BUTIL ÉS A FÚVÓ

 

Azon a napon, amikor eszembe jutott az a ragyogó ötlet, hogy vissza kéne valahogy hozni a Fúvót, még mindig el-elszomorodtam azon, hogy annak idején elűztem az emberiség látóhatáráról. Nem kellett volna megvalósítanom az ötletet. Nem kellett volna elmennem Berbelot-hoz, hogy megbeszéljük a dolgot. És ágyban kellett volna maradnom. Okos vagyok ugyan, de józan eszem az nincs. Hát meglátogattam Berbelot-ot.

Nem örült, mikor meglátott; ez az előszobai televíziós kamera segítségével történt. Szép kis trükkök vannak abban az előszobában. Tudtam, hogy egyben lift is, amely felviszi a látogatókat a rezidenciájába, a "Házba, amit Parfüm Épített". Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy egyben nagyon hatásos varázsláda is.

Alig érintettem meg a csengőként szolgáló különlegesen kezelt lemezt, máris megjelent az arca a képernyőn.

– Úgy, szóval Hamilton! – és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy az előszoba falai kinyúlnak és megragadnak. Fejjel lefelé fordítottak, kétszer megráztak, aztán kivágtak a ház előtti járdára. Azt hiszem, ezt a kidobó szerkezetet kifejezetten az én kedvemért építette. Kedves öreg fiú, de hogy milyen haragtartó! Ez a legutóbbi harag egy teljes évig tartott. És mindezt pusztán azért, mert tapintatlan voltam a Fúvóval.

Felálltam, leporoltam magam, és megesküdtem, hogy az életben nem állok többet szóba ezzel a hirtelen haragú vén gazemberrel. Aztán kerestem egy büfét, ahonnan felhívhattam. Ez van. Berbelot fura figura volt. Jobban vágytam rá, hogy tiszteljen, semhogy a dühe elriasztott volna. Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is elérte, hogy megbánjam egy tettemet.

Bementem a vizifónfülkébe, és személyazonossági kártyámat a készülék rugalmas lapjához szorítottam. így tartották nyilván a hívásokat, hogy később majd elküldhessék a számlát. Aztán tárcsáztam Berbelot-t. Tésztaképű komornyikja jelentkezett.

– Mr. Berbelot-val akarok beszélni, Cogan.

– Mr. Berbelot nincs otthon, Mr. Hamilton.

– Úúgy! – kiáltottam hangosabban – Szóval maga az, aki az előbb rám szabadította a lépcsőn azt az ügynökdarálót! Szétcincálom, maga szubatomikus idióta!

– Ó... igazán nem én... Mr. Hamilton... én csak...

– Hát ha nem maga, akkor Berbelot volt. Ha pedig ő volt, akkor otthon van. Egyébként véletlenül megláttam a képernyőn. Elég a csevelyből, Kovászképű. Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele.

– De ő nem akar magával beszélni, Hamilton úr. Egy évvel ezelőtt szigorú utasítást adott.

– Mondja meg neki, kigondoltam, hogyan lehetne újra kapcsolatba kerülni az Éterfúvóval. Eridjen. Nem fogja kirúgni magát, maga szerencsétlen! Inkább jobbról-balról arcon csókolja. Pattanjon!

A képernyő kiürült, ahogy elment, és hallottam Berbelot hangját:

– Úgy emlékszem, megmondtam magának. – Aztán Cogan mormogása és: – Micsoda! – mondta az öreg, aztán újra Coltan mormogása, amit az szakított félbe, hogy az öreg megállt a készülék előtt. – Hamilton – szólt bele szigorúan a viziernyőbe –, ha ez vicc... ha azt hiszi, a bizalmamba férkőzhet... ha az orromnál fogva mer veze... ha maga...

– Ha hagyja, Bűzkirály – mondtam, mert tudtam, hogyha istenigazából feldühítem, meghallgat, mert az a típus, akit a düh szótlanná tesz –, elmondom, miről van szó. Van egy ötletem, amivel azt hiszem, vissza lehetne hozni a Fúvót, de a maga dolga, hogy megvalósítsa, mert magának van meg a szükséges felszerelése.

– Jöjjön fel – suttogta reszkető nyakkal: – De figyelmeztetem, ha blöffölni merészelt, hát kihasítom a bőréből.

– Jövök! – mondtam. – Különben meg ha megérkezem az előszobába, vigyázzon, melyik gombot nyomja meg.

– Ne féljen – mondta –, itt fenn is van egy szerkezetem, ami ugyanolyan hatásos, a hatvanadik emeletről vágja ki az embereket. Jöjjön csak föl! – A képernyő elsötétült, én meg felsóhajtottam, és elindultam a Ház felé, amit Parfüm Épített.

A felvonó úgy állt meg, hogy a gyomrom mintha feldagadt volna, és kiléptem. Berbelot az ajtóban állt, és olyan gyanakodva nézett, mint egy zálogházas. Kinyújtottam a kezemet, tettem valami megjegyzést, hogy milyen pompás újra találkozni, de csak mereven bámult. Mikor már azt hittem, eltekint a megtiszteltetéstől, hogy kezet rázzon velem, megérintette a kezem, gyorsan visszahúzta a magáét, megbámulta, és gondosan megtörülte a zakójába. Anélkül hogy egy szót szólt volna, megértettem, nem örül, hogy újra lát, úgy véli, nem kívánatos és mocskos alak vagyok, és hogy nem bízik bennem.

– Mondtam már magának – kérdeztem amilyen nyugodtan csak tudtam –, hogy borzasztóan sajnálom, ami akkor történt?

– Ismertem valakit, aki egy gyilkosság után mondta ezt – válaszolta Berbelot. – De azért csak elégették.

Azt gondoltam, ez igazán szép.

– Kíváncsi az ötletemre vagy sem? – csikorogtam. – Hogy sértegessen, azért igazán nem kell itt maradnom.

– Ezt megértem, hiszen magát mindenütt sértegetik. Nos, mi az ötlet?

  Láttam, hogy Cogan az öreg mögött áll nagy óvatosan, és odadobtam neki a kalapomat. Miután Berbelot-nak szemmel láthatóan nehezére esett, hogy barátságos vendéglátóként viselkedjék, megtakarítottam neki egy fáradságot, és felszólítás nélkül leültem.

– Berbelot – mondtam, miután rágyújtottam egyik legjobb cigarettájára, amit ő is szívott –, nem viselkedik józanul. De érdekli a mondanivalóm, és amíg ez az érdeklődés tart, úgyis viszonylag barátságos lesz. Üljön le. Úgy fogok beszélni, mint Szókratész, úgyhogy lehet, hogy eltart egy kis ideig.

– Szenvedek – leült. – Nagyon szenvedek. – Elhallgatott, aztán tűnődve hozzátette: – Sohasem hittem volna, hogy ennyire irritálhatna valaki, aki untat. Beszéljen, Hamilton. Lehunytam a szemem, és tízig számoltam. Berbelot több nyomdafestéket tűrő sértést tudott kitalálni, mint bármelyik más ismerősöm.

 – Az első kérdés az – mondtam –, milyen a jellege annak a teremtménynek, akit maga Éterfúvónak keresztelt?

– Nos hát, nyilvánvalóan... éteri erők kombinációja, amely bennünk és körülöttünk él. Olyan, mintha például ennek a szobának a levegője egy gondolkozó állat volna. Mit akar...

– Én kérdezek. Feltételezi, hogy értelmes?

– Természetesen, bár egészen különös értelem. Úgy tűnik, valami gyermekes vágy a mókák iránt a legfőbb indítéka – és a tréfákban rendszerint valami szerencsétlen ember húzza a rövidebbet.

 – De a reakciói értelmesek voltak, nem?

– Igen, de túlzók. A színes televízión keresztül lépett velünk kapcsolatba. Ez volt az egyetlen kifejezési lehetősége. És jól összekeverte a műsorokat. Kozmikus mókamester, tejesen gátlástalan, és egyáltalán nem fél az őt érintő esetleges következménytiktól. És aztán maga, maga tökfej, azt mondta neki, hogy megbántott valakit, hogy szálljon ki az adásból, mire bocsánatot kért, és soha többet nem hallottunk róla. Ez is túlzó reakció volt. De mi köze ennek...

– Minden. Figyeljen ide! Könnyű volt megnevettetni. Könnyen sírt. Ha újra kapcsolatba akar vele kerülni, ebből kell kiindulnia.

Berbelot megnyomott egy rejtett kapcsolót, és a fény zöldes árnyalatúvá vált. Mindig azt állította, hogy zöld fényben világosabbak a gondolatok.

– Elismerem, hogy ezt így nem gondoltam végig – bólintott –, mivel az én elmémet nem mozgatják illogikus bakugrások. De meg kell mondanom, nem mintha a legkevésbé is megérdemelné a dicséretet, hogy lehet, hogy van abban valami, amit mond. De gondolom, csak eddig jutott el. Én órákig foglalkoztam a problémával. Napokig szünet nélkül hívtam ezt a teremtményt irányított polikróm hullámokkal. Bocsánatot kértem tőle, és könyörögtem neki, és vidám történeteket meséltem, és lényegében arra kértem, dugja ki láthatatlan lábát a televíziókészülékemből, hogy megcsókolhassam. És soha semmi válasz. Nem, Hamilton, az Éterfúvó határozottan meg van bántva, sértődve, és nincs otthon a számunkra. És mindennek maga az oka.

– Ismertem egyszer egy asszonyt – mondtam álmodozva –, akinek elcsavargott a férje. Az asszony tudta, hol van, és egyik üzenetet a másik után küldte neki. Kért és könyörgött, és belezokogott a vizitónba. Nem ért el vele semmit. Aztán ragyogó ötlete támadt. Küldött neki a legszebb levélpapírján egy telefakszimile levelet, amiben nagy részletességgel leírta azt a 19-féle csirkefogóságot, ami szerinte jellemző a férjére.

– Nem tudom, mi köze van mindennek a Fúvóhoz – mondta Berbelot –, de folytassa, mi történt.

– Hát a férfi feldühödött. Annyira feldühödött, hogy otthagyott csapot-papot, és hazarohant, hogy a piszkavassal nekimenjen, az asszonynak.

– Aha! – mondta Berbelot. – A Fúvó könnyen nevet, és így maga azt gondolja, hogy könnyen...

– Pontosan – bólintottam. – Könnyen fel is dühödne, ha megtalálnánk a módját. Berbelot összedörzsölte hosszú kezét, és mosolygott.

– Maga forrófejű egy bolond, Hamilton, és meg vagyok róla győződve, hogy a zsenialitása szerencsés véletlen, aminek semmi köze a feltételezések szerint létező agyához. De azért az ötletért fogadja gratulációmat. Más szóval, úgy gondolja, hogy ha kellőképpen felmérgesítjük a Fúvót, akkor vissza akarja majd adni a kölcsönt, és ilyen vagy olyan módon kapcsolatba lép velünk? Remek!

– Gondoltam, hogy tetszeni fog – mondtam.

– No hát rajta – vetette oda élesen –, mire várunk? Gyerünk a laboratóriumba. – Hirtelen megállt. – Izé... Hamilton...az a történet... Elverte a férfi az asszonyt, miután hazaért?

– Nem tudom. Csak azért találtam ki az egészet, hogy megvilágítsam, mire gondolok – feleltem ártatlanul. – Lehet.

– Hm! Ha a Fúvó úgy döntene... tudja, úgy értem, elég nagydarab, és fogalmunk sincs...

– Ó, ne is törődjék vele – nevettem –, hiszen a Fúvó nem jöhet ki a televíziós képernyőből!

És ebből is láthatják, milyen keveset tudtam az Éterfúvóról.

Berbelot laboratóriumában csodálatos múzeum is volt. Tudják, hogy a régi időkben, több mint kétszáz évvel ezelőtt elektromos meghajtású készülékeket használtak, és a zöld fluoreszcens fény egyenesen a nagy katódcsövekbe volt beépítve? Azelőtt meg  spirálisan kilyuggatott undorító lemezeket használtak letapogató mechanizmusként.

Bár a frekvenciamodulálás alapjait már ismerték. A készülékeik azonban, bármilyen hihetetlennek tűnjék is, olyan kezdetlegesek voltak, hogy a légkóri zavarok képesek voltak befolyásolni a vételt! Berbelot-nak mindegyik ilyen régi, nevetséges adó– és vevókészülék-kísérletből volt egy-egy példánya.

– Rendben, rendben – vágta oda, és könyékig eltűnt az egyik színes adókészülékben –, már régebben is volt itt. Inkább jöjjön ide, és segítsen. Úgy bámul, mint borjú az új kapura. .

Odamentem hozzá, és követtem az utasításait, miközben ő pontforrasztott, közvetített, és egy-két tekercset készített hajszálvékony drótból.

– Ejha! – csodálkoztam. – Mikor tanult meg ennyi mindeni a televízióról, Berbelot? Gondolom, a szabad ideje jelentős részét mégiscsak az kellett igénybe vegye, hogy a parfümgyártáson meggazdagodjék?

Nevetett.

– Megmagyarázom, Hamilton. A parfümgyártás és a televízió nagyon hasonlítanak egymáshoz. Maga is nagyon jól tudja, hogy az egész világon sehol nincsenek olyan gyönyörű nők, amilyeneket naponta láthat a hírekben. A televízió nyolcvan éve, mióta kitalálták a Duval-féle árnyalatszelektort, csodálatos arcbőrt ad minden hölgynek, aki adásba kerül, és minden férfinak deltás vállakat. Ez persze mind csalás, de jólesik nézni. A parfümökkel ugyanez a helyzet. Az az asszony, akinek magától rózsasziromillata van, nyilvánvalóan beteg. De a tudomány megtámadja azt, amit éveken keresztül testszagnak neveztek. Mindkét tudományhoz az vonzott, hogy érdekel a tömegek esztétikai félrevezetése.

– Nagyon eredeti – mondtam –, de hogy fog ez magának abban segíteni, hogy felbosszantsa a Fúvót?

– Kedves fiam – felelte –, ne legyen már ilyen nehéz felfogású. Vegyen csak le egy kicsit a nitrogénből! Úgy, köszönöm, ez az. – Ügyesen bekötött hét vezetéket a polikróm hullámgenerátor videoáramkörébe.

– Látja – folytatta, a vezetékeket meg továbbvitte egy műszerdobozig, amelyiknek öt nyomógombja volt meg egy reosztátja –, a Fúvónak különleges kezelésre van szüksége. Ismer, és tudja, hogy hogy működik az agyunk, különben sohasem jutott volna eszébe, hogy az első alkalommal, amikor a kormány igénybe vette a színes televíziót, kétértelmű versikéket adjon az államtitkár szájába. Magát a spontaneitás jellemzi. Nos, hogyan akarná felbosszantani ezt az éteri szelet?

– Hát... azt mondanám neki, hogy mocskos ez meg az. Sértegetném. Azt mondanám, hogy gyáva, és kihívnám, hogy küzdjünk meg. Szóval...

– Igen, erre számítottam – mondta Berbelot barátságtalanul. – A maga saját kifejezéseivel szapulná, elfelejtené, hogy nincs büszkesége, amit meg lehetne sérteni, és amennyire tudjuk, nincsenek kollégái, közösségei, kedvesei vagy egyszerűen olyanok, akikkel pletykálkodhatnék. Nem, Hamilton, nem sérthetjük meg. Ő megsérthet, mert tudja, mik vagyunk, és hogyan gondolkozunk, de mi semmit sem tudunk róla.

– De hát hogy lehet valakit felbosszantani, aki nem fél saját maga vagy a társai előtt nevetségessé válni, vagy rossz színben feltűnni?

– Úgy, hogy olyasmit teszünk, amit ő személy szerint nem szeret.

– Igen, nekieshetünk a piszkavassal. Belerúghatunk a rezgéseibe. Kést vághatunk sokszoros személyiségébe.

Berbelot nevetett.

– Hogy valami másról is beszéljünk, bár úgy tűnik, ennek semmi értelme, találkozott már valaha a Vierge Folle nevű parfümmel?

– Azzal az új parfümmel? Nem.

Berbelot átment a szobán, és egy maroknyi apró fiolával jött vissza. 

– Itt van.

Beleszagoltam. Milyen csodálatosan finom illat. Könnyed volt, sima, a finom elefántcsontban vonuló ereket juttatta az ember eszébe.

– Ühüm! Kellemes.

– Próbálja meg ezt – mondta. Meg is próbáltam. Enyhébb volt, mint az első, mélyen be kellett szívnom, mielőtt érzékeltem a gyenge, édes illatot.

– Ennek Casuiste a neve – mondta Berbelot. – Most pedig próbálja meg ezt. Ez még gyengébb, mélyen be kell szívnia, hogy egyáltalán megérezze.

– Szép kis üzlet! – vigyorogtam. – A szegény, gyanútlan férfi máris a szirén karjaiba veti magát, még mielőtt elvarázsolták volna. – Olvastam néhány reklámtervezetét.

Kuncogott. – Igen, körülbelül ez a lényeg. Fogja.

Berbelot odaadta a fiolát, én meg kifújtam a levegőt a tüdőmből, orromat a csövecske fölé dugtam, és hangosan beszívtam a levegőt. A következő pillanatban majd megfulladtam, támolyogtam, káromkodtam, és vad bal– és jobbegyeneseket osztogattam az üres levegőnek. Azt hittem, elpusztulok, és kívántam, hogy ez meg is történjék. Mikor kipislogtam a szememből a könnyeket, Berbelot sehol nem volt látható. Őrjöngve jártam körül a laboratóriumot, míg végre észrevettem, hogy egy régi nagydarab fotoelektromos adó mögött bújt meg. Felüvöltöttem, és utána vetettem magam. Szinte teljesen bebújt a készülékbe, hát azt kezdtem szétszedni abban a szilárd meggyőződésben, hogyha végre megfogtam, akkor még sokáig fogom folytatni a szétszedést. Szerencséjére négy masszív rúd választott el minket egymástól. Azok mögé bújt vihogva, én meg eljutottam a sistergő, vörös szemű tehetetlenség állapotába.

– Jöjjön ki! – lihegtem. – Jöjjön csak, csúzos majompofa, és úgy megcsapom magát, hogy lenyeli a cipőfűzőjét!

– Az a valami – mondta oktatóan – négyszeres töménységű ámbraeszencia volt. – Vigyorgott. – Gyökér. – Rám nézett, és hangosan felnevetett. – Gyökérkefe. Tehetetlenül ráztam a rudakat.

– Nem nagy dolog, de gondolom, maga találta ki – mondtam. – Olyan mélyen nyomom le a torkán a saját kezét, hogy megemészti a körmeit.

– Ugye dühös? – Mii?!

– Mondtam, hogy mérges. Nem szidtam, nem tettem nevetségessé, semmi hasonló, és mégis majd szétveti a düh.

Kezdtem megérteni a dolgot. Ezzel akarja feldühíteni a Fúvót...

– Miről szövegel?

Elővett egy fehér zsebkendőt, és meglengette, ahogy lassan kikecmergett a régimódi adó zsigerei közül. Muszáj volt vigyorognom. Mit lehet egy ilyen alakkal kezdeni?

– Oké – mondtam –, kössünk békét, testvér. De azt javaslom, hogy jobban bánjék a Fúvóval, mint velem az előbb. És azt sem egészen értem, hogy akar a polikróm adón ilyen szagokat kibocsátani.

– Nem is egyszerű – mondta –, de azt hiszem, meg lehet tenni. Tud valamit az érzékelés hullámelméletéről?

– Hát nem valami sokat – feleltem. – Valami olyasmi, hogy a szenzorikus érzékelés rezgései egy spektrum szerint vannak rendezve, nem?

– Hát igen. A gondolathullámok nagy frekvenciájúak, és bár az éterben keletkeznek, nem elektromágneses jellegűek. Ugyanez illik az összefüggő szag– és ízhullámokra. Meg a hangra is.

– Várjon csak egy percig! Hiszen a hang nem más, mint a levegő részecskéinek pusztán fizikai rezgése, amely megmozgatja a dobhártyánkat.

– Természetesen, mármint a hangforrás és a külső hallószervek között. De a belső hallószervektől az agy hallásközpontjáig olyan spektrumcsoportú hullámmá alakul, amilyenről beszéltem. Ugyanez vonatkozik a tapintásra és a látásra is.

– Kezdem érteni, hogy hová akar kilyukadni. De hogyan érheti el a Fúvót ezekkel a hullámokkal, feltéve, hogy sikerül őket létrehoznia és kisugároznia?

– Ó, ez igazán egyszerű. Csak felfelé kell lépegetni a nagy frekvenciájú emanáción. – Elég biztosnak látszik abban, hogy a Fúvóra ugyanazok a hullámok hatnak majd, mint a mi érzékszerveinkre.

– Nem ugyanolyan hullámokat fogok használni. Ezért hoztam szóba a spektrumelméletet. Figyeljen, a tisztán belső psziché gondolathullámait fogjuk venni... olyan üzeneteket, melyek az agyi impulzusokat az agyi központokba továbbítják. Tiszta gondolatot, cselekvés nélkül, tiszta képzeletet. Ezek adott hullámhosszúak. Nevezzük ezt 1000-nek. Most nézzük a szaglás, tapintás és látás hullámhosszát. Ezek hullámhossza 780, 850 és 960. No és hogy kerültünk kapcsolatba az Éterfúvóval?

– Polikróm hullámokkal. – Helyes.

– És maga azt akarja mondani, hogy az arány... Berbelot bólintott.

– Az Éterfúvó gondolati és érzékelési hullámainak hullámhossza között ugyanolyan az arány, mint az embernél.

– De miért szükségszerű ez?

– Mert, mint már korábban is mondtam, a mentális reakciói is azonosak, csak éppen túlzottak. Többé-kevésbé ugyanúgy érvel, mint mi. Szellemi felépítése a miénkkel megegyezik.

– Remek! – mondtam csodálattal telve. – Minden olyan egyszerű, miután maga elmagyarázta, hogy kell csinálni. Vagyis ki akarja deríteni az arányt aközött, ami nekem okoz nyakfájást és ami a Fúvónak.

– Igen, pontosan. De nem nyakfájásról lesz szó. – Hát akkor miről?

– Rossz frekvenciában kereskedik – kuncogott. – Ott fogok neki fájdalmat okozni, ahol a legtájékozottabb vagyok, és elvégre a parfümgyártás a szakmám.

– Aha! – leheltem.

– Most pedig valami igazán szépet fogok kifőzni. Olyan bűzt szabadítok a Fúvóra, hogy felkunkorítja majd tőle a végtelen széleit.

– Abból az ősi záptojásbűzből ítélve, amivel az előbb el akart gázosítani – feleltem –, tényleg szép dolog fesz.

– Az lesz. Lássuk csak. Alapnak butit-merkaptánt fogok venni. Valami édeset, valami savanykásat...

– Valamit, amit kölcsönvettünk, valami kéket...

– Ne legyen ostoba romantikus. – A vegytani pultnál ügyködött. – Majd elégetek egy kis disznózsírt... és igen. Rózsaolaj.

Egy pillanatra elcsendesedett, óvatosan mérte bele a folyadékcsöppeket egy lezárt edénybe. Aztán elfordított egy kapcsolót, és odajött hozzám.

– Rögtön kész lesz. Addig kapcsoljuk be az adót.

Ugyanazt csináltuk, amit régen, egy éve is. A polikróm adó adócelláit rászereltük egy vevőre. Az irányított sugár Berbelot nyolcszáz méterre lévő vidéki nyaralóját veszi célba, a jel vezetéken keresztül tér majd vissza. Ha a Fúvó jelentkezik, a vevőkészülék kimutatja. Mikor legutóbb csináltuk ezt, az a furcsa benyomásunk támadt, hogy önmagunkkal beszélgetünk a képernyőn.

– Most jön az odeur d'ordure – mondta –, és miután vége van a közvetítésnek, maga játszhatja a kísérleti nyulat.

– Semmi kincsért, Berbelot! – mondtam hátrálva. Vigyorgott, és tovább igazgatta a szeszfőző berendezést. Gyönyörű, apró üvegkészülék volt, és egy hatalmas harang alatt vette ki a desztillátorból. Butit és égett hús és rózsaolaj. Te jó ég!

Félóra múlva kész volt a – rozsda színű kolloid, csak néhány cseppnyi maradt a retortában.

– Gyerünk, Hamilton! – mondta Berbelot. – Épp csak egy szippantást. Egy kis előzetest akarok magának adni.

– Uhh! – horkantottam. – Várjon csak.

Megnyomtam a csengőt, és néhány perc múlva belépett Cogan, Berbelot inasa. Cogan arca, nem tudom, miért, de mindig egy skandináv típusú szendvicsekkel megrakott tálcára emlékéztetett.

– Elhozta az orrát? – kérdeztem, és odavezettem a vegytani pulthoz.

– Igen, uram.

– Nos – és kissé elcsúsztattam a retorta nyakát fedő lemezt, miközben az egészet kinyújtott karral eltartottam magamtól –, dugja ide.

– Igen, de én... – panaszosan nézett Berbelot-ra, aki mosolygott.

– No...ó! – A no még a szerénység jele volt, az ó akkor tört ki belőle, mikor nyakon csíptem, és arcát berántottam a meleg gőzökbe.

Cogannak először meglazult, aztán megmerevedett minden izma, de olyan gyorsan, hogy meg sem moccant. Lassan felemelkedett, mintha az a pokoli bűz az állkapcsánál fogva húzná felfelé, a könnyei patakzottak, kétszer megperdült, és megindult az ajtó felé. Könnyedén, lassan, szinte lábbujjhegyen lépkedett, behajlított, félig felemelt karokkal, mint egy alvajáró. Egyenesen nekiment az ajtófélfának, halkan felnyögött, "jaj... te jóságos ég!", és eltűnt a folyosón.

– No – mondta Berbelot töprengve –, azt hiszem, ez a vacak tényleg bűzlik.

– Úgy látszik – vigyorogtam. – Én... ó, megálljunk csak! – Odarohantam a retortához, és rácsúsztattam a fedelet. – Te jó isten! Ebből adtunk neki egy tömény adagot?

– Maga adott neki.

Átjárta a szobát e minden bűzös gázok legkellemetlenebbike. Rohadt zellerre emlékeztetett, aminél pedig a természet undorítóbb szagot nem ismer. Avas vajra. Erjedt sajtot körítő fokhagymára. Bomlásra. Hat lábon rohangáló összezúzott bogarakra. Szörnyű volt.

– Berbelot – lihegtem –, maga meg akarja ölni a Fúvót.

– Nem fogja megölni, csak éppen szeretni sem fogja.

– Majd meglátjuk. Phű! – Letörölgettem az arcomat. – És hogy juttatja ezt fel az Éterfúvóhoz?

– Majd az olfaktométert fogjuk felhasználni – válaszolta.

– Az mi?

– Egy szerkentyű, amit a kereskedelemben használnak. Évekkel ezelőtt róttam össze. Enélkül egy fillért sem kerestem volna ezen a bolton. – Odavezetett egy állványhoz, melyen roppant bonyolult, csupa villogó reléből és eletratomikus hídból felépített készülék állt.

– Te jó ég! – kiáltottam fel. – Ez meg mit csinál? Tán zenél?

– Talán csodálkozott, hogy olyan sok mindent tudtam az érzékelés hullámelméletéről – felelte. -– Nézze csak! Látja ezeket a mutatókat? És ezt a szenzitivizált kapcsolót?

– Igen?

– Ennek az öklömnyi, csiszolt gombnak mind az ezerkétszázkét oldala más és másféle roppant érzékeny kémiai reagenssel van bevonva. Beleejtem egy szagba...

– Mit csinál?

– Jól hallotta. A szag a szagos tárgyból eredő gázáramlás, mely a tárgy tömege kb. egy ötvenbilliomod részének elpárolgásával jár évente, bár a tömegcsökkenés mértéke függ a szag erősségétől és a kisugárzó test halmazállapotától. Most ezt a gombot kiteszem a szag hatásának, amitől Cogan teljesen kikészült – a vezetéket maga után húzva odasétált a gombbal a retortához, aminek kissé hátracsúsztatta a fedelét –, és a gáz a felület minden lapocskájával érintkezésbe kerül. Amelyik képes erre, az reagál. Az eredmény összegyűjtve visszakerül az olfaktométerbe, és a nagy mutató kifejez egy értéket.

– Ami nem más...

– Mint az arány, amiről beszéltem magának. Látja, a mutató épp a 786-on állt meg. Ha az absztrakt gondolat hullámhosszát ezernek vettük, akkor máris megkaptuk a konkrét szag és a gondolat közti arányt.

– Csak lassan, Berbelot, én nem vagyok szakember. Elmosolyodott.

– Ezek alapján felállíthatjuk az egyenletet. A 786 úgy aránylik az 1000-hez, mint a mi polikróm hullámunkhoz.

– Nem olyan ez, mint a különféle italok összekeverése. Hiszen az egyik aránypár rezgésszámban van megadva, a másik rádióhullámban.

– Az aránypárok már csak ilyenek – emlékeztetett. – Lehet egyharmad annyi almám, mint ahány narancsa magának van, függetlenül attól, hogy a maga narancsainak száma milyen sok vagy kevés.

– Úgy veszem, hogy sarokba vagyok állítva – válaszoltam. – Ezzel a készülékkel bizony nem csoda, hogy a maga parfümjei manapság gyakorlatilag egyedülállóak. Üzleti titkot árulna el, ha megmondaná, mi van a Doux Réves-ben? Hogy dolgozta ki ezt az illatot, amitől egy kilencvenéves nő is rúzst vásárol, a százéves öregúr meg kamáslit?

– Hát persze hogy elárulom. – Nevetett. – A Doux Réves a 789-es. Azon a skálán a 783-as, ami nem más, mint egy ízletes, szaftos sült marhaszelet illata! De ha unciánként háromszáz dollárt fizet érte valaki, eszébe sem jut a marhahús. Csak az jut eszébe, hogy az illat valami kívánatosra emlékezteti.

– Berbelot, maga átveri a közönséget!

– Hm! Épp ezért fizetek évi félbillió jövedelemadót. Üljön csak át arra a padra.

– A vevő elé? Mit akar csinálni?

– Én itt leszek az adó mellett. Ki kell alakítanom a hordozóhullámot, amely megfelelten aránylik a polikróm hullámhoz. Egyelőre ne kapcsolja be a vevőt.

Leültem. Ez a megdöbbentő ember már megint valami hallatlan dolgot akar csinálni. Nem éreztem magam valami kellemesen. Hogy lehet ennyire magabiztos? Hiszen akárcsak én, ő sem tudott valami sokat a Fúvóról. Úgy viselkedett, mint aki ellenőrzése alatt tart mindent – ez különben így is volt –, mint akinek egyáltalán nem okoz gondot, hogy valamit esetleg el is ronthat. De hát végül is ő állította össze azt a szagot, igaz? Nem én voltam. Ezt mindenképp ráfoghatom, még akkor is, ha a felbujtó én voltam. Emlékszem, mind azon gondolkoztam, hogyan győzhetném meg erről az Éterfúvót, ha esetleg dühbe gurulna. No mindegy.

– Rendben, Hamilton! Kapcsolja be!

Bekapcsoltam, és néhány másodperc múlva megkezdődött az adás. A felfüggesztett cellák halkan zümmögtek, és lágyan fénylettek. A képernyő elkezdett villogni, aztán kitisztult a kép, és megpillantottam önmagamat. Majdnem olyan volt, mintha tükörbe néztem volna, csak a kép nem volt megfordítva.

– Minden rendben, Berbelot.

– Jó. Akkor most kibocsátjuk Berbelot gonosz eszenciáját.

Hallottam, hogy elfordít egy kapcsolót, és hogy a reosztát halkan felbúg. A képmásomra bámultam, az meg visszabámult, és Berbelot előrejött, hogy lásson engem. Csak később jutott eszembe, arra gondosan ügyelt, hogy az adó hatókörén kívül maradjon. A kép nem változott meg, enyém volt minden apró mozdulat, minden arcrándulás...

– Nézze! – kiáltotta Berbelot, és visszaszaladt a kapcsolótáblájához.

Egy pillanatig semmi különöset nem vettem észre, de aztán én is megláttam. Az orrcimpák egy egészen picikét elcsavarodtak. Egy hirtelen, apró fejmozdulat. És épp hogy hallható szuszogás a hangszóróból. Aztán a mozgás hirtelen abbamaradt.

– Az előbb volt valami, Berbelot – kiáltottam –, de úgy látszik, újra eltűnt. A kép most megint jó.

– Remek – felelte az öregember. Kikapcsolta az adót, és a vevőkészülék képernyője üresen világított. – Most figyeljen. Épp csak annyit adtam neki, amennyit mi kaptunk az előbb, mikor véletlenül nyitva felejtette a fedelet. Másodszorra viszont megkapja, amit szegény Cogan kapott magától!

– Szent ég! És én mit csináljak?

– Csak üljön nyugodtan. Ha és amennyiben a Fúvó elkezdene tiltakozni, legyen erélyes. Ne ismerje el, hogy csak azért csináltuk, hogy visszacsalogassuk, mert amilyen ő... az... hát rögtön elkezdene kacérkodni, és ismét eltűnnék.

– Azt hiszem, hogy igaza van. Tehát azt akarja, hogy istenigazából feldühítsem? – Igen, bosszantsa egy darabig. Aztán kikapcsolunk, és holnap folytatjuk a megdolgozását. Egy idő múlva majd az egész történetet elmeséljük neki, mulatságosnak fogja találni. Úgy látszik, a szórakozás az élete értelme, mármint ha életnek lehet nevezni ezt a szuperkozmikus létet. Idővel majd megbékül. Tudja, Hamilton, nem is járnánk rosszul, ha kisebb megbízatásokat teljesítene a számunkra. Például megvehetnénk egy reklámügynökséget, és rábeszélhetnénk, hogy a maga tipikus okostóni közbeszólásaival elsöpörjön minden konkurenciát.

– Maga mindenre gondol! Rendben, kezdjük.

A szerkezet újra megindult, és néhány másodperc múlva újra ott láthattam magamat a képernyőn. Kicsit kellemetlen volt. Csak bámultam önmagamat, csak bámultam önmagamat, csak bámultam önmagamat. A végén már beleszédültem.

A reosztát megperdült, és valahol mélyen a bonyolult adóban halkan felnyögött egy alkatrész. Öt percig meresztgettem a szememet, de a legkisebb változás sem utalt arra, hogy valami esetleg nem stimmel.

– Biztos benne, hogy a szerkezetei rendben működnek? – kérdeztem Berbelot-t.

– A legnagyobb mértékben. Még mindig semmi? Nofene! Várjon. Még egy kis szaftot neki, és azt hiszem, ez a szag...

– Mi történik ott? – ordította a hangszóró.

Csak bámultam. Még mindig ültem, de a képem lassan felemelkedett. És volt valami furcsa – a képernyő eredetileg csak derékig mutatott –, a képernyőn egyre feljebb emelkedő alaknak nem volt lába. A Fúvó nyilván csak a kisugárzott hullámokat tudta eltorzítani. Hátborzongató látvány volt.

Sohasem ismertem ilyennek az arcomat. Eltorzult, dühös és egyáltalán, nagyon kellemetlen volt.

– Te csinálod ezt, te gyalázatos?

– M-m-mit?

– Ne viselkedjék úgy – suttogta Berbelot. Oldalt állt, ujjongva, szinte transzban bámulta a vevő képernyőjét.

– Mit csinálok, és ki a gyalázatos? – kérdeztem harciasan a vevőtől.

– Azt a bűzt, és te.

– Igen, én, és ki vagy te, hogy szidjál?

– Hát hagyd abba. Mit gondolsz, kihez hasonlítok?

– Szeretném, fiúk, ha egyszerre csak egy beszélgetést folytatnának – szólt közbe Berbelot.

– Elhallgass, lábatlan – mondtam a Fúvónak –, vagy odamegyek hozzád, és kap egyet az árnyékod!

– Okos vagy, mi?! Te, te jelentéktelen medúza!

– Te éterikus okádék!

– Te kis négydimenzionális bűzdoboz!

– Te orcátlan, formátlan, gyáva fantazmagória! – kezdtem élvezni a dolgot.

– Figyelj, hapsikám, ha nem szűnsz meg, és továbbra is összebüdösíted a környezetemet, hát átnyomlak egy üveglapon.

– Próbáld csak meg, és olyan laposra verlek, hogy a síkot konvex félgömbnek nézed.

– Ha csak annyi merszed is lenne, amennyit Isten egy libának adott, feljönnél, és megverekednél velem.

– Ha nem lennél olyan veszedelmes, mint egy moly egy hadihajó számára, hát lejönnél, és megverekednél velem.

– Talált! – mondta Berbelot.

– Iiigen? – kérdezte a Fúvó.

– Igen.

– Szólam – válaszolt Berbelot.

– Nem tetszik az arcod – mondta a Fúvó.

– Akkor tüntesd el.

– Ugyan, elég az is, ha kényszerítlek, hogy nézd magad.

– Az én képemmel még mindig jobban lehet dicsekedni, mint a tiéddel.

– Te szőrös, kődobáló, bennszülött emberevő!

Berbelot egyszerre kapcsolta ki az adót és a vevőt. Csak ekkor vettem észre, mennyire feldühített a Fúvó. Ott álltam a laboratórium közepén, készen arra, hogy ököllel essem az ezerdolláros televíziókészüléknek.

– Ezt meg minek csinálta? – vetettem oda megfordulva Berbelot-nak.

– Nyugi, fiam, nyugi! – Nevetett. – Először is, a Fúvó mára eleget kapott. Másodszor is, Carlyle-t idézte, egy régi, XVII. vagy XVIII. századi írót. Magától egyszerűen semmi nem jutott eszébe. Nagyon jól csinálta!

– Kösz – mondtam forró homlokomat törülgetve. – Gondolja, hogy megsértődött?

– Úgy vettem észre. Reggel majd folytatjuk. Tovább közvetítem a szagot, csak egészen enyhén, épp hogy el ne felejtsen.

– Gondolja, hogy megint meg fogja zavarni a reklámadásokat?

– Nem, tudja, honnan ered a dolog. Egyelőre túl dühös, hogy ezen kívül bármi másra gondoljon. Lehet, hogy később majd eszébe jutnak a reklámadások, de ha ez a veszély fenyeget, elmondunk neki mindent, és jót nevetünk.

– Maga aztán a legkülönösebb dolgokba visz bele – mondtam elcsodálkozva. Kuncogott, és hátba veregetett.

– Eredjen föl, és adasson magának Cogannal enni. Én is nemsokára jövök, de még dolgoznom kell. Ma nálam alszik, fiam.

Megköszöntem és felmentem. Haza kellett volna mennem.

Hulla fáradt voltam, de mielőtt lefekhettem volna, gondolkoznom kellett, A vacsora kittnő volt, bár Cogan úgy viselkedett, hogy attól tartottam, arzént tesz a kávéba, vagy esetleg hátba szúr. De a szoba, ahová bevezetett, csodás volt. Berbelot, ahogy erre számíthattam is, belsőépítésznek is ugyanolyan kitűnő volt, mint bármi másnak. A berendezés krómozott, szürke és fekete volt, és minden az egyik falnál lévő nagy tükör köré volt elrendezve. A vendégszobát a tükör köré felépíteni – ez körülbelül a leghízelgőbb dolog, amit a házigazda tehet.

Ráadásul figyelemreméltó volt a tükör is. Nem ezüstözve volt, a színe tompaszurkén csillogott, mint a durván kidolgozott rozsdamentes acél. És azt sem tudtam eldönteni, fémből vagy üvegből készült-e. Mindenesetre gyönyörű képet adott, mélyet és pontosat, ami kiemelte a természetes színeket. Talán ezt is ő maga "dobta össze".

Szórakozottan fel-le sétálgattam, Berbelot-ról és a Fúvóról gondolkoztam. Sok mindenben hasonlítottak egymásra. Senki sem tudta volna pontosan megmondani, mik is, milyen nagyok vagy milyen erősek. Ahogy visszagondoltam, hogyan sértegetett a Fúvó, rájöttem, hogy teljesen az én stílusomban beszélt. És közben tudtam, hogy mindketten képesek lettek volna holmi tájszólástrükkökkel megzavarni.

Megpillantottam az árnyékomat, és egy darabig azzal szórakoztam, hogy a tükörrel szembeni falra árnyékokat vetítettem. Madarat, macskát, fura képet. Gyerekkorom óta játszottam ilyesmit, és a dolog teljesen lekötött. Egész jó voltam benne. Körbejártam a szobában, árnyképeket vetítettem a falra, a Fúvóra és Berbelot-ra gondoltam, és egyszer csak észrevettem, hogy épp abba a mély tükörbe nézek.

– Szia! – mondtam a tükörképemnek.

Nyugodtan nézett rám vissza. Nem is nézett ki rosszul a fickó, azzal a vagányos arckifejezéssel, Berbelot egyik celluselyem pizsamájában. Mitől volt más, mint én? A színek miatt? Nem egészen. Lássuk csak. Kinyújtottam a nyelvem, és a tükörképem is ezt tette. Megvakartam az orrom, és végigfutott rajtam a hideg. Most már tudtam, mi a baj – a tükörkép nem volt megfordítva. Felemelt jobb kézzel álltam, jobb hüvelykujjam az orromnál. A tükörkép jobb karja – vagyis a bal oldalammal szembeni, hisz szemben álltunk szintén fel volt emelve, és ő is az orrát vakarta. Olyan fehér voltam, mint egy lepedő.

Megbolondultam volna? Szellemi másnaposság tört rám attól, hogy a lenti televíziókészülékben a nem megfordított képet láttam?

– Ez szörnyű! – mondtam.

Nem lehetett tükör. Ilyet még Berbelot sem készíthetett. Vagy nem tükör volt? Hanem televíziós képernyő? Lehetetlen – nem ezzel a térhatással. Majdnem olyan érzés volt, mintha egy üvegszekrény előtt állnék, és benéznék önmagamra. A kép háromdimenzionális volt. Hirtelen úgy döntöttem, hogy már épp elég ideje piszkálom az orromat. Ez annak a vén ördögnek valamilyen trükkje lehet, döntöttem. Nem csoda, hogy nem vacsorázott együtt velem. Addig készítette elő ezt a mókát, amíg én ettem. Mármint ha televíziós képernyő volt – de ilyenről még sohasem hallottam –, akkor az a dolog nem én vagyok, hanem a Fúvó. Gondosan figyeltem, és igen, meghallottam az adócellák halk zümmögését. Valahol olyan cellák voltak elrejtve ebben a szobában, melyek kisugározták a képemet, és vezetéken visszaküldték. De ez a képernyő...

A tükörképem hirtelen szétvetette a lábát, és csípőre tette a kezét.

– Mit nézel? – kérdezte.

– S-semmit – válaszoltam, amilyen gúnyosan csak tudtam, de vacogott a fogam.

– Te vagy a Fúvó, mi?

– Úgy van. Hű de ronda vagy!

– Vigyázz a nyelvedre! – feleltem élesen. – Te is tudod, hogy kikapcsolhatlak.

– Hehe! – vicsorított. – Ettől nem kell többé félnem, hála egy trükknek, amit épp most mutattál meg nekem.

– E-egen? Nem verhetsz át, hapsikám. Te csak valami erkölcstelen kozmikus sugárzás véletlenéből jelentkeztél.

– Figyelmeztetlek, ne légy velem durva!

– Azt csinálok, amit akarok. Egy bödön zsírból sem tudnád kihúzni az ujjadat -– tettem hozzá finoman.

Felsóhajtott.

– Rendben van. Te akartad.

Aztán én, szegény halandó életem legkellemetlenebb tapasztalatait éltem át. Más dolog önmagaddal vitatkozni a tükörben, de megint más, ha a tükörképed kinyújtja a lábát, fülsiketítő robajjal szétrúgja a tükröt, odamegy hozzád, és mielőtt egy hatalmas jobbhoroggal a padlóra küldene, leken néhány pofont. Isten bizony, ez történt velem.

Ott hevertem a szőnyegen, felnéztem önmagamra, aki épp szemen vágott, azt mondtam, "fűűűű", és csöndesen elaludtam.

Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdtem ott. Mikor megzavart agyam újra képes volt fényt felfogni, Berbelot térdelt mellettem, a csuklómat szorongatva. A gyönyörű tükör, vagy bármi fene volt is, ezer darabra törve hevert a padlón, és úgy éreztem, hogy én is körülbelül ugyanennyi darabban vagyok. Berbelot épp mondott valamit.

– Hamilton! Mi történt? Tudja, hogy épp most tett tönkre egy harmincezer dolláros berendezést? Mi baja van? Beteg?

 Átfordultam és felültem, aztán egész addig mentem, amíg szorosan Berbelot mellett nem álltam. A fejem olyan volt, mint egy szőrmével bélelt tűzgolyó, és valahányszor dobbant egyet a szívem, beleszédültem.

– Mi a csudának tette tönkre azt a vevőkészüléket?– kérdezte Berbelot ingerlékenyen.

– Één? De hát én nem tettem tönkre. .. én tettem tönkre – mondtam zavarosan. – A tükör előtt álltam épp, mikor ki más töri össze, és ver el mint én magam – megráztam a fejem, és a fájdalomba az egész testem belerándult. – Ó! Juj! Én csak...

– Hagyja abba! – vetette oda Berbelot. Hirtelen magamhoz tértem.

– Vevő... mit ért azon, hogy vevő? Berbelot ugrált dühében.

– Az új készülék – kiabálta, a törmelékre mutatva. – Az első háromdimenziós televíziókészülékem

– Három.., de ember, hát miről beszél?

Megnyugodott, mint mindig, ha a televízióról kérdeztek tőle valamit.

– A dobozban apró projektorok vannak – magyarázta. – Oda vannak téve... dugva... Abba a szekrényszerű valamibe, ami a képernyő mögött van, amit maga összetört. A kombinált sugaraik háromdimenziós vagy sztereoszkopikus hatást biztosítanak. És maga most fogta, és hazavágta a képernyőmet – siránkozott. – Miért is születik az ilyen? Miért kell maga miatt ennyit szenvednem? Miért?...

– Várjon egy kicsit, fater, álljon meg. Nem én törtem össze a drágalátos képernyőjét. – Épp most mondta, hogy maga volt.

– Igen. Hát tudja. A Fúvó volt. Egy kicsit elvitatkoztunk, ő meg berúgta a képernyőt, kijött, és puhára vert.

– Micsoda?! – Berbelot most tényleg meglepődött. – Maga bolond, összevissza beszél! Az a saját tükörképe volt! Kiközvetítettem magát, és a képet így lehetett fogni!

– Maga hájfejű vén bűzkereskedő! – ordítottam. – Valószínűnek tartja, hogy én törtem össze a tükrét, kivertem három fogamat, és aztán szépen kiütöttem önmagamat csak azért, hogy magának hazudhassak, ugye?

– Ez lesz belőle, ha az ember egy túl nagyra nőtt kretént fogad fel, hogy segédkezzék egy kísérletnél – nyögte Berbelot. – Ne feszítse tovább a húrt, Hamilton!

– A maga türelméről beszél! És különben is, mi az ördögöt keresett ez az újmódi készülék a szobámban?

Gyengén elvigyorodott.

– Ó, ezt Szóval, meg akartam magát egy kicsit tréfálni. Miután elment, megkerestem a Fúvót, és megkértem, vegyen részt a játékban, akkor kapcsolatba hozom azzal a fickóval... szóval aki beszagosítja a világát.

– Maga vén csirkefogó! Tréfa, mi? Azt akarta, ugye, hogy egész álló éjjel azzal a félresikerült gamma-részecskével vitatkozzam, mi? Tudja, magát... és azt hiszem, most meg is fogom tenni!

És megragadtam a nyakánál fogva.

– Bocsássanak meg – szólalt meg mögöttünk egy hang, és valaki vállon ragadott mindkettőnket. Aztán a fejünket erősen összekoccantották, és azt vettük észre, hogy kiköpött másom lába előtt hentergünk. Berbelot csendes csodálattal nézett föl egykori tűkörképemre.

– Te meg hol voltál? – nyöszörögtem.

– A sarokban – felelte, hüvelykujjával a háta mögé mutatva. – Mondhatom, szép kis pár maguk.

– Berbelot – mondtam –, bemutatom magának az Éterfúvót. Most pedig az arcára állok, és le sem lépek róla, amíg meg nem ette a cipőmet, mégpedig azért, mert hazugnak nevezett.

– Hát ez nem igaz! – mondta Berbelot.

A Fúvó csendesen megszólalt:

– Legjobb lesz, ha maguk ketten hisztérikus gyorsasággal kezdenek magyarázkodni. Különben mindkettőjüket szétszedem, aztán összerakom, de előbb összekeverem a darabokat.

– Mi csak újra kapcsolatba akartunk kerülni magával.

– Minek?

– Mert érdekelt. Egy éve vagy mikor beszéltünk magával, aztán eltűnt. És most újra beszélni akartunk magával.

Hiába voltam rá dühös, azért mégis csodálnom kellett Berbelot-t. Visszaemlékezett a Fúvó különös gyerekességére, és épp akkor használta ki, mikor valakinek gyorsan cselekednie kellett.

– De hisz akkor azt mondták, hogy tűnjek el! – Igen, a teremtmény máris panaszkodott, barátian védekezett. Megdöbbentő volt a változékonysága.

– Ezt ő mondta magának – vetette oda Berbelot rám mutatva, miközben én nyögve tapogattam kétszer is összevert fejemet –, nem pedig én.

– Akkor maguk nem egymás nevében is beszélnek? Mi igen.

– Maga, egyes és többes számban, homogén lény. Nem az egész emberiségre jellemző az én különösen szeretetreméltó természetem.

– Maga vén beképzelt! – morogtam, és felé lendültem. Fúvó a lendület minden hüvelykjéért nyugodtan visszarugdosott egy lábnyit. Kicsit tovább nyöszörögtem.

– Azt akarja mondani, hogy maga a barátom, ő meg nem? – kérdezte a Fúvó, és úgy nézett rám, mint egy svábbogárra, amire, ha kimászik a falból, rá fognak lépni.

– Nem, nem mennék odáig, hogy ezt állítsam – felelte Berbelot kedvesen.

Támadt egy ötletem, ami – amennyire tudom – az életemet mentette meg.

– Azt mondtad, tőlem tanultad meg, hogy gyere ki a televíziókészülékből – kiáltottam.

– Igaz. Gondolom, ezért hálásnak kellene lennem. Úgyhogy nem téplek apró darabkákra. –

Újra Berbelot-hoz fordult. – Természetesen hallottam a hívását, de egy visszautasítás épp elég volt. Nem értettem. Én általában azt is gondolom, amit mondok. Az emberek érthetetlenek, de nagyon mulatságosak.

Berbelot-ban felébredt a tudós.

– Mit mondott arról, hogy Hamilton mutatta meg, hogyan jöhet ki a televíziós készülékből?

– Ó, hát abból a képernyőből figyeltem. Sajnálom, hogy összetörtem. Körbejárt a szobában, és árnyképeket vetített a falra. Én is ezt csinálom most.

– Árnyképeket?

Persze. Én öt dimenzióban élő teremtmény vagyok, és négyet érzékelek, éppúgy, ahogy maguk négy dimenzióban élnek, és hármat érzékelnek. Ő kétdimenziós felületre háromdimenziós árnyékokat vetített. Én három dimenzióba kivetített négydimenziós képeket csinálok.

Berbelot a homlokát ráncolta.

– De milyen felületre vetít? , – Természetesen a maguk negyedik dimenziójára.

– A negyedikre. Eegen. Milyen fényforrással?

– Ötdimenzióssal, éppen úgy, ahogy a maguk napja négydimenziós.

– Összesen hány dimenzió van?

– Milyen magasan van a fönn? – tréfált a Fúvó.

– Ki tudnám magam vetíteni a maga világába?

– Nem tudom. Talán igen... Talán nem. Megszünteti végre azt a borzasztó szagot? – kérdezte hirtelen.

– Hát persze! Csak azért csináltuk, hogy eléggé feldühítsük ahhoz, hogy újra szóba álljon velünk. Nem akartunk vele semmi rosszat.

– Nohát – kiáltotta az Éterfúvó boldogan. – Tréfa! Móka volt. – Mondtam, hogy tetszeni fog neki – mormogta Berbelot.

– Igen... és mi lett volna, ha mégsem? Maga patkány, Berbelot. Maga teljesen bebiztosította magát, hogy ha valaki meg kell igya ennek a légfrissítésnek a levét, hát ne maga legyen az. Kedves fickó. – Egy darabig feszült csend volt, aztán elvigyorodtam, – De most már, hogy kiköpte, mindegy. Fogjunk kezet. Én is ezt tettem volna, ha van hozzá elég eszem.

– Hát egyáltalán nem is rossz? – kérdezte a Fúvó csodálkozva rám nézve.

– No, most már minden rendben van, Fúvó? Érzed, hogy bármikor jössz is, szívesen látunk?

– Igen. Igen, azt hiszem. De többet nem jövök ilyen módon. Csak a maga gyönyörű háromdimenziós gépében tudok alakot ölteni, és ahhoz, hogy kijussak, szét kell törnöm a képernyőt. Sajnálom. De azért bármikor szívesen beszélgetek. És tehetek magáért esetleg valamit?

– Mit tennél? – vetettem oda komoran.

– De hát gondold meg, mennyit fogunk mulatni!

– Tényleg szeretnél tenni értünk valamit?

– Igen. Kérlek.

– Azt az interferenciát bármikor, bármilyen rádióhullámra be tudod állítani? – Persze.

– Figyelj csak! Társaságot akarunk alapítani, hogy reklámot csináljunk bizonyos termékeknek. De más, hasonló társaságok is vannak. Megtennéd, hogy a mi adásainkat békén hagyod, de a versenytársakéval eljátszadozol?

– Ezt nagyon élvezném!

– Akkor remek!

– Berbelot, gazdagok vagyunk!

– Maga gazdag – javított ki elégedetten –, én gazdagabb vagyok!

 

Damokos Katalin fordítása