35

TYRUS elképedten ült fel, amikor meglátott az ajtóban állva. Az arca szürkés volt, és erősen verítékezett.

– Sidonia, inkább ne gyere közelebb! Nem szeretnélek megfertőzni.

Elöntött az iszonyat, hogy Tyrus ugyanúgy meg fog halni, mint Gyilkos. Rettegve néztem az orvosra.

– Mi a baja? Kaptunk oltásokat, mielőtt elindultunk! Hogy lehet beteg?

– Ez csak egy kis planetáris láz – válaszolt Tyrus helyette.

– Az meg mi? – szinte kiabáltam.

– Összefoglaló fogalom. – Az orvos csóválta a fejét. – Mondtam, hogy a természetes környezetekben hemzsegnek az olyan mikroorganizmusok, amelyekkel az űrlakók rendesen nem találkoznak. Az oltások, amiket adtam, nem nyújtanak minden ellen védelmet. Őfelsége igen kevéssé óvatos a bolygókon, ezért aztán mindig elkap valamilyen helyi fertőzést.

Tyrus fintorgott.

– És hidd el, mindig megfogadom, hogy legközelebb hallgatok rád, doki.

Dermedten meredtem Tyrusra, akit mindössze néhány órára hagytam magára, és máris egészen elsápasztotta a betegsége. Most, hogy végiggondoltam, a bőre túl melegnek, sőt lázasnak tűnt már akkor is. Miért nem gondoltam rá, hogy talán éppen készül megbetegedni?

Tyrus meglátta a kétségbeesést az arcomon.

– Tényleg nincs okod aggódni – nyugtatott kedvesen. – El fog múlni.

– Igya meg ezt. Nemsokára visszatérek, hogy ellenőrizzem az állapotát – közölte a doktor Tyrusszal, és átnyújtott neki egy pohár gőzölgő gyógyteát.

A lábam földbe gyökerezett. Olyan butának éreztem magam! Eddig miért nem tűnt fel, milyen illékony az élet?

– Ugye te nem érzed magad rosszul? – Tyrus kortyolt az italából, az arca viaszos volt az izzadságtól. – Álmomban tört rám, de már hamarabb is éreztem, hogy sajognak a tagjaim.

– Ritkán betegszem meg – feleltem monoton hangon.

Pedig furcsán éreztem magam, mintha meghasonlottam volna. Tényleg azt hittem nemrég, hogy végre igazán látom őt? Most nem láttam mást belőle, csak a gyengeségét: a törékeny csontjait, a vékony bőrét… Gyilkost erősnek tervezték, arra, hogy győzzön és túléljen, és még ez sem menthette meg az életét.

Micsoda arrogancia volt részemről elfeledkezni arról akár egy percre is, hogy Tyrus nem olyan, mint én. Én egyike vagyok a valaha tervezett leghalálosabb élőlényeknek, ő pedig csak egy törékeny emberi lény. Én vígan élek olyan körülmények közt, amibe mások belehalnak vagy belerokkannak.

– A doktor azt mondta, beteg a kutyád. Hogy van? – érdeklődött Tyrus rekedten.

Egy pontra bámultam a feje fölött.

– Nem kutya volt – olyan kemény és érzéketlen hangon beszéltem, ahogy egy kárhozotthoz illik. – Harci állat volt, akit ölésre terveztek. Ennyi. – A szemem elhomályosult, pislognom kellett, hogy kitisztuljon. – Gyilkos… A dög kimúlt.

– Jaj, ne! – döbbent meg együtt érzőn. – Nemezis, részvétem!

– Csak egy teremtmény volt.

Összevonta a szemöldökét.

– De te nagyon szeretted – felém nyújtotta a kezét. – Gyere ide!

Hátrébb húzódtam.

– Nem. Pihenj!

A szája elkeskenyedett. Megpróbált felkelni és hozzám sietni – sikertelenül. Visszahanyatlott a párnáira.

Összeszoruló öklömet a szoknyám redőibe rejtettem. Minden erőmmel harcoltam a késztetés ellen, hogy hozzá rohanjak, és segítsek neki.

– Pihenj! – ismételtem, és tovább hátráltam. Ez alkalommal nem tiltakozott.

– Ha felépültem, meglátogatlak – sóhajtotta erőtlenül.

A szobámba menet úgy éreztem, mintha kiszívták volna az életerőmet. Az az eufória, ami még a folyosón idefelé az egekbe emelt, mostanára nyom nélkül szertefosztott. Visszajött a józan eszem, az ítélőképességem, és megint kristálytisztán láttam, hogy én nem vagyok egyéb, csak egy kárhozott, Tyrus pedig egy sebezhető emberi lény, mint amilyen Sidonia is volt.

Sidonia! A szám elé kaptam a kezem, és elálltam az útját a kitörni készülő állati kiáltásnak. Négy férfi ereje lakozik bennem, igen. De ahhoz nincs elég erőm, hogy elviseljek egy újabb veszteséget. Ha megengedem magamnak, hogy szívem legyen, amely érzelmektől lobog, akkor kiteszem magam olyan erőknek és kiszámíthatatlan veszélyeknek, amelyek bármikor ellobbanthatják ezt a lángot. Ha törődöm valakivel, az azt jelenti, hogy a szó legrosszabb értelmében válok tehetetlenné az elvesztésével szemben.

A szobámba lépve esküt tettem magamnak: ezt a gyengeséget soha nem élem át újra.

Tyrus planetáris láza egy hétig húzódott. Tudtam, hogy nem haldoklik, mert Nan Domitrian doktor ugyanannyi időt töltött étkezéssel, mint mindig, és nem zárkózott be a successor primus szobájába.

Többször nem látogattam meg Tyrust, mégsem kerültem tőle távol soha. Befurakodott a gondolataimba, és lelki szemeim előtt újra és újra megjelent a képe. Ott volt az álmaimban, ott, amikor edzettem, ott a nap minden bágyadtan vánszorgó percében.

Mindig azon kaptam magam, hogy rajta jár az eszem, és hogy utána epekedem. Olyan volt, mintha egyszer próbaképpen megízleltem volna egy narkotikumot, és azonnal függővé váltam volna. Nem tudtam kiirtani a Tyrus utáni vágyat a szervezetemből.

Amikor végül Tyrus kikelhetett a betegágyból, és eljött, hozzám, azonnal a szemembe szöktek a teste változásai, hiába igyekeztem minden erőmmel másra koncentrálni. Láthatóan lesoványodott, bár a kedélye visszatért. Felcsillant a szeme, amikor meglátott. Ám mindig találtam okot arra, hogy eltűnjek a szeme elől – hogy elkerüljem a találkozásokat, annak ellenére, hogy gyötrődtem emiatt.

Egyszer éppen húzódzkodás közben vettem észre, hogy az ajtóból figyel.

– Nem térhetsz ki előlem örökké – mondta.

Egy pontot fixíroztam félúton a két szeme közt, nem akartam a szemébe nézni.

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Mi a baj? Tudom, hogy valami nincs rendben.

Levetettem magam a földre, hogy fekvőtámaszokkal folytassam, és nem vettem róla tudomást. Ez olyan volt, mintha egy szupernóvának fordítottam volna hátat. A tekintete felperzselte a tudatomat. A jelenlétét a csontjaimban is éreztem.

– Ez most ugye azért van, mert megcsókoltalak. – Elém sétált. – Aggódsz emiatt.

– Nem aggódom – erőltettem ki a szavakat magamból, aztán gúnyosan elfintorodtam, és izzadságtól csepegve felálltam. Elég közel állt ahhoz, hogy érezzem a testéből áradó meleget. – Hanem idegesítesz.

A szemöldöke felugrott.

– Tessék?

– Mi nem hasonlítunk. Én képtelen vagyok azokra az érzésekre, amelyekre őfelsége.

Mosoly bujkált az ajkán.

– Ezzel hadd vitatkozzam. Úgy látszott, hogy szinte túlcsordul benned az érzelem, amikor eljöttünk a Lumináról.

– Úgy vette észre? – elégedett voltam az érdektelen hanghordozásommal. – Akkor bocsánatáért esedezem, amiért félrevezettem őfelségét.

Megragadta a karom, érintése égette a bőrömet.

– Tyrus, a fenébe is! Megmondtam, hogy nevezz a nevemen!

– Nem illendő.

– Francba az illendőséggel, Nemezis! Mikor számított ez kettőnk közt?

– Kettőnk közt soha semmi nem számított! – kitéptem a karom, és elfordultam. – Én nem vagyok ember, Tyrus – böktem a nevet a fal felé. – Nem tudok szerelmes lenni. Nem lehetek senki kedvese, szeretője vagy partnere. Én nem ez vagyok, én ezekre nem vagyok képes. – Elhátráltam. – Olyat kérsz tőlem, ami meghaladja a lehetőségeimet. Lehetetlent.

Nem válaszolt, csak elfehéredett. Ilyen kevés idővel a gyógyulása után riasztó volt számomra így látnom őt, pedig riadalomra volt most a legkevésbé szükségem. Nem akartam érezni semmit, miként az egy kárhozotthoz illik.

Hozzám rohant, durván magához rántott, és ajkaival a számra tapadt. Erőszakos, követelőző csók volt. A karjai körém szorultak, ölelése erős volt és biztos, ahogy sovány testéhez vonta a testem.

Egyetlen ostoba percre megint alulmaradtam az érzelemmel szemben. Ott volt nekem, ő, aki után oly sok nap óta sóvárgok… Mintha egy álomban ébredtem volna fel. Olyan volt, mintha kiléptem volna önmagamból. Akartam. Csak ezt akartam…

És elveszíthettem egy pillanat alatt.

Az éj sötét, fojtogató félelem kiszabadított a kábulatból. Eltaszítottam magamtól.

– Elég ebből! Túl sokat kérsz tőlem. Kívánnád egy kutyától, hogy remekművet fessen? Elvárnád a szolgálótól, hogy költeményt faragjon? Én erre nem vagyok képes. Nincs meg bennem az adottság, hogy valódi érzelmeim legyenek irántad. Sosem lehetek olyan, mint amilyennek szeretnél. Ne erőltesd! Hagyd ezt abba!

Tyrus tekintete kihűlt, és fürkésző arckifejezése maszkként ereszkedett az arcára. Egy ideig idegtépő nyugalommal tanulmányozott, amely úgy tűnt, menthetetlenül áthatol a védelmi vonalaimon.

Aztán bólintott.

– Legyen úgy! – mondta halkan. – Nem erőltetem az érzéseimet ott, ahol azokat nem látják szívesen. Mostantól békén foglak hagyni.

– Nem is kérek mást. – Elfordultam, és újra edzeni kezdtem.

Gyötrelmes volt a tudat, hogy ott van, amíg végül ki nem ment a helyiségből.

Többé nem harcoltunk, és a hátralévő utunk során az üres udvariassági formulákon kívül nem is beszéltünk egymással. Tyrus olyan távolságtartóvá és hidegen illedelmessé vált, hogy annál már az is könnyebb lett volna, ha éktelenül dühös rám. Ha egy helyiségben tartózkodtunk, és betöltötte a szobát a fagyos hangulat, szigorúan emlékeztettem magam, hogy én pontosan erre vágyom. Nem érdekel az az érzelemnek nem nevezhető, nyugtalanító, kellemetlen üresség, amit ehelyett érezhetnék.

De ezzel nem tudtam túltenni magam rajta.

Talán nem Tyrus és Gyilkos volt csak a luminai kórságok áldozata. Az a felkavaró vágy, ami lüktető életté lobbant bennem a Lumináról felszálltunkban, valószínűleg nem volt más, mint egy gyógyíthatatlan halálos betegség.

De én csak azért is kigyógyulok belőle. Elvégre kárhozott vagyok, és a kárhozottaknak nincs lelkük. Ez köztudott. Soha többé nem leszek olyan balga, hogy ezt kétségbe vonjam.