32

A VILLÁMLÁS és mennydörgés még jó néhányszor visszatért az éj folyamán, és megzavarta az álmomat. Ha a morajlás felerősödött, mindig ülésbe pattantam, és a szívem hevesen kalapálni kezdett. Ilyenkor a másodperc törtrészéig megint azt hittem, hogy megtámadtak minket. Majd amikor magamhoz tértem, visszaemlékeztem, mit mondott Tyrus. Villámlás. Ezek csak villámok.

Miután ennyire hektikusan aludtam egész éjszaka, nem ébredtem fel arra, amikor valaki beosont a szobámba, pedig Gyilkos is ugatni kezdett a kenneljében. A szolgálatomra beosztott lumenek ki-be surrantak, amióta csak itt voltam, habár engem iparkodtak elkerülni attól fogva, hogy előző nap leszólítottam az egyiküket, hogy kifaggassam Tyrus hollétéről.

A matrac megsüllyedt az új súly alatt, és egy kéz érintette meg a karom.

– Sidonia!

Olyan gyorsan ugrottam fel, hogy Neveni hátravetődött.

– Ja, te vagy az? – csodálkoztam lihegve.

Neveni komoly arca nem viszonozta a mosolyom.

– Nem teszek úgy, mintha érteném a hirtelen támadt érzelmeidet Tyrus Domitrian iránt – kezdte sötéten. – Csak a gyász számlájára vagyok képes írni a reakciód.

– Gyász?

Törölgettem a szememből az álmot, és próbáltam kitisztítani a fejem.

– Elvesztetted az egész családodat. Egyedül vagy a világegyetemben, el sem tudom képzelni, milyen fájdalmon mész keresztül. – Megszorította a karomat. – Ezért kértem az ügyednek külön elbírálást. Tudják, ki volt az atyád, és hogy információkat akart átadni a túlnépnek. Csak ezért egyeztek bele, hogy elkerüld a törvényszéket, noha birodalmi szenátor vagy.

Olyan villámgyorsan szökkentem talpra, hogy arra sem emlékeztem, hogy fel akartam volna állni.

– Hogy értsem ezt, Neveni?

Hátrahőkölt, ahogy ráhajoltam, de aztán a tőle telhető teljes méltósággal kihúzta magát. Sötét szemében elszántság ragyogott.

– Lumina kilépett a birodalomból. Senki sem győzhet meg bennünket arról, hogy térjünk vissza. Egyszer s mindenkorra elegünk van a birodalom elnyomásából. Ugyan a császár nincs nálunk, hogy megfizessen a népünk ellen elkövetett bűneiért, de a successor primus nagyon jól megteszi majd helyette.

Felhördültem:

– Nem, nem teszi meg!

– Már mindegy – rántotta meg a vállát. – Az éjjel elvitték. Megvolt a tárgyalás, elítélték, és nemsokára kivé…

Megütöttem.

Neveni sikítva gurult végig a földön. Még mielőtt lábra állhatott volna, megragadtam a hajánál fogva, és felrántottam.

– Hol van?

– Segítség! – kiabált. – Segítség!

Őrök rontottak be az ajtókon, akik nyilván éppen e célból álltak a szoba bejáratában. Gyorsan felmértem őket. Négy ember. Nincsenek lézerfegyverek, csak gumibotok. Feltehetőleg azt hitték, nem lesz szükségük fegyverekre ahhoz, hogy elbánjanak a törékeny Sidonia Impyreannel. Az ő bajuk.

– Mentsenek meg! – rikoltotta Neveni.

Félrelöktem, és előrevetettem magam. Az első kitette a kezét, mintha el akarna kapni. Leereszkedő mosolya azonban nyom nélkül tűnt el, amikor a pörgőrúgásom az arcában landolt. Beleszállt a falba. A következő már a markomban volt, mielőtt egyáltalán észrevehette volna, hogy hozzá közelítek. Olyan erővel lódítottam át a szobán, hogy összetört egy üvegasztalt. A maradék kettő egyszerre jött nekem. Átbújtam a kinyúló kezük alatt, majd a hátuk mögé kerülve megfogtam a tunikájukat, és egymáshoz kólintottam a fejüket.

Akkor a holtsápadt, kiguvadt szemű Nevenihez ugrottam, aki hátrálva botladozott előlem. Körbenézett a vérfürdő eredményén, a foga vacogott.

– Te… te nem vagy ember.

– Nem – mondtam.

Tehát mégis beütött a vész. Olyan sietve rohantam tegnap Tyrust megvédeni, pedig a veszedelem ma jött el érte.

– Hová vitték Tyrust?

Ellenkezett, persze, de a tárgyalást rövidre zártam. Világossá tettem számára, hogy amennyiben megpróbál elszökni, kitöröm a nyakát. Neveni megadta magát, és átvezetett a folyosón, miközben elárultan, könnyes szemmel pillogott rám.

– Nem értem. Mi vagy te?

Nem volt már okom hazudni.

– Sidonia Impyrean kárhozottja voltam.

– Egy… egy kárhozott?! Mint Viszály? – Kidülledtek a szemei. – Lehetetlen!

– A jelek szerint nem az. Téged is sikerült megtévesztenem.

– Hogy maradtál életben?

– Sidonia Impyrean megmentett a nagy tisztogatás idején. Aztán helyette én mentem a Chrysanthemumba – a hangom megtelt keserűséggel –, hogy megóvjam.

– Nem értem! Miért segíted Tyrus Domitriant? Ha igaz, amit mondasz, több okod lenne megölni a Domitrianeket, mint bárkinek a galaxisban!

– Így van, de Tyrus kivétel. Mert ő a barátom lett, aki számított rám, és akinek most annyira aggódom az életéért, mint még életemben soha. Sidonia halálát nem tudtam megakadályozni, de Tyrus életét itt és most meg kell mentenem.

Kivágódtunk az épület főbejáratán az utcára.

– Már túl késő – pihegett Neveni. – Itt mondták ki az ítéletet, de már biztosan elvitték kivégezni.

– Hová?

– A Főtérre. Az Annexbe.

Felemeltem a kezem.

– Az merre van?

– Újra meg fogsz ütni?

– Ha muszáj.

Neveni vért köpött. Amikor az előbb megütöttem, csak egy kicsit fogtam vissza magam.

– Hatvantömbnyire arra. – A fejével az utca egyik irányába intett.

– Tömbnyire? – ismételtem meg, és próbáltam kitalálni, mit jelenthet.

– Útkereszteződés az épületegyüttesek után. Hatvan kereszteződés.

– Ha hazudsz…

– Miért tenném? Nem érsz oda időben.

– Neveni – ránéztem, cikáztak a gondolataim. –, én is nagyra tartottam a barátságodat. És sajnálom. – Aztán olyan gyorsan leütöttem, hogy nem volt ideje megijedni sem.

Levittem a testét az útról, majd megfordultam, és kilőttem a tér irányába. Olyan sebesen futottam, ahogy csak bírtam, de tudtam, hogy az sem lesz elég… Tudtam, hogy amint magához tér, Neveni embereket küld majd utánam.

Meg kellett volna ölnöm. Sokkal jobb lett volna megölni.

Légautók húztak el mellettem. Amikor már harmadjára ütöttek el majdnem, belém hasított egy ötlet. Felmásztam egy ház tűzlétráján, és rávetettem magam az egyik száguldó kocsira. Sikerült az ujjaimat beleakasztanom a váza repedéseibe, bár egy nagy széllökés majdnem letépett a tetejéről. Bentről halálra rémült szempárok meredtek rám. Hátralendítettem a lábam, aztán teljes erővel belerúgtam a szélvédőbe. Az első rúgás lepattant az üvegről. A második megrepesztette. A harmadikkal sikerült utat törnöm a beltérbe.

Az utasok visítva húzódtak el a közelemből. Horrorisztikus látványt nyújthattam megszaggatott, vérfoltos hálóingemben.

– A Főtérre! – kiáltottam. – Most!

A Főtérre csak gyalogosok mehettek be. A hazafias lumenek nagy tömege tolongott már izgatottan az Annex előtt – amely egy magában álló torony volt csavart bástyával a tetején –, hogy lássák, miként fosztják meg az életétől azon birodalom successor primusát, amely mérhetetlen arroganciájában azt hitte, uralkodhat felettük. A tömeg felett hatalmas képernyők lebegtek, hogy közvetítsék a kivégzést. Megtántorított, hogy annyi embert látok egy rakáson – többet, mint egyszerre bármikor életemben.

Kifigyeltem, hogyan kell a kocsit irányítani, magamhoz ragadtam a kormányt, és a szirénát bekapcsolva egyenesen a tömegbe hajtottam. Az emberek hanyatt-homlok menekültek az utamból. Arra már nem jöttem rá, hogyan kell az autót megállítani, így hát vettem egy mély levegőt, és beleirányítottam a járművet az Annex falába, és felkészültem az ütközésre.

A kocsi becsapódott az épületbe. A fémváz borzalmas robajjal összegyűrődött, engem pedig magába tekert valami selymes anyag. Kikarmoltam a biztonsági hálót, kirúgtam az ablakot, és átkúsztam a szabaddá vált résen, mint egy groteszk lény, aki épp most töri át a tojáshéjat, hogy kikeljen.

A becsapódás dupla haszonnal járt, hiszen lyukat ütött számomra az Annex falán. Áttuszkoltam magam a hasadékon, és felmásztam a toronyba, ahol a luminai elit arra várakozott, hogy saját szemével láthassa a kivégzést, amely a terem túlsó végében lévő emelvényen zajlott.

Észrevett az egyik őr. Odakiáltott a többieknek, akik fegyvereikkel célba vettek. Energiasugarak zuhogtak rám minden irányból. Hátraszaltóztam a levegőben, és nemcsak kitértem a lövések elől, hanem a tömegben lökdösődve és cikázva úgy próbáltam kiszámíthatatlanná tenni a mozgásomat, ahogy arra csak egy kárhozott képes.

A körülöttem lévő luminai előkelőségek ordibáltak és kezüket-lábukat törték páni félelmükben, hogy elmeneküljenek a közelemből. Felugrottam az egyik férfi vállára, hogy onnan felrugaszkodjam az emelvényre, ahol fogva tartották Tyrust. Itt még több fegyveres őrrel szembesültem, de magamat földre vetve elbántam a legközelebbivel, és fegyverét a társaira szegeztem. Sietve adták meg magukat.

Körbejártam a Tyrust övező tisztviselőket. Térdre kényszerítették, és már épp készültek megölni őt.

Megölöm mindet, vagy meghalok magam is! – gondoltam.

Neveni atyjára nem adok le halálos erejű lövést, elvégre Neveni a barátom. De a többiek…

– Várj! – állított meg Tyrus. – Ne öld meg őket!

Nem volt alkalmas a helyzet a könyörületességre. Türelmetlenül néztem rá.

– Miért ne? – Egy gyors mozdulattal felé fordítottam a fegyverem, és szétlőttem a bilincse láncát.

Tyrus riadtan rándult össze, amikor szabaddá tettem a kezét, majd feltápászkodott. A tisztviselők háta mögött járkáltam fel-alá, hogy az emelvényen túli őrök ne tudjanak lentről célba venni.

– Legbiztosabb, ha megöljük őket – mondtam neki. – Neveni atyját elvisszük túsznak, hogy kimenekülhessünk, és…

– Nem! – Tyrus végigjáratta a szemét a hivatalnokokon. – Ha megkíméljük az életüket, cserébe végighallgatnak még egyszer utoljára?

Mit művel? Az itt rekedt luminai elit maradékát szemléltem, majd a rám irányított fegyverekkel egyre közelebb érő őröket. Mit mondhatna még ezeknek, amit eddig nem? Ezek az emberek alattomos árulók. Az éj leple alatt, álmában támadtak rá, és elragadták, hogy nyilvánosan kivégezzék. Nem érdemelnek még egy esélyt.

De Tyrus már elfordult tőlem a tisztviselők felé.

A hivatalnokok néhány perce még azért fogták körbe, hogy megöljék, most viszont feltartott kézzel, tehetetlenül ácsorogtak körülöttünk.

– Teszek egy utolsó kísérletet, hogy hassak a józan eszükre. Tisztában vagyok vele, hogy önök nem akarták, hogy idejöjjek. Hívatlanul érkeztem, és ha Lumina népe, miután utoljára beszélhettem, még mindig úgy akar igazságot tenni a családom felett, hogy engem kivégez, alávetem magam az ítéletnek. Ellenkezés nélkül.

A tisztviselők mozgolódni kezdtek. Feltűnt, hogy néhány új ember nyomul be az általam ütött résen: Neveni és a testőrei. A lány fejét szorongatva pásztázta körül a termet. Ahogy találkozott a tekintetünk, megláttam, hogy az árulás és a harag mennyire megviselte az arcát.

Neveni atyja megtanácskozta a felvetést egy másik tisztviselővel, majd így szólt:

– Rendben van. Meghallgatjuk az utolsó felszólalását azzal a feltétellel, hogy utána aláveti magát a kirótt büntetésnek.

Tyrus bólintott.

– Akkor most letesszük a fegyvert, aztán beszélgetünk.

Letesszük? Olyan nehéz volt visszatartanom a feltörő dühömet, hogy belülről megharaptam a szám. Úgy érti, hogy én leteszem a fegyvert?! Nekem eszem ágában sincs. Ezek az emberek még néhány perccel ezelőtt ki akarták végezni. Mit csinál? Meg fogják ölni!

Tyrus némán kérlelt a tekintetével, és a szeméből sugárzó erő rávett, hogy higgyek neki. Hogy higgyek az ítélőképességében. Tényleg hihetek neki most? Nem fogom megbánni?

A kezem remegett, de kényszerítettem magam. Letettem a pisztolyt a földre.

Most már mindketten ki voltunk téve a lumenek kegyének.