8. FEJEZET

A futballpálya a tornacsarnok mögött, a domb aljában feküdt. Futópálya szegélyezte, és lepukkant lelátók álltak kétoldalt. Lekocogtam a lépcsőn, a lélegzetem felhőpamacsokban szállt ki a számon, és az arcom annyira forró volt, hogy szinte gőzölgött a hidegben. Sütött a nap, és rádöbbentem, hogy még alig pár órája vagyok itt. Dél sem volt még, és majdnem megöltem valakit. Mit is mondott Torin? Hogy én vagyok a tigris, a többiek meg a cicák? Nem éreztem magam tigrisnek, és Ben sem volt az a kiköpött kiscica, mégis határozottan volt némi igazság Torin szavaiban. Ben mehetett az orvoshoz, és engem megbüntettek. 

Persze nem volt ez igazi büntetés. A futással nem volt gond.

A pálya nem igazi futópálya volt, csak egy kitaposott ösvény. Az elsárgult fűszálak közül kikandikált az agyagos föld. Örültem, hogy bakancs helyett az edzőcipőt választottam (nem mintha bakancsban sokkal rosszabbul tudtam volna futni), és kocogni kezdtem.

A februári hideg minden lélegzetvételnél a tüdőmbe hasított, és a talpam minden egyes dobbanásával közelebb kerültem ahhoz, hogy… normális legyek? Nem, attól még nagyon messze álltam. De legalább ahhoz, hogy kevésbé érezzem magam szörnyetegnek.

Anyám szerint az edzés a legjobb gyógyír mindenre. Amikor valahonnan hazajött, és edzeni kezdett, Finn-nel egyből tudtuk, hogy nem alakult jól a bevetés. 

Szerettem volna a saját edzőpályánkon lenni. Pályaköröket futni sem rossz, de egy bábuból kipüfölni a szalmát, vagy dobócsillagokat hajigálni belé azért az sokkal frankóbb. 

A kanyarban rákapcsoltam, és elfogott az a furcsa érzés, hogy figyelnek. Amikor felnéztem, a lelátón észrevettem egy fiút. Elfutottam előtte, és szó szerint a következő „futó benyomásokat” gyűjtöttem: sötét, hullámos haja volt, feltűnő kabátja és napszemüvege. Felém intett, de nem vettem róla tudomást.

Amikor a második körnél tartottam, még mindig ott volt. De most már zsebre dugott kézzel állt, és a hidegtől behúzta a nyakát.

– Fura alak – motyogtam. Nem mintha nekem bármiféle jogalapom lett volna bármit mondani, hiszen az előbb testi sérülést okoztam Bennek, de azért annyit én is tudtam, hogy nem illik bámulni a másikat. 

Fejemre húztam a kapucnit, és még nagyobb sebességre kapcsoltam. A harmadik körnél már nem volt ott. Nagyszerű, a kukkoló más csajt szemelt ki magának.

Visszafordítottam a figyelmemet a pályára, és azon tűnődtem, hány kört is kell futnom. Az edző azt mondta, „néhányat”. Lehet, hogy a suliban erről mindenki tudta, mennyit jelent? De azt is mondta, hogy az óra végéig meg se álljak. De hogyan hallom meg a csengőt?

Hirtelen fekete cipőket láttam magam előtt, gyorsan kikerültem, aztán lefékeztem. A kukkoló volt. 

– Te meg mit csinálsz itt? – fordultam hátra lihegve. 

Levette a napszemüvegét, és a gallérjába akasztotta. Szemüvegének szára égszínkék volt, mint a szeme, amivel rám nézett. 

– Valaki megpróbált megölni? 

– Tessék? 

Vállat vont, és zsebre tette a kezét. Az iskolában a srácok termo-pulcsikat viseltek, vagy North Face dzsekit, mint Adam, de ez a srác dupla gombolású télikabátban volt, és nyaka körül bonyolultan megkötött, szürke sálat viselt.

– Még senkit nem láttam ilyen… elszántan futni. Gondoltam, biztos üldöz valaki – nézett hátra drámai mozdulattal. – De senkit nem látok. Akkor miért futsz? 

– Lewis edző megparancsolta. 

A srác felvonta a szemöldökét.

– Szóval megbüntettek. Lewis edző nem a legkreatívabb ember, ha büntetésről van szó. 

Először végigmért, aztán körbesétált. A végigmérést még okénak találtam, de a körözést?! Én is vele forogtam. 

– Mi van? 

– Kemény csajnak tűnsz. Visszadumáltál? Vagy káromkodtál, amikor vesztettél váltófutásban? 

– Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, és akkor vettem észre, hogy csíkos nadrágot visel. Ilyet lehet még kapni? – Te miért nem vagy testnevelésórán? 

Végre abbahagyta a körözést, a zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy asztmapipát.

– Ezért. Ez a fasiszta rákényszerít, hogy bejárjak testnevelésórára, és a lelátón dekkoljak, pedig értelmesebb helyen is eltölthetném az időt, ha már felmentésem van. 

– Miért nem a tornaterem padján kuksolsz? – kérdeztem. 

Vigyorogva a zsebébe süllyesztette a pipát.

– Ott kezdtem, és szorgosan kommentáltam az osztálytársaim sportteljesítményeit, hogy hasznossá tegyem magam, de Lewis edző nem díjazta az erőfeszítéseimet, és a focipálya barbár tájára száműzött, mint téged. 

Visszatette a napszemüvegét.

– Most te jössz! Áruld el a legsötétebb titkaidat, ha már én is elmondtam neked az enyémet! Ha nem szeretnéd a titkaidat egy idegennek kiteregetni, akkor bemutatkozom. Dexnek hívnak. 

Vagy a mosolya tette, vagy annak örültem, hogy végre valaki nem néz szörnynek, mint a tornateremben, úgyhogy visszamosolyogtam rá.

– Izzynek hívnak. Valakit túl erősen találtam el a kidobóban. 

– Ez még újságfőcímnek is elmenne – dülöngélt előre-hátra a sarkán Dex. – Bővebben is kifejtenéd? 

– Egy szemét megdobott egy lányt, én meg visszadobtam. 

Dex lehajtotta a fejét, és a szemüvege fölött pislogott rám.

– Ééés? 

– Egy kicsit erősebben találtam el, és kificamodott a válla. 

– Tényleg? – Egy másodpercre lehullott róla a vagányság álarca, és hétköznapi tininek tűnt. Egy hétköznapi tininek, furcsa kendővel a nyakán. 

– Baleset volt! – tettem hozzá gyorsan, de Dex a fejét rázta. 

– Melyik lányt találta el, és ki volt az a szemét? 

– A lány Romy Hayden volt, a fiú meg valami Ben. 

– Te kiütötted Ben McCraryt?! – kérdezte elkerekedett szemmel. 

– Mondtam már, hogy baleset volt! Csak erősebben dobtam meg a labdát a kelleténél! 

Dex kacagni kezdett.

– Apám, ez a legjobb sztori, amit a héten hallottam! Te vagy a hősöm! – Rám sandított, és közelebb hajolt. – Az igazat megvallva, szerelmes lettem beléd. Nagyon ciki lenne, ha randizni hívnálak? 

Szédelegve hátraléptem. Az unokatestvéremre gondoltam, Sophie-ra, és a barátjára, Archerre. Ők szoktak szerelmi vallomásokat tenni egymásnak. Én is mondhattam volna valami romantikusat, de csak ezt feleltem: 

– Az lenne. 

Vártam, hogy leolvadjon arcáról a mosoly és szeméből eltűnjön a csillogás, de arra várhattam. Dexnek egyre jobb lett a kedve.

– Értem én! Előtte egy kicsit ismerjük meg jobban egymást! 

Várjunk csak! Ez komolyan ki akar kezdeni velem?!

– Nem csak azért estem beléd, mert rátámadtál Ben McCraryre. 

– Nem támadtam rá – motyogtam, de Dex meg sem hallotta. 

– És azért támadtál rá, hogy megvédd Romy Haydent, az iskola legszerencsétlenebb tanulóját. Tényleg te vagy a nap embere! Ez nem vicc! 

A távolban felharsant a csengő elektromos csörömpölése.

– Pásztoróránk a végéhez közeledik, el kell szakadnunk egymástól, hacsak nem matekórád következik – ráncolta a homlokát Dex. 

Megráztam a fejem, mert eszembe jutott a farzsebembe dugott órarend.

– Európai történelem. 

– Te másodikos vagy, én elsős. Olyanok vagyunk, mint Rómeó és Júlia. Akkor csak abban bízhatunk, hogy holnap reggel találkozunk a buszon – sóhajtott fel. 

– Te is ott voltál a buszon? 

– Nem vettél észre? Meg vagyok sértve. 

Annyira aggódtam a Mary Evansben töltendő első napom miatt, hogy még egy magas, csíkos gatyás srácot sem vettem észre.

– Biztos álmos voltam még. 

– Biztosan – ringatta magát a talpán. – Holnap találkozunk, Isabella! 

– Isolde! 

– Az meg jobb! – nyújtotta felém a kezét. Amikor a tenyerünk összeért, mintha áram csapott volna belém. Dex mindebből semmit sem érzett, mert csak megrázta a kezem, aztán elengedte. 

– Ma már lehetőleg ne ölj meg senkit! – kiáltotta, és hátrálni kezdett a pályán. Annyira szédültem, hogy csak egy halvány mosolyra futotta. Miután megfordult, a kezemre néztem. A tenyerem bizsergett, mintha alacsony fokozatú áram rázott volna meg. Éreztem már erősebbet is, ez elég halvány bizsergésnek számított, de nem lehetett eltéveszteni. Minden bizonnyal mágiát éreztem. 

Dex prodigium volt.