III.

Fent ragyogtak a csillagok, mint liliomok a mezőn, mint porszemek a napsugárban, mint repülő, fénylő hegyek; közeli és távoli csillagok, minden színben és a csillogásnak minden fokán. És voltak fényfoltok, amelyek a láthatóság határán túl lévő csillagokat jeleztek. És volt valami, ami lopta a csillagokat – nem elvitte, nem elpusztította, nem egyszerűen bekapta, igen, egyre közelebb és közelebb jött, s befalta őket. És a legvégén csak egyetlen csillag maradt. A neve Alma volt. Azután az is eltűnt, s nem maradt más, csak a mindent elnyelő feketeség és a veszteség fájdalmas érzése.

E feketeség kellős közepén Tod szeme kinyílt. S Tod rémülten és elveszettén levegő után kapkodott.

– Felébredtél, Tod? – April kicsi keze érintette meg. Megfogta, ajkához húzta, megnyugvást merített belőle.

Carl visszhangos suttogása szállt a levegőben.

– Felébredtünk. Teague?

A fények kigyúltak, először halványan, majd fokról fokra erősbödve, de nem olyan sebesen, hogy bántsa a szemüket. Tod felállt, Teague már az asztalnál ült. Az asztalon ott hevert a gyík felboncolva és szépen elrendezve, mint egy gép kézikönyv perspektivikus ábrája. Az asztal felett egy infravörös szűrővel letakart lencséjű, gégecsöves reflektor világított. Teague elfordult az asztaltól, feltolta fekete szemüvegét, és odabólintott Tódnak. Szeme alja karikás volt, egyébként ugyanúgy festett, mint máskor. Tod elképzelte, hogy Teague hány magányos órán át végezhette ezt a munkát, aprólékosan, amíg ők aludtak, ebben a szegényes világításban, csak hogy ne zavarja őket.

Tod odament hozzá.

– Sokat mesélt a játszótársam? – mutatott rá a gyík maradványaira.

– Igen is meg nem is – felelte Teague. – Oxigént lélegzik, teljesen szabályosan, és valódi gyík. Van égy különleges fegyvere: a farokszegmensét fején át rápattintja áldozataira. Primitív idegrendszere van, mint egy földi szalamandrának; ez a farokszegmens remeg és csapkod, rázza a csörgőit, azután lecsap. Csontváza is van, amely... De ez nem fontos. A legfontosabb az, hogy a mi ősi, úgynevezett perm korszakunkban élt egynémely lény pontos mása, és ez azt jelenti (nem beszélve arról, hogy éppolyan evolúciós zsákutca, mint egy csótány), hogy ez a bolygó jóval több, mint kétszáznegyvenmillió éves. És ez a fickó – folyatta, megérintve a repülő lényt – igazolja ez. Tudod, ez nem rovar, ez valami pókféle.

– De hát szárnya van.

Teague felemelte a lény vékony, skorpiószerű ollóit, majd: maga elé ejtette őket.

– A lapos kitinszárnyak semmivel sem alkalmasabbak a láb imitálásához, mint ezek itt. Egyébként, eltekintve attól, hogy nagyon szellemes ez a „berendezés" belülről meglehetősen primitív. Mindezek alapján pedig feltételezhetjük, hogy a földiekhez eléggé közelálló típusokat találunk majd itt.

– Teague – szakította félbe Tod, hangja elfúlt, szeme összeszűkült, hogy visszafojtsa kitörni készülő rémületét. – Teague, mi történt?

– A benti hőmérséklet és nedvességtartalom, úgy látszik, ugyanolyan, mint a kinti – folytatta Teague éppolyan hangon, mint addig. – Ez vagy azt jelenti, hogy meleg bolygóról van szó, vagy azt, hogy temperált bolygó meleg évszakáról. Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy...

– De Teague!

– ...nyilvánvaló, hogy egy csomó teóriára van lehetőség, de nagyon kevés bizonyítékkal, s nekünk nem szabad mással törődnünk, Csak a bizonyítékokkal.

– Ó! – mondta Tod. Hátrébb lépett. – Ó! – mondta még egyszer. – Bocsáss meg, Teague.

Csatlakozott a többiekhez, akik az ételelosztónál álltak, s úgy érezte magát, mint egy pofon ütött kölyök.

De – gondolta – igaza van neki. Ahogyan Alma mondta... A sok dolog közül, ami megtörténhet velünk, csak egyetlen valóságos létezik. Várjunk tehát, és töprengjünk azon az egyetlen dolgon mindaddig, amíg nem tudunk nevet adni neki.

Szorítást érzett a karján. Kiszakította magát gondolataiból, és belenézett April kérdő szemébe. Tudta, hogy a lány mindent hallott, és minden ok nélkül dühös volt rá.

– Az istenit! Ez a Teague rohadtul hidegvérű – motyogta halkan és védekezően.

– Minden percben helyt kell állni, próbálni megérteni a dolgokat – mondta April. Futó pillantást vetett a zárt koporsóra. – És te nem?

Éles fájdalom és keserűség szorította össze Tod torkát, ahogy elgondolkozott ezen. Behunyta a szemét, és ezt mormogta:

– Nem és nem... Nem hiszem, hogy képes volnék rá... – de szemében mintha valami más lett volna, amikor visszanézett Teague-ra.

De hiszen végül is olyan könnyű dolog, hogy az erős emberek erősek legyenek – gondolta.

– Teague, mit vegyünk fel? – kérdezte Carl.

– Skinflexet.

– Ó, ne! – kiáltotta Moira. – Az olyan tapadós és meleg!

Carl ránevetett. Felkapta a gyík fejét, és kitárta az állkapcsot.

– Mosolyogj a hölgyre! Nem hajlandó felvenni semmiféle öreg, szívós skinflexet, védekezésül a te csinos fogacskáid ellen.

– Tedd le – mondta Teague keményen, bár a szemében megvillant valami kis vidámság. – Tele van valami isten tudja, miféle alkaloidával. Igaza van a fiúnak, Moira. A skinflex nem lyukad ki.

Moira tisztelettel nézett a sárga agyarakra, engedelmesen odament a szekrényhez, és belebújt öltözékébe.

– Szorosan egymás mellett maradunk, egymásnak háttal – mondta Teague, miközben belesegítették egymást a ruhákba. – A fegyverek az elülső rekeszben vannak... voltak... Tehát rögtönöznünk kell. Tod, te meg a lányok fogjatok egy-egy ballon kábítót. Ez a leggyorsabb hatású kábítószer, amink van, és elbánik mindennel, amely oxigént lélegzik. Én szikéket viszek. Carl...

– A kalapácsot – vigyorgott Carl. Hangja remegett az izgalomtól.

– Nem szabad kívülről rögzítenünk az ajtót. Úgy gondolom, hogy most, első alkalommal nem szabad messzebbre mennünk tíz méternél. Te, Carl, ahogy kimentünk, távolítsd el a reteszt, csukd be az ajtót olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, és támaszd be. Bármi történjék is, semmit ne támadjatok meg odakint, hacsak az nem támad meg benneteket. Vagy ha én nem mondok mást.

Teague összehúzott szemmel, mindenre felkészülve kinyitotta az ajtót, a többiek mind ott voltak a nyomában. Carl bal kezébe fogta a kalapácsot, felemelte a reteszt, s kissé hátrább maradva úgy fogta meg, mint egy gerelyt. Teague mindkét kezében könnyedén tartott egy-egy szikét, és lábával kilökte az ajtót. Kitódultak rajta, félrelépve Carl útjából, aki botját belevágta a talajba, és nekttámasztotta az ajtónak.

– Kész!

Előrementek vagy háromméternyit, és megálltak.

Nappal volt, de olyan nappal, amilyenről egyikük sem álmodott sohasem. A fény zöld volt. Citromzöld! Az árnyékok meg bíborszínűek. Az ég inkább levendulaszínű, semmint kék. A levegő meleg és nedves volt.

Egy alacsony domb lábánál álltak. Előttük őserdőszövevény borult feléjük. Annyira életerős, tökéletesen eleven volt, mintha saját növekvésének energiájától mozgott volna. Pezsgett, mormogott – túlságosan nagy, túlságosan sok, túlságosan széles és mély, túlságosan összefonódott volt ahhoz, hogy egyetlen pillantással felmérhető lett volna. A kifejezés – dzsungel– szánalmas alábecsülés volt. 

Balról szavannaszerű füves térség húzódott lágyan egy folyó szűk medréig – ez nyugodtnak, titokzatosnak és sárosnak látszott. És az is látszott rajta, hogy nyüzsög benne az élet. Jobbról még hatalmasabb dzsungel húzódott. Mögöttük pedig ott voltak az ő hajórekeszeik megnyugtató és biztató falai. 

Felettük pedig.... 

Talán April látta meg először, legalábbis Tod mindig April sikoltásával társította ezt látomásaiban.

A sikoltásra megmozdultak. Az öt emberi lény úgy rándult hátra, mint megannyi, madzagon rángatott marionettfigura. Elhatalmasodó klausztrofóbiájukban egymáshoz és a hajórekeszekhez húzódtak. Hangyák voltak egy rájuk tiporni készülő sarok alatt, legyek egy üllőn... Hátukat a falnak támasztva felnéztek és összebújtak. 

És AZ nem szállott le. Csupán óriási volt. És semmi más  nem volt, csak AZ – felettük. 

April később azt mondta, hogy olyan volt, mint egy felhő.  Carl vitatta ezt, szerinte henger alakú volt, két vége kiöblösödő, a közepe meg elkeskenyedő. Teague sosem próbálta meg leírni, mert utálta a pontatlanságot, és Moira is húzódozott attól, hogy megpróbálkozzék vele. Tod számára ennek a dolognak nem volt formája. Valami fénylő homályosság volt közte és az ég között, szilárd és masszív, mint hegyek. Csupán egy dolog volt, amiben valamennyien egyetértettek: egy repülő hajó volt. 

És a hajóból kirajzottak az aranylények.

Fénypöttyként jelentek meg a hajó alatt, és ahogy leszálltak, egyre sokasodtak, annyira, hogy az öt emberi lénynek  át kellett élnie egy másik sokkot is: tudták, hogy a hajó hatalmas, de mindaddig nem tudták, hogy milyen magasan lebeg felettük. 

Tucatjával, százával ereszkedtek alá. Betöltötték áz eget, a dzsungel felett és ötük felett, úgy mozogva, hogy szférikus kvadránst alkossanak a horizonttól a zenitig, teljes száznyolcvan foknyi szélességben – sugárzó, hullámzó kagyló, homorú oldalával körülöttük és felettük. Betöltötték  az eget, a dzsungel lombkoronái felett nyüzsögtek, a különös, zöld világítást csaknem kioltották, betöltve ennek helyét a maguk fényével, a maguk hidegen sugárzó fényével.

Mindegyikük különálló egyed volt. Később, amikor a hajó  formájáról és alakjáról vitatkoztak, soha említést sem tettek az aranylények alakjáról. És nem is nevezték el őket. Carl számára egy hadsereg volt, April számára angyalok gyülekezete. Moira titokban szeráfoknak hívta őket, Tod számára a mesterek voltak, Teague soha nem adott nevet nekik. 

Mérhetetlen időn át lebegtek fölettük, ők meg bámulták a látványt. Egy szárnycsapás sem hallatszott, semmitéle gépzaj, ami magyarázná, milyen módon képesek a levegőben  maradni, s ha valamelyik lény tett is valamit ennek érdekében, azt úgy tette, hogy emberi lény nem volt képes felfogni. Gyönyörűek voltak, tiszteletet gerjesztőek s megszámhatatlanok. 

És senki sem félt.

Tod jobbról balra, felülről lefelé'alaposan szemügyre vette  ezt a hihetetlen jelenséget, s biztos volt benne, hogy ezek a lények nem érintkeznek a talajjal. A jelenség alsó széle pontosan vízszintes volt, szeme magasságával egy vonalban. 

S mert e jelenség a széleinél elvékonyodott, alsó szélén láthatta a dzsungelt, másutt még á folyóig húzódó szavannát. Nagy csodálkozására szemeket és jól kivehető fejformákat is felfedezett.

A dzsungel szélén lévő magas fűben rohanás és megtorpanás, rohanás és megtorpanás váltotta egymást, gyíkszerű állatok tülekedtek kifelé, majdnem egészen a szabad térségig, ott azután figyelve megdermedtek. Lent, a tüskés bokrokkal benőtt, ágas-bogas sűrűből növényevő állatok súlyos, pikkelyes feje emelkedett ki, itt-ott meg egy-egy gyík macskaszerű fogakkal felfegyverzett feje.

Bőrszárnyú repülő állatok libbentek nehézkesén pihenőre a lombok közé, egy percig szakasztott úgy lógtak, mint törött esernyők, majd egyensúlyba jutva összehajtogatták szárnyaikat.

Valami átsiklott a levegőn, kis híján elkapott egy ágat, de elvétette, lezuhant a földre, és megadta magát egy nagy fejű, pikkelyes, elülső és hátsó lábujjai kőzött hártyát viselő lénynek. És Tod most újra látta előző éjjeli ismerősét, fűrészes farkát, tűhegyes fogait.

Voltak itt zsákmányok és zsákmányolók, vadászok és martalékok, s mind nesztelenül figyeltek, élő iránytűként fordulva a titokzatos égi jelenség felé, amely körülfogta az emberi lényeket. Egymáshoz bújtak, mint az Oroszlán és a Bárány lidércnyomásos paródiái, csillogva bámuló szemük szinte galaxissá állt össze, a közöttük lévő távolságok a maguk módján kozmikusak voltak.

Tod a különös fény felé fordította arcát, s látta, hogy az aranylények egyike elkülönül a többitől, lefelé és előresodródik, majd megáll. Ha ez az élő kagyló egy görbe tükör szegmense volt, akkor ez az egyetlen lény most feltétlenül a fókuszában tartózkodott. Egy percig teljes nyugalom volt, néma várakozás. És akkor ez a lény feléjük intett. A mögötte lévő többiek megismételték mozdulatát.

Ha tízezer ember tőlünk tízezer méternyi távolságban áll, s ha mind egyszerre letérdelnek, nagyon nehéz kivenni, hogy voltaképpen mit is csinálnak, holott tömegük látványa határozott változáson megy át. Így állt a helyzet a ragyogó kagylóval is: minden részében változott, de szemmel látható mozgás nélkül. Nem lehetett eltéveszteni e mozgás természetét, bár jelentése túl volt a megérthetőség határán. Hódolatot jelentett. A legmélyebb tisztelet kifejezése volt. Elsősorban az emberek iránt, s végül leginkább aziránt, amit az emberek képviseltek. Vitathatatlanul a hódolat kifejezése volt.

Vajon mit jelenthetünk mi ezeknek a ragyogd lényeknek? – gondolta Tod. Egy szkarabeuszbogár, egy egyiptomi macska, egy hindu tehén vagy egy teutonfa is szentnek számított valaha.

Eközben az a lény, amely Carlnak üggyel-bajjal ezt sugallta: Sajnáljuk, de most már minden rendben lesz. Boldogok lesztek. Most már boldogok lehettek – alálibbent.

Végül változás állott be a hatalmas formációban. Közepe felemelkedett, szélei beljebb húzódtak. A bal oldala feljebb szállt, és megcsavarodott, erősbítve így a görbületet, a jobb oldala meg lefelé hajlott, anélkül hogy felemelkednék. Az egész egy pillanatra oszlopformát öltött, üreges henger alakot. Lassan forogni kezdett, s szorosan egymás felett lévő, vízszintes gyűrűk sorává vált. Némely gyűrű lassult, megállt, s ellenkező Irányú forgásba kezdett, majd hirtelen helyzetváltoztatással két, egymásba csavarodó spirállá változott. S noha az egész egy üreges hengerre hasonlított, most már egy felfelé s egy lefelé haladó spirálból állt.

A lények sodródtak és spirálba rendeződtek, hol lefelé, hol felfelé, s bevitték ezt a mozgást a henger belsejébe és magába a hengerbe is, amely most emelkedni kezdett. Feljebb és feljebb szállt, ragyogva, némán. Élő eredetije volt annak, ámit Alma teste mellett találtak.... Feljebb, feljebb, megtöltve a szemet és az elmét ezzel a bonyolult és szábályos emelkedéssel, a tökéletes folyamatossággal. Mert kezdet és vég nélküli dolog volt ez, a maga szakadatlari keringésével és egyensúlyával, minden emelkedésnek, süllyedés felelt meg, minden fordulatnak megvolt a maija ellentétes párja. .

Magasabbra, mind magasabbra szállt, végül már csak egy fénylő pont volt a hajó árnyékában, amely azután beszippantotta. A hajó akkor eltávozott. Nem mozdult, hanem egyszerűen elenyészett, mint az északi fény sugárernyője, csak sokkal gyorsabban annál. Három szívdobbanás előtt még itt volt, aztán eltűnt, nem volt sehol.

Tod behunyta a szemét, amikor meglátta ezt a dinamikus, kettős spirált. Tudata mélyén megsejtette, a felismerés határán reszketett. És már tudta, hogy mit jelent, mit jelképez ez az alakzat. Tudta, hogy egyszerű választ tartalmáz az ő életére, az ő életükre, erre a bolygóra és e bolygó életére s az általa hordozott életekre. Ha egy kereszt több, mint kínzóeszköz, mint egy esemény mementója, ha a crux ansata, a szvasztika, Dávid csillaga és más ilyen kikristályosodott jelek nagy filozófiai rendszerek szimbólumai voltak, akkor ez a dinamikus ikerspirál, ez a szabadon mozgó, szigorúan .megkoreografált szimbólum egy ... egy...

Valami mordult, valami visított, és a megvilágosító válasz elfordult tőle, spirális mozgással felemelkedett, hogy három érütés alatt eltűnjék. De ebben a pillanatban tudta, hogy itt volna előtte, ha lenne ideje arra, hogy sorrendbe rakja, összeállítsa, bármiféle elemekből épüljön is fel. Még nem tudott úrrá lenni rajta, de már értette. Értette.

Még egy sikoltás és körös-körül csörtetés. Megtört a varázslat, vége lett a fegyverszünetnek. Támadások, menekülések, haláltusa-kiáltások, kihívó üvöltések szerte a dzsungelben, le a füves réten át, egészen az újra zubogni kezdő folyóig. Folytatódott az élet s vele együtt a halál is.

De ha túlságosan sok az élet, akkor több halálra van szükség.