27

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY napban forgószélként követték egymást az elfoglaltságaim, csak kapkodhattam utánuk a fejem. Mivel egyszer – a gálán – a successor primusszal mutatkoztam, egyszeriben teljesen új státuszt értem el a Chrysanthemumban. A bál másnapján már a reggeli órákban elkezdődött a tülekedés. A kaputelefonom váratlanul sorra jelentette be a látogatókat, magas és alacsony rangú fennkölteket egyaránt.

„Credenza Fordyce érkezett Sidonia von Impyrean látogatására.” „Ivigny von Wallstrom érkezett Sidonia von Impyrean látogatására.” „Epheny Locklaite érkezett Sidonia von Impyrean látogatására.”

A bejelentés után pedig rendre bevonult egy-egy jelentős személyiség teljes kíséretével, elfoglalták a kúriám ülőhelyeit, és leplezetlenül bámultak engem, a szolgálóimat, a vagyontárgyaimat, és közben üres fecsegéssel húzták az időt. A csevegés nem volt az erősségem, ezért inkább csak arra koncentráltam, hogy ne nézzek annyira mereven, hogy az már kényelmetlenül érintse a vendégeket. De azok túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy jó színben tűnjenek fel előttem, ezért az én viselkedésemre már nem is igen fordítottak figyelmet.

– Biztosan emlékszel arra a társasági fórumra három éve, drága grandée-m, amikor megjegyeztem, hogy milyen pompás az avatárod! – hízelkedett Grandée von Fleivert.

– Milyen jó bőrben vannak a szolgálóid! – ámuldozott Credenza Fordyce, aki pedig szabályosan karót nyelt, mióta újonnan oltárszolgává lépett elő, és egészen máig túlságosan fenn hordta az orrát ahhoz, hogy egyszer is figyelemre méltasson. – Muszáj elárulnod, mivel eteted őket!

– Étellel – válaszoltam. – Ételt kapnak.

– Ételt? Roppant érdekes! – csicseregte.

Ránéztem. Ő is rám nézett. A csend egyre csomósodott.

– Sokkal több ételt kellene adnom a sajátjaimnak – állapította meg végül tünékeny mosollyal.

De ezek a vizitek közel sem voltak annyira kínosak, mint amikor Von Pasus szenátor állított be hozzám Elantrával az oldalán, hideg mosollyal zord arcukon.

– …örömömre szolgált, hogy annak idején megismerhettem az édesapját, de mennyi ideje is volt már? Igen, mintegy húsz évvel ezelőtt. Vagy huszonkettő? – révedt vissza Von Pasus szenátor, dörgő hangjától berezonált a szalon.

– Huszonkettő éve volt, atyám – erősítette meg Elantra. – Nekem annyit mondtál.

– Igen, igen, huszonkét éve már. Ugyanakkor léptünk mindketten a családfői posztra. – Von Pasus szenátor ezen elmosolyodott. – Igazán szomorú, ami vele történt. Hiszed vagy sem, élveztem az összecsapásainkat a szenátusban. Mélységesen sajnálom, hogy alapvető aktuálpolitikai ügyekben ennyire ellenkezett a véleményünk. Más körülmények között nagyszerű dolgokat vihettünk volna végbe együtt. – Megköszörülte a torkát, és végigsimította rövidre nyírt, ápolt szakállát. – Oda akarok kilyukadni, kedvesem, hogy én tudom, mikor kell elfelejteni a régi vitákat. Nem lehet könnyű szülői útmutatás nélkül helytállni.

Elantra mosolygó szoborrá merevedett.

– Atyám és én boldogan sietünk a segítségedre.

– Így van – helyeselt a szenátor. – Még igen fiatal vagy, kedvesem. Még nem nyílt lehetőséged kitanulni a hivatallal járó munka csínját-bínját. – Szünetet tartott. – Például hogy miként bánj az uradalmadon élő túlnéppel. Eleinte biztosra veszi az ember, hogy a túlnép örömmel követi majd a példamutatását, és hogy mind úgy tekintenek a dolgokra, mint mi. Aztán rá kell jönnie, hogy nem is olyan egyszerű szót érteni velük. Időről időre furcsamód feltűnik köztük egy-egy alávaló gazember, aki arra buzdítja a társait, hogy dacoljanak a jóakaróikkal, és meggyőzi őket arról, hogy nagyobb beleszólással kellene bírniuk az ügyeikbe…

– Mint Sagnau ispán? – vágtam közbe csilingelő hangon.

Elakadt a szava. Elantra ellenséges pillantást vetett az atyjára, amely mintha azt sugallta volna, hiába figyelmeztette őt, hogy ez fog történni, a szenátor nem hallgatott rá.

Nem igazán érdekelt, hogy tabut szegek azzal, hogy a szenátor és örököse előtt felemlegetem a rebellis ispánt, aki a saját uradalmukban mert szembeszállni velük. Az asszonyt, akit végül a császár fennkölt ellenségeivel együtt gyilkoltak le, ami csakis Von Pasus szenátor közbenjárására történhetett. Az uralkodónak semmi oka nem volt foglalkozni egy egyszerű ispánnal, bármilyen nézeteket is vallott. Neveni anyja nem jelentett veszélyt rá, vagyis minden bizonnyal Von Pasus szenátor külön kérésére vette csak be a tisztogatásba.

A szenátor méltóságteljesen kihúzta magát.

– Lamanos tartomány…

– Lumina–javította ki Elantra készségesen.

– Lumina. Mindig is engedetlen tartomány volt. Kőzetbolygójuk szokatlanul alkalmas az önfenntartásra, ezért a vezetőik hamar elbízzák magukat. Az a Sagnau nevű némber félrevezette a népét a demagógiájával. A túlnép többségét könnyen elvakítja a propaganda, vagy egyszerűen csak tájékozatlan ahhoz, hogy belássa, mekkora szükségük van a birodalomra és a fennköltek pártfogására. – Közelebb hajolt hozzám, szeme hűvös és éles tükre megvillant a szalonom lámpáinak fényében. – De súlyos leckével lakoltak meg érte. Nincs olyan biztonságos bolygó vagy rejtett zug a galaxisban, ahová a fennköltség keze ne érne el. A túlnép csak az erőt tiszteli, és ezután a lumenek meghúzzák majd magukat, ezt garantálom.

Néhány nappal később meghívást kaptam az első közös magánvacsorámra a Domitrian családdal.

Tyrus kihúzta nekem a széket a császári fogadóteremben megterített asztalnál. A császár még nem csatlakozott hozzánk, helye az asztalfőn üresen állt.

Leültem Tyrus mellé, és nagyanyja, Cygna szúrósan vizslató tekintete egyből lecsapott rám. Cygna a Domitrian család egy másik ágába született bele még abban az érában, amikor a família minden szempontból jóval kiterjedtebb volt, és a tagjai még kevésbé voltak fogékonyak a korai halálra. De nem a jó ágba született. A családja a fekete lyuk jelvényét viselte, nem pedig a császári Domitrianek hatcsillagos címerét.

Mivel magának nem volt esélye a trónra ülni, Cygna hozzáment a trónörököshöz. Amikor Lotharias császárral kötött házasságuk viharossá vált, a kedvenc gyermekén, a jelenlegi uralkodón keresztül próbálta megőrizni a befolyását. Ő eszelte ki a Randevald von Domitrian császárságát veszélyeztető riválisok kiiktatását is.

Nem nagy örömömre Cygna mellett ma helyet kapott Salivar és Denivée is az asztalnál. Mindketten valamelyest felépültek, de nem voltak éppen csúcsformában. Udvariasan mosolyogtak, de az arcuk petyhüdt és sápadt volt, ködös tekintetükkel úgy bambultak maguk elé, mintha nem igazán látnák a termet maguk körül. Salivar szája szegletéből nyál csörgedezett. Egy szolgáló lépett mellé, hogy selyemkendővel felitassa a cseppeket.

Tyrus azzal az ürüggyel, hogy a fülbevalómmal játszadozik, a fülemhez hajolt. Éreztem a bőrömön meleg leheletét, ahogy sugdosott:

– Semmire sem emlékeznek. Devinée nem képes értelmesen beszélni. Salivar folyton elfelejti a saját nevét.

– Ennyire komoly?

– A skorpió leheletét mértékkel szabad csak fogyasztani. Magasabb dózisban erős idegméregként viselkedik.

Kegyetlen elégedettség hullámzott rajtam át, ahogy újra végigmértem a császár unokahúgát és annak férjét, és arra gondoltam, mit terveztek elkövetni Sidonia ellen, és mit műveltek Nevenivel. Ügyetlenkedtek az evőeszközökkel, és szinte harcot folytattak az étellel, hogy a kanálba kényszerítsék a falatokat.

Tyrus gyengén megpöckölte a fülemet.

– Próbáld meg ne ilyen nyíltan élvezni! Mama mindent észrevesz. – Ezután elhúzódott.

Úgy is volt: amikor újra ránéztem, Grandée Cygna majd felnyársalt a tekintetével. Nem kerülte el a figyelmét az iménti kárörömöm.

– Szórakoztat, hogy ilyen állapotban láthatod az unokámat és a férjét, Von Impyrean szenátor?

Sebesen ellenkezni kezdtem:

– Egyáltalán nem, fenség! Csak azért mosolyogtam, mert eszembe jutott, milyen kedvesek voltak velem, még mielőtt…

– Még mielőtt ez a csapás érte őket, és téged pedig totális emlékezetkiesés kezdett el kínozni.

Ez az asszony végzett a saját, kevésbé kedvelt gyermekeivel. Nem is kétséges, hogy megölne, ha megtudná, mit tettem Salivarral és Devinée-vel.

– Igen, fenség – motyogtam magam elé. – Tragikus éjszaka volt.

Grandée Cygna türelmetlen fintort vágott.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az unokámmal?

Tyrus a kezemre helyezte a kezét. Teste minden izma enyhén megfeszült a kérdésre.

– De hát már elmeséltem, mama!

– Szeretném az ifjú hölgytől magától is hallani az elbűvölő történetet.

Egy pillanatra leblokkoltam. Aztán eszembe jutott a Tyrus által megadott történet a megismerkedésünkről.

– A közelmúlt eseményei nagyon lesújtottak, amit bizonyára fenség is megért. – Belekortyoltam a boromba, hogy időt nyerjek a sztori felidézésére. Tyrus a kezét továbbra is az enyémen nyugtatta, és a hüvelykujjával előre-hátra dörzsölhette a tenyeremet – tettetett érzelmeinek apró színjátéka gyanánt. A simogatása elterelte a figyelmemet, de küzdöttem a késztetés ellen, hogy az ölembe rántsam a kezem, hiszen nyilvánvalóan az sem kerülhetné el Cygna éber figyelmét.

– Őfelsége mélyen megrendült állapotomban talált rám, és elvitt az Alexandriára. Könyveknek nevezett csodaszép régiségekkel terelte el a figyelmem, és aztán egyik dolog követte a másikat. – Végül egy Tyrusra vetett félmosollyal gondoltam nyomatékosítani az anekdotát, és bíztam benne, hogy senkinek sem tűnik majd fel hűvös tekintetem üressége. Szövetségesem készséggel mosolygott rám vissza.

– Ja, persze! – ugrott be Cygnának az eset. – A könyvtárral hódított meg. A csillagokra esküszöm, gőzöm sincs arról, hogy miért tartogatja Tyrus azokat a vackokat, de ebből legalább világosan kiderül, hogy te örökölted atyád tudás iránti szenvedélyét.

Veszedelmes megállapítás. Cygna próbált fogást találni rajtam.

– Á, az olvasás nem szenvedélyem, fenség! – hadartam. – Csak Tyrus könyvei… olyan gyönyörű szépek voltak, ennyi.

– Értem, de a bennük lévő tartalom borzasztó veszélyes lehet. – Ivott egy kis bort. – Ezt az egész tanulásmániát én fel nem tudom fogni. A tanulás az egyik leghaszontalanabb időtöltés, főleg mivel bárminek utánanézhetünk a számítógépeken. Hadd intselek óvatosságra, Von Impyrean szenátor! Nem szeretnél ugyebár bedőlni ugyanannak az önfejű filozófiának, mint az atyád.

Ökölbe szorult a kezem az asztal alatt.

– Nem, fenség, nem szeretnék.

– De az meglep – folytatta Cygna –, hogy az unokám egy Impyreannel esett szerelembe. Fogalmam sem volt, hogy neki ilyen hajlamai vannak. Azt hittem, a könyveket csak hóbortból gyűjtögeti, nem pedig intellektuális kíváncsiság hajtja.

Tyrus jól kezelte a veszélyes faggatózást. Heherészett, aztán felbámult a plafonra.

– Igazából, mama, egyáltalán nem áll szándékomban elolvasni azokat a könyveket. Csak azt gondoltam, hogy talán bennük rejlik a válasz arra, miért emelkedem oly magasan a hétköznapi emberek fölé. Olyan sok bennem a kérdés! Hogyan képesek az emberek rám nézni anélkül, hogy kiégetné a szemüket felsőbbrendű lényem vakító fényessége? Én miért férek hozzá a kozmosz isteni bölcsességéhez, amikor mások semmit sem hallanak a hangjaiból? Mi a helyzet szerény testi valómmal, amely oly magasra helyez a többi ember fölé? – Szemét a nagyanyján tartva a szájához vonta a csuklóm, és a bőrömhöz érintette meglepően forró ajkait. – De ezekre a kérdésekre Sidonia von Impyrean megadta számomra a válaszokat.

Cygna vékony szemöldöke felkúszott hamis fiatal ábrázatán.

– Valóban?

– Valóban. Meggyőzött, hogy szerény emberi formámban igazából nem az Élő Kozmosz juttatta magát kifejezésre, hanem az csak a kozmikus teremtés gyümölcse, mint minden más ember is.

– Hányszor mondtam már ezt neked! – csapott az asztalra Cygna.

– De hát, mama, az ő édes hangján elmondva az egész sokkal hihetőbben hangzik. – Kezével a számhoz nyúlt, és megsimította az alsó ajkamat. – Ugye, mondtam ezt már, drágám?

Muszáj így fogdosnia? Ám amikor találkozott a tekintetünk, megértettem, hogy csak a terve kivitelezésén mesterkedik. Úgy akarta beállítani, mintha az őrültségét már a puszta személyem is jelentős mértékben csillapítaná. Grandée Cygna a borospoharát a kezében felejtve bámult rá.

– Nahát! – ocsúdott fel első meghökkenéséből, és finomkodva kortyolt egyet a borából. – Nos, Tyrus, most aztán igazán megleptél.

Tudtam, hogy hitt neki.

Hogyne hitt volna. Hiszen annyi éven keresztül bedőlt ennek az őrültségmaszlagnak! Miért ne vette volna be ezt az újabb csavart?

A fények felettünk aranyszínűre váltottak, és a falak finom rajzolatú faragványai csillámló csipkeszőnyegekké transzformálódtak át. Beballagott Vész. Rövidesen megjelent a császár is egy sereg biztonsági robot és Kín kíséretében.

Feltűnt, hogy az uralkodón a ruhája alatt teljes testpáncél feszül.

– Fiam! Csókold meg anyádat! – tartotta oda Cygna éles állát.

A császár mosolya gránitkeménységűvé merevedett. Láthatóan felettébb bosszantotta, hogy mérhetetlen hatalma ellenére az anyja még mindig parancsolgathat neki. Ám az illemet megszegni nem kívánta, így hát lehajolt, és ajkait hozzáérintette anyja orcájának sima bőréhez.

– Örömmel tölt el, hogy mindnyájan így összegyűltünk ma este – jelentette ki a császár, amikor felegyenesedett. Kósza tekintete megakadt rajtam, és élveteg vigyor ült az arcára. – Csak dicsérhetem az ízlésedet, öcsém. Von Impyrean szenátor csupa báj és szépség.

Vívódtam azon, hogy visszatérjek-e az eredeti színeimhez, különösen, amióta láttam Viszály holttestét a mantikór karámjában. A bosszúszomjas énem szerette volna, hogy amíg a császár elpusztításán mesterkedem, a képébe dörgölhessem a hasonlatosságomat ahhoz a kárhozotthoz, akitől olyan könnyűszerrel megvált.

De nem tettem meg, mert tartottam tőle, hogy a kárhozottjai kiszúrnák a közös DNS-mintára utaló jeleket. Ehelyett inkább sötétvörös hajszínt és hófehér bőrt választottam, mert ez jól passzolt Tyrus természetes vöröses árnyalatához. Összeillő párnak tűntünk.

Amikor a pincérrobotok behordták a vacsorát, a biztonsági drónok búgva körözni kezdtek az asztal körül. Eközben, ahogy a szokás megkívánta, a császári család tagjai előkóstolták az ételt az uralkodónak.

Tyrus kóstolására a császár nemigen ügyelt, annál intenzívebben meredt Grandée Cygnára, amikor az a szaftos sonkájáról egy leheletvékony szeletet vágott le. Amikor a szolgák Salivar és Devinée elé rakták az ételt, megcsóválta a fejét:

– Már-már inkább irgalmasságnak számítana, ha valaki mérget tenne az ételükbe, ti nem így látjátok?

Miután megnyugodott afelől, hogy egyik étel sem mérgezett, nekibuzdulva falatozni kezdett.

– Ne légy közönséges! Imádkoznunk kell a gyógyulásukért. Valahol csak akadnak hathatósabb robotok, amelyek rendbe hozhatják őket! – Grandée Cygna igen apró falatokkal evett, és közben undorral nézte a biztonsági robotok nyüzsgését maga körül. – Elviselhetetlen ez a lárma! Muszáj, hogy az egész étkezés alatt itt körözzenek fel-alá?

A császár fagyosan mosolygott.

– Ugyan, anyám, aligha róhatod fel nekem, hogy óvatos vagyok. Egy hete még három kárhozottam volt, ma pedig már csak kettő.

Nem tudtam másra gondolni, csak ahogy a mantikór Viszályon rágódott. A kezem összeszorult az evőeszközön, és erősen küzdöttem magammal, hogy ne vessem át magam az asztalon, és szúrjam a császár szemébe a villát.

Kisebb mozgolódás támadt az ajtó előtt, és ez kibillentett a gyilkos késztetésből. A császár biztonsági robotjai elberregtek a bejárat felé, és Kín hatalmas izmai is megkeményedtek, ahogy elfordult az ajtó irányába.

Von Pasus szenátor lépett a terembe kivörösödött képpel és olyan kesze-kusza hajjal, mintha futóbolondok tépték volna meg idefelé. A szenátor fürgén térdre ereszkedett, és már hadarta is, miért jött.

– Elnézését kérem császári őfelségének, hogy vacsora közben zavarom, de sürgős híreket hoztam.

A császár sóhajtott egyet, és felállt a szenátor köszöntésének fogadásához. Kinyújtotta a karját, hogy Von Pasus az arcához érinthesse az ökleit. Aztán csendesen szót váltottak, amit nem érthettem a robotok zúgása miatt. Bármiről is esett szó, az uralkodó belesápadt.

– Keresd meg a leányt, és hozd elém! Ez nem lehet igaz! – durrogott, ahogy visszatért az asztalhoz.

Mellettem Tyrus úgy tett, mintha csak a körmeit tanulmányozná. De ahol a vállunk összeért, érzékeltem, hogy egész testével görcsösen figyel. Devinée és Salivar folytatta a nyáladzást, és a tányérok üres tekintetű bámulását.

A császár epésen felnevetett.

– Ez elragadó, de igazán! Az események mókás fordulatot vettek! – Cygnához fordult. – A lumenek kikiáltották függetlenségüket. Elűzték a birodalmi tisztviselőket a Lumináról.

Cygna elszürkült a hírre.

– Ilyet nem tehetnek.

– Mégis megtették! Követelik – követelik, így, ahogy mondom –, hogy adjuk vissza nekik az ispánjuk leányát, Neveni Sagnau-t.

Neveni. Rémült pillantást vetettem Tyrusra. Ő még mindig totális érdektelenséget imitált, így nem láthatta a felindultságom.

– Persze visszaküldöm nekik a lányt – fogadta meg a császár –, hogyne küldeném! Visszaküldöm nekik őt is, és a fejét is egy külön dobozban.