KÍGYÓBŐR

 

 

Általában nem vagyok kukacos pasas. Egy kis piszok két és félszobás kuckómban a West Side mentén ritkán szokott zavarni. A szemét, ami nem elég nagy ahhoz, hogy kidobjam a folyosóra, addig rugdostatik, amíg el nem tűnik. De ma más a helyzet. Myra jön, és nem akarom, hogy így lássa ezt a helyet.

Nem mintha nagyon törődne a dologgal. Éppen eléggé megismert mostanáig, hogy ne törődjék vele. De a szemét egy különleges formája némileg… zavaró lehet.

Miután felsöpörtem a padlót, körülnéztem a sarkokban. Nem akartam, hogy holmi kóbor szellő valamilyen megmagyarázhatatlan dolgot fújdogáljon a szoba közepére – legalábbis addig, amíg Myra itt van. Amikor erre gondoltam, csaknem kísértést éreztem, hogy ott hagyjak valamit, ahol megláthatja. Általában olyan megzavarhatatlan volt – mulatságos lett volna látni hisztérikus kitörését.

De ez nem volt lovagias dolog tőlem. Myra mindig nagyon rendesen viselkedett velem. Egy kicsit bosszantott, hogy annyira szeret, amikor határozottan nem az esetem. Az ágy alá mászva megtaláltam a papucsaimat. A lábam még bennük volt. Az egyiket a kandalló párkányára tettem, majd átmentem a másik szobába, ahol le tudtam ülni, és kihúztam a másik papucsból a lábamat. Különös papucsok voltak; a bal sokkal nagyobb volt a jobbnál. Káromkodtam, és kiráncigáltam a jobb lábamat. Egy reccsenéssel kijött; gombóccá sodortam, és bedobtam a szemétkosárba. Na, lássuk – ó, igen, egy kéz még mindig a szekrény fiókját markolja. Odamentem és lefeszegettem. Mi a pokolnak nem hívott föl Myra, ahelyett hogy táviratot küldött? Most nincs rá módon, hogy eltérítsem szándékától. Csak idesodródik, ahogy szokott. Én meg itt vagyok ezzel a gondolataimban…

Lefejtettem a mutatóujjamat a zongoráról, és a bal lábam után hajítottam. Azon töprengtem, megszabaduljak-e a testtől, amely az előszoba öltözőszekrényében lógott, de aztán másképp döntöttem. Az egy finom darab. Alkalmas rá, hogy valami használhatót lehessen készíteni belőle; bőröndöt talán, vagy vízálló sportzakót. Most csak nyersanyag. Még hasznomra lehet.

Alaposan körülnéztem. A lábaim eltűntek, így reggelig nem kell aggódnom miattuk. A jobb kezem is rendben; ez jó. Szörnyű lett volna, ha kezet fogok Myrával, és azon veszi magát észre, hogy olyan kezet markol, amely mögött nincs test. Meghúztam a balt. Kicsit lötyögött, de nem akartam erőltetni. Nem fájdalmas betegség ez, amíg hagyja az ember, hogy minden menjen a maga útján. Az arcom most már bármelyik percben lejöhet. Majd igyekszem keveset nevetni; talán fönn tudom tartani, amíg el nem megy.

Két kézzel megragadtam a torkomat, és egy kicsit megszorítottam. A nyakam kattant egyet, és a bőr szárazon lehámlott. Most már ez is rendben. Ha nyakkendőt kötök, Myra nem fogja meglátni a ráncos bőrszegélyt a kulcscsontom fölött.

Megszólalt a csengő, és én hirtelen fölpattantam. Vádlimról elvált és lehullott a bőr, mint egy celofán lábszárvédő. Fölkaptam, és a díványpárna mögé gyömöszöltem, majd az ajtóhoz siettem. Amint odaértem, az egyik fülem figyelmeztetően reccsent; letéptem és zsebre vágtam, miközben az ajtó szélesre tárult.

– David! – csak ennyit mondott, és ez azt jelentette, boldog, hogy megint Iát, és hogy nyolc hónap telt el a legutóbbi találkozás óta, és jól érezte magát, és sajnálja, hogy nem írt, de hát sohasem ír levelet senkinek.

Berohant mellettem a szobába, megállt, mintha összecsukná a szárnyait, ledobta a kabátját, anélkül hogy megnézte volna, ott állok-e mögötte, hogy elkapjam, mert tudta, hogy ott leszek, keresztbe tette hosszú lábait, lágy mozdulattal lecsüccsent törökülésben a szőnyegre. Cigarettát nyomtam egyik kinyújtott kezébe, megcsókoltam a másik tenyerét, és ő csak ezután nézett rám.

– Nahát… David! Ragyogóan festesz! Gyere! Mit csináltál az arcoddal? Csupa szarkaláb. De aranyos! Túl keményen dolgoztál. Csinos vagyok? Csinosnak érzem magam. Nézd az új cipőmet. Kígyóbőr. Apropó kígyók, egyáltalán hogy vagy?

– Apropó kígyók, Myra, darabokra esem szét. Kis darabokra, amelyek önállósítják magukat, és dühödt erőlködésem szelében lebegnek. Valami történt a bőröm alatt.

– Milyen rémes – mondta, anélkül hogy igazán odafigyelt volna. Tökéletes formájú körmeit nézegette. – Ugye, nem miattam van? Szenvedtél a távollétem miatt? David, amennyiben meg akarnál kérni, még mindig nem vehetsz el feleségül.

– Nem fogom megkérdezni, de mindenképpen észben tartom – mondtam. Az arcom lehullott, megragadtam, és a kabátom alá rejtettem. Hála Istennek, nem vette észre! Ez azt jelenti, hogy néhány óráig viszonylag biztonságban vagyok. Már csak a bal kezem maradt. Ha nem tudok tőle megszabadulni… jóságos egek! Már el is veszett!

A kilincsen maradhatott. Nem szabad meglátnia! Az előszobába mentem, és lázasan keresgéltem. Sehol sem találtam. Talán a holmija között lehet? Esetleg arrafelé, ahol ül? Most, hogy szembe kellett néznem a dologgal, tudtam, hogy nem leszek képes elviselni hisztérikus kitörését. Ő olyan… boldog egyéniség volt. Amióta az a nyúzókés megvágott, milliomodszor suttogtam magamban: „Miért éppen velem kellett ennek megtörténnie?”

 

Visszamentem a nappaliba. Myra még mindig a padlón csücsült, noha közelebb vándorolt a lámpához. Érdeklődve játszott a kézzel, és a mosolya – azt látni kellett volna! Megnémulva álltam, várva a vihart. Ez alkalommal beletörődtem, de Myra…

Gyorsan fölpillantott rám a maga madárszerű módján. Olyan gyorsan villantotta ide-oda a szemét, hogy sohasem tudhattad, meddig nézett – csacsogása, csillogó csapongása mögött azonban hűvös és fortélyos elmét rejtegetett.

A kéz – valójában nem kéz volt, csak egy kéz bőre – olyan volt, mint egy celofánkesztyű. Myra a saját kezére húzta, és az ujjak között kukucskált rám.

– Szia, hüllőtárs! – vihogott; vihogása hirtelen rémült kis sikolyokká változott, kinyújtotta felém a karját, és szép arcát eltorzította a sírás, így nem volt szép többé, csak kedves… olyan nagyon kedves! Belém kapaszkodott, és szívet tépően sírt.

– David, mit csináljunk most?

Szorosan átöleltem, és nem tudtam, mit mondjak. Megtörten beszélni kezdett:

– Téged is megmart, David? Mert engem igen, a kis bestia. Az indiánok imádják. A… azt mondják, a m… marása kígyóvá változtat… féltem… Másnap reggeltől kezdve huszonnégy óránként levedlettem a bőrömet… és ez azóta is így megy. – Még szorosabban ölelt magához, és a hangja megnyugodott egy kissé. Még most is kedves hang volt. – Meg kellett volna ölnöm, de nem tettem meg, mert még sohasem láttam hasonlót, és arra gondoltam, neked tetszene… így hát elküldtem, és most téged is megmart, és te is elveszted a bőrödet és… óóó!

– Myra, ne sírj! Kérlek, hagyd abba! Nem mart meg. Megnyúztam, és a késem megcsúszott. Én vágtam meg magamat. A kígyó már döglött volt, amikor megtörtént. Szóval te küldted! Tudnom kellett volna. Semmiféle lap vagy levél nem volt hozzá; természetesen te voltál az! Milyen… milyen régen vagy ebben az állapotban?

– N… négy hónapja. – Szipogott, és rózsaszín orrát a galléromba törölte, mert elfelejtettem zsebkendőt tenni a mellényzsebembe. – Nem törődtem vele többet, miután… miután észrevettem, hogy nem fáj, és hogy ki tudom számítani, mikor bújok ki a bőrömből. Én… azt gondoltam, hogy egy időre el kell tűnnöm. Azután megláttam a kezedet egy kirakatban, Albuquerquében. Egy öv csatja volt… egy kéz, ami egy pálcikát tart, a csukló volt az öv egyik végéhez erősítve, a pálcika a másikhoz; megvettem az övet, és akkor láttam, hogy micsoda, mert a kéz azzal az illatosított viasszal volt kitömve, amit te szoktál használni a kolibrikitűzőkhöz meg a többihez… és egyébként is te vagy az egyetlen, aki képes ilyen bűbájos övet készíteni, vagy akinek eszébe jut, hogy saját bőrét használja föl, mert… mert csak neked van meg hozzá a fantáziád… és akkor gyűlöltem magam, és szerettelek ezért… – Megszorította a karomat, és a szemembe nézett. Meglepetés és öröm volt az arcára írva. – És még most is szeretlek. Most is, David, és még sohasem szerettem senkit, és az se érdekel – meghúzta a másik fülem, és a bőr a kezében maradt –, ha tiszta rongyos leszel is!

Most már mindent értettem. Myra eszeveszett vágyat érez, hogy megmásszon egy mesát, egyikét azoknak a sivatagi, elszigetelt táblahegyeknek, ahol a növény- és állatvilág sok ezer éve önállóan fejlődik; fölfedezi a kígyót, és megfogja nekem, mert én preparátor és ékszerész vagyok, és mivel még sohasem látott ilyet, úgy gondolta, hogy örülni fogok neki. Bolond, hősies tett!

 

Az állat megmarta, de Myra nem szól senkinek, mert „nem fáj”; azután, amikor rájön, hogy ugyanez a bajom nekem is, New Yorkba száguld, hogy elmondja, az ő hibája!

– Ha így érzel, Myra – mondtam lágyan –, akkor nem törődöm ezzel az egésszel… ezzel a száraz rothadással… kicsi kígyócskám… – Megcsókoltam.

 

Elképesztő dolog ez a levedlett bőr. A felhám óraműpontossággal minden huszonnégy órában megkeményedik, fellazul és lecsúszik. Különös módon egyben marad. A lábam a papucsomban hagyja a bőrét, megtartva a lábszár pontos formáját, amelyen nőtt. Hajtogasd össze a halott bőrt, millió helyen összegyűrve is puha és hajlékony marad. A körmök is lejönnek, de csupán a legfelső réteg. Csersavval, majd gyapjúzsírral kezelve erős, átlátszó és puha lesz. Ekkor szépen bekenem sellakkal, és Van Dyck-barna olajfestékkel fejezem be a munkát, amelyhez bronzport keverek, így nyerve a szép óarany árnyalatot. Már nem is tudtam, csapás-e ez, vagy csupán nyersanyag.

Az a kígyó… Százhúsz centis volt, a fejénél és a farkánál vastagabb, mint középen. Matt narancssárga, a hasán sötétebb, mint a hátán, de erősen fluoreszkáló. Átható méz- és hangyasavszaga volt, amennyiben a kettő így együtt elképzelhető. Két méregfoga volt, de úgy, hogy az egyik a felső állkapocsban, a másik az alsóban. A nyelve villás volt, de csak a tövénél; volt gégefedője és hét pár csökevényes lába, pikkelyekkel viszont nem rendelkezett. Kígyónak nevezem, mert leginkább a kígyóhoz állt közel. Azt hiszem, ez így helyes. Myra leginkább egy pajkos angyalhoz hasonlatos, mégis nőnek nevezik. Értik? Ez a kígyó egy kicsit ez volt, egy kicsit az, de megesküdnék rá, hogy nem erről a Földről származott. Ott álltunk kéz a kézben, néztük az állatot, és azon töprengtünk, mitévők legyünk most.

– Meggazdagodhatunk, ha kölcsönadjuk egy mutatványosnak – mondta Myra.

– Senki sem hinné el. Mi lenne, ha magunkat adnánk bérbe az Orvosszövetségnek? – kérdeztem.

Az orrát ráncolta, és nekem ez elég volt. Orvosszövetség törölve.

– Mit csinálunk most, David? – kérdezte, mintha azt gondolná, hogy én tudom, és ezért bízna bennem. Ez egy olyan trükk, amelyet, mindent összevetve, túl sok nő ismer.

– Nos, hát – és ekkor hangos dörömbölés hallatszott az ajtó felől.

Mármost egyetlen állatfajta elég ostoba ahhoz, hogy az ajtón dörömböljön, amikor ott van a csengőgomb, és ez a jószág a rendőr. Szóltam Myrának, hogy maradjon a laboratóriumban, és várjon, így hát ő követett az előszobába.

– Maga David Worth? – kérdezte a férfi. Civil ruhát viselt, és nagyon közönséges arca volt.

– Jöjjön be! – válaszoltam.

Bejött, leült, anélkül hogy engedélyt kért volna, és szemezni kezdett a whiskys palackkal, csekély, de nyilvánvaló reménykedéssel.

– Engem Brettnek hínk. H. Brett.

– H mint halitózis? – kérdezte Myra lágyan.

– Nem, Horace. Mé’, úgy né’ek ki, mint egy görög? A kzpont rdeklődik a mga bigyói után, Mr. Wrth. – Döbbenetes képességgel bírt a szótagok elnyelésében. – Úgy nézek ki, mintha emberi bőrből készültek vón. Mga állatktömő, nem?

– De igen. És?

– Honnan sz’zi az anyagot? Az anyagelemzés szernt embri br. Mi a vleménye?

Gyors pillantást váltottam Myrával.

– Így igaz – feleltem.

Ez nyilvánvalóan nem az a válasz volt, amit Brett várt.

– Aha! – kiáltott föl győzelmesen. – És honnn szrzi?

– Nől.

Myra körbeszökdécselt a szobában, mivel igen jól szórakozott. Brett fölkapta a kalapját a padlóról, és belekapaszkodott, mintha az lenne az egyetlen dolog, amiben megbízhat. Kezdtem megsajnálni.

– Mit csináltak, Brett? Mikroszkópos keresztmetszetet? Savas-lúgos elemzést?

– Ja.

– Mondja, mijük volt? Kezek?

– Mgen, meg egy pr láb. Könyvgrincek.

– Mindig gyönyörű lábad volt, drágám – csilingelte Myra.

– Megmondom, mit csinálok, Brett – folytattam. Fogtam egy papírlapot, tintát öntöttem egy itatósra, és bélyegzőpárnának használtam. Gondosan betintáztam minden ujjhegyemet, és a papírra nyomtam. – Vigye el ezt a központba, és adja oda gyanakvó szakértőinek. Mondja meg nekik, hogy hasonlítsák össze ezeket az ujjlenyomatokat azokkal, amelyek a dísztárgyakon vannak. Írja meg a jelentését, és javasolja nekik, hogy felejtsék el az egész dolgot; mert ha nem, biztosan be fogom pereni a várost, és elítéltetem rágalmazásért magukat meg mindenkit, aki az utamba áll. Nem fogom udvariatlanságnak tekinteni, Mr. Brett, ha most rögtön távozik, anélkül, hogy jóéjszakát kívánna. – Keresztülmentem a szobán, és kinyitottam neki az ajtót.

Kissé megvillant a szeme. Fölállt, óvatosan megkerülte a szökdécselő-tapsikoló Myrát, és elpucolt. De mielőtt becsukhattam volna mögötte az ajtót, megpördült, és a résbe ékelte a lábát.

– Figyejjn! Nem tom, mi folyik itt, érti? Mga meg az a hőgy ne távzzanak shova! Mstantól figyltetem ezt a hlyet, érti?! Hamarvást hallani fog róllam, miháncs vgeztem a központtal, érti?!

– Maga egy süsü – mondta Myra a hátam mögül; és mielőtt visszatarthattam volna, lekapta az orrát, és a detektív arcába vágta. Az olyan gyorsan szökkent arrébb, hogy a kalapja a levegőben maradt; másodpercekkel később hallottuk a dübbenést, ahogy megpróbált négy lépcsőfokot átugorva távozni ott, ahol csak három lépcsőfok volt.

 

Myra háromszor körültáncolta a szobát, és fölugrott a zongora tetejére – nem volt nagy hőstett, mert vaskos, öreg pianínó volt. Ott ült vihogva, és szorgalmasan spulnizta le az arca többi részét.

– Valami azt súgja nekem – mondtam, amikor ismét beszélni tudtam, és ez nem következett be azonnal –, hogy ezt nem kellett volna megtenned. De boldog vagyok, hogy mégis megtetted. Nem hinném, hogy Horace Halitózis Brett detektívfelügyelő még egyszer szerencséltet látogatásával.

Myra nagyjából a táskája felé intett. Odadobtam neki, ő pedig az ajkát és az orrát kezdte pamacsolni, szórakozott, ügyes mozdulatokkal, ahogy a nők szokták.

– Tessék – mondta amikor végzett. – Le a régivel, föl az újjal!

– Te vagy az első asszony a teremtésben, aki akkor is kap kozmetikai kezelést, ha nem akarja. Igazán szép.

– Nem rossz – mondta közönyösen a tükörnek. – Nem rossz Myra!

Róla gondolkozva, őt figyelve, hirtelen élesen tudatosodott bennem. Van ez így néha. Tudod, hogy szereted a csajt, és akkor hirtelen rájössz, hogy tényleg így van.

– Myra…

Azt hiszem, viccelni készült, de amikor rám nézett, nem szólt semmit. Leugrott a pianínóról, és odajött hozzám. Hosszú ideig csak álltunk ott.

– Ott alszol – bólintottam a hálószoba felé. – Én majd…

Átkarolt.

– David…

– Hm?

– Nekem… nagyon szép testem lesz háromnegyed egy után három perccel… Így hát maradtunk, és beszélgettünk 12:48-ig.

  

Úgy két héttel később, már az esküvőnk után lehetett, hogy kezdte összetörni a palackokat a laboratóriumomban. Bejött egy délután, és rajtakapott. Sűrű masszát kavargattam és szagolgattam egy csőrös pohárban, és annyira elmerültem a munkámban, hogy nem hallottam amikor belépett. Úgy tudott mozogni, mint egy tollpihe, ha akart.

– Mit főzőcskézel, drágám? – kérdezte, miközben félretett egy gyönyörű pár kezet, amelyet éppen most „gyárt”-ott.

Letettem a poharat a munkapadra, és elé álltam.

– Csak egy… izé… ragasztót kevergetek… Myra, lépj le, jó? Olyan sok a dolgom…

Megkerült, és fölvette a poharat.

– Hmm! Csinos. Sniff. Méz és… hangyasav. Annak a bestiának a példájára, ugye. Dr. David Worth igyekszik gyógyszert találni egy aranybányára. Ez gyógyszer, ugye? Vagy csak az akar lenni? – A hangja mézédes, öregem, ugyancsak mérges volt!

– Hát… igen – vallottam be. Mélyet sóhajtottam. – Myra, nem mehet ez így tovább. Én nem törődöm vele, de az, hogy egész hátralevő életedben levetkőzd a bőröd, mint egy… paratölgy… ez túl sok. Nagyszerű voltál, de nem fogadhatom el. Túlságosan remek vagy, és ez túl sok az én lelkiismeretemnek. Valahányszor idejövök, és elkezdek kitömni valamit, ami a tiéd volt, aggódom miattad. Semmi baj sem történt mostanáig… de asszony, gondolkodj ! Hátralevő életedben titokban kell vedlened, azon kell aggódnod, ha nem vagy otthon, hogy találsz-e vagy sem olyan helyet, ahol leveheted az arcod; a fejedet kell törnöd, hol hagytál el egy kezet vagy lábat. Te… Myra, te nem figyelsz!

– Persze hogy nem. Sohasem figyelek oda, ha ostobaságokat beszélsz.

– Ez nem ostobaság! – Kezdtem megharagudni.

– Azon tűnődöm – mondta álmatagon, körbelötyögtetve a folyadékot a csőrös pohárban –, hogy ruganyos-e ez az izé. – Leejtette a padlóra, és érdeklődve figyelte. Nem volt ruganyos. Csak álltam ott, elég nyomatékos szitokszót keresgélve, és azon töprengtem, elég gyorsan tudok-e mozogni, ahhoz, hogy oldalba bökjem.

– David, figyelj rám! Mióta vagy állatpreparátor?

– Ó… tizenegy éve! Miért…

– Nem érdekes! És mennyi pénzt tettél félre tizenegy év alatt?

– Hát mostanáig semmit. De az utóbbi időben…

– Nyugalom. Most viszont van kábé nyolcszáz rongyod a bankban. Ezek a kitömött bőrmütyűrök gyorsabban kelnek el, mint ahogy el tudod készíteni őket. És csak mert neked az a rögeszméd, hogy én nem szívesen adom neked a… melléktermékeimet, képes lennél eltömni a forrás száját, és visszatérni a mókusokhoz és a kolibrikhez. David, te bolond vagy… a bőr bolondja!

– Nem valami hízelgő.

Legyintett.

– De ez a fő, David. Rád szakadt ez a gond, és rám is. Pénzt csináltunk belőle, és fogunk is, hacsak nem művelsz valami bolondságot. Nekem tetszik, hogy társak vagyunk… hogy segítek neked. Szeretlek. Neked segíteni többet jelent, mint… Ó, David, hát nem érted? Nem érted?

Megcsókoltam.

– És én azt gondoltam, hogy csak jó haver vagy – suttogtam. – És én még azt hittem, hogy ez csak valami gunyoros önfeláldozás. Myra… – Hát igen. Ő győzött. Én vesztettem. Az asszonyok ebben leleményesek. De nekem mégis volt egy-két ötletem a gyógyításra…

 

 

Tévedtem a fáradhatatlan Brett felügyelőt illetően. Myra szúrta ki, hogy követ minket mindenhova, órákon át ácsorog egy kapualjban a túloldalon, és néha az ajtó előtt hallgatózik. Én sohasem jöttem volna rá; de ahogy korábban már rámutattam, Myrának emberfölötti képességei vannak. Amikor elmesélte, hajlottam rá, hogy egy legyintéssel elintézzem a dolgot. A felügyelő nem tett semmit ellenünk. Nevetnem kellett, valahányszor arra gondoltam, mi történhetett a főkapitányságon, amikor egybevetették az ujjlenyomataimat a boltokban vásárolt kezekével.

Az a tény, hogy emberi bőrből készültek, és hogy tucatnyi példánynak azonos volt az ujjlenyomata, jó egynéhány csúnya napot szerezhetett nekik. Bizonyítsd be, hogy nem igaz az alaptétel, miszerint két pont között a legrövidebb út az egyenes, és mi lesz a mértan tudományával? És bizonyítsd be, hogy nemcsak két azonos ujjlenyomat lehetséges, de több tucat is, és máris a vihogóba kergettél egy csomó szakértőt.

Brett nyilván azt képzelte, hogy neki kell tisztáznia ezt az ügyet. És a magam részéről nem bántam, ha a falba csapkodja a fejét. Annál kellemesebb lesz majd abbahagynia. Jobban kellett volna ismernem Myrát. Valami megvillant a szemében, amikor a kopóról beszélt.

Időközben tovább dolgoztam a gyógyszeren. Becstelennek éreztem magam, hogy így alattomoskodom Myra háta mögött. Tudják, megbízott bennem. Egy csónakban eveztünk, és én engedtem neki. Ő beérte ennyivel. Nem kémkedett utánam, amikor egyedül dolgoztam a laborban; és én tudtam, hogy ha hirtelen rájön, m i ben sántikálok, mélységesen megbántódik. De ez a dolog túlságosan fontos volt. Be kellett fejeznem, amit elkezdtem, különben megbolondultam volna.

Volt egy nyomom. A hangyasav–méz-ötlet nem jött be, noha biztos vagyok benne, hogy egyes összetevői hasznosak lettek volna. A dolog meglepően egyszerű volt. Három szóban el lehet mondani. Gondolják, hogy megteszem? Hohó! A piacnak ez a sarka az enyém…

Az én nyomom pedig ez volt: a hajam sohasem jött ki! És van egy csepp kis bajszom is; akárhányszor vált is le az arcom, a bajszom mindig megmaradt. Nagyon gyér volt a testszőrzetem; most ezzel a jelenséggel meg is szűnt. Lejött, mivel a szőrtüszők viszonylag szétszórtan helyezkedtek el. Először arra gondoltam, a jelenségnek az a magyarázata, hogy a hajhagyma erősen rögzül a bőrben. De ha így lenne, akkor a bőrrétegek egymásra halmozódnának a bajuszom alatt. Nem így történt. Nyilvánvaló, hogy a döbbenetes leválási és újraképződési folyamatot a hajhagymák szintjén közömbösíti valami. Elmondhatnám, hogy mi, de… a saját torkomnak szegezném a kést!

Úgy dolgoztam, mint egy félkarú zongorista, aki Mendelssohn Fonódalát akarja eljátszani. Hónapokon át ismételtem a katalízist és finomítást, míg végül lett egy tele kémcső aranyszínű folyadékom. És.. tudják mi volt? Nézzék: nem szeretem magam ismételgetni, de nem mondom meg. Legyen elég, hogy literszámra kapható a sarki drogériában. Senki sem tudta, hogy ez jelenti a gyógyszert különös betegségemre – ha éppen így akarják nevezni –, mert értesülésem szerint senki sem találkozott még ezzel a betegséggel. Hát így.

Akkor elkezdtem dolgozni magán a kóreseten. Nem tartott sokáig. Mint mondtam, a dolog legmegdöbbentőbb tulajdonsága az egyszerűség volt.

  

Végre elkészültem. Egy injekcióval lehetett létrehozni a fertőzést, egy borogatóvízzel gyógyítani vagy izolálni. Mindkét folyadékból csináltam negyvenliternyit – nem volt probléma, ha egyszer tudtam, hogyan kell –, azután azon kezdtem töprengeni, hogyan adjam be az újságot Myrának.

– Drágám – mondta neki egy nap. – Szeretném, ha szép lenne az arcod ma este. Egy élethű maszkot akarok csinálni rólad. De először mindent elő kell készíteni. Nyolc negyvenkor válik le az arcod, igaz? Nos, gyere a laborba nyolc harmincra. Betapasztjuk agyaggal, hagyjuk, amíg egyenletesen rászáradjon, kiöntöm viasszal, és lemosom az agyagot, amikor a viasz megszilárdult. Ragyogó vagyok, mi?

– Szikrázol – mondta. – Ott leszek.

Elkezdtem gyúrni az agyagot, noha tudtam, hogy nem fogom fölhasználni. És az arcát se fogom levenni. Tetűnek éreztem magam.

Időben érkezett, noha egy pillantást sem vetett az órára – hogy irigyeltem ezért a trükkért! – és leült. Átitattam egy ruhát a mosószeremmel, és alaposan letörölgettem. Azonnal megszáradt, mélyen beleszívódva a bőrbe. Szimatolni kezdett.

– Mi ez?

– Alapozó – mondtam simán.

– Ó! Olyan szaga van, mint a…

– Sss! Valaki meghallhatja. – Ez neked szólt, kedves olvasó!

Mögé léptem egy rövid ruhaszárító kötéllel. Hátradőlt a széken, szeme behunyva; nagyon szép volt. Fölé hajoltam, megcsókoltam az ajkát, a kezét a háta mögé húzva. Ezután gyorsan mozogtam. A kötél mindkét végén hurok volt; az egyik hurkot ráhúztam a csuklóira, azután átrántottam a két hátsó székláb alatt, és a másik végét a nyakára kötöttem.

– Ne mozogj, drágám! – suttogtam. – Nem lesz semmi baj, ha nyugton maradsz. Ha rángatózol, megfojtod magad. – Letettem az órát oda, ahol ő is láthatta, és kimentem. Nem akartam hallani, ahogy az általam legjobban szeretett lény csúnya szavakat használ.

Úgy tíz perc múlva megnyugodott.

– David!

Igyekeztem nem hallani.

– David – kérlek!

Megjelentem az ajtóban.

– Ó, David, nem tudom, miben mesterkedsz, de gondolom, igazad van. Kérlek, gyere ide, ahol láthatlak. Én… én félek!

Jobban kellett volna ismernem. Myra soha semmitől nem félt életében. Odamentem és megálltam előtte. Rám mosolygott. Közelebb mentem. Gyomron rúgott. – Ezt azért kapod, mert megkötöztél, te… te szemétláda. Most mi lesz?

Miután fölálltam a padlóról, és megint levegőhöz jutottam, azt kérdeztem:

– Mennyi az idő, életem fénye?

– Tíz perc múlva ki… David! David, mit csináltál?! Ó, te bolond! Süket alak! Mondtam neked… ó, David! – És életemben másodszor és utoljára sírni láttam. Tíz perccel kilenc előtt az arca még a helyén volt. Meggyógyult! – legalábbis az arca. Mögé mentem, ahol nem érhetett el.

– Myra, sajnálom, hogy így kellett cselekednem. De hát… nos tudtam, mi a véleményed a gyógyításról. Sohasem tudtalak volna rávenni, hogy próbáld ki. Ez volt az egyetlen lehetőség. Mit gondolsz most rólam, makacs perszóna?

– Azt, hogy egy disznó vagy. Szörnyen okos, mégiscsak egy disznó. Engedj szabadon! EI akarok menni.

Elvigyorodtam.

– Ó, nem. Nem, addig, amíg nincs vége a történetnek. Ne menj el! – Odamentem a munkapadomhoz, és fogtam a fecskendőt. – Most ne mozogj! Nem akarom beletörni ezt a fullánkot az állkapcsodba. – Gyengéden letörölgettem az arcát a lemosóval, hogy lokalizáljam az injekció hatását.

– Én… remélem, hogy a szándékaid tiszteletre méltók – szűrte a fogán át, ahogy a tű belemerült járomcsontja fölött a gyengéd húsba. – Én… ó! Ó! Ez… viszket. David…

Az arca hirtelen megráncosodott. Megfogtam a bőrt a homlokán, és lágyan lefejtettem. Nagyra tágult szemmel bámult, azután halkan azt mondta:

– Nem tudlak megcsókolni, te nagyszerű ember, hacsak ki nem oldozol…

Így tettem, és ő is úgy tett, ahogy mondta, és bementünk a nappaliba, ahol Myra örvendezhetett, anélkül hogy valami értékeset feldöntött volna.

  

A szökdécselés közepette hirtelen megállt, és kiült arcára a feszült gondolkodás.

– David, kell csinálnunk valami szórakoztatót! – Leült ott a szoba közepén, és sikoltozni kezdett. És mondhatom, tudott sikoltani.

Alig harminc másodperc múlva súlyos, egyenletes léptek hangzottak föl a lépcsőn, és felbömbölt Brett:

– Kinyitni a törvény nevében! – Ő volt az egyetlen ember, aki képes volt teli torokból motyogni.

Myra fölkelt, és odaszaladt az ajtóhoz:

– Ó… Mr. Brett. Milyen kedves – mondta egy pincérlány modorában. – Fáradjon be!

A felügyelő rámeredt.

– Mi flyik itt?

Myra ártatlanul nézett vissza.

– Miért, Mr. Brett…

– Mga skoltott?

Ragyogva bólintott.

– Szeretek sikoltani. Érti?

– Nem. Mcsoda ötlt!

Ó, üljön már le, és mindjárt elmesélem. Tessék! Igyék valamit! – Töltött neki egy nagy pohár whiskyt, olyan erőset, hogy szinte láttam, amint az ital állcsúcson vágja a felügyelőt. Myra odavezette egy székhez, leültette. – Igya meg. Már hiányoltam.

A rendőr bizonytalanul nézett vissza.

– Hát… nm is tom. A fenébe, kösz. Kedves, Mss Wrth – és a gallérja mögé hányta. Jóféle anyag volt. Kétszer pislantott, és sajnálkozva tette le a poharat. Myra újratöltötte, a háta mögött jelezve nekem, hogy tartsam a számat. Így tettem. Amikor Myra akcióba lendül, a legjobb semmit sem tenni, csak figyelni, hogy mi következik.

Na, szóval, elkezdte Brettnek mesélni az élete történetét. Minden kétszáz szó után kiürült a pohár. Azután keverni kezdte. Tartottam tőle, hogy ez fog történni. Ez volt a kedvence – mármint mások használatára, ő maga hozzá sem nyúlt –,amit úgy hívott, hogy „három-kettő-egy”. Háromujjnyi whisky, kétujjnyi gin és egyujjnyi szóda. Csak Brettnek rummal helyettesítette a szódát. Szegény fickó.

Másfél óra múlva Brett széttárta a karját, felkiáltott: „Mamám!” – és összecsuklott.

Myra lenézett rá, és megrázta a fejét.

– C, c, c! Milyen kár, hogy nincs valami erős italom.

– Most mi lesz? – leheltem.

– Hozd a fecskendőt! Megfertőzzük a törvény emberét.

– Na de, Myra, várj egy percet! Nem tehetjük…

– Ki mondta? Gyerünk, David, semmit sem fog tudni! Figyelj, ezt tesszük vele!

Elmondta. Nagyszerű ötlet volt. Fogtam a kis fecskendőt, és munkához láttam. Rendes munkát végeztünk; a felügyelőt telenyomtuk. Békésen átaludta az egészet, még a viháncolás sem ébresztette föl. Minél többet gondoltunk rá… ó, a szegény ember!

Miután megcsináltuk, amit akartunk, levetkőztettem, és végigtörölgettem a lemosóval. Jobb állapotban volt, mint amikor megjött. Ágyba vittem a nappaliba, majd Myrával a laborban töltöttük az éjszaka hátralevő részét.

 

Amikor végeztünk, fogtuk a dolgot, és letettük a nappaliban. Brett már nem hortyogott; nagyon erős ember volt. Myra lábujjhegyen odaosont, és mellé tette az ébresztőórát. Azután a labor résnyire nyitott ajtajából leselkedtünk.

Behullottak az ablakon az első napsugarak, és megvilágították mesterművünket. Az óra őrjöngve csörögni kezdett; Brett fölébredt, nyögött, a fejét fogta. A vekker után tapogatott, leverte a székről. Az óra sivítva gurult be az ágy alá. Brett ismét felnyögött, pislogva kinyitotta a szemét. Először az ablakra meredt, azt próbálta kitalálni, mi nem stimmel vele. Szinte hallottam, hogyan töri a fejét; nem tudta, hol van. Az óra lassan elhallgatott. Brett szédelegve nézett körül a szobában. Nézett a mennyezetre, a falakra, és… a szoba mértani középpontjában ott állt Horace Brett detektívfelügyelő, teljesen felöltözve. Jelvénye ragyogott a napfényben. Az arcán gyilkos vigyor, kezében egy szabvány rendőrpisztoly, amellyel egyenesen az ágyban fekvő szeme közé célzott. Tíz hosszú másodpercig meredtek egymásra: a macskajajos az ágyban és a bőre a pisztollyal. Azután Brett megmozdult.

Legjobb kord ágytakarómat lobogtatva, villámként száguldott el képmása mellett. Fehérneműbe és karórába öltözve rontott keresztül az ajtón – úgy értem, a csukott ajtón, mert nem állt meg, hogy kinyissa –, és vonítva levágódott a lépcsőn. Sohasem értem volna utol, ha nem feledkezik meg ismét róla, hogy csak három lépcsőfok van ott. Egyenesen nekicsapódott a falnak; és már ott voltam közvetlenül mögötte. Fölkaptam, és visszacipeltem a lakásba, mielőtt a szomszédok kijöhettek volna bámészkodni. Myra a padlón hengergődzött. Ahogy beléptem a rendőrrel, fölugrott, és megcsókolta a pisztolyos képmást, gyengéd neveken szólítva, amelyeket csak nekem lett volna szabad fönntartania.

Ajnároztuk szegény Brettet, és megvigasztaltuk; begyógyítottuk a sebeit, és kijózanítottuk. Először mérges volt, azután hálás; és meg kell hagyni, igazán haverként viselkedett. Mindent elmondtunk neki. Nem eskettük meg a titoktartásra. Bízhattunk benne. Ha nem kapom el, úgy rohant volna egészen a főkapitányságig ingben-glóriában.

  

Ekkortól nem volt többé szerencsétlenség, hanem áru. Az üzlet elképesztően virágzott. Nem akartuk, hogy túlságosan megnőjön; de egy kis álhomlokzattal és némileg több hűhóval igazán megtaláltuk a számításunkat. Például Myra elegáns kozmetikai szalonjában van egy fülke a leggazdagabb törzsvendégeknek. Myra bőségesen használ krémeket és lemosókat, hogy megadja a módját; azután, amikor izolálta, megfertőzi az arcbőrt egy apró tűvel. Néhány perc múlva a bőr lehámlik; ezt eltakarja a sárpakolás. A hölgynek szép, sima, új arca van; Myra a régi bőrt áthozza nekem, ahol szakértőim fölragasztják. Azután Myra reklámjának köszönhetően az öreg hölgy rendszerint átjön, hogy élethű maszkot szeretne. Néhányszor berendelem – szeánsznak nevezik az ilyet –, csinálok néhány hókuszpókuszt, és megfelelő időben leszállítom az életnagyságú, gyönyörűen kifestett maszkot. Szegény öreg párák sohasem tudják meg, hogy a legpokolibb nyavalyával fertőzték meg, majd gyógyították ki őket, ami valaha volt a „Materia Medicá”-ban. Most ez a nagy üzlet; kaszáljuk a pénzt.

Mint minden nagy üzletnek, természetesen ennek is megvan a maga kis korrupciója. Hetente háromszor beállít egy bizonyos detektív egy harminc másodperces ingyen borotválkozásra. Rendes ember. Fenyegető képmása még mindig ott áll a nappalinkban, csak most már játék pisztoly van a kezében. Szegény fickó!

 

 

Bihari György fordítása