49

A RÉGI KARÁMOMBAN ébredtem. Vagyis azt hittem, amikor a tudatomba beszűrődött az erőtér búgása, és a fentről világító reflektorfény.

Lassan tápászkodtam ülésbe. Tyrus az erőtér másik oldalán állt, keresztbe font karral, és arra várt, hogy magamhoz térjek.

Szúrt a nyakam. Odakaptam, és gyógyuló bemetszéseket tapintottam ki rajta. Keserűen fintorogtam. Mintha az elektródák kivétele számítana most már bármit is.

– Kezdetben nehezen bíztam meg benned – ismerte be Tyrus halkan. – Később pedig nem volt szívem megmondani neked, és azt kívántam, bárcsak tényleg feloldódtak volna.

– Aztán mégis használtad őket.

– Megöltél volna.

– Most is megtenném! – ugrottam talpra, remegve a haragtól. – Lényem minden ízével gyűlöllek!

Tyrus csak nézett engem. Nyugodtan, indulat nélkül, elérhetetlenül.

– Tudom, mit hiszel rólam. Láttam, mi történt Sidoniával. A holttesteket is Elantra kúriájában. A Pasus család igazságot követel. Nagyanyám visszaküldte őket a csillagrendszerükbe, hogy ne tegyenek semmi elhamarkodottat.

– Már előtte is tudtad, hogy meghaltak! – sziszegtem. – Te tervelted ki!

Tyrus sóhajtva előrehajolt, és nekitámasztotta a homlokát a köztünk húzódó erőtérnek.

– Nemezis. – A hangján hallottam, milyen fáradt és elgyötört, de megacéloztam magam, mert ő már semmit nem jelenthetett nekem. – Esküszöm neked, a nagyanyám volt, nem én. Gondolkodj! Egymás ellen akart bennünket fordítani, és ő ültette el a kételyt a szívedben. Azt remélte, megölsz majd. Ki más…

– Ha nem te csináltad, miért kérted Elantrát, hogy hívjon meg engem a felszentelésre?

– Nem kértem.

– Elmondtad neki a tervezett merényletet! És hogy milyen mérget akarsz használni!

Kihúzta magát, az álla szögletesen megfeszült.

– Nem mondtam neki semmit. Nem is terveztem merényletet Randevald ellen, még nem. A saját cselszövésünk alapján akartam haladni: hogy elárulom Cygnát, hogy összeesküvésbe akart bevonni, és ezzel elintézem első körben a nagyanyám. Mindig is ő volt a legnagyobb fenyegetés, nem Randevald.

– Azt állítod, hogy nem akartad holtan látni Sidoniát? Magad mondtad, hogy én az ő életét a magamé elé helyezem, de te nem helyezed az én életemet az övé elé. Fel akartad számolni a kötődést is köztünk.

A foga között fújta ki a levegőt. Lehunytam a szemem.

– Sidonia halálával számomra vége mindennek. Ezt nem heverem ki. Jobb lett volna vele együtt meghalnom.

– Dehogynem hevered ki – morgott Tyrus. – Hiszen egyszer már sikerült.

– Akkor még meg tudtál győzni.

Hozzávágta a tenyerét az erőtér falához.

– Szeretlek! – kiáltotta dühösen. – Nemezis, te vagy az egyetlen igaz dolog az életemben. Soha, de soha nem bántanálak így meg.

– De hisz fel akarsz áldozni! – üvöltöttem. – Ráálltál rögtön Cygna óhajára. És persze azzal sincs semmi baj szerinted, hogy áramütéssel véded meg magad tőlem. Miért kellene hinnem bármiben is, amit mondasz? Szerelmet vallottál nekem, aztán könnyedén eldobtál magadtól. Miért ne gondoljam, hogy te végeztél Doniával, mert éppen az volt a legegyszerűbb megoldás? A Domitrianek nem szeretnek osztozkodni, te mondtad.

– Ember vagyok. Féltékeny voltam a kötődésetekre? Igen. Reménykedtem benne, hogy engem választasz őhelyette? Igen, nagyon is! De nem én öltem meg! A mama jól tudta, hogy ellene fordultunk. Onnantól tudta, hogy megkísérelted bemártani a császárnál a kárhozottjai előtt. Így hát lépett. Muszáj hinned nekem!

A kezembe temettem az arcom, mert hirtelen már nem bírtam tovább elviselni a látványát. Szerettem, és becsapott engem. Annyi érzés és csoda nyílt meg nekem az elmúlt hónapokban, és égett hamuvá egyetlen lobbanással a szívemmel együtt. Hiszen mindegyik csak egy újabb lépés volt az árulása felé! Bármit is mond, és bármit is tervezett egykor, még mindig meg akar ölni. Hogy adhattam volna a szavára annak tudatában, hogy én leszek az áldozat a hatalomszerzése oltárán?

– Tűnj el! – mintha távolról hallottam volna a saját hangom. – Takarodj! Rád sem tudok nézni!

Egy ideig szótlanul állt, aztán fojtott hangon szólalt meg:

– Nem erőltetem rád magam, Nemezis. Távol tartom magam. Az biztonságosabb lesz a számodra is.

Elfordultam, mert darabokra szaggatott belülről a kín. Hogy meri szóba hozni a biztonságomat, ha egyszer meg akar ölni?

– A koronázási ceremónia egy hónap múlva lesz – közölte Tyrus monoton hangon. – Addig gondoskodom a körülményekhez képest kényelmes ellátásodról. Ne aggódj magad miatt. Van tervem mindkettőnk számára.

Rekedten ordítottam:

– Nem kell tőled semmi!

– Nemezis… – a szóban igazi fájdalom csengett, de nem folytatta, és a mondat ott maradt a levegőben félbehagyva. – Sidonia szeretett téged – szólalt meg egy idő után ismét. – A saját szememmel láttam. Az életét adta volna érted.

– Ez nem igazolja a meggyilkolását.

– Nem igazolást keresek. Hanem ebből erőt meríthetsz. Erőt arra, hogy azt tedd, amiben a legjobb vagy, és ez a túlélés.

Ezzel Tyrus, a leendő császár otthagyott az állatkarámok közt bezárva, a Chrysanthemum egyetlen helyén, ahol egy kárhozottat fogva lehetett tartani.”

Az idő lassan telt a karámban a fenevadak közt. A plafonon át dobták be az ételt és italt – jobb koszt volt, mint amit egy fogoly megérdemel. Gépi hang tudakolta naponta, hogy kívánok-e zuhanyozni, és igenlő válasz esetén megindult fentről a víz. Egy lyuk ürítésre, egy másik mosakodásra szolgált a padlón. Amikor a szenzorok érzékelték, hogy fáradt vagyok, plüssheverő emelkedett ki a földből. Sosem azon aludtam, hanem mellette a padlón. Éjjelente Sidoniáról és Gyilkosról álmodtam. Legnagyobb rémületemre azonban Tyrus is beférkőzött az álmaimba, amitől erősen kínzott az önutálat.

Azt álmodtam, hogy Tyrus hozzám simul, és felébredve elátkoztam az áruló szívemet.

Egy nap Tyrus a gondozókkal csemegéket küldetett nekem, de világosan közöltem velük, hogy amelyikük a közelembe mer jönni, azt megölöm.

Nem vágytam kényeztetésre, a legkevésbé sem. Nem érdemeltem meg. Donia védelmében nem pusztán elbuktam, de még szerelmes is voltam abba, aki a halálát okozhatta. Nem kívántam mást, csak hogy ne érezzek és gondoljak semmit a hátralévő napokban a feláldozásomig és Tyrus megkoronázásáig. Semmim sem maradt. A bosszúvágy sem űzött, ha Tyrusra gondoltam. Gyűlölni akartam, de csak üresség kongott a szívemben.

Úgy tűnt, Tyrus érzékelte, mennyire sértene egy újabb látogatás, mert nem jött többet a karámomhoz. A szolgája, Shaezar nan Domitrian érkezett egy nap, hogy tájékoztasson a közelgő koronázási ünnepségről, egyben kivégzésemről.

– Tyrus várja már, hogy a fejére kerüljön a korona? – kérdeztem hidegen.

– Én… Én nem is tudom. Az új császár igen szűkszavú. Véleményem szerint lekötik az előkészületek. Tehetek érted bármit, hogy megkönnyítsem életed utolsó napját? – kérdezte, elővigyázatosan meglehetős távolból, hiszen már jól tudta, milyen teremtménnyel van dolga.

Cygna minden valószínűség szerint azt kürtölte szét, hogy én gyilkoltam meg a császárt, ebből kifolyólag nem volt kétséges, hogy Shaezar tart tőlem, és azt sem, hogy kevéssé érti, Tyrus miért törődik egyáltalán a jóllétemmel.

– Nem kérek semmit – de aztán meggondoltam magam. – Igazából mégis, szeretnék kérni valamit.

Különös lehetett a kérés egy gyilkos kárhozott szájából, hogy kozmetikai robotokat hozzanak neki. Nem voltak vele azonban hiú szándékaim. A gépet arra programoztam be, hogy megfosszon az álcától, melyet az Impyrean-vár elhagyása óta magamon hordtam. Egy óra múlva a hajam már színtelen volt, és visszaváltoztam azzá a sápadt bőrű, pigmenthiányos lénnyé, aki egykoron belépett Donia életébe. Kisebb termetem és deformált orrom ellenére a megboldogult Viszály ikertestvére lehettem volna.

Nem aludtam sokat. A néhai Randevald császár mantikórja néhány karámmal lejjebb tanyázott, és gyakran kaptam magam azon, hogy nézem a szerencsétlen, elhanyagolt állatot, aki közömbösen fekszik a helyén, és nincs, aki kiengedné az arénába, hogy azt csinálja, amire teremtették. Más szörnyetegek is helyet kaptak a karámokban, mind olyan, mint én az emberek kiszolgálására teremtve.

Örömmel hagyom itt ezt a világot.

A koronázás napján Domitrian-bérencekkel kísértettek a helyszínre. Tyrus nem merte szolgálókra bízni a feladatot, akiknek könnyedén túljárnék az eszén, sem biztonsági robotokra, akik egy rossz mozdulatra egyszerűen lepuffantanának. A bérencek kezében elektromos puskák fénylettek készen arra, hogy sokkoljanak velük, ha magamtól nem lennék hajlandó követni az útirányt. Életben kellett tartaniuk, amíg fel nem áldoznak.

Felálltam elgémberedett lábaimra, és várakozva néztem, ahogy rám szegezett fegyvereikkel körülveszik a karámot.

– Velünk kell jönnöd a Nagy Helioszférába – szólt az egyikük, egy ijedtnek látszó fiatal bérenc, akinek csillogott a frissen borotvált fejtetője, és rajta a koromfeketével újonnan feltetovált hatcsillagos Domitrian-jelvény.

Felemeltem a kezem, de senki sem mozdult, hogy megbilincseljen. Ezen meglepődtem. Elindultam az ismert irányba, és a bérencek tisztes távolból kísértek.

Tisztában voltam vele, milyen egyszerű is lenne kitépni az egyikük kezéből a puskát, és a többiek ellen fordítani, de nem tettem.

Egészen addig, amíg a Nagy Helioszférában az új császárt éltető tömeg zsivaja meg nem ütötte a fülemet, nem gondoltam arra, hogy bármi célom is lehet még.

De akkor hirtelen megvilágosodtam, hogyan is bánthatnám még utoljára Tyrust, ha sokat nem is árthatok neki: akarata ellenére és minden ellenállás nélkül halok meg. Ennél kegyetlenebb csapást nem mérhettem rá jelen helyzetemben.

Vagyis most meghalok, nem küzdök ellene, és Tyrusnak együtt kell élnie ezzel a tudattal uralkodása végső napjáig.