36

AMIKOR VISSZAÉRKEZTÜNK a Chrysanthemumba, Tyrus tiszteletére ünnepséggel köszöntöttek bennünket. Még maga a császár is elénk jött, és az egész Valor Novus zsongott a csillogó öltözetű, ünneplő tömegtől.

– Megjött végre a díszvendég! – nevetett szívéből az uralkodó, és melegen átölelte unokaöccsét. – Mesélj el mindent arról, hogyan verted le az a fránya lázadást! Ugye használtad az oldópárát?

– Hogy ezt? – Tyrus nyugodt kézzel tartotta a fiolát a császár elé.

A tömeg lélegzete elakadt, és sokan megindultak néhány lépést hátra. Felismerték a tárgyat.

– Tudom, azt parancsoltad, hogy bontsam ki ott, de miután megvitattam szívem hölgyével a dolgot… – Átölelte a derekamat, és közelebb húzott magához. – Szóval a szerelmem meggyőzött róla, hogy lehet más szemmel is nézni a lumenekre. „Édesem – mondta –, van nekik eszük. Miért nem beszéled meg velük?” – elbűvölő mosolyt vetett a nézőközönség felé.

– Hinnéd-e? A tanácsára leültünk, és egyszerűen csak… megbeszéltük a dolgokat.

A császár arca elsötétült, ami nem volt éppen meglepetés. Tyrus a feszülten figyelő tömeg füle hallatára jelentette be, hogy aláásta a nagybátyja politikáját. A császár azt parancsolta, hogy ölje meg a luminai elitet, Tyrus viszont úgy döntött, megkíméli az életüket.

– Nem semmi, amit megengedtél magadnak – mondta tréfálkozva a császár, de a hangjának veszélyes éle volt.

– Bocsáss meg érte, bácsikám! – Tyrus elengedett, és térdre borult a császár előtt, megfogván és az arcához szorítván a kezét. Tökéletes csend állt be, a tömeg visszatartotta a lélegzetét. Aztán, Tyrus végzetes szavakat mondott ki: – Csak azt gondoltam, hogy mivel a Lumina egy jómódú bolygó, a császári kincstár pedig kimerülőben…

A tömeg minden tagja egyszerre kapott levegő után a veszedelmes államtitok ilyen könnyed megszellőztetésére. Az uralkodó elsápadt.

– …az tűnt tanácsosnak – folytatta Tyrus –, ha nem ugrom bele egy teljes körű konfliktusba velük szemben. Legalábbis amíg hallgatnak az észérvekre. – Tétovázva és színlelt zavartsággal sandított a nagybátyja irányába. – Úgy véltem, nem bánnád, császári felség. Szerinted rosszul tettem?

Ahogy a császár most Tyrusra tekintett, megfeszültek a nyaka izmai az alig visszatartott haragtól. A háta mögé nézve megláttam a közelben Cygnát. Rút vigyor ült a szája szélén. Ő nem volt bolond – pontosan tudta, hogy Tyrus imént elejtett szavai milyen mértékű kárt tettek az uralkodó tekintélyében. De vajon azt is tudja, hogy Tyrus ezt éppen így tervezte? És ha igen, kihasználja-e majd az alkalmat, hogy felbujtsa a fiát Tyrus ellen?

A császár kirántotta a kezét Tyrus fogásából és lassan körüljártatta a szemét a termen. Felmért minden egyes fennköltet, akinek ezennel tudomására jutott a korona súlyos pénzügyi szorultsága… és akik most először szembesültek azzal, hogy ahol a császár vérontást kívánt, ott a successor primus mérsékelt megoldást és észszerűséget javasolt.

Tyrus felé fordultam, és értő pillantást váltottunk egymással. Milyen okosan rendezte el az egészet! Hatalmas győzelmet aratott, ami miatt jelentős embertömeg gyűlt össze a fogadására, és megvárta ezt a pillanatot ahhoz, hogy megtegye az első valódi lépést a nagybátyja ellen. És ma nem tettette őrültnek sem magát, a megtévesztés e fajtáját innentől teljesen el is hagyta. Amikor a tekintetem visszaszökött Grandée Cygnára, zavartságából kiolvastam, hogy ez az ő figyelmét sem kerülte el.

A rengeteg szempár kereszttüzében a császár végül morbid vigyort erőltetett magára. A lábához vonta Tyrust.

– Nagyon megleptél, öcsém. – A szívélyes hangnem ellenére a szeméből hideg bosszúszomj sugárzott.

– Von Impyrean szenátor jó hatással van rám – rántotta meg a vállát Tyrus. Megint maga mellé húzott. – Nélküle elveszett lennék.

– Vagy úgy! – Ekkor már nem volt melegség a hangjában, és az arca halotti maszkká keményedett.

Nagy felismerés futott rajtam keresztül. Ez a pillanat fordulópontot jelöl. Bármilyen összecsapás is alakul ki majd Tyrus és a nagybátyja közt, és bármilyen gyilkos csatát kell megvívniuk a trónért – az ezzel a pillanattal vette kezdetét.

Meglepő megkönnyebbülést éreztem, amikor hetek múltán végre hazatérhettem a kúriámba. A napsugaras égboltozat alatti táj precízen manikűrözött szépségét külön élveztem hazafelé a valódi bolygón megtapasztalt ijesztő időjárás és zabolátlan természetes környezet után.

A Chrysanthemumon minden tervezett volt. Nem repkedtek rovarok a kertben az előre meghatározott helyükön kívül. Nem nehezítette el a tüdőt a levegő kontrollálatlan páratartalma. Nem harcoltak egymással a növények értelmetlen, kaotikus összevisszaságban. Ebben a kiszámított környezetben csupán az emberi lények viselkedése jelentett kiszámíthatatlan tényezőt.

A tekintetem megtalálta Gyilkos kedvenc fáját. Megsajdult belül a mellkasom.

Még mindig körülötte forogtak a gondolataim, amikor a kúriába léptem, ezért nem vettem észre azonnal a változásokat. Ám amikor a szemem hozzászokott a homályhoz, apró eltérések ötlöttek lassan a szemembe: az egyik szolgáló egy új jázminbokrot gondozott, egy másik egy ismeretlen ruhadarab szegélyét igazgatta.

A testem minden izma készültségbe rándult. Mozdulatlanná dermedve figyeltem. Valaki járt itt. Lépések hangjai ütötték meg a fülemet, és ezek kicsit sem hasonlítottak a szolgálók egyhangú járkálásához: valaki tett néhány lépést, megállt, aztán megfordult.

A szomszédos helyiséghez mentem, ahol a betolakodó bujkált. Akárki is az, elfogadható magyarázattal tartozik, vagy nem teszi ki innen a lábát élve.

Átléptem az ajtón.

És Sidonia boldog arccal perdült felém.

– Hát itt vagy! Már aggódtam.

Merő döbbenet fagyasztott meg mozdulat közben. Leesett állal bámultam a káprázatra. Ez csak átverés, más nem lehet. Sidonia meghalt. De ez a lány… Kezdetleges próbálkozásként igyekezett elrejtőzni az új színei mögé: sápadtfehér bőrt és halvány hajszínt választott, de vonásai egyértelműen Sidoniáéi voltak.

Nem hittem a szellemekben és kísértetekben, viszont nem leltem más magyarázatot a látványra. Bambán álltam, amíg ő hozzám sietett, törékeny karjával átölelt, és a hónom alá bújt.

– Jaj, Nemezis, hát nincs semmi bajod!

Sidonia-szaga volt. A kedvenc levendulaolajától illatozott. De ez nem lehetett igaz. Ez biztosan nem lehetett a valóság. Elment az eszem!

Elhátráltam.

– Megőrültem.

– Nem, nem, dehogy! – Donia szeméből potyogtak az örömkönnyek. – Hosszú történet, de most már itt vagyok veled, Nemezis! És jól vagyok!

Nyeltem. Felé nyúltam, hogy megérintsem – és elakadt lélegzettel rántottam vissza a kezem, amikor meleg, élő húst tapintottam.

– Meséld el! – suttogtam.

Ahogy újra a kezemhez nyúlt, hátraszökkentem. Fájdalom terült az arcára.

– Nem jössz közelebb?

– Nem – mondtam alig hallhatóan. Meg voltam rémülve tőle, meg voltam rémülve attól, hogy talán álomkép csupán.

– Amikor legutóbb beszéltünk – kezdte –, aggódtál. Nevettél, emlékszel? És ezt nem tudtad hová tenni.

Sóhajtottam. Egy világ, egy évezred választott már el attól a pillanattól. Akkor még Gyilkos élt, Sidonia csak egy szubtérhívásnyira volt tőlem, és Tyrus egy idegen elmebeteg volt számomra a sokaságban.

– Tudtam, hogy iszonyatosan haragudnál, ezért hát nem árultam el, hogy elindulok hozzád.

Bizonytalanul felnevettem.

– Anyámnak és atyámnak sem mondtam el. Megmaradt Sutera nu Impyrean azonosítócsipje, azzal kötöttem el az egyik póthajót, aztán parancsokat adtam le, miszerint az etikettmarsallt hozzád rendeljük. Úgy képzeltem, megnézem, hogy vagy, hogy biztos nincsen semmi bajod, aztán hazamegyek…

A térdem megadta magát. A földre rogytam, és nem tudtam sem levenni róla a szemem, sem lélegezni.

Ő letérdelt, az arca tele volt túlcsorduló érzelmekkel.

– Aztán hallottam, hogy a várunkat lerombolták.

– Donia – motyogtam ámulatomban. Ő volt az. Itt volt. Életben volt!

– Tehát idejöttem, de te már nem voltál itt, Nemezis. Annyira aggódtam miattad!

– Donia! – szakadt ki belőlem a szó, és rávetődtem Sidoniára. Felkiáltott, amikor az ölelésemmel felborítottam. Aztán nevetett a karomban, hozzám bújva – az univerzum legédesebb hangja! Donia él, Donia él!

Feltűnt, hogy reszketek, és furcsa hangokat hallatok, mintha sírnék, és Donia kicsit meg is ijedt ettől. Megpróbált elhúzódni, de nem engedtem, nem engedhettem el. Aztán levegő után kapkodva kért:

– Nemezis, túl erősen fogsz, fáj!

Lazítottam a szorításomon. A kezébe fogta az arcomat, és fényes tekintetét rám függesztette.

– Jaj, Nemezis, nekem is nagyon hiányoztál! Rendben voltál? Egy ideig eltartott, mire kiötöltem a választ erre a nevetséges kérdésre.

– Nem – feleltem.

Bánatosan mosolygott.

– Én sem.

De innentől másképp lesz. Mindkettőnknek.

Donia itt volt. Életben volt. Semmi mást nem kívánhattam az élettől vagy az univerzumtól. Ekkor képtelen lettem volna kétségbe vonni, hogy van valami nálam hatalmasabb lény, aki kegyes, méltányos és igazságos, éppen úgy, ahogy a Nagy Helioszféra papjai hirdetik a kozmosztiszteleteken, hiszen a karomban tartottam erre a bizonyítékot. A csillagok fénye talán soha nem áldja meg a kárhozottakat, de a saját részemről szívből vetettem volna magamat az Élő Kozmosz imádásába, amiért visszaadta nekem Doniát.

Soha többé nem engedhetem, hogy elszakítsák tőlem. Amikor leülepedett bennem a felismerés, már kúszott is mellé a sötét aggodalom. Sidonia él, de ez csak addig tart, amíg fel nem fedezik, hogy itt van. Ha megtudják, hogy ő a valódi Sidonia Impyrean, akkor, amiért maga helyett engem küldött ide, ki fogják végezni árulás vádjával, és engem is, amiért a helyére álltam. Tyrust is kivallatják. A császár földbe döngöli az unokaöccsét, és a Pasus-féle famíliák buzgón számolják majd fel az Impyrean-befolyás utolsó ír magjait is.

De mi az alternatíva? Sidonia nem pózolhat az etikettmarsall szerepében egészen addig, amíg a császár meg nem hal! Elvégre teljes jogú galaktikus szenátor és az atyja törvényes örököse.

Az elkövetkező néhány napban minduntalan e dilemmán őrlődtem. Bezárkóztam Sidoniával a kúriába, és nem törődtem azzal, ha Tyrus üzent vagy magához hívatott. Úgy éreztem, hogy egy zavaros és rendezetlen időszak után a világom furcsa meghasonlottsága eltűnt, és helyét átvette a diadalmas és gazdagon áradó igazságosság, hiszen Donia megint mellettem volt, én az ő kárhozottja voltam, és létezésem célja újból kristálytisztán kirajzolódott. A halálhíre után azon ámuldoztam, hogyan képes a világegyetem tovább létezni nélküle, és én hogyhogy még mindig élek. És most kiderült, hogy nem is kell nélküle élnem!

Donia mindent tudni akart a chrysanthemumbeli életemről, ezért előadtam neki az addig történteket olyan szenvtelen részletességgel, ahogy csak tőlem tellett. Elmeséltem, hogyan távolodtam el Gladdictől, de legnagyobb meglepetésemre erre mosolyogva csak annyit mondott: – Ugyan, Nemezis! – mintha csak legyintene az egészre. Halvány mosolyt csalt ki belőle Elantra elvetélt próbálkozása, hogy eretnek nézeteket csikarjon ki belőlem. Amikor a családja végzetét jelentő sötét nap eseményeit hallgatta végig, arcát elfelhőzte a bánat.

Meg is kellett állnom a történetben, mert könnyek gördültek végig az orcáján, és jobbnak láttam egy ideig csak csendben simogatni a vállát, amíg újra elsiratja a szörnyű veszteségét.

Az ölelés sosem vált természetessé számomra. Annak idején az Impyrean-várban mindig úgy éreztem, hogy az valamilyen különös tánc, amelyre senki sem tanított meg rendesen. De Tyrusszal kezdtem már ráérezni, és ez a tudás most jó szolgálatot tett, amikor Donia köré fontam a karomat.

– Minden rendben lesz már – súgtam neki, amikor a könnyei apadni kezdtek.

– Mondd el, mi történt ezután! – kért, és a csuklójával letörölte az arcáról a könnyeket.

Irtóztam attól, hogy fel kell idéznem azt az időszakot. Azokat a szörnyű napokat, amikor abban a tudatban éltem, hogy Donia meghalt, és ez a tudat fogazott tőrként szúródott a lényem legmélyébe, és tépte fel a zsigereimet és mindent, ami addig összetartott.

– Megzavart a gyász – mondtam keményen. Küzdöttem azzal, hogy elszakadjak az emléktől, és úgy tekintsek rá, mint egy közömbös kívülálló. – A császár életére törtem.

Donia felsikkantott.

– Megküzdöttem Viszállyal, az egyik kárhozottjával, aki megölt volna, ha nem lép közbe… a successor primus. A császár első számú örököse.

Doniának csodálkozásában akkorára nyílt a szeme, mint egy őzikéé.

– Tyrus Domitrian?

– Igen. Ő végzett Viszállyal. – Ekkor már suttogtam, pedig senki sem hallhatott minket. Tyrus mindennap kétszer a házamba küldte a robotjait, hogy felkutassa a becsempészett kémeszközöket.

– Megállapodtunk egymással, Donia.

Donia a vállamra hajtotta a fejét, amíg beavattam Tyrus fondorlatos tervébe, hogy a császár tekintélyét megtöri, ezzel olyan mély pozícióba juttatva az uralkodót, hogy ha majd letaszítja a trónról, már jó eséllyel nem söpri el a népharag.

– Megbosszuljuk a családodat – jelentettem ki.

– Jaj, Nemezis, ez nagyon veszélyesnek hangzik! Nem veszíthetlek el téged is!

– Nem is fogsz.

De igaza volt, tényleg veszedelmes tervet kellett megvalósítanunk. Ez eddig nem aggasztott, de most, hogy ő is itt volt, át kellett gondolnom mindent. Nem adhatom ki magam továbbra is Sidonia von Impyreannek, és bitorolhatom jog szerinti rangját. A színlelésemnek véget kell vetnem. De ha kivárom, amíg Tyrus trónra kerül, akkor meg példát kell majd statuálnia rajtam.

Mélyet sóhajtottam. Ezt az árat bátran vállalom. Mindig is tudtam, hogy egy nap meg kell halnom Doniáért.

– Milyen ez a Tyrus Domitrian? – tudakolta Sidonia.

Említésére mintha felforrósodott és összeugrott volna a bőröm a testemen. Önkéntelenül elfordítottam róla a tekintetem, és bizarr módon rettegtem tőle, hogy az arcom elárul majd.

– Okos – a hangom legalább közömbös maradt –, rendkívül intelligens. Minden tettét alaposan megfontolja.

– És ő… Megbízol benne?

Igen. Ez a bizonyosságérzet Donia jelenlétében még természetellenesebbnek tűnt.

– Amennyire csak meg tudok bízni valakiben, aki nem te vagy.

– Elmondod neki, hogy itt vagyok?

– Nem! – emeltem fel a hangomat hirtelen. Sidonia felegyenesedett, és gondterhes tekintetet vetett rám.

– Itt kell maradnod – fogtam meg az állát –, és nem fedheted fel a kilétedet senki előtt, amíg nincs meg a tervünk. – Képtelen lennék… – a szám kiszáradt, a szívem pedig elfacsarodott. – Nem kockáztathatom, hogy újra elveszítselek.

– Tudom.

– Az megölne.

– Tudom. – Körém fonta a karját, és éreztem a bőrömön, hogy újra eleredtek a könnyei. – Én is szeretlek, Nemezis!

Sóhajtottam. Ezt így sosem tudtam volna magam kimondani, de Donia belelátott a szívembe. És ha róla volt szó, igenis volt szívem. Ha Tyrus egész eddig a folyón vitt keresztül, akkor most vissza kell térnem igaz skorpiótermészetemhez, és meg kell védenem Sidoniát bármi áron. Mindig ő lesz az első számomra, még ha ez azt is jelenti, hogy Tyrust halálra kell marnom.