoz, ahol a bomlott agyú apa küldözte bősz fintorait s átkait feléje. Élettelen arcát a kerítéshez nyomta, és elkerekítette a szemét. A rettentő rikoltozás egy csapásra megszűnt.

Először használta a szemét tudatosan, szándékosan, méghozzá másért, nem is egy darab kenyérhéjért.

Aztán, hogy a férfi elment, kikecmergett a patakból, s lassan, rogyadozó térdekkel elvánszorgott az erdő felé.

 

Megpillantva visszatérő apját, Alicia a szájába kapta tenyere alsó szélét, s addig harapta, míg a két fogsora összeért. Nem azért, mert tépett és ázott volt a ruha rajta, nem is a kikapart szeme miatt. Valami más volt... valami más miatt kiáltotta, hogy:

– Apa!

Amaz nem válaszolt, csak ment, ment egyenesen feléje. Mielőtt legázolta volna, mint egy gyenge búzaszálat, a lány az utolsó pillanatban dermedten odébb lépett. A férfi eldübörgött mellette, egyenesen be a könyvtár tárva-nyitva hagyott ajtaján.

– Apa!

Válasz nem jött. A lány utánarohant, de a férfi addigra már a szoba túlsó felében volt, a fiókos szekrénynél, melynek fiókjait a lány még sohasem látta nyitva. Az apa most kihúzott egyet, kivett belőle egy hosszú csövű, irányzékkal ellátott revolvert s egy kis töltényes dobozt. Kinyitotta, a töltényeket kiborította az íróasztalára, majd módszeresen nekilátott, hogy megtöltse a fegyvert.

– Mi van? Mi történt? – futott hozzá lélekszakadva Alicia. -- Megsebesültél? Hadd segítsek... mi történt?...

A férfi sértetlen szeme rezzenetlenül, üvegesen csillogott. Lassan vette a levegőt, túlontúl mélyre szívta, túl sokáig itta be, túl sokáig tartotta bent, majd hosszan, sípolva engedte ki. A helyére kattintottá a hengerdobot, kibiztosította a revolvert, ránézett a lányra, és fölemelte a fegyvert.

A lány többé nem felejtette el ezt a pillantást. Akkor és később sok-sok szörnyűség történt, az idő azonban eltompította az éleket, kitörölte a részleteket. Az a tekintet azonban örökre vele maradt.

Az apa, fél szemét a lányra szegezve, megfogta s nem eresztette, pedig az úgy vergődött már, mint a gombostűre szúrt rovar. S mind e közben rémítő bizonyossággal tudta, hogy apja nem is őt látja, hanem valami megnevezhetetlen iszonyatot, ami egyedül csak az övé. A férfi, tekintetével átdöfve a lányt, a szájába vette a fegyver csövét, s meghúzta a ravaszt.

Jóformán nem is dörrent. A haja felborzolódott, de a szeme továbbra is mereven bámult, nem eresztette a lányt. Ő sikoltva kiáltotta apja nevét, aki most, holtában is éppoly távoli maradt, mint egy perccel ezelőtt. Előrehajolt, mintha meg akarná mutatni a lányának a sebet a haja között s a fegyvert, amivel fogva tartotta őt, de a lány kiszaladt.

Két órába, két teljes órába telt, mire megtalálta Evelynt. Az első óra elvesztegetett idő, csupa feketeség, csupa fájdalom volt. A második túlságosan csendes: ahogy bóklászott a ház körül, nem követte más, csak a saját, halk kis nyöszörgése.

– Mi az? – nyöszörögte. – Mit mondasz? – így faggatta fáradhatatlanul az elcsendesült házat a második órában, hátha meg tudná érteni.

A kis tónál talált rá Evelynre, ott feküdt hanyatt, tágra nyílt szemmel. Oldalt a fején egy duzzanat volt, s a duzzanat közepén egy akkora lyuk, hogy három ujja is belefért volna.

– Ne – tiltakozott Evelyn halkan, amikor Alicia föl akarta emelni a fejét. Akkor nővére gyengéden visszaengedte, melléje térdelve két kezét a saját keze közé vette, s azt kérdezte:

– Ó, Evelyn, hát mi történt?

– Apa megütött – válaszolta Evelyn nyugodtan. – El fogok aludni.

Alicia nyüszítve sírt. Evelyn tovább beszélt:

– Hogy mondják azt, amikor az embernek kell valaki. .. egy másik ember... amikor vágyódsz egy érintésre, és amikor... ketten olyanok vagytok, mintha egyek lennétek, és nem létezik más sehol a világon?

Alicia, aki olvasott már regényeket, most gondolkodóba esett.

– Ez a szerelem – mondta végül, és nyelt egyet. – Őrültség. Rossz dolog.

Ekkor mintha a bölcsesség fénye ömlött volna el Evelyn nyugodt vonásain.

– Nem rossz dolog – mondta. – Én átéltem.

– Vissza kell jönnöd a házba.

– Itt fogok elaludni – mondta Evelyn. Fölnézett a nővérére, s elmosolyodott. – Jó lesz... Alicia?

– Igen.

– Soha többé nem ébredek föl – folytatta a lány azzal az idegenszerű bölcsességgel. – Még meg akartam tenni valamit, de már nem tudom. Megteszed helyettem?

– Megteszem – suttogta Alicia.

– A kedvemért – szögezte le Evelyn. – Nem lesz ínyedre.

– Megteszem.

– Ha majd fényesen süt a nap – kezdte Evelyn –, kérlek, fürödj meg benne. Várj, van még valami. – Lehunyta a szemét, s a homlokán kis sötét felhő futott át. – Úgy legyél kint a napfényben, hogy közben mozogj, fuss. Fuss, és... és ugrálj nagyokat. Kavarj szelet magad körül, úgy fuss, úgy mozogj. Úgy szerettem volna! Eddig nem tudtam, hogy ez hiányzik, és most... Ó, Alicia!

– Mi az, mondd, mi az?

– Ott, ott, nem látod? Ott a szerelem, a napfényes testű!

A szelíd, okos szempár tágra nyílva nézte az elsötétülő eget. Alicia is fölnézett, de nem látott semmit.

Aztán, amikor ismét lepillantott, már tudta, hogy Evelyn sem néz semmit. Már nem.

Túl a sövényen, messze az erdőben zokogni kezdett valaki.

Alicia egy ideig hallgatta, majd végül kinyújtotta a kezét, s lezárta Evelyn szemét. Amikor elindult a ház felé, vele ment a zokogás is, elkísérte egészen az ajtóig. És még azután is, mintha vele együtt a házba is belépne.

 

Amikor Proddné asszony meghallotta a patadobogást az udvaron, dünnyögött valamit az orra alatt, és kilesett a csíkos konyhafüggöny mögül. A csillagok fényénél nyomban fölismerte a lovat s a teherszállító talpat, melyet a férje vezetett be a kapun. Na, majd én ellátom a baját, morogta az asszony, amiért ilyen sokára ért haza az erdőről, s miatta odaégettem a vacsorát.

De a végén persze nem szólt semmit. Elég volt egy pillantást vetnie a férfi széles arcára, hogy riadtan azt kérdezze:

– Mi a baj, Prodd?

– Aggy valami pokrócot.

– Minek az, az istenért...

– Siess. Csúnyán elbántak a fickóval. Az erdőbe' szedtem föl. Akár egy medve mart volna belé. Még a ruhát is leszaggatták róla.

Az asszony futva hozta a takarót. A férfi kikapta a kezéből, s már ment is ki. Egy perc múlva a karjában egy férfival tért vissza.

– Erre – mondta Proddné asszony, s kitárta a Jack szobájába vezető ajtót. Amikor Prodd, karjában az ernyedten csüngő testtel, tétován megállt, az asszony rászólt: – Menj csak, menj, ne törődj a szőnyeggel. Majd kimosom.

– Hozz rongyot, forró vizet – mordult rá a férfi. Amikor az asszony kiment, vigyázva megemelte a pokrócot. – Ó, Istenem!

Az ajtóban megállította az asszonyt.

– Nem éri meg az éjjelt. Talán már nem is kéne nyaggatnunk ezzel – intett a felesége kezében gőzölgő mosdótálra.

– Azért csak próbáljuk meg – lépett beljebb az asszony. A következő pillanatban elsápadt, lehunyt szemmel megtorpant, s a férfi sietve elvette tőle a tálat. – Anya...

– Gyerünk – felelte az asszony halkan. Az ágyhoz lépett, és hozzáfogott, hogy letisztogassa a rongyokba burkolt testet.

Megérte az éjjelt. Aztán eltelt két hét, és a Prodd házaspár reménykedni kezdett, hogy talán most már megmarad. Ott hevert mozdulatlanul „Jack szobájában”, úgy viselkedett, mint akit nem érdekel semmi, mint aki nem tud semmiről, legföljebb talán arról, ahogy a fény jön-megy az ablakban. Csak bámult ki az ablakon, lehet, hogy nézett, figyelt, de lehet, hogy nem. Odakint persze vajmi kevés látnivaló akadt. Egy távoli hegy, egy darabka Prodd soványka földjéből; olykor maga Prodd a távolban, amint törött boronájával kínozza a konok földet, a sarjadó gyomnövények fölé görnyedve. A beteg belső énje betokosodott s megnémult fájdalmában – a külső énje pedig úgy visszahúzódott, hogy szinte elérhetetlennek látszott. Ha Proddné asszony enni hozott neki – tojást, édesmeleg tejet, házi füstölt sonkát, kukoricamálét –, csak unszolásra volt hajlandó enni, s ha ez elmaradt, bizony észre sem vette sem az asszonyt, sem az ételt.

– Na, mondott-e már valamit? – kérdezgette esténként Prodd, amire a felesége csak a fejét rázta. A férfinak tíz nap múlva támadt egy gondolata, s mire letelt a két hét, ki is mondta: – Nem gondolod, anya, hogy kuka?

Az asszonyon valami megmagyarázhatatlan düh vett erőt.

– Hogy érted azt, hogy kuka? A férfi tétován intett a kezével.

– Tudod... amolyan gyengeelméjű. Arra gondolok, talán azért nem beszél, mert nem tud.

– Nem! – szögezte le az asszony határozottan. – Néztél már egyszer is a szemébe? – kérdezte, s kutatva nézte kérdése hatását Prodd arcán. – Nem idióta.

Az a szempár a férfinak is feltűnt. Zavarta is... de mást nem tudott mondani róla.

– Na, azért én nem bánnám, ha már mondana is valamit.

Az asszony megérintett egy vaskos kávéscsészét.

– Ismered Grace-t, ugye?

– Hát, meséltél róla. Az unokanővéred, aki elveszítette a kicsijeit...

– Igen. Na, a tűz után Grace is ilyesformán viselkedett, csak feküdt némán naphosszat. Ha szóltál hozzá, mintha meg se hallotta volna. Ha mutattál neki valamit, akár a vaknak mutattad volna. Kanalanként kellett a szájába rakni az ételt, meg kellett mosni az arcát is...

– Talán tényleg ilyesmiről van szó -- hajlott rá a férfi. – Biztos valami olyan dolog esett meg vele, amit jobb volna elfelejteni... Grace aztán helyrejött, ugye?

– Hát, többé már sohase lett a régi – ismerte be a felesége –, de azért túljutott rajta. Az az érzésem, hogy a világot néha túlontúl nehéz elviselni, és ilyenkor a test elfordul tőle, hogy megpihenhessen kicsit.

Teltek a hetek, beforrtak a roncsolt szövetek, s ahogy a kaktusz szívja magába a nedvességet, úgy itta fel a táplálékot a széles, lapos test. Soha életében nem volt még része ilyen nyugalomban, ilyen táplálkozásban és hasonlókban.

Az asszony ott ült mellette, és beszélt hozzá. Dalokat is énekelt, olyanokat, mint a „Nyájas Afton, folyj szelíden”, meg „Az otthon tág mezőin”. Kicsi asszony volt, fakó hajú, színtelen szemű, s benne is megvolt az a fajta éhség, amit ő érzett magában. Elmesélt mindent a mozdulatlanul, némán fekvőnek az övéiről, akik odaát laktak Keleten, másodrendű állampolgárként, és arról az időszakról, amikor Prodd a főnöke Fordján járt hozzá udvarolni, pedig jóformán még nem is tudott vezetni; elmondott olyan apróságokat, amikre talán még ő sem gondolt soha: hogy milyen ruhát viselt a konfirmációján, hogy hol volt rajta szalag, hogy néztek ki a szoknya apró berakásai; elmesélte azt is, amikor Grace férje részegen jött haza, szakadt ünneplő nadrágban, élő malaccal a hóna alatt, amelyik úgy visított, hogy tán még a holtakat is fölébresztette. Felolvasott neki a zsoltároskönyvéből, és bibliai történeteket mesélt. Fecsegett mindenről, ami csak az eszébe jutott, egyedül Jackről nem beszélt soha.

A férfi nem mosolygott, nem válaszolt, az egész mindössze annyi változást idézett elő benne, hogy amikor az asszony a szobában volt, akkor az arcán tartotta a tekintetét, ha pedig nem, akkor türelmesen nézte az ajtót. Hogy ez milyen óriási változásra utalt, arról az asszonynak fogalma sem volt; pedig a lapos, kiéhezett testszöveteken kívül lassan-lassan még valami más is kitelt.

És végre elérkezett a nap, amidőn a Prodd házaspár ott ült az asztalnál – ők „délebédnek” hívták ezt az étkezést –, és meghallotta a Jack szobájából jövő tétova, kaparászó zajokat. Prodd gyors pillantást váltott a feleségével, aztán fölállt, s kinyitotta az ajtót.

– No nézd csak, így mégsem jöhetsz ki. Anya! – szólt ki. – Dobd be a másik kezeslábasomat!

Rettentően gyenge és bizonytalan volt még, de megállt a lábán. Az asztalhoz támogatták. Homályos, üres tekintettel rogyott le melléje, az ételre ügyet sem vetve mindaddig, míg Proddné asszony egy kanálnyival fel nem ingerelte az orrlyukait. Akkor széles kezébe vette a kanalat, kitátotta rá a száját, s a keze fölött az asszonyra nézett. Az vállon veregette, s azt mondta, hogy csodálatosan jól csinálta.

– Jól van már, anya, ne bánj vele úgy, mint egy kétévessel – dohogott Prodd. És talán az idegen szeme tette, de újra zavarba jött.

Az asszony megszorította a kezét, mintha figyelmeztetni akarná; ő megértette, s akkor nem is szólt többet. De később, már éjszaka, megszólalt az asszony, akiről pedig azt hitte, hogy rég alszik:

– Muszáj úgy bánnom vele, Prodd, mint egy kétévessel. Vagy még kisebbel.

– És miért?

– Grace-szel is így volt – felelte az asszony. – Nem, ő nem volt ennyire súlyos. Amikor kezdett jobban lenni, úgy viselkedett, mint egy hatéves. Mint egy kisbaba. Egyszer nem kapott almás lepényt, amikor mi, többiek kaptunk, és ezért keserves sírásra fakadt. Olyan volt, mintha még egyszer föl kellene nőnie. Úgy értem, gyorsabban, de mintha megint ugyanazon az úton kéne végigmennie.

– Gondolod, hogy vele is ugyanígy lesz?

– Hát nem olyan, mint egy kétéves?

– Aki egy méter nyolcvan volt, amikor először megláttam.

– Pontosan úgy fogjuk fölnevelni, mint egy gyereket – horkant föl az asszony, bár félig sem volt olyan ingerült, mint mutatta.

A férfi egy ideig csendben volt. Aztán azt kérdezte:

– És hogy fogjuk hívni?

– Nem Jacknek – felelte habozás nélkül az asszony. A férfi helyeslően felmordult. Aztán nem is igen tudta, mit mondhatna még.

– Ezzel kapcsolatban ki kell várnunk az időt. Neki megvan már a saját neve – magyarázta az asszony. – Nem volna szép, ha másikat adnánk neki. Te csak várj türelemmel. Biztosan vissza fog majd menni oda, ahol az eszébe jut.

A férfi hosszan eltöprengett ezen. Aztán azt mondta:

– Remélem, okosan tesszük, amit teszünk, anya. – De addigra az asszony már aludt.

 

Néha csodák történtek.

Proddék ezeket úgy tekintették, mint teljesítményeket, mint sikereket, pedig csodák voltak. Például akkor, amikor Prodd két erős, segítő kézre lelt, amikor egy jókora munkadarabbal próbált kievickélni a fészerből. Vagy amikor Proddné asszony rajtakapta, hogy egy fonalgombolyagot emel a magasba, s nézi, nézi, csak mert a fonal vörös volt. Vagy amikor a szivattyús kút mellett talált egy csokor virágot, s behozta. Az azonban sok időbe telt, mire megtanulta, hogyan bánjon a kút fogantyújával.

Amikor épp egy éve volt náluk, Proddné asszony megemlékezett az évfordulóról, és tortát sütött. Egy hirtelen ötlettől vezérelve négy gyertyát is tett rá. A házaspár sugárzó mosollyal nézte, milyen elbűvölve bámulja a kicsiny lángokat. Különös szeme előbb az asszony, majd Prodd szemébe fúródott.

– Fújd el, fiam – mondta Prodd.

Lehet, hogy a képzeletében megjelent maga az aktus. Lehet, hogy a házaspárból kiáramló melegségnek, a gyermekért való vágyódásnak, a gondoskodás melegének volt az eredménye. Leszegte a fejét, és fújt. Azok ketten nevettek, fölugrottak, odamentek hozzá, Prodd a vállát paskolta, Proddné asszony csókot nyomott az arcára.

Akkor valami megcsavarodott benne. A szemgolyója megfordult a szemhéja alatt, hogy egy pillanatra csak a szeme fehérje látszott ki, s a gyász, amit eddig fagyottan hurcolt magában, egyszeriben megroskadt és szétáradt benne. Ez nem ama hívás volt, a kölcsönös kapcsolatteremtés, amit Evelynnel élt át, nem is hasonlított rá, legföljebb ha erősségében. De mert most képes volt rá, hogy megérezzen egy ilyen fokú intenzitást, tudatára ébredt a veszteségnek, ami érte, s most újra azt tette, amit akkor tett, amikor a veszteség bekövetkezett. Sírt.

Ugyanaz a fültépő, gyötrelmes zokogás volt ez is, mint amely egy éve elvezette hozzá Proddot a sötétedő erdőben. A szoba túl kicsi volt hozzá, nem bírta el. Proddné asszony még sohasem hallott tőle ilyen hangot. Prodd igen, amaz első éjszakán – de nehezen tudta volna megmondani, melyik rosszabb: hallani vagy újra hallani ezt a hangot.

Proddné asszony a fejét babusgatta, s kurta szavakat gügyögött neki. Prodd egyik lábáról a másikra nehezedve, sután állt mellettük, hol nyújtotta feléjük a kezét, hol meg visszakapta, miközben gyáván és haszontalanul azt hajtogatta:

– Na... jól van, na... Na... jól van, na...

Amikor eljött az ideje, a sírás abbamaradt. Hol egyikükre, hol másikukra nézett szipogva. Az arcán volt valami új; mintha eltűnt volna a bőrére feszített bronz maszk.

– Hajjaj! – mondta Prodd. – Az a gyanúm, hogy valami rosszat csináltunk.

– Nem volt rossz – felelte a felesége. – Majd meglátod.

 

Lett neve is.

Azon a sírós estén jött rá az eszével is, hogy ha akarja, fel tudja fogni a vele kapcsolatos üzenetüket, szándékukat. Megesett már korábban is, de csak úgy, mintha véletlenül meglegyintené valami szél, reflexszerűen, mint a tüsszentés vagy a reszketés. Most kinyújtott kezébe tette s meg-megforgatta e képességét, valahogy úgy, mint annak idején a piros pamutgombolyagot. A beszédnek nevezett hangok még most sem jelentettek neki valami sokat, de azért már észlelte a különbséget a hozzá intézett és a rá nem vonatkozó beszéd között. Hallani igazából soha nem tanulta meg; a gondolatok közvetlenül áramlottak hozzá. Ezek önmagukban formátlanok, nem csoda hát, hogy nagyon lassan tanulta meg, hogyan kell beszédformát adni a gondolatoknak.

– Mi a neved? – kérdezte egy napon váratlanul Prodd. Épp a lóitató vályút töltötték meg a víztárolóból, s a féleszű figyelmét teljesen lekötötte a napfényben lezúduló víz látványa. Ebben az önfeledt állapotában rettentően meglepődött a kérdésen. Fölnézett, s pillantása találkozott Proddéval.

Név. Óvatosan, vigyázva föltartotta a kérdést, majd amikor visszahúzta, ott volt az, amit egyfajta meghatározásnak lehetett nevezni. Annak ellenére, hogy puszta fogalomként érkezett.A „név” az az egyedüli dolog, ami én vagyok, és amit tettem, ami voltam, és amit tanultam.

És mindez megvolt, várta a maga jelképét, azt az egy nevet. A csavargások, az éhezések, ama veszteség, az a veszteségnél is rosszabb valami, amit hiánynak neveznek. És még itt, a Prodd házaspárnál is volt egy homályos és megfoghatatlan jelzés, hogy ő nem az, ami, hanem valami helyett van.

Egyes-egyedül.

Megpróbálta kimondani. Közvetlenül Proddtól vette a fogalmat, továbbá a verbális kódot s azt, hogy hogyan kell hangoznia. De egy dolog a megértés és a kifejezés, s megint egészen más a szó kiejtésének fizikai aktusa. A nyelve mint a cipőtalp, a gégéje mint rozsdás síp, a szája vadul rángatózott:

– Egye... egye...

– Hogy mondod, fiam?

Egyes-egyedül. Átjött, érthetően, tisztán, elejétől a végéig, de csak mint gondolat, s ő rögtön érezte is, hogy az ilyen úton küldött gondolatnak a világon semmiféle hatása nincs Proddra, bár a paraszt szinte megfeszül, hogy foghassa az ő üzenetét.

– Egy-egy... egyed – zihálta.

– Egyed? – kérdezte Prodd.

Látható volt, hogy a szó jelent valamit Proddnak, valami hasonlót az általa kínált kódhoz, ha sokkal kevesebbet is.

De azért megteszi.

Megpróbálta újra kimondani, de gyakorlatlan nyelve begörcsölt. Nyála idegesítően fröcsögött, és kicsurgott a száján. Kétségbeesett segélykérést indított útnak, hátha valami más módon is kifejezhetné, s amikor megtalálta, fel is használta nyomban. Bólintott.

– Egyed – ismételte Prodd.

És ő újra bólintott; és ez volt az első szava és az első beszélgetése – az újabb csoda.

Öt évébe telt, míg megtanult beszélni, és még akkor is nehezére esett. Olvasni sohasem tanult meg. Egyszerűen nem volt rá berendezkedve.

 

Két fiú volt, akiknek a padlóból áradó fertőtlenítőszag egyszersmind a gyűlölet szagát is jelentette.

És Gerry Thompson számára az éhségnek is meg a magányosságnak is pontosan ilyen szaga volt. Ezzel fűszerezték meg az ételeket, még az álmok is átitatódtak a fertőtlenítővel, az éhséggel, a hideggel, a félelemmel... vagyis a gyűlölet mindeme összetevőivel. Az egyetlen melegség, az egyetlen bizonyosság ezen a világon a gyűlölet volt. Márpedig az ember ragaszkodik a bizonyosságokhoz, különösen akkor, ha neki ilyenből csak egy van. Még inkább így van ez, ha az ember hatéves. És a hatéves Gerry nagyon is ember volt – legalábbis felnőtthöz méltóan tudta méltányolni ama gyászos örömet, hogy nincsenek fájdalmai; megvolt benne az az állhatatos türelem, ami rendszerint csak az olyan, eltökélt emberek sajátja, akik egészen addig kénytelenek gyengének mutatkozni, míg el nem érkezik a döntés órája. Az emberek nem is tudják, hogy egy hatéves emlékezetének ösvénye is éppoly nagy messzeségekbe nyúlik vissza, mint bárki másé, és hasonlóképpen bővelkedik epizódokban, apró részletekben. Gerrynek aztán volt annyi baja, vesztesége, betegsége, amennyi bárkiből bízvást férfit faragott volna. Ha hatéves volt, annyinak is látszott; ettől kezdve elfogadott, engedelmeskedett és várt. A kicsi, ráncos arc helyett másikat vett fel, s a hangjából is eltűnt a tiltakozás, így élt két évig, mígnem elérkezett a döntés órája.

Akkor megszökött az állami árvaházból, hogy a maga lábára álljon, hogy a csatornák és szeméttartályok színeibe öltözve elkerülje a leleplezést, hogy öljön, ha sarokba szorítják – hogy gyűlöljön.

 

Hip nem ismerte az éhséget, a hideget, nem tudta, milyen az, amikor az ember idő előtt válik felnőtté. De ismerte a gyűlölet szagát. Ez lengte körül az apját, a fürge és kegyetlen kezű, mindig sötét ruhákat viselő doktort. Hip emlékezetében még Barrows doktor hangja is klór- és karbolszagú volt.

A kis Hip Barrows ragyogó eszű, gyönyörű gyerek volt, akinek a világ sehogy sem akart holmi fertőtlenített csempével kirakott nyílegyenes útnak látszani. Lényéhez könnyedén utat talált minden, kivéve saját kíváncsisága féken tartását – és ebbe a „mindenbe” beletartoztak azok a hűvös megjegyzések a becsületességről, melyeket apja irányzott feléje, az orvos, aki sikeres ember volt, erkölcsös ember, olyan ember, aki hivatássá fejlesztette azt, hogy szilárdan áll a lábán, s hogy mindig igaza van.

Hip valósággal átszáguldott saját gyerekkorán, fényesen, sebesen, tűzben égve, akár egy rakéta. Képességei bármit elébe hoztak, amit egy ifjú ember csak akarhatott, ugyanakkor a helyzete állandóan azt sugallta, hogy ő nem más, mint tolvaj, akinek nincs joga ahhoz, amit nem ő hozott létre. Ez volt ugyanis az apja, az orvos filozófiája, aki mindig keményen megdolgozott mindenért, így aztán Hip képességei barátokat és tiszteletet szereztek neki, a barátságok és a tisztelet pedig feszélyezték, egyszersmind émelyítő alázatosságot ébresztettek benne, de erről ő nem tudott.

Nyolcéves volt, amikor az első rádióját építette; kristálydetektoros készülék volt, még a tekercseit is ő huzagolta fel. Az ágyrugókra függesztette föl, hogy ne lehessen észrevenni, csak ha magát az ágyat is fölemelik, a fülhallgatót pedig a matrac belsejébe rejtette, hogy éjjel, amikor ébren fekszik az ágyában, hallgathassa. Apja, az orvos megtalálta, és megtiltotta, hogy a jövőben akár egy darab drótot is kézbe vegyen a házban. Kilencéves volt, amikor apja, az orvos fölfedezte azt a rejtekhelyet, ahol a rádióját, az elektronikai kézikönyveit és magazinjait tartotta. Az összes holmit halomba rakta a kandalló előtt, s a fiúnak kellett őket egyenként elégetnie. Egész éjjel ébren voltak. Tizenkét éves volt, amikor elnyert egy tudományos kutatómérnöki ösztöndíjat a titokban megtervezett tömlő nélküli oszcilloszkópjáért, és apja, az orvos diktálta le neki a visszautasító levelet. Tizenöt éves volt, ragyogó eszű, amikor kirúgták az orvosira előkészítő iskolából, mert játékos kedvében keresztbe kötötte a reléket a személyzeti liftekben, továbbá néhány sorozatkapcsolót is, aminek következtében az irányítógombok minden érintése kellően nem értékelt kalandokat indított el. Tizenhat évesen, a boldog kitagadottság állapotában, mint kutatólaboratóriumi dolgozó tartotta el magát, s közben mérnökképző iskolába járt.

Hatalmas, okos, népszerű fiú volt. Kellett neki ez a nagy népszerűség, és ezt, mint minden egyéb szükségletét, könnyedén kielégítette. Meglepően finom ujjtechnikával zongorázott, továbbá gyors és ravasz sakkjátékos volt. Megtanulta, hogyan kell ügyesen és sohasem túl gyakran veszíteni sakkban és teniszben, egyszersmind abban a kimerítő játékban, amit „osztályelsőségnek, iskolaelsőségnek” neveznek. Mindig volt ideje – jutott belőle beszélgetésre, olvasásra, békés bámészkodásokra, azok meghallgatására, akiknek fontos volt, hogy meghallgassa őket, a túl tudományos szövegek átfogalmazására, annak érdekében, hogy azok is megérthessék, akik az eredetivel nem boldogulnának. Jutott ideje még a tartalékostisztképző tanfolyamra is, és ezen keresztül kapta a megbízatását.

Úgy találta, hogy a légierő merőben más intézmény, mint akármelyik iskola, ahová eddig járt, és időbe telt, míg megtanulta, hogy az ezredest nem lehet megalázkodással meglágyítani vagy szellemeskedéssel megnyerni, mint a dékánt. Még ennél is tovább tartott, míg megtanulta azt, hogy a hadseregben nem a kisebbség, hanem éppen hogy a többség hajlik rá, hogy a fizikai tökélyt, a társasági szellemességet és a könnyű sikereket inkább fogyatékosságnak tekintse, semmint érdemnek. Többször érezte magát egyedül, mint szerette volna, és jobban kerülték, mintsem hogy el tudta volna viselni.

A légvédelem tartományában talált rá valamiféle válaszra, egy álomra és egy szerencsétlenségre...

 

Alicia Kew a rét szélén túl, a legsötétebb árnyékban állt.

– Apa, apa, bocsáss meg! – sírta. Gyásztól és rémülettől vakon, ellentmondásoktól gyötörve, összetörve rogyott le a fűbe.

– Bocsáss meg – suttogta szenvedélyesen. – Bocsáss meg – suttogta megvetően.

Miért nem halsz már meg, te gonosz? – gondolta. Öt éve már, hogy megölted magad, hogy megölted a húgomat, s még ma sem múlt el tőlem ez az „Apa, bocsáss meg”. Szadista, perverz, gyilkos, gonosz... férfi, mocskos, undorító férfi!

Nagy utat tettem meg, gondolta, pedig nem mentem sehová. Hogy menekültem Jacobstól, a kedves Jacobs ügyvédtől, amikor eljött, hogy segítségemre legyen a holttestekkel; ó, hogy menekültem, nehogy egyedül maradjak vele, nehogy elveszítse az eszét, s megmérgezzen engem. És amikor elhozta a feleségét, hogy futottam előle is, azt gondolván, hogy az asszonyok gonoszak, a világért sem szabad hozzám érniük. Sok időt áldoztak rám, úgy bizony; hosszú időbe telt, mire megértettem, hogy én vagyok őrült, nem ők... hosszú időbe telt, míg rádöbbentem, milyen jóságosán, milyen türelmesen bánik velem Jacobs néni; hogy mi mindent kellett végigcsinálnia velem, értem. „De gyermekem, ilyen ruhát negyven éve nem hord már senki!” És amikor csillapíthatatlanul sikoltoztam a kocsiban az emberektől meg a nagy sürgés-forgástól, meg a testek miatt, hogy annyi sok testet látok, s mind megérinthet, pedig nekem még a látásuk is fájdalmat okoz... testek mindenfelé, az utcákon, a lépcsőkön, testek a magazinok színes képein, férfiak ölelnek nevető nőket, akik hetykék, és nem félnek... Mennyit magyarázott Rothstein doktor, újra és újra elmagyarázta elejétől a végéig, hogy méregverejték nem létezik, hogy kellenek a férfiak és a nők, különben egyáltalán nem volnának emberek... Ezt meg kellett tanulnom, apa, drága, gonosz apa, miattad; miattad nem láttam soha automobilt, kebleket, újságot, vasúti kocsit, havikötőt, csókot, éttermet, liftet, fürdőruhát, szőrrel fedett... ó, bocsáss meg, apa.

Korbácstól nem félek, kezektől és szemektől félek, hála neked, apa. Egy napon, egy szép napon, majd meglátod, apa, ott fogok élni az emberek között, fölugrálok a vonaljaikra, a saját autómat fogom vezetni; elvegyülök a tengerparton ezer és ezer ember között, a tenger a messzeségbe nyúlik, nem lesznek falak, begázolok a vízbe a többi emberrel együtt, csak itt meg itt lesz rajtam egy-egy pántnyi ruha, látni fogják a köldökömet, és egyszer összetalálkozom egy fehér fogsorú férfival, ó, apa, erős, izmos karja lesz, és akkor én... ó, mi lesz velem akkor, apa, lám, mi lett belőlem máris, bocsáss meg, apa.

A házat, amelyben élek, te nem láttad soha, az ablakai egy útra néznek, ahol surrogva gördülnek el a színes és jámbor autók, s a sövényen túl gyerekek játszadoznak. A sövény nem fal; az út felé két helyen, a sétány felé pedig egy helyen nyílik meg bárkinek. A függöny mögül bármikor kinézhetek, és nézhetem az idegeneket. A fürdőszobában nem lehet koromsötétet csinálni, és van benne egy akkora tükör, mint jómagam; és eljön majd a nap, apa, amikor ledobom magamról a törülközőt.

De mindez még odébb van -- hogy elvegyülök az idegenek között, hogy nem félek az érintésektől. Most -- még egyedül kell élnem és egyedül kell gondolkodnom. Sokat, nagyon sokat kell olvasnom a világról és annak dolgairól, és igen, az olyan őrültekről is, mint amilyen te voltál, apa, és arról, hogy mitől lettek ilyen torzak. Rothstein doktor azt állítja, hogy nem te voltál az egyetlen, te csak annyiban számítasz kivételesnek, hogy olyan gazdag voltál.

Evelyn...

Evelyn sohasem tudta meg, hogy az apja őrült. Evelyn nem látta a képeket a mérgezett húsról. Én egy másik világban éltem, nem ilyenben, és ő is egy egészen másban, abban, amit apa és én teremtettem neki, hogy megmaradjon tisztának...

Egyre csak azon tűnődöm, töprengek, hogy lehetett benned annyi tisztesség, hogy kiloccsantottad a rothadt agyadat...

Halott apja képe furcsa módon megnyugtatta. Fölállt, benézett maga mögé, az erdőbe, tekintetét végigjáratta a mezőn, minden egyes árnyékon, minden fatörzsön.

– Jól van, Evelyn, megteszem, meg én...

Nagy levegőt vett, s megtartotta a tüdejében. Becsukta a szemét, s úgy szorította, hogy már vöröset látott a nagy feketeségben. Ujjai végigfutottak ruhája gombjain. A ruha lehullott róla, aztán egy mozdulattal kibújt a fehérneműből s a harisnyából is. Leírhatatlan érzés volt, ahogy a mozgásba lendülő levegő végigsimított a testén, valahogy úgy, mintha egyenesen átfújt volna rajta. Kilépett a napfényre, s miközben lehunyt szemhéja alól kiperegtek a rettegés könnycseppjei, táncra perdült meztelenül, Evelynért – és egyfolytában rimánkodott, könyörgött halott apja bocsánatáért.

 

Amikor Janie négyéves volt, levélnehezéket vágott egy hadnagy fejéhez, mivel elemzésekkel alá nem támasztott, mindazonáltal megérzése azt súgta neki, hogy semmi keresnivalója nincs a házban, amíg az apja külföldön van. A hadnagynak betört a feje, és ahogy az a komoly megrázkódtatásoknál sűrűn megesik, soha többé nem tudott visszaemlékezni arra a tényre, hogy Janié a dobás pillanatában a tárgytól három és fél méterre állt. Janie-t anyja kegyetlenül elpáholta, amit a kislány a szokásos hidegvérrel vett tudomásul. De azért ezzel is gazdagította a hasonló esetekből már leszűrt tapasztalatait arról, hogy a szabályozatlan erőnél is számolni kell bizonyos ellenérvekkel.

– A hideg futkos tőle a hátamon – mondta utóbb anyja a másik hadnagyának. – Ki nem állhatom. Ugye, azt hiszed, valami nincs rendben nálam, hogy így beszélek?

– Nem, nem hiszem azt – felelte a másik hadnagy, aki természetesen azt hitte. Az asszony ezek után meghívta őt másnap délutánra, abban a szent meggyőződésben, hogy ha megismeri a gyereket, majd meg fogja érteni.

A hadnagy tehát megismerte a kislányt, és valóban megértette. Nem a gyereket – őt nem értette senki –, ellenben az anya érzelmeit. Ott állt Janie, a vállát hátrafeszítve, állat fölszegve, lábát szétvetve, mintha lovaglócsizmában volna, s mint valami lovaglópálcát, lóbált egy babát a fél lábánál fogva. Egy gyerekhez semmiképpen sem illő józanság áradt belőle. Az átlagosnál talán valamivel kisebb termetű volt, arcán élesen rajzolódtak ki a vonások, keskeny vágású szeme fölött sűrű szemöldök húzódott. A négyévesek testarányai többnyire olyanok, hogy ha derékból lehajolnak, a homlokukkal meg tudják érinteni a padlót; Janie-nek ezzel szemben vagy a törzse volt kicsit túl rövid, vagy a törzséhez képest a lába kicsit túl hosszú. Bűbájos tisztasággal és kétségbeejtő tapintatlansággal tudott beszélni. Amikor a másik hadnagy esetlenül eléje guggolt, s azt mondta:

– Szeeervusz, Janie! Legyünk barátok, jó? –, ő azt felelte:

– Nem jó. Olyan szagod van, mint Grenfell őrnagynak. – Grenfell őrnagy a sebesült hadnagy közvetlen elődje volt.

– Janie! – kiáltott rá az anyja, de már későn. Aztán valamivel csendesebben hozzátette: – Nagyon jól tudod, hogy az őrnagy csak koktélt inni járt ide. – Janié erre nem szólt semmit, amitől ijesztő rés támadt á társalgásban. A másik hadnagy mintha csak ekkor döbbent volna rá, milyen ostobán kuporog itt a padlón, s oly hirtelen állt föl, hogy feldöntötte a dohányzóasztalt. Janie kegyetlen mosollyal figyelte, ahogy pirosló füllel szedegeti föl a tárgyakat. Hamar elment, és nem is jött vissza többé.

Janie anyjának még a számok sem nyújtottak biztonságot. Egy este Janie a legszigorúbb tiltás ellenére a negyedik Martini-kör kellős közepén beállított a nappaliba, és sötétszürke szemének sértő pillantásával végigpásztázta a felhevült arcokat. Egy kerekded, hirtelenszőke férfi, egyik kezével az anyja nyakát fogva a magasba emelte a poharát, s azt kurjantotta:

– Te vagy Wima kislánya!

Minden fej egyszerre fordult feléje, mintha az orruknál fogva egy önműködő kapcsolótábla irányítaná őket, s a hirtelen beállt csendben megszólalt Janie:

– Te vagy az, akinek az a...

– Janie! – kiáltott rá az anyja. Valaki fölnevetett. Janie megvárta, míg befejezi.

– ...nagy, nagy, kövér... – folytatta tagoltan. A férfi levette a kezét Wima nyakáról.

– Nagy, kövér micsoda, Janie? – rikkantotta el magát valaki.

– ...mészárszéke van – fejezte be Janie az alkalomnak megfelelően, merthogy épp háború volt.

Wima kivicsorította a fogát.

– Szaladj vissza a szobádba, drágám. Egy perc, és jövök én is, hogy betakarjalak. – Valaki egyenesen a szőke férfi szemébe nézett, s nevetett. Valakije hangosan azt súgta:

– Lám csak, itt a vasárnapi vesepecsenyénk! – Zsinórral sem ránthatták volna a kövér férfi száját kerekebbre és szorosabbra, amitől az alsó ajkát pír öntötte el, s olyan lett tőle, mint az összenyomott szendvicsből kibuggyanó eperdzsem.

Janie szép nyugodtan elindult az ajtó felé, majd amikor kilépett anyja látóteréből, hirtelen megállt. Egy ragyogó fekete szemű, sápadt fiatalember hajolt előre váratlanul. Janie észrevette a pillantását. A fiatalember arcán erre megrökönyödés cikázott át. A keze tétován előremozdult, majd fölfelé irányt változtatott, s végül megpihent a homlokán. Onnan aztán lesiklott a szemére.

– Ezt ne csinálja többet – mondta Janie csendben, hogy csak a másik hallja. És kiment a szobából.

– Wima – mondta rekedten a fiatalember. – Ez a gyerek telepata.

– Lehetetlen – válaszolta Wima szórakozottan, mert még teljesen lekötötte a kövér férfi ajkbiggyesztése. – Minden áldott nap megkapja a vitaminjait.

A fiatalember, egyre csak bámulva a gyerek után, már épp föl akart állni, de aztán visszarogyott a székbe.

– Úristen – mondta, s elmerült a gondolataiban.

 

Janie ötéves korában kezdett játszani más kislányokkal. Időbe telt, míg ők is tudomást szereztek róla. Amolyan kis totyogó, két és fél éves formák voltak, szemmel láthatóan ikrek. Beszédjük, ha beszédnek lehetett nevezni egyáltalán, éles, magas cincogás volt, s úgy nyüzsögtek, cikáztak a betonudvaron, mintha az legalábbis szénapajta volna. Janie először azt csinálta, hogy négy és fél emelet magasan kihajolt az ablakpárkány fölött, s addig szívogatta ki-be a nyálát a nyelve és kemény szájpadlása között, míg elegendő mennyiséget nem sikerült összegyűjtenie; akkor kinyújtotta a nyakát, s az arcát felfújva kilőtte. Ha a köpés csak a betont érte, az ikrek ügyet sem vetettek a bombázásra, de valahányszor sikerült célba találnia, gyönyörteljes csipogást-nyifogást rendeztek körülötte. Soha nem néztek föl, miközben vadul visítozva, izgatottan körberohangásztak.

Volt aztán egy másik játék is. Meleg napokon az ikrek oly villámgyorsan bújtak ki kezeslábasukból, hogy nem volt szem, amelyik követni tudta volna. Az egyik pillanatban még olyan illedelmesek voltak, mint két segédlelkész, a következőben meg már vagy öt méterre voltak a levetett ruhák kis kupacától. Visítozva mászkáltak négykézláb, majd -- miközben gyönyörűségesen ijedt pillantásokat vetettek az alagsori ajtóra -- visszaráncigálták magukra a ruhákat. Janie fölfedezte, hogy némi figyelem-összpontosítással arrébb tudja mozdítani a kezeslábasokat – feltéve, hogy nincs bennük senki. Az ablakpárkányon fekve, kispárnával a mellkasa és az álla alatt, szemét az erőfeszítéstől összehúzva, szorgalmasan gyakorolta a mutatványt. A ruhák először éppen csak meglebbentek fektükben, mintha parányi kis forgószél vonult volna át rajtuk. De nemsokára elérte, hogy a kezeslábasok úgy másztak a betonon, mint kis lapos rákok. Gyönyörűség volt látni, hogyan viselkedik ilyenkor a két kislány, s élvezet volt hallgatni, micsoda ricsajt csaptak. Most már óvatosabban vetkőztek, s Janie olykor negyven percig is hasalt tétlenül várakozva, mire elérkezett az alkalom. Néha még ilyenkor is fékezte magát, az ikrek pedig – egyik ruhában, a másik csupaszon – mint két kiscica, amikor bogarat cserkésznek be, keringtek a levetett kezeslábas körül. És amikor végül lecsapott, a kezeslábas felröppent, az ikrek rárohantak; volt, hogy rögtön elkapták, de néha vadászniuk kellett rá, úgyhogy a végén már fújtattak-ziháltak, mint két kis játék gőzmozdony.

Janie egy délután, amikor nemcsak körbe tologatta a kezeslábasokat, hanem a fölemelés technikáját is gyakorolta, végre azt is megtudta, miért foglalkoznak az ikrek annyit az alagsori ajtóval. Mindaddig nem csinált semmit, amíg a kicsik figyelme eléggé ellankadt ahhoz, hogy kibújjanak a ruháikból, elkószáljanak, majd újra visszaporoszkáljanak, mintha csak vele incselkednének, és még akkor is várt, egészen addig, míg mindkét kezeslábas ott nem hevert egyetlen aprócska, rózsaszín-fehér halomban. És akkor lecsapott. A ruhácskák szinte nyílegyenesen, forogva szálltak föl, majd odalibegtek az egyik első emeleti ablakpárkányra. Mivel az udvar valamivel lejjebb volt, mint az utca szintje, a ruhadarabok körülbelül két méter magasra, ennélfogva az elérhetőségen kívülre kerültek. Janie ezután ott is hagyta őket.

Az egyik kislány kiszaladt az udvar közepére, s ott izgatottan, kezét, nyakát nyújtogatva ugrált le-föl, hogy lássa, hol vannak a kezeslábasok. A másik a ház falához rohant, amaz első emeleti ablak alá, s kicsiny kezecskéit nyújtogatva kerek hetven centiméterrel a cél alatt paskolta a téglákat. Aztán odaszaladtak egymáshoz, s izgatott csiripelésbe fogtak. Később egymás mellett állva mindketten fölfelé nyújtózkodtak a falon, miközben mind sűrűbben pillogtak riadt képpel az alagsori ajtóra. Riadalmukba egyre több rémület s egyre kevesebb vidámság vegyült.

S végül eljött a perc, amikor az ajtótól a lehető legtávolabbra lekuporodtak, átkarolták egymást, s csak néztek maguk elé fásultan. Lassan-lassan lecsillapodtak, a csacsogást előbb a cirpelés, majd a turbékolás váltotta föl, aztán teljesen elcsendesedtek, s már nem voltak mások, mint két apróka rémületcsomó.

Óráknak – heteknek – tűnő, gyönyörűséges előérzetekkel teli várakozás után Janie végre valami tompa zajt hallott, s látta, hogy az ajtó megmozdul. A házmester lépett ki rajta, szokása szerint az italtól kissé kiütve. Janie jól látta táskás szeme alatt a vörös karikákat.

– Bonnié! – bődült el a férfi. – Beanie! Hó' vagytok? – Kitántorgott az udvarra, és körbepislantott. Bújtok elő mingyár? Nézze meg az ember! Na most elkaplak tikteket, pucér kőlkei! Hová raktátok a ruhájaitokat? – Lecsapott rájuk, elkapta őket, a két óriás marok a kicsiny bicepszeket. Úgy tartotta őket keményen, hogy csak lábujjai érintsék a betont, s foglyul ejtett kis könyökük az égre mutasson. Egyszer-kétszer megfordult, mint aki keres valamit, és pillantása így esett végül az ablakpárkányon tarkálló kezeslábasokra. – Hát észt hogy csinátátok? – kérdezte. – Széthajigájjátok a drága ruhát? Na majd adok én nektek!

Fél térdre ereszkedett, s a két kis testet a combjára döntötte. Lehet, hogy élt a műfogással, amennyiben kissé behajlította a markát, minél fogva nagyobb volt a hangja, mint a mérge, de akárhogy csinálta is, hatásos volt. Janié kuncogott.

A házmester négy-négy egyforma ütést sózott oda az ikrekre, aztán lábra állította őket. Most ott álltak némán egymás mellett, fenékre szorított kézzel, s nézték, amint a férfi az ablakpárkányhoz ballag, s lekapja róla a kezeslábasokat. Miután a lábuk elé hajította őket, megbillegette a jobb mutatóujját.

– Meg ne lássam mégeccer! Mer' asztán hívom Milton urat, a kalauzt, hogy lukassza ki a fületeket. Értve? – bömbölte. A kicsik kerekre tágult szemmel húzódtak egymáshoz. A férfi visszatántorgott, s bevágta maga mögött az alagsori ajtót.

Az ikrek lassan belebújtak a kezeslábasukba, aztán visszamentek a fal árnyékába, s hátukkal-lábukkal megtámasztva magukat, lekuporodtak. Halkan sutyorogtak egymás közt. Janie-nek aznapra nem jutott több mulatság.

 

A házukkal szemközt egy park volt az utcában. Volt benne zenepavilon, patak, egy drótkerítéssel elzárt térségen valami tollat hullató páva, továbbá egy sűrű kis csalit, törpe tölgyekből álló. Ebben a kicsiny ligetben akadt egy eldugott, csupasz kis földdarab, amit egyedül Janie ismert, no meg az a pár ezer ember, aki párosával járt ide éjszakánként. De mert Janie éjszaka sohasem jött ki ide, magamagát tartotta a hely felfedezőjének és tulajdonosának.

Körülbelül négy nappal a veréssel végződött kaland után Janie-nek eszébe jutott a hely. Unta az ikreket; már semmi érdekeset nem csináltak. Az anyja elment valahová ebédelni, de előbb gondosan bezárta őt a szobájába. (Egyszer az egyik imádója, látva, hogy mit csinál, megkérdezte: „És mi lesz a gyerekkel, ha tűz van, vagy valami hasonló?” „Arra ugyan várhatsz!”, felelte Wima lemondóan.)

A szoba ajtaját egy beakasztó s lánccal zárták be kívülről. Janie odament, s az ajtó belső felén, odafönt jól megnézte a megfelelő helyet. Hallotta, amint a kampó fölemelkedik, majd leesik. Kinyitotta az ajtót, leballagott a haliba, aztán ki a lifthez. Amikor az megérkezett, beszállt, és megnyomta a gombokat le a földszintig. A lift minden emeleten megállt, kinyitotta, majd becsukta az ajtaját, lejjebb ment egy szinttel, megállt, kinyitotta az ajtaját... annyira ostoba dolog volt, hogy kifejezetten szórakoztatta. Amikor leért a földszintre, megnyomta az összes gombot, csak aztán lépett ki. A hülye lift megindult fölfelé. Janie sajnálkozva vigyorgott rajta, és kiment a kapun.

Figyelmesen szétnézett mindkét irányba, mielőtt átvágott a túloldalra; de mire a kis csalithoz ért, már nem volt ennyire jól nevelt. Bemászott a törpe tölgy alsó ágai közé, s több villás elágazáson átlépve megérkezett rejtett szentély fölébe nyúló, kedvenc ágára. Ekkor mintha valami mozgást észlelt volna a bozótban, de nem esküdött volna meg rá. Testét lelógatva, két kezét egymás mellé rakosgatva haladt mindaddig, míg az ág meg nem hajolt, akkor megvárta a lengés lecsillapodását, s elengedte.

Körülbelül húsz centiméter távolságra volt a csupasz földtől – általában. De most...

Amikor az ujjai leváltak az ágról, abban a pillanatban elkapták a lábát, és erőteljesen hátba lökték. Hasmánt vágódott le a földre. Két keze véletlenül a dereka alá került, az ütődéstől befelé, a rekeszizmába nyomódott, ilyenformán a saját öklével vágott bele a hasi idegközpontjába. Egy elviselhetetlenül hosszú pillanatig az egész teste egyetlen gubancos fájdalomcsomó volt. De nem hagyta magát, viaskodott, s végre sikerült is egy fájón hasogató levegőadagot a tüdejébe áramoltatni. Nagy nehezen kifújta az orrán, de újabb adagot már nem tudott beszívni. Újabb viaskodás árán sikerült csak apránként benyelni, majd halk szisszenések sorozatán át kibocsátani a levegőt, s csak akkor kezdett testében alábbhagyni a fájdalom.

Nagy keservesen föltámaszkodott a könyökére, s kiköpte porral-sárral kevert nyálát. Épp elég ideig tartotta nyitva a szemét, hogy meglássa a mellette guggoló egyik ikergyereket.

– Hohó – mondta az, majd elkapta s erősen megrántotta mindkét csuklóját. Újra az arcára bukott. Önkéntelenül fölhúzta a térdét, de akkor fájdalmasan ráhúztak a fenekére. Oldalra dobta magát, s eközben a vállán át hátrapillantott. Az ikrek másik tagja épp akkor lendítette meg másodszor a kicsiny kezében tartott hordódongát, s közben azt kiáltotta:

– Hihiii!

Janie ekkor ismét ahhoz folyamodott, amit a fakósápadt, fekete szemű férfival tett a koktélpartin.

– Hip! – mondta erre az iker, s eltűnt – de előbb még elpöccintett az ujjai között egy szétnyomott almamagot. A kis hordódonga csattanva verődött a keményre döngölt földhöz. Janie fölkapta, megforgatta, s lesuhintott vele annak az ikernek a fejére, aki kihúzta alóla a karját. De a léc csak a csupasz földet érte; azon a helyen már nem volt senki.

Janie nyögve, lassan tápászkodott fel. Egyedül volt az árnyas szentélyben. Hiába forgott erre-arra, nem volt ott senki, semmi.

Valami koppant a feje búbján. Odakapta a kezét. Nedves volt. Amikor fölnézett, épp abban a pillanatban köpött a másik iker. A homloka közepén találta el.

– Hohó – mondta a kislány.

– Hihiii – mondta a másik.

Janie szája fölrándult a felső fogsoráról, pontosan úgy, ahogy az anyjáé szokott. Még ott volt a kezében a hordódonga. Föllódította teljes erejéből. Az egyik iker még csak meg se mozdult, a másik meg eltűnt.

– Hohó – szólalt meg a másik ágon. Széles vigyor ült mindkettejük arcán.

Janie-t valósággal elöntötte a gyűlölethullám, de olyan erővel, amit eddig föl sem tételezett magáról.

– Hop! – mondta az egyik.

– Hip! – mondta a másik. És azzal eltűntek mindketten.

Janie összeszorította a fogát, fölugrott az ágig, elkapta, s fölmászott a fára.

– Hohó!

Ez most nagyon messziről hallatszott. Fölnézett, aztán körbe, le és vissza; ekkor valami arra késztette, hogy nézzen át az utca túloldalára.

Az udvart körbekerítő fal tetején, mint két kis vízköpő, ült az ikerpár. Intettek neki, aztán eltűntek.

Janie még sokáig ült ott, a fába kapaszkodva s a falat bámulva. Végül szinte tehetetlenül lecsúszott a villás elágazásba, hátát a fatörzsnek vetette, s kétoldalt lelógatta a lábát. Kigombolta a zsebét, elővette a zsebkendőjét, nyálával alaposan benedvesítette az összehajtott kendő egyik oldalát, s könnyedén, mint a macska, tisztogatni kezdte a piszkot az arcáról.

Csak háromévesek, mondta magában, az idősebbek elképedt fölényével. Elejétől fogva tudták, ki mozgatja a kezeslábasokat!

Aztán fennhangon, ámulva mondta:

– Hohó!... – És már nem haragudott. Az ikrek négy napja még egy három méter magas párkányt sem értek el. Még a páholás elől sem tudtak eliszkolni. És most nézzenek oda!

Lemászott a fa utca felőli oldalán, és kényesen átlépdelt az utca túloldalára. A lépcsőházban ágaskodnia kellett, hogy elérje a HÁZMESTER feliratú fényes rézgombot. Míg várakozott, sarokkal, aztán meg lábujjhegyen végiglépdelt a kőlapok mintáin.

– Ki nyomta meg? Te nyomtad meg? – zengett a világ a férfi hangjától.

Ő akkor odament, megállt előtte, összecsücsörítette a száját, ahogy az anyja szokta olyankor, amikor olyan búgó hangon szól bele a telefonba.

– Widdecombe úr, az anyukám azt kérdezteti, hogy játszhatok-e a kislányaival.

– Eszt kérdeszteti? Nahát! – A házmester lekapta a fejéről, megcsapdosta, majd újra föltette a kerek sipkáját. – Nahát. Mijjen kedves... kisjány. Ithun van-e most a mamád? – kérdezte váratlan szigorúsággal.

– Ó, hogyne! – felelte Janie sugárzó őszinteséggel.

– Várcsak itt eggy picinkét – mondta erre a férfi, s ledöngött a pincelépcsőn.

Ezúttal több mint tíz percig kellett várakoznia. A házmester kifulladva, az ikrek társaságában tért vissza. Mind roppant ünnepélyes képet vágtak.

– Ne engesd, hogy rosszalkoggyanak. És ügyejj rá, le ne vessék magukról a ruhát. Még a dzsungelmajmok is jobban elviselik magukon, mint ezek itt. Na, nyújcsátok a kezeteket, kölkek, s aztán élne felejcsétek, hogy hol vattok.

Az ikrek óvatosan közelítettek hozzá. Janie kézen fogta őket... Le nem vették a szemüket az arcáról. A lift felé fordult, s a kicsik engedelmesen követték. A házmester megdicsőült arccal nézett utánuk.

 

Attól a délutántól kezdve Janie élete átalakult. Az együvé tartozás, az együtt gondolkozás, a transzcendensben való közös részesedés időszaka volt ez. Janienek a korához képest minden bizonnyal páratlan szókincse volt, noha alig-alig szólalt meg. Az ikrek még nem tanultak meg beszélni. Saját használatra bevált, vinnyogásokból és halk dünnyögésekből álló „beszédük” egy másfajta kapcsolatban véletlenszerűnek tűnt. Janie-nek volt róla valami jele, megérzett belőle valamit, s amikor hirtelen megnyílt előtte, valósággal rázúdult ez a nyelv. Az anyja gyűlölte, s félt tőle; az apja távoli, haragos lényként élt benne, aki vagy nincs ott, vagy az anyjával ordítozik, vagy mogorván magába vonul. Ővele sohasem beszélgettek, mindig csak beszéltek hozzá.

Ám itt most társalgás folyt, részletekbe menő, szüntelen és elbűvölő csevegés, ha nem is hangokból, inkább nevetésből álló. Ha csendben voltak, a földön kuporogva lapozgatták Janié gyönyörű könyveit; vagy hirtelen eszükbe jutottak a babák. Janie azt is megmutatta nekik, hogyan tud csokoládét kivenni a másik szobában lévő dobozból, pedig be sem lép oda, hogyan hajítja föl a párnát a plafonig, pedig hozzá sem ér. Az ilyenek tetszettek az ikreknek, ámbár még ennél is jobban elbűvölte őket a festékdoboz és a festőállvány.

Együttlét volt ez, halhatatlan kötelék; mindig új arcát mutatta feléjük, megismételhetetlenül.

Elillant a délután, simán, lágyan, szépen, mint az elröppenő sirály, s éppoly gyorsan is. Amikor kivágódott az előszoba ajtaja, s megcsendült Wima éles hangja, az ikrek még ott voltak.

– Na jól van, na, akkor gyere be legalább egy italra, kinek van kedve idekint ácsorogni egész éjszaka. – Lekapta fejéről a kalapot, kócos haja az arcába hullt. A férfi durván elkapta, magához rántotta, s az arcába harapott. Wima felkiáltott fájdalmában: – Te bolond, jaj, te vén bolond! – Akkor meglátta hármójukat, ahogy bámulnak rájuk. – Te jó szagú szentséges Úrjézus – suttogta –, ez itten telirakta nekem a lakást niggerekkel!

– Már indulnak is haza – mondta Janie elszántan –, máris viszem őket haza.

– Isten az atyám, Pete – fordult a nő a férfihoz –, ez a legelső alkalom, hogy ilyesmi történik itt. Hidd el, Pete. Mit gondolhatsz rólam, hogy mi folyik az otthonomban, elgondolni sem mérem! De most már vidd innen őket a pokolba! – rikácsolta Janie-nek. – Isten bizony, Pete, Isten engem úgy segéljen, ilyesmi itt még soha...

Janie és az ikrek lementek a lifthez. Ránézett Bonnie-ra és Beanie-re. Kerek volt a szemük. Neki meg olyan száraz volt a szája, mint a tapló, s rettentő zavarában görcs állt a lábába. Berakta az ikreket a liftbe, s megnyomta a földszinti gombot. El sem búcsúzott tőlük, noha másra sem tudott gondolni.

Lassan visszaballagott a lakásba, bement, s becsukta az ajtót. Anyja fölpattant a férfi öléből, s nagy sebbel-lobbal átviharzott a szobán. A foga fénylett, az állán nedvesség csillogott. Fölemelte a karmait – nem a kezét, nem az öklét, hanem a vörös, hegyes karmait.

Valami történt Janie-ben, olyasmi, mint a fogcsikorgatás, csak sokkal, de sokkal mélyebben. Ment tovább, nem állt meg. Hátratette a kezét, s fölszegte a fejét, hogy anyja szemébe nézhessen.

Wima hangja elakadt, elenyészett a levegőben. Ahogy az ötéves fölé hajolt fenyegetően, kimeresztett karmai megtörni készülő vértarajos hullámként íveltek a levegőben.

Janie elment mellette, belépett a szobájába, és csendesen becsukta az ajtót.

Wima két karja visszahúzódott, de egészen furcsán, mintha egy bizonyos nyomvonalat kellene követniük a levegőben. Aztán mintha újra birtokba vette volna a karját, majd teste elveszni készülő egyensúlyát s legvégül a hangját. Háta mögött a férfi fogai egy pohárhoz koccantak. Wima megfordult, s mintha a bútorok botok vagy mankók volnának, segítségükkel visszatalált a szoba túlsó felében maradt férfihoz.

– Ó, Istenem – mormolta –, a hideg futkos tőle a hátamon...

– Nálad aztán zajlik az élet – mondta a férfi.

 

Janie olyan mereven, összeszedetten feküdt az ágyában, mint egy simára esztergált fogpiszkáló, így nem juthatott belé semmi, de nem is kerülhetett ki belőle semmi. Régebben bukkant rá valahol erre a felszíni formára, mely képes áthatolni mindenen, s amíg meg tudja őrizni, addig nem történhet semmi.

De ha történik valami, eltörsz – mondta egy suttogó hang.

De ha nem török el, nem történik semmi – felelte.

De ha valami...

Eljöttek a sötét órák, elfeketültek, aztán elvonszolódtak a fekete órák is.

Kivágódott az ajtaja, s felragyogott a fény.

– Elment, szivikém, és most van egy kis elszámolnivalóm veled. Ide gyere! – Wima sarkon fordult, kiviharzott, fürdőköpenye az ajtófélfához csapódott.

Janie ledobta magáról a takarót, s két lábbal dobbánt le a padlóra. Maga sem tudta, miért, de öltözni kezdett. A jó kis gyapjúszövet ruháját vette föl, hozzá a csatos cipőjét, a kötött nadrágját meg a csipkenyuszikkal díszített kombinéját. A harisnyáján is nyuszik voltak, sőt a szvetterén a gombok is bolyhos nyuszifarkakat mintáztak.

Wima ott ült magában, öklével újra meg újra rávágott a díványra.

– Tönkretetted az ünne... – mondta, s ivott egy kortyot a szögletes talpas pohárból – ...pemet, de akkor legalább tudd meg, hogy mit ünnepelek. Te nem tudsz róla, de nekem volt egy óriási nagy gondom, amivel sehogy se tudtam boldogulni, és most minden szépen megoldódott. És most elmesélem neked az egészet, Füleske, Szájaska, Okoska kisasszony. Mert az apáddal azt csinálok, amit akarok, de mihez kezdjek a te nagy száddal, ami be nem áll se éjjel, se nappal? Ez volt az én nagy-nagy gondom, hogy mi lesz a te nagy száddal, ha ő visszajön... De most már minden rendben van, nem jön vissza, ezt elintézték nekem. – Meglobogtatott egy sárga papírlapot. – Az okos kislányok tudják, hogy ez egy távirat, és a táviratban az áll, itt van, ni: „Sajnálattal értesítjük, hogy a férje...” Lelőtték az apádat, erről értesítenek sajnálattal, és mostantól kezdve ez az ábra köztünk. Ha ezentúl valamit akarok, akkor az úgy lesz, és ha bármibe bele akarod ütni az orrod, rá fogok koppintani. Megértetted?

Választ várva odafordult, de válasz nem jött. Janie eltűnt.

Még mielőtt elindult volna, Wima tudta, hogy semmi értelme, de mégis oda kellett rohannia az előszobaszekrényhez, hogy megnézze a felső polcot. Nem volt ott semmi, csak a karácsonyfadíszek, de azokhoz sem nyúltak már három éve.

Megállt a nappali közepén, s nem tudta, merre induljon el.

– Janie? – suttogta.

Két kezét az arcára tapasztotta, majd beletúrt a hajába. Forogni kezdett körbe-körbe, s közben azt suttogta: – Mi ez, mi történik velem?

 

– „A gazdasággal az a helyzet – szokta mondogatni Prodd –, hogy ha jó a piac, akkor van pénz, ha meg rossz, akkor van ennivaló.” – Itt most elég nehezen működött ez az alapelv, mert a piacokkal való kapcsolata meglehetősen gyenge volt. A város messze esett, és mi történik, ha a gereblyének kiesik egy foga? „Majd dolgozik a többi” És ha kiesik kettő, nyolc, tizenkettő? „Akkor máshol próbálkozunk. Itt ugyan soha nem lesz út. Ez a hely sohasem fog fejlődésnek indulni, mert messze van mindentől.” Még a háború is elment mellettünk, mert Prodd túlkoros volt, Egyed pedig – nos, a megyei rendőrfőnök egyszer elment, hogy megnézze magának a Prodd gazdaságában dolgozó féleszűt, de elég volt neki egy pillantás.

Prodd fiatalkorában még csak egy kisház állt a birtokon, majd amikor megházasodott, hozzáépítettek – na nem valami sokat, csak egy szobát. Ha a szobát valaha is használták volna, ez a föld nem lett volna elég. Egyed persze ebben a szobában aludt, de azért ez nem volt egészen ugyanaz. A szoba ugyanis nem erre volt szánva.

Egyed mindenki másnál, még Proddné asszonynál is előbb érezte meg a változást. Abból, ahogy az asszony sokféle némasága közül az egyik valahogy más lett. Egyfajta kincset rejtő, büszke némaság volt ez, és Egyed pontosan érzékelte benne az átalakulást, ahogy a férfiban változhat a büszkeség, ha korábbi tárgya, a rejtett kincs helyébe kincset érő zöld hajtás lép. Nem szólt semmit, és nem következtetett semmire; tudta és kész.

Végezte a munkáját, mint eddig. Jól dolgozott; Prodd azt szokta mondani, neki ugyan beszélhetnek, ez a fiú gazdaember volt, mielőtt ez a baleset érte. Azért mondta, mert nem tudhatta, hogy az ő gazdálkodói stílusa Egyed számára éppoly hozzáférhető, mint a kútjának a vize. így volt ez minden ismerettel, amit Egyed a magáévá akart tenni.

így aztán aznap, amikor Prodd kiment arra a déli fekvésű kaszálóra, ahol Egyed, mint suhogó kaszájának élő tartozéka, fáradhatatlanul jött-ment, forgolódott, ő már tudta, mit akar mondani. Egy fél lélegzetvételnyi időre elkapta Prodd tekintetét, s e zavarodott pillantásból azt is megértette,, hogy a mondandó komoly fájdalmat okoz Proddnak.

A dolgok megértése már nem jelentett neki gondot, nem úgy a kifejezés árnyalatai. Félbehagyta a' kaszálást, a közeli erdőszélre ballagott, s ott beleszúrta a kasza hegyét egy korhadó fatuskóba. Míg ezzel időt nyert, a nyelvét tanítgatta, mely még most, nyolcévi ittlét után is esetlen volt és lomha.

Prodd lassan lépkedett utána. Ő is a betanult szöveget gyakorolta.

Egyed hirtelen rátalált.

– Gondolkodtam – mondta.

Prodd várt, boldogan, hogy várhat. Egyed folytatta:

– Mennem kell. – Ez még nem volt egészen jó. – El kell mennem – mondta, s várt. Ez már jobb volt.

– Ó, Egyed! Miért?

Egyed ránézett. Mert te azt akarod, hogy elmenjek.

– Nem jó itt neked? – kérdezte Prodd, aki egyáltalán nem ezt akarta mondani.

– De. – Vajon tudja? – emelte ki a kérdést közvetlenül Prodd agyából. Persze hogy tudom– válaszolta nyomban a saját agya. De ezt Prodd nem hallotta. – Eljött az ideje – mondta Egyed lassan –, hogy odébbálljak. – Aha. – Prodd elrúgott egy kavicsot. Visszanézett a házra, ekkor elfordult Egyedtől, amitől könnyebb lett a dolga. – Amikor idejöttünk, mégépítettük Jack, vagyis a te szobádat, azt, amelyikben most te vagy. Jack szobájának hívjuk. Tudod, miért? Tudod, ki az a Jack?

Tudom, gondolta Egyed. Nem szólt semmit.

– Ha te... ha te mindenképpen el akarsz menni, akkor neked már úgyis mindegy lesz. Jack a fiunk. – Prodd hirtelen összeszorította a kezét. – Biztos mulatságosán hangzik. Annyira bíztunk a kis ember eljövetelében, hogy a termés árából megépítettük azt a szobát. Jacknek, aki...

Fölnézett a házra, a hozzá ragasztott toldalékra, majd körbepillantott az erdőkkel koszorúzott sziklás vidéken.

– ...sohasem született meg – fejezte be a mondatot.

– Ó – mondta Egyed. Ezt már korábban kiszedte Proddból. Hasznos ismeret volt.

– De most útban van – mondta ki nagy elhatározással Prodd, s az arca felderült. – Kicsit talán már öregek vagyunk hozzá, de azért akadnak nálam öregebb apák meg még anyák is. – Megint fölnézett a fészerre, a házra. – Tudod, Egyed, azért van ennek is valami értelme. Ha akkor születik meg, amikorra terveztük, kicsi lett volna ez a hely, mire elérte volna a kort, amikor már mellettem tud dolgozni, én meg hová mentem volna máshová. Most viszont úgy számolom, hogy mire felnő, mi már annak rendje és módja szerint elmegyünk innen. Majd szerez magának egy helyes kis asszonykát, s nagyjából ott kezdi, ahol mi kezdtük annak idején. Érted már, hogy ennek is van bizonyos szempontból értelme? – Ez úgy hangzott, mint valami könyörgés. Egyed kísérletet sem tett rá, hogy ezt megértse.

– Hallgass rám, Egyed, nem akarom, hogy úgy erezd, kitettük a szűrödet.

– Mondtam, hogy mennem kell. – Keresett-kutatott, végre talált valamit, s akkor helyesbített: – Mielőtt elmondtad nekem. – És ez így nagyon is jó, gondolta.

– Figyelj csak, valamit még el kell mondanom – erősködött Prodd. – Állítólag olyan emberek is vannak, akik akartak gyereket, de nem lehetett nekik, és amikor végül föladták, örökbe fogadtak idegen gyereket. És néha ilyenkor megesik, hogy mégiscsak születik sajátjuk.

– Aha – mondta Egyed.

– Na, szóval arra gondolok, hogy ugye, mi befogadtunk téged, és most tessék, ezt tesszük veled.

Egyed nem tudta, mit mondjon. Az „aha” rossz megoldásnak tűnt.

– Mi sokat köszönhetünk neked, ez a véleményem, nem akarjuk hát, hogy úgy erezd, mintha kidobtunk volna.

– Már mondtam.

– Akkor jó – mosolyodott el Prodd. Csupa ránc volt az arca, leginkább a mosolygástól.

– Jó – ismételte Egyed. – Jackkel minden jó. – És hevesen bólogatott hozzá. – Jó. – Újra kézbe vette a kaszát. Amikor visszaért a rendhez, ahol félbehagyta a munkát, elnézett Prodd után. Lassabban megy, mint máskor, gondolta.

Hát, ennek vége; ez volt Egyed következő, tudatos gondolata.

Minek van vége? – kérdezte nyomban magától.

Körülnézett. – A kaszálásnak – felelte. Csak most jött rá, hogy több mint három órája dolgozik azóta, hogy Prodd-dal beszélgetett, és olyan volt, mintha valaki más csinálta volna. Ő maga bizonyos értelemben – elment.

Szórakozottan kézbe vette a fenőkövet, s hozzáfogott, hogy megköszörülje a kaszát. Ha lassan mozgatta, olyan hangot adott, mint amikor kifut az étel a fazékból, ha meg gyorsan, akkor cincogott, mint valami haldokló cickány.

Hol ismerte meg ezt az érzést, ezt, ahogy múlik az idő, s lassan elmarad mögötte?

Lassan húzogatta a követ. Étel és melegség és munka. Születésnapi torta. Tiszta ágy. Az „együvé tartozást” mint szót nem ismerte, de valami hasonlóra gondolt.

Nem, azok az emlékek nem ismertek elfelejtett időt. A kezében gyorsabban mozgott a fenőkő.

Halálüvöltés az erdőben. Egyedül van a vadász is, akárcsak a zsákmánya. Apad az életnedv, a medve elalszik, a madarak déli vidékekre repülnek, egyszerre, egy időben, nem mintha egy és ugyanazon dolog részei volnának, hanem csak mert ugyanazon dologtól szenvednek mind, külön-külön egyedi voltukban.

Hát ide vonult az idő, csak ő nem tudott róla. Mielőtt ő idejött volna, csaknem mindig. Ez volt a mód, ahogyan élt.

Akkor hát miért térne most vissza hozzá az idő?

Pillantását végighordozta a tájon, ahogy Prodd tette, a házon, ezen a féloldalas építményen, a földön és az erdőn, mely úgy kerítette körül a gazdaságot, mint mosdótál a vizet. Amikor egyedül voltam, gondolta, az idő így ment el mellettem. És most is így múlik, tehát nyilván újra egyedül vagyok.

És akkor értette csak meg, hogy egész idő alatt, mindvégig egyedül volt. Proddné asszony valójában nem nevelte fel őt. Proddné egész idő alatt az ő Jackjét nevelte.

Egykor az erdőben, vízben és szenvedésben ő is része volt valaminek, és azt a valamit abban a nedvességben és fájdalomban eltépték tőle. És ha immár nyolc esztendeje abban a hiszemben élt, hogy tartozhat valami máshoz is, akkor tévedésben élt nyolc hosszú éven át.

Haragot ő nem ismert; korábban csak egyszer érzett ilyet. De most elöntötte egy hulláma, amitől előbb felduzzadt, majd kiürült, s végül ott maradt elgyengülve. És ennek az érzésnek ő maga volt a tárgya. Nem ismerte volna föl? Nem választott-e nevet magának, annak tudatában, hogy a név kikristályosodása mindannak, ami kezdettől fogva ő volt, és amit mindig is csinált? Mert ő mindig is egyedül volt, és úgy is csinált mindent. Miért engedte volna, hogy másképpen érezzen?

Tévedés. Tévedés, mint mókuson a toll, mint farkas szájában a fafog; nem igazságtalan, nem tisztességtelen, csak olyasfajta tévedés, ami nem létezhet az ég alatt... már a gondolat is, hogy egy hozzá hasonló lény tartozhat bárhova is.

Hallod ezt, fiú? Ember, hallod ezt?

Hallod ezt, Egyed?

Letépett három hosszú, zöld fűszálat, s összefonta őket. Megfordította a kaszát, s mélyen a puha földbe nyomta a nyelét, hogy megálljon egyenesen. Az összefont fűszálakat az egyik markolathoz kötözte, a fenőkövet pedig belecsúsztatta a csomó hurkaiba. Aztán elindult az erdő felé.

 

Túl későre járt még a titkos találkahely éjszakai látogatóinak is. A törpe tölgy eldugott törzse körül hideg volt, s akkora sötétség, mint egy halott szívkamráiban.

Ott üldögélt a csupasz földön. Az idő múlásával mind lejjebb csúszott, gyapjúszoknyája meg följebb-följebb mozdult. A lába jeges volt, különösen amikor fújni kezdett az éjszakai szél. Mégsem húzta le a szoknyáját, mert nem érdekelte. A keze is csak azért pihent a szvettere egyik bolyhos gombján, mert két órával azelőtt kitapogatta, s közben azon gondolkodott, milyen lehet nyuszinak lenni. Most már az sem érdekelte, nyuszifarok-e a gomb, vagy sem, s hogy a keze véletlenül hová tévedt.

Mindent megtanult, amit az ittlétéből megtanulhatott. Megtanulta, hogy nyitva tartsa a szemét mindaddig, amíg pislognia kell, s ha akkor nem pislog, megfájdul a szeme. Ha még ezek után is kimereszti, a fájdalom mind élesebbé és élesebbé válik, s ha továbbra is nyitva tartja, akkor hirtelen megszűnik a fájdalom.

De túl sötét volt, nem tudta, hogy ezek után is lát-e még a szemével.

És megtanulta, hogy ha elég sokáig ül teljesen mozdulatlanul, akkor eleinte az is fáj, aztán egyszer csak nem fáj tovább. Akkor viszont moccanni sem szabad, egy iciri-picirit sem, mert az aztán sokkal jobban fáj, mint bármi más.

A teljes lendülettel pörgő búgócsiga egyenesen állva körbejár. Ha kicsikét lelassul, akkor megdől és imbolyog. Ha nagyon lelassul, akkor ide-oda kacsázik, mint Grenfell őrnagy a koktélpartik végén. És mielőtt végképp megállna, lefekszik, és illegve-billegve ide-oda ütődik. Aztán nem mozdul többé.

Ő is így pörgött abban a boldog időszakban, együtt az ikrekkel. Amikor anya hazajött, odabent nem mozgott többé a búgócsiga, csak állt és billegett. Amikor anya kiparancsolta az ágyból, ő is erősen ingadozott. És aztán elbújt ide, de akkor már az a belső búgócsiga ott hevert felbukva, oldalára dőlve. Nem pörög többé, de nem is akar.

Figyelni kezdte, milyen hosszan tudja visszatartani a lélegzetét. Nem úgy, hogy először vett egy nagy levegőt, inkább apránként, mind lassabban és lassabban szívta tele a tüdejét, s közben kihagyott egy be-t, még jobban lelassított, és aztán kihagyott egy ki-t. A végén odáig vitte, hogy a kihagyások hosszabbak voltak, mint a lélegzetvételek.

A szél meglebbentette a szoknyáját. Csak a mozgást észlelte, azt is messziről, olyasformán, mintha a szél s a lába között vékony párna volna.

Az erőtől elhagyott búgócsiga körbe-körbe forgott, peremével a földet súrolva, lassan, még lassabban, s végül megállt

...és visszafordult ellenkező irányba, de csak éppen hogy, és nem gyorsan, és megállt, kicsit visszament; ahhoz, hogy valami forogjon, túl sötét volt, egyébként se látta volna az ember, hogy forog-e, sőt még hallani sem lehetett ekkora sötétségben.

De akárhogyan is, mégiscsak forgott. Át a hasára, aztán a hátára, és a fájdalom összepréselte az orrlyukait, és színültig megtöltötte a gyomrát, mint amikor túl sok szódavizet iszik az ember. Már zihált fájdalmában, így lélegzett, ezzel a zihálással, és e lélegzés eszébe juttatta, hogy kicsoda is ő. Nem akarta, mégis újra átfordult, és akkor mintha apró állatkák futkostak volna az arcán. Erőtlenül viaskodott velük. Nem a képzelete játszott vele; rá kellett jönnie, hogy valóságosak, akár a valóság körülötte. Suttogtak, gügyörésztek. Fel akart ülni, mire a kis állatok a háta mögé futottak, és segítették. A feje előrebillent, s ruhája elején megérezte saját lélegzetének melegét. Az egyik kis állat megcirógatta az arcát, mire ő odakapott, és megfogta.

– Hohó! – mondta az állatka.

Most egy puha, kicsi és erős valami kezdett ficánkolni a másik oldalán, majd szorosan hozzábújt. Csupa lágyság volt, csupa elevenség, s azt mondta:

– Hihiii!

Akkor egy-egy karjával átölelte Bonnie-t és Beanie-t, és elsírta magát.

 

Egyed visszament, hogy kölcsönkérjen egy fejszét. Az ember oly sok mindent elkészíthet a puszta két kezével.

Az erdőből kilépve rögtön észrevette, mekkorát változott a gazdaság. Mintha az eddigi borús napok után hirtelen kiragyogott volna fölötte a nap. A színek kifényesedtek, a növényekből, a csűrből és a tűzhely felől szálló illatok megtisztultak, kiélesedtek, s a gabona úgy nyújtózott az ég felé, hogy majd kiszakadt a gyökere.

Prodd derék öreg vető-betakarító gépe ott dohogott, csörömpölt a lejtőn. Egyed az erdőszél vonalát követve lépkedett lefelé a dombon, s egyszer csak meglátta. A parlagföldet művelte éppen; úgy látszott, Prodd azt is munkába fogta. A kis traktort rákapcsolta egy többvasú ekére, amelyről egy kivételével minden ekevasat leszerelt. A jobb hátsó kerék túl közel futott a barázdához, beleesett, a föld betemette, amitől a gép leült a hátsó tengelyére, s bal hátsó kereke szabadon forgott. Prodd köveket vert be alája egy csákány nyelével. De nyomban el is dobta, mihelyt meglátta a közeledő Egyedet, s már futott is feléje, s az arca ragyogott. Két kézzel ragadta meg Egyed karját, s kutatva nézett az arcába, mint amikor lassan, a száját is mozgatva olvas egy könyvet az ember.

– Ember, már azt hittem, nem is látlak többé, amilyen hirtelen elmentél!

– Segítséget akarsz – mondta Egyed, a traktorra utalva.

Prodd félreértette a dolgot.

– Hisz nem is tudtad! – lelkendezett. – Csak azért jöttél vissza, hogy lásd, nem kell-e segítened valamiben! Ó, egész jól elboldogulok magam is, hidd el, Egyed. Nem mintha nem fogadnám szívesen. De mostanában kedvem van hozzá. Úgy értem, a munkához.

Egyed odament, és fölemelte a csákányt. A nyelével megdöfködte a köveket a kerék alatt.

– Indulj el – mondta.

– Nahát, ha a mama meglát! – kiáltotta Prodd. – Akárcsak a régi szép időkben. – Beszállt, beindította a traktort. Egyed hátul nekifeszítette a tarkóját, közben erősen markolta is két kézzel, és mihelyt a fogaskerekek egymásba illeszkedtek, fölemelte. A gép a magasba emelkedett, amennyire a hátsó rugók engedték, és még annál is magasabbra. Egyed hátradőlt. A kerék biztos támasztékra talált, a traktor pedig előrezökkent, föl a szilárd talajra.

Prodd kikecmergett a fülkéből, s a földről a törött cserepeket fölszedegető, a széleket egymáshoz illesztő ember ellenállhatatlan és fölösleges ténykedése mintáját követve hátraballagott, és belenézett a gödörbe.

– Régebben mindig azt mondtam – szólt vigyorogva –, hogy fogadok, te valamikor gazdálkodó voltál. De most már tudom. Hidraulikus emelő voltál.

Egyed nem mosolygott. Sohasem szokott mosolyogni. Prodd visszament az ekéhez, s Egyed segítségével visszaküszködte a horgot a traktorra.

– A ló csak összerogyott, s azzal vége is volt – magyarázta közben. – A traktorral semmi baj, de az ilyen baleseteket jó lenne valahogyan elkerülni. A fél életem azzal töltöm, hogy kiásom. Szeretnék másik lovat, de tudod... amíg Jack meg nem érkezik, minden fillért meg kell fogni. Talán azt gondolod, rosszulesik, hogy elvesztettem a lovat. – Fölnézett a házra, és elmosolyodott. – Nekem most semmi nem esik rosszul. Reggeliztél már?

– Igen.

– Azért csak gyere, harapj még valamit. Ismered mamát. Nem bocsátana meg nekünk, ha nem etethetne meg.

Visszamentek a házhoz, és amikor meglátta, mama szorosan magához ölelte Egyedet. Benne volt valami kis feszengő érzés. Fejszére volt szüksége. Ügy gondolta, az összes egyéb dolog már rendeződött.

– Ülj csak le ide, mindjárt hozok neked valami reggelit.

– Megmondtam – nézett nevető arccal az asszony után Prodd. Egyed is megnézte; vaskosabb volt, és boldog, mint macska a tehénistállóban. – Mit csinálsz mostanában, Egyed?

Egyed belenézett a férfi szemébe, valami válasz után kutatva.

– Dolgozom – mondta. – Odafönt – tette hozzá egy kézmozdulat kíséretében.

– Az erdőben?

– Igen.

– Mit csinálsz? – Látva, hogy Egyed vár még valamit, Prodd tovább kérdezősködött: – Elszegődtél? Nem? Hát akkor - csapdával vadászol?

– Csapdával – felelte Egyed, tudva, hogy ennyi elég is lesz.

Evett. Ültő helyéből belátott Jack szobájába. Az ágy meg volt vetve. Új volt az ágy odabent, nem sokkal nagyobb, mint az alkarja, tetőtől talpig halványkék, csupa fodor muszlinba bugyolálva.

Az evés végeztével aztán csak ültek mind az asztal körül, s jó ideig egyikőjük sem szólt. Egyed belenézett Prodd szemébe, s ott azt látta, hogy jó fiú ez, de nemigen való társaságba. A társaság fogalmat nem látta tisztán, .mindössze valami homályos vidámság, holmi beszélgetés- és nevetgélésfoszlányok kavargása képződött meg előtte. Ráismert benne ama számos hiányosságok egyikére, melyeket fölfedezett önmagában – mert inkább hiányosság volt ez, semmint alkalmatlanság. Olyan dolgok tartoztak ide, melyeket nem tud, és soha nem is fog tudni megcsinálni, így aztán elkérte Proddtól a fejszét, és kiment.

– Nem gondolod, hogy haragszik ránk? – kérdezte Proddné asszony, miközben aggodalmas arccal nézett Egyed után.

– Ő? – felélt a kérdésre kérdéssel Prodd. – Ha haragudna, nem jött volna vissza. Én is tartottam ettől egészen a mai napig. – Az ajtó felé indult, de visszafordult. – Hallod-e, ugye nem emelsz semmi nehezet?

 

Janie olyan lassan és figyelmesen olvasott, amennyire csak tőle telt. Nem hangosan, inkább csak kellő figyelemmel kellett olvasnia ahhoz, hogy az ikrek is megérthessék. Épp ahhoz a részhez ért, amikor a nő az oszlophoz kötözi a férfit, majd kiengedi a másikat, „vetélytársamat, víg szeretőjét”, a szekrényből, ahol bújtatta, és a kezébe adja a korbácsot. Janie ennél a résznél fölpillantott, s látta, hogy Bonnie eltűnt, Beanie pedig úgy tesz, mint egy kisegér, amelyik elbújik a hideg kandalló hamujába.

– Hiszen ti nem is figyeltek – mondta.

Á másikat akarjuk, azt, amelyikben a képek vannak, jött a néma üzenet.

– Kezd elegem lenni belőle – felelte Janie nyűgösen, de azért becsukta von Sacher-MasochBundás Vénuszát és letette az asztalra. – Ebben legalább volt valami történet – panaszkodott, útban a könyvespolc felé. A keresett kötet ott volt A puskám, mint a villámés A képes Iván Bloch kötetek között. Levette, és a kezében egyensúlyozva visszament a karszékhez. Bonnie már nem volt a kandallóban, ellenben ott állt a szék mellett. Beanie vele szemben, a túloldalon, ő mindig tudta, mi történik, akárhol volt is. Talán még jobban szerette ezt a könyvet, mint Bonnie.

Janie találomra ütötte fel valahol. Az ikrek lélegzetvisszafojtva, kimeredt szemmel hajoltak előre.

Olvasd.

– Jól van, na – mondta Janie. – „D34556. Függönyzsinór. Dupla behúzással. Két méter húsz centi hosszú. Kukoricasárga, burgundikék, vadászzöld és fehér színekben, 24,68 dollár. Rusztikus stílusú. Stuart vagy Argyll pléd, lásd az ill. Párja 4,92 dollár. D34...”

És újra boldogok voltak.

Boldogok voltak, amióta csak idejöttek, és annak előtte, abban a zaklatott időszakban is. Megtanulták, hogyan kell fölnyitni egy pótkocsis teherautó hátulsó ajtaját, és hogyan kell széna alatt mozdulatlanul feküdni, és Janie le tudta húzni a csipeszeket egy ruhaszárító kötélről, és az ikrek képesek voltak rá, hogy megjelenjenek egy szobában, például éjszaka egy boltban, és ki tudták nyitni belülről az ajtót, ha Janie nem boldogult a zárral, például kampós riglivel vagy egy tolózárral, amit nem elfordítani, hanem betolni kellett. De a legjobb, amit megtanultak, az volt, ahogy az ikrek magukra vonták a Janie-t üldözők figyelmét. Biztosak lehettek benne például, hogy ha a két kislány köveket hajigál az emeleti ablakokból, és a lábuk előtt felbukkanva elgáncsolja őket, és hipp-hopp, a vállukra ülve a nyakukba pisil, akkor képtelének lesznek Janie-t elkapni, aki csak úgy közönségesen iszkol előlük. Hohó.

És mind közül ezzel a házzal voltak a legboldogabbak. Sok-sok mérföldre volt mindentől és mindenkitől, és ide nem jött soha senki. Egy dombon állt a nagy ház, de olyan sűrű erdőben, hogy a létezéséről jóformán nem is lehetett tudni. Az út felőli oldalon nagy magas fal övezte, az erdő felőli oldalon meg egy nagy magas sövény, melyen csermely futott keresztül. Bonnie talált rá egy napon, amikor mindnyájan fáradtak voltak, s valahol az út mentén feküdtek le aludni. Bonnié előbb ébredt, és egymagában indult felfedezőútra. Megtalálta a sövényt, s addig ment mellette, mígnem meglátta a házat. Rettentő sok időbe telt, míg találtak rajta egy olyan nyílást, melyen át Janie is bejuthatott; bezzeg Beanie csak beugrott a patakba, ott, ahol a víz áttörte a sövényt, s bevitette magát vele. Temérdek könyv volt a legnagyobbik szobában, s egy csomó ócska takaró, amiket maguk köré csavarhattak, ha hideg volt. Odalent a sötét, hideg pincehelyiségekben ráakadtak vagy fél tucat doboznyi zöldségkonzervre meg néhány palack borra, amiket később sorra összetördöstek, mert az íze ugyan rossz volt, de remek illatot árasztottak. Odakint a ház mögött volt egy medence, amelyben sokkal mulatságosabb volt úszkálni, mint a fürdőszobában, ahol nem voltak ablakok. A bújócskázáshoz rengeteg alkalmas hely kínálkozott. Még egy olyan kis szoba is volt, melynek falaira rudakat és láncokat szereltek.

 

A fejszével sokkal gyorsabban haladt.

Ha nem sebesül meg, soha nem bukkan rá erre a helyre. Azokban az években, amikor az erdőket járta, olykor vakon bolyongva, soha nem esett ilyen csapdába. Most meg épp átlépett egy buckán, s a következő pillanatban meg már hat méter mélyen volt, egy szederbokorral álcázott, földdel kibélelt veremben. Fél szeme megsérült, és iszonyúan fájta bal könyöke.

Amikor aztán sikerült kivergődnie, alaposabban szemügyre vette a helyet. Egykor talán egy tavacska volt itt e domboldalban, melynek lábánál lepusztulófélben volt a talaj. A kis tónak mára híre sem maradt, csak a mélyedés árulkodott róla a domboldalban, melyet belülről sűrűn benőtt a növényzet, s még annál is sűrűbben kétoldalt, valamint elölről. A bucka, melyen az imént átlépett, a dombból kiemelkedve a mélyedés fölé nyúlt.

Volt idő, amikor Egyednek mit sem számított, emberek közelében van-e vagy sem. Most nem akart mást, mint hogy olyan tudjon lenni, amilyennek magát tudta – tudjon egyedül lenni. Csakhogy a farmon eltöltött nyolc év megváltoztatta az életmódját. Szüksége volt menedékre. És mentől tovább nézte ezt a búvóhelyet, sziklafal mennyezetét, két oldalsó földfalát, annál menedékszerűbbnek látta.

Eleinte csak amolyan kezdetleges műveleteket végzett el rajta. Úgy-ahogy megtisztította a bozóttól, hogy kényelmes fekvése legyen, egy-két bokrot meg azért irtott ki, hogy a szedertövis ne szurkálja agyon, amikor ki-be jár. Aztán esett az eső, csatornát kellett odabent vájnia, hogy a víz ne gyűljön össze, és akkor készítette fölébe azt a hevenyészett zsuptetőt is.

Az idő múlásával azonban mind több figyelmet szentelt a helynek. Újabb bokrokat húzott ki, s addig döngölte a földet, míg az sima padlattá nem vált. Eltakarította a köveket a mélyedés hátsó falából, s eközben fölfedezte, hogy egyes falrészeken kész polcok és kampók várják azt a kevéske holmit, amit el akart raktározni. El-eljárt zsákmányt szerezni a hegy lábánál elterülő gazdaságokba; mindig éjszaka ment, csak nagyon keveset vitt el egy-egy helyről, és ha tehette, ugyanarra a helyre nem tért vissza többé. Hozott répát, krumplit, háromcolos szegeket, szénakötöző zsineget, törött kalapácsot, öntöttvas fazekat. Egyszer talált egy oldal szalonnát – egy vágóhídi teherautóról esett le. Eldugta, s amikor visszament érte, látta, hogy egy hiúz már kikezdte, így jutott arra az elhatározásra, hogy falakat épít, s ezért ment vissza a fejszéért.

Fákat döntött ki, a legnagyobbakat, melyekkel a kidöntés után még el tudott bánni, és felvonszolta őket a domboldalba. Az első három elásásával körbekerítette a padlót, az oldalakra kerülőket pedig beillesztette a sziklába. Talált vörös agyagot, amely tőzegmohával összekeverve rovarálló habarcsot adott, ráadásul a nedvesség nem mállasztotta le. Megépítette a falakat, s készített egy ajtót is. Ablakokkal nem vesződött; mindkét oldalon egyszerűen kihagyott egyméternyi habarcsot hat rönk között, ha pedig zárva akarta tartani, közéjük ékelte az általa nyesett hosszú vesszőket.

Az első tűzhelye indián módra készült, odakint, majdnem a zárt térség közepén. A füst a tetőbe vágott lyukon át távozott. Odafent a magasban kampók álltak ki a sziklarepedésekből; jól érte a füst a rájuk akasztott húst, már ha volt olyan szerencséje, hogy meg tudta szerezni.

Épp a tűzhelyhez keresgélt odakint kőlapokat, amikor egy láthatatlan valami rángatni kezdte. Hátrahőkölt, mint aki megégette magát, visszahátrált egy fához, ahonnan aztán ide-oda szaglászott, mint a sarokba szorított jávorantilop.

Régóta tudatára ébredt már annak, hogy bizonyos belső érzékenységgel rendelkezik a kisgyerekek (számára) haszontalan kommunikációja iránt. Az idők során sokat veszített belőle, s annál érzéketlenebbé vált, minél jobban elsajátította a beszédet.

De most valaki így kiáltott feléje – valaki, aki gyereknek „látszott”, pedig nem volt gyerek. És bár gyenge volt az, amit most érzett, a lényegét tekintve elviselhetetlenül ugyanaz volt. Ugyanaz az andalító, ugyanaz a gyámolításra szoruló, igen, csakhogy felidézte benne az ostorcsapás csípését, a megsemmisítő rúgások, a trágár kiabálás rémületét s azt a veszteséget, amelynél nagyobbat nem élt át még soha.

És látni nem lehetett semmit. Lassan ellépett a fától, és visszament a kőlaphoz, melyet félig már kiszabadított a földből. Még vagy félórát küszködött vele, szívósan, mint aki nem is hallja a hívó szót. De kudarcot vallott.

Kiegyenesedett, megrázta magát, s egy álomszerűvé vált világban elindult a hívás felé. Minél messzebbre ért, annál kevésbé tudott ellenállni neki, s annál inkább elmélyült a belőle áradó bűvölet. Már egy órája ment, nem kerülve ki semmit, amit átléphetett, vagy amin átgázolhatott, s végül, mint valami holdkóros, úgy érte el a minden növénytől megtisztított irtást. Ha csak egy kicsit is több tudatosságot engedélyez magának, a konfliktusok olyan pokla gerjed föl benne, amivel egy lépést sem tud továbbmenni. Vakon támolyogva ment egyenesen neki s bele a rőtes sövénybe, mely durván az arcába csapódott, épp a sebesült szeme fölött. Úgy állt ott a sövényhez simulva, belekapaszkodva, míg kitisztult a látása, csak aztán nézett körül, hogy hol is van voltaképpen, s ekkor elfogta a remegés.

Egy másodpercre tisztán és tudatosan felvillant benne a szándék: el erről a szörnyűséges helyről, el innen, és soha vissza nem térni ide! Még ott érezte magán az értelem eme érintését, de már hallotta a patakot, s már,fordult is feléje.

Ahol a patak és a sövény összetalálkozott, a víz alá merült, s a cölöpök lába felé vette az úlját. Igen, a nyílás még megvolt.

Átkukucskált a sövényen, de az ismerős magyal most még sűrűbb volt, mint valaha. Hallani – füllel semmit sem lehetett. De a hívás...

Éppúgy, mint az akkori, ez a kiáltás is éhség volt, és magányosság, és akarás. Csak abban különbözött, hogy mit akart. Azt mondta el szavak nélkül, hogy kicsit meg van riadva, és nagy súly nehezedik rá, és hogy ezt a terhet nagyon is a szívén viseli. Valójában ezt kérdezte: és ezentúl ki vigyáz rám?

Lehet, hogy a hideg víz segített. Egyed agya váratlanul úgy kitisztult, mint még soha. Egy mély lélegzettel lebukott. Amikor megállt, és fölemelte a fejét, már a túloldalon volt. Feszülten figyelt, aztán hasra fordult, csak az orra emelkedett ki a vízből. A könyökén lopakodott előre nagy óvatosan, mígnem kiláthatott a boltozat alól.

A parton egy szakadt gyapjúruhát viselő kislányt látott. Olyan hatévesformát. Határozott vonású, nem gyerekes arca elkínzott volt és rettentően aggodalmas. És ha Egyed azt hitte, kellőképpen óvatos volt, hát nagyon tévedett. A kislány tekintete egyenesen rá szegeződött.

– Bonnie! – kiáltotta éles hangon. Semmi sem történt.

Egyed nem mozdult. A kislány továbbra is őt nézte, s az arca továbbra is aggodalmas volt. A férfi két dologra jött rá: hogy legfőképpen ez az aggodalom áradt a kislány hívásából; másrészt, hogy bár a gyerek résen áll, őt mégsem tekinti annyira fontosnak, hogy a gondolatai elterelődjenek.

A férfi életében először érezte a dühnek és a mulatságnak azt az eleven, fűszeres vegyülékét, amit sértődöttségnek neveznek. Ezt valami roppant nagy megkönnyebbüléshullám követte, ahhoz fogható, mint amit akkor erezne az ember, ha negyven év után végre letehetné húszkilós csomagját. Nem is tudta... nem is tudta, mekkora terhet cipel!

És ezzel el is múlt az az újra föltámadt ösztön. Visszamerült a múltba a korbács s az üvöltés, a varázslat s a veszteség – még emlékezett rájuk, de immár újra ott voltak, ahová tartoztak, hogy soha többé ne nyújthassák ki csupasz idegszálaikat a jelenbe, ahol él. Ebben a kiáltásban nem vér és érzelem örvénylett, csak egy éhes kölyök követelődzött cél nélkül.

Lebukott hát, s mint egy hatalmas, ösztövér rák, visszairamodott a sövény alá. A túlparton kikecmergett a patakból, hátat fordított a kiáltásnak, és visszatért a dolgához.

 

Amikor verítékben fürödve, vállán egy fél méter vastag kőkockával, visszatért az üregbe, már annyira elcsigázott volt, hogy megfeledkezett szokott óvatosságáról. A bozóton át szinte bezuhant az ajtó előtti kicsiny irtásra, s ott földbe gyökerezett a lába.

Egy apró, négyesztendősforma, meztelen gyerek kuporgott az ajtaja előtt.

Fölpillantott rá, s a szeme – de még a sötét bőrű arca is – mintha rákacsintott volna.

– Hihii! – mondta vidoran.

A férfi lebillentette a követ a válláról, le a földre. A lányka fölé hajolt, szinte fölébe tornyosult, elvéve tőle a világosságot s már-már viharral fenyegetve.

A gyereken azonban nyoma sem volt félelemnek. Már nem is nézett rá, mert egy répát kezdett rágcsálni nagy buzgalommal, körbe-körbe forgatva, mint valami mókus.

Most mintha mozdult volna valami a magasban. A rönkfal szellőzőréséből egy másik répa ereszkedett le. Mihelyt leért a földre, követte egy újabb.

– Hohó!

A férfi lenézett, és már két kislány volt ott.

Egyed e körülmények között csak egy, de igen értékes előny birtokában volt: esze ágában sem volt megkérdőjelezni az épelméjűségét vagy zavaros vitába szállni önmagával e kérdésről. Egyszerűen lehajolt, és fölnyalábolta az egyik gyereket. Ám amikor kiegyenesedett, a gyerek már nem volt ott.

A másik azonban ott volt. Elbűvölő vigyorral épp nekiesett egy újabb répának.

– Mit csinálsz? – kérdezte Egyed. A hangja érdes volt, s oly csikorgó, mint a süketnémáké. Megriasztotta vele a gyereket, aki abbahagyta az evést, és tátott szájjal bámult föl rá. Ez a száj tele volt répaforgáccsal, amitől leginkább égy kitárt ajtajú, jól megrakott kályhára hasonlított.

A férfi térdre ereszkedett. A gyerek szeme összekapcsolódott a szemével, azzal a szemmel, amely egy ízben öngyilkosságra szólított fel valakit, s amely sokszor tett erőszakot ösztönein, akik nem akartak enni adni neki. Most maga sem tudta, miért, de óvatos volt. Haragot, félelmet nem érzett, mindössze azt akarta, hogy a gyerek maradjon veszteg.

Amikor ezzel megvolt, kinyújtotta érte a kezét. A kislány erre hangosan kifújta a levegőt, amitől neki az orra, szeme tele lett nyálas répamorzsával, és eltűnt.

A férfi egész valóját ámulat töltötte el – ami már önmagában is különös volt, hiszen ritkán érdekelte bármi is annyira, hogy elámuljon rajta. Ennél csak az volt a különösebb, hogy az érzés leginkább a tiszteletteljes ámulatra hasonlított.

Fölegyenesedett, s hátát a rönkfalnak vetve fürkészte a kislányok nyomát. Meg is látta őket, amint ott álltak kéz a kézben mozdulatlanul, fölnéztek rá kíváncsi arcocskájukkal, szinte várva, hogy vajon mihez kezd most.

Egyszer, évekkel ezelőtt, futva igyekezett elkapni egy szarvast. Egyszer meg fölnyúlt, hogy egy fa tetejéről madarat szedjen le. Egyszer a folyóban alámerülve vett üldözőbe egy pisztrángot.

Egyszer.

Mert Egyed nem úgy volt megalkotva, hogy olyasmit kergessen, amiről tapasztalatból tudta, hogy nem érheti utol. Most lehajolt, fölvette a kockakövet, aztán félretolta az ajtót bezáró külső rudat, s a vállával benyomult a házba.

A követ beágyazta a tűz mellé, majd parazsat húzott rá. Erre tett néhány fadarabot, fújta, míg föl nem lobbant, akkor fölébe állította a zöldgally állványt, s ráakasztotta a vasfazekat. Az ajtóból mindvégig két kis villogó szemű kobak figyelte a ténykedését. Ő ügyet sem vetett rájuk.

A megnyúzott nyúl ott himbálódzott a magasban, a füstölőlyuk mellé akasztott kampón. Levette, négyfelé tépte, a hátát eltörte, s úgy dobta az egészet a fazékba. Az egyik falmélyedésből krumplit vett elő, meg néhány kősódarabot. A só is belement a fazékba, meg a fejszéje élével kettéhasított krumplik is. Nyúlt a répa után – valaki rájárt a répára.

Sarkon fordult, s összehúzott szemöldökkel nézett , az ajtó felé. A két fej kihátrált a látóteréből. Kintről halk, csipogó kuncogás hallatszott.

Egyed egy óráig hagyta fönt a fazekat a tűzön, közben megfente a fejszét, és seprűt készített magának, olyat, mint amilyen Proddné asszonyé volt. És látogatói lassan, centiméterről centiméterre visszaóvakodtak. Szemük a zubogó fazékra tapadt, s közben szaporán nyeldestek.

De ő csak tette a dolgát, rájuk se nézett. Ha közelebb ment, a gyerekek visszavonulták, de megint ott voltak, mihelyt a szoba túlsó végében akadt dolga; így nyomultak mind beljebb és beljebb. Ha hátráltak is, már nem olyan messzire, s ha előbbre merészkedtek, bátrabban tették – mígnem Egyed alkalmasnak találta a pillanatot, hogy becsapja az ajtót, és meg is tette.

A hirtelen támadt sötétségben felettébb hangosnak tűnt a fazék lassú zümmögése s a lángok halk sziszegése. Más hang nem is hallatszott. Egyed ott állt, hátát az ajtónak vetve, a szemét szorosan becsukva, hogy minél gyorsabban szokjá a sötétséget. Amikor aztán kinyitotta, elég volt a réseken csíkokban áttörő kinti fény s a tűz világa, hogy mindent lásson a szobában.

A kislányok eltűntek.

Fölrakta a belső rudat az ajtóra, és lassan körbejárta a szobát. Semmi.

Óvatosan megnyitotta, majd hirtelen szélesre tárta az ajtót. Nem voltak odakint sem.

Vállat vont. Elbiggyesztette az alsó ajkát, s csak azt kívánta, bár több répája lett volna. Félrehúzta a fazekat, hogy lehűljön, s ehessen, de addig is befejezte a fejsze élezését.

Aztán evett. Már az étkezést befejező ujjnyalogatásnál tartott, amikor erőteljes kopogás hallatszott az ajtón, ami annyira váratlanul érte, hogy valósággal ugrott egyet ültében.

Az a gyapjúruhás kislány állt az ajtóban. A haja simára fésülve, az arca tisztára mosva. Nagy büszkén tartott a kezében egy tárgyat, amely kézitáskának látszott, de amelyről a második pillantásra kiderült, hogy tikfából készült cigarettásdoboz.

– Jó estét – mondta a kislány. – Erre jártam, gondoltam, meglátogatlak. Ez a házad?

Egyed számára teljességgel felfoghatatlan volt, hogy bizonyos boszorkányok valaha így is koldulhattak ennivalót, így aztán továbbra is csak az ujjait nyalogatta, ámbár a szemét le nem vette volna a gyerek arcáról. A lány mögött, az ajtófélfa mögül kikukucskálva, egyszer csak felbukkant két korábbi látogatójának a feje is.

A lánynak előbb az orra, majd a szeme is rátalált a fazékra. Sóváran legeltette rajta a tekintetét. Hirtelenjében még ásított is.

– Bocsánat – szólt illedelmesen. Felnyitotta a cigarettásdoboz tetejét, kihúzott belőle egy fehér holmit, amit rögtön össze is hajtogatott, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy ne derüljön ki: egy nagyméretű férfizoknival paskolja meg a száját.

Egyed kinyúlt egy darab fa után, gondosan a tűzre tette, és újra leült. A lány beljebb lépett. A másik kettő is beiramodott, s most ott álltak, kétoldalt az ajtóban, akár az ólomkatonák. Az arcuk csupa izgalom, de ezúttal fel voltak öltözve. Az egyiken pamutból készült hosszú szárú női nadrág, az a fajta, amit azóta nem lehet látni, amióta az autóknál áttértek a kézikapcsolásos indításra. Fölért egészen a hónaljáig, s az övszalagba vágott lyukakba fűzött bolyhos zsinór két vége szolgált vállpántul. A másikon vastag pamuting vagy legalábbis annak felső harmada, mely szegetlenül, kirojtosodott szélben végződött a bokájánál.

A fehér gyerek, pontosan olyan arccal, ahogy egy hölgy vonulna a szoba túlsó végében lévő bonbonosdobozhoz, becserkészte a fazekat, s eközben halvány mosolyt küldött Egyed felé, s félig leeresztett szemhéjjal, hüvelyk- és mutatóujját lefelé fordítva, halkan megkérdezte:

– Szabad?

Egyed kinyújtotta egyik hosszú lábát, beakasztotta a fazék fülébe, s így elhalászva a lány elől, a kezébe vette azt. A lánnyal átellenben lerakta a padlóra, s csak ezután nézett rá faarccal.

– Kicsinyes, zsugori szemétláda vagy – közölte vele a gyerek.

Egyedet ez is tökéletesen hidegen hagyta. Az ilyen megjegyzések értelmüket vesztették, még mielőtt megtanulta volna, hogy tudomásul vegye, amit az emberek mondanak. Azóta meg nem volt kitéve efféléknek. Most üres arccal bámult a kislányra, és közelebb húzta magához a fazekat.

A gyerek szeme résre szűkült, arca kipirult. Váratlanul sírva fakadt.

– Kérlek – mondta –, éhes vagyok. Éhesek vagyunk. Minden elfogyott, ami a dobozokban volt. – A hangja cserbenhagyta, már csak suttogni tudott. – Kérlek – suttogta –, kérlek!

Egyed kőkemény arccal nézett rá. A lány végül bátortalanul lépett egyet feléje. A férfi az ölébe emelte s gyanakvón magához ölelte a fazekat. A lány ekkor elkiáltotta magát:

– Hát nem is kellene a te vacak... – de ekkor elcsuklott a hangja. Megfordult, s az ajtóhoz ment. A másik kettő kutatva nézett az arcába. Lerítt róluk a néma csalódottság; szavakkal sem küldhették volna több szemrehányást a fehér kislánynak. Hiszen az ő tiszte volt kettejük eltartása, s lám, cserbenhagyta őket – ezt hozta könyörtelenül a lány tudomására a kicsik arckifejezése.

A férfi ott ült, ölében a meleg fazékkal, s a nyitott ajtón át kinézett a sűrűsödő éjszakába. És ekkor hívatlanul-váratlanul egy kép jelent meg előtte: Proddné asszony, kezében egy gőzölgő tálon sült sonka, körülötte narancssárga pillantású, hibátlan szépségű tojások, s az asszony épp azt mondja: „Most pedig tüstént ülj le, s egyél pár falatot reggelire.” És ekkor valami érzelemféle – melynek meghatározására nem volt berendezkedve – kúszott fel lassan a hasi idegközpontjából, és megszorongatta a torkát.

Felhorkant, belenyúlt a fazékba, kihalászott egy fél krumplit, s már nyitotta is a száját, hogy bekapja. A keze azonban nem engedelmeskedett. Lehajtotta a fejét, nézte a krumplit, mintha nem ismerne rá, vagy nem tudná, mire való.

Újból horkantott egyet, visszadobta a krumplit a fazékba, azt lecsapta a földre, és felugrott. Kezét kétoldalt megtámasztotta az ajtó mellett, s elkiáltotta magát színtelen, kopogós bádoghangján:

– Várj!

 

 

Már rég le kellett volna törni a kukoricát. A nagy része még lábon állt, de itt-ott törötten, sárgán feküdtek a szárak, hangyakatonák kutatták át őket, s iramodtak el sietve a jó hírrel. Kint a parlagföldön elhagyottan, megrekedve állt a teherautó, mögötte a vetőgép előrebillenve a horogra, s a földre csörgött belőle az őszi búza. Odafönt a házon nem füstölgött a kémény, s az istálló csáléra ferdült fél ajtaja meg-meglódulva, kongó tapssal köszöntötte a nyomort.

Egyed a kaptatón fölfelé haladva mind közelebb ért a házhoz. Prodd a tornácon üldögélt, a csúszdán, melyen már nem csúsztathattak le semmit, mert az egyik talplánc elszakadt. A szemét ugyan nem csukta be, ámbár inkább csukva volt, mint nyitva.

– Aggyisten – mondta Egyed.

Prodd megmoccant, belebámult Egyed arcába, de nem adta jelét, hogy fölismerte volna. Tekintete lesiklott róla, kiegyenesedett ültében, majd céltalanul végigtapogatta a mellét, megtalálta a nadrágtartója egyik pántját, meghúzta, aztán egy csattanással visszaengedte. Zavart kifejezés vonult át az arcán, majd eltűnt róla. Megint fölnézett Egyedre, aki érezte, hogyan tér vissza lassanként az öntudat a gazdába, valahogy úgy, ahogy a kávé szivárog fölfelé a kockacukorban.

– Nahát, Egyed, fiam! – szólt Prodd. A régi szavak voltak, csak a színük emlékeztetett a törött szénavillára. Sugárzó arccal állt föl, Egyed elé lépett, már emelte az öklét, hogy belebokszoljon Egyed karjába, de addigra elfelejtette, mit akart. Az ököl még ott lebegett egy pillanatig, aztán tehetetlenül lehanyatlott.

– Le kéne törni a kukoricát – mondta Egyed.

– Igen, igen, tudom – felelte, vagy inkább sóhajtotta Prodd. – Majd megcsinálom. Elboldogulok vele valahogy, így vagy úgy, de a fagyig végzek vele. Nem mulasztottam el még egy fejést se – tette hozzá halovány büszkeséggel.

Egyed benézett az ajtó négyszögén, s életében először piszoktól ragadó edényeket és hatalmas legyeket látott a konyhában.

– A baba... – derengett föl benne.

– Ó, igen. Derék kis fickó, akárcsak mi... – Láthatóan megint elfelejtette. A szavak lelassultak s ott lebegtek a levegőben, mint az imént az ökle. – Mama! – rikkantotta hirtelen – Készíts a fiúnak harapnivalót! – Aztán zavartan fordult Egyedhez. – Amoda van – mondta, s mutatta az irányt. – Ha elég nagyot kiáltasz, talán meghallja. Talán.

Egyed arrafelé nézett, amerre Prodd mutatta, de nem látott semmit. Elkapta Prodd tekintetét, s egy villanásnyi időre belemélyedt. Még mielőtt olyan közel jutott volna, hogy be tudja azonosítani, amit ott talált, a puszta természetétől hevesen visszahőkölt. El is fordult nyomban.

– Visszahoztam a fejszét – mondta.

– Ó, nagyon helyes. Meg is tarthattad volna.

– Van már nekem is. Akarja, hogy behordjam a kukoricát?

Prodd ködös tekintettel bámult ki, a kukoricaföld felé.

– Soha még egy fejést se mulasztottam el – mondta. Egyed otthagyta, s kiment az istállóba sarlóért.

Látta, hogy a tehén megdöglött. Kiment a kukoricásba, s munkához látott. Később észrevette, hogy Prodd is ott van a sorban, ő is dolgozik, méghozzá kéményen.

Jócskán elmúlt dél, már majdnem mind letörték a kukoricát, amikor Prodd eltűnt a házban. Húsz perc múlva jött elő, kezében korsóval meg egy tálca szendviccsel. A száraz kenyér közt sózott marhahús volt, Egyed emlékezete szerint azokból a konzervekből, melyeket Proddné asszony a gyakorlatilag érintetlen „vésztartalék” polcon tárolt. A korsóban meleg limonádé volt, valamint döglött legyek. Egyed nem kérdezett semmit. A lóitató széíére kuporodtak, úgy ettek.

Később Egyed kiment a parlagföldre, s kiásta a teherautót. Prodd is kiért még idejében, hogy kivezesse. A nap hátralévő részét a vetésnek szentelték: Egyed töltötte a vetőgépet, s négyszer segített kiszabadítani a teherautót a maga ásta csapdákból. Amikor mindezzel megvoltak, behívta Proddot az istállóba, ahol aztán kerített egy kötelet a döglött tehén nyakába, s elvontatták az erdő szélére, amilyen közel csak mehettek a teherautóval. Amikor a végén bevitték az autót éjszakára, Prodd azt mondta:

– Azért csak hiányzik az a ló.

– Hiszen azt mondta, egyáltalán nem hiányzik – emlékeztette Egyed tapintatlanul.

– Most hiányzott. – Prodd magába fordult, s mosolyogva merengett a múlton. – Igen, engem a világon semmi sem zavart, tudod, hogy miért... – Egyedhez fordult, s mosolyogva folytatta: – Menjünk vissza a házba. – Visszafelé egész úton mosolygott.

Átvágtak a konyhán. A helyzet még rosszabb volt, mint kívülről látszott, még az óra is megállt. Prodd mosolyogva nyitotta ki Jack szobája ajtaját, s mosolyogva mondta:

– Nézz be, fiam. Menj csak be, és nézd meg.

Egyed bement, és belenézett a bölcsőbe. A muszlin szakadt volt, a világoskék pamutholmi nedves és büdös. A baba szeme olyan volt, mint a kárpitosszeg, a bőre pedig mustársárga. Koponyájára simuló haja mint a rövid, kékesfekete lószőr, és hangosan vette a levegőt.

Egyednek arcizma se rezdült. Elfordult, aztán csak állt a konyhában, nézte a csíkos pamutfüggöny egyik szárnyát, azt, amelyik a konyha padlóján hevert.

Prodd mosolyogva lépett ki Jack szobájából, s becsukta az ajtót.

– Tudod, az a szerencse, hogy ő nem Jack – mondta mosolyogva. – Mamának el kellett mennie, hogy megkeresse Jacket, igen, azt hiszem, így történt. Alább ő nem adhatja, nem lenne boldog; hát ezt te is tudhatod a magad esetéből. – A szája még szélesebb mosolyra húzódott. – Azt ott, odabent, a doktor mongol idiótának mondja. Hagyni kell úgy, ahogy van, megnő vagy háromszorosára, és aztán úgy is marad vagy harminc évig. Ha elvinnék valami városi specialistához kezelésre, még akár tízes méretűre is megnőne. Legalábbis a doktor így mondta – mesélte tovább mosolyogva. Most meg már nem áshatom el a földbe, nem igaz? Pedig tetszene a mamának, ha azt vesszük, hogy szerette a virágokat meg mindenfélét.

Túl sok volt a szó, némelyiket nehéz volt kihallani a széles és merev mosoly mögül. Egyed Prodd szemére szegezte a tekintetét.

Ki is találta pontosan, hogy mit akar Prodd – pedig ő maga nem is tudott róla. És sorra megtette ezeket.

Amikor végzett, Prodd-dal közösen kitakarították a konyhát, majd fogták a bölcsőt és elégették, csakúgy, mint a fehérneműsszekrényben fölhalmozott, régi lepedőkből nagy gonddal varrt pelenkákat és az új, zománcos, ovális fürdetőtálat, a celluloidcsörgőt, a kék nemezcipőcskéket a fehér bojtokkal, úgy, ahogy volt, áttetsző celofándobozában. Prodd vidáman integetett utána a verandáról.

– Csak várj, míg mama visszajön, úgy degeszre töm majd kukoricamáiéval, hogy a füled is kettéáll tőle!

– Szegeld meg az istállóajtót! – kiáltotta oda neki, érdes hangon Egyed. – Majd még jövök!

Fölbaktatott terhével a dombra, majd be az erdőbe. Zsibbadtan küszködött olyasféle gondolatokkal, melyek nem tudtak szavakká, képekké válni. A gyerekekről s rögtön utána Proddékról. Mert a Prodd házaspár, most már tudta, valami mássá változott azáltal, hogy őt befogadta. És ő egymagában szintén volt valami, ami más lett azután, hogy befogadta azokat a gyerekeket. Ma nem is kellett volna visszamennie Proddékhoz – de ebben a mostani állapotában meg kellett tennie. És ha úgy adódik, újból vissza fog menni.

Egyedül. Az egyedülálló Egyed egyedül van. Prodd most egyedül volt, és Janie is egyedül volt, és az ikrek, nos, ők ugyan ott voltak egymásnak, de azért csak olyanok voltak, mint egy egymagában élő tudathasadásos ember. Ami pedig őt, Egyedet illeti, ő továbbra is egyedül volt, s ezen a gyerekek ottléte sem változtatott.

Talán Prodd meg a felesége nem voltak egyedül. Erről ő nem tudhatott meg semmit. De sehol a világon nem akadt semmi, ami Egyedhez hasonlított volna, csak az, ami itt volt belül, őbenne. Tudod-e, hogy az egész világ kivetette Egyedet? Még a Prodd házaspár is, amikor arra került a sor. Janie-t is eltaszították, meg Janie szerint az ikreket is.

Hát, gondolta Egyed, ez, ha mulatságos módon is, de segít, hogy ráébredj, egyedül vagy.

 

Mire hazaért, az éjszakán már foltokat ejtett a nap, A térdével lökte be az ajtót, s belépett. Janie nyállal kevert sárral képeket festett egy ócska porcelántányérra. Az ikrek, mint rendesen, egy magasan lévő sziklamélyedésben ültek, s egymás közt sutyorogtak.

– Mi az? – ugrott föl Janie. – Mit hoztál?

Egyed óvatosan letette a padlóra. Akkor már az ikrek is ott álltak, két oldalról közrefogva a csomagot.

– Egy kisbaba – mondta Janie. Fölnézett Egyedre. Egy kisbaba?

Egyed bólintott. Janié újra megnézte.

– A legrondább kisbaba, amit életemben láttam.

– Ezzel most ne törődj – mondta Egyed. – Adj neki valamit enni.

– Mit?

– Nem tudom – válaszolta Egyed. – Te is majdnem kisbaba vagy. Tudnod kell.

– Honnan hoztad?

– Odaát egy gazdaságból.

– Emberrabló vagy – jelentette ki Janie. – Tudsz róla?

– Mi az, hogy emberrabló?

– Olyasvalaki, aki kisbabákat lop. Ha megtudják, idejön a rendőr, lelő téged, és beültet a villamosszékbe.

– Jó – mondta Egyed megkönnyebbülten –, mert nem fogják megtudni. Csak ő tud róla, de elintéztem, hogy elfelejtse. Ő az apja. A mamája meghalt, de ő erről nem tud. Azt hiszi, a felesége visszament Keletre. Egyre csak őt várja. Szóval etesd meg.

Levette a kiskabátját. A gyerekek túl meleget csináltak idebent. A baba mozdulatlanul, hangosan lélegezve feküdt, homályos gombszeme nyitva volt. Janie ott állt a tűznél, s töprengve nézte a fazekat. Végül belemerítette a merőkanalat, s levest csurgatott egy konzervdobozba.

– Tej – mondta e ténykedése közben. – Tejet kell lopkodnod neki, Egyed. A kisbabák még a macskáknál is több tejet esznek.

– Jól van – felelte Egyed.

Az ikrek kétfelé kancsalítva figyelték, hogyan löttyinti bele Janie a levest a baba közönyös szájába.

– Eszik valamennyit – közölte Janie derűlátóan.

– Talán a fülén keresztül – jegyezte meg Egyed minden humor nélkül, pusztán a látottakra alapozva.

Janie az ingénél fogva félig ülő helyzetbe húzta a babát. Ettől aztán inkább a nyakába folyt, mint a fülébe, de azért kétségtelenül maradt valami a szájában is.

– Ó, talán nekem sikerül! – kiáltott fel hirtelen Janie, mintha válaszolna valamire. Az ikrek kuncogva ugrándoztak le-föl. Janie kicsit elhúzta a baba szájától a bádogdobozt, és összehúzta a szemét. A baba nyomban fulladozni kezdett, és felköhögte a már lenyelt levest.

– Még nem jó, de majd megtanulom – jegyezte meg Janie. Félóráig egyfolytában próbálkozott. A kisbaba végül elaludt.

 

Egyik délután Egyed egy ideig csak figyelt, aztán lábujjával megbökdöste Janie-t.

– Mi folyik ott?

A kislány odanézett, és azt mondta:

– Beszélget velük.

Egyed elgondolkodott.

– Ezt én is tudtam régebben. Értettem a kisbabákat,

– Bonnie azt mondja, ezt tudja minden kisbaba, és te is voltál kisbaba, nem? Én ha tudtam is, elfelejtettem – tette hozzá. – Csak az ikreknél nem.

– Úgy értem – küszködött Egyed a szavakkal –, hogy amikor felnőtt voltam, értettem a kisbabákat.

– Akkor biztosan idióta voltál – szögezte le Janie határozottan. – Az idióták nem értik az embereket, ellenben értik a kisbabákat. Widdecombe úrnak, annak az embernek, akinél az ikrek éltek, egyszer volt egy idióta barátnője, ezt Bonnie-tól tudom.

– Állítólag Baba is valamilyen idióta – mondta Egyed.

– Igen, Beanie szerint egy másik fajta. Olyan, mint egy összeadógép.

– Mi az az összeadógép?

Janie túltett azon a határtalan türelmességen, amit az óvónője szokott színlelni.

– Az egy olyan tárgy, amelynek csak meg kell nyomnod a gombjait, és megadja neked a helyes választ.

Egyed csak ingatta a fejét.

– Tegyük fel – próbálkozott tovább Janie –, hogy van három cented meg négy cented meg öt cented még hét cented meg nyolc cented – mennyid van összesen?

Egyed reménytelen mozdulattal vonta fel a vállát.

– Na látod, ha van összeadógéped, akkor csak megnyomsz egy gombot, amire kettes van írva, meg egy másikat, amire hármas, meg az összes többinek megfelelő gombot, aztán meghúzol egy kart, és a gép megmondja neked, hogy mennyid van összesen. És mindig jót mond.

Egyed az egészet szépen elrendezte magában, aztán bólintott. Majd intett a Baba bölcsőjéül szolgáló narancsosrekesz felé meg az ikrek felé, akik szinte megbabonázva bámultak le Babára.

– Nincs is gombja, amit meg lehetne nyomni.

– Ez csak olyan képes beszéd volt – jelentette ki Janie fensőbbségesen. – Teszem fel, mondasz neki valamit, és aztán mondasz neki valami mást. Ő összerakja a két valamit, és aztán közli veled, hogy mi jött ki belőlük, pontosan úgy, ahogy az összeadógép csinálja a kettővel meg a...

– Jól van, de mik legyenek azok a valamik?

– Akármik. – A kislány összehúzott szemmel nézett rá. – Azért te is elég buta vagy, Egyed. Minden apróságot négyszer kell elmondanom neked. Figyelj, ha meg akarsz tudni valamit, mondd el nekem, én majd elmondom Babának, ő megkeresi a választ rá, elmondja az ikreknek, ők elmondják nekem, és én elmondom neked; na halljuk, mit akarsz tudni?

Egyed belebámult a tűzbe.

– Nem tudok semmiről, amit tudni akarnék.

– Hát azért biztos, hogy eszedbe jutott már egy csomó hülyeség, amit meg akartál kérdezni tőlem.

Egyed csak ült és gondolkodott, nem sértődött meg. Janie egy régi sebet piszkált a térdén, körös-körül zárójel alakú nyomokat hagyva benne a körmével.

– Mondjuk, van egy teherautóm – szólalt meg Egyed félóra múlva. – Mindig beragad a mezőn, feltépi még a földet is. Mondjuk, megcsinálnám olyanra, hogy többet ne akadjon el. Baba meg tud mondani nekem egy ilyen dolgot?

– Persze, már mondtam! – csattant föl Janie. Megfordult, s ránézett Babára, aki most is csak feküdt, mint mindig, s tompa tekintettel bámult fölfelé. Eltelt egy perc, s akkor a kislány az ikrekre nézett.

– Nem tudja, mi az a teherautó. Ha valamit kérdezni akarsz tőle, el kell magyaráznod minden részletet, hogy össze tudja rakni őket.

– Te viszont tudod, mi az a teherautó – felelte Egyed –, meg azt is, mit jelent az, hogy puha föld, és mi az, hogy beleragadni. Mondd el neki.

– Jól van, na – mondta Janie.

Újból végigcsinálta a gyakorlatot, leadta Babának, s fölvette az ikrektől. Végül elnevette magát.

– Azt mondja, máskor ne autózz a földeken, akkor majd nem ragadsz bele. Erre magad is rájöhettél volna, te fafej!

– És ha, tegyük fel, ott kell használnod az autót, akkor mi van? – makacskodott Egyed.

– Azt hiszed, egész éjszaka hülye kérdésekkel fogom nyaggatni?

– Jó. Szóval mégsem tud úgy válaszolni, ahogy állítottad.

– De tud! – Most, hogy kétségbe vonták a szavát, Janie elszántan látott neki a feladat végrehajtásának. A következő válasz így hangzott: – Szerelj föl rá hatalmas, széles kerekeket.

– És ha nincs rá pénzed, se időd, se megfelelő szerszámod?

– Akkor csináld úgy, hogy ott legyen igazán súlyos, ahol a föld kemény, s ott igazán könnyű, ahol puha, a kettő között meg nem számít.

Janie közel állt hozzá, hogy megtagadja a közreműködést, amikor Egyed mindenáron meg akarta tudni, hogy kell ezt megcsinálni a gyakorlatban, s majd szétvetette a türelmetlenség, amikor a férfi nem elégedett meg annyival, hogy köveket rakodjon ki-be az autóba. Janie felpanaszolta, hogy nem elég ez a hülyeség, de ráadásul Baba minden egyes betáplált adatot egyeztet minden korábban már betáplált adattal, és ezek után korrekt, ám senki által nem kért válaszokat ad, melyekben minden összetevőt – úgymint gumik, súly, leves, madárfészkek, babák, puha sár, kerékátmérők, szalma és a többi – figyelembe vett. Egyed konokul ragaszkodott az alapkérdéséhez, és aznap akkor jutottak végképp zsákutcába, amikor kiderült, hogy van megoldás, de nem közölhető, hacsak nem olyan tényekkel, melyeknek Egyed vagy Janie nincs birtokában. Janie azt mondta, ő úgy hallotta, mintha rádiócsövekről lett volna szó, mire Egyed a rákövetkező éjszakán behatolt egy rádiószerelő műhelybe, ahonnan ellopott egy egész ölrevaló szakirodalmat. Rendíthetetlenül, megállíthatatlanul nyomult előre, mígnem Janie feladta az ellenállást, mert sem ehhez, sem a kutatáshoz nem maradt több energiája. Napokig bújta az elemi elektromosságról és a rádióról szóló szövegeket, melyek ugyan neki semmit sem mondtak, Baba viszont szemmel láthatólag gyorsabban szívta őket magába, mintsem a kislány végezhetett volna tanulmányozásukkal.

És végül meglelték a pontos leírásokat: olyasmi volt ez, amit Egyed maga is el tudott készíteni, amiben a lényeg csak egy kis fogantyú volt, amit ha az ember megnyomott, a teherautó nehezebbé vált, ha meg meghúzta, akkor könnyebbé; és egy hasonlóképpen egyszerű tartozékkal növelni lehetett az első kerekek erejét – Baba szerint ez volt a dolog sine qua nonja.

Egyed tehát e félbarlang-félkunyhóban, melyben középen füstölgött a tűz, s a felfelé irányuló légáramban lassan forgott rajta a hús, két néma kiskölyök, egy mongoloid csecsemő s egy éles nyelvű gyerek (aki látszólag megvetette, ám cserben sosem hagyta) segítségével elkészítette az eszközt. Nem mintha maga a dolog különösebben érdekelte volna, vagy az alapelvek megértésére vágyott volna (amelyek most és a jövőben mindig is meghaladják a felfogóképességét), hanem egyszerűen csak azért mert egy öregember – aki megtanította valami megnevezhetetlenre – megtébolyult a gyásztól, de dolgoznia kellett, s nem tudott magának lovat vásárolni.

 

Végiggyalogolta vele majdnem az egész éjszakát, s a hajnali szürkületben beszerelte. Az a gondolat, hogy valami „örömteli meglepetést” szerezzen, végtelenül messze volt tőle, holott végeredményben mégiscsak erről volt szó. El akart vele készülni, mire kezdetét veszi a mindennapos munka, már csak azért is, hogy ne kelljen arra vesztegetnie az időt, hogy meghallgassa a körülötte toporgó öregember kérdéseit, melyekre amúgy sem tud válaszolni.

A teherautó ott vesztegelt a mezőn. Egyed letekerte a nyakából s a válláról a szerkezetet, s hozzálátott, hogy a Babából kiszedett utasítások pontos betartásával beszerelje. Nem sok tennivalója volt. Vékony huzalt tekert kétszeresen kívül, a kuplungház köré, s az elülső rugókengyeleken át a sarukhoz vezette, úgy, hogy a kis kefék érintsék az első kerekek belsejét; ez volt az elsőkerék-meghajtás. Ezután következett a kis doboz a négy ezüstözött kábelével, melyeta kormányrúdhoz erősített, a kábelek pedig elvezettek az alváz négy sarkához.

Akkor beszállt, s maga felé húzta a fogantyút. Az alváz csikorgóit, s a teherautó mintha lábujjhegyre emelkedett volna. Aztán előrenyomta a fogantyút. A teherautó úgy lehuppantotta első tengelyét és differenciálművét a szilárd talajra, hogy Egyednek még a feje is beleremegett. Ámulva nézte a kis dobozt meg a fogantyút, amit aztán visszaállított üres helyzetbe. Gondosan végignézte a műszerfalat, az autó saját műszereit: a pedálokat, a karokat, a rudakat, a gombokat. Felsóhajtott.

Szerette volna, ha legalább annyi esze van, amivel elvezethet egy teherautót.

Kiszállt, és fölbaktatott a dombra, a házhoz, hogy fölkeltse Proddot. Az öreg nem volt ott. A könnyű szélben szabadon lengett a konyhaajtó, kitört üvege ott hevert cserepekben a verandán. A mosogató alatt sárból készült darázsfészkeket látott. A levegőben érezni lehetett a mocskos kiszáradt padlódeszkák, a penész és az áporodott izzadság szagát. Amúgy viszonylag rend volt, nagyjából olyan, mint amikor ő és Prodd kitakarítottak a legutóbbi ittjártakor. A darázsfészkektől eltekintve csak egy új dolog volt, egy papírlap, melyet a négy sarkánál fogva kiszögeztek a falra. Telis-tele volt írva. Egyed, amilyen óvatosan csak tudta, levette, a konyhaasztalon kisimítgatta s kétszer is megforgatta. Aztán összehajtotta és zsebre tette. Akkor újra felsóhajtott.

Szerette volna, ha van annyi esze, hogy megtanulhatna olvasni.

Úgy hagyta el a házat, hogy vissza se nézett, csak bevette magát az erdőbe. Soha többé nem tért vissza. A teherautó meg ott maradt kint, lassan tönkrement a napon, egyre kevésbé bírt ellenállni a rozsdának, így esett szét apránként darabjaira a fényes, erős, idegen ezüstkábelek körül. Az atomos kötési energia lassú felszabadulása által fáradhatatlanul táplált szerkezet a szárny nélküli repülés gyakorlati megvalósítását jelentette, a szállítás, az anyagkezelés és a bolygóközi utazás új korszakának egyszerű kulcsát. A készítője egy féleszű volt; ő is csak azért szerelte föl a maga ostoba feje szerint, hogy pótoljon vele valami göthös lovat... aztán ott is hagyta, amint tompa agya megfeledkezett róla... a Föld első antigravitációs generátoráról!

 

A féleszű!

Kedves eggyed esztet most feltűszöm oda ahol mindenkép meglátod merén most elmék innét nem tom mér marattam eddigis ameddig marattam. Mama visszament keletre a pensilvanai Wmsportba és mán enek is jóideje és belefárattam a sok várásba. Elakartam adni a teherótót, hogy aval is segiccsem magamat az úton de anyira beleragatt hogy nem tom a városba vini hogy elaggyam. Így mos csak megyek amere látok és hoszú lessz az út mer ase tom meglelem e a Mamát a végin. A ház mijat ne bánkógy assziszem már amúgyis elegem volt belölle. És vigyél el amit csak akarsz ha akarsz eggyáltalán. Te jófijú vagy és jóbarát voltál isten véled míg újra látyuk egymást ha sor kerül rá isten álgyon öreg barátod

E. Prodd.

 

Egyed három hét alatt négyszer olvastatta fel magának a levelet Janie-vel, és minden egyes felolvasás mintha új elemmel gazdagította volna a bensejében lévő nyugtalan forrongást. A folyamat döntő része némán zajlott; bizonyos pontokon szüksége volt segítségre.

Hitte, hogy Prodd jelentette számára az egyetlen kapcsolatot önmagán kívül bármihez, és hogy a gyerekek csupán együtt tanyáztak vele az emberi nem peremének salakdombján. Prodd elvesztése – mert rendíthetetlen bizonyossággal tudta, hogy többé nem látja viszont az öregembert – azt jelentette, hogy magát az életet veszítette el. Vagy legalábbis mindazt, ami tudatos volt, amit irányítani lehetett, amiben része volt az együttműködésnek; mindazt, ami fölötte s túl volt azon, amit egy élő növény megtehet.

– Kérdezd meg Babát, mi az, hogy barát.

– Azt mondja, az, aki akkor is szeret téged, ha a kedvére való vagy, meg akkor is, ha nem.

De hiszen Prodd meg a felesége oly sok év után rögtön megszabadultak tőle, mihelyt az útjukban volt, s ez azt jelentette, hogy minden további nélkül megtették volna az első évben, a másodikban, az ötödikben egész idő alatt bármikor. Az ember nem tekintheti magát valami, valaki részének, ha az úgy gondolja, hogy ezt megteheti az emberrel. De hát barátok voltak... talán csak átmenetileg nem volt a kedvükre való, és mindvégig szerették őt.

– Kérdezd meg Babát, lehetsz-e igazán része annak, akit szeretsz.

– Azt mondja, csak ha szereted magadat.

Számára már évek óta a fix pont, a célpont az a dolog volt, ami ott történt vele a medence szélén. Ez volt az, amit meg kellett értenie. Ha azt megérti, akkor mindent megért. Mert egy másodpercre ott volt az a másik, és ott volt ő, meg köztük a folyó, őrök nélkül, korlátok nélkül – botlató nyelv nélkül, félreérthető gondolatok nélkül, semmi, semmi a világon, csak az az összeolvadás.

Mi volt ő akkor? Hogy is mondta Janie?

Idióta. Egy idióta.

Az idióta, mondta Janie, olyan felnőtt, aki csak a kisbabák néma beszédét érti. De akkor mi volt az a lény, akivel azon a rettenetes napon úgy össze tudott olvadni?

– Kérdezd meg Babát, micsoda az a felnőtt, aki beszélni tud úgy, mint a kisbabák.

– Azt mondja, az egy ártatlan.

Ő tehát egy idióta volt, aki megértette a néma suttogást, a lány pedig egy ártatlan, aki felnőtt létére tudott így beszélni.

– Kérdezd meg Babát, mi történik, ha egy idióta meg egy ártatlan közel kerülnek egymáshoz.

– Azt mondja, hogy ha meg is tudják érinteni egymást, akkor az ártatlan nem lesz többé ártatlan, az idióta pedig nem lesz többé idióta.

Akkor arra gondolt, a világon nincs gyönyörűbb, mint egy ártatlan. De nyomban fel is tette magának a kérdést: mi olyan gyönyörű egy ártatlanban? És a válasz majdnem olyan gyorsan megérkezett, mintha Baba adta volna: valójában a várakozás gyönyörű. A várakozás, hogy legyen vége az ártatlanságnak. És egy féleszű is várja, hogy vége szakadjon idiótaságának, ám ő eközben megmarad csúnyának, így a találkozás kinek-kinek a véget jelenti, és cserében összeolvadhatnak.

Egyed ekkor valami nagy-nagy örömet érzett valahol mélyen, legbelül. Mert ha ez igaz volt, akkor ő nemhogy tönkretett volna valamit, hanem inkább létrehozott... és amikor elvesztette, joggal érzett fájdalmat a veszteség fölött. Amikor Proddékat veszítette el, a fájdalom nem érte meg.

Mit csinálok? Mit csinálok? – kérdezte magától feldúltan. – így próbálok újból és újból rájönni, hogy ki vagyok, hogy hová tartozom... Vajon ez is a kivetettséghez tartozik, a szörnyléthez, a mássághoz?

– Kérdezd meg Babát, miféle emberek kutatják folyton, hogy kik ők, és hová tartoznak.

– Azt mondja, mindenfélék.

– És én akkor miféle vagyok? – suttogta Egyed.

– Miféle? – üvöltötte egy kerek perccel később.

– Fogd már be egy kicsit. Nem tudja magát kifejezni... aha... Na, megvan. Azt mondja, ő az agy, aki kiszámítja a dolgokat, én vagyok a test, az ikrek a kar és a láb, és te vagy a fej. Azt mondja, az „én” mindnyájunkat jelenti.

– Tartozom. Tartozom valahova. A részed vagyok, meg a te részed, meg a tiétek.

– A fej vagy, te hülye.

Egyed úgy érezte, mindjárt kiugrik a szíve a melléből. Egyenként végignézett mindnyájukon: a behajlítható és kinyújtható karokon, a törődést, gyógyítást igénylő testen, az agytalan, de tévedhetetlen számítógépen – és az egészet irányítani hivatott fejen.

– És felnövünk, Baba! Még csak most születtünk!

– Azt mondja, nem a te életedben. Azt mondja, egy ilyen fejjel nem. Gyakorlatilag bármitmegtehetünk, de nem fogunk. Azt mondja, megvagyunk, az igaz, csak ami vagyunk, az féleszű.

Egyszóval így ismerkedett meg magával Egyed; és mint az a maroknyi ember, aki már megtette ezt korábban, e csúcson ő is rátalált ama hegy robusztus lábára. 

 

 

F. Nagy Piroska fordítása