39

DONIA arra lépett be a szobába, hogy egy kőtömböt öklözök. Neki vettem a sziklát, mert azt képzeltem, kellemes elfoglaltság lesz számára a vésővel könnyen formázható anyag faragása, és majd művészkedik kicsit két könyv között. Ehelyett most én törtem darabokra a követ a lelki szemeim előtt újra és újra lejátszódó jelenettől, ahogy Tyrus és Elantra enyelegnek, és közben jót mulatnak a fájdalmamon.

– Ezen jót fogsz nevetni – vetettem oda Doniának. – Azt hiszem, Tyrus Elantrát akarja megtenni császárnéjának.

– Nem mondod komolyan! Elantra Pasust?

– Igen, őt. Grandée Cygna őt választotta ki Tyrus jövendőbelijének, és Tyrusnak a jelek szerint nincs ellene kifogása. Úgy véli, ha együttműködik a nagyanyjával, az támogatni fogja a trónra kerülését a későbbiekben.

– Ezt ő mondta neked?

Megfordultam, a szívem dübörgött a mellkasomban, sajgó ökleimről csepegett a vér. Képek villantak be a rekreációs szobából, ahová vacsora után átvonultunk. A belélegzett narkotikum hatását én ugyan nem éreztem, Cygna pedig tartózkodott a fogyasztástól, de Tyrus és Elantra nagyon is elkábult tőle. A császár szintén, aki hármat is elszívott, majd felmászott az egyik platinaszoborra, és úgy lovagolt rajta, akár egy telivér csődörön.

Mivel jól tudtam, hogy Grandée Cygna figyelmét semmi sem kerüli el, iparkodtam én is bolondot csinálni magamból: ültő helyemben körbeforogtam a tengelyem körül, és kergén visongtam hozzá. Ezalatt Tyrus és Elantra a földön hempergett, és egy elképzelt zene ritmusára táncolt egymással. A látványtól megkövültem. Jól néztek ki együtt: a jóképű, magas és deltás Tyrus és a vibráló szépségű Elantra a fekete hajzuhatagával. Császár és császárné. A fennköltség boldogan adja majd áldását erre a nászra. Elantrát és Tyrust mintha egymásnak teremtették volna.

Hirtelen nem tudtam ezt tovább elviselni. Köszönés nélkül távoztam, Cygna tekintete pedig addig böködte a hátamat, amíg ki nem értem az ajtón.

Most, amikor felidéztem a történteket, keserű epe bukott fel a torkomba. Visszafordultam a kőhöz, és újból belevágtam az öklöm. Élvezettel hallgattam, ahogy roszog az anyag az ütés alatt.

– Elantra a Pasus család örököse. Vagyis közvetlen fenyegetést jelent rád. Illetve ránk – jegyezte meg Donia, amíg én elláttam a szikla baját. – Veszélyt jelent ránk az, ha ő lesz a császárné?

– Dehogy! – vágtam rá, de a kérdése meglepett. Újra felé fordultam. Ostobának éreztem magam, hogy ez az eshetőség fel sem merült bennem. Szégyenkeztem. Én lennék Donia védelmezője, hát miért nem ez volt az első gondolatom?

Szememet most betöltötte e törékeny emberi lény képe, akinek senkije sem volt az univerzumban rajtam kívül. Az indulatom szertefoszlott. Nincs jogom nyomorultnak érezni magamat, amikor megadatott nekem a csoda, a legnagyobb ajándék, amit csak egy kárhozott remélhet.

– Nem, Donia, nem jelent semmilyen veszélyt. Tyrus erős. Ő fog uralkodni a helioniták felett, és nem fordítva. Segítek neki életben maradni, amíg odáig el nem jut, és cserébe majd azt kérem tőle, hogy állítsa helyre a rangodat. És hogy szavatolja a biztonságod… meg persze azt, hogy gyakoroljon kegyelmet a megtévesztésért.

A szemöldöke ráncba futott össze, és tett egy lépést felém.

– És veled mi lesz? Mi lesz a jutalmad?

– A biztonságod, mint már mondtam.

– Nemezis, valamit magadnak is kérned kell.

– Nem akarok az udvarban maradni! – fakadtam ki.

Igen, csak arra vágytam, hogy elkerüljek végre innét. Minél hamarabb, annál jobb, de mindenképpen még az előtt, hogy Tyrus elfoglalja a trónt. Az a kilátás, hogy Tyrus császárt és Elantra császárnét egymás mellett kell látnom, méregként emésztett belülről. Nem bírnám el. Megfojtana a tudat.

Féltékeny voltam.

Sokként ért a felismerés. Tehát ez az az ocsmány indulat, amely majd szétmarcangol belülről!

Donia arca megenyhült.

– A szenátoroknak ezelőtt sosem kellett a Chrysanthemumban lakniuk, és nem gondolom, hogy szükséges lenne maradnunk, ha egyszer Randevald von Domitrian végre elpusztult. – A kezébe vette a kezem, és megvizsgálta a sebeimet. – Te meg én, ketten visszamegyünk, és újra felépítjük az Impyrean-erődöt. Minden olyan lesz, mint régen.

Bólintottam. Sóvárgás fogott el azon idők után, amikor még minden egyszerűbb volt – amikor naphosszat csak Doniával törődtem, a testedzéssel, és nem vágytam semmi másra azon kívül, amim volt.

– Te és én – ismételte lágyan. – Tetszene neked, Nemezis?

Felemelte a tekintetét, és a szemembe nézett. Mérhetetlen sebezhetőség áradt az arcáról, amelynek nem értettem a forrását. El tudná képzelni, hogy nemet mondok neki?

– Igen. Ezt szeretném. – Hátrébb léptem, hogy szemügyre vegyem a kövön ejtett károkat. – Ezt a követ neked szántam, hogy faragj belőle valami szépet. Maradt belőle elég.

Donia elém lépett, hogy megvizsgálja a sziklát. Végigtapogatta az általam ejtett mélyedéseket.

– Nem akarom kifaragni. – Rám mosolygott. – Tetszik nekem így. Így, ahogy megjelölted.

Ránéztem a kőre, amelyet szétzúzott a féltékenységem és a haragom ereje. Tehát ez a csúf, törött, vérfoltos kődarab ábrázolja leghívebben a kárhozott gyengéd érzelmeit.