28. FEJEZET

Vasárnap reggel gyomorrontásra hivatkozva leléptem Romytól. Kicsit szomorú volt, de sikerült megvigasztalnom azzal, hogy nála hagytam a Borostyánsuli utolsó évadát. Nem haza, hanem a könyvtárba mentem. Gyorsan kiderült, hogy az ideali könyvtárnak elég gyenge a felhozatala, és megértettem anyámat, aki három városnyit autózott a könyveiért. Megpróbáltam boszorkányokról szóló könyveket keresni, de csak a „Winnie, a boszorkányt” találtam. Dexék kertjére is ráférne egy kis varázslat, gondoltam, aztán rájöttem, hogy a Dexszel való kapcsolatunkra is. De a feladatra kellett koncentrálnom. 

Este megint elmentünk a kínaiba, és bejelentettem anyámnak, hogy készen állok az indulásra. Anya felhúzta a szemöldökét.

– Úgy lezárva? 

– Majdnem – feleltem, mert még meg kellett állítanom Romyt. Bárcsak úgy beszélhetnék vele, mint egy… baráttal. Vagy az Amerikai Tinibe becsempészhetnék egy cikket azzal a címmel, hogy: „Miért ciki a boszorkányság és a szellemidézés?” 

Eljött a hétfő, de nem lettem okosabb. Dex foglalt helyet nekem a buszon, de ügyelt rá, hogy össze ne érjen a combunk. Kicsit meg is könnyebbültünk, amikor Romy hátrafordult és mesélni kezdett. 

– Rengeteg sót találtunk, kész sóbánya volt az a sír! – tolta fel a szemüvegét az orrán. – Mást nem találtunk, de ez is elég gyanús. 

Dexből kitört a röhögés, de gyorsan köhögésnek álcázta.

– Jól vagy? – nézett rá Romy. 

– Jól, jól. Miért nem meséled el, hogy mi mit találtunk? – kérdezte tőlem Dex. 

– Már megtörtént – vágta rá Romy, és alig tudta palástolni vigyorát. Rám kacsintott, és szerettem volna én is ravaszul visszakacsintani, de csak a zsebembe nyúltam. 

– Valamit kihagytam a sztoriból. Mert ezt is megtaláltuk. 

Péntek este a barlangból való távozás előtt átkutattuk a padlót, és megtaláltuk a szív alakú amulettet. 

Romy furcsa arckifejezéssel vette ki a kezemből. Amíg a medált tanulmányozta, a reakcióját figyeltem.

Ijedten felkapta a fejét.

– Nekem is van otthon egy ilyen medálom, csak az nincs ennyire megfeketedve. Talán Maryé volt… – adta vissza. 

Egyébként nem tudom, mit vártam. Azt, hogy bevallja? „Jaj, ez az enyém! Csináltam egy kis huncutságot a barlangban, és kicsikét elszabadult a pokol.” De azért ennél hevesebb reakcióra számítottam. Mondjuk arra, hogy minimum zavarba esik.

Először irodalomdolgozattal kezdtük, és a testnevelésórán váltófutással sanyargattak bennünket. Délelőtt nem beszélhettem vele többet a dologról. Viszont ebédnél sem bukkant fel, ezért úgy döntöttem, a töriórán kezdem el faggatni, de az meg elmaradt, mert az iskola csapatáért kellett rajonganunk a tornacsarnokban. A Borostyánsuliban felbukkant a dolog vagy nyolcszor, de élőben még nem láttam ilyesmit. Szinte kíváncsibb voltam rá, mint Romy titkára. 

Mire a csarnokba értünk, a lelátó színültig volt. Szerencsére Romy és Anderson foglaltak nekünk helyet a legfelső sorban, mint a kosármeccsen. A diákok között átfúrtuk magunkat, és egyszer majdnem elestem, miközben felküzdöttem magam a helyünkre, de Dex szerencsére elkapott. A barlang óta akkor értünk először egymáshoz. Eszembe juttatta ajkának ízét és kezének érintését a hátamon. De Dex azonnal elengedte a kezem, amint visszanyertem az egyensúlyomat.

Így volt a legjobb. De komolyan. Úgysem lehetett volna közöttünk semmi. Szerelem meg végképp nem. A sulit is hamarosan otthagyom. Minél kevésbé fog hiányozni, nekem annál jobb lesz. 

Miután felértünk, Dex Romy mellé ült, én meg Anderson mellé. Hiába volt közöttünk két ember, olyan erősen éreztem a közelségét, hogy bizsergett tőle a bőröm.

Megpróbáltam elterelni erről a figyelmemet, és az állammal a pálya felé böktem.

– Mi fog történni? 

Romy rám meredt.

– Ne mondd, hogy még nem láttál ilyet! 

– A másik iskolámban nem voltak pomponlányok. Igazából csapatunk sem volt… – makogtam. Dex jelenléte annyira bezavart, hogy nagyon rosszul hazudtam. De Romy nem vette észre. 

– Összefoglalom neked. Ez egy ostoba és értelmetlen rituálé, amivel az ostoba és értelmetlen kosárcsapatunknak adózunk. Kiabálunk párat, a pomponlányok rázzák a seggüket, a kabalaállatunk kivonszolja magát, és megint kiáltunk párat. 

– Hát ez tényleg hülyeség – feleltem. 

– Az hát. De még mindig jobb, mint a töri – tette hozzá Romy. 

A kosárlabdacsapatunk talpig melegítőben kikocogott a pályára mi meg úgy ünnepeltük őket, mintha nem ugyanazok a srácok lennének, akikkel naponta találkozunk. A diákok felugrottak székeikről, de mivel Romyék ülve maradtak, én sem pattogtam. 

A zenekar is rázendített, akkor vettem észre a doboknál Adamet. Az öltözőszekrényes eset óta rajta tartottam a szemem, de nem láttam jelét Mary újbóli felbukkanásának. Sokat gondolkoztam rajta, hogy Mary milyen véget szánhatott neki. Snydernek egy betört fejű békával jelezte, hogy betöri a fejét. Beth összetört testű Barbie-t kapott néhány nappal azelőtt, hogy majdnem elgázolta. Adamet egy robbanással figyelmeztette. Ha valaki néhány hónappal ezelőtt pokolgépeket elhelyező kísértetekről beszél nekem, kiröhögöm. De Mary mikroszkóppal csapkodott és autót vezetett. Mi akadályozhatta meg abban, hogy Adamet a levegőbe röpítse? Bár továbbra is kérdéses volt, hogyan akarja ezt kivitelezni.

Dex Anderson fülébe suttogott valamit, és rögtön elfeledkeztem Adamről.

Talán a buszon beszélnem kéne Dexszel. Mondanom kéne neki valamit. De mit? Hogy hazudtam, amikor azt mondtam, nincs fiúm. Hogy szégyellem magam a csók miatt, azért vagyok ilyen jégcsap. Dex talán túl okos volt ahhoz, hogy ezt bevegye, de meg kellett próbálnom. Istenem, miért olyan bonyolultak a fiúk? Inkább küzdöttem volna meg egy szellemmel. Egy vámpírral. Vagy egy farkasemberrel. Komolyan mondom, még Gollammal is inkább elbántam volna, akármennyire gusztustalan. Szerettem volna ismét önmagam lenni.

Gondolataimba merülve gubbasztottam. A sportcsarnokban minden úgy történt, ahogy Romy beharangozta. Amikor végre sikerült megfeledkeznem az aggodalmaimról, az óriás sündisznó berobogott a színpadra.

Dex kuncogni kezdett. Szerettem volna hallani, milyen gúnyos megjegyzéssel illeti az ormótlan kabalaállatot. Felém fordult, és rajtakapott, hogy bámulom. Anderson és Romy a fejüket összedugva beszélgettek, de abban a másodpercben úgy éreztem, mintha nem lett volna rajtunk kívül senki a világon. Dex ajkán halvány mosoly jelent meg, de amikor viszonozni akartam, a pálya felől kiáltás hallatszott.

A sün egy nagy ágyút gurított elő, és egy pomponlány már nyújtotta is a csillagszórót. Romyhoz hajoltam.

– Mit akar ezzel csinálni? 

Romy a szemét forgatta.

– Ez a látványos finálé. Meggyújtja a kanócot, aztán az ágyú konfettit lő ki, mi meg ájuldozunk, mintha nem láttuk volna ezerszer. A dolognak annyi jó oldala van, hogy a pomponlányok ostoba ugrándozásának mindjárt vége. 

– Nem igazi ágyú? – kérdeztem, és Romy megrázta a fejét. 

– Nem. Csak légágyú. 

– Teljesen úgy néz ki, mint egy igazi – hajoltam közelebb. – Mint az egyik a suli előtt. 

A sün elvette a csillagszórót, mire az egész suli kántálni kezdte, hogy „Mary Evans”. A kanóc a következő pillanatban már füstölögve hányta a szikrákat.

Felkaptam a fejem.

– Ez most tényleg ég? 

Romy a színpadra nézett.

– Ja. Talán új látványelem. 

De a pomponlány, aki az előbb átnyújtotta a sünnek a csillagszórót, egyre riadtabb képet vágott. Mondott valamit a mögötte álló barátnőinek, aztán gyorsan hátrálni kezdett.

A sün – akinél gonoszabb sünt életemben nem láttam – a zenekar felé fordította az ágyú csövét. Egészen pontosan Adam felé. A fiú kezéből kiestek a dobütők, és zavartan pislogott. A diákok felkiáltottak. Várták a konfettiesőt, amit Romy is beharangozott.

Felugrottam, hogy lerohanjak, de túl magasan voltam, és túl sok diákon kellett volna átgázolnom. Mintha Dex megszólított volna, de túlzottan lefoglalt a gondolat, hogy lejussak a pályára. Az egyik pomponlány az ágyúra mutatott, és a többiek felsikítottak. Tudtam, hogy nem érek le időben.

Szerencsére az első sorban ülő egyik kosaras az ágyúra vetette magát. A fegyver kerekeinek csikorgása rémes volt, és ennél már csak a robbanás volt rosszabb.

A lövés a kosarasnak köszönhetően nem Adamet vagy a tizenöt méteres körzetében állókat találta el. Kitört a pánik, a diákok felordítottak, és rémülten próbáltak kijutni az épületből. A korlátba kapaszkodva próbáltam lejutni a pályához, de elég lassan haladtam.

Odalent egy kosaras hátracsavarta a sün karját, és a társa letépte fejéről a maszkot. De a sünruha üres volt…

Amíg az egyik srác a fejet fogta, a másik kezéből a padlóra hullott a sünjelmez.

Ha az előbb azt hittem, pánik tört ki a teremben, tévedtem. Mert az igazi pánik csak most jött. Az emberek még hangosabban ordítottak, és még nagyobb erővel lökdösődtek. Szinte beleremegett a csarnok.

A félelem súlyos és fullasztó hullámai borították be a termet. De több volt ez félelemnél. Rettegés volt. Maga a horror. Tudtam, hogy amíg a levegőben lüktet, Mary Evans egyre erősebb lesz.

Sokkal, de sokkal erősebb.