6. FEJEZET

Másnap reggel már az ébresztőórám jelzése előtt felébredtem. Régebben is megfordult a fejemben, hogy milyen lehet az első nap az iskolában. Például amikor anyával és Finn-nel elmentünk az írószerboltokban kirakott táskák, füzetekés tollak előtt. De soha nem hittem volna, hogy egyszer átélhetem. 

Gondolataimba merülve sétáltam le a konyhába, ahol anyámat nagy munkában találtam.

– Ezt mind belém akarod tömni? – meredtem az asztalra, ami szalonnától, tojástól, gyümölcstől, palacsintától és pirítóstól roskadozott. – Zabkása is van? – mutattam egy fazékra. 

– Tejbegríznek is jó lesz – felelte anyám, és kezét a derekáról lógó köténybe törölte. – Nem kell megenned, de szerettem volna jól indítani a napod. 

– Akkor sem kaptunk ennyi reggelit – mondtam egy szalonnát dobva a tányéromra –, amikor Finn-nel először indultunk vérfarkast üldözni. Ez a munka még annál is keményebb lesz? – Vicces akartam lenni, de nem sikerült. 

– Nem gondoltam, hogy újra sütni-főzni fogok… Finn négyéves kora óta príma sajtos makarónikat csinált magának, te pedig négyévesen már tudtad kezelni a mikrohullámú sütőt. Talán többet kellett volna főznöm rátok… 

Anyámra meredtem.

– Ne kínozd magad! Imádom a gyorsfagyasztott tésztát. Főleg, ha húsgolyó is jár mellé. Finn mindig nekem adta a húsgolyóit, és… 

Utáltam sírni. Utáltam a bedagadt szemeket, az orrfolyást, de leginkább azt rühelltem, amikor a sírás váratlanul tört rám. A tányéromba néztem, és betömtem egy szalonnát, mielőtt elbőgtem volna magam.

„Többet kell enned, hugica! Olyan sovány vagy, hogy egy alakváltó veled fogja piszkálni a fogát!” 

Anya visszafordult a sütő felé, és csak ennyit mondott:

– Menj, mielőtt lekésed a buszt! 

Lehet, hogy csak képzelődtem, de anya hangja is gyanúsan sírás volt.

A szalonna kartonpapírból is lehetett volna, annyira nem éreztem az ízét, de azért legyűrtem.

– Rendben. Nos… Izé… Azt hiszem, legjobb lesz, ha indulok. 

– Szeretnéd, hogy kikísérjelek a buszhoz? – fordult felém anyám. 

Igen. Nagyon szerettem volna. Hogy létezik, hogy kevésbé ijesztő szörnyeket üldözni, mint egy külvárosi buszmegállóban szobrozni? 

De csak ezt feleltem:

– Nem kell, köszi! Tudok tíz percet ácsorogni egy sarkon szülői felügyelet nélkül is. 

Anyám szája szélén elmélyültek a ráncok.

– Ne gúnyolódj! 

– Nem akartam – sóhajtottam, és hátamra vettem a táskát. Ugyanazt, amelyikkel Finn-nel annak idején vadászni indultunk. Most számszeríj és szenteltvíz helyett füzetek és tollak lapultak benne. – Háromra itthon leszek! 

– Vigyázz, ne kerülj bajba! Lehajtott fejjel járj, de… 

– …nyitott szemmel – fejeztem be helyette a mondatot, ami a Brannickok családi mottója lehetett volna. 

Anyám határozottan bólintott.

– Ha hazajöttél, beszélünk… – Anyám odalépett hozzám, és legnagyobb meglepetésemre megölelt. – Szép napot, Iz! 

Én is visszaöleltem, és magamba szívtam a biztonságos, otthonos anyaillatot. A Brannickok nem ölelgetős fajták. Idejét sem tudom, mikor karolt át utoljára. 

– Rendben, anya! 

A konyha jobbra nyílt a folyosóról, aminek falából akasztók álltak ki, és a polc mellett tükör lógott. Talán azért, hogy leellenőrizhesd a rúzsodat, mielőtt kilépsz az ajtón. Levettem a fekete kabátomat a fogasról, és valami megvillant a tükörben.

Torin.

– Ideges vagy? – kérdezte. A tükörben úgy látszott, mintha mögöttem támasztaná a falat. A konyha felé kukucskáltam, és közelebb hajoltam. 

– Dehogy. 

– Dehogynem! – vigyorgott. – Te Brannick vagy! A nők királynője! Félsz az iskolától, pedig az iskolának kéne félnie tőled! 

Úgy mondta, mintha erre büszkének kellene lennem.

Anyám a serpenyőkkel csörömpölt és a vizet folyatta a csapba, de továbbra is olyan halkan beszéltem, amennyire csak tudtam. 

– Mire célzol? 

– Mint említettem, te Brannick vagy. Nemcsak kiképeztek a szörnyvadászatra, hanem született gyilkos vagy. Minden genetikailag felhalmozódott tudás benned csúcsosodott ki, te vagy a halálos fegyver! 

Rámeredtem.

– Ez most propaganda vagy ellenpropaganda? 

– Milyen panda? Én csak magabiztosságot szeretnék csöpögtetni beléd az erényeid emlegetésével. 

A tükörre mutattam.

– Tudtam, hogy ellenpropaganda! 

Torin összefonta maga előtt a karját. 

– Szerintem egészen jól ment, és még nem is értem ahhoz a részhez, ahol tigrishez hasonlítalak, amit az iskolás kiscicák közé küldenek. 

Anyám elzárta a vizet.

– Nem vagyok tigris – sziszegtem. Torin elegánsan vállat vont. Anya kiszólt a konyhából: 

– Iz, itt vagy még? 

Mire kilépett a folyosóra, Torin eltűnt a tükörből.

– Itt. – Megpróbáltam nyugodtnak hangzani. 

– Csak azt szerettem volna mondani, hogy vigyázz magadra! 

Annyira furcsa volt ezt az ő szájából hallani. Más anyák esetében teljesen természetes lett volna, de nem az én anyámtól. Komolyan el kellett tűnődnöm rajta, hogy olyan ember válhat-e belőlem, akinek az anyja ilyen kifejezéseket használ. Aki iskolabuszra száll, és kiadósakat reggelizik. 

Aztán hozzátette:

– Maradj észrevétlen, és ne feledd a fedősztorit! 

* * *

A buszozás simábban ment, mint gondoltam. Nem ült mellettem senki, és húsz percig bámultam Ideal elsuhanó, dögunalmas utcáit, miközben azt sulykoltam magamba, hogy ne féljek, hiszen vérfarkasokkal és démonokkal is néztem már szembe. A buszon egyik gyerek sem büszkélkedhet hasonlóval. 

Miért jelentene nekem nehézséget beiratkozni egy iskolába? Csak bemegyek az irodára, leadom a (hamis) papírjaimat, megkapom az órarendet, és bemegyek a terembe. Anyával abban egyeztünk meg, hogy egyelőre nem kezdek kérdezősködni a támadásról, de nyitva tartom a fülem. 

Előző este átnéztem az iskola alaprajzát, de nem készültem fel a tolongó gyerekekre, a folyosók, lépcsők és termek labirintusára, amikor beléptem a nagy, kétszárnyú ajtón. Annyira hangos volt az egész. Balra lányok vihogtak, előttem két srác ordítozott egymással, fülhallgatóval a fülükben.

Kihúztam magam, és megpróbáltam a többiekhez hasonló céltudatossággal mozogni, ami elég nehéz feladatnak ígérkezett, mert fogalmam sem volt róla, hogy merre menjek. 

Bandukoltam a folyosón, aztán hátraarcot csináltam, mert kiderült, hogy zsákutca, és az öltözőszekrényekben végződik. Amikor azt hittem, megtaláltam a titkárságot, kiderült, hogy a tanári az.

– A titkárság a keleti szárnyban található – mondta idegesen egy hölgy. 

– Köszönöm! – makogtam, és bólintottam, mintha tudnám, hol a keleti szárny. 

Biztosan keleten.

Mire a titkárságra értem, az első óra a végéhez közeledett. A titkárnő nem sokat törődött velem, alig nézett a papírjaimra, és gyorsan a kezembe nyomott egy mappát. 

– Ebben találod az órarendet és a különórákat is. Siess, mert mindjárt a harmadikat csengetik! 

A harmadikat? Én egyetlen csengetést sem hallottam.

Amikor kiléptem az ajtón, éles csengetés hasított a levegőbe. A diákok rohanni kezdtek a lépcsőkön és a folyosókon. A falnak lapulva próbáltam kinyitni a mappát és megóvni magam attól, hogy eltapossanak. „Most mit parázol? Szedd már össze magad, és nyugodj meg! Betojsz egy rakás gyerektől? Szörnyekkel harcoltál! Brannick vagy!'’ 

Már majdnem összeszedtem magam, amikor egy nálam három fejjel magasabb srác nekem ütközött. A mappa kirepült a kezemből, és a papírok kihullottak belőle.

Az izmaim megfeszültek, és mielőtt megállíthattam volna, a kezem a fiú felé lendült… hogy megüssem, vagy hogy lefogjam? Nem tudom. Szerencsére addigra a srác eltűnt, és a kezem a semmit találta el.

Igyekeztem néhány nagy levegőt venni, hogy megnyugodjak. Ciki lett volna, ha legyűrnek az ösztöneim már az első óra előtt.

Lehajoltam összeszedni a papírokat.

– Jól vagy? – szólított meg valaki. 

Egy korombeli fiú állt előttem. Homokszőke haja volt, ami barna szemébe hullt.

– Igen, csak elejtettem pár dolgot. 

A srác lehajolt az órarendemért és az iskolai klubok listájáért, amíg kihalásztam a térképet a csap alól.

– Te biztos új vagy – mondta. 

Felkaptam a fejem.

– Miből gondolod? 

– Elég árulkodó az „új diák” felirat a mappádon. 

– Ja, tényleg. 

Igaza volt. Addig nem is vettem észre. Nem tudtam, hogyan folytassam a társalgást.

Meglobogtatta az órarendemet.

– Ugyanarra az irodalomórára fogunk járni! Gyere, majd elkísérlek! 

Amíg követtem, szemügyre vettem a zöld hátizsákjára varrott címkéket: „Rozsdás szögek”, „Koszos majmok”. Vagy együttesek nevei voltak, vagy a világ legfurább cserkészcsapatába tartozott.

– Adam vagyok – vetette hátra a válla fölött, de amikor nem mutatkoztam be, csak bólintottam, megállt. – Neked is van neved? 

– Bocs, persze. Izzynek hívnak. 

Adam oldalra döntötte fejét.

– Örülök, hogy megismerhettelek. 

Csengetést hallottam, a másodikat, és elkezdték becsukogatni az ajtókat.

– Ez már a… – kezdtem, de Adam legyintett. 

– Majd én bevezetlek a suli rejtelmeibe. Te új vagy, én meg jó fej. Eldöntötted már, melyik klubhoz csatlakozol? – lobogtatta meg a klubok listáját. 

– Mivel alig öt perce járok ide, még nem. Különben sem vagyok csatlakozós fajta. 

– Tényleg van még időd eldönteni – váltott kedvesebb hangnemre. – De ha ellenállhatatlan késztetést éreznél, hogy a sakk-klubhoz, vagy a lacrosse-csapathoz, vagy a szellemvadászkörhöz csatlakozz, akkor tőlem tanácsot kérhetsz… 

– A mihez? – torpantam meg az ötödik lépcsőn. 

Adam megfordult, és kisöpörte a haját a homlokából.

– Nem tudod, mi az a lacrosse? Egy sport, amiben botokkal meg… 

– Azt tudom! Csak meglepett, hogy szellemvadászkörötök van – futott végig a szemem a listán, és gyorsan megtaláltam: „Paranormális Működések Stúdiuma.” Palástolt örömmel összehajtottam a lapot, és a farzsebembe dugtam, aztán közömbösen vállat vontam. – Csak azért, mert elég fura. 

Adam felhorkant és továbbment a lépcsőn.

– És akkor még nem láttad Romy Haydent, a vezetőjüket, ő aztán igazi bolondgomba. De találkozni fogsz vele irodalomórán. Ha már itt tartunk, éppen megérkeztünk… – állt meg egy ajtó előtt, és meghajolt.