1

SIDONIA egy véletlen mozdulattal veszélybe sodorta magát.

Éppen szobrot faragott egy hatalmas kőtömbből. Volt abban valami megigéző, ahogy a villogó lézerpengét suhogtatta a csillagokra nyíló sötét ablak előtt. Sohasem oda vágott a pengével, ahová számítottam volna, valahogy mégis mindig olyan formát hozott ki a kőből, amely a képzelőerőmet messze meghaladta. Ma a helionita történelem egy jelenetét, egy szupernóvává változó csillagot varázsolt elő az anyagból.

Ám az egyik suhintása túl nagy darabot vágott ki a szobor alapzatából. Azonnal belém nyilallt a riasztó felismerés, és talpra ugrottam. A szerkezet instabillá vált. Bármelyik pillanatban leomolhatott az egész alkotás.

Donia térdelve tanulmányozta a látványt, amit létrehozott. Fogalma sem volt arról, hogy veszélyben van.

Hangtalanul közeledtem felé. Nem akartam figyelmeztetni, mert az ijedségtől még megrándulhat vagy elugorhat, és megvághatja magát a lézerrel. Jobb, ha magam rendezem a helyzetet. Keresztülvágtam a termen Doniához. Éppen, amikor elértem hozzá, hallatszott az első csikorgás, és fentről törmelékeső indult meg, ahogy a szobor előrebillent.

Megragadtam a karját, és elrántottam az útjából. Óriási csattanás rázott meg mindkettőnket, és fullasztó por töltötte meg a műterem áporodott levegőjét.

Kicsavartam a lézerpengét Donia kezéből, és kikapcsoltam.

Kihúzta a kezét az enyémből, és kidörgölte a szeméből a port.

– A csillagokra! Erre nem számítottam. – Döbbenet ült az arcára, ahogy a romokat méregette. – Tönkretettem?

– Felejtsd el a szobrot! – kértem. – Nem sebesültél meg?

Válaszul rosszkedvűen legyintett.

– El sem hiszem, hogy ezt műveltem! Pedig olyan jól ment… – Papucsával arrébb rúgott egy törött rögöt, aztán sóhajtva rám pillantott. – Megköszöntem már? Még nem. Köszönöm, Nemezis.

A köszönete cseppet sem érdekelt. Nekem csak a biztonsága számított. A kárhozottja voltam, nem ember, aki dicséretért epedezik.

Gyakorlatilag embereknek nézünk ki, sőt a DNS-ünk is emberi. Mégsem vagyunk azok, hanem olyan, minden könyörülettől mentes teremtmények, akik tökéletes hűséggel ragaszkodnak egyetlen személyhez. Ezért a személyért a legnagyobb örömmel ölnénk meg bárkit, de csakis őérte. Így aztán a birodalom előkelő családjai hamar meglátták bennünk a lehetőséget, hogy saját maguk és gyermekeik számára olyan életre szóló testőrökként használjanak minket, akik megóvják őket a veszélyektől, és lesújtanak ellenségeikre.

De utóbb kiderült, hogy a kárhozottak túlságosan jól végzik a dolgukat. Donia gyakran csatlakozott atyja szenátusi csatornájára, hogy munka közben figyelhesse őt. Az utóbbi hetekben a birodalmi szenátus a „kárhozottak által okozott fenyegetés” ügyét tárgyalta. A szenátorok a kárhozottak balvégzetű tetteiről vitáztak: előfordult, hogy a teremtmények megölték a gazdáiknak legkisebb rosszat is okozó személyeket, sőt családtagokat is gyilkoltak, ha az a védelmükbe adott gyermekek érdekét szolgálta. Néhány családban már inkább jelentettünk fenyegetést, mint hasznos tulajdont.

Amikor reggel a mátriárka egyenesen a császártól érkező levelet kézbesített a lányának, rögtön tudtam, hogy a szenátus döntésre jutott az ügyünkben. Donia éppen csak rátekintett az üzenetre, és ezután vetette bele magát a kőfaragásba.

Már majdnem nyolc éve éltem vele. Gyakorlatilag egymás mellett nőttünk fel. Csak akkor szokott szótlanná és szétszórttá válni, ha aggódik miattam.

– Mi volt a levélben, Donia?

Ujjaival a szobor egy szilánkján dobolt.

– Nemezis… a kárhozottakat betiltották. Visszamenőlegesen.

Visszamenőlegesen. Vagyis a szolgálatban lévőket is. Mint én.

– Szóval a császár parancsa, hogy szabadulj meg tőlem.

Donia megrázta a fejét.

– Nem teszem meg, Nemezis.

Hát persze hogy nem teszi meg. Pedig súlyos büntetést kapna érte. A hangom éles lett:

– Ha nem tudod magad megtenni, akkor a saját kezembe veszem az ügyet.

– Megmondtam, nem teszem meg, és te sem fogod! – A szeme villogott. Felszegte a fejét. – Találok más módot.

Sidonia kívülről mindig szelíd és félénk volt, ám a látszat csalóka volt vele kapcsolatban. Már régen megtanultam, hogy mélyen, legbelül acélos jellem lakozik benne.

Az atyja, Impyrean szenátor a segítségére sietett. Igen ellenséges indulatokat táplált Randevald von Domitrian császár iránt, és amikor Sidonia az életemért könyörgött, az ellenszegülés esélyére öröm csillant a szemében.

– A császár az életét követeli? Nos, kicsikém, légy nyugodt, nem veszíted el a kárhozottad. Hírül adom a császárnak, hogy a kivégzés megtörtént, és ennyivel le is zárhatjuk a dolgot.

A szenátor tévedett.

Mint a hatalmasok többsége, az Impyrean család is elszigetelten élt, és csak virtuális terekben találkozott más emberekkel. A túlnép, vagyis a bolygólakó szabad emberek legközelebbi telepe több csillagrendszerre volt Von Impyrean szenátortól és családjától. A nemesség a túlnép feletti hatalmát stratégiai távolságból gyakorolta. A családi erőd egy élettelen holdak gyűrűzte lakatlan gázóriás körül keringett.

Így mindannyian igencsak meglepődtünk, amikor hetekkel később a mélyűrből váratlanul megérkezett egy bejelentés nélküli csillaghajó. A hajót a császár küldte azzal az ürüggyel, hogy „ellenőrizze” a kárhozott tetemét, ám a fedélzeten nem egy sima ellenőr utazott.

Hanem egy inkvizítor.

Von Impyrean szenátor alulértékelte a császár ellenséges érzéseit az Impyreanek irányában. A létezésem okot adott az uralkodónak arra, hogy saját ügynökét az Impyrean-várba juttassa. Az inkvizítorok a papok egy speciális faját alkották, akiket arra képeztek ki, hogy szembeszálljanak a legmegátalkodottabb pogányokkal is, és minden körülmények közt érvényre juttassák a helionita vallás ediktumait, gyakran akár erőszak által.

Az inkvizítor puszta megjelenésének olyan rémülettel kellett volna eltöltenie a szenátort, hogy azonmód kezes báránnyá válik, ám Sidonia atyja még ekkor is inkább megkerülte a császár akaratát.

A hivatalnok azért jött, hogy lásson egy hullát, így hát mutattak neki egyet. Csakhogy nem az enyémet.

Az Impyrean család egyik szolgálója napkórban szenvedett. Ahogy a kárhozottakat, a szolgálókat is genetikai módosításokkal tervezték funkcionálisra. Tőlünk eltérően viszont nekik nem volt szükségük döntéshozási képességre, így ezzel nem is látták el őket. A szenátor elvitt a betegeskedő szolgáló ágyához, és tőrt nyomott a kezembe.

– Tedd azt, amihez a legjobban értesz, kárhozott!

Hálás voltam neki, hogy Sidoniát a lakosztályába küldte, mert nem akartam volna, hogy ezt lássa. A tőrt benyomtam a szolgáló bordakosara alá. Nem hőkölt hátra, nem próbált menekülni. Rám meresztette színtelen, üres szemét, és egy perc múlva már halott volt.

Az inkvizítor dokkolását csak ezután engedélyezték. A tetem felületes vizsgálata közben csak egyszer torpant meg, hogy megjegyezze:

– Milyen különös! Ez a test… friss halottnak látszik.

A szenátor dühösen magyarázkodott:

– A kárhozott napkórban szenvedett már hetek óta. Csak akkor határoztunk úgy, hogy véget vetünk a szenvedéseinek, amikor ön a rendszerbe érkezett.

– Ellentétben azzal, amit a válaszlevélben állítottak – szögezte le az inkvizítor a szenátor arcába hajolva. – Azt állította, hogy a kivégzés megtörtént. Most ahogy nézem, a mérete is elgondolkodtató. Egy kárhozotthoz képest elég kis termetű.

– Akkor most kikérdezi a halottat is? – kelt ki a szenátor magából. – Megmondtam, már hetek óta haldoklott!

Egy sarokból figyeltem az inkvizítort. Új szolgálóruha volt rajtam, amely bő redőiben elrejtette a méreteimet és az izmaimat. Ha az inkvizítor átlát a szitán, megölöm.

Bíztam benne, hogy nem jutunk el odáig! Egy inkvizítor halálának eltitkolása, nos, nehézségekbe ütközik.

– Talán ha a családja jobban félné az Élő Kozmoszt – jegyezte meg a látogató –, a háza népét nem gyötörné olyan rettenetes csapás, mint a napkór.

A szenátor dühében válaszra nyitotta a száját, ekkor azonban a mátriárka mellé szökkent az ajtóból, ahonnan eddig figyelt. Megszorította a férje karját, és a szavába vágva megelőzte a bajt:

– Mennyire igaza van, inkvizítor úr! Elmondhatatlanul hálásak vagyunk a meglátásáért.

Szívélyesen mosolygott, mivel a férjével ellentétben nem szándékozott a császárral dacolni.

Fiatal korában első kézből tapasztalhatta meg, milyen is a császári harag. Az uralkodó nem szívelte a családját, és ezért az édesanyjának kellett megfizetnie. Most szinte vibrált az idegességtől, és reszketett a vágytól, hogy kiengesztelje a vendégünket.

– Annyira örülnék, ha megtekintené az esti szertartást, inkvizítor úr! Esetleg útba igazíthatna, ha valamit rosszul csinálunk.

Mézesmázos hangja különösnek hatott megszokott szikár hangvételéhez képest.

– Boldogan teszem, Grandée von Impyrean őméltósága – felelt nyájasan az inkvizítor. A mátriárka kezei után nyúlt, és az arcához húzta azokat.

Az asszony már ugrott is.

– Megyek, és gondoskodom az előkészületekről a szolgálókkal. Ezt magammal viszem. Te ott, gyere velem!

Biccentéssel jelezte, hogy vele kell tartanom.

Nem akartam otthagyni az inkvizítort. Szemmel kellett tartanom minden mozdulatát, követnem minden arckifejezését, de a mátriárka nem hagyott nekem választást, így utánakullogtam, ahogy egy szolgáló tenné. Kiléptünk a helyiségből, ezzel kikerültünk az inkvizítor látómezejéből. A mátriárka felgyorsította a lépteit, és én felvettem a tempóját. Végigrohantunk a folyosón a szenátor lakosztálya felé.

– Őrültség! – dünnyögte magában. – Őrültség ekkora kockázatot vállalni éppen most! Holtan kellene feküdnöd az inkvizítor előtt, és nem itt mászkálni velem!

Hosszú, figyelmes pillantást vetettem rá. Doniáért örömmel meghalnék, de ha a saját életem és a mátriárka élete között kellene választanom, magamat helyezném előre.

– El kívánja mondani az inkvizítornak az igazságot rólam?

Beszéd közben magam előtt láttam a gyilkos ütést. Elég lenne egyetlen sújtás a tarkójára… Minek kockáztatni, hogy esetleg sikoltozni kezd. Még Donia előjön a lakosztályából, ha meghall valamit. Nagyon nem szeretném a szeme láttára megölni az anyját.

A mátriárkában azonban megvolt a férjéből és a lányából hiányzó túlélési ösztön. Még ez az enyhe hangnem is félelmet lopott a tekintetébe, amely olyan gyorsasággal tűnt el aztán onnan, hogy elgondolkoztam, nem képzelődtem-e.

– Természetesen nem. Az igazság mindannyiunk sorsát megpecsételné.

Akkor élhet. Az izmaim elernyedtek.

– Ha már itt vagy – folytatta komoran –, tedd magad hasznossá! Segíteni fogsz elrejteni a férjem kacatjait, még mielőtt az inkvizítor átvizsgálja a lakosztályát.

Ezt éppen megtehettem. Bezárkóztunk a szenátor dolgozószobájába, ahol a mátriárka felemelt szoknyával csoszogott keresztül a padlón szerteheverő hulladékon – blaszfémikus töredékek garmadáján, amelyek miatt haladéktalanul elítélnék az egész családot, ha az inkvizítor rájuk találna.

– Szaporán! – mutatott körbe, hogy seperjem össze mindet.

– Elviszem a szemétégetőbe.

– Ne! – Hangja keserűen csengett. – Ha megsemmisítjük őket, a férjem még többet gyűjt helyettük. Egyelőre csak tüntessük el őket szem elől. – Megcsavarta az ujját egy falrepedésben, amitől a padló megnyílt, és egy titkos rekesz tárult fel alatta.

A mátriárka ezek után letelepedett a szenátor székébe, és kezével legyezgette magát, míg én ölszámra hordtam a rejtekhelyre a törmeléket, amely jobbára számítógépek darabkáiból és szétzúzott adathordozó csipekből állt. A szenátor napokat töltött itt az értékmentéssel: javítgatta a fragmentumokat, és letöltögette a hozzáférhető információkat a személyes adatbázisába. Mohón olvasta az anyagokat, és gyakran folytatott róluk eszmecserét Sidoniával is. A tudományos elméletek és műszaki tervrajzok mind kozmoszkáromlásnak számítottak. Mind egy-egy támadás az Élő Kozmosz ellen.

Elrejtettem a szenátor számítógépét a törmelék közt, aztán a mátriárka újra a falhoz lépett, és megint megforgatta az ujját a mélyedésben, mire a padló bezárult. Arrébb toltam a szenátor asztalát, hogy takarja a titkos rekeszt.

Amikor felegyenesedtem, a mátriárka hunyorogva mért végig.

– Az előbb az előtérben kész voltál megölni, ugye?

A szeme csillogása miatt kísértést éreztem a hazugságra. De végül nem tagadtam.

– Tudja jól, mi vagyok, úrnőm.

– Hogyne tudnám – a szája elkeskenyedett –, szörnyeteg. Tudom én, mi folyik azok mögött a hideg, lelketlen szemek mögött. Pontosan ezért tiltották be a kárhozottakat: egy személyt védelmeznek, és közben fenyegetést jelentenek mindenki másra. Azt viszont soha ne felejtsd el, hogy Sidoniának szüksége van rám! Az édesanyja vagyok.

– Maga se felejtse el, hogy én pedig a kárhozottja vagyok! Rám nagyobb szüksége van.

– Valószínűleg sejtésed sincs arról, mit jelent egy gyerek számára az anyja.

Tényleg nem volt, nekem ilyesmi nem adatott. Csak annyit tudtam, hogy Sidonia mellettem nagyobb biztonságban van, mint bárki más mellett az univerzumban. Legyen az akár a saját vére.

A mátriárka erőltetett nevetésre fakadt.

– Jaj, de hát egyáltalán minek vitázom veled ilyenekről? A család fogalmát nagyjából annyira értheted meg, mint egy pincsi a magas költészetet. Hagyjuk is! Csak az a fontos, hogy egy az ügyünk. Sidonia lágyszívű és naiv gyermek. Ezen a váron kívül, a birodalom többi részén… talán tényleg éppen egy olyan lényre lesz szüksége, amilyen te vagy, hogy életben maradjon. Viszont arról, amit ma itt műveltünk, soha, soha nem beszélhetsz senkinek.

– Soha.

– És ha bárki valaha rájönne, hogy megkíméltük a kárhozottunk életét, gondoskodsz a probléma orvoslásáról.

A puszta gondolattól aggodalom és sistergő düh fortyant fel bennem.

– Habozás nélkül.

– Még ha ezen a gondoskodáson – pengeéles szemei madártekintetűvé tették – saját magadat kellene értened is.

Nem ereszkedtem le odáig, hogy erre válaszoljak. Mi sem természetesebb, mint hogy meghalnék Sidoniáért. Ő jelentette a világot nekem. Senki mást nem szerettem, és senki más létezését nem értékeltem rajta kívül. Nélküle értelmetlen lenne a létem, amihez képest a halál irgalmas megoldásnak tűnt.