Mindenki úgy hiszi, hogy a kárhozottak nem ismerik a félelmet, de én életem első éveiben mást nem is ismertem. Félelem bénított meg azon a reggelen is, amikor az Impyreanek eljöttek megnézni a karámomban.

Bár beszélni nem tudtam, a legtöbb szót értettem abból, amit mondtak. A karámmester kétségbeesett hangon utasítgatta a segédeit Von Impyrean szenátor és felesége, Impyrean mátriárka érkezése előtt. A gondozók körüljárták a karámot, és tetőtől talpig megvizsgáltak, hogy nincs-e rajtam hiba.

Szívdobogva vártam a szenátor és a mátriárka megjelenését, minden izmom harcra készen megfeszült.

Végül megérkeztek.

A kiképzők és a gondozók mind térdre rogytak előttük. A karámmester áhítattal vonta a kezüket az arcához.

– Látogatásuk megtiszteltetés a számunkra.

Belém hasított a félelem. Miféle teremtmények lehetnek ezek, ha a rettegett karámmester is térdre borul előttük? A karámom körüli fénylő erőteret még sosem éreztem ennyire szorongatónak. Hátrahúzódtam, amennyire csak tudtam. Von Impyrean szenátor és neje a láthatatlan korláthoz sétált, és onnan tekintett rám.

– Amint látják – magyarázta a karámmester – Nemezis nagyjából egyidős a leányukkal, és fizikailag igazodik az önök elvárásaihoz. A következő években ennél csak nagyobb és erősebb lesz.

– Mester, biztos, hogy ez a lány veszélyes? – kérdezte tartózkodón a szenátor. – Olyan, mint egy ijedt kisgyerek.

Szavaira az ereimben megfagyott a vér.

Ijedtnek lennem sohasem volt szabad. Félelemért cserébe mindig sokkolást, az adagom csökkentését és kínzást kaptam. Senki sem láthatta rajtam, hogy félek. Ádáz tekintetet szegeztem a szenátorra.

A szemembe nézve most hirtelen rémület jelent meg az arcán. Szólásra nyitotta a száját, de összeakadt a két szeme, és elakadt a szava, amíg a tekintetünk szét nem vált.

– Talán igaza van – motyogta. – A szemében látni. Nem emberi a tekintete. Kedvesem, biztos vagy abban, hogy szükségünk van egy ilyen szörnyetegre az otthonunkban?

– Minden nagy családnak van már kárhozottja. Kizárt, hogy egyedül a mi lányunk ne kapjon védelmet – tiltakozott a mátriárka. A karámmesterhez fordult. – Szeretném látni, mire adjuk ki a pénzünket.

– Természetesen – hajolt meg a karámmester, és intett az egyik gondozónak. – Hozzatok egy csalit!

– Ne! – hasított közbe a mátriárka éles hangja. – Biztosra kell mennünk. Hoztunk magunkkal három elítéltet. Ők elég jó próbát jelentenek majd neki.

A mester elmosolyodott.

– Hogyne, Grandée von Impyrean őméltósága! Nem lehetünk elég óvatosak. Annyi kontár tenyésztő van manapság… Nemezis nem okoz majd csalódást.

A mátriárka biccentett valaki felé, akit innen nem láthattam. Az előre érzett veszély alakot öltött: három férfit vezettek a karámom felé.

Újból az erőtérnek vetettem a hátam, a vibráció a bőrömet bizsergette. Jeges hideg áradt szét bennem. Már tudtam, mi következik, hiszen nem ők voltak az elsők, akiket elhoztak hozzám.

A karámmester levette a láncaikat, majd kikapcsolta az erőtér távolabbi falát, betuszkolta őket, és visszakapcsolta. Zihálni kezdtem. Nem akarom megtenni. Nem akarom.

– Ez meg mi? – kérdezte az egyik elítélt, és rólam a kintiekre emelte a tekintetét.

– Hát nem nyilvánvaló? – A mátriárka a karját a szenátoréba fonta. Elégedett pillantást vetett a férjére, majd kellemes hangon az elítéltekhez szólt:

– Erőszakos bűntetteitek juttattak ide benneteket, ám most esélyetek nyílik megváltani az életeteket. Öljétek meg ezt a gyermeket, és a férjem kegyelmet ad nektek.

A három férfi most a szenátort bámulta, aki egy kézlegyintéssel hagyta jóvá az elhangzottakat.

– Úgy lesz, ahogy a feleségem mondja.

Az egyik elítélt vad szitkozódásba kezdett.

– Tudom ám én, hogy mi ez! Azt hiszik, bolond vagyok? Nem megyek ennek a közelébe!

– Viszont ha nem teszitek meg – felelt mosolyogva a mátriárka –, mindhármótokat kivégzik. Most pedig öljétek meg a lányt!

Az elítéltek fürkésző tekintettel vizsgálgattak, majd némi idő elteltével a legnagyobb közülük kajánul elvigyorodott.

– Ez csak egy kislány! Elintézem én egyedül. Gyere ide, kicsike! – Araszolva közeledett felém. – Szeretne vért is látni, vagy csak törjem ki a nyakát?

– Ahogy tetszik – bízta rá a mátriárka a dolgot.

Az elítélt önbizalmán a többiek is felbátorodtak, a szabadság gondolatától lángba borult az arcuk. A szívem a bordáimat verte. Nem tudtam semmivel figyelmeztetni őket, hogy ne közelítsenek. De még ha lett is volna módom rá, már nem figyeltek rám. A vezérük az előbb titulált engem kislánynak, és ők nem is látnak másnak. Ezzel végzetes hibát követtek el.

A nagydarab hanyagul felém nyúlt, hogy megragadjon. A keze olyan közel ért hozzám, hogy éreztem az izzadsága bűzét.

A szag megindított valamit bennem. Azt, ami mindig eloszlatta a félelmemet: a rémületem egyre duzzadó haragba fordult át.

A fogaim a kezébe mélyedtek. Vér spiccelt elő. Forró és fémes íz a számban. Felvisított, és megpróbált elhátrálni, de már késő volt. A csuklóját megmarkolva előrevetettem magam, és a lendületem kicsavarta a karját. Az ínszalagjai elszakadtak. Térdhajlaton rúgtam, amitől kiterült a földön. Felszökkentem, és a bakancsommal a tarkójára dobbantottam. A koponyája szilánkokra robbant.

Volt ott még egy, aki túlságosan közel merészkedett, és csak most jött rá, mekkorát hibázott. Elborzadva sikoltott fel, de nem menekülhetett. Ahhoz túl gyors voltam. A tenyerem egyetlen lökésével az agyába toltam az orra porcos részeit.

Átléptem a két hulla felett, és a harmadik ember felé vettem az irányt – a felé, akinek volt annyi esze, hogy tartson tőlem. Rikoltva botladozott az erőtérnek vetve a hátát. Úgy kucorgott, mint az előbb én, amikor még nem voltam dühös. Feltartotta reszkető kezeit, zokogás rázta a testét.

– Kérlek, ne! Kérlek, ne bánts, könyörgök, ne!

Szavai hallatán megtorpantam. Az egész eddigi életem ezzel telt: támadások kivédésével, gyilkolással az életért, gyilkolással azért, hogy ne engem gyilkoljanak. Ám eddig még csak egyszer történt, hogy valaki esedezett az életéért. Akkor nem tudtam, mit tegyek. Most, amikor a reszketve gubbasztó férfi előtt álltam, ugyanaz a zavartság vett rajtam erőt. Nem mozdultam. Mit kellene most tennem?

– Nemezis! – A mátriárka hirtelen ott állt előttem, és csak az erőtér húzódott kettőnk között. – Érti, ha beszélek hozzá? – tudakolta a karámmestertől.

– Elég emberi van bennük ahhoz, hogy megértsék a beszédet – válaszolta a mester –, de felelni majd csak akkor tud, ha a gépek már elvégezték a munkát az agyán.

A mátriárka bólintott, és visszafordult felém.

– Lenyűgöztél, Nemezis. Most azt kérdezem tőled: akarsz-e elmenni innen? Szeretnéd-e, ha lenne egy számodra kedves lény, akit szerethetnél és óvhatnál, és ha olyan nyugodt otthonod lenne, amiről most még álmodni sem mersz?

Szeretet? Nyugalom? Idegenül csengő szavak voltak számomra. Nem tudtam, mit jelenthetnek, de a hangzásuk nagyon csábító volt, tele ígérettel. Dallamként járták át az agyam, és elnyomták a rémült ember nyüszítését.

A mátriárka éles szeme fogva tartotta a tekintetem.

– Ha szeretnél több lenni, mint egy karámba zárt állat – biztatott –, akkor bizonyítsd be, hogy érdemes vagy az Impyrean család szolgálatára! Mutasd meg, hogy engedelmeskedsz, amikor számít! Öld meg ezt az embert!

Szeretet. Nyugalom. Nem tudtam, mik lehetnek, de már akartam őket. Vágytam rájuk. Odaléptem a férfihoz, és elroppantottam a nyakát.

Ahogy a harmadik holttest is a földre hullott, a mátriárka szája mosolyra húzódott.

Később a gondozók a laboratóriumba vittek, ahol egy fiatal lány várakozott. A biztonsága érdekében a karomat és a lábamat vastag acélbilincsek rögzítették, amelyeket kívülről fénylő elektromos gyűrű övezett. Nem tudtam levenni a szemem a furcsa kis szerzetről. Az apró, remegő lény haja és bőre sötét volt, az orrát pedig szemmel láthatóan még soha nem törték be. Tudtam, hogy mi ez a teremtmény, egy igazi lány. Tudtam, mert egyszer már megöltem egy ilyet.

Túl közel lépett hozzám, ezért rávicsorogtam. Visszahőkölt.

– Gyűlöl engem – vacogta remegő ajakkal.

– Nemezis nem gyűlöli önt – biztosította a doktor a lányt, és újra ellenőrizte a kalodám. – A fejlődésük e szakaszában a kárhozottak így viselkednek. Hasonlítanak ránk, de valójában nem emberek, mint ön vagy én. Ők ragadozók. Nincs bennük együttérzés vagy gyengéd érzelmek. Egyszerűen nincsenek ilyen képességek birtokában. Ezért kell, amikor már elég idősek hozzá, civilizálni őket. Jöjjön közelebb, Sidonia!

Az ujjával mutogatva hívta a lányt magához. Sidonia követte egy közeli monitorhoz.

– Látja ezt? – mutatott a képernyőre az orvos.

Én is láttam a képet, de nem találtam különösebben érdekesnek. Éppen elég koponyát törtem fel ahhoz, hogy könnyedén felismerjek egy emberi agyat.

– Ezt itt homloklebenynek hívják. – Egy pillanatra elnémult, és a lányra vetett pillantásában némi félelem bujkált. – Természetesen én magam nem kutattam ezt, de ebben a beosztásban az ember óhatatlanul rájön dolgokra, ahogy figyeli a gépeket.

Sidonia szemöldöke összerándult, mintha a doktor szavai zavarba ejtették volna. Az orvos idegességében hadarni kezdett:

– Amennyire tudom, ezek a gépek megnövesztik az agyának ezt a részét. Sokkal-sokkal nagyobb lesz. Nemezis ettől megokosodik majd. Meg fog tanulni beszélni és észszerűen gondolkodni. A gépek elindítják a kötődés folyamatát is.

– Vagyis megkedvel majd?

– A mai naptól fogva ő lesz az ön legjobb barátja.

– Nem lesz többé ilyen mérges? – Sidonia hangja egészen vékonyka volt.

– Hát az agresszió a kárhozottak genetikai kódjába van írva… De Nemezis agressziója sosem irányul majd önre. Az egész világegyetemben ön lesz az egyetlen személy, akit szeretni fog. Viszont bárki, aki önt bántani akarja… Szóval az jobb, ha vigyáz magára.

Sidonia elmosolyodott, ajka kissé remegett.

– Most, kedveském, álljon olyan helyre, ahol jól láthatja önt! A szemkontaktus létfontosságú a kötődés kialakulásában.

A doktor szembeállította velem Sidoniát, ügyelve, hogy kartávolságon kívül maradjon. A harapásomat gondosan elkerülve stimulációs tappancsokat helyezett el a koponyámon. Egyszer csak a szerkentyű elkezdett hangosan zakatolni és búgni.

Csípős érzés cikázott át az agyamon, és csillagok szöktek a szemem elé. A gyűlöletem, a törés-zúzás, rombolás utáni vágyam lassacskán egyre csillapodott, halványodott bennem. Sistergő áramcsapás megint, aztán még egy.

Az előttem álló apró kislányra meredtem, és valami új kezdett bennem kavarogni. Egy érzés, amit még sosem éreztem azelőtt. A koponyám váratlanul megtelt zümmögéssel, és ez a zümmögés egyre alakított, formált engem. Segíteni akarok ennek a lánynak. Meg akarom védeni.

A zúgás sokáig folytatódott, és amikor alábbhagyott, úgy tűnt, az univerzumban senki más nem létezik, csak ő.

Az agyfejlesztésem órákon át tartott, és a doktor közben teszteket futtatott. Megengedte Sidoniának, hogy közelebb jöjjön, aztán még közelebb. Figyelt engem, amíg én a lányt figyeltem.

Végül eljött az idő.

A doktor eltávolodott, és otthagyta Sidoniát előttem egyedül. Az apróság felállt, egész testében reszketett. A doktor egy elektromos fegyvert szegezett rám elővigyázatossági okokból, majd megnyomott egy gombot, amelytől kipattantak a bilincseim.

Felegyenesedtem, kibontottam magam a vezetékek közül. A kislány ijedten levegőt vett, kiálló kulcscsontjai felett megcsodáltam sovány kis nyakát. Olyan könnyű lenne eltörni. Tudtam jól. Annak ellenére, hogy néhány órával azelőtt biztosan bántottam volna, ha ráengednek – mint ahogy bárkit elintéztem, aki a közelembe került –, most annak puszta gondolata is tiltakozással töltött el, hogy ez a törékeny teremtés megsérülhet.

Közelebb léptem, hogy jobban megszemlélhessem a lányt, ezt a mindennél értékesebb létezőt, akinek az élete immár a sajátoménál is többet jelentett számomra. Milyen aprócska! A feltörő érzéseim parázsként perzselték a mellkasomat, ismerkedtem velük. Csodálatos izzásuk abból táplálkozott, hogy őt nézhettem.

Amikor megérintettem Sidonia arcának bársonyos bőrét, hátrébb ugrott. Megvizsgáltam a fekete haját – mennyire más, mint az én sápadt szőke, szinte fehér hajam! Közel hajoltam, hogy megvizsgálhassam nagy szemének szivárványhártyáját.

A szeme mélyén félelmet láttam, és azt akartam, hogy múljon el. Még mindig remegett, ezért biztos kézzel megmarkoltam gyenge felkarját, és nagy nyugalommal álltam meg előtte, abban bízva, hogy a higgadtságom majd őt is lecsillapítja.

Sidonia abbahagyta a reszketést. A félelem tünedezett. A szája sarkai felkunkorodtak. Utánoztam a mozdulatot, görbületre kényszerítettem a számat. Természetellenesnek és bizarrnak éreztem, de megtettem érte. Ez volt az első alkalom egész életemben, hogy valaki más kedvéért cselekedtem, nem pedig magamért.

– Szia, Nemezis! – suttogta Sidonia, és hangosan nyelt egyet. – A nevem Sidonia. A szemöldökei között megjelent egy ráncocska, majd a tenyerét a mellére szorította. – Száj-dó-ni-ja.

Megismételtem, közben meglapogattam a saját mellemet.

– Sidonia.

Sidonia felnevetett.

– Nem. – Megfogta a kezem, és a saját mellkasához húzta. Éreztem a szívverését. – Én vagyok Sidonia. De hívhatsz nyugodtan Doniának is.

– Donia – mondtam utána, és megveregettem a kulcscsontját, mutatva, hogy értem. Donia elmosolyodott, és ettől elöntött… a melegség, az öröm, a büszkeség.

A doktorra nézett.

– Igazad volt! Már nem gyűlöl engem.

Az orvos bólintott.

– Nemezis mostantól kötődik önhöz. Önért él és lélegzik élete összes hátralévő napján.

– Én is kedvelem őt – jelentette ki Donia, és rám mosolygott. – Azt hiszem, barátok leszünk.

A doktor melegen nevetett.

– Barátok lesznek, nem vitás. Megígérhetem, hogy Nemezisnél jobb barátja soha nem is lesz. Szeretni fogja önt halála napjáig.

Végre nevet kapott ez a kavargás, ez a különös, de csodás új érzés bennem. Szóval ez volt, amit Impyrean mátriárka ígért nekem!

Szeretetet.