IV.

 

 

Lehet, hogy ez az öt emberi élet csak azért kerülte el a pusztulást ebben a forgatagos újraéledésben, mert idegenek voltak, míg a körülöttük lévő éle_xt nem volt más, csak pofa és állkapocs, s hozzá az ismerős ellenfél, az ismerős zsákmány, az ismerős élelem. Miért is kísérleteztek volna hát ezzel az öt új, lédús, lágy tartállyal, amelyek megfélemlítve állnak most, hátukat nekivetve betolakodott hajlékuknak.

Lassan megtalálták egymás pillantásait. Eléggé törődtek egymással ahhoz, hogy meglegyen bennük á közösségi öröm, s eléggé törődtek önmagukkal, hogy felmerüljön bennük valami ostoba, zavaros önanalízis: Mit csináltam amikor nem voltam tudatom birtokában?

Egymáshoz húzódtak az ajtó előtt, s figyelték a körülöttük zajló gyilkolást és öldöklést mindaddig, amíg le nem csendesedett a vadászat és ölés, evés és meghalás szokásos egyensúlyi állapotáig. Kezük emlékezni kezdett a megmarkolt fegyverre, elméjük közelített a valósághoz.

– Angyalok voltak – mondta April olyan halkan, hogy csak Tod hallotta meg. A lány ajka reszketve kinyílt, és Tod tudta, hogy most mindjárt April mondja ki azt, amit ő már majdnem megragadott, de akkor újra megszólalt Teague, s Tod láthatta, ahogy a lányban elhalványul a dolog, s elhagyja elméjét.

– Nézzétek! Oda nézzetek! – mondta Teague, s a fa mentén a sarok felé mozdult.

Ami annak idején hajójuk belső helyiségét képezte, az most egy magányos kabin volt, s hátsó sarkától beláthatatlan messzeségig új fal húzódott. Szabályos közökben ajtók voltak rajta, mindegyiket egyszerű parametall retesz zárta kívülről.

Teague odalépett az első ajtóhoz, a többiek szorosan mögötte. Teague figyelmesen hallgatózott, azután hátralépett, és kitárta az ajtót.

Ablaktalan, megvilágított helyiség volt az ajtó mögött. Körül a falak mentén gépek álltak. Tod azonnal felismerte levegőtisztítójukat, vízszűrőjüket, proteinkonverterüket és egy kisegítő erőgépet. Középen egy könnyűfém-fúziós motorral összekapcsolt generátor állt. A kimenő gyűjtősínek szabályosan szigetelve voltak, biztosítószekrényeken és ellenállás-szabályozókon keresztül csatlakozva a párhuzamos kapcsolású, kivezető „karácsonyfához". Kábelek futottak a falon át a koporsóhelyiséghez és a balról lévő, még felderítetlen helyiségekhez.

– Energiát mindenesetre hagytak nekünk – mondta Teague. – Nézzük végig a vonálat.

– Halvérű – acsarkodott Tod némán, Tod jobbról balra, felülről lefelé'alaposan szemügyre vette  ezt a hihetetlen jelenséget, s biztos volt benne, hogy ezek a lények nem érintkeznek a talajjal. A jelenség alsó széle pontosan vízszintes volt, szeme magasságával egy vonalban. – Halott ember. Azután, amit itt láttál, annak a súlya alatt térdre kellett volna rogynod, ki kellene nyitnod a szemedet, hogy jobban tudj emlékezni. De te mást sem tudsz, csak leltárt csinálni a csavarjaidról meg csavaranyáidról.

Ránézett á többiek feszült, arcára, állandóan felfelé-irányuló tekintetükre, olyan volt ez, mintha az előbbi, friss benyomás megbabonázta volna őket. Érezte, hogy az álom elenyészik Teague sürgető unszolására. Te sem hagynád, hogy ezekkel békésen együtt éljünk, egyetlen pillanatig sem. Megszólalt benne egy belső hang. És ők ölték meg Almát, tudod!

Sértődötten követte Teague-t.

Hajójuk szét volt szerelve, úgy rakták sorba a dombtető felé az egyes szektorokat, mint egy viskósort. Összeköttetésben voltak egymással, teljesen helyre voltak állítva, feltöltve, vezetékek kötötték össze őket, teli voltak használható dolgokkal – a labor, a könyvtár, hat szoba teli vegyes rakománnyal, és azután – azután, a hang, amelyet Teague kiadott, olyan örömkiáltáshoz hasonlított, amilyet Tod még életében nem hallott tőle. Az ajtó mögött, amelyet éppen kinyitott, ott voltak összes eszközei, kapcsológombok, szerszámok és billentyűzetek. Egy csillagvizsgáló kupola is volt a mennyezeten, ott magaslott és várakozott egy refraktor.

– April! – Tod körülnézett. A lány nem volt ott. – April?

A lány a három ajtóval odébb lévő könyvtárból került elő.

– Teague!

Teague kilépett a műszerek közül, és odament hozzá.

– Teague – mondta a lány –, az összes tekercseinket elolvasták.

– Honnét tudod?

– Egyik sincsen visszapergetve.

Teague oda-vissza végigpillantott az ajtósoron.

– Ez nemigen vág össze azzal, ahogyan ők...

A bejezetlen mondat eleget mondott. Bárki építette is ezt hajójuk alkatrészeiből, a funkcióknak megfelelően és tökéletes pontossággal dolgozott.

Teague belépett a könyvtárba, és leemelt egy orsót a tengelyéről. Befűzte a szalag szabad végét egy nyílásba, és megnyomott egy gombot. Az orsó megperdült, s a szalag eltűnt a tárló belsejében:

Teague felpillantott, lenézett. Minden egyes szalag kikapcsolódva feküdt bent.

– Vissza tudták, volna pergetni őket – mondtá Teague mérgesen,

– Talán tudatni akarták velünk, hogy elolvasták őket -vélte Moira.

– Talán – mormogta Teague. Felvett egy tekercset, megnézte, egy másikat is, egy harmadikat is. – Zene. Egy színdarab. És itt van a mi személyes anyagunk... Viselkedésmód, edzési eredmények, minden.

– Aki végigolvasta ezt az anyagot, az egy csomó dolgot tud rólunk – mondta Carl.

– Csak rólunk? – töprengett Teague.

– Hát ki másról?

– A Földről – mondta Teague. – A Földről és mindent.

– Azt hiszed, hogy elfogtak és analizáltak minket, s hogy bárkik legyenek is, kapcsolatot tudnak teremteni a Földdel? Úgy gondolod, hogy meg akarják támadni a Földet?

– Azt hiszed... úgy gondolod – ismételte Teague hidegen. – Nem hiszem és nem gondolok semmit! Tod, volnál szíves közölni ezzel az impulzív fiatalemberrel, hogy mire tanítottalak? Csak a bizonyítékoknak hihetünk.

Tod kétkedően krákogott, de nem akart követendő példát nyújtani senkinek, különösen Carlnak nem. Carl elvörösödött, és megpróbált mosolyogni. Moira odanyúlt, és megszorította a kezét. Tod könnyű sóhajtást hallott maga mellett, és gyorsan rápillantott Aprilra. A lány dühös volt. Időnként szerette volna, ha April nem gurul dühbe.

– Beszélnél már erről a bizonyítékról, Teague?! – csattant fel.

A többiek követték kézmozdulatát. A szalagleolvasók közül az egyik nyitva állt. A pultján ott állt annak a különös tárgynak a párja, amelyet már két ízben is láttak: egyszer kicsinyített változatban Alma koporsójában, azután még egyszer, hatalmas méretekben, a szabad ég alatt. Ez is egy miniatűr változat volt.

Teague rámeredt, kinyújtotta a kezét. Amikor ujjai megérintették a tárgyat, a lejátszó csappantyúja bekapcsqfódott, és halk, tiszta hang töltötte be a szobát.

Tod szeme égni kezdett. Azt hitte, hogy soha többé nem fogja hallani ezt a hangot, De mert hallotta, April jelenlétének mentőkötelébe kapaszkodott, s érezte, hogy éz a mentőkötél reszket. Alma hangja hangzott:

 

Tegnap igazítottak valamit a koporsóm tűnyalábján, tehát azt hiszem, hogy még tovább itt akarnak tartani... Teague, ó, Teague, meghalok!

Épp most hozták ide a hangrögzítőt. Nem tudom, nekik kell-e ez, vagy tinektek szánják. Ha nektek szánják, akkor meg kell mondanom... Hogyan is mondjam meg nektek?

Figyeltem őket az egész idő alatt... mennyi ideig is? Hónapokon át... Nem tudom. Már teherben voltam, amikor felébredtem, és a kisbabáknak hamarosan meg kellett születniük, már nem volt sok időm hátra. És már... Hogyan is mondjam el nektek?

Bejöttek a hajóba, nem tudom, hogyan, nem tudom, hol... odakint a tér idegen, rossz. Minden homályos, csillagok nincsenek, ködök és fényfoltok kavarognak.

Ők megértettek engem. Ebben biztos vagyok. Tudták, hogy mit mondok és mit gondolok. Én egyáltalán nem értettem őket. Ők kisugározzák az érzéseiket – szomorúságot, kíváncsiságot, bizalmat, megbecsülést. Amikor kezdtem rájönni, hogy meg fogok halni, a maguk módján sajnálkoztak rajtam. Amikor sikoltoztam és azt mondtam, hogy veletek akarok lenni, Teague, akkor biztosítottak, hogy veletek leszek. Biztos vagyok benne, hogy ezt mondták. De hát hogyan lehetne ez lehetséges?

Ezek teljesen annak szentelik magukat, amit csinálnak. Munkájuk valamiféle vallás az ő számukra, és ennek mi egy részét képezzük, ők… ők becsülnek minket Teague. Ez fontos, ők nemcsak megtaláltak minket, ők kiszemeltek minket. Úgy fest ez, mintha valami nagy elhatározásuknak a legfontosabb részei volnánk.

A legfontosabb... Úgy érzem magamat közöttük, mint egy amőba. Szépek, Teague! Nagyon biztosak abban, amit tesznek. Ez a bizonyosság okozza, hogy hiszek abban, amit hinnem kell. Hamarosan meghalok. Ti pedig élni fogtok és ti és én együtt leszünk. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges ez?

De ez mégis igaz, tehát hidd el, Teague, velem együtt. És találd ki, hogyan!

Teague, mindennap rám tettek egy sugárzó készüléket. A kisbabák miatt. Nem okozott kárt bennük. Ebben biztos vagyok. Én vagyok az anyjuk – ebben is biztos vagyok. A babák nem fognak meghalni.

Én igen. És érzem az ő szomorúságukat.

És veletek leszek, és ők örülni fognak ennek...

Teague, találd ki a magyarázatát!...

 

Tod behunyta a szemét, hogy ne lássa Teague-t, s tiszta szívből kívánta, bárcsak egymagában hallhatta volna Teague ezt a kísérteties hangot. Hogy ez az egész mit jelentett, ahhoz a szavak mintha csak egy láthatatlan kép keretei volnának, s pusztán azt jelzik, hogy hol a kép, de azt nem, hogy milyen és mit jelent.

Alma hangja remegő volt és bizonytalan, de Tod eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja: öröm és biztonság élt benne, amikor beszélt. Csodálkozás volt benne, nem pedig félelem.

Bár: tudva, hogy ez az egyetlen üzenet, amely eljut barátaihoz, nem kellett volna-e többet mondania? Tényeket, formákat, méreteket... 

És akkor eszébe jutott égy régi-régi mese, áz ősi amerangolból. Hynlen írta (vagy talán Henlyne – de ez nem fontos). Egy emberről szólt, aki megkísérelte, hogy továbbítson az emberiséghez egy leírást a szuperlényekről, akik fogságba ejtették. Üzenni akart, mindössze testével, mint egy írótáblával, és körmeivel, mint valami íróvesszővel. Lehet, hogy mikorra befejezte, akkora már megőrült, de az üzenete világos volt. Lagalábbis az ő számára. A teremtés nyolc napig tartott. Hogyan képes ő, Tod leírni egy találkozást azokkal, akiket fent az égben látott, úgy, mintha majdnem háromszáz napon át együtt lett volna velük!

April gyengéden megérintette a karját. Feléje fordult, még mindig elkerülve Teague pillantását. April az ajtó felé fordította fehéren világító arcát. Moira és Carl még mindig kint álltak. Csatlakoztak hozzájuk, és némán várták, hogy Teague is kijöjjön.

Amikor végre kijött, hálás volt nekik, és ezt nem is kellett kimondania. Arcán és hangjában mélységes nyugalommal jött ki, elment mellettük, és magával hívta őket, hogy együtt derítsék fel módszeresen a többi helyiséget, hogy végezzenek a leltárral.

Élelmiszerkészletek, kábelek, vezetékek, parametall rúd- és fóliakötegek, szerszámok és szerszámkészítéshez szükséges matricák és prések ... Hangár, benne tökéletesen felszerelt mentőbárkával. De nyomuk sem volt hosszú távra alkalmas kommunikációs berendezéseknek, még alkatrészeknek sem.

Hátul, a műszerkamrában Carl felmordult:

– Valaki azt akarja, hogy itt maradjunk!

– A hajó...

– Nem hinném, hogy meghagyták volna nekünk a hajót, ha a Föld a közelben volna – mondta Teague.

– Építsünk valami jelzőtornyot – mondta Tod hirtelen. – Kell, hogy valami mentőhajót küldjenek utánunk.

– Honnan? – kérdezte Tod szárazon.

Követték a tekintetét. Gúnyosan, némán, könyörtelenül meredt rájuk az atomkronométer. Radioaktív anyagot tartalmazott, két számlapja volt. Az egyik az anyag által kisugárzott átlagos energiát jelezte, a másik a tömegveszteséget. A számlapon a 64-es szám villogott.

– Hatvannégy év – mondta Teague. – Feltételezve, hogy átlagos sebességünk a fénysebesség fele volt, ami alig hihető, most harminc fényévnyire vagyunk a Földtől. Harminc év kell ahhoz, hogy egy fénykévét odaküldjünk, hatvan év vagy még több idő kell ahhoz, hogy utánunk küldjenek egy hajót, s ehhez számítsuk hozzá a világítótorony építéséhez szükséges időt meg azt az időt, ami ahhoz kell, hogy a Föld megértse a mi jelzésünket, és előkészítse a mentőakciót... – megrázta a fejét.

– És hozzá még az a tény – tette hozzá Tod –, hogy a Naptól számított harmincévnyi körzetbep nincsen lakható bolygó, kivéve a Primát.

Megdöbbenve, némán tátogtak az egyébként jól ismert tény hallatán. A legjobb műszerekkel folytatott, ezer éven át tartó tüzetes kutatás nem kerülhetett volna el egy bolygót lyen távolságban.

– Akkor rossz a kronométer!

– Tartok tőle, hogy nem rosz – mondta Teague. – Hatvannégy évvel ezelőtt hagytuk el a Földet. Ez így van.

– És ez a bolygó nem is létezik – mondta Carl keserű mosollyal. – Ez is így van.

– Igen, Teauge – mondta Tod. – Ez a két tény egymás mellett nem állja meg a helyét.

– De megállhatja, mert megállja – mondta Teague. – Van egy hiányzó faktor. Képes egy ember a víz alatt lélegezni, Tod?

– Búvársisakban.

Teague kitárta a két karját.

– Hatvannégy évbe került, hogy elérjük ezt a bolygót, ha ugyan... Meg kell találnunk azt a képletes búvársisakot! – Szünetet tartott. – A bolygó létezésére szolgáló bizonyíték eléggé meggyőző – mondta fanyarul. – Vizsgáljuk, meg a másik tényt.

– Hol?

– Az obszervatóriumban.

Odafutottak. Az ég ragyogó zöld fényt árasztott, de már pislogni kezdtek az égbolt mögött a csillagok. Carl ért elsőként a teleszkóphoz, határozottan megragadta a szabályozókarokat, és hátraszólt:

– Hol kezdjük? – Megrántotta a kart. – Hé! – és ismét megrántotta.

– Hagyd abba! – mondta Teague élesen.

Carl eleresztett a fogántyúkat és hátralépett. Teague bekapcsolta a világítást, és megvizsgálta a berendezést.

– Már rá van kapcsolva a kondenzátorokra – mondta. – Hm! A házigazdáink nagyon is segítőkészek. – Rápillantott arra a kis motorokból álló csoportra, amelyek kiegyenlítik a napi körforgás-effektust. – Huszonnyolc óra és harminc perc. Ha ez az adat csakugyan érvényes erre a bolygóra, akkor ez nem lehet sem a Föld, sem pedig a Prima. Van még szükségünk további bizonyítékokra? Carl, mi a helyzet, itt?

Carl. lehajolt és megnézte. A szabályozócsavarok meneteiben tompa fényű ezüstnyomok látszottak. Megérintette őket.

– Parametall – mondta. – Nincs dublírozva, de éppen eléggé megtapad ahhoz, hogy beékelje a csavarokat. Jó néhány napba beletelik, amíg roncsolás nélkül kitisztíthatjuk. Látjátok? Ugyanígy bántak el a teleszkóp csavarjaival is.

– Hát akkor lássuk azt, amit ők láttatni akarnak velünk – mondta Tod.

– És ez talán valami olyasmi, amit mi is szeretnénk látni – szólt halkan April.

– Te tulajdonképpen melyik oldalon állsz? Az övéken vagy a miénken? – kérdezte Tod félig-meddig kötekedve.

Teague rányomtaszemét a készülékre. Két keze megszokásból csavarni akart az objektívbeállítón, de az ugyanúgy le volt blokkolva, mint a műszer többi része.

– Akad itt egy galaktikus atlasz?

– Az állványon nincs – mondta Moira egy pillanattal később.

– Itt van – mondta April a térképasztal mellől. Aztán megdöbbenve tette hozzá: – És nyitva van.

Feszülten figyeltek, amíg Teague vizsgálódott, azonosította az atlaszt és a katalógust, amely az atlasz alatt feküdt. Amikor végre felnézett számításaiból, Tod olyan különös arckifejezéssel találkozott, mint még soha azelőtt.

– A lényeg – mondta végül riagyon halkan és nyugodtan – egyszerűen az, hogy fogvatartóink birtokában vannak a fénynél nagyobb sebességű utazás képességének.

– De az elmélet szerint…

– A mi teleszkópunk szerint – szakította félbe Teague –, amelyen keresztül éppen most látom a Napunkat, továbbá az egyéb adatok azt bizonyítják... – hangja hirtelen megszakadt. Két mély lélegzetet vett, majd folytatta: – A Sol, a mi Napunk kétszázhetven fényév távolságra van tőlünk. Az a nap, amely néhány perccel ezelőtt lenyugodott, a Mérleg bétája. – Sorra szemügyre vette a megdöbbent arcokat. –Nem tudom, hogy végül is hogyan nevezzük el ezt a helyet, de – tette hozzá vonakodva – azt hiszem, legjobb, ha otthonunknak tdkintjük.

 

Viridisnek nevezték él a bolygól („Ez a legzöldebb név, amit ki tudok találni" – mondta Moira), mivel egyikük sem látott még ilyen intenzív zöld szint. Zöldebb volt, mint a növények zöldje, mert maga a napfény is zöld színárnyalatú volt, az éjszakai égbolt is zölden sziporkázott, olyan zölden, amilyen zöld a Föld ezüstösén sziporkázó holdfénye, mint a vízmolekulák, amelyeket széthasít s csillagok átható ultraibolyája, – ünnepelve éjszakai egyesülésüket.

A holdakat Wynkennek, Blykennek és Nodnak nevezték el, a napot pedig egyszerűen Napnak hívták.

Eleinte rabszolga módra dolgoztak, később mint tudósok, ami változást jelent munkastílusban, de munkaintenzitásban nem. Palánkot építettek valami ciprusszerűségből, egyenes növésű fákból, minden egyes darabot pontosán kimértek, s kétszeresen is körülfontak parametall huzalokkal. Elreteszelt kapu volt a palánkon, s kémlelőnyílások, bennük periszkópok és forgóállványok a gyútűs puskák szaftiára, ezeket a csőtokokból és a tartalék tekercsekből készítették. Az elkerített területet parametall hálóval fedték be, amely egyik szélén visszagördíthető volt a mentőhajó számára.

Almát eltemették.

Teszteltek, analizáltak, osztályoztak, elemeztek, átvizsgáltak mindent, amihez hozzáférhettek: a talajt, a növényzetet, az állatvilágot. Kifejlesztettek egy rovarűző oldatot, és befecskendezték vele a kerítést, meg készítettek egy rovarölő szert, hogy táborukat védje ezektől a lényektől. Rengeteg volt belőlük, hatalmasak voltak, és esetenként egyenesen veszélyesek. Ilyen volt például a „repülő hernyó", amely állábait szárny formájúvá fejlesztette, és vadul belevágta őket bárminek a húsába, ami megtámadta őt, mérges kiütést és gennyesedő fekélyt hágyott maga után egy ilyen támadás. Felfedeztek háromféle ehető magvat – a szójára hasonlítottak –, meg egy olyat, amelyből finom széntihidrogénes olajat nyertek. És leltek egy virágot is, amelynek kelyhe szárítás, pácolás és sütés után pontosan olyan ízű volt, mint a rákhús.

Egy idő után két külön csoportot alkottak, látszólag elválva egymástól: Moira és Teague ásványokat gyűjtött, megvizsgálták leleteiket a tömegspektroszkópban meg a racionalizálókban, Aprilra hárult az életformák tanulmányozása, amelyekből Tod és Carl nagy mennyiségben szállított neki egyre újabbakat, vagy legalábbis fényképeket az újabbakról. Ilyen volt a kéttonnás parametrodon, becenevén süket, masszív növényevő volt ez, és elég intelligenciával rendelkezett ahhoz, hogy mozgassa az állkapcsát, meglehetősen nehéz lett volna valakinek a hóna alá csapni és hazacipelni. Meg ott volt a felodon, egy pikkelyes húsevő, macskaszerű fogakkal, s bár épp hogy csak ember nagyságú volt, körülbelül olyan barátságosan viselkedett, mint egy kiéhezett rozsomák.

A tetrapodyk (Tod esernyőmadárnak nevezte őket) olyasmivé változtak át, mint valami tiszteletre méltó kampó. Átbotladoztak a bűzlő hüvelyű kúszónövények között, százával rakták le tojásaikat, szemmel láthatólag teljesen hiábavalóan. Redős, zöld hártya takarta ezeket a tojásokat, minden élőlény szereti az óriáspáfrány földön termő zöld rügyeit... A zöld sarjaknak olyan íze volt, mint a mogyoróhagymának, kitűnő saláta készült belőlük, nyers állapotban, megpárolva pedig remek hagymaleves. A félig kikelt tetrapodykból olyan ínszalagok kerültek elő, amelyek megszárítva kitűnő horogcsalinak szolgáltak. Az idősebb állatok szárnyizmai olyanok voltak, mint a halmártásban készített borjúszelétek, míg a tojások belső vagy fő hártyái remek cipőtalpakat szolgáltattak – világosi szívós, hajlékony volt ez azahyag, s a felodon – ki tudja, miért – a nyomába sem ért.

A pteronauchis vagy „csapkodó béka" volt az a sikló gőte, ameílyel az első napon találkoztak. Lényegében éjszakai s fototropikus lény volr, erős fény segítségével percek alatt egy kosárnyit is lehetett begyűjteni belőte. Minden válfajának kétszer annyi, kétszer akkora és kétszer olyán használható lába volt, mint egy földi békának.

Emlősök nem voltak.

Virágok viszont igen, nagy bőségben. Fehérek (ebben a világításban gyászos zöld), bíbor, barna, kék és persze a mindent elárasztó zöld. Pirosat nem láttak erről a bolygóról hiányzott a piros szín. Lehetetlen leírni azt a vágyakozást, amelyet egy hiányzó szín után érezhettek. Így azután egy legenda kezdett keringeni közöttük. Tod két alkalommal is látott egy világospiros növényt. Első ízben gombának nézte, a második alkalommal látott inkább valami zuzmófélére hasonlított. Az elsőt vadászhangyák özöne vette körül – félelmetes függöny, amelyet még a parametrodon is tiszteletben tartott. A másodikat valami húsz méter távolságból látta, és éppen oda akart menni hozzá, amikor nem is egy, hanem három felodon tört rá az aljnövényzetből.

Később két alkalommal is felkereste ezeket a helyeket, de már semmit sem talált. És Carl egyszer megesküdött rá, hogy egy ragyogó piros növényt látott lassan mozogni egy sziklarepedés felé, amikor közeledett hozzá. Ez lett azután az ő havasi gyopáruk, majdnemhogy Gráljuk.

A folyók ágyában nyers gyémántok hevertek, az esti fényben smaragdok csillogtak, és a földi gondolkodás számára felmérhetetlen kincseket lehetett kikotorni közvetlenül a párolgó humusz felszíne alől. Volt ott irídium, ruténium, fémes állapotú neptúnium 237. Eleinte azt észlelték, hogy megmagyarázhatatlan eltolódás van a nehezebb fémek fejé. A ruténium-ródium-palládium csoport éppolyan bőségesen fordult elő a Viridisen, mint a vas-nikkel-kobalt sorozat a Földön. A kadmium pedig sokkal nagyobb mennyiségben volt található, mint rokona, a cink. Technecium is volt, bár kevés, és az is a felszínen, míg a Földön ez már réges-régen felbomlott.

A vulkanikus jelenségek mindennaposak voltak a Viridisen, és ez várható is volt ennyi radioaktív anyag jelenlétében. A mentőhajóból kinézve láttak olyan kopasz foltokat, amelyeken kivételes koncentrációjú „forró" anyag volt. Egyesekben élet jeleit is tapasztalták.

Carl, megkockáztatva a sugárbetegség veszélyét, rövid látogatást tett egyik-másik ilyen körzetben, hogy élő fajokat gyűjtsön be. S amit talált, az rendkívüli volt: egy fát, amelyet érintésre forrónak talált, s amely ásványokból és vízből táplálkozott hihetetlen mohósággal, és ha átültették olyan környezetbe, amely csaknem olyan gyorsan elpusztította sejtjeit, ahogyan létrejöttek, rákossá vált. Mérhetetlenül megnövekedett, s tulajdon szörnyű vitalitásával megfojtotta önmagát.

Ugyanezen halálos zónákban élt egy primitív féreg, amely folyamatosan ledobta magáról szegmenseit, hogy lépést tarthasson gyors növekedésükkel, szemmel látható sebességgel növekedett, s amikor máshová vitték, elpusztult a túlságosan gyors növekedés következtében.

A bolygó tengelyének elhajlása nem érte el a két fokot. Évszakok nem léteztek, és a szélességi fokok között igen csekély volt a hőmérséklet-ingádozás. Két kontinensének partjait egy egyenlítői tenger habjai mosták, hegyei nem voltak, síkságai sem, de kéklett rajta néhány nagy kiterjedésű tó. Lágyan hullámzó dombvidék, kanyargó folyók, sűrű dzsungelek, máshol rétek tarkították a bolygó felszínét. Az a hely, ahová ők megérkeztek, éppolyan jó volt, mint a többi, tehát itt maradtak, s ahogyan ismereteik növekedtek, egyre kevésebbet jártak máshová. Mesterséges létesítményeket sehol sem találtak, legcsekélyebb nyomait sem egykori lakóhelyeknek. Az persze világos volt, hogy van élet ezen a bolygón. A permkori élettől nehezen lehetett volna elvárni, hogy gyorsabban kifejlődjék. De a Viridisen lelt radioaktív csontok cáfolhatatlan radioaktív „órái" azt jelezték, hogy a bolygó életkora nem több harmincötmillió évnél.