30
A LUMINÁHOZ közeledve le kellett lassítanunk, hogy el tudjunk navigálni az aljas űr egy kiterjedt foltja mellett, amelyet sok évvel azelőtt hagyott maga után egy meghibásodott hiperhajó. Tyrus azonnal az Alexandria legszélesebb ablakához ment, hogy minél teljesebb képet kapjon a jelenségről.
Vele tartottam, mert kíváncsi voltam, hogy is néz ki az, amitől annyi ember retteg.
A látvány meghökkentett. Az aljas űr leginkább egy fényes szalagra emlékeztetett a végtelen csillagtenger ölén. Bárhogy igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy ez az előttem elnyúló valami veszedelmes dolog, nem láttam mást, csak egy rendkívül nagy, napkitöréshez hasonlító, ragyogó energiasávot. Ezt Tyrusszal is közöltem.
– Hát, igen, elég csalóka a látvány. – Tyrus a tündöklő csíkra mutatott. – Az a fény ott nem az aljas űrből jön ám, hanem a széttépett csillagok hidrogénplazmájából. A fényt és más dolgokat magukba húzzák a szakadások, mondhatnánk úgy, hogy az aljas űr bekebelezi őket. Itt most csillagrendszerek halálát nézhetjük végig, Nemezis. A lumenek ettől félnek annyira. Az ő rendszerük innen csak három fényévnyire van. Évezredeken át használtuk ugyanazokat a hiperhajtóműveket, és mára oda jutottunk, hogy senki sem emlékszik rá, hogy: egyáltalán hogyan működnek. És itt a tudatlanságunk szemmel látható következménye, és a problémát képtelenek vagyunk megoldani.
Újra kibámultam: most a rikító lila szélű foltban csillagok haldoklását láttam, és egy égő sebet a világűr felszínén. Úgy tűnt, mégis képes vagyok borzasztó dolognak látni a jelenséget. Megértettem, hogy a szemem előtt maga az enyészet vált láthatóvá.
– Ha csak rágondolok, mennyi időt pazarolunk a kémiai élvezetek tökéletesítésére és a csillagok imádására… – sóhajtott Tyrus.
– És a katasztrófa évről évre gyakrabban esik meg, mi pedig egyszerűen elfordítjuk a fejünket. Sokan a fennköltek közül addig nem is vennének tudomást erről, amíg már nem lesz hová menekülniük előle, mert nem marad tér, amely mentes lenne az aljas űrtől.
– Keserű felhanggal beszélt. – Bizonyos értelemben megérdemeljük. De a mi hibáink miatt szenvedő többiek nem. Ha meg tudom állítani ezt az őrületet, muszáj megtennem. – Elfordult az ablaktól. A homloka bőrén halványkéken átütött egy véna. – Eleget láttam. Nem tudom tovább nézni. Még egy küzdelem?
Az állóképessége lenyűgözött.
– Rendbe jöttél a legutóbbi óta?
– Tudod, most jól jönne egy kis figyelemelterelés.
Az első alkalommal, amikor Tyrussal összecsaptunk, összekulcsoltam a kezemet a hátam mögött, ám elég hamar kiderült, hogy jobban járt volna, ha a lábamat kötjük meg valahogy.
Egy normál emberhez képest Tyrus gyorsan mozgott. Pozitív csalódásként ért az ütéseinek az ereje is, és ha nem tudtam volna fürgeségemből adódóan mind elől kitérni, talán ki is billentettek volna az egyensúlyomból.
Aztán bevittem egy pörgőrúgást a mellkasába, és erre csontok ropogása ütötte meg a fülem.
Tyrus átrepült a termen, és tompa puffanással a falnak ütközött.
Másodpercekig hörögve kapkodott levegőért a bordáit szorongatva, mire az orvosi robotok végre észlelték az életjelei változását, és ellepték a testét.
Ami engem illet, letaglózott a döbbenet. Az orvosi robotok feltűnése törte csak meg a sokkos állapotom.
– Őfelsége! – Odarohantam hozzá, és próbáltam belesni a hemzsegő robotok közé.
Tudtam, hogy ez fog történni. Úgy tudtam! Miért mentem bele ekkora képtelenségbe?
Amikor a szerkentyűk felfújták az összeesett tüdejét, és megfoltozták a bordáit annyira, hogy beszélni tudjon, Tyrus előredőlt, és vért öklendezett. Aztán felült, a karjába törölte a száját, és ámulva nézett rám.
– Elképesztő vagy!
– Mi? – a halk szó csak úgy kicsusszant döbbenetemben. Eddig rettegve vártam, hogy mit fog mondani, most pedig nem hallottam mást a hangjában, csak csodálatot.
Még több vért köpött.
– A nyers erőt és a gyorsaságot még értem, de honnan vagy ilyen technikás?
Pislogtam. Általában nem szerettem a karámbeli nevelésemet firtató kérdéseket, de mivel az előbb majdnem megöltem őt, úgy gondoltam, tartozom neki a válasszal.
– A fejlesztés során vizuális segédleteket is adtak.
– Azok mik? – Zihálva és grimaszolva nyomta magát feljebb, a robotok még mindig óriásbogarakként csúsztak-másztak rajta, és kezelték a többi harci sebesülését is.
– Holovideókat vetítettek a karámokban. – Akadozva beszéltem, hiszen nehéz volt szavakba öntenem azokat az emlékeket, melyeket legjobb lett volna végleg elfelejtenem. – Küzdőmanővereket mutattak be bennük. Végignéztem őket, hisz nem volt más dolgom. És aztán észrevettem, hogy ha utánoztam valamelyik mozdulatot, jutalmat kaptam érte.
– Jutalmat?! Mit? – Tyrus visszaengedte magát, és hagyta, hogy a robotok végezzék a dolgukat, miközben élénk kíváncsisággal leste a válaszomat. A császári trón örököse, akit az előbb majdnem megöltem, alig várja, hogy többet hallhasson… rólam.
– Jobb ételt – makogtam zavartan. Miért érdekli a múltam? – Zajcsökkentést.
– Zaj volt?
Bólogattam.
– Idegesítő zúgás éjjel-nappal. Lejjebb vették a hangerőt, ha olyat tettem, amit tetszett a karámmesternek.
– Ez irtózatos.
Igen, az volt.
– Működött – jegyeztem meg csendesen.
A homlokát ráncolta.
– Amennyire tudom, a kárhozottaknak emberfeletti az idegrendszeri kapacitása a látott mozdulatok leutánzására, ám arról fogalmam sem volt, hogy a harci képességeiket kényszerkiképzésben fejlesztik.
– Működött – ismételtem, és felé nyújtottam a karom. Tyrus megfogta, és állásba húzta magát.
– Mehet újra? – kérdezte.
Rábámultam.
– Most? Miután majdnem…
– Sokkal jobban érzem már magam – jelentette ki. – Már tudom, mire vagy képes, és fel vagyok rá készülve. Gyerünk, megint!
Hát ez nem tanult semmit az előbbiből? Talán tényleg hibbant. Nagy szerencséje, hogy én viszont nem vagyok.
– Nem.
– Nemezis, akarom!
Ez a makacs nézése már ismerős volt számomra.
– Csak ha veszel fel páncélt! – Ugyanis korábban nem volt hajlandó.
– Jól van.
– És nem rúgok többet – tettem hozzá.
– Na, azt viszont nem fogadom el. Meg kell tanulnom, hogyan nyeljem el a rúgásokat. – Elkezdte ledörgölni a homlokára száradt vért, amely még az eséstől serkent ki a fejéből. – Sokat okultam ebből a harcból. Még nem volt olyan ellenfelem, aki hajlandó lett volna kockáztatni, hogy megsebesít. Készséggel fogadom a legrosszabbat, amire csak képes vagy.
Ez őrült.
– Sokkal jobb lenne, felség, ha nem kérnél tőlem ilyet. Vagy a végén még meghalsz.
De Tyrus csökönyös volt, nem lehetett sokáig ellenállni neki. Végül beleegyeztem még egy menetbe. Ez alkalommal – állandó noszogatása ellenére – nem rúgtam, és engedtem, hogy bevigyen néhány ütést, csakhogy megtapasztaljam az erejét. Meglehetős vivőerő volt az ütéseiben. Az egyik csapásától még a lélegzetem is elakadt, ám ekkor ösztönösen utánanyúltam, és eltörtem a karját.
Tyrus gránitkemény akarattal rejtette el a fájdalmát, egy arcizma sem rezzent. Ekkor újra elárasztották a robotok, hogy meggyógyítsák a törött karját, a vállficamát, a szilánkos bordáit, a betört orrát és a feldagadt ajkait. A fogaim csikorogtak a bosszúságtól, ahogy néztem őt.
– Most boldog vagy? – kérdeztem.
Levegőtlenül nevetett.
– Sikerült egy kicsit is megsebesítenem téged?
– Az öklöm kicsit sajog a sok bevitt ütéstől.
Elképesztően vigyorgott. A robotok végeztek, és Tyrus tett egy próbát a frissen gyógyult karjával.
– Na! – nyugtázta kisebb fintorral az állapotot. – Újra?
– Nem! – gyorsan ki kellett találnom valamit. – Azért, mert… én már elfáradtam.
Szeme éleset villant.
– Hogy elfáradtál, mi? Kizárt dolog, hogy csak a büszkeségemet akarod megkímélni, mert látod, hogy az erőm végét járom, igaz-e? Erre semmi szükség, Nemezis, de köszönöm a kedves gesztust.
Letérdeltem, és úgy néztem tovább a fiatal férfit. Hogy lehetséges, hogy én vagyok az egyetlen személy, aki annak látja őt, ami? Okos volt, tisztánlátó és hihetetlenül szívós. Hogy állta az ütéseimet, egyiket a másik után, abban bízva, hogy majd megacélosítják, és nem törődött vele, hogy senki sem látja, milyen állhatatosan küzd!
A kíváncsiság furcsa érzését nem gyakran éltem át eddig. Most viszont furdalt belülről, addig-addig, amíg meg nem kérdeztem:
– Miért csinálod ezt, felség? Miért küzdesz velem? Hiszen sokkal inkább aggódhatnál amiatt, hogy valaki megmérgez vagy hátba szúr. Az erő és az izom ezek ellen nem véd meg.
Tyrus a falnak döntötte a fejét, és a válaszát fontolgatta. A fölötte elhelyezett fényforrás felragyogtatta szeplőit az arcán. Most nagyon fiatalnak látszott, még tizenkilenc éves koránál is fiatalabbnak.
– A támadás jöhet bármilyen formában, és ha meg kell halnom, akkor legalább haljak meg úgy, hogy kiadtam magamból a legtöbbet, és minden lehetséges eszközömmel védekeztem a gyilkosom ellen. Nem szeretném tehetetlenül fogadni a halált. – Az ajka összeszorult, és elfordította a tekintetét. – Édesanyám nyolcéves koromban halt meg. Biztosan ismered a történetet.
– Nem – feleltem. Sidonia tanult történelmet, nem én. Felpillantott rám. Az arca sivár kifejezését látva megbántam, hogy bevallottam a tudatlanságomat, és azt kívántam, bár ne kellene újra felidéznie a történteket.
– Nem orvtámadás vagy méreg végzett vele – mesélte. – Anya nagyon óvatos, elővigyázatos, körültekintő asszony volt. Épp az egyik ispánunknál voltunk látogatóban, de nagymama lefizette a gazembert. Egy egész hadsereg özönlötte el a kastélyunkat. Zsoldosok. Semmit sem tehettem.
Keserű fintora összezavart.
– Persze hogy nem! – mondtam. – Nyolcéves voltál.
– Persze – ismételte meggyőződés nélkül. Elmélázott, majd egyszer csak megrántotta a vállát. – Mindenesetre őt lemészárolták, én meg elbújtam. – Lenézett az összeszoruló öklére. – Azóta is rejtőzködöm, csak másképp. – Csend állt be. – Biztos gyávának tartasz.
– Nem – lepődtem meg a feltételezésen. De fel sem nézett rám. Kinyúltam, hogy hozzáérjek, de a késztetés annyira különösnek hatott, hogy inkább megállítottam a kezem.
– Számomra egyértelmű – tisztáztam tagoltan –, hogy pontosan azt tetted, ami az életben maradásodhoz kellett. Csak azt nem értem, hogy a családod miért ilyen…
– Vérszomjas?
– Nem. Hogy miért ilyen népes. Miért volt a nagyanyádnak ennyi gyermeke, ha aztán háborút indított mindnyájuk ellen, kivéve az egy Randevaldot? Impyrean mátriárka gyakran hajtogatta, hogy a divatos családokban egyetlen utód van csak, elkerülendő az öröklési problémát.
Tyrus sóhajtott.
– Ez a része a nagyatyám műve volt. Rövid élete már kilencvenhárom évesen véget ért, de azalatt ragaszkodott hozzá, hogy annyi gyermeket nemzzen, amennyire csak képes. Ez valami kifacsart férfibüszkeség lehetett a részéről. A nagymamám csak egyetlen gyermek kihordásába egyezett bele, ő lett Randevald. Ezért aztán a nagypapa levetette a nagyanyám petéit, és a hozzájárulása nélkül hozta létre a többi gyereket. A dolog egyetlen korlátja az volt, hogy Lotharias ragaszkodott a természetes úthoz, vagyis inkubátorok helyett női méhekben növesztette a további utódait. Szerencse, mert különben akár még száz másik Domitriannel is kezdeni kellett volna valamit. Amikor a papa a kora előrehaladtával gyengülésnek indult, mama elkezdett sorban leszámolni azokkal a testvérekkel, akik Randevald trónigényére veszélyt jelenthettek.
– De a császár mégsem bízik az anyjában, láttam rajta. Ő tette uralkodóvá, és most mégis retteg tőle.
Tyrus elmosolyodott, közben az utolsó robot is végzett a sebesülései ellátásával, utoljára a mellkasán lévő széles vágás beforrasztásával.
– Ha valaki végignézi, ahogy egy skorpió több tucat áldozatát halálra marja, nehéz fenntartások nélkül elfogadnia őt szövetségesének, mert sosem lehet biztos benne, hogy nem ő lesz-e a következő. Ez az egyik oka annak, hogy Randevald sosem házasodott meg és nemzett saját gyermekeket. Attól fél, hogy nagymama esetleg nála is jobban megszeretné a gyerekeit, és akkor ugyanazt tenné ővele, mint hajdan a többi családtaggal.
– És ugyanezen okból vagy te a kegyeltje.
Tyrus bólintott.
– A mama megvet engem. Elég sokáig életben maradtam ahhoz, hogy beférkőzzem a bácsikám bizalmába, és az őrültségemnek hála sikerült is megőriznem a bizalmát és a védelmét. Nagymama nem mer lesújtani rám, még nem. Addig nem, amíg nem ejtek hibát, és ki nem derül, hogy veszélyt jelentek a bácsira. Akkor Randevald minden valószínűség szerint engedélyezi majd neki, hogy elintézzen. Jelen állás szerint a császár szíve csücske vagyok, mert biztos védelmet jelentek neki az anyjával szemben.
Ámulva fürkésztem az arcát. Nyilvánvalóan áldás volt, hogy sohasem ismerhettem meg, milyen terhes is egy család. Én genetikailag legközelebb a többi kárhozotthoz álltam.
– Így már megértheted, miért akarok harcolni veled, Nemezis – jegyezte meg Tyrus. – Ha félelmes ellenfél vagy a test test elleni küzdelemben, állok elébe minden kihívásodnak. Attól csak jobb leszek, ha egy nálam veszélyesebb harcostól tanulhatok.
A szavai különös izzást szítottak a mellkasomban. Eddig Donián kívül senki sem becsülte semmire azt, amire képes vagyok, és amit taníthatok, csak egyszerű szolgaként tekintettek rám.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – fogadtam meg neki.
A hipertérutazás hátralévő napjaiban beállt nálunk egyfajta rutin. Részt vettem a szertartásokon a helioszférában, időnként együtt étkeztem Nevenivel, ha volt kedve a társaságomhoz – ami ritkán fordult elő –, megfuttattam Gyilkost a hajó körül, hogy levezessem a fölös energiáit, majd találkoztam Tyrusszal, és küzdöttünk egymással egész este.
Én mindig valamilyen hátránnyal indultam, például rugalmas szalagokkal korlátoztam a tagjaim mozgásterét. Abból nem engedtem, hogy Tyrusnak páncélt kell viselnie. Előfordult, hogy fegyvert adtam a kezébe, és magam fegyvertelenül szálltam szembe vele. A napok előrehaladtával egyre kisebb előnyre volt szüksége.
Nem azért, mert Tyrus erőben felért volna hozzám, távolról sem. Hanem az történt, hogy egyre inkább kiismerte a mozgásomat és a módszereimet. Már előre számított a mozdulataimra. Egyik nap, amikor kísérletképpen exoszkeletonban harcoltunk – amely az átlagosnál sokkal nagyobb erőt kölcsönzött a viselőjének, olyannyira, hogy így a köztünk lévő erőkülönbség elhanyagolhatom zsugorodott –, le is győzött engem.
Két vállra fektetett, meg sem tudtam moccanni, ahogy fémmel borított karjával lefogta a vállamat, és az arcát is elég távol tartotta ahhoz, hogy ne tudjam lefejelni.
Alaposan felmértem a helyzetemet, aztán be kellett vallanom, hogy vesztettem.
– Megadom magam.
– Megadod magad? Tényleg? – Mélyen a szemembe nézett, szapora lélegzete keményen visszhangzott a küzdőteremben.
– Legyőztél, felség.
– Nahát! Most mondd meg! – Elengedett, és feltápászkodott. Ez alkalommal ő nyújtott kezet nekem, hogy talpra segítsen. – Nemezis, négyszemközt hívj Tyrusnak!
– Tyrus – ismételtem. Bizarr íze volt a számban.
– Remek. – Lankadatlan mosollyal nézett le rám, öröm fénylett az arcán. – Az exoszkeleton nélkül nyilván sosem győztem volna.
– Nyilván.
– Nemezis – szólított meg most nagyon őszintén –, köszönöm.
Most rajtam volt a mosolygás sora. Az út alatt egyedül is gyakorolta a harctechnikáit napi szinten. Nem voltam benne biztos, hogy sikerült annyi mindent tanítanom neki, amennyit várt, ettől függetlenül a szemmel látható tisztelete irántam megmelengette a bensőmet. Különleges érzés volt megtapasztalni a sikerélményt, és hogy valaki szerint fontos vagyok. Örömmel töltött el, hogy valakinek szüksége van rám.
Igazán szívemből szólt, amikor lehajtottam a fejem, és azt rebegtem neki:
– Nagyon szívesen… Tyrus.
Aznap éjjel, amikor visszatértem a szobámba, és a lila zúzódásokat vizsgálgattam a bőrömön, eszméltem rá, hogy már hosszú órák óta nem gondoltam Doniára. Már napok óta nem akartam sikítani és összerogyni a bánattól sem.
És nem pusztán amiatt, mert a bosszú vigasztalt.
Nem, többről volt szó. Behunytam a szemem, és azt az izzó fénysávot láttam a szemhéjam alatt. Az aljas űrt. Már értettem, milyen hatalmas az a fenyegetés, ami ellen Tyrus küzd. Az emberiség a mai haladási irányával egyenesen a vesztébe rohan, bele az enyészetbe, amely mindent elnyel és lerombol.
És ennek megfékezésében én részt vállalhatok.
Én. Egy kárhozott. Egy olyan lény, akit eredetileg arra teremtettek, hogy egyetlen emberért éljen és haljon, most billiók sorsára lehet hatással.
Karommal átfogtam a csupasz térdemet, és előredőlve suttogtam a neki soha ki nem mondott szavakat:
– Köszönöm, Tyrus.
A Sidonia iránti szeretetem nem gyengült, de azt az életet, a vele töltött ifjúságomat mások választották nekem.
Innentől én választok magamnak. És én neki akartam segíteni, hogy megszerezze az őt megillető trónt, hogy onnan elbánhasson a valódi veszéllyel. Ez volt a létem új értelme, az új célom, és ettől újra érdemes volt élnem.