26

A BÁLTEREM a Langerhorn-kanyar hosszú, íves tartóoszlopának ölelésében helyezkedett el. Hatalmas, űrre nyíló ablakaival a szerkezet a Nagy Helioszférára emlékeztetett, ám a szentéllyel ellentétben ehhez az építményhez kívülről kisebb, a fennköltek személyes használatára fenntartott magántermek csatlakoztak. A kristályablakok is valamivel díszesebbek voltak, és tündöklő prizmacsóvákat vetettek a bálozók köré.

A szolgálóim és Tyrus szolgái elhozták a kiválasztott toalettem, és rám adták a privát öltözőmben, amely közvetlenül ott kapott helyet, ahol a struktúra a Valor Novus törzséről leágazott.

A csarnok egyszer csak levált a Chrysanthemumról, és a gravitációs erők hatása alatt kissé rázkódva megindult a hatcsillagos rendszer egyik festői tája felé, a kilátással is emelni kívánva az ünnepség fényét, majd kisvártatva megállapodott a legkisebb csillag körüli pályán egy sziporkázó, rózsaszín csillagköd szomszédságában, rálátással egy nyolc holddal rendelkező gázóriásra. A szikrázóan gyönyörű égitestek szakadatlan fényjátéka a mélyűr feketesége előtt kimeríthetetlen látványt kínált az estély résztvevői számára. Felcsendültek a nyitózene kezdőakkordjai, ami felhívta az első táncosokat a pozíciójuk elfoglalására. Az első pár természetesen a császár és aktuális kurtizánja, Von Canternella szenátor kuzinja volt. A magántermem kívülről tükrös ablakához mentem, és megkapaszkodtam az e célból odaszerelt, gazdagon díszített korlátba.

Ekkor kapcsolták ki a gravitációt.

A súlytalanság váratlan érzete kisebb sokként ért, és a testem minden sejtje lebegve megindult felfelé. A fejem körül tekeregni kezdtek apró fonatos hajam indái, a ruhám pedig úgy fodrozódott, mint valami vízinövény egy kerti tóban.

Aztán megláttam, hogy a nagyterem közepére különböző irányokból besiklik két alak, a császár és Grandée Canternella. Mérges és fortyogó indulat áradt szét az ereimben, ha a császárra néztem. Az emberre, aki megölte Sidoniát. Egymás felé nyújtották a karjukat, majd begyakorlott könnyedséggel egymás tenyerébe csaptak, mire bűbájos dallamok zengtek fel.

Hogy eltereljem a gondolataimat arról, hogy legszívesebben azonnal bevetődnék a terembe, és feltépném a császár mellkasát, rávettem magam, hogy inkább a tánctechnikájukat tanulmányozzam. A császár és a grandée örvénylő köröket írt le egymás körül, majd egy karlendítéssel visszairányították magukat a kezdőpozícióba, mindezt szinte tökéletes összhangban. Mindketten hosszú és légies estélyi ruhát viseltek, amelyben úgy örvénylettek, mintha egy virág szirmai nyílottak volna ki a napfényben. Most sziporkázó fénygömbök folyama indult meg feléjük a súlytalan légen át.

A zéró gravitáció egyik fogós kérdése – oktatott egykoron Sutera nu Impyrean –, hogy hogyan ne ütközzünk bele a díszletekbe. Szertelebegő fénybodrok, sőt borbuborékok is úszkáltak dekoráció gyanánt a teremben, és ha valaki nekiment e megkapó díszleteknek, azt a drága ruhája bánhatta, és pironkodhatott a baklövése miatt.

Azonban bárki is eregette a tűzlabdákat, azt olyan mesterien csinálta, hogy amikor a császár és partnere sebesebb tempóra váltott, a gömbök messzire elkerülték őket.

Ekkor az ablaküveg lassan felcsúszott előttem. A második párt szólították a parkettre: a successor primust és a partnerét.

Engem.

Volt bennem izgalom, mert Tyrusszal nem gyakoroltuk el a mozdulatokat súlytalanságban. Emellett fontos pillanat is volt ez, hiszen most először mutatkozom be a partnereként és erősítem meg az eddigi szóbeszédet a kapcsolatunkról – nem akartam ennek örömére bolondot csinálni magamból.

De már nem volt időm újra elpróbálni magamban a bevonulást. Tyrus rám nézett a maga eltolt üvegű ablakából. Rövid, rézszínű haja a feje körül lengedezett, fehér ruhája tekervényesen fonta körül izmos testét. Aztán mindketten felröppentünk: Tyrus kecses ívben, én pedig egy perdülettel. Ahogy pörögve felszálltam, forgott körülöttem a kristályterem.

Tyrus egész életében ezt gyakorolta, én pedig csak videókat láttam erről, de a fizikai jellegű tevékenységek nekem sosem okoztak gondot, ez alól a súlytalan zuhanásom kontrollálása sem bizonyult kivételnek. A bálterem középpontjába érve Tyrus kinyúlt értem, megragadta a csuklómat, és innentől együtt szálltunk tovább fodrozódó fehér ruháinkban, csillogó-villogó ékszereinkkel ékesen. Tyrus elszánt tekintettel nézett a szemembe, míg a világ körülöttünk forgásba lendült.

Nem láttam semmi mást, csak őt, mégis éreztem, hogy több ezer kérdő, meghökkent, ámuló szempár figyeli az ablakok mögül, hogy az Impyrean lány és a trónörökös kéz a kézben járja. Egy hirtelen karmozdulattal mindketten aktiváltuk a mágneses irányzékokat, s ő egyik kezem elengedve maga elé pörgetett, és lefordult velem a mélybe. Fejjel lefelé zuhantunk, a hajam az arcomban kavargott, a ruhám fehér lángnyelvként lobogott utánam. Tyrus bőre ragyogott a lebegő tűzcseppek fényében, amelyek olyan közel kerültek hozzánk, hogy éreztem a nyakamon a forró légáramlatot.

A következő táncospárt hívták a terembe, mi pedig Tyrusszal a császár és Grandée Canternella mellé úsztunk.

Az uralkodó mára halványfehér, makulátlan bőrt választott magának, szőke haja koszorúként övezte az arcát, amelyet a császári pár skarlátvörös ruhája még inkább kiemelt. A császár Grandée Canternellával az oldalán felénk vette az útját, amire Tyrus még erősebben kezdte szorítani a kezem. A mérhetetlen nagy kupolaterem közepén, a kinti csillagok prizmává tört fényében várakozva lassacskán bezárult körülöttünk a tűzcseppek gyűrűje. A gázóriás alattunk pörgött, és az élénklila csillagköd égboltként terült el fölöttünk.

– Grandée Impyrean! – szólított meg a császár, Grandée Canternella pedig kíváncsi tekintettel kandikált felém. – Milyen elragadó vagy ma este!

Hirtelen kitörő agresszióhullám fojtogatott a szavaira. Úgy megszorítottam Tyrus kezét, hogy láthatóan belerezzent, és figyelmeztetőleg viszonozta a szorítást.

– Ugye, hogy az! – mondta Tyrus könnyeden. – A szobájában akart gyászolni, de megmondtam neki, hogy ilyen szépséget nem lehet elvesztegetni bezárkózva egy sötét lakásban, egyedül.

A császár engedékenyen mosolygott.

– Éppen ideje volt, hogy részt vegyél egy birodalmi gálán, Tyrus. A partnerválasztásodon viszont meglepődtem…

A megjegyzés egy pillanatig zavart keltő csendet teremtett közöttünk, összeszorultak a fogaim. Ugyanakkor jogos volt a meglepettsége, hogy Tyrus egy Impyreant hozott egy olyan gálára, amely többek közt az Impyreanek elpusztítását hivatott ünnepelni.

– De már látom, hogy kifejezetten olyan partnert kerestél magadnak, aki káprázatosan táncol – fejezte be a császár.

Amíg beszélt, csak azt méregettem, milyen közel is van hozzám, és ha befejezném ezt a komédiázást, milyen egyszerűen odahajthatnám magam hozzá, és bezúzhatnám azt az undok koponyáját. Sem Veszélyt, sem Kínt nem láttam sehol. Én voltam itt az egyetlen a mostanában kegyvesztetté vált fennköltek közül. A többieknek csak azután engedélyezik majd a táncot, ha a császár éjszakára visszavonult. Az uralkodó nem volt olyan bolond, hogy kartávolságba engedje magához azokat, akiknek néhány nappal korábban megölte a családját.

Tyrus partnereként váratlan kivétel lettem számára. Hibázott. Most meg tudnám ölni.

Meg tudnám ölni most.

Tyrus valószínűleg kitalálta, hogy mit forgatok a fejemben, vagy csak egyszerűen érezte, hogy megfeszült a testem, mert váratlanul a nyakamhoz bújt. Lehelete cirógatta a bőrömet, erős és biztos karjai körém fonódtak. Tudtam, hogy bármikor eltörhetném mindkét karját, és amikor egy vidám elköszönés kíséretében az ellenkező irányba kezdett hajtani kettőnket, komolyan fontolóra is vettem ezt.

– Ne csináld! – súgta.

– De hát itt van előttem! – sziszegtem vissza. – Itt van!

– És akkor mi van? – rám emelte halvány szemét. – Te meghalsz, és az emberiség az ő eszméi szerint él tovább, főleg, ha még egy polgárháború is kitör a fennköltek közt, mert nem akarják elfogadni az őrült új császárt.

Tyrus a kezébe fogta az arcom, aztán a nyakamhoz vitte a kezét, és a megértésemet sürgetve kétfelől megszorította a tarkóm. A bőre kérges volt és durva tapintású, feltehetően attól az igénybevételtől, amely az izomzatát is kialakította.

– Ez a folyamat első lépcsőfoka, emlékszel? – mondta nagyon halkan. – Ha türelmes vagy, pontosan azt fogod kapni a végén, amire vágysz, és ami mindannyiunk hasznára lesz. Kérlek, bízz bennem!

Eszembe jutott Viszály teteme a karámban, és a szavak, amelyek azóta is a fejemben visszhangoztak. Több vagyok ennél. Több vagyok.

Mereven bólintottam, és engedtem, hogy távolabb úsztasson a császártól. Forgás közben a tekintetét az enyémbe mélyesztette.

– Igazságot teszünk – suttogta. – Sidoniáért és a többiekért. Az egész birodalomért.

Azon kaptam magam, hogy azt bámulom, ahogy szemének halvány tükrében meg-megcsillannak a tűzgömbök. Különös ember az, aki ilyen könnyedén veszi a vállára a felelősséget billiók sorsáért – nemcsak azokért, akik itt vannak velünk, és egyre többen táncolnak a súlytalan térben, hanem az arctalan idegenek tömegéért is szerte a galaxisban, akik még a nevét sem ejtették ki soha. Ha ki is ejtették, az is egy őrült fejére szórt átok lehetett csupán. Ő mégis jobbá akarta tenni az életüket.

Furcsa érzés kerített hatalmába. Egész lényemmel azt kívántam, teljesüljön a küldetése. Ez ugyanaz a küldetés – jöttem rá hirtelen –, amelyet Von Impyrean szenátor is maga elé tűzött a tudományok terjesztésével. Vannak annál fontosabb dolgok is, hogy az egyes ember él-e vagy hal – a hajdani szenátor szavai csendültek fel a messze időkből, amíg Tyrus a hüvelykujjával simogatta az arcomat. Ez csak színjáték volt természetesen a figyelő szemek hadának, akiknek gazdái nem sejthették meg, milyen ügy kapcsol minket össze, és éppen miről tárgyalunk.

Tyrus hitt egy ügyben, és feltette rá az életét. És engem is erre kért, tudván tudva, hogy kárhozott vagyok. Nehéz volt megértenem, mi is az pontosan: hinni egy ügyben, de meg akartam tudni.

Sorra vettem a bennünket fürkésző rengeteg szempárt, és hamar a mellettünk táncoló Elantra Pasusra és Gladdic Atonra találtam. Elantra majd átszúrt a nézésével, és hamis mosolyra húzta a száját, amikor a tekintetünk találkozott. Arckifejezésében feszültség bujkált amiatt, hogy a successor primusszal lát együtt. Jó oka volt az idegességre.

– Ez számodra is bosszú, ugye? – tettem fel a kérdést váratlanul.

A családjára gondoltam, akik a nagybátyja és a nagyanyja kezétől haltak. A két igaz helionita, a fennálló rendszer rendületlen hívei. Tyrusnak viszont az a szándéka, hogy trónra lép, és eltöröl mindent, amit ezek ketten oly harcosan védelmeznek.

– Bizonyos értelemben igen. – Elvigyorodott. – Nem mondanám, hogy sosem gondoltam erre így. Járulékos haszon.

Felcsendült a béka és a skorpió, és visszaidézte azt a napot, amikor Sidoniával együtt tanultuk ezt a különleges táncot. Hirtelen megrohant a gyász, és Tyrus ezt meglátta a szememben.

– Jól vagy?

Leküzdöttem a torkomban felgyülemlő akadályt.

– Ismerem ezt a táncot.

– Hihetetlenül ügyesen táncolsz.

– Nyilván.

Felnevetett.

– A tánctudásoddal már csak a szerénységed vetekszik! – ugratott, én azonban nem láttam értelmét az álszerénységnek. Fizikai készségek terén bármelyik embert lepipáltam a teremben, és a súlytalan mozgáshoz igazából nem kellett más, csak egyensúlyérzék, mozgáskoordináció és kecsesség. Nekem ez mind könnyen ment.

Hallgattunk, amíg ő a skorpiómra válaszul eljárta a békát: eldobott, aztán hozzám hajtotta magát, mire én lefelé csúsztam és megfordultam körülötte. Egymásba gabalyodó ruháinkkal úgy néztünk ki, akár a hajladozó tengeri rózsák.

– Ismered a tanmesét is? – kérdezte lihegve, amikor újra egymás mellé kerültünk. – A béka és a skorpió nagyon régi történet.

A zenében most kemény, disszonáns akkordok következtek, mire feléje csaptam. Tyrus hátrálás közben elkapta a kezem, és forgásba lendített mindkettőnket. A táncosok úgy pörögtek a szemem előtt, mint küllők egy hatalmas kerékben. Amikor visszatértünk újra egymáshoz, nekinyomtam a hátam Tyrus mellkasának, és amíg így kerengtünk tovább, elmesélte a fabulát.

– A skorpió át akar kelni a folyón. Megkéri a békát, hogy vigye át a hátán. A béka megkérdezi: honnan tudjam, hogy nem fogsz megmarni? A skorpió azzal nyugtatja meg, hogy ha így tenne, akkor mindketten elsüllyednének és meghalnának. A béka megelégedik a válasszal, és rááll a kérésre, hogy átvigye a skorpiót. Már a folyó közepén tartanak, amikor a skorpió megcsípi a békát. – Hátrahőkölt az újabb csapásom elől. A tánc szerint minden csapás egyre erőtlenebb forgással zárul, majd a zene halkulni kezd, végül teljesen elhal. A skorpió megmarta a békát, amivel a tánc végére a halálba küldi mindkettejüket. Tyrus és én újra szemközt álltunk, készen arra, hogy együtt fúljunk a folyó vizébe.

– A béka kérdőre vonja a skorpiót – fejezte be a mesét Tyrus –, mire az azt feleli: ilyen a természetem.

Szótlanul merültünk alá megfulladni, amíg a zene véget nem ért.

Később, az ékítményeink nehezebb darabjaitól megválva, a pihenőszobákban fújtuk ki magunkat, és élveztük a gravitáció visszatértét. Pincérrobotok italokat szolgáltak fel nekünk. Előttünk a bálterem még mindig morajlott a kristályablakok háttere előtt kavargó táncosoktól, és a felszabaduló helyekre immár a kisebb rangú fennkölteket is beengedték.

Tyrus körbehúzta az ujját a pohara peremén, közben hunyorogva vizsgálta a bálozókat. Aztán megszólalt:

– A ma este volt az első lépés. Először mutatkoztunk előttük együtt. Okkal meséltem el neked a skorpió és a béka történetét.

Ránéztem. Volt egy olyan érzésem, hogy Tyrus igen kevés dolgot csinál ok nélkül.

– A lények természete nem egykönnyen változik meg. – Rákoppintott a pohár szélére. – Az oroszlán nem lesz csíkos, és a gepárd sem növeszt szarvakat. A skorpió pedig mindig marni fog. Ha azt szeretném, hogy a galaxis véleménye javuljon rólam, ürügyet kell találnom a megváltozásra. És ez te leszel, Nemezis.

– Én?

– Te leszel az, aki mostantól mérsékli a nyilvános kitöréseimet. Kész magyarázattal kell rendelkeznünk, hogy minek köszönhető a rohamos fejlődésem. Azt fogjuk eljátszani, hogy te megszelídítettél. Von Impyrean szenátorként te már egyébként is egy ideológiai gyújtópont vagy. Ezzel csak teszünk rá még egy lapáttal. Most alkalmat kellene találnom arra, hogy bebizonyíthassam, mennyit változtam máris… Egy nagyszabású pillanat jönne jól, amely megmutatja az embereknek, milyen lehetne a birodalom az uralkodásom alatt, ha te mellettem állsz.

Nem mondtam erre semmit. Az én gondolkodásomtól távol állt az ilyen tervezgetés. Tyrus megfontolt ember volt, és igencsak távolható cselvetéseket alkalmazott. Én a jelenben tudtam jól cselekedni.

– Mit akarsz tehát csinálni?

– Valami jelentőségteljeset, ami demonstrálja majd a köztünk lévő dinamikát. Valamit, aminek híre megy, amin elvitatkoznak, és aztán sokáig emlegetik. – Kiürítette a borospoharát, felállt, és megigazította fehér tunikáját izmos vállain. A kezét kínálta, hogy felsegítsen. – Vissza kellene mennünk táncolni.

Félreraktam a poharamat, és megfogtam a kezét. Sugárzott az erő a karjából, ahogy felhúzott.

Tyrus erősen szemügyre vette az arcomat. Ez a vezetésre született és mindenkitől független fiatal férfi és az ő nyugodt és gondosan kalkulált módszerei olyan idegenek voltak számomra, mint amilyen az én robbanékony ösztöneim és velem született agresszióm lehetett az ő számára.

– Ha legközelebb nyilvánosság előtt találkozunk, meg foglak csókolni. Úgy véltem, jobb, ha előre tudatom, hogy ne lepődj majd meg. Nem szeretném, ha kitörnéd a nyakam.

A gondolat valóban meghökkentett, egy pillanatig majdnem tiltakoztam is. Aztán összezavarodtam a saját reakciómtól. Logikus volt, amit mondott. Miért is venném magamra ezt a jelentéktelen színészkedést? Mindamellett jónak láttam figyelmeztetni:

– Az olyan érzelmi gesztusok, melyek a legtöbb ember számára magától értetődőek, számomra nem jönnek mind ösztönszerűleg. Nem vagyok biztos benne, hogy tudni fogom, hogyan kell.

– Nemezis, aki olyan remekül táncol, mint te, az csókolózni is jól tud. – Elvigyorodott, a szeme végigfutott az ajkamon. – A csókolózás lényege, hogy igazodjunk egy másik ember mozgásához és ritmusához. Gyanítom, természetesebbnek fogod érezni, mint álmodtad volna.

Valami okból nem tudtam tovább a szemébe nézni. Kint a teremben a táncosok sora csillámló indákká sodródott össze, és a kavalkádjuk látványa jó kifogást szolgáltatott arra, hogy elfordítsam a tekintetem.