31. FEJEZET

Andersen autója a barlang előtt parkolt, amikor megérkeztünk.  

Maya a kormánynak dőlt, és halkan füttyentett.

– Ideális hely a szellemidézéshez! 

Belestünk a barlangba, de csak sötétet láttunk, pedig odabent voltak.

Kiszálltunk az autóból, és a csomagtartóhoz, léptünk. Amikor kivettük a felszerelést, a távolban fényszóró hasított a szürkületbe. 

– Ki a franc ez? – kérdezte Maya, de megismertem a vörös autót. 

Meg kellett volna ijednem, de képtelen voltam megállítani vágtató szívemet és az ajkamra kúszó mosolyt. A lefékező autó anyósüléséről Dex pattant ki. 

– Mondtam, hogy maradj otthon! – leptem hozzá. 

– Nos, mégis itt vagyok – emelte tel a kezét. – Mit keresünk itt? 

– Dex – tettem a kezem a farzsebembe, nehogy valami őrültséget csináljak, mondjuk megöleljem. – Ez veszélyes le… Hé, nem te vezettél? 

Dex vakargatni kezdte a tarkóját, és felsóhajtott.

– A nagyival jöttem. Szobafogságra ítélt, mintha én tehettem volna arról, hogy majdnem felrobbant a suli. De amikor meghallotta, hogy az én szép Izoldám bajban van… 

Kék szemébe néztem, és megláttam a nyakában a ma estére felvett sálat, ami a türkizkék és a lila tobzódásának volt nevezhető. Göndör, fekete haja kócos volt, és tényleg szükségem volt rá. Nem is kicsit.

Sajnos.

– Dexter! – kiáltott ki a lehúzott ablakon a nagyi. 

– Megyek! – kocogott az autóhoz, és az ablak szélére könyökölve behajolt a kocsiba. – Be kell mennem Izzyvel a barlangba, hogy megkeressük a barátainkat. Te várj meg itt, kérlek! 

A nagyi rám mosolygott.

– Szia, Izzy! Tudod, mennyire értékelem, Dex, amikor segítesz a lányoknak, de ez… – nézett a barlang felé, és Dexter hátrafordította a fejét, hogy kövesse a pillantását. 

– Tudom, hogy első ránézésre olyan helynek tűnik, ahol az emberek előszeretettel követnek el szentségtelen és illetlen dolgokat, de hidd el, hogy mi nemes céllal… célzunk. Még gardedámunk is van! Ki is a hölgy, aki befáradt előttünk a barlangba? 

Meglepetten pislogtam. Kinek adjam ki Mayát?

– Ő? Hát… Ő meg az én nagymamám. 

– Látod? – hajolt a kocsiba Dex, hogy megpuszilja a nénit. – Izzy nagyija! Teljesen biztonságban leszünk, és nem hágjuk át az illendőség határait. 

Sajnos a nagyit nem sikerült teljesen meggyőzni, de végül beadta a derekát.

– Rendben, de tíz percnél nem várok tovább! 

Dex katonásan szalutált, aztán elindultunk a barlang bejárata felé.

Maya az első kamrában mar javában sózott. Dex – becsületére legyen mondva – nem lepődött meg különösebben. Továbbhaladtunk a barlang mélyébe.

– Akkor mi most… – kezdtem, de elkapta a vállam, és a barlang falának nyomott. 

– Tetszel nekem – mondta. 

Értetlenül pislogtam rá.

– Hogy jön ez ide? 

– Tetszel nekem – ismételte meg lassabban. Most nem ragyogott a szeme és nem mosolygott az ajka. – Mióta a futópályán először találkoztunk. Bánom, hogy nem mondtam el eddig. 

A barlangban Romy és Anderson minden valószínűség szerint nagy veszélyben voltak.

– Dex, ez nem a megfelelő pillanat, hogy… 

– Nem – rázta meg gyengéden a vállamat. – Most már tudom, hogy ehhez soha nem lesz megfelelő pillanat. Minden alkalommal, amikor megpróbálom elmondani, vagy lerázol, vagy félbeszakítasz, vagy megpróbálják felrobbantani a tornacsarnokot. Az a helyzet, hogy szeretlek. Az érzésemnek semmi köze a halálközeli élményekhez, a bűbájokhoz vagy a természetfeletti dolgokhoz, amikre szereted kenni a dolgokat. 

– Dex – próbálkoztam újra, de egyre reménytelenebbül. 

– És te is szeretsz engem – folytatta, és az ajkán végre megjelent a mosoly. – Ezt most nem csak a beképzeltség mondatja velem. Tudom, hogy a magabiztosságom néha idegesítő, de – folytatta gyorsan, mielőtt újra megmukkanhattam volna – dolgozom rajta, ha te is szeretnéd. Bár azt sejtem, hogy a rámenősségem titokban bejön neked. 

Talán azért történt, mert gyakorlatilag a halál torkában álltunk, talán azért, mert Dex nagyobb veszélyben volt, mint én, vagy egyszerűen csak mert szomjaztam a csókjára. A lényeg, hogy megragadtam a gallérját és magamhoz rántottam, aztán egymáshoz tapadt a szánk. Ez a csók más volt, mint az első. Valahogy nagyobb volt. Jelentőségteljesebb.

– Igazad van – ziháltam, amikor végre ki tudtam szakadni a csókból. – Tényleg kedvellek. Sőt, szeretlek. Én is el akartam ezt mondani neked, de… 

Dex megérintette ajkával a szám, hogy elhallgattasson.

– Majd máskor. Meg kell keresnünk Romyt és Andersont! 

Mintha Dex szavait akarná alátámasztani, a barlang mélyében kék fény villant. 

– A francba! – fogtam meg Dex kezét, és magam után húztam. Kanyargós, szűk alagúton haladtunk, amíg el nem értünk egy tágasabb kamrába. Dexet magam mögött tartva beléptem. Nem tudtam, mi vár ránk odabent. De csak Andersont láttuk. Háttal állt nekünk. 

– Fú… Öregem, de jó, hogy csak te vagy az! – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Dex. 

De Anderson széttárt karokkal elkezdett hátrafelé lépegetni, majd lassan oldalra fordult. Akkor láttuk meg Romyt.

Villogó kék fény vonta be a testét, és a következő pillanatban megjelent előtte Mary Evans szelleme. Mintha egymásra vetítették volna a két alakot. Hosszú, fehér ruhát viselt, és szőke haja az arcába hullott. Aztán Mary kísértete eltűnt, és csak Romy maradt a színen, aki egy ezüsttőrt szegezett Anderson mellkasának.

Dex káromkodott. Visszanyomtam a hátam mögé. Amikor Romy rám pillantott, arca egy másodpercre Maryévé változott. Amilyen ijesztő volt, annyira zavarba ejtő.

– Téged akarlak – kezdte Romy két hangon –, érzem, hogy erős vagy, és… más. Ha megszállnálak, veled elpusztíthatnám a világot. 

Hátráltam egy lépést, és toltam magammal Dexet is.

– Nem vágyom a világpusztító szerepére… 

Romy kacagása hátborzongatóan visszhangzott a teremben.

– Nem számít. Elég, ha ez megfizet – szúrta meg a tőr hegyével Andersont, és a fiú fájdalmasan feljajdult. 

– Anderson nem követett el semmit ellened – védtem meg. 

Romy és Mary arca olyan gyorsan váltakoztak, hogy összemosódtak. Romy megint felkacagott.

– Anderson valóban nem tett semmit, de a bűnösök mind halottak. 

– Senki sem ártott neked. Kihűlt a tested, ezért haltál meg – válaszolt Anderson remegő hangon. 

A kísértettől megszállt Romy kezében villant a penge, és Anderson gombja messzire szállt a sötétben.

– Ezt híresztelik, ugye? Hogy megfagytam, amíg a leendő gyermekem apját vártam. Tragikus vég, de nem erőszakos halál. A halálra fagyás viszonylag békés befejezése az életnek. Mintha egy meleg fürdő után hosszú álomra hajtanád a fejed – lépett közelebb Andersonhoz, és a tőr hegyét Anderson mellkasába szúrta. 

– De a máglyahalál már egyáltalán nem békés halálnem! – Az utolsó szavakat már üvöltötte. Behúztuk a nyakunkat, ahogy a mondat tovább visszhangzott a falak között. – Mert ezt tették velem, ha tudni akarjátok! 

Mary nézett rám, de Romy testéből. Romy szeme soha nem sugárzott ennyi gyűlöletet. – Az apám tette és a cimborái, amikor rájöttek, hogy boszorkányos dolgokat művelek. Nem volt benne semmi veszélyes, csak egy ártalmatlan szerelmi bűbájról volt szó, hogy megszerezzem a férfit, akit akarok.

Mary Andersonhoz közeledett, aki lassan hátrálni kezdett. Mellkasán vékony vércsík folyt le.

– Tudjátok, mit csináltak Ideal tisztességes és vallásos emberei? Azt mondták, „a boszorkánynak meg köll holnia”, aztán a barlangba rángattak, ahol megégettek. 

– Rettenetesen sajnálom – feleltem, és úgy is gondoltam. Elég volt a fotón látott kedves, félénk, mosolygós lányra gondolnom. Nem érdemelt ilyen halált, ahogy senki sem érdemelne hasonló véget, viszont azt sem hagyhattam, hogy ártatlan embereknek essen baja. 

– Gondoskodom róla, hogy senki se ússza meg! – folytatta Mary. 

A következő pillanatban Andersonra támadt, de én résen voltam, megragadtam a fiú karját, és Dex felé penderítettem, a kijárat irányába. Mary tőre a karomba szúrt. Egyszerre volt jeges és égetően forró a fájdalom, de összeszorítottam a fogam, és ütöttem a másik kezemmel. Mary megtántorodott. 

– Ez a hátránya annak, ha embereket szállsz meg – lökdöstem a fiúkat kifelé a barlangból. – Tested lesz, és egy testet sokkal könnyebb megütni, mint egy szellemet. 

Mary dühödten felordított. Miközben magam előtt taszigáltam a srácokat, azért imádkoztam, hogy Maya végezzen az előkészületekkel, mire kiérünk.

Kirohantunk az első barlangba, és amikor lefékeztünk, megcsúszott a lábunk a sórétegen. Maya készen állt. Amikor Mary megjelent, elkiáltotta a szót.

A hatás azonnali volt, és nagyon fájdalmas. A barlangban éles csendülés hallatszott, és Mary kiáltva térdre esett.

Arcai megint cserélődni kezdtek, hol Mary volt, hol Romy. Maya tágra nyílt szemmel figyelte.

– Hol a boszorkány? 

– Ő az – ziháltam, és a földön térdelő Romyra mutattam. – A kísértet megszállta! 

Maya egyik kezében egy gyógynövényt tartott, a másikban egy antik könyvet. Mindkettőt kiejtette a kezéből.

– Ó, drágám… – mondta végtelen szomorúsággal. – Akkor semmit nem tehetek! A rituálé működéséhez külön kell választani a kísértetet és a boszorkányt… 

Romy úgy vonaglott a kövön, mintha égetné a só. Arca nem emlékeztetett a régi Romyra, de képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy meg kell halnia. Ő volt az az ember, akivel körmöt festettem, akivel együtt nevettem, és aki első alkalommal a barátjának nevezett.

Maya hozzám lépett, és elővette az apró ezüsttőrt, amit magával hozott szükség esetére. 

Én automatikusan megpróbáltam eltolni a kezét, de ő gyengéd erőszakkal tovább tukmálta a tőrt.

– Szenved. Rémes fájdalmai vannak. Ha a rituálé nem segített, neked kell őt megszabadítanod, kedvesem. 

Epe kúszott a torkomba.

– Azt akarod, hogy én tegyem meg? – kérdezte. Dex és Anderson rémülten pislogtak. 

– Micsodát? – kérdezte Anderson, amikor Dex ezt mondta: 

– Tudom, hogy nem lennél képes rá, hogy… 

De én már nem hallottam őket. Az én hibám volt. Egyből cselekednem kellett volna, amikor rájöttem, hogy Romy megidézte Maryt. Amikor volt rá időm. Talán megállíthattuk volna, mielőtt ekkora erőre tesz szert. De ha most is elmulasztom az alkalmat, akkor egész Ideal veszélyben lesz. Mary dühe egyre izzóbbá válik, és a vágya is, hogy másoknak ártson. Ennek véget kellett vetnem. 

Csak én lehettem az, aki megteszi.

Megmarkoltam a tőrt, de mielőtt kihúzhattam volna Maya kezéből, hangot hallottunk:

– Dexter! 

Lassan a nagyi felé fordultunk. Cicákkal hímzett pulóvert viselt, és a tűz ragyogó körökké változtatta szemüvegét.

– Mindent megmagyarázok! – kiáltott vissza Dexter. Szeme a kezemben tartott tőrről a földön vonagló Romyra vándorolt, majd vissza. 

– Te jóságos ég! – lépett közelebb a nagyi. – Attól félek, mindenről én tehetek.