18

A NAGYSZENTÉLY a Valor Novuson helyezkedett el, közvetlenül a Nagy Helioszféra alatt. Ez a csarnok adott helyet az egyetemes diéta ritka alkalmának, amelyre a birodalom minden részéből összehívták a szenátorokat és a tisztviselőket. Az egyetemes diéták nagyszabású rendezvények voltak, és általában akkor került rájuk sor, ha új császár ült a trónra. Generációk léphettek be és ki a szenátus tagságából anélkül, hogy egyszer is részt vettek volna a diétán. Az eseményre azonban nemcsak szenátorok voltak hivatalosak, hanem a birodalom uralkodóosztályának kisebb jelentőségű tagjai is: ispánok, kormányzók és olyan nemesi rangú családok képviselői, akik ősi vérük okán megtarthatták a címüket, de az évszázadok alatt olyannyira elszegényedtek, hogy már saját uradalommal sem rendelkeztek.

Nagyon meglepődtem tehát, amikor egy belső üzenetben arról tájékoztattak, hogy másnap egyetemes diéta lesz esedékes. Az utasítás szerint Von Impyrean szenátor meghatalmazottjaként kell majd jelen lennem.

Újra meghallgattam az üzenetet, és próbáltam felfogni az értelmét. Ekkor szólalt meg a kúria kaputelefonja:

– Neveni Sagnau érkezett Sidonia Impyrean látogatására.

Neveni elé siettem. A haja kócos volt, mintha csak kiugrott volna az ágyból, hogy egyenesen hozzám rohanjon. Olyan értetlen volt, akárcsak én.

– Te is hallottál a diétáról? Vagy csak valaki meg akar engem tréfálni?

– Téged is behívtak?

– Édesanyám meghatalmazottjaként. – A szeme tágra nyílt a pániktól. – Semmit sem tudok arról, hogyan kell anya ügyeit intézni. Mit jelent egyáltalán az, hogy én vagyok a meghatalmazottja?

– Hogy helyette leszel jelen. – De még most is, ahogy kimondtam, zavarba ejtett az elképzelés. Von Impyrean szenátor részt vehetne az egyetemes diétán a galaktikus fórumon keresztül is. Semmi szükség nem volt arra, hogy engem berángassanak. Valami furcsa dolog történik itt.

– Több ezer ember lesz ott – motyogta Neveni, leginkább önmagának.

– Biztos csak figyelnünk kell, és semmi más.

– Igen. De… mire kell figyelnünk?

Ráztam a fejem, hiszen legalább olyan tanácstalan voltam, mint ő.

– Próbáltam beszélni anyával, de nem sikerült kapcsolódnom. – Lerogyott az egyik székre. – Sidonia, ez az egész nagyon bizarr. Nem értesíthetnek egyetlen nappal előtte! Hogyan várhatja a császár, hogy mindenki időben ideérjen?

Hideg csapott át rajtam. A Berneval-foknál a falon látott jelvényekre gondoltam, amelyek tanúsították, hogy az elmúlt időben milyen sok új fennkölt érkezett az udvarba. Rádöbbentem, hogy a császár már előre iderendelte az egyetemes diéta összes résztvevőjét. Már azelőtt kitervelhette ezt, hogy Sidoniáért küldött volna.

Ahogy Neveni, én is küldtem egy üzenetet a családomnak. Próbáltam kapcsolódni az Impyrean-várhoz, remélve, hogy majd kapok néhány utasítást vagy némi útmutatást. Vagy bármit.

De Nevenihez hasonlóan én sem kaptam választ.

A diétához többre volt szükség, mint egy egyszerű ünnepi öltözék. Tükrös felületű kivetítőruhát kellett viselni az alkalmon, így amikor a birodalom minden szegletének képviselői összegyűltek a Nagy szentélyben, ahol a speciális gravitáció lehetővé tette, hogy a terem minden négyzetcentiméterét elfoglaljuk a padlótól a falakon át a plafonig, a ruháink kinagyíthatták a középen lebegő trónuson elnöklő császár képét.

A kisebb rangú fennköltek többségének a különleges ruha árát másoktól kellett kikunyerálnia vagy kölcsönkérnie. Neveninek én vettem meg az övét. A mátriárka nem lesz elragadtatva, ha majd bevallom neki a kiadásomat.

Az összesen hatvan nagyfennkölt családnak volt a legerősebb a szava a szenátusban, és ők rendelkeztek a legnagyobb uradalmakkal a birodalomban. Mint az Impyrean família képviselője, a belső körben kaptam helyet az ingó platformok egyikén, amelyek a császárt övezték. Amikor a helyemre találtam, a lépcső elsüllyedt a padlóban mögöttem. Óvatosan körülkémleltem.

Az egyetemes diéta puszta mérete is lélegzetelállító volt. A gömb alakú térben hemzsegtek a testek, az emberek fel-le mászkáltak, és különleges ruhájukon a maguk szekciójának megfelelő szín tündökölt. Valahol köztük volt Neveni is. De nála sokkal közelebb volt hozzám az egy ülésre helyet foglaló Von Pasus szenátor. Először láttam élőben az Impyreanek legfőbb ellenségét.

Tanulmányozni kezdtem az arcát, és éles látásommal a nagyobb távolság ellenére is jól ki tudtam venni a vonásait. A haja hosszú volt, és benne ősz hajszálak tarkállottak. A kor nyomot hagyott az arcán is. Nyilvánvaló volt, hogy a szenátor nem használja túl sokat a hamis fiatalságot nyújtó kezeléseket. Talán szándékosan tett így, hogy méltóságteljesebbnek hasson. Feltűnt, hogy sok más társával szemben Von Pasus szenátort jó időben értesítették ahhoz, hogy ideérjen a diétára a maga csillagrendszeréből.

Végigfuttattam a tekintetem a többi nagy család képviselőin. Von Fordyce és Von Aton szenátor szintén itt volt, viszont jó néhány egyéb családot is csak az örökösük képviselt. A diétára rendelt öltözetünk beépített programja kijelezte a családi jelvényeket, így könnyedén felismertem az Amador és a Chomderley család örököseit. Mindkét fiatal meghatalmazott feszengve fészkelődött a helyén.

Egyértelmű megkülönböztetést fedeztem fel hirtelen. A helionita frakció szenátorai mind személyesen jelentek meg. Von Impyrean szenátor pártja ellenben teljesen hiányzott, csak örökösök képviselték őket.

Összeszorítottam, majd kiengedtem az öklömet. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Tenni viszont semmi sem tehettem, csak vártam, mi történik.

Egyszer csak felharsant a birodalmi ünnepi induló, nagy pompával bevonultak a császári család tagjai, és elfoglalták helyüket közvetlenül a mi körünkön belül.

A menet végén megjelent a császár is, három kárhozottja gyűrűjében, nyomukban pedig kiözönlött több ezer biztonsági robot.

Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy a kicsi fémmasinák szétröppentek a levegőben, és elfoglalták helyüket a terem különböző pontjain. Nem tüzeltek, csak néma fenyegetésként meredtek a terem minden szekciójára. Egy-egy robot a magas rangú családok ülései előtt foglalt pozíciót. Farkasszemet néztem az egyikükkel, egy apró, kerek géppel, amely az ülőhelyemtől mindössze néhány méterre függött a levegőben. Láttam a kis kiálló lézerágyúját, amely nem volt vastagabb egy gombostűnél, de bármikor kettészelhetett volna, ha arra kerül a sor.

Azonban amikor Von Pasus szenátor irányába sandítottam, észrevettem, hogy a császár kegyeit magukénak tudó családok képviselőit nem fenyegetik a biztonsági szerkezetek. A helioniták ebben is kivételt élveztek.

A hideg futkosott a hátamon. Kivethettem volna magam az ülésemből, le tudtam volna zúzni a kis robotot, ám tudtam jól, hogy a többi robot pillanatokon belül végezne velem. Nem maradt más, mint engedelmesen kushadni a helyemen. Csapdába estem.

A császár felemelte a karját, erre a távolabbi ruhák átváltoztak egy nagyobb kivetítés képpontjaivá, amelyen Von Domitrian császár volt látható a mai napra választott barackszín bőrével, arannyal szőtt dicsfényszerű szőke hajkoronájával és az alattvalóira büszkén letekintő, csillogó szemével. Amikor felszegte az állát, köszöntéseként mindannyian a szívünkre tettük a kezünket. Az egy ritmusra mozduló számtalan kar hangja ámulatba ejtett.

Aztán az uralkodó megszólalt:

– Szeretett alattvalóim, köszönöm, hogy eljöttetek ma ide, és képviselőként vagy meghatalmazottként reprezentáljátok hatalmas birodalmunk minden területét. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük a győzelmünket régi és új ellenségeink felett. A csaták jelentik az emberiség legnagyszerűbb tetteit, és ezek biztosítják a galaktikus uralmunkat is…

Oldalra lestem. A császár önelégült arca tekintett vissza rám minden szögből. Mások is – a meghatalmazottak – körbe-körbe kapkodták a fejüket, és próbálták kitalálni, mi folyik itt. A császár biztos jó okkal hívta össze az egyetemes diétát, csak egy kis megemlékezésért nem vesződött volna vele.

Azután végül megtudtuk, miért vagyunk itt.

– Sajnos hiába a birodalom csodás virágzása és hatalma a Domitrian család immár több évszázados uralma alatt, most veszélyes válaszúthoz érkeztünk. Gonosz ideológia férkőzött be a köreinkbe, és rákos daganatként pusztít közöttünk. Természetesen azokról beszélek, akik a méltán elfeledett tudományokat akarják minden erejükkel feltámasztani.

Megakadt bennem a lélegzet. Szóval ezért jöttünk ma ide.

– A veszélyes új ideológia hívei nem pusztán ideggyenge ostobák, akik feleslegesen rettegnek attól, hogy az aljas űr egy nap elnyeli az egész birodalmat, és nem is csak a túlnép partizánjai, akik balgán bíznak a birodalom védőszárnyai nélküli szebb jövőjükben. Nem! Ezek a hívek szent birodalmunk legfelső köreiből kikerülő árulók, hitünk nemtelen szentségtörői.

Nem vettem le róla a szemem – de nem a hatalmas arcról, hanem a császár távoli, kicsiny alakjáról, amely a nagygyűlés közepén, a trónusán terpeszkedett. Csak arra tudtam gondolni, hogy az arénás esetem törést okozott az udvarban, és a Chrysanthemum miattam polarizálódott. És hogy mindennek középpontjában az Impyreanek állnak, hisz ők voltak a császár által ócsárolt „elrákosodott” frakció vezetői.

– Néhány szenátor és ispán a fejébe vette, hogy nekik és nem nekem kell meghoznom a birodalom javát szolgáló döntéseket. Olyan eretnekségekkel tömték tele a túlnép fejét, amikről azoknak még hallaniuk sem lett volna szabad. Megsértették az Élő Kozmosz szentséges misztériumait, kifejezett parancsom ellenére is. Sokan tudják közületek, kik ezek az árulók. Sokan éppen ezen árulók leszármazottai vagytok.

A kezem ökölbe szorult, a szívem nekiiramodott. A levegőben úszó gépezetre meredtem. Készen állt a tüzelésre. Vajon mindjárt meg kell halnom?

A császár hagyta, hadd terebélyesedjenek a szavai a beálló csendben. Minden másodperccel nehezebbnek tűnt elképzelni, hogy bárki megtöri a némaságot. A császár valószínűleg éppen ezt akarta elérni. Hamisan fiatal arca szélesen vigyorodott el.

– Ezért rendeltelek ma ide benneteket erre a rendkívüli diétára. Bizonyára észrevettétek már, hogy a blaszfémiát terjesztő tévelygők nem kaptak ide meghívást. A nagy családok szentségének tiszteletben tartása végett a fennköltek között megkerestem elárulóim legalkalmasabb, ősi vérvonalhoz tartozó utódait, akik feltétlen engedelmességet mutatnak jog szerinti uralkodójuknak. Titeket hívattalak ide ma a pártütők helyett.

A császár szavaira elteltem szorongással.

– Egyetlen okból gyűltünk ma itt össze: néhányan érdemesnek találtattak a családjuk örökére, ám mások sajnos méltatlannak bizonyultak. Mától ti veszitek át az utóbbiak címeit és feladatait. Mindenkit, aki ma meghatalmazottként van jelen, ezennel megteszem a családja fejévé.

Rábámultam. Ilyen könnyen nem mondhatja, hogy ettől a naptól fogva Von Impyrean szenátor nem szenátor többé, és helyébe Sidonia lép. Ez nem így működik. Még a császár sem helyezhet át ilyen önkényesen embereket.

És ha a robotok nem céloznának az elevenünkre, valaki már biztos meg is jegyezte volna ezt.

– A címek zökkenőmentes átvitelét biztosítandó – folytatta a császár jéghideg mosollyal –, az igényeteket megkérdőjelező minden személyt kiiktattam.

Egyszerre minden megfagyott bennem.

Nem értettem. Nem érthettem.

Hangok zúgtak fel körülöttem, ahogy mindenki igyekezett felfogni a császár szavait. Én csak ültem ott hitetlenül. Nem hihettem a fülemnek, biztosan rosszul hallottam.

– És így ma azért hívtam össze az egyetemes diétát, hogy hatalmas birodalmunk régi és új örökösei megismerkedhessenek egymással, valamint persze azért is, hogy megemlékezzünk azokról az eltévelyedett lelkekről, akik immár nem rontják tovább nagybecsű grémiumunk morálját.

A császár elegáns mozdulattal intett egyet, erre a külső kör alacsonyabb rangú fennköltjeinek ruháján képek tűntek fel. Megjelent egy impozáns űrállomás, majd elnyelték a lángok. Egy hajóhadat elemésztett egy automata aknamező. Egy bolygó egyetlen robbanással semmivé vált.

Még mindig nem tudtam, mit is látok, amíg fel nem tűnt a kivetítőn az Impyrean-vár, a kép jelzése alapján tegnapi idő szerint.

Nem lehet.

Aztán felrobbant.

A látottaktól talpra ugrottam, és majdnem leszédültem a platformomról.

– Nem!

Ne, ne, ne! – csak ez visszhangzott a fejemben, az egész nem volt valóságos, nem történhetett meg.

De a saját szememmel láttam a kegyetlenül életszerű robbanást. Az erőd összeomlott, és törmelékként kezdett keringeni az ismerős gázóriás körül, amelyet azelőtt mindennap láthattam Sidonia ablakából. A szemem előtt pusztították el az otthonomat, pusztították el Sidonia otthonát.

– Nem! – kiáltottam újra rekedt hangon. A mátriárka nem válaszolt, amikor hívtam őket, futott át az agyamon. Az Impyreanek nem válaszoltak.

Még több pusztítás a képeken. Hatalmas családok, régiek és újak hullottak a porba egyetlen alattomos rajtaütés nyomán. Majd újra a császár büszke képe váltotta fel a felvételeket. Éles tekintete a lelkembe vágott. A képeket kiáltások és sírás követte. A távolban egyesek összerogytak a gyásztól, másokat rázott a zokogás. Néhányan szoborarccal ültek tovább. Néhányan pedig, mint Von Pasus szenátor is, fölényesen tekintettek körbe, hiszen a császár kegye megkímélte a mészárlástól.

Csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet a valóság. Ez nem történhet meg…

– Néhányotok az egész családját elveszítette – jelentette be a császár, amikor az utolsó kép is elhalványult –, de biztosítalak benneteket, mind maguk okozták a saját balsorsukat. Akik ma a rokonaik meghatalmazottjaiként jöttek ide, a birodalom nagy hatalmú személyeiként távoznak, és örökre emlékezni fognak arra, milyen elfajzott kozmoszkáromlások sodorták a családjukat a végzetükbe. Bízom bennetek, hogy örök hálával fogtok a császárotokra tekinteni azért, hogy benneteket választott magas rangotok betöltésére. Ám ha nem így lesz, tarthatunk majd egy újabb hasonló bemutatót, amelynek talán mások lesznek a nézői, és talán ti lesztek benne műsoron.

Olyan volt, mintha a világ feloldódott volna körülöttem, hiszen ez nem lehetett igaz. Fel kellett ébrednem ebből a lidércnyomásból.

A császár a beszédét egy gála bejelentésével zárta, ahol megünnepelhetjük, hogy olyan sok fiatal fennkölt kapott váratlanul új rangot. Alig értettem már, mit mondott, de felébrednem nem sikerült.

Ha nem tudom lerázni magamról ezt a rémálmot, előbb-utóbb el kellene hinnem, hogy a császár megölte az Impyreaneket.

El kellene hinnem, hogy megtette. Hogy mindenkit megölt. Hogy megölte Sidoniát.