NYÁHU MASINÁJA
– Figyelem! Rendkívüli közlemény!
– Jack, mit ugrálsz annyit? Most is lehamuztad a…
– Iris, édesem, hadd hallgassam már meg...
– …először üstökösnek véltük, de most már valószínű, hogy nem az. Szeszélyes vonalban repül a sztratoszférában, s időnként leereszkedik egészen...
– Ne idegesíts mar, Jack! Nem veszed észre, hogy a rádió rabszolgája vagy? Bárcsak rám fordítanál ennyi figyelmet!
– Édesem, mindezt szívesen megbeszélem veled később, odafigyelek rád, és megteszek bármi mást, de most hadd hallgassam már meg ezt a közleményt, az isten szerelmére!
– …hívjuk a keleti part lakosságát, hogy figyeljék az említett tárgy közele...
– Iris, ne!
Katt!
– Hát én még egy ilyen önző, tapintatlan, részvétlen…
– Ebből elég, Jack Garry! Éppúgy az én rádióm is, mint a tiéd: és akkor zárom el, amikor akarom!
– És szabad érdeklődnöm, hogy miért éppen most támadt kedved elzárni?
– Először: ha ez a közlemény tényleg olyan fontos, még sokszor meg fogják ismételni. Másodszor: engem az egész nem érdekel, és nem látom be, miért kellene végighallgatnom. Te úgyis mindig csak olyasmit hallgatsz, amihez nekünk semmi közünk. Harmadszor és ez a legfontosabb: elzártam, mert kiabáltál velem!
– Én nem kiabáltam veled!
– De igen, kiabáltál! És most is kiabálsz!
– Mami! Papi!
– Jaj, Molly, szívecském, hát felébresztettünk?
– Szegény kis bogaram. Hol hagytad a papucsod?
– Nem fázom, papi. Mit mondtak a rádióban?
– Valamit láttak az égen, kis szívem. De nem hallottam végig.
– Megmondjam, mi volt az? Szerintem űrhajó!
– Látod. Jack? Ide vezet a te rengeteg úgynevezett sci-fid!
Ebben a pillanatban a tengerparti nyaraló felső emeletének mind a két szobája egyszerűen elrepült, mintha csak egy óriás ütötte volna le. Darabjai szétszóródtak a homokon.
A házban kialudtak a fények, és kintről valami különös kék sugárzás áradt be, amely bevilágította az egész tengerpartot.
– Jacky drágám, megsebesültél'?
– Mami, a papi vérzik!
– Jack drágám, mondjál már valamit! Az isten szerelmére. szólalj már meg!
– Ööö – nyögte Jack Garry engedelmesen, s erőlködve felült. Vakolat és fadarabok peregtek róla. A kezét a halántékára szorította, és megállapította: – Találatot kaptunk!
Vörös hajú felesége hisztérikusan fölkacagott:
– Nem hiszem, édesem. – Átölelte a férjét, a port lesöpörte a hajáról, majd a nyakát simogatta. – Én félek. Jack!
– Még hogy félsz! – Jack körülnézett a beszüremlő halvány fényben, majd karon ragadta Irist: – Az emelet! Eltűnt az emelet! – Nagy nehezen lábra állt. s ijedten mondta: – Molly szobája... Molly...
– Itt vagyok, papi, Ne szoríts már annyira!
– Ez aztán családi idill! – mondta remegő hangon Iris. – Lejövünk ide a tengerpartra ebbe az eldugott kis házikóba, hogy papi írhassa a szakcikkeit, mami meg kiszellőztesse az idegeit... se telefon, se mozi, most már háztető se. Jack, mondd, mi az ördög volt ez?
– Olyasmi, ami téged nem érdekel, amihez nekünk semmi közünk. Rémlik valami?
– Amiről a rádió beszélt?
– Hát, nem lennék meglepve. Jobb lesz, ha kimegyünk innen. Lehet, hogy ránk dől a ház, vagy kigyullad, vagy valami.
– És mi mind megdögölünk – tette hozzá Molly.
– Molly, hallgass! Iris, én körülnézek. Jobb lesz, ha keresek odakinn egy sátorhelyet, csak persze előbb találjam meg a sátrat.
– A sátrat? – ámuldozott Iris.
– Jaj de jó! – lelkendezett Molly.
– Vedd tudomásul, Jack Garry, hogy én itt nem fekszem sátorban. Van fogalmad arról, hányan fognak itt mindjárt nyüzsögni?
– Jó, jó. Csak gyerünk ki innen. Ha akarod, menj úszni vagy sétálni, mit bánom én. Vagy keresd meg valahol Molly szobáját, feküdj le ott.
– Én egyedül nem megyek ki innen.
Jack fölsóhajtott.
– Talán azt kellett volna kérnem, hogy maradj itt. Ilyen önfejű nővel még életemben nem találkoztam. Maradj nyugton, Molly!
– Én nem szóltam egy szót se!
Nyááuu!
– Nem te miákoltál ilyen keservesen?
– Nem én voltam, papi. Igazán nem!
Iris közbeszólt:
– Ha nem tudnám, hogy egy macskának ennél több esze van, azt mondanám, hogy beszorult egy a roncsok közé.
Vujjujjujjujjüjjnyáááuuuu!
– De borzasztó!
– Jack, ez nem macska!
Nyáu! Nnnnnny!
– Akármi legyen – állapította meg Jack –, ha így nyivákol, aligha lehet félelmetes.
Ötpercnyi keresés után sem találtak semmit, és a nyávogás sem ismétlődött meg. Garry visszatért a feleségéhez, aki éppen a kissé romos nappaliban állítgatta talpra a felborult asztalokat és a székeket.
– Nem találtam semmit.
– Jesszus!
– Mi az, Molly?
Molly kint állt a bokrok között.
– Gyere, papi, de gyorsan!
Jack kisietett, mert megijesztette Molly hangja. A kislány a földbe gyökerezve állt, s mindkét öklét a szájába kapta. A lába előtt hevert egy ezüstszürke bőrű férfi, akinek eltört a karja, és nyilván ezért nyávogott.
– A parti őrség és a haditengerészet lefújta a riadót. A Panam egyik pilótája látta, amint a tárgy eltűnik a láthatáron, 18 mérföldre a New Jersey-i Normandy Beachtől. A környékről kapott beszámolók szerint nagyon lassan, sziszegő hanggal repült. Bár néha pár lábnyira megközelítette a talajt, eddig semmiféle kárt nem jelentettek. A nyomozás...
– Hallod ezt? – kérdezte Iris. – Még hogy semmiféle kár!
– Ja. Ja. De ez azt is jelenti, hogy senki más nem látta becsapódni, épp ezért nem is fogják itt keresni. Egyszóval nyugodtan lefekhetsz a sátorban is, senki sem fog meginterjúvolni.
– Még hogy lefeküdjek? Elment az eszed? Hát hogy aludjak nyugodtan, amikor itt fekszik ez a nyávogó szörnyeteg?
– De mami, nem fog bántani senkit! Beteg!
Nemsokára vidám tábortűz mellett ültek, amelyet törött tetődeszkákkal tápláltak. Jack különösebb baj nélkül fölverte a sátrat. Az ezüstszürke férfi az árnyékban aludt s időnként fel-felnyögött...
– Jó, jó, lehet, hogy nem is szörnyeteg. De az azért különös, hogy csak egy csont van az alsókarjában, nem?
– Hogy micsoda? Ez lehetetlen, szívem! Ellentmond a tudomány mai állásának! Ha ez így lenne: akkor gömbcsuklója kellene hogy legyen.
– Az van neki. Gömbcsuklója.
– Na, ezt látnom kell – mondta Jack. Kezébe vett egy elemlámpát, és odament az alvó alakhoz.
A fényben ezüstösen csillant a fekvő lény szeme. Volt benne valami különös. A pupillái a lámpa fényében zöldnek látszottak, nem feketének. Olyanok voltak, mint egy macskáéi. Jack visszafojtott lélegzettel pásztázott végig a lámpával a férfi testén. Élénk-kék, bő fürdőköpenyszerűség takarta sárga övvel. Az utóbbin volt egy csat, két darab sárga fémből, de rejtély volt, hogy ezeket mi tarthatja össze.
– Iris!
A felesége fölkelt és odament hozzá.
– Hagyd szegényt aludni!
– Iris, milyen színű köpeny volt ezen?
– Vörös, egy... jé, most meg kék!
– Az hát! Te Iris, mi az ördög lehet ez?
– Honnan tudjam? Szegényke talán elmenekült valahonnan, ahol...
– Ahol micsoda?
– Hát honnan tudjam? – kérdezte türelmetlenül Iris. – Kell lenni valami helynek, ahol az ilyeneket őrzik. Szegény kis nyomorék!
– Ez nem nyomorék, Iris. Csak különbözik tőlünk.
– Értem, mire gondolsz. Nem tudom, miért értem, de mondok én neked valamit. Azt hiszem, félnem kellene tőle, mert idegen és csúnya, de valahogy mégsem félek.
– Én sem.
– Molly, te csak menj lefeküdni!
– Nem manó?
– Lehet hogy az. De most menj ágyba, csibém, aztán reggel majd kifaggathatod, hol tartja a zsák aranyát.
. – Az jó lesz. – Molly pár lépés után megállt, és rajzolgatni kezdett a lábával a homokban. – Papiii!
– Tessék, kislányom.
– Holnap is alhatok sátorban?
– Ha jó leszel, igen.
– Papi nyilván arra gondol – mondta fagyosan Iris –, hogy ha nem leszel jó, megjavítja holnap a tetőt.
– Jó leszek – mondta Molly, és eltűnt a sátorban.
A szürke férfi felnyávogott.
– No, mi van, öreg?
A férfi a sínbe tett karját tapogatta.
– Fáj neki – állapította meg Iris. Letérdelt mellé, megfogta az ép karjának a csuklóját, és gyöngéden a teste mellé fektette. A teremtmény nem állt ellen, csak fájdalmasan nézett rá a bánatos macskaszemével.
– Hat ujja van – észrevételezte Jack. – Látod?
Ő is letérdelt a felesége mellé, és kézbe vette a lény csuklóját, majd nagyot füttyentett.
– Hűha! Ez tényleg gömbcsukló!
– Ne adjunk neki aszpirint?
– Nem is rossz ötlet... na, várj csak! Komolyan gondolod, hogy megtehetjük?
– Miért ne?
– Nem tudjuk, honnan jött. Nem tudjuk, milyen anyagra hogyan reagál a szervezete. Lehet, hogy a mi gyógyszereink neki csak ártanak.
– Hogy érted, hogy nem tudjuk, honnan jött?
– Iris, ne tettesd már magad! Még mindig azt akarod mondani, hogy ez valahonnan a Föld egy másik sarkából jött? – kérdezte Ingerülten Jack. – Te is tanultál egy kis anatómiát. Ne mondd nekem, hogy valaha is hallottál olyan földi lényről, amelyiknek ilyen csontja meg bőre lenne! Aztán ott van az a csat meg a ruhájának az anyaga... nem, nem. Dobd végre sutba az előítéleteidet és vedd észre az igazságot!
– De hát ilyesmi nincs is!
– Ezt mondták a japánok is Hirosimában, amikor a bomba felrobbant. Ezt mondták a korai léggömbök utasai, amikor meghallották, hogy valaki a levegőnél nehezebb fajsúlyú géppel akar a levegőbe szállni. Ezt mondták...
– Jól van, Jack. Tudom, mit akarsz mondani. Hogy megspóroljam neked a kiselőadást alvás helyett, szerényen rá szeretnék mutatni, hogy összes példáid világraszóló emberi találmányokra vonatkoznak. Mutass nekem akármilyen új műanyagot, akármilyen új gépet, elfogadom, még ha nem értem is, mert emberi. De ez, ez az ember vagy akármi...
– Értem én – felelte békülékenyen Jack. – Tudom, hogy rémisztő, mert idegen, mert a lelkünk mélyén mindentől félünk, ami idegen. Ezért vagyunk udvariasabbak, óvatosabbak az idegenekkel, mint a barátainkkal. Ezzel együtt nem gondolom, hogy aszpirint kellene adnunk neki.
– De hát úgy látszik, nyugodtan szívja ugyanazt a levegőt, amelyet mi. Izzad, beszél, mint mi. Legalábbis azt hiszem, hogy beszél.
– Mondasz valamit. Hát megpróbálhatjuk éppen, legfeljebb nem használ neki. De csak egyet adj be.
Iris előkeresett az elsősegélycsomagjából egy összecsukható poharat az ezüstbőrű ember mellé térdelt, fölemelte a fejét, a szájába tett egy aszpirint, majd odaillesztette a poharat is. A teremtmény mohón szürcsölte be a vizet, majd teljesen mozdulatlanná merevedett.
– Ajjaj! Ettől tartottam!
Iris a lény szívére tette a kezét.
– Jack!
– Mi van. szívem? Mi történt?
– Ne ijedj meg, él. Csak olyan furcsa... Nyúlj csak ide!
Jack az Irisé mellé tette a kezét. A lény szíve lassan, erőteljesen vert, mintegy nyolcat percenként De valahol alatta érezni lehetett egy másik szívverést is, amely hihetetlenül gyors volt, olyan percenként háromszázas.
– Valami rohama lehet – mondta Jack.
– Méghozzá két szívben egyszerre!
A férfi csakhamar fölemelte a fejét, és mindenféle furcsa hangokat hallatott. Huhogott, vijjogott, üvöltött. A szeme tágra nyílt, és furcsán megrebegett. Nyitott szájjal, teljesen mozdulatlanul feküdt, és csak gurgulázott és vinnyogott.
– Azt hiszem, elaludt – mondta Iris. – Remélem, nem ártottunk neki!
– Hát valamit csak csináltunk vele, de remélem, nem komoly. Mindenesetre úgy tűnik, hogy á karja már nem zavarja. És hát azon akartunk segíteni nem?
Iris egy párnát tett a férfi feje alá, és megérintette a matracot, amelyre fektették.
– Milyen szép bajsza van – mondta. – Mintha ezüstből lenne. Nagyon öregnek és bölcsnek látszik.
– Ja, mint egy bagoly. De most menjünk aludni.
Jack korán ébredt; azt álmodta, hogy katapultált egy repülő motorbicikliről egy esernyővel a kezében, amely estében nyalókává változott. Hegyes sziklán landolt, de olyan puhának érezte a lába alatt, mintha szivacsból lenne. Körülvette néhány sellő; mind Irisra hasonlítottak, és fogaskerék alakú kezük volt. Mégsem félt tőlük. Mosolyogva, igen jókedvűen tért magához.
Iris még aludt. Valahonnan kintről behallatszott Molly kacagása. A kislány fekhelye üresen állt. Jack papucsba bújt, és óvatosan, nehogy a feleségét felébressze, kimászott.
Molly a különös látogató mellett térdelt, aki leguggolt mellé, és éppen homokozott vele.
– Molly!
– Tessék, papi!
– Mit művelsz itt? Hát elfelejtetted, hogy eltört a karja?
– Ja, igen. Gondolod, hogy fáj neki?
– Nem tudom, de könnyen lehetséges – felelte Jack ingerülten. Odament az idegenhez, és megfogta az ép kezét.
A férfi felnézett és elmosolyodott. Mosolya igen megnyerő volt: elővillantotta hegyes, egymástól távol álló fogait.
– Liju nyáu nyodibu nyáhu – közölte barátságosan.
– Így hívják – mondta izgatottan Molly. Előrehajolt, és megrángatta a lény köpenyének az egyik ujját. – Nyáhu, figyelj! Nyáhu! – azzal magára mutatott.
– Molly – jelentette be Nyáhu. – Molly Girri.
– Látod, papi? – kérdezte Molly lelkesen. – Látod? – azzal az apjára mutatott: – Papi! Pa-pi!
– Pipi – kísérletezett Nyáhu.
– Nem, te buta! Papi!
– Mondom, hogy papi!
Jack el volt ragadtatva a fejleményektől, és magára mutatott:
– Dzsikk!
Jack megvizsgálta a sínt. Iris nagyon jó munkát végzett. Amikor rájött, hogy Nyáhunak csak egy karcsontja van kettő helyett, kettős sínbe tette. Jack elmosolyodott: Iris hiába tagadta elméletileg Nyáhunak még a puszta létezését is. a gyakorlatban tökéletesen alkalmazkodott anatómiájának különlegességeihez.
– Azt hiszem, csak kedves akar lenni – mondta a lányának Jack. – Ezért ha homokozni akarsz vele, biztosan nem utasítja vissza, még akkor se, ha fáj neki. De ne élj vissza ezzel, csibém.
– Nem fogok, papi.
Jack meggyújtotta a tüzet, csinált egy ágas fát, és mire Iris fölébredt, már vidáman forrt a víz a bográcsban.
– Lám, lám – mondta Iris –, milyen jól jön egy kis katasztrófa. Még reggelit is képes vagy csinálni. Mikor is voltál cserkész?
– Régen – felelte Jack. – No, anyus, átveszed?
– Anyus? Az átveszi. Hogy van a kis betegünk?
– Vagyogat. Már homokoztak is Mollyval. Megjegyzem, ma reggel ismét vörös a ruhája.
– És tudod már: honnan jött?
– Még nem kérdeztem. Majd ha megtanultam nyávogni, vagy ő beszélni. Molly már kiszedett belőle annyit, hogy Nyáhunak hívják. Ő engem Dzsikknek mond. De most lássuk a reggelit.
Míg Iris a tűz mellett foglalatoskodott, Jack szemügyre vette a házat. A helyzet nem is volt olyan katasztrofális, éppen, mert maga a ház sem volt építészeti remekmű. A két emeleti szoba nyilván csak ráépítés volt, sebbel-lobbal a masszívabb földszintre rárakva. Molly ágyának a kerete reménytelenül elgörbült, de a matrac és a rugók épen maradtak, mint ahogy az eredeti tető is. Nem is baj. hogy eltűnt az emelet: Ők ketten Irisszal elférnek a nappaliban, Molly ágyát meg leteríthetik a dolgozószobában. A garázsban volt szerszám és deszka is bőven, az idő napos volt és meleg, és
Jack Garry nem volt az az ember, aki visszariad egy kis ingyen munkától – feltéve, hogy nem írásról van szó.
– Nyáhuval mi legyen? – kérdezte Iris, átnyújtva egy adag ínycsiklandó szalonnás rántottát. – Nem gondolod, hogy újra rohamot kap. ha adunk neki enni?
– Nem tudom, de talán hadd kóstolja meg.
Nyáhu beszippantotta a kóstolót, és láthatóan várta a további adagot. Repetát is kért: de miután Iris nem volt hajlandó még egy adagot sütni, rávetette magát a lekváros pirítósra. Ha valami újat kóstolt, először rágicsálta egy kicsit, aztán kacsintott kettőt, és lenyelte. Egyedül a kávéval tett kivételt: az első korty után letette a csészét a földre, és lassan, óvatosan kiborította.
– Te tudsz beszélni vele? – kérdezte váratlanul Iris.
– Ő tud beszélni hozzám – felelte Molly.
– Hallottam én is – mondta Jack.
– Ja, én nem azt mondom – rázta a fejét Molly. – Abból a nyűszögésből nem értek semmit.
– Hát akkor miből?
– Nem is tudom, mami. De valahogy beszélget velem.
Jack és Iris összenéztek.
– Aha – mondta Iris. Jack a fejét rázta, aztán rámeredt a lányára, mintha még sosem látta volna. Nem tudott mit mondani, és fölkelt.
– Gondolod, hogy rendbe tudod szedni a házat? – kérdezte Iris.
– Hét persze – nevetett Jack. – Úgyse szeretted az emeleti szobák festését.
– Nem is értem, mi van velem – mondta Iris komoly képpel. – Ha ennek csak a töredéke esik meg velünk, talán meg is bolondultam volna. De az biztos, hogy összepakolok és hazamegyek, ha mondjuk, csak az egyik fal dőlt volna be, vagy egy kicsit kilyukadt volna a tető, vagy megjelenik ez az android vagy micsoda, és nem tesz kért semmiben. De így, együtt az egészet valahogy el tudom viselni.
– Ja, mert igazi nő vagy. A házsártos asszonyok mindig azért házsártosak, mert túl jó dolguk van.
– Na, most sipirc, mert a fejedhez vágom a serpenyőt! – fenyegetőzött Iris.
Jack engedelmesen elpárolgott.
Molly és Nyáhu a nyomába szegődött, amikor visszament a házhoz, és érdeklődve figyelték, amint fölmászik a létrán.
– Mit csinálsz, papi?
– Megjelölöm ennek a lyuknak a szélét, ahol a lépcső volt, de most már nem kell, mert beomlott a tető. Aztán szépen körbe akarom fűrészelni.
– Aha!
Jack egy darab faszénnel megjelölte a keresett részt, lenyeste a nagyobb szilánkokat egy fejszével, aztán kereste a fűrészt. de eszébe jutott, hogy az még a garázsban van. Lemászott, elment érte, visszamászott. Nekilátott fűrészelni.
– Miért nem ugrasz föl meg le?
– Na, ne hülyéskedj, Molly!
– Én nem hülyéskedem, Nyáhu kérdezi.
– Ja, hogy ő? Mondd meg neki, hogy próbálja meg maga.
Folytatta a munkát.
Pár perc múlva, amikor ismét lemászott pihenni, sehol sem látta Mollyt és Nyáhut. Nyilván elmentek a sátorhoz Iris körül lábatlankodni, gondolta, aztán folytatta a fűrészelést.
– Papi!
Papi fizikai munkától elszokott karja és válla ekkorra már iszonyúan sajgott. Az a fránya puhafa nem akarta az igazságot: mindig félrement meg elhajlott benne a fűrész. Jack türelmetlenül kérdezte:
– Mi kell?
– Nyáhu hív. Akar mutatni valamit.
– Ugyan mit? Most nincs időm játszadozni, Molly. Majd foglalkozom Nyáhuval, ha újra lesz tető a fejünk fölött.
– De erre neked van szükséged.
– Mire?
– Ami a fán van.
– Na jó. – Jack inkább lustaságból mászott le a létrán, mint kíváncsiságból.
Molly lent várta, de Nyáhut nem látta sehol,
– Hol van?
– A fánál – mondta Molly hangsúlyozott türelemmel, majd kézen fogta az apját. – Na gyere mér! Nincs olyan messze.
Megkerülték a házat, és átvágtak egy göröngyös földúton.
Amögött állt egy kidőlt fa. Jack megállt mellette, és a ház irányába nézett; látta, hogy innen odáig több fa is megsérült, amint az a valami repült egyenesen az ő háza felé, egyre ereszkedve, míg aztán föl nem emelkedett újra, és el nem tűnt – vajon hová?
Beljebb mentek a ligetbe. Jó tíz percig gyalogoltak, időnként át- meg átlépve lehullott ágakat, míg meg nem találták Nyáhut, aki a hátát egy fiatal juharfának támasztotta. Elmosolyodott, fölfelé mutatott egy fára, aztán a saját karjára, majd a földre, Jack kérdőn nézett rá.
– Leesett a fáról, és akkor törte el a kezét – közölte Molly.
– És ezt honnan tudod?
– Így volt, papi.
– Jó, ezt akkor tudjuk. És? Most már visszamehetek dolgozni?
– Azt akarja, hogy szedd le a fáról azt a valamit.
Jack fölnézett. Egy villás ágon, viszonylag közel a fa csúcsához, meglátott egy csillogó, mintegy másfél méteres rudat, egy-egy áramvonalas tartozékkal mindkét végén.
– Hát az meg micsoda?
– Nem tudom. Megmondta, de akkor sem tudom. Mindenesetre neked kell, mert... na, várjál csak… – ekkor Nyéhura nézett, aki mintha felborzolta volna a bajszát egy kicsit –, hogy ne kelljen létrára másznod.
– Molly, te honnan tudod mindezt?
– Mert megmondta. Papi, ne nézz már így, becsszóra nem tudom, hogy csinálja, de én értem, amit mond.
– Nem értem – mormogta Jack. – Egyáltalán, mi az a bigyó ott a fán, és mit akar vele? Talán hogy törjem el én is a karomat?
– Most nincs sötét.
– Ezt meg hogy érted?
Molly vállat vont:
– Nem tudom, kérdezd meg tőle.
– Ja: már értem. Azért esett le a fáról, mert sötét volt. És most úgy gondolja, hogy én nyugodtan fölmászhatok azért a micsodáért, mert látom, mit csinálok. Hát, elég hízelgő, ha azt hiszi, hogy én föl tudok odáig menni. Illetve nem is tudom: mit gondol, milyen közeli rokona vagyok a majmoknak?
– Most miről beszélsz, papi?
– Ne törődj vele. Miért akarja, hogy lehozzam azt a dolgot?
– Ööö... hát, hogy leugorhass a tetőről.
– Micsoda hülyeség! No, mindegy, azért én kíváncsi vagyok arra az izére. Miután az űrhajója elrepült, a ruháján kívül ez az egyetlen termék, amit magával hozott – azzal Jack nekilendült megmászni a fát.
A fa ingadozott-hajladozott a súlya alatt.
Egyszer lenézett, de azonnal eldöntötte, hogy ettől a továbbiakban tartózkodni fog. Fölpillantva látta, hogy hál’istennek, közel van mér a cél. Még följebb húzódzkodott, kinyújtózott, és így az ujja hegyével épp hogy elérte a tárgy szárát. Két gyűrű volt hozzáerősítve, a közepétől úgy harminc-harminc centi méternyi re, s ezek olyan tágak voltak, hogy az ember nyugodtan beléjük dughatta a karját.
Az egyik ilyen gyűrű akadt fönn egy ágon. Jack felhúzódzkodott állmagasságig – gyakorlatlan izmainak ez borzasztó megterhelést jelentett –, és fél kézzel kinyúlt.
Ez a félkezes húzódzkodás nem sikerült valami fényesen. Jack nem bírta tartani magát, a gyűrű viszont eltörte az ágat, amint ő ránehezedett. Máris vidáman recsegtek alatta az ágak, ahogy zuhant. Ráadásul jól rá is harapott a nyelvére. Miután végül sikérült megfognia Nyáhu holmiját, nem eresztette el akkor sem, amikor már kiszabadította. Jack felkészült a csonttörő földet érésre.
Eleinte valóban gyorsan zuhant, de aztán a bot, amelyet a kezében tartott, valahogyan fékezni kezdte az esést. Jack először arra gondolt, hogy valami csoda folytán talán ismét fönnakadt egy ágon – de nem. Jack szép lassan vitorlázott lefelé, akár a pitypang, egyszerűen csak lógott a rúdon, amely valami hihetetlen módon tartotta magát a levegőben. A két végén található áramvonalas alkatrészekből éles sivítás hallatszott. Jack lenézett, rájött, hogy nem lát semmit, kipislogta szeméből a verítéket, majd újra lenézett: Nyáhu boldogan vigyorgott rá, Molly tátott szájjal bámulta.
Minél közelebb ért a talajhoz, annál lassabban ereszkedett. Amikor a végtelennek tűnő vitorlázás után végre megérezte a lába alatt a biztonságos talajt, erőnek erejével kellett maga után húznia a rudat. Lassan engedett, akár egy örvényáramos fék. A két vége alatt száraz levelek táncoltak.
– Hű, papi, ez remek volt!
Jack nagyokat nyeldekelt, mert teljesen kiszáradt a torka, és érezte, hogyan csúszik vissza az üregébe a szeme.
– Ja, pompás – helyeselt fáradtan.
Nyáhu odalépett, elvette tőle a rudat, és leejtette. Tökéletesen vízszintes maradt, úgy ereszkedett le szép lassan a földre. Nyáhu a fára mutatott, és elvigyorodott.
– Tisztára, mint egy ejtőernyő! Hű, papi!
– Csak hagyd szépen békén! – mennydörögte Jack, aki már tudta, mi rejlik a másodszori „hű, papi"-ban. – Isten tudja, mi ez a bigyó. Még az is lehet, hogy elsül, vagy mi.
Jack némi félsszel nézegette a masinát. Most nyugodtan hevert a földön, a sziszegő hang elhallgatott. Nyáhu hirtelen lehajolt, és újra fölvette, majd fél kézzel magasan a feje fölé tartotta. Aztán fölhúzta a lábát, és függeszkedni kezdett a rúdon, amely méltóságteljesen leereszkedett vele az avarba. Amikor a kezébe vette, az áramvonalas végek ismét sivítani kezdtek.
– Hát ez tiszta őrület – mondta Jack. – Hadd nézzem! – A dolog úgy derékmagasságban lebegett éppen. Jack az egyik vége fölé hajolt: látta, hogy egy kerek rács van rajta. Az egyik kezét kinyújtotta, de Nyáhu megfogta a csuklóját, és a fejét csóválta. Nyilván veszélyes odanyúlni. Garry rá is jött, miért: a bot két végében nyilván valami apró léglökéses motor van elhelyezve Ha ezek a pici valamik elbírják egy ember súlyát, akkor az energia irtózatos lehet – elég ahhoz, hogy átlyukassza az ember tenyerét.
De vajon mivel működik? És hogyan alkalmazkodik a fölhasznált energia a magassághoz és a használója súlyához? Jack emlékezett rá, hogy amikor leesett vele a fa tetejéről, először gyorsan ereszkedett aztán egyre lassabban. Amikor pedig Nyáhu a feje fölé tartotta, azonnal felemelte a teljes súllyal. Hogyan? És egyáltalán: mitől olyan stabil? Miért nem fordul meg, és zuhan utasával együtt a földre?
Jack nyugtalan pillantást vetett Nyáhura. Most már biztos, hogy olyan helyről jött, ahol igen fejlett a tudomány. De vajon sikerül-e szerezni tőle akármilyen technikai információt: s ha igen, vajon meg fogja-e ő, Jack, érteni? No persze a jelek szerint Molly képes...
– Azt akarja, hogy menjünk vissza, és próbáld ki azt a dolgot a tetőn – riasztotta föl a gondolataiból Molly.
– Ugyan már, hogyan használhatnám?
Nyáhu azonnal kézbe kapta a rudat, felemelte, majd két karját átdugta a gyűrűkön, így a masina a vállán volt átvetve, akár egy vízhordó munkás rúdja. Nyáhu körülnézett, egy tisztás felé fordult, s alig hittek a szemüknek, de jó kilenc méter magasra felugrott, magas ívben előre vitorlázott, s vagy húsz méterrel odébb simán landolt.
Molly szólni se tudott a csodálkozástól, csak ugrált és tapsikolt. Garry is csak annyit tudott kinyögni:
– Na nem!
Nyáhu helyben maradt, megnyerően mosolygott rájuk, és bevárta, míg odaérnek hozzá. Akkor megint ugrott egy nagyot az út irányába.
– Most mit kezdjünk ezzel a figurával? – kérdezte Jack. – És kinek szóljunk róla, és mit mondjunk?
– Tartsuk meg, papi!
Jack kézen fogta a lányát, és engedelmesen kaptatott az ezüstszínű ugráló ember nyomában. Még hogy tartsák meg! Az nyilvánvaló, hogy más bolygón született, valamely számunkra elképzelhetetlenül fejlett civilizáció tagja, és bizonyára maga is tanult lény, különben hogyan vállalkozhatott volna elsőként egy ilyen nagy felfedező útra? Vajon miért küldték? Előőrsnek? Vagy elképzelhető, hogy fajtársai közül egyedül ő élt túl egy katasztrófát?
És vajon milyen messziről, honnan jött? A Marsról? A Venusról?
Nyáhut a háznál érték csak utol. Ott állt a létra mellett. Masinája mozdulatlanul feküdt a földön. Ő maga. Molly jojójával játszott elmélyülten. Amikor meglátta őket, eldobta a jojót, felvette a masinát, ismét belebújt és felugrott a háztetőre.
– Iii-ju! – rikkantotta boldogan: majd leugrott. A rúd olyan biztosan tartotta, hogy még hintázhatott is rajta leereszkedés közben.
– Ez mind nagyon szép – mondta Jack –, és látványos is. De nekem sajnos dolgoznom kell – azzal a létrához lépett.
Nyáhu karon fogta, és rövid szónoklatot tartott neki a maga nyelvén, majd átnyújtotta a rudat Jacknek.
– Azt akarja, hogy használd – tolmácsolt Molly.
– Kösz, inkább nem – felelte Jack, aki még nem felejtette el kínos leereszkedését a fáról. – Én már csak maradok a létránál.
Nyáhu ebbe nyilván nem törődött bele, mert kinyúlt és megbillentette a létrát, amely eldőlt. és közben csúnyán sípcsonton vágta Jacket.
– Azt hiszem, papi, jobb lenne, ha használnád a repülőbotot.
Jack Nyáhura nézett. Az arckifejezésében nem volt semmi fenyegető, sőt a maga módján egészen barátságosnak tűnt. De hét miért ne tegyen a kedvére? Elvégre a földön áll, ha a masina föl sem röppen, mi baj lehetne? Ha meg a háztető fölött mond csődöt, hát az sincs olyan szörnyű magasan.
Átfűzte karját a gyűrűkön. Nyáhu a tetőre mutatott, majd Jackre. és ugrást imitált. Jack mély lélegzetet vett, gondosan becélozta magának a tetőt, aztán – magában fohászkodva, hogy a masina ne működjék – ugrott egyet.
Egész közel ért a házhoz – igazság szerint túl közel is. Telibe találta az ereszt a lábával, épp azon a ponton, ahol már a létra is megütötte. Közben repült tovább, lebegni kezdett a tető fölött, majd ereszkedni. Egy pillanatra azt hitte, épp földet ér a tető túlsó szélén, de nem: kicsivel, de elhibázta, a lábát meg beverte – természetesen megint ugyanott – a túlsó ereszbe is Heves szitkozódások közepette landolt, pontosan Iris ruhás kosarában. Neje, aki teregetett éppen, hátrafordult.
– Jack, az isten szerelmére! Nem mész ki onnan? Nem látod, hogy a tiszta ruhán állsz azzal a mocskos... jesszusom!
Jack közben hátrafelé kilépett a ruhás kosárból, egyenesen rá Molly játék teherautójára, amelyen Iris a ruháskosarat kihúzta maga után. Az meglódult alatta, így aztán Jack ugrott egyet, és azonnal elrepült, át a házon – most nagyobb szerencsével, mint az előbb, mert baj nélkül landolt Nyáhu és Molly mellett
– Papi, úgy röpülsz már, mint egy madár! Most én, jóó?
– Ha az anyád tekintete azt jelenti, amire én gondolok, akkor végem van. Ehhez hozzá ne nyúlj! – mondta Jack, levetette a „repülőbotot", és még idejében tűnt el a házban, amint Iris fölbukkant a sarkon.
Hallotta Molly lelkes közlését: „Arra ment!”, így aztán a nappali romjain keresztül a bejárathoz rohant. Mikor a konyhaajtó bevágódott. ő már meg is kerülte a házat, Nyáhuhoz rohant, kikapta a kezéből a készüléket, belebújt, és már ugrott is. Ezúttal pontosan célzott.
Gyönyörűen átröpült a ház fölött, bár utána majdnem fönnakadt a szárítókötélen.
Mire Iris dühödten és lihegve odaért, ő már nagyban teregetett.
– Mondd – kérdezte vészjóslóan írisz –, elment az eszed?
– Csak segítek egy kicsit teregetni, szívem.
– És mi az ott a hátadon?
– Újabb bizonyítók arra, hogy a sci-fiben azért van valami – vetette oda foghegyről Jack. – Ez egy többszintes, háromdimenziós tömeg átalakító, ha úgy tetszik, emelőernyő. Segítségével úgy röpülök, miként a fecskemadár, távol a világ gondjaitól és a szép, ámde harcias, vörös hajú nőktől, legalábbis akkor, amikor szenvedélyük számomra kedvezőtlen irányba fordul.
– Ha így folytatod, Jack Garry, egy szép napon tövig kihúzom a nyelvedet, és csomót kötök rá – felelte Iris, majd elnevette magát.
Jack megkönnyebbülten fölsóhajtott, a feleségéhez lépett és megcsókolta.
– Ne haragudj rám, édesem! De őszintén szólva berezeltem, amikor ebbe a bigyóba csimpaszkodtam. Nem láttam a ruháskosarat, de ha látom, akkor sem tudtam volna kikerülni.
– De mi ez, Jack? Hogy működik?
– Nem tudom. Valami léglökés van a két végén. Akkor indul be, ha a föld felé húzzák. Hogy milyen energiával működik, arról fogalmam sincs. Azt hiszem, valahol levegőt szív be, és aztán kilöki a végeken. Ezek egyébként mindig lefelé mutatnak, függetlenül attól, merre fordítjuk a rudat.
– És honnan van?
– Egy fáról szedtem le. A Nyáhué. Ejtőernyőnek használta. De ahogy ereszkedett lefelé, az egyik karika ráakadt egy faágra, ő meg leesett, és így törte el a karját.
– Tényleg, Jack, vele mit csinálunk?
– Ezen már én is gondolkoztam. Az biztos, hogy nem mutogathatjuk cirkuszban. Szerintem biztos, hogy sokat tud, aminek az emberiség hasznát vehetné. Akár csak ez az egy masina forradalmi vívmány lenne a technikában! Én nyolcvanöt kiló vagyok. Mégis, amikor hirtelen ránehezedtem, azonnal felfogta a súlyomat. Nyáhu, ahogy elnézem, még nálam is nehezebb. Amikor a feje fölé emelte, egyszerűen csak felhúzódzkodott rajta. Hát. ha erre képes ez a szerkezet, egy nagyobb változata fönn tudna tartani egy egész repülőgépet is. Vagy ha ez valamiért kivihetetlen, ezek a pici motorok elhajtanának egy turbinát.
– Mosni lehet velük? – kérdezte epésen Iris.
– Miért ne? Ez a dolog könnyű, hordozható, sokkal több energia van benne, mint amennyit szemre elraktározhatna: hát persze hogy mosni is tud! Meg generátort működtetni, autót hajtani, meg… te Iris, mondd, mit kell csinálni, ha az ember egy ilyen nagy dologra jött rá?
– Telefonálni egy újságnak, gondolom.
– Ja, hogy idecsődüljenek százezren, és szaglásszanak és nyomozzanak? Azt nem!
– Hát akkor szóljál Harry Zinssernek.
– Harrynek? Ezt épp te mondod? Azt hittem, nem kedveled.
– Ezt sosem mondtam. Csak azt nem szeretem, amikor leültök a sarokba mulpitudinálls amputácíóról meg reaktáns debilitációról beszélgetni, én meg csak köthetek egyedül.
– Azt hiszem, drágám, igazad van. Harry tudni fogja, mit kell tenni. Már indulok is.
– Nono! És mi lesz azzal a lukkal a háztetőn? Nem azt mondtad, hogy éjszakára rendbe hozod? Ha most el mégy, nem érsz vissza sötétedésig.
Jack nagyot sóhajtott – annak a nyamvadt lyuknak a körbefűrészelését a pokolba kívánta –, és olyasmit mormogott, hogy az emberiség legnagyobb felfedezései mindig egy asszony szeszélye miatt váratnak magukra olyan sokáig.
Csak éppen azt felejtette el, hogy még mindig viseli Nyáhu masináját. Így aztán két lépés után felemelkedett és Iris nagy mulatságára ügyetlenül kalimpált a levegőben. Földet érve azonban most már nagy biztonsággal ugrott föl a háztetőre, vidámat rikkantva:
– Na, ezt csináld utánam a zongoralábaddal! – Ügyesen elhajolt mindattól amit Iris hozzávágott, majd munkához látott.
Fűrészelés közben valami lenti zajra lett figyelmes.
– Papiii! – meg: – Mrru illu!
– Na: mi van? – kérdezte, s letette a fűrészt.
– Dobd le Nyáhunak a repülőbotot!
Jack körülnézett, aztán úgy döntött, hogy ha minden kötél szakad, hát létra nélkül is le tud jutni. Ledobta a szerkentyűt, s az szép egyenletesen leereszkedett. Nyáhu elkapta, belebújt előbb a törött karjával – láthatóan nagyon vigyázott rá, de semmi jelét nem adta. hogy fájna neki – majd a másikkal, és Jack után ugrott a tetőre.
– Mit akarsz, öreg?
– Vupin ju vip!
– Rossz, hogy nem tudunk, beszélgetni, mi? – kérdezte Jack, aki képtelen volt rájönni, mit akar tőle az ezüstember.
Széttárta a karját, majd ismét fölvette a fűrészt, de Nyáhu kikapta a kezéből, és ledobta a tetőről, vigyázva, hogy el ne találja Mollyt. A kislány lábujjhegyre ágaskodott, hogy jobban lásson.
– Mit akarsz?
– Dilihju hidin – magyarázta Nyáhu. – Pintu di numinyu hi – azzal a masinájára mutatott, majd a tetőre.
– Azt akarod mondani, hogy hagyjam a tetőt a francba, és inkább röpüljek el? Azt hiszem, igazad van, de sajnos...
Nyáhu körkörös mozdulatot tett a karjával, majd ismét a tető.lyukára mutatott, aztán a szerkezet egyik végére.
– Nem értem – rázta a fejét Jack.
Nyáhu ezt már megértette, de láthatóan nagyon elcsodálkozott rajta.
Letérdelt, ép kezével megnyomott két kis gombot az egyik apró motoron, mire az kinyílt. Egy elég egyszerűnek tűnő kis alkatrész volt benne, nyilván a motor maga. Úgy látszott, semmilyen módon nincs odaerősítve. Nyáhu kivette és átadta Jacknek. Olyasféle volt és nagyjából akkora is, mint egy villanyborotva, az oldalán egy gombbal. Nyáhu erre a gombra mutatott, megfogta Jack kezét, és úgy fordította, hogy a szerkezet „borotvás" vége velük ellentétes irányba mutasson. Jack mindenre elszántan – ki tudja, hátha most jön á sci-fi írók számára oly kedves „vakító, perzselő, mindent elsöprő energiasugár"? – megnyomta a gombot. A készülék csöndesen sziszegett, és kényelmesen simult a tenyerébe.
– Ez eddig oké – állapította meg Jack –, de mit csináljak vele?
Nyáhu a Jack által megkezdett fú részelésre mutatott, majd ismét a „borotvára".
– Aha – esett le a tantusz Jacknek.
Lehajolt, a készüléket oda irányozta, ahol abbahagyta a fűrészelést, és megnyomta a gombot. A dolog ismét sziszegni kezdett, a tenyerébe simult, a fában, viszont megjelent egy vékony vonal. Tiszta vágás volt, feleolyan keskeny, mint a fűrészé, és teljesen egyenes – legalábbis nem volt nehéz egyenesben tartani. A vágás fölött finoman örvénylett a fűrészpor.
Nyáhu vigyorogva figyelte. Jack visszamosolygott rá: tudta, hogy Nyáhu most körülbelül úgy érezheti magát, mint ahogy ő érezne, ha megtanítana a fűrész használatára egy bennszülöttet, aki eddig bozótvágóval vágta a fát.
Amikor kész volt az egésszel, visszaadta a készüléket az ezüstembernek, és megveregette a vállát: – Nagyon köszönöm, Nyáhu.
– Dzsikk – felelte az, megfogta Jack nyakát, és kétszer megszorította.
– Ez nálatok a kézfogás? – morfondírozott Jack. Miért is ne? Valószínű, hogy minden civilizált faj ismer valamilyen kézzel végzett köszöntési formát. Eredetileg a kézfogásnak is volt Őse: a feltartott tenyér. Azt jelezték vele, hogy nincs fegyver az illetőnél. Az is könnyen lehet, hogy ez a nyakfogás is így fejlődött ki. Ha valakinek oda merem nyújtani a torkomat, az kétségtelenül a bizalom jele.
Nyáhu három gyors mozdulattal visszacsúsztatta a helyére a motort, fél kézzel a rúdba csimpaszkodott, majd lelépett a tetőről és levitorlázott. Aztán feldobta a rudat. Jack megdöbbenve tapasztalta, hogy ugyanúgy föl lehet hajítani, mint bármilyen közönséges földi tárgyat. Utánakapott, de az elsüvített mellette; aztán megállt a levegőben, és szép lassan leereszkedett hozzá.
Jack belebújt, és Nyáhu után ugrott.
Az ezüstember elkísérte Jacket a garázsig, ahol a deszkák álltak, Garry kiválasztott néhány egyhüvelykeset, és leterítette őket a garázs közepén, hogy megmérhesse: hány kell belőlük egy csapóajtóhoz, amellyel majd a lépcsőfeljáró fölöslegessé vált nyílását lefödi. Nyáhu nagy érdeklődéssel figyelte.
Jack kézbe vette a repülő botot, és megpróbálta kinyitni az áramvonalas motort, hogy hozzáférjen a vágó szerszámhoz, de sehogy sem boldogult vele. Pedig nyomta, tekerte, csavarta, böködte: mindhiába.
– Ikk, Dzsikk! – rikkantotta Nyáhu, elvette a szerkentyűt Jacktől, megnyomta a megfelelő helyen, hogy Jack kivehesse a vágó alkatrészt.
Garry gyorsan méretre vágta a szükséges deszkákat, miközben gunyoros pillantást vetett a falon függő kézi fűrészre. Aztán összeszögelte a léceket, eldolgozta a hegyes sarkokat, és elégedetten szemlélte a művét – egészen addig, amíg rá nem jött, ezt egyedül nemhogy a tetőre nem tudja fölvinni, hanem a házig sem. Ha Nyáhu keze nem tört volna el, nem lenne semmi baj: de így – tanácstalanul vakarta a fejét.
– Vigyed a repülőboton, papi!
– Ez meg hogy jutott eszedbe, kislányom?
– Nyáhu mondta... vagyis nem mondta, csak…
– Mollykám, tisztázzuk egyszer s mindenkorra: hogyan beszél hozzád Nyáhu?
– Igazán nem tudom, papi! Olyan, mintha eszembe jutna valami, amit mondott, de nem a szavak, hanem… nem tudom, na! Igazán nem tudom!
– Na, jó. Most mit mondott?
Molly Nyáhura nézett. Jack ismét megfigyelte, hogy az ezüstös bajusz mintha föl borzolódna kissé.
Molly megszólalt:
– Tedd rá az ajtót, amelyet most csináltál, a repülőbotra, és emeld föl. Akkor csak lassan fog leesni, és amíg esik, addig előrelökheted.
Jack egy darabig emésztette magában a dolgot, aztán fölfogta a tanács lényegét. A készüléket az ajtó alá csúsztatta. majd Nyáhuval kétoldalt megemelték ajtóstul. Nyáhu egyensúlyban tartotta, majd előretolta egészen a garázsajtón kívülre. Másodszor is nekiveselkedtek, s most már jó tiz méterrel odébb tolták. Jly módon könnyen elértek a házig, mialatt Molly vidáman ugrándozva követte őket, kérve, hogy tegyék föl őt is az ajtóra, s Nyáhu dicséretét zengte.
A célhoz érve Jack megkérdezte:
– No, ifjabb Einstein, most hogyan juttatjuk föl a tetőre?
Nyáhu kézbe vette Molly jojóját, és újra játszani kezdett vele; aztán elindult, és eltűnt a ház sarka mögött.
– Hé, most meg hova mész?
– Azt nem tudja, papi! Neked kell kisütnöd!
– Úgy érted, hogy idáig meg tudta oldani a dolgot, de ehhez már nem elég okos?
– Azt hiszem, igen, papi.
Jack Garry a fejét csóválta.
Idáig azt hitte, Nyáhu magasabb intelligenciával rendelkezik, mint mi, emberek, bár az természetesen lehetséges, hogy emebben okosabb, amabban meg nem. De az, hogy egy adott problémát ne vigyen végig, mégiscsak különös volt. Aki egy ilyen ötletes megoldást talál az ajtó elszállítására, hogy nem látja át, hogy ezzel még nincs megoldva a feladat? Esetleg a megoldás Nyáhunak olyan nyilvánvaló, hogy eszébe sem jut elmagyarázni?
Akárhogy is. Jack nem volt abban a helyzetben; hogy rálegyintsen a dologra. Visszaballagott a garázsba, és kihozott egy emelőcsigát. Ennek segítségével fölhúzta valahogy az ajtót az ereszig, a tetőre fölugorva, nagy üggyel-bajjal átfordította, és a helyére vonszolta.
Nyáhut szemmel láthatóan már nem érdekelte a dolog.
Úgy két óra múlva bukkant ismét elő, amikor Jack már az utolsó simításokat végezte az ajtón. Nyáhu vad rikkantásait hallva, letette a szerszámokat, és a repülőbottal leereszkedett a tetőről.
– Iris? Mi baj van?
– Én nem tudom: Jack.
Garry a bejárathoz sietett, ahol Nyáhu a földön feküdt, és éppen valami rohama lehetett. A hátát nagy ívben megfeszítette, sarkát a földbe fúrta; hihetetlenül feszes hídba ment át úgy, hogy a sarkára és a homlokára támaszkodott. Ép kezével a földet verte, míg a másik ernyedten lógott. Az ajka rángatózott, miközben szívet tépően huhogott. Úgy tűnt, belégzéskor ezt ugyanolyan hangosan tudja művelni, mint kilégzéskor. Molly ott állt mellette, és lenyűgözve bámulta. Mosolygott. Jack letérdelt a vonagló Nyáhu mellé, és megpróbálta megfékezni a rángatózását.
– Molly, ne nevesd ki szegényt!
– Nem nevetem ki. Ő is örül. Nevet, mert jól érzi magát.
– Iris, te sem tudod, mi lelte szegény fickót?
– Csak annyit tudok, hogy megint bevett egy kis aszpirint.
– Négyet – pontosított Molly. – Imádja az aszpirint.
– Most mit tegyünk, Jack?
– Nem tudom, drágám – felelte gondterhelten Jack. – Szerintem várjuk meg, amíg. elmúlik. Isten tudja, mi történne, ha még nyugtatót is adnánk neki.
A roham alábbhagyott, majd elmúlt, s Nyáhu mozdulatlanná merevedett. Jack a szívére tette a kezét, s megint érezte a különös kettős dobogást.
– Ez kifújt – közölte.
– Dehogy, papi – mondta nyugodtan Molly. – Csak álmokat lát.
– Álmokat?
– Egy olyan hely, ahol sárga az ég – mondta Molly. Jack fölnézett, és látta, hogy a lányának csukva van a szeme. – Egy csomó Nyáhu van. Százan és százan, és nagyon nagyok. Akkorák, mint Mister Throndyke (ez egy ismerősük volt a városban, egy szerkesztő, aki jó 195 centi magas volt). Kerek házak és repülők, de a szárnyuk helyén bot van.
– Molly, ne beszélj hülyeségeket! – szólt rá az anyja: de Jack elhallgattatta:
– Mondd csak tovább, kicsim!
– Egy hely, egy szoba. Ez egy… nem tudom, mi ez. Nyáhu ott van, és még sokan vannak. Sorokban állnak. Van közöttük egy nagyobb, akin sárga kalap van. Ö állítja őket sorba. Itt van Nyáhu. Kilépett a sorból. Kiugrik az ablakon egy repülőbottal.
Aztán csend. Nyáhu felnyögött.
– Nincs tovább?
– De, papi, várjál! Az egész olyan... összevissza. Most van valami, olyan, mint egy tengeralattjáró. Csak a földön áll, nem a vízben úszik. Az ajtaja nyitva van. Nyáhu bent van. Fogantyúk vannak, meg órák. Nyáhu meghúz egy fogantyút. Aztán… jaj, jaj! Ez fáj! – azzal Molly a halántékára szorította a kezét.
– Molly!
A kislány kinyitotta a szemét, és megnyugodva nézett az anyjára:
– Nincs semmi bajom, mami! Csak az álomban volt valami, ami fájt, de nem engem bántott. Valami tűz volt, meg egy álmos érzés, csak valahogy nagyobb. És fájt.
– Jack, ez még kárt tesz a gyerekben!
– Nem hinném.
– Én sem – felelte Iris, de rögtön hozzátette: – Csak azt tudnám, hogy ezt miért mondtam.
– Nyáhu alszik – jelentette be Molly.
– Már nem álmodik?
– Nem. Hű, ez furcsa volt!
– Na, gyerünk enni – mondta remegő hangon Iris. Megindultak a ház felé: Jack még visszanézett Nyáhura, aki boldogan mosolygott álmában. Elgondolkozott, vajon nem kellene-e ágyba fektetni, de végül is meleg az idő, Nyáhu meg a puha pázsiton fekszik, békében kell hagyni.
– Asztalhoz! – rendelkezett Iris.
Jack körülnézett.
– Hát, hallod, te csodákat műveltél itt – állapította meg elismerően. A lepergett vakolat eltűnt, s a bútorokon védőhuzat díszelgett.
– Köszönöm – fogadta büszkén a bókot Iris.
Leültek a kártyaasztal mellé, és nekiestek a marhanyelves szendvicseknek.
– Jack!
– No?
– Mi volt ez az előbb, telepátia?
– Azt hiszem, olyasmi. Talán Zinsser tudja. Először el se fogja hinni.
– Még ma délután kimégy a reptérre?
– Naná. Lehet, hogy Nyáhut is magammal viszem.
– Na és mit szólnak majd az emberek? Mégsem mondhatod, hogy a külföldi nagybácsid!
– Ugyan már, nem lesz semmi gond. Szépen elüldögélnek majd Mollyval a hátsó ülésen, amíg rábeszélem Zinssert: hogy jöjjön ki megnézni.
– Tudod, hogy lehetetlen. Amikor a városban találkozunk vele, akkor más, mert szabadnapja van. De ha itt van kinn a reptéren, képtelen elszabadulni.
– Te Jack! Szerinted nem fogja bántani. Mollyt ez az alak?
– Ugyan már! Miért, aggódsz?
– Azt hiszem, igen. De nem Nyáhu miatt: hanem magam miatt. Az aggaszt, hogy miért nem aggódom jobban. Érted ezt?
Jack áthajolt az asztal fölött, és megcsókolta Irist.
– Hát persze. Semmi különös, csak a jó öreg anyai ösztön – kuncogott. – Nyáhu idegen, ezért tartasz tőle, ugyanakkor sérült és magatehetetlen, ezért fölötte is anyáskodni akarsz.
– Ebben lehet valami – töprengett Iris. – De hát ugyanolyan nagy és randa, mint te vagy és feltehetően még intelligensebb is nálad. Veled akkor miért nem anyáskodom soha?
– Még szép, hogy nem – mosolyodott el Jack. Kiitta a kávéját, és fölállt. – Nyomás, Molly, fejezd be, aztán mossál kezet és arcot! Én kimegyek, megnézem, mi van Nyáhuval.
– Szóval kimentek a reptérre? – kérdezte Iris.
– Ha Nyáhu megfelelő állapotban van, igen. Majd megesz a kíváncsiság, annyi mindent szeretnék tudni, és egyedül, már nem bírok előbbre jutni. Persze nem várom Zinssertől, hogy minden kérdésemre válaszoljon, de együtt biztosan többet ki tudunk okoskodni. Iris, te nem is tudod, mekkora dolog ez?
Gondolataiba mélyedve ment ki a kertbe, ahol Nyáhu elmélyülten tanulmányozott éppen egy hernyót.
– Nyáhu!
– Gyu?
– Mit szólnál egy kis kocsikázáshoz?
– Hubilili grissz. Dzsikk?
– Látom, nem nagyon érted te sem. Na gyere – mondta Jack. a garázs felé mutatva. Nyáhu rendkívül óvatosan letette a hernyót egy fűszálra, és fölállt; ebben a pillanatban iszonyú zaj hallatszott a garázsból. Egy pillanatig dermedjen álltak; aztán hallották Molly rettenetes sikoltozását.
Jack már rohant is.
– Mi van, Molly?
A kislány elhallgatott, mintha kikapcsolták volna hirtelen.
– Molly!
– Itt vagyok, papi – hallatszott a rendkívül halk felelet.
Molly az autó mellett állt. s remegő alsó ajkát bánatosan biggyesztette előre. Az autó orrával a garázs hátsó falába ékelődött.
– Papi, nem akartam! Csak segíteni akartam kihozni az autót a garázsból. Most megversz? Kérlek, papi, én nem...
– Csitt! – Molly azonnal elhallgatott. – Molly, az isten szerelmére, miért csináltad ezt! Tudod jól, hogy az indítóhoz nem szabad nyúlni!
– Azt játszottam, papi, hogy ez egy olyan tengeralattjáró, ami repül, mint amiben a Nyáhu...
– Aha – nyugtázta Jack a nehezen kibogozható közlést.
– Na, ide gyere! – szólt Mollyra szigorúan. Az jött is, de igen aprózva a lépést, csoszogva, kezét hátul összekulcsolva. – Azt tudod, ugye, hogy most el kellene fenekeljelek?
– Aha – felelte remegő hangon. – Azt hiszem, el kellene. De csak kettőször, jó, papi?
Jack alig bírta megállni, hogy ki ne törjön belőle a harsány nevetés. Elmosolyodott: hiába, nagy csibész ez a csaj.
– Na, ide figyelj – folytatta komolyságot erőltetve magára. Az autóra nézett: semmi vész, a régi horzsolásokhoz az újak nagyon is jól passzolnak, a garázsnak meg még inkább édes mindegy.
– Szerintem három fenekest érdemelsz. Majd hozzáadom a legközelebbi veréshez.
– Igen, papi – vette tudomásul Molly tágra nyílt szemmel.
Aztán bemászott a hátsó ülésre, és igyekezett nagyon kicsire és észrevétlenre összehúzni magát. Jack úgy-ahogy eltakarította a törmeléket, aztán kitolatott a garázsból.
Nyáhu kinn állt, betartva a jó három lépés távolságot, és tágra nyílt szemmel figyelte a fejleményeket.
– Na, gyere: szállj be! – intett neki Jack, de Nyáhu elhátrált.
– Nyáhu! – szólt rá Molly, kidugva hátul a fejét. Ez hatott: Nyáhu egy boldog „Jukk!" rikkantással máris Molly oldalán termett. Bemászott a kocsiba, és lekuporodott – Molly alig tudta nagy kacarászás közepette ülő helyzetbe ráncigálni. Jack megkerülte az autóval a házat, megállt, magához vette Nyáhu masináját, búcsúcsókot hintett Irisnak. majd megindult a repülőtér felé.
Háromnegyed óra múlva értek oda; az úton Molly nem győzte dicsérni a földi táj változatos szépségeit Nyáhunak. Az tágra nyílt szemmel, olykor nagyokat kacsintva, lenyűgözve hallgatta: Jack olykor megesküdött volna, hogy a gyereknek minden szavát érti. Időnként elismerően sikkantott, magyarázólag nyávogott, és kérdő hangsúllyal csipogott.
A repülőtér szélén Jack beszédet intézett hozzájuk:
– Namármost! Ti ketten itt maradtok egy ideig a kocsiban. Én bemegyek, megkeresem Zinsser bácsit, és. megkérem, hogy jöjjön ki megnézni Nyáhut. Molly, el tudod magyarázni neki, hogy nem szabad kiszállnia az autóból, nehogy meglássák? Tudod, ha találkozna valakivel, mindjárt kérdeznének egy csomó butaságot, és mi nem akarjuk, hogy zaklassák őt, nem igaz?
– Hát persze, papi. Megmondom neki. Nyáhu, figyelj! – szólt rá az ezüstemberre, majd merőn a szemébe nézett. Nyáhunak ismét mozogni kezdett a bajsza. – Jó leszel, ugye, és itt maradsz szépen?
– Dzsikk – felelte Nyáhu. – Dzsikk miriddi.
– Azt mondja, te vagy a főnök.
Jack nevetve szállt ki a kocsiból:
– Én, mi? – közben arra gondolt, vajon tényleg érti-e a gyerek ezt a teremtményt, vagy csak játék az egész? – Na, akkor legyetek jók! Viszlát, Nyáhu! – majd fogta a rudat, és besétált a repülőtér épületébe.
Zinsser, mint rendesen, most is nyakig volt a munkában.
A repülőtér nem volt nagy, de nagyon sok magánrepülőgóp közlekedett errefelé, és Zinssernek mint irányítótisztnek rengeteg dolga akadt. Tömzsi kezével letakarta a telefonkagylót, s vidáman üdvözölte Jacket:
– Szia, Garry, mi újság? Tedd csak le magad, és várj egy percet! – majd folytatta a telefonbeszélgetést, miközben Jackre mosolygott. Garry kényelembe helyezte magát, bár tűkön ült, és kivárta a beszélgetés végét.
– Hát, szia – kezdte volna Zinsser, de a telefon újra megszólalt.
Jack fáradt mosollyal hunyta be a szemét. Zinsser befejezte ezt a beszélgetést is, mire megszólalt egy másik telefon.
– Tessék, itt Zinsser!
,Na, ebből elég" – gondolta Jack.
Az ajtóhoz ment és becsukta, nehogy egy arra járó megláthassa, mit csinál. Kezében a repülőbottal föllépett Zinsser íróasztalára, magasra emelte a botot, majd lelépett az asztalról. A pici motorok működésbe léptek. Jack amint ereszkedett lefelé, hátrasandított barátjára, aki kiguvadt szemmel bámult rá, és letette a telefont.
– Gondoltam, hogy működni fog – vigyorodott el Jack.
– De... de-de ... mi ez?
– Interkommunikációs reintegrátor – felelte földet érés közben Jack. – Lehetővé teszi a beszélgetést olyan repülőtéri alkalmazottakkal, akik különben folytonosan telefonálnának.
Zinsser termetéhez képest meglepő fürgeséggel pattant ki az asztal mögül.
– Mutasd!
Jack átadta neki, és belekezdett a mondókájába.
– Nézd. Nyáhu! Itt egy röpcsi!
Együtt figyelték a landoló gépet, s boldogan visongtak, amint a kerék porzott a leszállópályán.
– Ott meg egy másik! Az most fog fölszállni! – a kis kék sportrepülőgép szaladt egy kicsit, fordult egyet, majd feléjük dübörögve fölemelkedett a levegőbe.
– liiiiiiju! – utánozta Molly a fölöttük elhúzó gép zaját.
– Sssssssziiiii! – csatlakozott Nyáhu is.
Molly tapsolt örömében, amint egy újabb gép kezdett körözni fölöttük, leszálláshoz készülődve.
– Akkor gyere ki, és nézd meg magad – mondta Jack.
Zinsser az órájára nézett.
– Nem tehetem. Viccen kívül, még legalább félóráig itt kell ülnöm a telefon mellett. De hát miért baj, ha kint marad? Alig jár valaki erre!
– Nem baj. Molly vele van, és, mint már mondtam neked, ők nagyszerűen kijönnek egymással. Éppen ez az egyik dolog, amire szeretnék mielőbb választ kapni, ez a telepátiás jelenség. Hanem ez a Molly – nevette el magát Jack. – Tudod, mit művelt ma délután? – azzal elmesélte Zinssernek, hogyan akart Molly a hátsó „kijáraton" távozni a garázsból az autóval.
– A kis boszorka – csóválta a fejét Zinsser. – Mind ezt csinálják. Az unokaöcsém a minap porszívóval ment neki a gyepnek a kertben. De visszatérve ennek a hogyishívjáknak...
– Nyáhu.
– Nyáhunak a gépére, ez a legfontosabb. Arra már gondoltál, ugye, hogy nincs más kulcsunk az ő civilizációjuknak a megértéséhez, mint ez meg a ruhái?
– Azért ne felejtsd el, hogy nagyon intelligens. Biztos, hogy tőle is sokat fogunk megtudni.
– Hát az biztos, hogy intelligens. Bizonyára a maga bolygóján is intelligensebb az átlagnál. Különben nem is indították volna útnak. Csak az a kár, hogy az űrhajója eltűnt.
– Talán még visszatér. Mit gondolsz, honnan jöhetett?
– Talán a Marsról?
– Ugyan már, tudod, hogy a Marsnak van légköre, de olyan ritka, hogy egy ekkora teremtménynek, mint Nyáhu, irtózatos méretű tüdőre lenne szüksége, hogy lélegezni tudjon. Nem, nem; ahonnan jön, ott majdnem ugyanolyan az atmoszféra, mint a Földön.
– Akkor a Venus sem jöhet számításba.
– Azt se felejtsd el. hogy az éghajlat is hasonló lehet, mert a jelek szerint nem fázik, és melege sincs. Meg tudja enni a mi ételeinket, bár egy-kettőtől undorodik, és az aszpirintől röhögőgörcsöt kap.
– Ezt eddig nem is mondtad. Érdekes. Mindenesetre a Jupiterről sem jöhetett, mert a testfelépítése nem alkalmas rá, hogy akkora gravitációt elviseljen. A még kijjebb eső bolygók túl hidegek, a Merkúr túl forró. Te Jack! – törölgette kopasz fejét a zsebkendőjével Zinsser. – Ez nem is a mi Naprendszerünkből jött!
– De nem ám! És ehhez a szerkentyűhöz mit szólsz?
– Hát abból, amit a fűrészelő-tudományáról mondtál... Apropó, nem tartanál egy bemutatót?
– Dehogynem. – Garry most már nagy szakértelemmel nyomta meg a két megfelelő gombot egyszerre, s a fedél fölpattant. Jack kivette a motort, s levágott vele Zinsser íróasztalának egyik sarkából egy darabot.
– Hát ilyen különöset még életemben nem láttam! – mondta Zinsser. – Mutasd csak!
Megforgatta a kezében, majd megállapította:
– Így ránézésre semmi energiaforrása nincs.
– Szerintem levegőt használ – mondta Jack.
– De mi hozza mozgásba a levegőt?
– A levegő. Nem, ne szólj közbe, nem hülyéskedem. Arra gondolok, hogy a készülék valamilyen módon részeire bontja a levegőt, és az így fölszabadított energiával hozza működésbe a kis motorokat. Ha e köré raksz egy csövet egy szívókával és egy fúvókával, úgy működne, mint egy pumpa.
– Vagy mint egy atodid. – Garry hátán végigfutott a hideg, amikor a barátja belebámult a készülék nyílásába. – Az isten szerelmére, meg ne nyomd azt a gombot!
– Nem nyomom. De azt látom, hogy igazad van. Itt egy koncentrikus cső van. De hogy az ördögbe lehet az egész ilyen kicsi és könnyű?
– Ezen töröm a fejem már egész nap én is. Azt hiszem, tudok válaszolni erre is. El tudsz fogadni egy egészen fantasztikus ötletet, feltéve, hogy logikus?
– Ismersz, nem? – kérdezte Zinsser, miközben a polcokon sorakozó sci-fi újságokra mutatott. – Mondjad csak!
– Nos – kezdte óvatosán Jack. – Tudod, mi az a kötőenergia. Ami az atomokat összetartja. Ha jól tudom a nukleáris energiáról azt a keveset, amit tudok, akkor nem lehetetlen, hogy ilyen energiából egy stabil gömböt lehessen létrehozni
– Egy gömböt? És mi lenne benne?
– Hát kötőenergia. Vagy esetleg semmi. Űr. Akárhogy is, ezt a gömböt körülveszed egy másikkal, egy olyan erőtérrel, amelyik behatolhat az előzőbe, vagy átengedi magán az anyagot a maghoz. Ebben az esetben bármi, ami belép ebbe az egyensúlyi képletbe, feltétlen fölborítaná azt. Hatalmas nyomás keletkezne a belső gömbben. Nomármost. ha érintkezésbe hozzuk az áthatolómezőt a kötőenergia-gömbbel, a belül felhalmozódott feszültség valósággal kirobban. Tegyük ezt az egészet olyan készülékbe, amely szabályozza az egyik oldalon beáramló idegen anyag mennyiségét egyfelől, a szökőenergia mennyiségét másfelől, és ezt az egészet ismét csak tegyük bele egy legkülső burokba, amelyik, például pumpahatással, nagy erővel szívja magába a levegőt, és megkapjuk ezt a motort.
– Igen eredeti – bólogatott Zinsser. – Ha nem is igaz, legalább nagyon eredeti. Mindezzel azt sejteted, hogy abban a pillanatban, amikor ezt a készüléket le tudjuk másolni, megoldottuk a kötőenergia titkát és azt a problémát, hogyan lehet azt gömb alakban rögzíteni. Ezek után már csak azt kell ki okoskodnunk, milyen mező hatolhat át a kötőenergián, és teszi lehetővé bármilyen anyagnak ugyanezt... de csak egy meghatározott irányból. Csak ennyi. A többi már megy, mint a karikacsapás.
– Jól van, no – mondta Garry. – Nyáhutól majd megtudunk egyet-mást.
– Őszintén remélem, Jack. Ez forradalmasítaná az egész földi technikát.
– Bizony – mosolygott Jack.
Megszólalt a telefon. Zinsser az órájára nézett.
– Ezt még el kell intéznem – azzal leült, fölvette a telefont, s mialatt hosszas magyarázatba fogott egy, hangja után ítélve, erőszakos embernek mindenféle fuvarlevelekről, bérleti szerződésekről és államközi kereskedelmi megszorításokról, Jack az íróasztal lecsippentett sarkát bámulta, és messzire szaladtak a gondolatai.
Itt van Nyáhu, egy felsőbbrendű faj felsőbbrendű tagja, aki végre eljött közénk a Földre, hogy kivezesse az emberiséget a sötét tudatlanság évszázadaiból. Azon töprengett, vajon miféle ember lehet Nyáhu az övéi között. Bizonyára fiatal, de érett személyiség, és több dologban nagyon tehetséges; sokak közül választották ki, hogy méltóképpen képviselhesse fajtáját az emberiség előtt. De vajon mi történt az űrhajóval? Miután Nyáhu kiugrott belőle, visszatért pilótástul oda, ahonnan jött? Vagy valahol kinn a világűrben köröz, várva a jeladást a merész felderítőtől?
Zinsser letette a kagylót, és fölsóhajtott.
– Na végre! Mégiscsak nagy ember vagyok én! Itt ülök, és végzem a robotmunkámat, amikor életem legnagyobb eseménye vár rám odakinn! Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek karácsony reggelén. Na, menjünk!
– Viiiijjuuuuuí – sivította Nyáhu, amint egy újabb felszálló repülőgép húzott el a fejük fölött. Molly boldogan ugrándozott ültében, mert Nyáhu egészen kitűnően utánozta a géphangokat. Nyáhu egy kicsit fölemelkedett és előrehajolt, hogy jobban lássa azt a sportrepülő gépet, amelyik épp most gurult be az egyik közeli hangárba.
Molly fölágaskodott, és az ülés támlájára könyökölt, hogy ő is jobban lásson. Amint hozzáért Nyáhuhoz, leesett a kalapja. Az ezüstember lehajolt, hogy fölvegye; közben beütötte a fejét a műszerfalba, mire kinyílt a kesztyűtartó. Nyáhu pupillája összeszűkült, amint benyúlt a kezével. Molly a következő pillanatban már azt látta, hogy Nyáhu kiugrik a kocsiból, és futásnak ered, különös hangokat hallat, és időnként lehajol, hogy ép kezével doboljon a földön.
Molly halálos rémületben ugrott ki a kocsiból, és utánaszaladt, kiabálva:
– Nyáhu, Nyáhukám, gyere visszaaa!
Az ezüstember megfordult, széttárta a karját, majd hatalmas „Urrú!" rikoltással elzúgott Molly mellett. Kissé oldalra dőlt, mintha egy repülőgépet utánozna, nagy körívben elfutott az alacsony falig, amely a hangárok területét tőlük elválasztotta, átugrotta, és megindult az egyik repülőgép felé.
Molly nem bírta tartani a lépést, lihegve megállt, és dühösen toppantott egyet.
– Nyáhu! Papi azt mondta ...
Az időközben leállt sportrepülőgép mellett ácsorgó szerelők felfigyeltek a különös hangra: mintha egy cibetmacska próbálta volna utánozni a sziúk harci kiáltását. S amikor meglátták a hang gazdáját, ezt a nyakigláb, ezüstszürke jelenést a maga ezüstbajszával és elképesztő szemével, színjátszó köpenyével, szó nélkül sarkon fordultak, és megfutamodtak.
Nyáhu boldog rikoltással tűnt el a gép belsejében
Molly szeméből kicsordult a könny.
– Jaj, Nyáhukám – suttogta maga elé. – Tessék, már megint megcsináltad.
Rohanó léptek zajára fordult meg. Az apja szaladt felé, messze maga mögött hagyva Zinsser bácsit.
– Mollykám! Nyáhu hol van?
Molly szótlanul a gépre mutatott, amely, szinte parancsszóra, lassan kifelé kezdett gördülni a hangárból.
– Hé! Várj! Várj! – kiabált tehetetlenül és fölöslegesen Jack Garry.
Futásnak eredt, és ő is megpróbálta átugrani a falat, de rosszul becsülte föl a magasságot, beakadt a lába, •óés hasra vágódott az aszfalton. Odaért Zinsser és Molly, és fölsegítették. Jacknek vérzett az orra. Elővette zsebkendőjét, és bánatosan nézett a repülőgép után.
A sportgép motorja felbőgött, a gép fölemelkedett, és a kijelölt felszállási irányra merőlegesen továbbrepült. Jack megfordult, hogy mondjon Zinssernek valamit, de az olyan üveges szemekkel bámult, hogy Jack engedelmesen követte a tekintetét, s akkor már ó is észrevette, hogy egy másik, jóval nagyobb repülőgép leszálláshoz készülődik, s éppen keresztezni fogja Nyáhu útját.
Jack még életében nem érzett ilyen tehetetlen dühöt.
Nincs mese, ezek össze fognak ütközni. Senki sem segíthet rajtuk. Mereven, csaknem közönyösen bámulta most már őket. Gyorsan haladtak persze, de az ő szemében cammogni látszottak: véget nem érő pillanat volt. Aztán úgy hatvan méter magasban Nyáhu ügyesen megbillentette a gép egyik szárnyát, szélirányba fordult, és éppen hogy elsiklott a nagyobb gép hasa alatt, de olyan közel, hogy ha még egy réteg festék van a két repülőn, biztosan súrolják egymást.
Jack akkorát sóhajtott, mint egy ágyú.
– Hát legalább repülni, azt tud – lihegte Zinsser.
– Még szép, hogy tud repülni – mondta Jack. – Az ilyen ósdi repülőgép számára nyilván olyan, mint egy háromkerekű bicikli.
– Jaj, papi, én félek!
– Én nem – felelte Jack, de kissé üresen kongott a hangja.
– Én sem – tódította nem túl meggyőzően Zinsser. – A gép biztosítva van.
A sportgép fölfelé tartott.
Harminc méternél egészen ijesztő fordulatot vett, megbillentette a szárnyát, és süvítve közeledett feléjük. Nyáhu olyan közel jött hozzájuk, hogy Zinsser ijedtében hasra vágta magát. Jack és lánya csak álltak döbbenten, tágra nyílt szemmel. A nagy porban jó másfél percig nem láttak semmit. Amikor végre eloszlott a por, a gép már jó negyvenöt méter magasan járt.
Molly hirtelen felsikoltott, és elfödte a kezével az arcát.
– Molly, kicsim, mi bajod van?
A kislány átkarolta az apja nyakát, és olyan hevesen kezdett bőgni, hogy biztosan a torka is megfájdult belé.
– Hagyd abba! – kiáltott rá Jack, aztán nagyon gyengéden megkérdezte:
– Mi baj van, kislányom?
– Nyáhu fél. Nagyon, nagyon megijedt – mondta Molly szomorúan.
Jack fölnézett: a gép erősen kilengett oldalra, és bukdácsolt.
Zinsser nagyot ordított:
– Kapcsolj rá! Kapcsolj rá, te marha!
Nyáhu viszont leállította a motort.
A gép a hátára fordult, és nagy csattanással lezuhant.
Molly jeges nyugalommal jelentette be:
– Minden kép elsötétült, Nyáhu nem lát semmit – majd összeesett.
Bevitték Nyáhut a kórházba. Nem volt könnyű kiszedni a gépből, be a mentőkocsiba...
Jack imádkozott magában, hogy Molly ne lássa meg, de sajnos éppen akkor ült föl és nézett oda, amikor elhaladtak a hordággyal. Arra gondolt, amint Zinsserrel együtt gondterhelten járkált föl-alá a várószobában: lesz elég baja még a gyermekkel is, ha ezen túlesnek.
Belépett az osztályos orvos, a kezét törülgetve. Kis ember volt. bunkós orrú.
– Ki hozta be azt a repülőgép-balesetes emberi, maguk?
– Igen, mi – felelte Zinsser.
– Ki ő?
– Egyik barátom. Mondja, életben marad?
– Honnan tudjam? – kérdezett vissza a doktor türelmetlenül. – Ilyet még életemben nem láttam. – Nagyot fújtatott. – Két érrendszere van. Két zárt érrendszer, egy-egy szívvel. Az artériás vére úgy néz ki: mintha vénás lenne, tiszta bíbor. Hogy történt ez a baleset?
– Elcsent az autómból egy doboz aszpirint, és megette – felelte Jack. – Az aszpirintől berúg. Elkötött egy gépet, aztán elveszítette fölötte az uralmát.
– Mi van az aszpirinnel? – nézett rájuk hitetlenkedve az orvos. – Na jó, nem kérdezem, hogy ugratnak-e. Viccnek épp elég az, amit odabent láttam. Mióta van a karja sínben?
Zinsser kérdőn nézett Jackre, aki azt felelte:
– Úgy tizennyolc órája.
– Tizennyolc órája? – kérdezte hitetlenkedve a doktor. – Annyira szépen gyógyult a törés, hogy inkább azt mondanám, tizennyolc napja.
Mielőtt Jack bármit mondhatott volna, hozzátette:
– Vérátömlesztésre lesz szüksége.
– De hát azt nem lehet! Úgy értem, a vére...
– Tudom. Vettem tőle vért, hogy megállapítsam a típusát. Két laboráns már éppen azon dolgozik, hogy mesterségesen előállítsanak valami hasonlót. Először mindkettő azt hitte, hogy szórakozom velük. De az átömlesztésre mindenképp szükség van. Majd szólok, ha van valami – azzal kicsörtetett a szobából.
– Na: ez se nagyon tudja, hol áll a feje.
– Nyugi: nyugi, nem lesz semmi baj. Ismerem a fickót. Az ő helyében te is meg lennél lepve, nem?
– Meg hát Te Harry, én nem is tudom, mit teszek, ha Nyáhu nem tér magához.
– Ennyire megszeretted?
– Á, nem csak arról van szó. Csak olyan közel álltunk már ahhoz: hogy végre fölvegyük a kapcsolatot egy idegen civilizációval, és akkor elcsúszni egy ilyen banánhéjon... ez nekem túl sok.
– Hát igen, ott van az a kis repülőmasina. Nem hiszem, hogy Nyáhu segítsége nélkül a mi mérnökeink le tudnák másolni. Ez olyan feladat lenne, mintha egy damaszkuszi acélkovácsnak a kezébe nyomnának egy kis volfrámot, hogy csináljon belőle izzószálat. Marad a gép maga, és gúnyosan fütyül rád, ahányszor ugrasz egyet vele.
– És az a telepátia... a pszichológusok megvesznének, hogy tanulmányozhassák!
– Na ja, és aztán ott van még a kérdés, hogy honnan jött Nyáhu. Azt már megállapítottuk, hogy nem a Naprendszerből. Eszerint ők már ismerik a csillagközi űrhajózás titkát, vagy szabadon ugrálnak a térben, mint ahogy egy-két jobb fantáziájú író meséiben van.
– Nincs mese, életben kell maradnia – mondta Jack. – Ha meghal, nincs igazság a Földön. Még annyi mindent kell megtudnunk, Harry. Persze már az is valami, hogy eljutott ide. Ez egyben azt jelenti, hogy lesznek követői is.
– Lehet, de eddig miért nem jöttek?
– Honnan tudod, hogy nem jöttek? A Nazca-rajzok ...
– Ugyan már – torkolta le Zinsser.-– Ezen a vágányon inkább ne induljunk el.
Visszatért az orvos:
– Azt hiszem, túléli.
– Igazán?
– Hát, nem igazán. Valahogy az egész figura nem tűnik igazinak. De minden arra utal, hogy rendbe jön. Nagyon jó volt a reakciója az átömlesztésre. Mit eszik?
– Nagyjából azt amit mi. Azt hiszem.
– Azt hiszi? Szóval nem valami sokat tud róla.
– Nem hát. Csak most jött ide. Ne kérdezze, honnan. Ezt tőle kell megkérdezni.
Az orvos a fejét vakarta.
– Hát, annyi biztos, hogy nem erről a világról való. Nyilván felnőtt, de a törései olyanok, mint egy hároméves gyermekéi. Mit nevet? – kérdezte Jacktől, aki először csak kuncogott, aztán már harsányan hahotázott.
Zinsser erélyesen rászólt:
– Jack, hagyd már abba! Kórházban vagyunk!
– De muszáj – nyögte ki Jack, aztán tovább röhögött.
– Mit muszáj?
– Röhögnöm – nyögte ki Jack, mikor végre abba tudta hagyni. Most már lecsöndesedett, sőt mintha kissé elkomorult volna. – Tudhattam volna, Harry, hogy csak vicc az egész. Velem csak ilyen vicces dolgok történnek.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Nézd, Harry. Annyi mindent képzettünk, annyi mindent feltételeztünk Nyáhuról, hogy mit tudunk majd meg a kultúrájáról. a technikájukról, a származásáról. Soha nem fogunk megtudni semmit!
– De miért? Talán azt hiszed, hogy nem hajlandó nekünk elmondani?
– Nem. Illetve helyesbítek. Nem arról van szó, hogy nem lesz hajlandó. Talán nagyon is fog igyekezni. De amit mond, annak nem vesszük semmi hasznát. Megmondom, miért. Félrevezetett minket a magassága. Azért, mert akkora, mint mi, és mert űrhajóval érkezett, meg mivel hozott magával egy készüléket, amely nyilván egy nálunk fejlettebb civilizáció terméke, eleve feltételeztük, hogy ezt a civilizációt ő hozta létre, hogy elsőrendű intellektus.
– De hát az kell hogy legyen.
– Kell? Ugyan, Harry, gondolj csak bele: fel tudná Molly találni az autót?
– Nem, de...
– De arra képes, hogy elindítsa, és nekimenjen vele a garázs falának.
Zinssernek kezdett leesni a tantusz.
– Úgy érted .. .
– Hát nem látod, minden összeáll! Meséltem neked, milyen pazar ötlete volt Nyáhunak az ajtó elszállítására a garázstól a házig, aztán meg egyszerre nem érdekelte tovább az egész? Hogy milyen lelkesen játszott Molly jojójával? Egyáltalán, hogy milyen jól megértik egymást Mollyval? És hogy Irisban milyen anyai ösztönöket ébresztett? Na?
– Szegény kis kölyök – mondta Zinsser. – Vajon fölfogta-e, hogy nem otthon van; amikor ideért?
– Hát igen, szegény kölyök – nevetett keserűen Jack. – És szegény mi! Próbáld meg Mollytól megtudni hogyan működik egy belső égésű motor, vagy hogy milyen is az az örvénymentes áramlás! Majd meglátod. Nyáhu is boldogan el fog mesélni nekünk olyasmit, hogy „ültünk papival az autóban, és hatvan mérfölddel mentünk", de többet nem.
– De akkor hogyan került ide?
– Úgy, ahogy Molly beleszaladt a garázs falába.
Az orvos szólt közbe:
– A biológiai reakciói valóban olyanok, mint egy gyermekéi, és ha a szövetpótlási folyamat is ennek megfelelően gyors, akkor biztosra veszem, hogy életben marad.
Zinsser felnyögött:
– Abból nem sok hasznunk lesz… és neki sem. A maga gyermeki hitével nyilván bízik benne, hogy mi, felnőttek, valahogy majd csak hazajuttatjuk. Pedig mi erre nem vagyunk képesek, és még hosszú ideig nem is leszünk. Még a magával hozott masinát sem tudjuk reprodukálni... pedig az csak egy egyszerű gyermekjáték lehet ott, ahonnan ő jött.
Árokszállásy Zoltán fordítása