23

AZT HISZEM, ha nem én lettem volna, felnevetek a felvetésen. De én voltam, így csak hitetlenkedve bámultam komoly arcát.

– Talán mégis őrült vagy.

Tyrus szorosabbra kulcsolta a fogását, amikor megpróbáltam kihúzni a kezem.

– Mi más értelmes dolgot tehetnél? Meghalsz hiába egy újabb merényletkísérlet során? Velem megfordíthatod az emberiség történelmének menetét.

– Nem érdekel az emberiség történelmének menete – vágtam közbe. – A létezésemnek célja volt. Most pedig már nem maradt az univerzumban számomra semmi.

– Persze – dünnyögte Tyrus. – Könnyebb dolgod volt, amikor megvolt még a kötődésed tárgya, Sidonia Impyrean, értem én.

– Könnyebb dolgom? – ismételtem.

– Igen. Könnyebb dolgod. Előre determinált volt a létezésed célja, most pedig már nem az. Most neked is meg kell birkóznod ugyanazokkal a kérdésekkel, mint mindenki másnak. Mi lesz velem utána? Mit tegyek most? Rémisztő lehet ráébredni, hogy ezentúl a saját döntéseiden múlik a sorsod.

Badarságokat hordott össze. Ilyen kérdések nem gyötrik a kárhozottakat.

– Engedj el, felség!

– Meg kell tudnom győzzelek valamivel! – Az arcomat kutatta. – A halottakat nem tudom feltámasztani, de ha egyszer császár leszek, bármi mást megadok neked, amit csak kívánsz.

– Azt mondtam, eressz el! – Csak udvariasságból kértem erre, hisz könnyedén eltörhettem volna a kezét.

Elengedett.

– Kényszeríteni nem tudlak rá. Nem is próbálom meg. Csak annyit kérek, hogy mielőtt elpusztítod magad, Nemezis, szánj rá időt, és gondold végig alaposan, hogy mire vágysz, mit jelentsen a létezésed. Én nem hiszek abban, hogy a kárhozottak csak mint egy másik ember kiegészítői élik le az életüket az elejétől a végéig. A sors szerint mindenki az enyészeté lesz egyszer. De van választásunk, hogy mi történjen a mostani pillanat és életünk utolsó perce közt. Neked is. És senki sem dönthet erről helyetted. Még én sem.

Nem feleltem. Elindult az ajtó felé.

– Elöl hagytam az útmutatót, hogy miképpen tudod elhagyni az Alexandriát, és tudsz visszatérni a Valor Novusra.

– És az elektródák?

– Ideiglenesek voltak. Szeretném, ha mostantól fogva az együttműködésünk a kölcsönös bizalmon alapulna, Nemezis. Az elektródák felszívódnak, ha biztonságos távolságba kerülök tőled. Nyilván megérted a biztonsági intézkedésem okait.

– Az elektródák… ideiglenesek?

– Teljes mértékben. – Tyrus megállt az ajtóban, egy röpke pillanatra gyengédség suhant át az arcán. – Tudasd velem, ha meggondoltad magad. A gála három nap múlva esedékes, és ott szeretnélek a partneremként bemutatni.

– A gálán? Azt kívánod, hogy egy kárhozott veled tartson a gazdája halálát ünneplő gálára?

Komoran mosolygott.

– Vagy egy olyan gálára, amely az első lépést jelenti afelé, hogy a gazdája gyilkosán bosszút álljon. Ha a császár akaratával ellentétesen alakítjuk a jövőt, az lenne a legigazabb bosszú ellene. Gondold csak végig!

A nyakamat simogatva néztem végig, ahogy távozik.

Az Alexandriáról rövid út vezetett a Valor Novusra, ahol először egy zsúfolt pavilonba érkeztem. Mindenki meghökkent ábrázattal vette tudomásul a megjelenésemet. Tudtam, hogy mindnek az jár a fejében, hogy vajon mit kereshetett Sidonia Impyrean Tyrus Domitrian hajóján.

Nem foglalkoztam velük, inkább egyenesen visszatértem a kúriámba. A világ kietlen, óriási pusztaságként fogott körül. Már nem tartott a karmai közt a gyilkos eltökéltség, és már nem lebegett előttem az a cél sem, hogy Sidonia Impyrean életét megvédjem.

A tekintetem átsuhant az arisztokraták körülöttem hullámzó sokaságán: a cifra frizurás, cicomás ruhákba öltözött, és a legújabb bőrszínükkel vagy arcvonásukkal hivalkodó udvaroncok tétlenül henyéltek a roskadozó birodalom ölén. Különös gondolat ötlött fel bennem: ezek itt mind Tyrus Domitrianről, a botrányosról sugdolóznak, miközben egyedül én tudom, hogy ő valójában miféle céltudatos és számító ember. A legokosabb mindnyájuk között. A legméltóbb is talán, hogy uralkodjon felettük.

De ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogyan menjenek a dolgok?

Feleségül kért. Most döbbentem rá igazán a dolog abszurditására. Egy kárhozott az oltárnál őrültség.

Nem tudtam azonosulni Tyrus ügyével. A filozófia és az eszmények a Von Impyrean szenátor- és Tyrus-féléknek valók, nem olyan teremtményeknek, mint a kárhozottak. Nem értettem, mit akart azzal, hogy én válasszam meg a végzetem. A sorsom már jóval azelőtt meg volt írva, hogy a laboratóriumban megkezdték a tenyésztési eljárást.

Azt fogom tenni, amit korábban elterveztem. Megölöm a császárt, és vállalom a következményeket. Tyrus Domitrian sorsa nem az én gondom.

Átvágtam a verőfényes égboltozaton a kúriámhoz, ahol a szolgálók már várták a parancsaimat.

– Hol van Gyilkos? – jutott eszembe az állat hirtelen.

Azonnal elöntött egy nyugtalanító érzés – talán a bűntudat – amiatt, hogy gondatlan voltam, és nem hagytam utasításokat a kutya ellátására, mielőtt elindultam gyilkos küldetésemre. Az állat még csak eszembe sem jutott idáig. A szolgálóknak nem mondtam, hogy etessék és gondozzák, maguktól pedig nem tudják, mit kell tenniük.

Ám ekkor az egyikük előlépett egy diszkrétlappal a kezében. Az üzenet szövegére meredtem.

Sidonia!

Az a hír járja, hogy Tyrus Domitrian hajóján vagy. Bevittem neked Gyilkost a karámokba. Imádkozom érted, és remélem, hamarosan látjuk egymást.

Barátod, Neveni

A szöveget újra és újra végigolvasva belesüllyedtem a szőrmekanapéba. Próbáltam megérteni ezt a lányt, akit nemrég azzal fenyegettem, hogy megölöm, ha bárkinek elárulja, mit tervezek.

„Barátod, Neveni” – írja most mégis.

Összemorzsoltam a diszkrétlapot, amíg az el nem porladt. Elméláztam, milyen furcsa is a világ.

Örültem, hogy nem öltem meg őt.

Hamarosan újra meg kell kísérelnem a császár meggyilkolását, de most először aludnom kell – többet, mint valaha. Az álmaimat Sidonia kísértette.

Hat órával később a testem itt-ott még mindig sajgott, de az elhatározásomtól már nem tántoríthatott el semmi. A hatalmas, kongó űr továbbra is emésztett belülről, és tudtam, hogy emészteni is fog, amíg be nem végzem. De most már a gyász nem homályosította el az elmémet. Viszály halála miatt a császár minden bizonnyal fel van készülve rá, hogy az életére törhetnek. Azaz most megfontoltabban kell hozzáfognom a merénylethez.

Így vagy úgy, de megölöm, aztán meghalok magam is.

Elgyalogoltam a karámokhoz, Gyilkoson járt az eszem. Végeznem kell vele, az ő érdekében. Mindegy, hogy ma vagy a jövő héten, de hamarosan meg fogok halni, és nem lesz, aki törődjön vele. Nagy valószínűséggel újra az arénában kötne ki, és szinte azonnal lemészárolná valamelyik szörnyeteg. Akkor már jobb, ha én teszem meg.

Egy Domitrian-billogos állatgondozó fogadott.

– Von Impyrean szenátor, felteszem, a bestiáért jött.

– A kutyámért, ő egy kutya.

– Természetesen. Erre tessék! – Megfordult, és végigvezetett egy karámok között húzódó folyosón.

Jártamban meg-megnéztem a ketrecbe zárt állatokat. Némelyiknek szakadt volt a füle, másokat – akiknek a gazdái túl zsugoriak voltak orvosi robotra kiadni – nyílt sebek borítottak a legutóbbi harcaik után. És voltak teljesen ép lények is, akiknek nyilván szerencséjük volt a gazdáik tekintetében. Aztán elhaladtam a legimpozánsabb teremtmény előtt: a császár saját fenevadja előtt, akinek a géntervezésére az uralkodó vagyonokat költött. Kisebb módosításokkal mindig ugyanazt a genetikai összeállítást rendelte meg, míg végül meg nem alkotta a legyőzhetetlen bajnokot. Mantikórnak nevezte el, de valójában bölényből, tigrisből, medvéből és több hüllőfaj keverékéből állította össze. Elmerengtem, milyen jó lenne megölni, és ezzel fájdalmat okozni a császárnak, de aztán megláttam, hogy az állat egy csonton rágódik.

Megtorpanva vettem jobban szemügyre.

A gondozó észrevette, hogy nem követem, és visszajött értem.

– Von Impyrean szenátor, kérem, erre jöjjön!

De nem tudtam elszakadni a látványtól, ahogy a mantikór cibálta és marcangolta azt a… femurt. Egy combcsont. Vastag és erős csont volt. Elég nyílt törést láttam már ahhoz életemben, hogy tudjam, az emberi csontok ennél törékenyebbek.

– Von Impyrean szenátor…

– Ki ez? – kérdeztem suttogásnál is halkabban.

A mantikór morgó csámcsogása betöltötte a levegőt, hatalmas farkával a földet sepregette.

– Kit eszik ez az állat? – faggattam a gondozót készen arra, hogy azon helyben széttépjem, mert tudtam, tudtam a választ.

A zavarodott gondozó tágra nyílt szemmel pislogott rám.

– Ja! Ne aggódjon, nem ember volt!

A harag és az irtózat egyszerre rázni kezdett belülről. A gyomrom felfordult. Tudtam. Már tudtam.

– A császár szereti a mantikórját friss hússal etetni, amikor csak lehetséges.

– Ki az ott?!

– A kárhozottja volt, azt hiszem. – Látván a tekintetemet, sietve hozzátette: – Már halott volt!

– Takarodjon a szemem elől!

– De…

– Takarodjon, vagy széttépem! – üvöltöttem rá, amire az végre elinalt.

Nekidőltem az erőtérnek, és csak engedtem beáradni a borzalmat, amit láttam. A mantikór észrevette, hogy figyelem, és fenyegetően rám emelte a tekintetét. Át akartam törni az erőtéren, és cafatokra szaggatni, péppé zúzni a szörnyet, de tudtam, hogy játszi könnyedséggel végezne velem a veszedelmes állat. Elhomályosult a látásom, és megfordult velem a világ, amikor felidéződtek bennem Viszály utolsó percei: a derekas küzdelme ellenem és utolsó hősies nekirugaszkodása Tyrus fegyverével szemben, amíg az lyukat nem égetett a testébe. Ő volt Viszály, aki képes volt értékelni az emberi együttérzést. Aki ugyanabból a karámból származott, mint én.

Az életét áldozta Randevald von Domitrianért. Egész életében a gazdájáért élt, és utolsó leheletéig, utolsó izomrostjáig védelmezte őt az ellenségeitől, jutalmul pedig odavetették a tetemét a mantikórnak.

Friss hús.

Sikítani tudtam volna. A torkomban egyre emelkedett a sikoltás az elviselhetetlen dühtől, hogy csak ennyit érek. Hogy minden érzésem, minden tettem és minden, ami vagyok, nem több egy valódi emberhez csatolt járuléknál. Én több vagyok ennél! Ő több volt ennél! Többek vagyunk ennél!

Oly hosszú időn át törődtem bele, hogy nem vagyok igazi ember, és soha nem is vitattam volna ezt, ha nem lett volna ez a gyötrelem, ami ekkor támadt bennem. Hogyan lenne képes egy nem valódi ember azokra a mély érzelmekre, melyeket azóta éltem át, hogy Sidonia… hogy Sidonia… hogy ő.…

A földre rogytam. Száraz, fuldokló hangok törtek fel a torkomból, aminél közelebb soha nem kerülhetek a síráshoz – mert bárki is volt az, aki elsőként utasította a gépet kárhozott legyártására, megtagadta tőlünk a könnycsatornákat. A tervezőim úgy döntöttek, hogy megfosztanak számos emberi tulajdonságtól, mégsem vették el tőlem a fájdalomérzés képességét, és hogy kifejezhessem azt.

Az ujjhegyeimet csipdeste az erőtér villamossága. Úgy éreztem, át tudnék törni rajta, és megölni mögötte a bestiát, aki Viszály maradványain cuppog, mert velem ez nem történhet meg. Nem tűnhetek el a semmibe, mintha sosem léteztem volna. Nem fogadom el, hogy kevesebbet érek ezeknél az embereknél csak azért, mert úgy akartak megtervezni.

Érzek, dühös vagyok, fájok – ezt nem tudják tőlem elvenni. Sidonia meghalt, és ezen sosem teszem már túl magam, de ezzel még nem lehet vége, nem és nem! Talpra állok, és ezentúl Nemezisként, a kárhozottként létezem tovább, aki meghazudtolva a tervezőit, saját maga formálja majd a végzetét tovább.

Az a kárhozott leszek, aki megteremti az új jövőt. Nem csupán saját magamnak, hanem az egész emberi nemnek. És így állhatok valódi bosszút: elérhetem, hogy az életem jelentsen valamit.

Amikor visszatértem az Alexandriára, Tyrus megint a könyvtára felett találkozott velem. A kék ég fénylett a padló alatt, és napsugarak ragyogtak fel rá a lába alól, hosszú árnyékokat vetve a fenti mennyezetre, majd az árnyékához csatlakozott az enyém is, és a két árny egyre magasodott, nyúlt, míg végül összeolvadtak egyetlen hatalmas sötét erővé az univerzum tetején.

– Meggondoltad magad? – kérdezte, és megfogta a kezem.

Nem estem térdre, vagy emeltem az öklét az arcomhoz. Megszegtem minden protokollt, és egyenesen a szemébe néztem.

– A kárhozottad nem leszek. De leszek a császárnéd.