II.

 

 

Tod felhúzta két lábát, és annyira mélyre hajtotta a fejét, hogy térdkalácsai gorombán nekipréselődtek szemöldökének. Átölelte a lába szárát, hátát a panelfalnak támasztotta, és a vörösen vibráló feketeségben visszaélte magát Almához és az örömhöz. Alma és a béke, Alma és a bátorság.

Valamikor éppen ugyanígy ült, félelemtől és nyomorúságtól reszketve, vakon és gyámoltalanul, az űrkikötő gépszintjének egy sötét sarkában. Az a hír járta, hogy April nem jöhet velük, mert az albínóknak nincs helyük a Szíriusz Rockon. Ez végül is rémhírnek minősült, de akkor még nem tudták. És ő megütötte, igen, megütötte Almát. Megütötte, mert az égvilágon senki más nem akadt, akit megüssön; a lány leült melléje, csak hogy vele legyen. És meg sem érintette arcát, amelyen lecsorgott a vér, egyszerűen csak várt, amíg a fiú végül az ölébe temette arcát, és sírt, mint egy kisgyerek. És soha senki más nem tudott erről, csak ő meg Alma...

Emlékezett rá, hogyan hempergett és játszott Alma az űrkikötőbeli gyerekekkel, ott meg az öbölben; és visszaemlékezett Almára, amint nyugodt arcát a csillagok felé emeli, és néz kedves, barátságos szemmel, és ebben a szempárban olyan kiengesztelhetetlen és átható kihívást látott, mint magában a világűrben. A gyepen való hancúrozás és a rendkívüli méltóság – minden nehézség nélkül léteztek egymás mellett. És visszaemlékezett olyan dolgokra, amelyekről a lány beszélt neki" s amit ezekből vissza tud most idézni, nem több, mint az, hogy milyen volt a fény, ő hogyan állt, milyen volt akkor a levegő illata. „Sose félj, Tod! Csak a lehetséges legrosszabb dologra gondolj, ami megtörténhet. Amitől félsz, az valószínűleg nem lesz olyan rossz – és bármi más csak jobb lehet." Egyszer meg ezt mondta: „Ne kevered össze a logikát a hittel, bármennyire jó dolog is a logika. A logika egyik végét a szilárd talajhoz erősítheted, a másik végét nyugodtan kiterjesztheted a kozmoszba, anélkül hogy megroppanna. A hit egy kissé kevésbé hajlítható." És: „Hát persze hogy szükséged van szeretetre, Tod! Ne szégyelld ezt, és ne is próbálj változtatni rajta. Nem olyan dolog ez, hogy töprengened kellene rajta, nem, sohasem. Téged szeretnek. April szeret téged. És én is szeretlek. Én talán még jobban is szeretlek, mint April, mert ő mindent szeret, ami te vagy, de én mindent, ami voltál és valaha is leszel."

És voltak olyan emlékek, amelyek mélyebbek és sokkal fontosabbak, voltak, mint ezek, de voltak apró emlékek is – a szemek találkozása, egy érintés, egy nevetés hangja vagy egy távoli énekfoszlány.

Emlékei közül valami sötétségbe süllyedt, valami veszteségérzetbe és kétségbeesésbe, meg valami zsibbadtságfélébe, amelyet kelletlen eszméletre ébredés követett. Tudatossá vált benne valami, ami önmagában semmiségnek látszott: hogy van valami jelentése annak, ahogyan a rekeszfal előtt kuporog. Rájött erre, anélkül hogy megmozdult volna. – Kényelmes dolog volt így befelé fordulni, ilyen védetten és tudattalanul... És Alma gyűlölte volna, ha így látja.

Felemelte a fejét, és féleszméletben kiegyenesedett ebből a magzati pózból. Ennek már vége – gondolta magában dühösen, azután meghökkent azon, hogy voltaképpen mire is gondolt.

Megfordult és ránézett Aprilra. A lány nyomorúságosan kuporgott előtte; arca petyhüdt volt, teste dermedt, mozdulatlan, arca közönyös. Könyökét a lány bordái közé nyomta, ahhoz éppen eléggé, hogy érezze: Aprilnak vannak bordái. A lány felemelte tekintetét, s a fiú szemébe nézett.

– Hogyan… hogyan lehet?…

Tod értette a kérdést. A szíriuszi terv minden hajójának három szabályszerű férfi-nő párosa közül az egyiknek – a hagyományok szerint – a bolygón kell gyermekeket a világra hoznia, a másiknak hamarabb, mihelyt lehetséges, az ébredés után; a harmadiknak pedig még hamarabb, mert a fogamzásnak a koporsóban kell megtörténnie. De nem az ébredés előtt, és semmi esetre sem a terhességi engedély előtt. Ez lehetetlenség volt; az életfolyamatok annyira lelassultak a koporsóban, hogy gyakorlatilag meg sem rezdülhetett ott az élet. Tehát...

– Hogyan? – esengett April. – Hogyan lehetséges ...

Tod rádöbbent saját nyomorúságára, azután Apriléra, és nem törődött vele, hogy mi mindenen kellett átmennie Teague-nak.

Teague fel sem nézett.

– Tod!

Tod megveregette April vállát, felállt, és odament Teague-hoz. Nem nézett bele a koporsóba. Teague folytatta munkáját, és fejével intett.

– Egy kicsit több helyre van szükségem.

Tod felemelte az áttetsző kockát, amelyre Teague intett, és ránézett a belsejében csapkodó rózsaszínű csomagra. Majdnem elmosolyodott. Szép kisbaba volt. Odébb lépett. És Teague megszólalt:

– Vidd el az összeset, Tod.

Összeszedte és odavitte őket, ahol April üldögélt. Carl felállt, odajött, és melléjük térdelt. A dobozok zümmögtek – inkább csak érezhető, semmint hallható remegéssel –, ahogyan az éltető levegő cirkulált bennük oda-vissza.

– Szép, normális szállít... Már úgy gondolom: szép; normális adag poronty – mondta Carl. – Négy lány meg egy fiú. Helyes.

Tod felnézett rá.

– Azt hiszem, van még egy.

A „még egy" egy másik lány volt. Moira hozta oda, a hatodik dobozban.

– Aranyosak – mondta April szemlélődve. – Mind aranyosak.

– Ez minden – mondta Moira elcsigázottan.

Tod rápillantott.

– Alma?

Moire lankadtan odaintett a rendben lévő kis inkubátorokra.

– Ez minden – suttogta fáradtan, és odament Cárlhoz.

Ez minden, ami Almából való – gondolta Tod keserűen.

Odapillantott Teague-re. A magas férfi mereven felemelte kezét, felsőkarjával megtörülte az arcát. Megérintette a koporsó felső szélét, és egy pillanatra megmarkolta, majd kezdte lezuhogtatni kezéről a steril plasztikkesztyűt. Tod szíve majd kiugrott a helyéből, de beharapta száját, és csendben maradt. Különös hagyomány, hogy a nyíltan kimutatott gyász bárdolatlanságnak számít…

Teague beledobta a kesztyű maradványait egy nyílásba, és szembefordult velük. Sorra ránézett mindegyikükre, minden moccanása mérlegelő és ellenőrző volt. Azután megfordult, elmozdított egy emeltyűt, és Alma koporsójának oldala lassan felemelkedett.

Isten veled!

Tod újra nekitámasztotta hátát a válaszfalnak, és lecsúszott April mellé. Fél karjával átölelte a lány vállát. Carl és Moira kezüket szorosan összekulcsolva egymás mellett ültek. Moira szeme fátyolos, de nagyon éber volt. Carl arcán csaknem mogorva kifejezés ült. Tod ránézett a dobozokra, azután mereven rájuk bámult. Az újszülöttek közül három sírt, bár hangjukat nem lehetett hallani a plasztik-inkubátorokból. Tod végre észrevette, hogy Teague figyeli. Felrezzent, azután haragját beleürítette a hatalmas belső tartályba, amelynek kötelessége volt elnyelni ezt is meg minden egyéb bánatot is.

Mire összeszedte magát, Teague keresztbe vetett lábbal ült előttük, és egy apró tárgyat helyezett a padlóra.

Tod ránézett a tárgyra. Első pillantásra fémrugónak látszott, körülbelül olyan hosszú volt, mint a hüvelykujja, és függőlegesen állt egy fekete talapzaton. Aztán rájött, hogy ez valamiféle műalkotás, anyaga arany: csillámlott, vibrálj vonaglott, sajgott. Két egymásba illesztett, vagyis kettős spirál volt; a menetei körbe és felfelé kanyarodtak, körbe és lefelé, körbe és megint felfelé. Úgy volt megformálva, mintha egy hengerre csévélték volna fel, majd kihúzták volna belőle a hengert: az egész tárgy olyanképpen festett, mint egy kezdet és vég nélküli huzal vagy rúd, amely csavarodik és emelkedik, csavarodik és lesüllyed, tökéletes folyamatossággal... Alapzata szinte füstszerűen forma nélküli volt, magának az aranynak a jellege szinte cseppfolyósságot mutatott, és fénytelen volt, mint az ylem.

– Ezt Alma koporsójában találtam – mondta Teague. – Amikor elhagytuk a Földet, még nem volt ott.

– Pedig ott kellett lennie – mondta Carl határozottan.

Teague némán megcsóválta a fejét. April kinyitotta, majd becsukta száját.

– Nos, April? – szólt Teague.

April megrázta a fejét.

– Semmi, Teague. Igazán semmi. – De mivel Teague várakozóan tovább nézte, folytatta. – Azt akartam mondani... ez nagyon szép – és lehorgasztotta a fejét.

Teagué ajka megremegett. Tod rokonszenvet érzett benne. Megsimította April ezüsthaját. A lány, megmozdítva vállát a fiú keze alatt, így szólt:

– Mi ez, Teague?

S hogy Teague nem válaszolt, Moira megkérdezte:

– Okozott... okozhatott-e ez valami bajt Almának?

Teague elgondolkozott a kérdésen. Tod látta, hogy sárgás szín önti el nyakát és arcát, aranypontok pöttyözik szemét ettől a kérdéstől.

– Igen, okozott... – Szünetet tartott. – Tudjátok arról volt szó, hogy felébredésekor fog teherbe esni. De hogy szüljön...

Carl homlokára csapta összeszorított kezét.

– Már kétszáznyolcvan nappal ezelőtt fel kellett volna ébrednie.

– Talán fel is ébredt – vélte Moira.

Tod látta, hogy Teague félig összeszorított kézzel tartja a tárgyat, mintha sokat érne számára. Moira gondolatai – úgy tűnt – barátságosak voltak, és Teague arcáról is az „isten hozott"-at lehetett leolvasni. Tod ezt látva, a szándékok bonyolultságát figyelhette meg: az indulatok egymáshoz rendeződését, az elhatározást, bizonyos ajtók bezárását, mások kitárását.

Teague felállt.

– Át kell vizsgálnunk á hajót, körül kell néznünk, számításokat keli végeznünk... Kapcsolatba kell lépnünk a Terra Prímával, üzennünk nekik, ha lehet. Tod, vizsgáld meg a folyosó levegőjét.

– A csillagok... látni fogjuk a csillagokat – suttogta Tod Aprilnak. Ez a mámorító gondolat minden mást elhomályosított. Odaugrott, a sarokban az ajtó vezérléséhez. Megnyomta az ellenőrző gombot, s zöld fény jelent meg az ajtó felett, jelezve, hogy felébredésükkor a korábban légtelenített helyiségek, a lakó- és ellenőrző helyiségek fel vannak töltve levegővel, és melegek.

– A levegő rendben!

– Akkor gyerünk!

Az ajtó kitárult.

 

Nem volt folyosó, nem volt rekeszfal, sem hajóablak, és nem volt...

Nem volt hajó!

Odakünn éjszaka volt, nyirkos, meleg éjszaka. Pára szállt a levegőben. Benne horgos, húsos levelek és kusza gyökerek gomolyogtak. Valami ugrált a csendben, és feléjük villantotta szárnyát. Egy másik lény, mint valami repülő pöröly, csapott rá a villogóra, és elragadta, mocskát otthagyva a fedélzet lemezén. Az ég kísértetiesen zöld fényben tündökölt. Dulakodás és vinnyogás verte fel a csendet – az erő és a gyöngeség küszködése.

Vér csurgott le Tod állán: fogai belemartak alsó ajkába. Megfordult és látta, hogy három rémült szempár mered Teague-re. Teague ennyit mondott:

– Csukd be!

Tod megragadta a vezérlőt. Az letört, és darabja a markában maradt…

Mennyi ideig tarthat egy gondolat? Egy hosszú gondolat ... ..

Tod ott állt, kezében a letört fémdarab, és gondolkozott:

Nekünk azt mondták, hogy mindenekelőtt alkalmazkodnunk kell. Nekünk azt mondták, hogy a Terra Prima atmoszférája talán túlságosan híg lesz számunkra, de mindenesetre újféle életet kell majd élnünk a túlnyomásos kupolák alatt. Előre figyelmeztettek minket, hogy feltűnő mutációkkal találkozhatunk majd, és az emberek csak többé vagy kevésbé lesznek emberiek. Előre figyelmeztettek minket: még az is lehetséges, hogy a Terra Primán egyáltalában nem találunk életet. Nem gondoltuk, hogy ehhez kell alkalmazkodnunk! És nem is vagyunk képesek rá...

Valaki kiáltott, valaki sikoltott, mindkét hang egyetlen szó, egyik elnyomva a másikat. Egy hüvelykujj vastagságú, karhosszúságú valami, olyan hangot adva, mint egy sziréna, becsusszant az ajtón, és ott tekergett a helyiség padlóján. Teague kikapott egy összehajtott köpenyt a ruhásrekeszből, és pillanatnyi mérlegelés után feldobta a lényt a levegőbe. Az tekeregve végigkúszott a fémpadlón. A férfi rádobta a köpenyt, és foglyul ejtette.

– Csukjátok már be azt az ajtót!

Carl kikapta a törött vezérlőkart Tod markából, és megpróbálta visszadugni a zárnyílásba. Nyikorgott, mint egy olajozatlan zár. Tod odalépett, két kezét beakasztotta az ajtó szélébe, és nyomni kezdte. Nem mozdult. Egy karhosszúságú gyík bukkant ki a kusza fűből, megállt és rábámult. A fiú rákiáltott, az meg méretéhez képest túlságosan hosszú lábára ágaskodott, amíg teste negyvenöt foknyira emelkedett á vízszintes fölé. Felkapta hosszú farkának végét, és a feje fölött Tod felé röpített valami dühösen zümmögő dolgot. Tod megfordult, hogy lássa, mi az, közben a gyík lökött rajta egyet az egyik oldalról, April meg a másikról.

Aprilnak sikerült a lökés, a gyíknak nem, mert karmai megcsúsztak, maga az állat meg előrebukott, de April mellbe lökte Todot, az egyensúlyát veszítve hanyatt esett. A hideg, száraz, rángatózó farok rácsapott a kezére. Görcsösen megmarkolta, és szorosan tartotta. A farok egy része letörött, és zizegve rángatózott a földön, mint egy pattanóbogár. De a gyík többi része kitartott.

Tod hátravetette magát, hogy kivédje a feléje forduló gyíkot, térdét-lábát maga alá húzta. Fején keresztül kétszer is átdobta a hüllőt, azután behajította a nyitott ajtón át. A farokrész, amelyet még mindig megmarkolva tartott, ekkor kitépte magát, és a pikkelyes csonk bezuhant és tovább tekergőzött. Moira olyan rémülten tért ki útjából, hogy majdnem leütötte lábáról a mokány Carlt.

Teague félresöpörte útjából a lambda-jelű sebészeti tartály fedelét, felfordította a tartályt, kirázta belőle a gyógyszereket és eszközöket, s ráborította a rángatózó, pikkelyes testre.

– April! – kiáltott Tod. Vakon futott egy félkört, észrevette, hogyan próbál a lány felállni a fű között, felkapta és beráncigálta magával. – Carl! – zihálta. – Az ajtót...

De Carl már előreszökött, kezében egy vágópisztollyal. Két gyors mozdulattal kivágott egy darabot a mozgatókarból, amely nyitva tartotta az ajtót.

– Parametallt! – rikoltotta, miközben becsapta az ajtót.

Tod zihálva odafutott a süllyesztett szekrényekhez, és előráncigált egy darab szintetikus lemezt. Carl fogta a széles lemezt, s csuklóját megfeszítve kettészakította. Mindkét felét U alakra görbítette – ez az anyag ugyanis nagyon hajlékony volt, ha óvatosán bántak vele. Az egyik darabot letette az ajtó elé, s anélkül hogy felnézett volná, kinyújtotta a kezét. Tod odaadott neki egy kalapácsot. Carl óvatosan rákocogtatott a parametallra, hogy rátapadjon az ajtóra, azután, arcát elfordítva, erősen rácsapott. Kékesfehér villanás, s az U alakú anyag mereven és biztonságosan hozzáhegedt az ajtóhoz. Ugyanígy bánt el a mási U alakzattal is, hozzáhegesztve a közeli fallemezekhez. Moira az így keletkezett két üregbe beletett két luxalloy-rudat, és a bejárat biztonságban volt.

– Fertőtlenítsem a padlót? – kérdezte Moira.

– Nem – mondta Teague röviden.

– De hát... baktériumok, spórák...

– Felejtsd el – mondta Teague.

 

April sírt. Tod magához húzta, de nem igyekezett csitítgatni. Valami pániknál mélyebb, csodálkozásnál lényegesebb belső érzés megértette vele, hogy a leánynak joga van most elsiratni Almát, hogy ezeknek a könnyeknek most fel kell törniük, vagy ha nem, felduzzadnak, és megszakítják a szívét. Sírj csak – biztatta némán –, sírj mindkettőnkért, valamennyiünkért.

Cári arcán most, hogy végzett a dologgal, láthatóan kezdett elterjedni a kései sokk hatása.

– A hajó eltűnt – mondta ostobán. – Egy bolygón vagyunk.

Ránézett két kezére, hirtelen az ajtó felé fordult, rámeredt, és reszketni kezdett. Moira közelebb ment hozzá, de nem érintette meg, csak megállt mellette; pusztán azért, hogy a közelében legyen, ha szükség lenne rá; April lassacskán elcsendesedett.

– Én... – mondta Carl, azután megrázta a fejét.

Klikk. Sssss. Csitt-csatt.

Teague rendszeretően összeszedegette az orvost kazetta szétszórt tartalmát, Tod megveregette April vállát, és odalépett hozzá, hogy segítsen. Moira rájuk pillantott, vizsgálódva nézett Carlra, aztán otthagyta, hogy ő is segítsen. April csatlakozott hozzájuk, végül Carl is. Összesöpörtek, feltakarítottak, rendet raktak, s amikor Teague lehajtott egy asztallapot, segítettek neki feltenni rá a kimúlt gyíkot s rögzíteni a boncoláshoz, Moira elővigyázatosan kiszabadította a hatalmas férget a köpönyeg ráncai közül, föléje dobott egy ládát, s alája csúsztatta a fedelét, hogy az erőtlenül tekergő lényt átadja Teague-nek. Az egy hosszú percen át némán tanulmányozta az állatot, azután elhelyezte és rábámult. Egy csiptetőfogóval kifeszítette a száját, és közelebb hajolt.

– April – mormogta.

A lány odalépett és megnézte. Teague egy szike hegyével megérintette a méregfogakat.

– Nézz ide. Csatorna van bennük – mondta. – Mintha kígyó volna.

Teague megfordította a szikét, és a nyelével óvatosan megnyomta az egyik fog tövét. Zavaros, sárga folyadék gyöngyözött elő, és lecsurgott a csatornán. A férfi ledobta a szikét, kémcsövet tartott a fog alá, hogy felfogja a cseppet.

– Később majd analizáld – mormogta, – De mondhatom, hogy valami nagyon komisz dologtól mentetted meg Todot.

– Pedig nem is sejtettem – mondta April. – Én nem ... Soha nem hallottam, hogy a Primán valami állati élet is van. Vajon mi tehet a neve ennek a szörnyetegnek?

– Tiéd az érdem, April, te nevezd el.

– De már biztosan osztályozták és besorolták.

– Kik?

Egyszerre mindnyájan beszélni kezdtek, azután hirtelen elhallgattak. A nyomasztó csöndbe belerobbant Carl nevetése, s ez nagyon meglepő volt a szoba megrettent légkörében. Felismerés csengett benne és kihívás, s mindezeken túl; maga Carl – a lármás, impulzív, gyors és magabiztos Carl. A nevetést a feltörő, majd hirtelen megszakadó beszélgetés váltotta ki, ami önmagában nem nagy dolog. De lényege a felismerés volt, s vele együtt valami indulatroham, olyasféle kitörés, amely jellemző volt Carlra.

– Mondd meg nekik, Carl – szólt Teague.

Carl kivillantotta a fogát, fél karjával az ajtó felé intett.

– Ez nem a Szíriusz Prímája. És nem is a Föld. Rajta, April, adj nevet a kis kedvencednek!

April rábámult a gyíkra, és azt mondta, hogy crotadilus, merthogy csörgője van, és a foga olyan, mint a gyémánt. Aztán elsápadt, és Carlhoz fordult, mintha a fiú előbbi kijelentése teljes súlyával ránehezedne.

– Ez nem... nem a Prima?

– Ilyenek sosem éltek a Földön – mondta Teague nyugodtan. – A Prima pedig hideg bolygó. Sohasem lesz ilyen klímája, függetlenül attól, hogy mennyi idő telt el felette – és az ajtó felé bólintott.

– De hát micsoda?... És hol... – ez Moira hangja volt.

– Ha módunk lesz rá, majd rájövünk. De a műszerek nincsenek itt. A hajóban maradtak.

– De ha ez egy új.... ha ez egy másik bolygó, miért nem hagytad, hogy fertőtlenítsek? Mi van a levegőben lebegő spórákkal? Odakint talán metán vagy...

– Világos, hogy mindennel szemben kondicionálva vagyunk, ami előfordulhat az atmoszférában. Ami pedig az. összetételét illeti, nos hát nem mérgező, különben most nem beszélgetnénk itt. Várjatok! – Fölemelte a közét, hogy elébe vágjon a kitörni készülő vitának. – A találgatás éppolyan luxus, mint az idegeskedés. Egyiket sem engedhetjük meg magunknak. Ha több bizonyítékunk lesz, majd akkor tehetünk fel kérdéseket. 

– Mit tegyünk? – kérdezte April bátortalanul.

– Együnk – mondta Teague. – Aludjunk. – A többiek várakoztak. – Aztán majd kimegyünk – fejezte be Teague.