20. FEJEZET

Hamarosan vörös műbőrrel bevont kanapén ültünk egy étteremben, amit úgy hívlak, hogy „Bugger Király”. 

– Nem tudnak helyesen írni? – kérdeztem rá. 

– A „Hamburger Király” egy étteremlánc neve, ami bezáratta ezt a helyet, miután sikerült egy patkányhamburgert felszolgálniuk. A tulajdonos újranyitotta az éttermet, és kicsit megváltoztatta a nevet, hogy ne büntethessék meg. 

– Nem eszünk inkább máshol? 

– A patkányhamburgeres eset a nagymamám szerint harminc éve volt, de az is lehet, hogy csak pletyka – nevetett Dex. 

Lehet, hogy igaza volt, de én eldöntöttem, hogy soha nem eszem itt hamburgert. Nem mintha a közeljövőben újra be kellett volna ide tennem a lábam. Mary Evans kísértetét bezártuk, anyával hamarosan elutazunk innen, ami csodás lesz és nagyszerű, és egyáltalán nem szomorú. 

– Ez jobb, mint a PMS-ülések! Azok sajnálatos módon nélkülözik a sült krumplit – nyúlt a ketchupért. – Nem is gondoltam, hogy ilyen jó buli a sírgyalázás. A halottak nyugalmát én csak a barátaimmal bolygatom meg. 

– Ezek szerint a barátod vagyok – mondtam bizonytalanul, és belenyomtam egy krumplit a ketchupba. Dex kivett a tányéromból egy másikat, és a szájába dugta. 

– Már hogy a fenébe ne? Innentől kezdve ér a másik tányérjából krumplit lopni, főleg nekem. Ez egy gyönyörű barátság kezdete. 

– Benne vagyok. Örömmel leszek a barátod. 

– Dettó – villantotta meg azt a mosolyát, ami túl idióta volt egy ilyen jóképű sráchoz. Ez volt a kedvenc mosolyom. 

Ööö… álljunk csak meg egy percre! Néhány hete ismerem, és már van kedvenc mosolyom? Mi van?! 

Találkozott a tekintetünk, és egy pillanatig ott lüktetett közöttünk az a… valami. Először azt hittem, Dex varázsereje az. De nem. Ez másmilyen volt. Olyan…

Dex telefonja csipogni kezdett, s ezért lepillantott a kijelzőre. A pillanat varázsa megtört. Nem mintha ez nem okozott volna számomra némi megkönnyebbülést.

– A nagyi az. Minek kellett nekem megtanítanom SMS-ezni! 

Amikor elkezdte nyomogatni a készülék gombjait, én úgy tettem, mint aki teljesen elmélyül a sült krumplijában. Valójában persze őt tanulmányoztam. Nem úgy nézett ki, mint aki valamit titkolna, de akkor mit keresett Mary sírjánál? Nem lehetett véletlen, hogy éppen ott bukkant fel. Tényleg engem követett, vagy valami másról is szó volt? Még közelebb kellett kerülnöm hozzá. 

A gondolattól annyira zavarba jöttem, hogy a krumplimat kezdtem bámulni. Nem olyan értelemben akarok közel kerülni hozzá. Csak olyan nyomozós, „szedjük ki belőle, amit tud” módon. 

Dex visszatette a táskájába a mobilt.

– A kimenőmet egy órával meghosszabbítottam. Azt írtam neki, hogy egy olyan hölgyeménnyel vagyok, aki kifejezetten jó hatással van rám – emelgette a szemöldökét Dex. 

– Rád is fér – mosolyogtam visszafogottan. 

Dex elégedetten hátradőlt.

– Isolde Brannick, maga flörtöl velem? 

Feléje hajítottam egy krumplit. Amikor eltaláltam, a vállához kapott.

– Hé, a te kezedben még egy nyamvadt sült krumpli is halálos fegyver! 

– Csak a labda! – mondtam, mire elnevette magát. 

– Most már nemcsak flörtöl, hanem viccel is! Ez az az oldalad, amit csak a közeli barátaid ismernek? 

Ugratott, de így alkalmam nyílt tovább faggatózni.

– Bizony, és a barátok megosztanak egymással minden titkot – kockáztattam meg. – Ha van egy titkod, amit még nem mondtál el senkinek, nekem nyugodtam elárulhatod. Mindegy, mi az. 

Hát ez csodás volt, Izzy, dicsértem meg magam. Komolyan. Ennyi erővel megrázhattam volna, miközben ezt ordibálom a fülébe: „Azonnal áruld el, te szemét, hogy milyen varázserőd van!” Kissé dadogósra sikeredett beszédem végén még el is pirultam. Dex megmerevedett. 

– Titok? – kérdezte zavarodottan, aztán hirtelen felderült az arca, és megrázta a fejét. – Ó, biztosan a lila miatt gondolod! 

– A lila miatt? 

A kabátjára mutatott.

– Tudom, hogy jól fésült vagyok, és helyes, és karkötőt hordok – rázta meg csuklóján az ékszert, amit már korábban észrevettem. Most láttam csak, hogy mindössze egy egyszerű ezüstlánc az. 

– De… – vett el egy újabb krumplit a tányéromból, és a ketchupba mártotta – én a nőket szeretem, és nemcsak azért, mert jól lehet vásárolgatni velük, hanem nemi értelemben is – mondta olyan könnyedén, ahogyan beszélni szokott, de nem nézett a szemembe. A szöveg is olyan begyakoroltnak hatott, mintha nem először sütötte volna el. 

Az előbb azt mondtam, elpirultam. Most olyan vörös lettem, mint az asztalterítőnk.

– Nem ezt kérdeztem, Dex – hebegtem. – Eszembe sem jutott, hogy te… 

– Ó – kortyolt az üdítőjébe. – Akkor csak arra kértél, hogy osszak meg veled valamilyen titkot? 

– Hagyjuk! – ráztam meg a fejem, mert ez a téma láthatóan nem vezetett sehová. – Mesélj a nagymamádról! 

Dex arca egyből felderült.

– Ő a legjobb fej a világon! Sütiket süt, kendőket köt és megengedi, hogy ilyen késői órában is olyan kedves hölgyekkel töltsem az időt, mint amilyen te vagy. Egyszer találkoznotok kell! Imádni fog téged. 

Ezt komolyan mondta? Mármint, hogy találkoznom kell a nagyijával? Nagyon úgy tűnt. Tényleg nagy szükségem lenne azokra a magazinokra. A temetőbe menet láttam egy újságost. Oda feltétlenül be kell ugranom.

– És mi a helyzet a szüleiddel? Ők is a legjobbak a világon? 

Amennyire felderült az arca a nagymamája említésére, a szüleiére úgy komorult el. Háta meggörbült, és valami elködösítette a tekintetét.

– Meghaltak, amikor kicsi voltam. Már csak én vagyok és nagyi. – Beleivott a kólájába, és csörgetni kezdte benne a jeget. Nem hinném, hogy szomjas lett volna, csak pótcselekvésből tette. 

– Az én apám is meghalt, amikor kicsi voltam – böktem ki, és Dex visszatette az asztalra a poharat. 

Ez nem volt a fedősztorim része. De úgy éreztem, ha ő megosztott velem valamit, én is tartozom neki ennyivel.

– Katona volt – mondtam, mert ez volt az összes információ, amit tudtam róla. A férfiak nem sokáig maradtak meg a Brannickok mellett. 

– Szar ügy, mi? – kérdezte Dex. 

Mivel apámat nem ismertem, nem hiányzott úgy, mint Finn, de azért egyetértettem vele.

– Az. 

Csend ereszkedett ránk, és gondolatban bokán rúgtam magam. Azért voltam itt, hogy információkat szedjek ki belőle, és nem azért, hogy az életemről meséljek neki. Ügyet sem vetettem a fejemben lévő kis hangra, ami azt súgta, hogy a Dex iránti érdeklődésem nem igazán brannickos, és megfogtam a csuklóját. Most már vártam az áramütést.

– Nekem kifejezetten tetszik a karkötőd. – Megfordítottam a kezét, hogy jobban megnézzem. Úgy akartam beállítani, mintha vicces dolog lenne, amolyan flörtölős, de valójában a karkötőt néztem, hátha találok rajta valami vésetet. Rúnákat vagy hasonlókat. 

– Mert női ízlésed van – mondta némi büszkeséggel. – A nagyitól kaptam. Azzal a szigorú utasítással, hogy soha nem vehetem le. 

Erre már felkaptam a fejem.

– Tényleg? Soha? De miért? 

Dex első alkalommal jött zavarba, mióta ismerem.

– Nem mondta. Valami babona. Benne is ír vér csörgedezik, mint benned – vette el a kezét, és a karkötő megcsillant a neonfényben. – Talán, hogy szerencsét hozzon – vont vállat, aztán megint megjelent az arcán az a vigyor. – De lehet benne valami. Mert akkor is rajtam volt, amikor találkoztam veled – csórt el egy újabb krumplit. – A legjobb barátommal. 

Ezen elnevettem magam.

– Már legjobb barátok vagyunk? 

Nagy komolyan bólintott. 

– Már két krumplit elloptam tőled. Ez megalapozta a barátságunkat. 

Amíg hazavitt a kocsijával, nem a nagymamáján vagy a karkötőjén vagy az elektromos kisüléseken gondolkoztam, hanem azon, hogy milyen nagyszerű érzés egy sráccal beszélgetni és nevetgélni. Leslie és Everton nem sokat nevetgéltek. Vagy sírtak, vagy dühösek voltak. A kettő között drámai vallomásokat tettek egymásnak. A sorozatban izgalmas volt, de amit mi csináltunk, sokkal jobban tetszett.

De az efféle gondolatok végképp nem vezettek semmire, csak arra utaltak, hogy sürgősen be kell fejeznem a Borostyánsuli bambulását. Ez csak egy munka – emlékeztettem magam, amikor Dex kinyitotta az ajtót. Ő is csak egy munka. Ne gondolj arra, hogy milyen selymes a haja, és hogy milyen meleg a pillantása! 

Dex az ajtóig kísért, és a szívem a torkomban dobogott. Istenem, a csókolózós részhez értünk! Még nem randiztam senkivel, de elég filmet láttam és könyvet olvastam erről ahhoz, hogy tudjam, ha egy srác elvisz kajálni, azután hazafuvaroz, akkor a smacizás borítékolható.

A csókolózásra még speciel nem álltam készen. Előbb utána akartam nézni. Honnan tudjam, hogyan tartsam a fejem? A fogaink nem fognak összeütközni? És mit csinálnak azzal a sok nyállal közben? Talán tényleg Torinnal kéne először gyakorolnom. Megpróbáltam nyugodt arcot vágni, amikor ránéztem. 

– Akkor… holnap találkozunk! 

Dex finoman meghajolt.

– Viszlát holnap, drága Isolde! 

Aztán előrehajolt.

A szívem a fülemben dobolt, és a kezem remegett. Menni fog, ne parázz! Csak össze kell nyomni a szájakat, és kész. Talán még nyáladzani sem fogtok. De mi lesz a nyelvekkel? Nem, erre nem vagyok felkészülve! 

Éppen menekülésre akartam fogni a dolgot, amikor Dex előrenyúlt, és… megsimogatta a hajamat.

– Jó éjt! – mondta vidáman, aztán sarkon fordult, és leszökdécselt a bejárati ajtó lépcsőin. 

– Jó éjt! – válaszoltam, de annyira döbbent voltam, hogy ez csak akkor hagyta el az ajkam, amikor ő már a kocsiban ült, és indított. 

Tényleg csak meg akart simogatni? Csak képzeltem, hogy a számmal szemez? Vagy meglátta az arcomra kiülő pánikot, és gyorsan meggondolta magát?

Beléptem a házba, és megnéztem magam a kis tükörben. Sejtettem. Az arcom olyan színű volt, mint a hajam.

– Holnap sürgősen szerezz be néhány tinimagazint! – figyelmeztettem magam. 

Torin megjelent a tükörben.

– Hozzám beszélsz? Miért olyan az arcod, mint a cékla? 

Szerencsére anya kilépett a konyhából, és Torin felszívódott.

– Ez tovább tartott, mint gondoltam – törölgette kezét a konyharuhába. 

– Összefutottam azzal a sráccal. Tudod, aki valamilyen prodigium. És… ühm… csak ettünk pár falatot. 

– És? 

– És továbbra sem tudom, micsoda. – Kihúztam magam. – Anya, én maradni szeretnék. Csak addig, amíg ki nem derítem. – Volt rá némi esélyünk, hogy kiderüljön, az ügy nem záródott le a sózással. Ha Dex varázserejének köze volt a kísértet megidézéséhez, arról tudnunk kellett. 

Anya a konyhába hajította a rongyot.

– Szerinted veszélyes? 

A térdem remegni kezdett, és a szívem hangosan kalapált. Dex veszélyes volt, de nem abból a szempontból, ahogy anya gondolta. Megpróbáltam felölteni a legvagányabb mosolyomat.

– Kétlem. De ha igen, elkapom a grabancát! 

Anya hosszan nézett. Olyan hosszan, hogy már azt hittem, megtorpedózza a tervem, de csak vállat vont.

– Legyen, ahogy akarod! Ez a te ügyed. 

Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy a megkönnyebbülés hulláma, ami elöntött, annak szól, hogy anya bízik bennem, és nem annak, hogy tovább dekkolhatunk Idealben.

– De csak egy hónapod van, és nem több. Ha hosszabb ideig maradnánk, az veszélyes lehetne mindkettőnk számára. 

– Rendben! 

Anya nem kedvelte a hosszú munkákat. Attól tartott, hogy az embernek közben ismerősei lesznek, vagy – ne adj’ isten – barátai. A Brannickok nem szerettek ismeretségeket kötni, mert az ismerősök túl sok kérdést jelentettek.

Megpiszkáltam a linóleumot a cipőm orrával.

– Anya, ami azt a korábbi dolgot illeti… – A homályban nem láttam, de szinte éreztem, ahogy anya szemöldöke összefut. – Semmi. Jó éjt! 

A szavak lógva maradtak a levegőben.

– Csak egy hónap! – mondta még, amikor eltűnt a konyhában. – Aztán hazamegyünk.