33

KÁBULTAN KÖVETTEM Tyrust és egy maroknyi tisztviselőt az egyik zárt terembe. A lehető legközelebb helyezkedtem hozzá, a többiek pedig arra ügyeltek, hogy tartsák tőlem a tisztes távolságot, hisz rongyos hálóruhámat vér pettyezte, és az előzőekből a luminaiak előtt világos volt immár, hogy biztosan nem lehetek ember.

Noha Tyrus az előbb nézett farkasszemet a halállal, most higgadtan kortyolt az italából, és kényelmesen elhelyezkedett a székén, mintha az egybegyűlt tisztviselők egy komoly ülésén elnökölne, nem pedig az utolsó szó jogán szólalna fel az ítélet-végrehajtás előtt.

– Helytelenül közelítettem meg a kérdést – közölte. Sápadt aranyfény ömlött felülről nyugodt és méltóságteljes arcára, akárha méz lenne, és kemény árnyékokat vetett izmos karja völgyeibe. A vonásaiban nyoma sem volt idegességnek, és fiatalsága ellenére úgy festett ott, mint a birodalom császára. Érthetetlen volt, hogyan hihette el bárki róla, hogy őrült.

– Azért jöttem ide, hogy tanúságot tegyek arról, hogy semmiben sem hasonlítok a nagybátyámra, de nem volt okuk hinni nekem. Még mindig nincs.

Heves egyetértés zúgott fel körülöttünk, és láttam, hogy ellenséges szemek villannak meg a teremben.

– Arra számítottam, hogy majd vakon bíznak az ígéretemben, hogy ha eljön az ideje, megadom a függetlenségüket. De miért is tartanám meg a szavam, ha már a trónra léptem? Amikor már biztonságban tudom magam? Hát hadd adjam elő az ügyemet!

A tunikája alá nyúlt, elővett egy vékony, fémes fiolát, és nyugodtan maga elé tette az asztalra.

– Azt kérdezik, miben különbözöm a nagybátyámtól? Ez a nagybátyám módszere. A Domitrian-módszer. Végig nálam volt, akkor is, amikor az embereik elfogtak, és a ma reggeli tárgyaláson úgyszintén, ahol nem engedtek felszólalni a saját védelmemben. Tudják, mi ez?

Halotti csend lengett a teremben. Az arcokból ítélve tudhattam, hogy a többiek sem sejtik, mi lehet az üvegcsében.

– Néhányan önök közül bizonyára ismerik a birodalom történelmét. A nagybátyám kétségkívül ismeri, és meg is akarta ismételni egy fejezetét. A nagyanyám pontosan ezt a biofegyvert használta, amikor a Forticanon hasonló lázadás tört ki.

A terem felmorajlott, és több lumen is talpra ugrott a székéből készen arra, hogy kimeneküljön a helyiségből. Egy kifejezés hallatszott az ajkakról:

– Oldópára! Oldópára!

– Igen, ez itt oldópára. És ha használni akartam volna – emelte fel a hangját Tyrus, de nem kezdett kiabálni –, ugye, már rég megtettem volna. Önök az imént majdnem kivégeztek, és én mégsem vetettem be, és öltem meg több ezer ártatlan embert. Ilyet csak a nagybátyám csinál, én nem. És igen, ez a császári Domitrian család jól ismert módszere, ám nem az én módszerem.

Csend zuhant a helyiségre. Közelebb húzódtam a fiolához, és megvizsgáltam kívülről, de nem értem hozzá. Hirtelen eszembe jutott a császár ravasz vigyora, amikor rábólintott, hogy Tyrus a Luminára menjen, és azt mondta, hogy megadja neki, hogy pontosan mit mondjon a lumeneknek.

– A császár azért küldött, hogy használd ezt a… biofegyvert, ugye? – kérdeztem halkan. – Nem akarta, hogy tárgyalj velük.

Tyrus halvány, keserű mosolyt vetett felém, kezébe vette a kis tartót, és végigfuttatta a szemét annak fémes simaságán.

– Nem, nem kívánta békésen megoldani az ügyet. Példát akart statuálni a lumeneken. Arra kért, hogy jussak le a bolygóra, közvetlenül a leszállás után engedjem ki az oldópárát, épp ahogy a nagyanyám is tette a múltban. Elég spóra van a fiolában ahhoz, hogy elpusztítsa az egész tartomány lakosságát. Te és én biztonságban lettünk volna, mert kaptunk ellene immunitást a szokványos védőoltásaink között, mielőtt elhagytuk a Chrysanthemumot. A lunemek viszont a legszörnyűségesebb halált halták volna.

– Most fenyeget minket? – szólalt meg Neveni atyja reszketeg hangon.

Tyrus rezzenetlen tekintetet vetett rá.

– Még mindig nem világos, hogy nem? Azért küldtek ide, hogy használjam ezt, ám én ilyet sosem tennék. Még a saját életem árán sem. Már bizonyságot tettem erről. Önök meg akartak ölni, már csak a halálomra vártam, és még akkor sem bontottam ki. Nincs szándékomban a régi módszert követni! Azért jöttem ide, hogy tárgyalás útján oldjam meg a helyzetet, és megkíméljem a bolygót attól, amit a nagybátyám tenne vele. Mindegy, hogy ma megölnek vagy távozhatok szabad emberként, ez a fiola zárva marad. – Előrehajolt. – De ha életben hagynak, esküvel fogadom, hogy többé sosem kell szembenézniük efféle fenyegetéssel. Az a szándékom, hogy a Chrysanthemumba visszatérve rövidesen magamhoz ragadom a hatalmat a császártól, aztán örökre kiszabadítom a birodalmat a fennköltek karmai közül.

Elakadt a lélegzetem, hogy Tyrus ilyen nyíltan felségárulást emleget. A lumenek között is mormogás támadt a szavak hallatán, de hagyták tovább beszélni.

– Láttam az aljas űrt a tőszomszédságukban. Jól tudom, milyen veszéllyel kell számolniuk egy ponton túl a jövőben – bizonygatta Tyrus. – Tudom, hogy miért akarnak kilépni a birodalomból. A birodalom ellehetetlenít minden olyan technológiai kutatást és megismerést, amely biztosíthatná a fennmaradásukat, és hogy e hatalmi kényszer semmi mást nem szolgál, csupán a saját uralma szilárdságát. Aki meg meri kérdőjelezni a fennköltek elnyomását, azt viszont azonnal kozmoszkáromlónak bélyegzik a nemesség helionita vallása értelmében, mert a vallásukat ezek a meggyőződés nélküli, sekélyes emberek pörölyként használják billiónyi alattvalójuk ellen. Mindezt tökéletes meggyőződéssel állítom. Ezek közé az emberek közé születtem, és köztük is nőttem fel. A vallásuk csak eszköz számukra, semmi egyéb.

Neveni előtört az előkelők csoportjából, a szemében bizalmatlanság villámlott.

– És ön miért lenne más, mint ők? Ha azt teszi, amit állítása szerint tenni akar, azzal a saját hatalmán ütne csorbát.

– Van más lehetőségem? – tette fel a kérdést Tyrus. – Várjak addig, amíg az aljas űr mindent elnyel? Várjak, amíg már nem indulhatunk sem erre, sem arra anélkül, hogy ne ütköznénk saját enyészetünkbe? A stagnálás halált jelent, Sagnau kisasszony. Én ahelyett, hogy hagynám feledésbe merülni a nevem, mint egy újabb gyáva féreg a történelemben, aki beletemetkezett az élvezetekbe, és befogott szemmel fejvesztve menekült a valóság elől, inkább az leszek, aki megteszi az első lépéseket a változás félé.

– És hogyan éri majd el mindezt? – gúnyolódott egy hang.

– A nagybátyám már aláaknázta helyettem a fennköltség hatalmát. Sok birodalmi családot fosztott meg nemrégiben a befolyásától, és tette őket a saját bábjává. Most kénye-kedve szerint cselekszik a szenátusban, és senki sem fékezi a hatalmát. Használhatom a saját céljaimra azt a hatalmat, amit magához ragadott – a magának összeszedett mandátumokat –, és cselekedhetek akár a fennköltek akarata ellenében. És szentül fogadom, hogy így fogok tenni.

– Honnan tudjuk, hogy nincsenek hátsó szándékai? – tudakolta Neveni atyja. – Trónra lép, és aztán hirtelen meggondolja majd magát.

– Ez roppant egyszerű – válaszolt Tyrus. – Itt önöknek ma a legszörnyűbb felségárulásról beszéltem. Bevallottam, hogy nagybátyám, a császár megölését tervezem. Sőt, most még azt is az önök tudomására hozom, hogy segédkezem egy kárhozottnak abban, hogy Von Impyrean szenátornak adhassa ki magát, hogy ily módon megbújjon a fennköltek között. Holott tudhatják, hogy már egy kárhozott puszta birtoklása is súlyos árulást jelent. – Felém intett.

Jó néhány meghökkent pillantás záporozott rám. Neveni nagyot nyelt, de az arcát nem fordította az irányomba.

– Elegendő fegyvert szolgáltattam tehát önöknek arra – összegzett Tyrus –, hogy elpusztítsanak akár a trónra lépésem előtt, akár utána, hiszen mely fennköltek tűrnék el az uralkodásom, ha a tudomásukra hozták, mit forralok ellenük?

A tömeg hangosabban morajlott.

– Úgy döntöttem, hogy megosztom önökkel a legveszedelmesebb titkaimat – Tyrus arcán ragyogott a határozottság –, mert ugyanazért az ügyért harcolunk, és ez egyesít bennünket. Ugyanazt akarjuk! Most pedig kérdezem: engednek-e elmenni, hogy folytassam a tervem megvalósítását, vagy inkább lesújtanak rám? Az önök kegyelmére bízom magam.

Széttárta a karját, mire engem fojtogatni kezdett az indulat, hogy elé ugorjak, és testemmel élő pajzsként védelmezzem.

Aztán láttam, hogy az emberek egymás után eresztik le a fegyvereket, és elengedik a pisztolytáskáikat, ahol eddig készenlétben tartották a kezüket. Tyrus higgadtan újratöltötte a poharát, és kezdett világossá válni, hogy az élete nincs többé veszélyben. Végül csak sikerült megnyernie a lumeneket magának.

Egymás mellett ültünk az Alexandrián, és néztük, ahogy a hajó elemelkedik a bolygó felszínéről. Hitetlenkedve meredtem magam elé, hogy Tyrus Domitriannek tényleg sikerült megoldania ezt a lehetetlen helyzetet. Ami a császárt illeti, neki csak annyit kell mindebből tudnia, hogy Tyrus eljött a lázongó Luminára, és meggyőzte a lakóit, hogy maradjanak a birodalmon belül. Azt őfelsége sosem fogja megtudni, hogy mivel vette rá erre őket, hogy mit is mondott valójában, és milyen intrikákat vetett be ellene. Úgy tűnik majd, hogy egyedül Tyrus politikai géniusza a felelős az eredményért.

Távozásunk előtt Neveni még egyszer meglátogatott. Óvatos távolságba helyezkedett tőlem, aztán a következőket mondta:

– Tudnod kell, hogy a legtöbb ember, legalábbis a túlnépben, nem szíveli a genetikailag megalkotott humanoidokat. Ők… Ők olyanok, mintha a fennköltek általuk arra figyelmeztetnének, hogy ránk nincs semmi szükség, pótolhatóak vagyunk.

Szóval ezért találja a túlnép olyan visszataszítónak a szolgálókat! A kárhozottak pedig még náluk is förtelmesebbek lehetnek a szemükben.

Neveni hirtelen hangnemet váltott:

– Nemezis, tudom, hogy a hozzád hasonló teremtmények hajlamosak… a gyilkolásra, vagyis valamit biztosan jelent az, hogy engem sosem bántottál. Ennek tudatában, és tekintettel arra, amit Salivarral és Devinée-vel tettél, talán egyszer majd képes leszek megbocsátani a hazugságaidat.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy „teremtménynek” hívott.

– Sajnálom, hogy kénytelen voltam bántani téged… Viszont, Neveni, hogy őket bántottam, azt mai napig sem bántam meg.

Elmosolyodott.

– Reméltem is – aztán lehervadt a mosolya. – Mielőtt elmegyek, szeretnélek megkérni, hogy légy óvatos! Tyrus talán az ellenséged ellensége, ám ettől még Domitrian marad. Ne bízz bennük! Egyikükben sem. Az a család gyilkosok és köpönyegforgatók társasága. Tyrus az oldópárát ugyan nem bontotta ki… De magával hozta. Mit mond el mindez róla?

Ezzel Neveni és én elváltunk egymástól, talán örökre.

A lila óceánok és széles földrészek egyre távolodtak, a hegyek összementek, majd a felhők is egyre kisebbek és kisebbek lettek alattunk.

Tyrusra pillantottam, az agyamban ott kavargott az elmúlt napok megannyi eseménye. Az oldópára fioláját nézegette – a nagybátyja parancsára hozta magával, és végül szembement az utasítással. Semmibe vette a régi módszert.

– Csodállak – mondtam elismeréssel. – Gondolatban tíz lépéssel jársz mindenki előtt.

Tyrus bizonytalanul sóhajtott, majd reszkető kézzel eltette a kis üvegcsét.

– Talán csak úgy próbálom feltüntetni. Nem számítottam rá, hogy ma reggel rám törnek a szobámban, és elvisznek a saját kivégzésemre. Akkor azt hittem, halott vagyok. És hogy semmiért csináltam az egészet. Aztán jöttél te.

Ekkor vettem észre, hogy az egész teste reszket a szervezetét elárasztó adrenalintól. Ő viszont engem bámult, mintha minden részecskémet ámulattal vette volna most újra észre.

– Nemezis, te viszont egyszerűen elképesztő vagy! Már felkészültem arra, hogy mindennek vége, amikor te berontottál, mint valami bosszúálló angyal… – a hangja elfogódott. – Már elfogadtam, hogy a körülöttem lévők mind vagy meghalnak, vagy elárulnak engem, és csak magamra számíthatok, de ez nem igaz többé. Úgy érzem, benned bízhatok. Talán ez jelentéktelen kijelentésnek tűnik – a szeme elsötétült, és a hangja berekedt –, de tőlem ez a legnagyobb bók, amit valaha is adhatok.

Elpirultam, hiszen tudtam, hogy Tyrus gyerekként mindenkit elveszített, akit csak szeretett. Láttam a fájdalmát, amikor az anyja haláláról mesélt. Tudtam azt is, hogy állandó félelemben nőtt fel, hogy a saját családja elveszejti, és az életben maradáshoz csak a saját eszére hagyatkozhatott. Az előbbi szavainak súlya volt, sokat jelentettek, és nekem nem szorultak magyarázatra.

Úgy nézett rám ekkor… Senki sem nézett rám még így. Képtelen voltam viszonozni a pillantását, de amikor lesütöttem a szemem, akkor meg azon kaptam magam, hogy a száját bámulom, ég az arcom, és kiszáradt a szám.

Hüvelykujjával megsimította az arcom.

– Nézz rám! – kért.

Fújtam egyet, és elhessentettem a nyugtalanító érzést. Amikor felpillantottam, a szemembe mélyedő okos tekintete velőmig hatolt.

– Elképesztő vagy! – súgta lágyan. – Nagyon önző vagyok, hogy most csak arra tudok gondolni, hogy magamnak akarlak?

Nem értettem a szavait.

– Akarsz engem… Hogyan…?

A szája különös mosolyra húzódott.

Aztán megcsókolt.