31

A HAJÓ RÁZKÓDÁSÁRA riadtan ültem fel az ágyban, ahol addig nyugtalan álmok közt vergődtem a mátriárkáról, aki összevissza szidalmazott, mert elfeledkeztem Sidoniáról. A turbulenciától Gyilkos is izgatottan csaholni kezdett. Felkeltem, hogy lecsitítsam, és az ablakban megpillantott látványtól majd kiugrott a szívem a helyéről.

A Lumina óriási tömegként derengett előttem – nagyobbnak tűnt, mint bármely égitest, amit addig életemben láttam. Szándékosan hagytuk, hogy a gravitációs mezeje magához vonzzon. Alattunk kontinensek, lila óceánok, valamint fehér és szürke felhőörvények tűntek fel. A jármű zörgött körülöttem, ahogy egyre közelebb és közelebb kerültünk, majd beléptünk a világoslila légkör ölelésébe.

Észre sem vettem, hogy Gyilkos szőrét markolom, amíg a kutya a kezemhez nem kapott. Elengedtem. A szívem tébolyultan verdesett a mellkasomban, de kényszerítettem magam, hogy újra az ablakra nézzek, ahol a lila atmoszféra csak mélyült és mélyült, és a távolban havas hegyormok jelentek meg.

A rám ható tömegvonzás lassan megváltozott, mert a hajó mesterséges gravitációját fokozatosan nullára tekerték, és hagyták, hogy ezentúl a bolygó tömegközéppontja szolgáltassa a nehézkedés irányát az utasoknak. A könnyűség érzése egy időre nyugtalanságot okozott bennem. Utolsóként az épületek növekedtek láthatóvá, majd a hajó nagy rengéssel földet ért.

Síri csönd hullámzott körül, amikor a hajtóművek elhallgattak. Megérkeztünk a Luminára.

Sohasem jártam még bolygón. Enyhe émelygéssel ültem le Gyilkos mellé, és ujjaimmal meggereblyéztem csimbókos szőrét. Nem tudtam elhessenteni a képzetet, hogy a bolygó felett a csupasz űr tátong, tele kozmikus sugárzással és gyilkos aszteroidákkal, és ott kint nem lesz felettünk semmilyen fal vagy ablak, amely megvédene a veszélyektől, csupán a vékonyka fényes légkör és a mágneses mező.

Hogyan bírnak az emberek itt megélni, ilyen hiányos védelem alatt? A bolygón töltött minden perc folyamatos kitettséget jelentett a sugárzásoknak, a káros csillagfényeknek és a halálos mikroorganizmusoknak. Ha erre tévedne egy nagyobbacska aszteroida, becsapódásával elpusztítana minden élőlényt, aki csak a bolygón tartózkodik… A túlnép mégis boldogan tűrte ezt. Még élvezte is.

Nyílt az ajtó, és belépett Tyrus.

– Beszéltem a lázadók képviselőivel. Beleegyeztek a tárgyalásba. A fővárosban szállásolnak el minket.

– Nem maradunk itt? – kérdeztem élesen, és talpra ugrottam.

– Nem, a tiszti épületben helyeznek el minket. Ez egy bizalmi gesztus, Nemezis. A szolgálókat viszont itt hagyjuk. Tudod, hogy van velük a túlnép.

Egy pillanatra nem akart engedelmeskedni a lábam, de aztán láttam, hogy Tyrus milyen gondtalanul halad a folyosón, és Gyilkosra pórázt adva kénytelen-kelletlen utánaszegődtem.

Kiléptünk a hajó lejárójából, és meghökkenve bámultam meg, hogy itt milyen kontrasztos az árnyékom. Közben persze nem tudtam megfeledkezni a szédületes, végtelen nyílt térről sem a fejünk felett. A normálnál ritkább volt itt a légellenállás, ezért kisebbeket kellett lépnem, ha nem akartam járás helyett szökdécselni. Ahogy letüdőztem a felszíni levegőt, egyből elállt a lélegzetem, olyan rengeteg illat és fura szag rohamozott meg a légben, amely párás volt és meleg, akár egy nagy nyitott száj. A bőrömet ellepő megszámlálhatatlan baktériumtörzstől szinte ragadtam.

Neveni ellenben szinte táncolva szaladt ki a járműből. A fogadásunkra tisztviselők álltak sorban a hajó előtt, és ő habozás nélkül belevetette magát az egyikük karjába.

– Apu!

Atyja melegen ölelte magához, amíg Tyrus kisebb távolságot tartva megállt a fogadóbizottság előtt, én pedig őmögötte. Egy kis időre mintha sötétség borult volna a tájra, és amikor felkémleltem az égre, a vízgőz vastag, kövér tömegét láttam a fejünk felett, amelyen áthaladva elhaltak a napsugarak.

– Tanácsos lenne tető alá húzódni, mielőtt esni kezd – szólalt meg az egyik tisztviselő, zord pillantást vetve Tyrus felé.

Kiélesedett a figyelmem. Egyik arcról a másikra jártattam a szemem, és mindegyiken hasonló szintű megvetést, bizalmatlanságot, sőt gyűlöletet fedeztem fel, mint a megszólalóén. Tyrusnak igen nehéz dolga lesz, ha ezeket az embereket akarja megnyerni magának.

Neveni atyja, immár lányát maga mellett tudva, a lehető legellenségesebb tekintettel sandított Tyrusra, a feleségét meggyilkoló család személyes képviselőjére.

Tyrus túl okos volt ahhoz, hogy a hűvös fogadtatás elkerülje a figyelmét, mégis udvarias nyájassággal mosolygott az egybegyűltekre, akár egy képzett színész.

– Egyetértek. Von Impyrean szenátor számára új a bolygólakó élet. Úgy sejtem, az időjárási viszontagságok megtapasztalása túlságosan sokat követelne tőle az első napján.

Vér szökött az arcomba annak hallatán, milyen látványos is a rossz közérzetem, de amikor Tyrus úgy nyújtotta nekem a kezét, hogy rám sem nézett, rájöttem, hogy valószínűleg csak jó kifogást szolgáltattam a kínos helyzet felszámolására.

Megfogtam a kezét, és engedtem, hogy vezessen.

– Szívecském, küldelek is haza! – búgta atyja Neveninek.

– Úgy vélem, jobb, ha a hivatalban lévő Sagnau ispán a körünkben marad – vetette közbe Tyrus.

A tisztviselők a megvetés különböző fokozataival nyugtázták a közbeszólást.

– Ő nem megválasztott tisztviselő – jelentette ki egyikük. – A nemesek talán hatalmi pozíciókba ültethetik a saját gyerekeiket, de nálunk vannak törvények.

– Mindazonáltal Sagnau ispán a csillagrendszerük egyetlen olyan képviselője, aki a nagybátyám előtt is megáll – jegyezte meg Tyrus. – A császár nem fogja elismerni az olyan tárgyalást, amelyen Sagnau kisasszony nincs jelen.

A kijelentését mérges zúgolódás követte. Neveni kilépett.

– Akkor jelen leszek – közölte.

– Neveni… – kezdte volna az apja, de a lánya még nem fejezte be.

– Hónapokat töltöttem a fennköltek között a Chrysanthemumban – indokolta a döntését méltóságteljes tónusban. – Nincs okom arra, hogy most maradjak távol, amikor a bolygóm sorsa a tét. Apa, kérlek, hagyd, hogy maradjak!

Ekkor felszólalt az egyik tisztviselő:

– Ebben az esetben kezdjünk bele most azonnal, felség. Elkísérhetik a kedvesét a szobájába?

Villogó szemmel néztem Tyrusra. Nem lenne bölcs dolog most külön kerülnöm tőle. Nem azért hozott magával, hogy biztosítsam a védelmét?

Egy pillanatra elgondolkozott a dolgon, majd úgy tűnt, döntésre jutott. Elkapta a tekintetem, és felém biccentve jelezte, hogy tegyek akaratuk szerint.

– Drágám, pihenj le!

Rossz előérzet morajlott bennem. Ezzel nagy hibát követünk el. De megfordultam, és elindultam a kísérőm után. Az utolsó pillanatban Neveni hozzám szaladt, és megölelt.

– Köszönöm, hogy hazahoztál, Sidonia – suttogta a fülembe. – Szeretném, ha tudnád, bármi történjék is, nagyra tartom a barátságodat.

Később, a szobámban, a kifejezése nem hagyott nyugodni: bármi történjék is…

Tyrus nem tért vissza egész este, én pedig csak róttam a köröket a tiszti épület rezidenciális szárnyában, és iparkodtam nem kitekinteni a meztelen égre az ablakokon. Egy fokkal kevésbé volt nyugtalanító a helyzet idebent, de a tudatomból itt sem tudtam kizárni, milyen szennyezett is a bolygólakó lét, és hogy mennyi kozmikus sugárzást nyel el a testem minden itt töltött másodpercben.

Furcsa belegondolni, hogy az első emberek is egy ilyen helyről származtak. És hogy túlélték.

Gyilkosra átragadt a lelkiállapotom, és egészen izgatott lett. Bent sehová sem tudtam elvinni üríteni, ezért az egyik szolgálatomra kirendelt személy felé vettem az irányt: egy hiánytalan hajkoronával rendelkező lumen felé, aki bizalmatlanul méregetett, és egy szótagos válaszokat bökött oda, majd megmutatta, merre tudom kivinni a kutyát.

Az ég most fekete volt, a csillagok nem látszottak, csak a távoli épületek fényei, és alkalmanként a holdak, ahogy kikandikáltak a vastag felhőréteg takarása mögül. Aranyos fények világították meg az ösvényt, ami egy dús kertbe vezetett – olyan kertbe, amilyet azelőtt soha nem láttam. A fák oldalán moha tenyészett, és szinte felfalta az ágaikat is, a talpam alatt száraz levelek zizegtek. A pálma- és páfránylevelek összegabalyodva keltek birokra egymással.

A Chrysanthemumban és az Impyrean-várban is sok kert zöldellt, de azok nem természetes képződmények voltak, hanem gondos tervezés eredményei. Ez itt viszont magától növekedett, és csak néhol lehetett benne felfedezni emberi szándékosságot. Egy-egy hevenyészett geometriai alakzatot formáló virágágyásban a növények mintha háborút vívtak volna az élettérért és a napfényért. Teljes volt káosz. A kaotikus növényzetet és a párás levegőt figyelembe véve el sem tudtam képzelni, az emberek hogyan élhetnek ebben a kiszámíthatatlan környezetben.

Ekkor placcsant szét a bőrömön az első vízcsepp.

Gyilkos hátracsapta a fülét, és morgott. Álltó helyemben megdermedtem. Még több csepp potyogott rám, és már tudtam, hogy a fenti gőzfelhők lehetnek a víz forrásai. Ez eső. Már hallottam erről a meteorológiai jelenségről. Az Impyrean-vár kertjeiben voltak olyan esőztető berendezések, amelyek épp ezt szimulálták. Aztán olyan hirtelenséggel, mintha egy csapot nyitottak volna meg, millió apró forrásból kezdett a víz alácsobogni mindenütt. Meglepett a váratlan elázás, és ahogy Gyilkost az épület felé vezettem vissza, feltámadt a szél is, és a kövér cseppeket a szemembe fújta.

Nyomorult egy élet ez, Sutera nu Impyreannek igaza volt.

Ekkor egy vakító villanás fülsüketítő dörgés kíséretében kettészelt egy fát.

Robbanás. Megtámadtak bennünket! Földre vetettem magam, egyenesen bele a lucsokba, Gyilkos póráza kicsusszant a kezemből. Megpróbáltam kivenni az égen a támadás forrását a szemembe hulló esőcseppek ellenére, ám ekkor megint vakító fénynyaláb világította be az egész tájat, és újabb földrengető morgások következtek. Gyilkos rémületében vonyítva nekiiramodott.

A szívem vadul vert a mellkasomban, mert még sosem volt részem ekkora felfordulásban. Egy támadóval elbánok, de ezek a fegyverek sokkal nagyobb erejűek, mint hogy szembeszállhatnék velük. Egy kis ideg nem tudtam, mit tegyek. Kérdések száguldoztak az agyamban. Ki támadott meg minket? Az űrből jött? Vagy máshonnan? Miféle fegyver lehet ez? Ki a támadás célpontja?

Tyrus.

Hát persze. Tyrus!

A gondolattól pánik, a pániktól azonnal tetterő költözött belém. Érte kell mennem! Talpra ugrottam. A szél mintha ostorral csapkodta volna az arcomat, a fák gyötrelmükben sírva vonaglottak, és az eső csak kopogott a bőrömön. Csak az járt a fejemben, hogyan engedhettem, hogy szétválasszanak bennünket, és hogy a támadás alatt a távollétemben a lumenek már bármit megtehettek vele.

Meg kell védenem valahogy. Találok neki fedezéket.

A diplomáciai tanácsterembe belépve rögtön rátaláltam. Egy pillanatig döbbenten nézett rám látva a sáros ruhám és a feldúlt arcom, majd felém rohant, és a karjába zárt.

– Szerelmem, mi baj van?

– Tyrus, megsebesítettek?

Hátrébb lépett.

– Mi történt veled?

– Támadás alatt vagyunk! – A kezemet végigfuttattam a testén, hogy nincs-e rajta sérülés. Az érintésemtől megfeszültek az izmai. – Fedezéket kell találnunk!

– Miféle támadás alatt?

– Fentről lőnek minket. Nem tudom, milyen fegyver lehet. Ragyogó villanás suhant át az égen. Hallgasd! Most is behallatszik. – Összerándultam, ahogy a dörgő hang szétáradt a levegőben.

Tyrus egy pillanatig rám meredt, aztán nevetésben tört ki. Mi ebben a vicces?

– Jaj, bocsáss meg, Sidonia! – Megfogta az arcom. – Elfelejtettem, hogy te még nem jártál soha bolygón. – Kisimított néhány vizes fürtöt a szememből, és halkabban folytatta: – És hogy te a tanulmányaidból sem ismerheted, amit kint láttál. Nagyon megrémülhettél. – Hátratekintett a válla fölött, és odaszólt a tárgyalópartnereinek: – Egy kis időre felfüggeszthetjük az ülést? Valamit meg kell mutatnom a kedvesemnek.

Olyan zavartan néztek, ahogy én éreztem magam. De Tyrus rendíthetetlen nyugalommal várta a válaszukat, és amikor a beleegyezésük megérkezett, a karjába öltötte a karomat, és a kézfejemre tette a kezét, mintha valami törékeny kis lény lennék, aki nem állna meg a saját lábán. Olyan idegen volt számomra a gesztus, hogy azt sem tudtam, hogyan érezzek vele kapcsolatban. Kivezetett a terem hátsó ajtaján keresztül.

Közelebb húzódtam hozzá, mert bár lehet, hogy Tyrus nyugodt volt a kinti veszélyeket illetően, én a legkevésbé sem voltam az. Készen álltam arra, hogy a földre dobjam, és védelmezően rávessem magam annak legkisebb jelére, hogy az önbizalma meginog az ügyben. A fegyverek még mindig fényeket lődöztek az égből, ám amikor rájuk mutattam, Tyrus csak a fejét rázta, és ellenállt a húzásomnak, amivel szerettem volna visszaterelni az épületbe. – Ezek nem fegyverek. Bízol bennem?

Meg kellett fontolnom. Bíztam benne, méghozzá annyira, amennyire csak képes voltam bízni egy emberben. Bólintottam.

Tovább vezetett, ki az esőbe. Amikor ott álltunk együtt a villódzások és a dörgések közt, az ég felé mutatott.

– Az időjárás okozza! – kiabálta át a hangzavart. – Ez egy vihar. Azok a villanások nem fegyverekből jönnek, hanem természetes elektromos kisülések. Villámlás a nevük. Ez a bolygólakó élet része.

– A villámlás normális dolog? – Leesett állal bámultam a vakító fényű tűznyilakat. Az esőről már hallottam, no de elektromos villanások? – Az emberek együtt élnek ezzel? De hát… az egyik a szemem láttára hasított ketté egy fát! A villámlás veszedelmes!

Szélroham söpört rajtunk végig, és megcibálta a nevető Tyrus rövid fürtjeit.

– Van benne veszély, nem tagadom. De ugyanakkor nem gyönyörű?

Azon kaptam magam, hogy erősen szorítom a kezét, arra összpontosítva, hogy meglássam a villámokban azt, amit ő. Igen, talán volt bennük valami fenséges. Bevilágították az ég teljes boltozatát, és kirajzolták a felhők rojtos széleit.

– De, az – ismertem el, és borzongás futott végig a bőrömön. Tényleg gyönyörű volt. Milyen különleges, és milyen furcsa jelenség!

Meghökkenve néztem Tyrusra: nem az eget nézte, hanem engem. A haja ázottan tapadt a fejére. A víz patakokban folyt le szögletes állán, és elárasztotta a kis mélyedést a közepén.

Különös gondolat ötlött fel bennem: most, hogy megtanultam meglátni a szépséget, talán mindenben fel tudom majd fedezni. Még talán egy másik emberi arcban is.

Nyeltem egyet, és elfordítottam a fejem. Az eső még mindig zuhogott, de a nagy félelem elmúlt belőlem, és most figyelmes lettem a többi érzetre is: a ruhám a végtagjaim körül csapkolódott, súlyos volt, és tiszta lucsok, Tyrus bőre pedig meleg és nedves volt, ahol hozzám ért.

A szemem sarkából láttam, hogy gonoszkásan vigyorog. Tán a tudatlanságomon szórakozik itt csendben?

– Mi az? – vontam kérdőre.

A hajamba túrva hátrafésülte a vizes tincseket a szemem elől.

– Sosem gondoltam, hogy képes vagy aggódni valami miatt. Azt hittem, a kárhozottak… nem ismerik a félelmet.

– Nem is! – vágtam rá riadtan. De ahogy kimondtam, már tudtam, hogy hazugság volt. Arra képeztek ki, hogy rettenthetetlennek mutassam magam, de valójában a félelemtől sosem tudtam megszabadulni.

Megsimogatta a felkarom.

– Akárhogy is, sajnálom, hogy nem voltam itt korábban, hogy elmagyarázhassam a dolgot.

Az arckifejezése ismeretlen volt a számomra. Némi fürkészés után ráébredtem, hogy amit a szemében látok, az gyengédség. Őszinte gyengédség egy olyan ifjútól, aki egész életében készenlétben várta a leselkedő veszélyt, és ilyet nemigen engedett meg magának senkivel szemben. Még mindig a karomat simogatta, és ekkor rájöttem, hogy szeretne megnyugtatni. Engem.

Tudta, hogy mi vagyok. Mégis azon igyekezett, hogy megvigasztaljon a nagy ijedelmem után. Hátrapillantottam, de nem figyelt onnan sem senki. Ez nem a kíváncsi szempároknak szánt színjáték volt. Tyrus egyszerűen szeretett volna megvigasztalni engem, a kárhozottat. És tudta, hogy hazudtam a rettenthetetlenségemről, mégsem ítélt el érte.

Furcsa, gombócszerű érzés keletkezett a torkomban. Megdörzsöltem a nyakam, de a csomó nem múlt el.

Az esőzés alábbhagyott, a villámlás megszűnt.

– Meg kell keresnem Gyilkost – motyogtam.

Egyetértő csendbe burkolóztunk. A holdak előbújtak végre a vaskos felhőtakaró mögül, és ezüstös sugarakat vetettek a földre, megszikráztatva a buja zöld növényzeten függő vízcseppeket.

Szépség – gondoltam vissza megint. Vad és zabolátlan, akár a villámcsapás. Nem tudtam, hogy imádjam-e vagy inkább tartsak tőle.

Aztán a fényben megláttam Tyrus fáradt arcát, és eszembe jutottak a faképnél hagyott tisztviselők, akik feszülten várják őt vissza.

– Egyedül is megtalálom – jelentettem ki. – Nem szükséges velem együtt keresned.

– Nagyon vágyom egy kis szünetre. Különben is jobb lenne, ha az állatod inkább nem tépne szét egyetlen lument sem ma este. Nem igazán segítené elő a tárgyalás menetét.

– Hogy haladtok?

A szája mosolygott, de az arca nem volt derűs.

– Szkeptikusak. De ez természetes. Az aljas űr itt van a szomszédban, és attól tartanak, néhány évtized múlva már bolygójuk sem lesz. A fennköltek meg sem hallgatják a félelmeiket. Von Pasus szenátor leghasznosabb javaslata kimerült abban, hogy gondolják meg a bolygó evakuálását… A lumenek fel vannak háborodva. Sok ellenvetéssel kell megküzdenem, de bízom benne, hogy egyezségre jutunk. A barátod, Neveni csak névleg maradna ispán. Visszavonják a függetlenségük kikiáltását addig, amíg trónra nem lépek. Amikor császár leszek, felülbírálom a tudományos oktatást tiltó szakpolitikát, és hozzáférést engedek nekik mindenhez, ami segíthet kordában tartani a problémát.

– És belemennek az alkuba?

Tyrus másfelé nézett, homlokát gondok barázdálták.

– Remélem. Máskülönben ellenséges kézre juttattam magunkat.

Ellenséges kézre? Rámeredtem. Azt akartam, hogy nézzen a szemembe, és beszéljen velem őszintén. Mennyire ellenséges az a kéz?

– Itt a kutyád! Fogjuk meg gyorsan! – vette észre Tyrus Gyilkost a sötétben, és futás közben néhány biztató tapsot hallatott. Boldog megkönnyebbüléssel eredtem Gyilkos nyomába, és a tárgyalással kapcsolatos kérdéseimet egyelőre az agyam hátsó zugába száműztem.