15. FEJEZET

Vége felé közeledett a meccs, de továbbra sem volt fogalmam a szabályokról. Viszont megtudtam, hogy Dex nagymamája tízpercenként SMS-t ír, ha Dex nincs otthon, továbbá, hogy Romy mindig az ujja köré csavarja a hajtincsét, ha Anderson mond neki valamit, és hogy Anderson az általánosban maga is kosarazott. Nem is rosszul. 

– A vízisízés tönkrevágta a térdem – kopogtatta meg a kérdéses testrészt. – De nem bánom, mert így más elfoglaltságot kellett keresnem, és szerencsére megtaláltam Ro… szóval, megtaláltam magamnak a szellemirtást, ami sokkal izgalmasabb, mint labdát dobálni egy palánkra. 

– Bizony, Anderson egy megtért sportoló. A sötét múltja csak hónapok múlva derült ki, amikor már nem tudtuk kizárni – humorizált Dex. 

Anderson áthajolt előttem, és vigyorogva adott Dexnek egy tockost. Dex orrán hintázni kezdett a napszemüveg.

– Ez testi erőszak! Barátság zárolva! – kiáltotta. 

Anderson hátradőlt a székében, és nevetni kezdett.

– Ahogy mondod, tesó, túl késő! – mondta, aztán rám nézett. – Ha ki akarsz szállni, csak nyugodtan! Teljes mértékben megértelek. 

Romy úgy tette a kezét a karomra, mintha a tulajdona lennék.

– Örülök, hogy végre van egy lány a csapatban! El ne ijesszétek! 

Furcsa volt látni az egymással való közvetlenségüket, és hogy velem is ilyen nyitottak. Soha nem hiányoltam, hogy nincsenek barátaim, mivel azt sem tudtam, mi az, de most jöttem csak rá, milyen nagyszerű dolog.

Felálltam.

– Elugrom a mosdóba, mindjárt jövök! 

Romy olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni.

– Elkísérjelek? 

Haboztam, az egyik lábamat már épp átlendítettem az alattam lévő szék fölött.

– Tudom, hol van – feleltem, mert a tornaterem előterében már kiszúrtam a női mosdót. 

De rosszul válaszolhattam, mert Romy csalódott arcot vágott.

– Ja, oké. 

Lemásztam a sorok között, és amikor kiértem az előtérbe, akkor értettem meg, miért akart elkísérni Romy. A mosdó teli volt lányokkal, akik nevetgéltek, beszélgettek és rúzsokat cseréltek. A francba, nem tudtam, hogy a lányok a barátnőikkel járnak vécére! Elindultam a kijárat felé, és láttam, hogy a dombon álló iskola ablakaiból fények szűrődnek ki. Talán a suli mosdói nem lesznek annyira zsúfoltak.

Az idő hűvösebbre fordult odakint, és amíg az iskola felé kocogtam, megborzongtam. Szerencsére nyitva találtam az ajtót, és tudtam, hogy a mosdó rögtön az öltözőszekrények mellől nyílik.

Megrántottam az ajtót, mire lengeni kezdtek a faliújságra tűzött lapok. A folyosó sötét volt, csak a mosdó nyitott ajtaja mögül szűrődött ki fény. Elindultam arrafelé, de hirtelen ragyogás töltötte be a folyosót. Először azt hittem, valaki felkapcsolta a villanyt. De nem. Ez nem a fénycsövek éles fénye volt, és nem is a mosdó aranysárga világítása. Kékes volt, és nagyon ismerős.

Nagy levegőt vettem, megacéloztam az idegeimet, és megfordultam.

Mary Evans lebegett a folyosón. Fehér ruhája alig érte a padlót. A képen, amit Romy mutatott, furcsán font kontyot viselt, de most hátára omoltak a fürtjei. Némán bámult rám, és áttetsző arcán zavarodottság ült.

– Szia, Mary! – köszöntem hangosan. Oké. Ezt nevezem előrelépésnek. Bebizonyosodott, hogy a suliban kísértő szellem valóban Mary Evans. De mindjárt kevésbé örültem a találkozásnak, amikor arra gondoltam, hogy majdnem megölt egy fickót. 

– Távoznod kell erről a helyről! 

Hátravetette a fejét, és vicsorogni kezdett. Ijedten hátraléptem, és a vállam az öltözőszekrény hideg acéljának ütközött. Nagyot nyeltem, és megismételtem:

– Nem maradha… 

Hideg szél csapott meg, ahogy előrelódult.

Úgy éreztem, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Nem láttam mást a kék fényen kívül, és olyan szorítást éreztem, mintha leszíjaztak volna. De nem ez volt az egészben a legrosszabb, hanem az agyamban visszhangzó kiáltozása: „Fizetni! Meg kell fizetniük! Meg kell fizetniük!” Képek peregtek le a szemhéjam mögött. Láttam a véres mikroszkópot Mary kezében. Aztán egy barlangot, és talán valami tűz volt ott. Valami fénylett, valami égett ott. 

Aztán hirtelen enyhülni kezdett a szorítás, halkulni kezdtek fejemben a hangok, és Mary már nem fogott körbe. 

Előttem állt, zihált, mintha még mindig lélegezne, és izzott a szeme. Aztán megint hátravetette a fejét, és hangtalanul a plafon felé sikoltott. Aztán felszállt, lebegett egy ideig a magasban, majd végleg eltűnt. Az öltözőszekrényhez tapadva álltam, és alig kaptam levegőt.

Elgyengült lábam majdnem kiesett alólam, de a Brannickok nem szoktak elájulni, ha egy kísértet a képükbe mászik. 

Ellöktem magam a szekrénytől, és remegő kézzel megtöröltem a számat. El kellett ismernem, nem egy átlagos kísértetről volt szó. Láttam már néhány szellemet azelőtt, láttam már őket szomorúnak, zavartnak és egy kicsit idegesnek. De nem láttam még egyet sem, amelyik ennyire dühös lett volna, és egyik sem próbált meg… te magasságos, mit is akart csinálni velem? Esküszöm, mintha be akart volna mászni a bőröm alá. Megborzongtam a gondolattól, és belöktem a vécéajtót. 

Hideg vizet loccsantottam az arcomra, és megpróbáltam a normálishoz közelíteni a pulzusszámomat. Emlékeztettem magam, hogy Mary Evansszel való találkozásomat kifejezett előrelépésnek lehet értékelni, hisz most már tudom, mivel állok szemben. Kiléptem a folyosóra. Hirtelen egy árnyék jelent meg előttem. Fojtott sikolyt hallattam, aztán megragadtam az inge gallérját, és az öltözőszekrénynek nyomtam.

Anderson eléggé meglepődött.

– Jaj, te vagy az? – kérdeztem, és elkezdtem kisimítani az ingét. – Megijesztettél. Tudod, nagyon ijedős vagyok. 

A füle mögé simította a hajtincsét, és rám nézett. Azt hittem, olyan szemeket fog rám mereszteni, mint Ben McCrary. Hogy pillantásával azt üzeni, „te félelmetes szörnyszülött”. De csalódnom kellett. Úgy értem, jó értelemben. Mert Anderson csak mosolygott. 

– Tudtam, hogy úgy öltözöl, mint egy nindzsa, de nem tudtam, hogy valóban az is vagy – mondta. 

Felkacagtam.

– Nem sérültél meg, ugye? 

Anderson legyintett.

– A hajam szála sem görbült. Romy keres. Ő a tornacsarnokot fésüli át, engem meg ide küldött. 

– Hol van Dex? – kérdeztem, mielőtt még megállíthattam volna a nyelvem. 

– A nagymamája nem bírta tovább nélküle, és hazarendelte. – Anderson összehúzott szemöldökkel az arcomat tanulmányozta. – Biztosan jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz. 

Kinyitottuk az ajtót, és kiléptünk az estébe.

– Jól vagyok, csak… 

Anderson bólintott.

– Sokkolt a csapatjáték szépsége. Teljes mértékben megértem. 

Kuncogva vállat vontam.

– Valami olyasmi… 

Miután egy kísértet megpróbált bekebelezni, mindjárt nem érződött olyan hidegnek a levegő odakint. Nagyot sóhajtottam, és lekocogtunk a dombon, de a tornaterem előtt Anderson megállított.

– Izzy! 

Hátrafordultam. Anderson zsebre tett kézzel állt, és felhúzta a vállát.

– Kösz… hogy olyan klasszul viselkedsz Romyval. Tudom, hogy szeret velem lenni, meg Dexszel, de te… te a barátnője vagy. 

– Nem nehéz rendesnek lenni Romyval – állítottam le Andersont, mielőtt lenyeli a nyelvét. – Romy klassz csaj. 

Anderson nem volt olyan helyes, mint Dex, de az arcára kúszó bolondos vigyor isten bizony gyönyörű volt.

– Ő a legklasszabb csaj a világon! – lelkesedett. Bár tíz perce még halálra voltam rémülve, azon kaptam magam, hogy én is vigyorgok. 

– Kiről beszéltek? – szólalt meg Romy a hátam mögött. 

Anderson elrúgott egy képzeletbeli kavicsot.

– Egy lányról. Aki klassz. 

– Ez nagyon informatív volt. – Megfogta a ruhám ujját, és a parkoló felé húzott. – Gyere, anyám már itt van! 

– Szia, Anderson! – intettem a szabadon maradt kezemmel. 

Félénken visszaintett, és megfordult.

– Milyen volt az első hivatalos középiskolai esemény, amin részt vettél a Mary Evansben? – kérdezte Romy. – Leszámítva, hogy a Szemétládaarcú Adam dobott? 

Visszanéztem az iskolára, és mintha kék derengést láttam volna egy pillanatra.

– Eseménydús.