8

A CHRYSANTHEMUMBA induló hajóm legénységét a túlnépből fogadták fel. Dokkolás után azonnal kiözönlöttek, mint valami kaotikus horda, és a hangár megtelt tőlük zsibongással. Tehát ilyen lehet az Impyrean-uradalom.

Mindig is érdekelt, milyen emberek élhetnek ott.

A kezemet megrántva Donia magára vonta a figyelmemet. A szemembe nézett, ettől különös üresség járt át. Talán most látom őt utoljára.

Ami viszont biztos, hogy most utoljára lehetek önmagam. Amint belépek a túlnép látókörébe, át kell változnom Sidonia Impyreanné.

– Ha bárkit választhatnék a világegyetemből önmagam eljátszására – rebegte halkan Donia –, téged választanálak, Nemezis.

Az utolsó néhány napban ő is belevetette magát az átalakításomba, és még az anyjánál is nagyobb tűzzel fogott hozzá ahhoz, hogy kiváló fennköltté formáljon. A hajam és a bőröm színét közösen döntöttük el: hollófekete és bronzbarna lettem. Az íves sötét szemöldökök és a hosszú, sötét pillák, amelyek jól keretezték új zöld szememet, az ő választásai voltak. Szüntelenül ömlöttek belőle a tanácsok, hogy miként legyek jó Impyrean utód. Éjszakánként virrasztva mesélt el nekem minden piszlicsáré részletet a fennkölt gyerekekről, akikkel a galaktikus fórumokon társalgott, arra az eshetőségre, ha találkoznék valamelyikükkel a Chrysanthemumban.

És természetesen az orromat meghagytam olyannak, amilyen volt.

Donia a kezébe fogta az arcom.

– Lélegzetelállító vagy! – Aggodalom lopakodott a kifejezésébe. – Kérlek, gyere vissza!

A kezemet az övére helyeztem. íme, az egyetlen ember az univerzumban, aki értelmet ad a létezésemnek.

– Ígérem.

Aztán a hangzavar egyre erősödött, és mi elváltunk egymástól. Bevonult a mátriárka szolgálói díszkíséretében. Egyedül ő búcsúztatott. A szenátor már korábban elköszönt egy sietős hátlapogatással.

A mátriárka belém karolt.

– Gyere, kérlek, Sidonia!

Egy ideje már ezen a néven hívott, csak hogy hozzászokjam. Annyira pedig nem voltam érzéketlen, mint ahogy a mátriárka hitte, és Donia jelenlétében kifejezetten zavart, ha így szólított. Hátralestem, ahogy távolodtunk.

– Ne felejtsd el, mit mondtam a túlnépről! – mormogta a mátriárka a fülembe.

– Nem felejtem el.

A túlnép nem Sutera nu Impyreanekből állt (akiről azt híreszteltük el, hogy egy vadaskertnél történt baleset okozta a halálát. A testét kilőttük a legközelebbi csillag felé a mátriárka utasítása szerint, aki tudta, hogy az illemtanár helionita temetést szeretett volna.) És nem is doktor Isarus nan Impyreanekből, aki a család orvosa volt. E két személy hitt a birodalmi rendszerben, önként beilleszkedtek, és kiérdemelték benne a helyüket. Hűen szolgálták az Impyrean családot, ami miatt engedélyezték nekik a megtisztelő nu és nan előtagok használatát, amelyek a család férfi, illetőleg női szolgáit illették meg.

A túlnép e tagjait viszont megfizették a szolgálatukért. A hűségük korántsem az Impyreaneknek szólt, hanem csak a pénznek, amit a munkájukért kaptak.

Az ilyen embereket bérenceknek nevezték.

Ezeket itt éppenséggel arra bérelték fel, hogy elkísérjenek a császári udvarba.

– A fennköltek kezében van minden technológiai erőforrás, Nemezis – magyarázta nekem a mátriárka a múlt héten. – Miénk minden hajó és a fegyverek, és mi kötjük össze felsőbb kormányzatként az egyik rendszert a másikkal. Mi vagyunk a birodalom.

Tudtam, hogy a legtöbb lakott bolygón az emberi lét számára nem uralkodnak optimális körülmények. Ritka volt az önfenntartó planéta, a legtöbb bolygón az élet az űrből küldött források segítségével tudott csak fennmaradni – azokat viszont teljes egészében a fennköltség uralta. Mások a fennköltektől kölcsönkapott technológiáktól függtek. A túlnép tehát kényszerből szolgálta a fennkölteket – a puszta létért.

A bérencek hirtelen elcsöndesedtek, amikor a mátriárkával kiértünk a folyosóról. Szétszórt csoportokban várakoztak, egymás felé fordultak, és csak hátrafelé pillantgatva lestek minket, mintha valamilyen idegen faj lennénk. Én is hasonló érzések közt vizslattam őket.

Ahogy Sutera nu Impyreanen, a legfiatalabbak kivételével mindnyájukon hemzsegtek a bolygóélet körülményei és a szűretlen napfény okozta testi fogyatékosságok. Az arcukat bőrhibák és úgynevezett „ráncok” tarkították, némelyikük teste túl húsos volt, másoknál viszont a hús annyira hiányzott a bőr alól, hogy kilátszottak csontjainak körvonalai. Mindegyikük fején tonzúra rikított, vagyis leborotválták a fejbőrük középső részét, és a hajuk úgy nőtte körül ezt a kopasz foltot, mint valami szegényes korona. Sajátosan néztek ki ezzel a hajviselettel, kiváltképp a hosszú hajú nők, akik közül sokan körbefonták a fejbúbjukon fehérlő területet.

A tonzúra kötelező volt a túlnép azon tagjai számára, akik bérencként egy arisztokrata család szolgálatába kívántak beállni. Ez szimbolizálta, hogy a jelentkező áttért a nemesség helionita vallására, vagy legalábbis hajlandó ezt színlelni. Ha elfogadták a jelentkezésüket, a kopasz foltra rátetoválták az adott család jelvényét, és onnantól kezdve annak mindig láthatónak kellett lennie a fejükön egészen addig, amíg el nem bocsátották őket.

Volt a tekintetükben valami, ahogyan a mátriárkára és rám néztek, amiből világos lett számomra, hogy mindnyájan elég ellenségesek az irányunkban. A fennköltek technológiai monopóliuma arra kényszerítette őket, hogy akaratuk ellenére felvegyék az uralkodó réteg vallását, és hogy szolgáljanak a fennmaradásukért. Mindezt a jelek szerint nehezen viselték. Emlékeztettem magam, hogy a felbérelt túlnép minden tagját előzőleg alaposan átvilágították a partizán törekvések kiszűrése okán, így nem szabad, hogy veszélyt jelentsenek rám. A túlnép partizánjai úgy vélték, bolygóik jobban boldogulnának a birodalmon kívül, és tiltakoztak az ellen, hogy a fennköltek visszatartják a tudományos ismereteket. A partizánságnál nagyobb árulást el sem lehetett képzelni a túlnép részéről, így aztán, ha valakinek ilyen hajlamai lettek volna, azt az Impyrean örökösnő közelébe sem engedik.

A túlnép nem hajolt meg vagy térdelt le előttünk. Felegyenesedve, időnként ránk sandítva várták, hogy a mátriárka szemügyre vegye őket. Néhányan idegesen tekingettek a holmimat cipelő szolgálók felé. A túlnép köztudottan utálta a szolgálókat.

A mátriárka merev mosollyal és zord intéssel köszöntötte őket.

– Üdvözlet! Örülök, hogy eljöttetek. Mutassátok a billogokat! – utasította a legénységet, majd hozzátette: – Kérlek.

Nehéz lehetett neki kimondani. A várban nem volt egy olyan személy sem, aki miatt a szájára kellett volna vennie ezt a szót.

A túlnép előredöntötte a fejét, és előtűntek az Impyrean-billogok: a bolygó mögé ereszkedő csillagot ábrázoló tetoválások. Öklöket és állkapcsokat láttam megfeszülni. Néhány bérenc összenézett, amikor a mátriárka egyenként ellenőrizni kezdte azokat.

Borzongás futott végig a gerincemen. Zúgolódástól volt hangos a hangár.

Kezdetben nem értettem, a mátriárka miért vesződik azzal, hogy a túlnépből fogadjon legénységet a kíséretemre, akikkel pedig látszólag mindig csak a baj volt. Hiszen, élő, eleven emberekre tulajdonképpen egy űrhajón semmi szükség sincsen. A gépek megoldják az irányítást, a kormányzást, e gépek javítására pedig más gépek alkalmazhatók. A gépek vívták a háborúkat, fejlesztették ki az új gyógyszereket és a kezeléseket. Éppen ezért nem is kellett az embereknek tudniuk, hogyan működnek a gépek, vagy hogy miként kell őket megépíteni. A rendszer fenntartotta önmagát.

– Azért ragaszkodunk a túlnép alkalmazásához, Nemezis, mert az drága és frivol mulatság – világosított fel a mátriárka. – A gépek feletti uralmunk adott. A szolgálók feletti uralmunk is természetes, feltéve, ha valakinek van elég pénze megvásárolni őket. Uralkodni a túlnép tagjainak akarata felett azonban – akiknek a hűségét pénzen vásároljuk meg, és kedvük, illetve személyes preferenciáik ellenében szolgálnak minket – minden másnál veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb uralmat takar. Tehát a családunk erejét demonstrálja, ha bérencek díszkíséretében érkezel a Chrysanthemumba. Ha nem mennének veled, az udvar a szájára venné a családunkat, és azt híresztelnék, hogy nem tudjuk megfizetni, vagy ami rosszabb, hogy nem tudjuk irányítani őket. De rögtön elküldöd majd őket, amint bemutatkoztál a császár előtt.

A mátriárka befejezte az átvizsgálást.

– Köszönöm, bérenceim. Biztos vagyok benne, hogy jól fogjátok szolgálni a leányomat. – Felém fordult, és kinyújtotta a karját. – Vigyázz magadra, gyermekem! Jó utat a hipertérben! És próbáld meg elkerülni a halált!

Megfogtam a kezét, térdre ereszkedtem, és a csuklóját az arcomhoz emeltem.

– Igyekezni fogok… – aztán egyszer csak ott volt az a furcsa, idegen szó a nyelvemen: – anyám.

Mélyen egymás szemébe néztünk, a mátriárka éles tekintete a másodperc töredékére összeolvadt az enyémmel, és e pillanatban az összeesküvésünk kiteljesedett. Aztán elváltunk egymástól. A bérencek utat engedtek, hogy felszállhassak a kölcsönzött csillaghajóra. A kíséretemre kijelölt szolgálók mögöttem kocsikon húzták magukkal a Sidonia Impyrean chrysanthemumi öltöztetésére és ellátására összepakolt csomagokat.

Ha nem lett volna olyan kiváló a hallásom, tán nem kapom el a zsilipkamra kinyitása közben, miket sugdolózik a túlnép, azt gondolva, hogy nem jut majd a fülembe.

– Ez volt aztán a könnyes búcsú… – gúnyolódott valaki.

– Biztos megpusztulnak majd egymás után.

– Én mondom neked, ezek az arisztokraták mind kőszívűek. Nincsenek érzéseik, mint a normális embereknek. Túl sok volt már rajtuk a genetikai módosítás az évszázadok alatt.

Nem mutattam, hogy bármit is hallottam volna, de a szavaiktól majdnem mosolyra fakadtam – és ez igazán meglepett, hiszen a humor számomra nem volt természetes jelenség. Ezeknek az embereknek halvány fogalmuk sem volt arról, hogy valójában mennyire „kőszívű” és „genetikailag módosított” vagyok.

Mostantól mindössze két célom van: elhitetni az emberekkel, hogy én vagyok Sidonia, és persze életben maradni.