27. FEJEZET

Most akkor Everton szereti Leslie-t, vagy nem? – kérdezte Romy pattogatott kukoricával teli szájjal. 

– Nagyon. Csak befigyelt az amnéziája. 

Szombat este Romy szobájában ültünk. A padlón pattogatott kukorica, az asztalon kétféle üdítő, és a tévé mellett a Borostyánsuli három évadja. 

Beszámoltam neki a barlangban történtekről. Főleg a szerelmi bűbájról beszéltem, és a csókolózást teljesen kihagytam. Romytól megtudtam, hogy Andersonnal sót találtak a síron, én meg próbáltam olyan meglepett képet vágni, amilyet csak tudtam. Végül mindketten megállapodtunk abban, hogy a pénteki akciónk sikeresen zárult. 

Aztán betettük a Borostyánsulit, hogy Leslie és Everton zűrös szerelmi élete elvonja figyelmünket be nem vallott bukásunkról. Romy már pizsamában volt – természetesen cuki kísértetek díszítették én meg a lábkörmömet pingáltam. Pontosabban próbáltam pingálni. Mivel nem próbáltam még, a lábam úgy nézett ki, mintha beleléptem volna egy húsdarálóba. Miközben a vörös festéket maszatoltam, Romy rám nézett. 

– Te meg mit művelsz? 

Sóhajtva elvettem egy zsebkendőt Romy éjjeliszekrényéről, hogy letöröljem vele a nagyját.

– Túl vastagon kentem. 

Romy nevetve felült.

– Vastagon? Iz, az egész üveget ráöntötted! Add ide, majd én megmutatom! – Elvette kezemből a zsebkendőt, aztán megkereste a szekrényen a körömlakklemosót. – A veszélyes kémiai anyagokkal mindig vigyázni kell! Add a lábad! 

Vonakodva feléje nyújtottam a lábam. Romy öntött egy kicsit a lakklemosóból a zsebkendőre, aztán törölgetni kezdte vele a jobb lábamat. A szemüvege fölött rám sandított.

– Te még soha nem festetted ki a lábkörmödet, ugye? 

Először hazudni akartam, de nem hitte volna el, mert még a lábujjam köze is körömlakkos volt.

– Nem. Az anyám ellenzi az arcfestést és a körömfestést is. 

Romy hosszan füttyentett.

– Nem kidobóztál, nem csókolóztál és nem festettél körmöt? 

Annyira elpirultam, hogy az arcom színe a körmöméhez – pontosabban az egész lábfejeméhez – hasonlított.

Amikor nem feleltem, Romy felhúzta a szemöldökét.

– Iz? Gyanús vagy te nekem! 

Megköszörültem a torkom, és a hajtincsemet a fülem mögé simítottam. Nem szándékoztam kiadni magam, de a hülye fakó bőröm már megint elárult.

– Tudod, én és Dex… 

Romy olyan hirtelen fordult felém, hogy leverte a szekrényről a lemosót. Sikerült elkapnom, de Romy észre sem vette a nagy tapsolásban és sikongásban.

– Tejóistenrejóisrentejóisten… 

Leugrott az ágyról, és éppen ott kapcsolta ki a DVD-t, ahol Everton meg akarta csókolni Lilát, Leslie hasonszőrű unokatestvérét.

– Itt ülünk egy órája, körmöt festegetünk meg nézzük ezt a hülye Borostyánsulit ahelyett, hogy beavattál volna a randitok legszaftosabb részleteibe! 

– Nem randi volt… Vagyis az is volt – kezdtem, de Romy egy újabb nyüszítéssel félbeszakított. Elnevettem magam. 

– Hát ez szuper! – lelkesedett. – Mikor? Hol? Hogyan? 

Felhúztam a festetlen lábamat, és karomat a térdem köré fontam.

– Tegnap. A barlangban. A szájunkkal… 

Romy forgatni kezdte a szemét, és hozzám vágta az egyik világoszöld díszpárnát.

– Gondoltam, hogy a szátokkal! Azt mondd el, hogy ő csókolt meg, vagy az ártatlan külső mögött egy dörzsölt szukát rejtegetsz? – emelgette szaporán a szemöldökét, és most rajtam volt a sor, hogy visszadobjam a párnával. 

– Még jó, hogy ő csókolt meg! Megkérdezte, van-e fiúm, és amikor kiderült, hogy nincs, lesmárolt. 

Elmesélve szinte unalmasnak tűnt, még én is majdnem ásítottam egyet közben. Hogy adják elő a csajok, ha lesmárolják őket? Kezdjük ott, hogy egy csomó részletet nem akartam kiadni. Úgy éreztem, ha elmondom, milyen forró volt a szája, milyen lágy a kabátja, akkor az élmény veszteni fog különlegességéből. Mivel nagy esélyem volt rá, hogy ebben az élményben soha nem részesülök újra, hosszú ideig akartam megtartani. 

Valami kiülhetett az arcomra, mert Romy elkomorodott.

– Most miért vágsz olyan bánatos arcot? 

Mielőtt felelhettem volna, folytatta:

– Azt hittem, Dex minden idegbetegsége ellenére jól csókol. De én is tévedhetek. Ha így történt, tudasd velem! Tudom, hogy ő a legjobb fiú barátom, de te vagy a legjobb lány barátom, és ez veri az elsőt… 

Feltettem a kezem, hogy megállítsam a szóáradatot.

– Egyáltalán nem volt rossz! Én vagyok a legjobb barátnőd? – Még soha nem volt legjobb barátnőm, hacsak Finley-t nem számítom. De ő hiába volt a testvérem, és hiába szerettem, nem festegettük egymás lábkörmét, és kirázott a hideg, ha belegondoltam, mit szólna a Borostyánsulihoz. 

Romy félénken elmosolyodott.

– Persze hogy a legjobb barátnőm vagy. Mit gondolsz, mit jelentenek ezek – legyintett a pattogatott kukorica, a körömlakk, és a tévé felé –, ha nem meghívást a legjobb barátnőségbe? 

Anyám szavait hallottam a fejemben: „Ezek az emberek nem a barátaid, Izzy. A velük való kapcsolatodnak vége lesz, és ha befejeztük a munkát, nem látod őket többé.” 

De Romy tényleg a barátnőm volt, és amikor megkérdezte, náluk alszom-e, nem azért mondtam igent, hogy tovább faggathassam a kísértetekről, hanem azért, mert egyszerűen szerettem vele lenni. Hogy körmöt fessek vele, fiúkról beszélgessünk, és együtt nézzük, hogy Everton és Leslie hogyan csinálnak hülyét magukból.

– Már megint azt a gyászos képet öltötted fel! – figyelmeztetett Romy, mire felsóhajtottam. 

– Csak eszembe jutott, hogy milyen jó volt a csók. Kedvelem Dext. Nagyon is. De nem hiszem, hogy járhatnék vele. 

Most Romy vágott gyászos képet.

– De miért? 

Mert prodigiumvadász vagyok, és ez az egész csak egy munka a számomra. Amint elmondom anyámnak, hogy Dex nem prodigium, már el is húztuk a csíkot. 

Ezek a szavak tényleg ott voltak a számban, és várták, hogy lavinaként kiömöljenek a nagy őszinteségrohamban. De végül csak vállat vontam.

– A sulira kell koncentrálnom. A vizsgákra. Meg az egyetemre. 

Azt hittem, hogy Romy tiltakozni fog, de csak sóhajtott, és újra megkereste a körömlakklemosót. 

– Értem. De akkor is szar. Első ránézésre tökre nem illetek össze, de másodikra rájön az ember, hogy egymáshoz valók vagytok. 

– Szerintem is – válaszoltam, és gyorsan elindítottam a Borostyánsulit, mielőtt gyászos képűből sírós képű leszek. 

* * *

Isolde! Isolde! ISOLDE!

Pislogva felültem. Egy újabb Torin-álom. Ehhez aztán végképp nem volt kedvem.

– Tűnj el! Nem akarok jelmezbált játszani! 

De amikor hasra fordultam, észrevettem, hogy nem vagyok báli ruhában. Sem bálteremben, sem csónakban nem voltam, hanem Romy kihúzhatós ágyán feküdtem, és Torin nem az álmomban volt, hanem Romy tükrében.

Kiment a szememből az álom, és kipattantam az ágyból. Olyan halkan, ahogy csak lehet, a tükörhöz osontam, és közel hajoltam az üveghez.

– Mit keresel itt? 

– Csak beugrottam – intett ártatlanul. – Ezt csinálják a mai srácok, nem? Beugranak. Néha egy pizsamabuliba. 

– Nem! – suttogtam. – Legalábbis nem hiszem. De tökmindegy. A lényeg, hogy neked nem szabadna itt lenned. 

Romy felnyögött az ágyban, és a másik oldalára fordult. Ennél már nem beszélhettem halkabban, de azért megpróbáltam.

– Menj el! 

– Hiányzol – mondta váratlanul. Arcunk közel volt egymáshoz, és bár tudtam, hogy lehetetlen, éreztem arcomon a leheletét. – Már nem is beszélgetsz velem. És mi van azzal? – mutatott összehúzott szemmel a Borostyánsuli DVD-k felé. – Áruló! 

– A munkámat végzem – feleltem, és megpróbáltam nem venni tudomást a mellkasomba nyilalló bűntudatról. Mi ütött belém? Egyáltalán nem lehet okom bűntudatra. Egy valódi lánnyal akartam nézni a Borostyánsulit, és nem egy négyszáz éves, tükörbe zárt varázslóval. Ebben mi rossz van? Mert szerintem semmi. De az idiótábbik felem ezt nem fogta fel. 

– Ezek az emberek már nem a munkát jelentik neked. Ezek a barátaid, és bár fizikai fájdalmat jelent beismerni, hogy anyádnak igaza van, mégis megteszem. Ha túl közel kerülsz hozzájuk, megsérülhetsz. 

Hátrálni kezdtem az üvegtől, de Torin folytatta:

– Évszázadok óta figyelem, ahogy a Brannick nők kapcsolatokat alakítanak ki normális emberekkel. Szerelembe esnek, vagy barátaik lesznek. De egytől egyig tragédia lett a vége. Tudom, hogy csak kis százalékát hiszed el a szavaimnak, de egyvalami biztos: nem szeretném, hogy bajod essen, és ezek az emberek fájdalmat okozhatnak neked. 

Romy megint megfordult az ágyban.

– Romy nem árthat nekem… – mondtam. 

– Te csak azt hiszed! – lépett a tükörben Romy szekrényéhez Torin, és a felső fiókból egy aranyszínű, vékony tárgyat vett elő. 

Összeszorult szívvel siettem a fiók felé, amiben egy lila post-it alatt meg is találtam a karkötőt. Egy balettcipő, egy unikornis és egy arannyal teli üst lógott rajta. Az unikornis és a balettcipő közül hiányzott valami. Elszorult torokkal jöttem rá, hogy a barlangban talált szív. 

Visszatettem a karkötőt, csendben visszatoltam a fiókot, és a tükörhöz léptem.

– Összeáll a kép – mondta Torin. – Talált valahol egy varázskarkötőt, és kipróbálta. A szerelmi bűbájjal kezdte. Aztán már nem tudott leállni. Mivel egy szelleműző klubot alapított, szereznie kellett hozzá szellemeket is… Ezért ismét bevetette a trükköt, és megidézett párat. Csak hogy érdekesebbé tegye a dolgokat. 

Tagadni akartam. Azt akartam mondani, hogy hülyeségeket beszél. Pedig nem volt hülyeség. Teljesen logikus volt.

– Most mit tegyek? – kérdeztem, de nem tudtam, hogy magamtól vagy Torintól. 

– Mondd el anyádnak! Vagy az egész prodigiumtanácsnak! Add át nekik az ügyet! Hadd tanulja meg ez a lány, hogy az ismeretlennel nem lehet szórakozni büntetlenül. 

Mindkét ajánlat észszerű volt mégis összeszorult tőle a gyomrom. Mi van akkor, ha a varázslatai csak úgy semlegesíthetők, ha megölik? Anyám biztosan meg tudná oldani a helyzetet. Ha valaki, akkor ő. Ami pedig a Tanácsot illeti… Hamarosan Sophie lesz a vezetője, az unokatestvérem. Ki tudja, mit tenne a Tanács a barátnőmmel? 

Torin végül ezt mondta:

– Ez a Brannickság. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. 

Azzal eltűnt.