22

TELTEK AZ ÓRÁK. A szolgálók hangtalanul jöttek-mentek, frissítőkkel és étellel kínálgattak, amelyeket legszívesebben a képükbe vágtam volna. Csak az tartott vissza, hogy tudtam, nem is reagálnának rá, rezzenéstelen arccal mennének tovább a dolgukra, és az agyatlan, védtelen teremtmények kínzásában nem találtam semmi kielégítőt.

Megint az ajtón járt az eszem. Vajon mekkora lendület kellene ahhoz, hogy áttörjek rajta még azelőtt, hogy az áram teljesen harcképtelenné tenne?

Ekkor tért vissza Tyrus Domitrian.

– Nyugtalan vagy?

Csak arra tudtam gondolni, ha ránéztem, milyen boldogító érzés lenne összetörni a koponyáját.

– Akartam hagyni neked egy kis időt, hogy megfontold a dolgokat. Most gyere, sétáljunk egyet!

– Hová?

Az ajtó felé fordult, mutatva, hogy most átmehetek.

– Íme, a hajóm!

Az Alexandria, miképp Salivar és Devinée Tigrise is, közvetlenül a Valor Novusból nyílt. A különbség annyi volt, hogy az őrült trónörökös birodalmába nem merészkedett látogató. Voltaképpen az egész hajó elhagyatott volt, és csak gépek, valamint szolgálók működtették azt a successor primus számára.

Ahogy közelebb léptem, úgy tetszett, jobb ötletnek találja, ha inkább nem kerülünk egymás mellé, és elindult, én pedig jó néhány lépéssel a nyomában követtem őt, de teljesen soha nem fordított nekem hátat.

– Tudnod kell, hogy nagy fáradsággal sikerült a DNS-nyomaidat eltüntetnem a helyszínről, de Viszály meggyilkolását nem tudtam elrejteni. Jelenleg is nagy erőkkel nyomoznak a fennköltek között, főleg azoknál, akiknek a családját nemrégiben lemészárolták. Mindenkinek elkobozták a titkos fegyverét. A bácsikám kárhozottjai szégyenszemre megmotozták a legtiszteletreméltóbb embereket is. Vész és Kín talált fülbevalónak álcázott mérgezett nyilakat, szögesdrót cipőfűzőt, piperecuccokba rejtett neurotoxinokat… Mi, fennköltek, sokkal barbárabbak vagyunk, mint amilyennek mutatjuk magunkat.

Ez engem nem izgatott. Nem volt szándékomban tovább időzni az udvarban. Amint kikerülök innen, újra visszatérek a tervemhez. Eltöprengtem, mi lenne, ha odaugranék Tyrushoz, és eltörném a nyakát, még mielőtt aktiválhatná a sokkolót.

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megszólalt:

– Megölhetsz, de akkor az elektródák áramütést mérnek a szívedre, és meghalsz. Felteszem, nem éri meg meghalni csak azért, hogy megölj engem. Mit mondana ilyen helyzetben Sidonia?

Már attól is elöntött a méreg, hogy a szájára vette a nevét. Nincs joga kimondani!

– Elnézésedet kérem, hogy bezárva tartalak itt, mint egy állatot, de szerettem volna ezt észszerű keretek közt átbeszélni. A kárhozottak tervezésében helyet kapott a gondolkodás és a racionális érvelés. A benned lévő rációra szeretnék most hatni, mindamellett meghalni sem áll szándékomban. Tapasztalni fogod, hogy ritkán becsülöm alá az ellenségeimet.

– És mi van a barátaiddal? Az emberek nyilván tudják, hogy nálad vagyok. Hogy magyarázod meg nekik, hogy Sidonia Impyreant az Alexandrián tartod immár… mennyi ideje is?

– Öt napja. Elég egyszerűen, Nemezis. Úgy hiszik, hogy az őrült császári sarj elrabolt téged. A későbbiekre meg majd közösen kitalálunk más ürügyet… A successor primusnak senki nem áll az útjába, bármit is csináljon őrjöngésében.

Ráhunyorogtam.

– Te nem vagy őrült, már látom.

Tyrus tekintete megrebbent.

– Nem. – Elfordult tőlem. Ekkor hatalmas ablakok mellett haladtunk el, amelyekből a Berneval-fokra esett a kilátás. – A családom tagjai fiatalon haltak meg, többnyire más családtagjaim kezétől. Már gyerekként rájöttem, hogy csak úgy maradhatok életben, ha gyengének látszom, így hát elmebetegnek tettettem magam.

– És az emberek hittek neked.

– A tetszetős hazugságot mindig könnyen beveszik. A Domitrianek nem egy kedvelt dinasztia. Nyílt titok, hogy a bácsikám elherdálta a császári kincstár utolsó vasát is a saját élvezeteire, és most a túlnépre kivetett adókból akarja kipótolni a fellépő hiányt. A hit mögé rejtőzve igazolja a túlnép elnyomását, ahogy nagyatyám is tette, és az ő anyja, és előtte az anyja atyja… ADomitrianek évszázadok óta mételyezik a birodalom életét.

Vonakodó kíváncsiság ébredt bennem.

– Tényleg őrültséget színleltél egy fél életen át?

– Egy rémült gyerek bármire képes az élete megóvásáért. Ha nem így tettem volna, most nem a birodalom örököse lennék, hanem rég halott. Az elején több erőfeszítést kívánt a dolog, főleg, amikor robotokkal próbálták, de nem tudták meggyógyítani a betegségemet. De később már elég volt néhány bizarr megnyilvánulás a nagyközönség előtt, és máris készséggel hittek abban, hogy dilinyós vagyok. És ezzel könnyen megindokolhatom Sidonia Impyrean ötnapos elrablását is.

Végigvettem a dolgokat, amiket eddig láttam tőle: a tiszteletlenségét a Nagy Helioszféra szertartásain, a…

– Hám? – tudakoltam tőle.

– A szolgáló így is, úgy is haldoklott, méghozzá rettenetes kínok közt. Úgy véltem, kegyes halál, ha végzek vele. Ha ezzel egyben a rossz hírnevemet is bebiztosítottam, mindketten jól jártunk.

– És a magasztos?

Undor villant át az arcán.

– Nem vagyok erőszaktevő. A dédelgetett halott szokását embertelennek tartom, így hát hazudtam, és készséggel hittek nekem ez alkalommal is. Persze a Pasus lány majdnem tönkretette az egészet, de szerencsére te közbeavatkoztál. Jut eszembe – fordult felém –, mi történt a kuzinommal és a férjével?

Nem volt értelme hazudnom.

– Megitattam velük a saját borukat.

Elvigyorodott.

– Príma!

Átlátszó üvegpadlós terembe értünk, alattunk egy óriási égboltozat terpeszkedett. Ahogy letekintettem a lábam alatt derengő kék égre, egy pillanatra elveszítettem az irányérzékemet. Az alattunk lévő teremben polcos falak hosszú sora veszett el a kék messzeségben. A nap átragyogott közöttük.

– Tudod, mik ezek? – intett Tyrus a tekintetével. – Ott lent a polcokon, a sztázismezőkben?

– Nem.

– Értékes alkotások, könyveknek hívják őket. A régi korok emberei ezekben a hordozható eszközökben tárolták az ismereteiket.

– Valamiféle… tudományos szövegek ezek? – kérdeztem, és közben Von Impyrean szenátor tiltott anyagai jártak az eszemben.

– Olyanok is vannak köztük. A szupernóva csak a digitális adatokat semmisítette meg. És ami nem veszett el a robbanásban, azt kitörölhették néhány gombnyomással. De ezek a könyvek fizikai formában őrzik a tudást. Sok ilyet hoztak a Földről, amikor megalapították az első kolóniákat, ám idővel teljesen használaton kívül kerültek. Így aztán senki sem foglalkozott azzal, hogy megsemmisítse őket. Gyűjtöm őket, ez az egyik… hóbortom. Nem talál abban senki kivetnivalót, ha egy elmeroggyant effélék iránt érdeklődik.

Ez eszembe juttatta a mátriárka „felbecsülhetetlen” ósdi kacatjait, amelyek minden bizonnyal vele együtt elpusztultak. Furcsa módon, bár semmilyen kötődést nem alakítottak ki bennem iránta, halálának gondolatára gyötrő szorongás ébredt bennem.

– Tudsz valamit az emberek történelméről, Nemezis?

– Miért tudnék?

– A te történelmed is. A tested minden DNS-szála neked is a Földről ered.

Ebbe még sosem gondoltam bele, de még mindig nem láttam be, miért kellene érdekelnie. Mozdulatlan tekintettel vártam a folytatást.

Az emberek többnyire nyugtalanok lesznek ettől a pillantástól. Ragadozótekintet, ahogy a mátriárka hívta. Túl egyenes és túl rézzenéstelen egy emberéhez képest. Már begyakoroltam, hogy ne bámuljak így, de most nem volt rá szükség, hogy rejtegessem, mi vagyok.

Tyrus viszonzásképpen szintén a tanulmányozásomba fogott – nem méregetni akart, inkább csak elgondolkodva figyelt. Ez a fiú egy életen át őrültnek tettette magát, és addig ügyeskedett, mígnem ő lett a második leghatalmasabb ember a birodalomban, mindezt a halál állandó árnyékában.

Hirtelen rájöttem, hogy ez az ember nem tőlem fog megijedni.

– Az emberi történelem nem más – folytatta Tyrus –, mint ismétlődő mintázatok sora. A birodalmak felemelkednek, majd hanyatlásnak indulnak, végül letűnnek. Újra és újra. Korszakokkal ezelőtt az emberi lények technológiai tudása exponenciális sebességgel nőtt. Meghódítottuk az űrt, elhagytuk a Földet, és körbeutaztuk a galaxist. És akkor bekövetkezett az, ami ilyenkor mindig: ellustultunk. Megvolt a technológiánk, és már meg sem tanultuk, hogyan kell használni. Hagytuk, hogy a gépek gondolkodjanak és dolgozzanak helyettünk. A szupernóva és a helionita vallás térnyerése csak egy eleve fennálló problémát súlyosbított. Az őseink hajdan a tudásuk gyarapítására törekedtek, míg mi, az utódaik a tudatlanságot dicsőítjük. Ha nagyítóval keresnél, akkor sem találnál egyetlen embert, aki képes volna megjavítani az őseink által épített technológiákat.

– Miért kellene az embereknek bármi ilyesmit tudniuk? – rökönyödtem meg. – A gépek mindent kézben tartanak.

– Mert ez nem tarthat örökké – magyarázta Tyrus. – A technológia elöregszik. Minden évben több gép mondja fel végleg a szolgálatot. Amikor a régi hajóink meghibásodnak, magát a teret szaggatják szét. Égető szükségünk lenne a tudományos megújulásra, de nincs rá esély, mivel a fennköltek, pontosabban a családom tisztában van vele, hogy minden intellektuális forradalom politikai forradalomhoz vezet.

Tyrus szavai pontról pontra megidézték azt, amiben Von Impyrean szenátor hitt. A szenátor és a családja ezek miatt az elképzelések miatt… meghalt.

Gyötrelem járt át a puszta gondolatra. Nem bírtam tovább hallgatni.

– Ez engem nem érdekel, felség – szúrtam oda. – A kárhozottak nem bölcselkednek.

– Csupán szeretném, ha megértenéd a céljaimat. Nem magam miatt akarok császár lenni, hanem a birodalom jövőjéért. Azt akarom, hogy az emberek gondolkodó, tervező és törekvő lényekké váljanak, és ne maradjanak ilyen tohonya, semmittevő népség, amely lassacskán feléli az ősei újításait, és észre sem veszi a körülötte ólálkodó veszélyeket. De nélküled nem lehetek császár.

– Mégis hogyan segíthetnék neked ebben?

Elfordult tőlem, és lenézett az alattunk elterülő nagy kékségre, és a messzeségben eltünedező könyvespolcokra.

– Eddig úgy maradtam életben, hogy őrültnek tettettem magam. A császár megtett successor primusnak, mert biztos volt abban, hogy a trónra lépésemet még az esküdt ellenségei is jobbnak látják majd elkerülni. Most meg kellene próbálnom erőt mutatni, hogy meggyőzzem az embereket arról, hogy mégis megfelelő császár lennék, viszont abban a percben, amikor elnyerem egy ember támogatását, veszélyt kezdek majd jelenteni a bácsikámra, és meg lesznek számlálva a napjaim.

Felém lépett.

– Ha a bácsikám meg akar tőlem szabadulni, én nem tudom megállítani. Olyan helyzetet teremt majd, hogy ne lehessen nálam fegyver, és rajtam üt, amikor nem is számítok rá. – Megfogta a kezem, és erősen megszorította. – És itt jössz te a képbe. Kárhozott vagy, de úgy mászkálhatsz akár az orruk előtt, hogy ezt nem is sejtik rólad. Ebben a helyzetben a lehető leghatásosabb védelmet te nyújthatod nekem. Te képes lennél megóvni az életem. Légy a kárhozottam, Nemezis!

– Ez nem így megy. Én Sidoniához kötődöm.

– Akkor most válassz engem! Sidonia Impyrean meghalt. A döntés innentől a te kezedben van.

Megráztam a fejem.

– Mégis milyen ürüggyel lennék melletted azokban a veszélyhelyzetekben, melyekről az előbb beszéltél? Ha igaz, amit mondtál, a császár sosem fogja hagyni, hogy testőrt fogadj magad mellé. Mi indokolja majd, hogy folyton magaddal hordasz?

– Az, hogy a feleségem leszel.