5. FEJEZET

– Úgy örülök, hogy újra látlak, Isolde! – közeledett felém egy tágas teremben Torin. Mivel smaragdzöld selyemöltönyt viselt a szokásos fekete nadrágja és fehér inge helyett, tudtam, hogy álmodom. Megint. 

– Mondtam már neked, hogy nem akarok álmomban találkozni veled. 

Legyintett.

– Igen, de az már régen volt. 

– Két héttel ezelőtt! – vágtam vissza, de elvettem tőle a felém kínált aranykelyhet. Ujjaimon gyűrűk csillogtak, és a ruhám olyan nehéz volt, hogy alig tudtam állva maradni. – Öt éve mondom neked, hogy hanyagoljuk az álombéli találkozásokat – simítottam ki a szoknyám. – És mi lenne, ha egyszer a rendes ruhámat viselhetném?! 

Torin az italába kortyolt.

– Az én világom, az én szabályaim, az én ruháim. Különben is csodásan nézel ki! 

Mivel az álomban nem volt tükör, el kellett hinnem.

– Itt laktál? 

Libériás inasok sorakoztak végig a fal mentén, tálcákkal a kezükben, amelyeken további italokat szolgáltak fel. A távolból zene szólt, de nem ismertem rá a dalra. 

– Szabadíts ki, és a saját szemeddel is megláthatod! 

Azonnal visszaadtam neki az italt.

– Arról ne is álmodj! Soha nem fog megtörténni, mindegy hányszor szöksz be az álmomba, hogy jelmezbált tartsunk. 

Torin megfogta a kezem, és meglepődtem, milyen meleg a bőre. Eddig még soha nem érintett meg. 

– Nem akarok mást, csak bebizonyítani, hogy nem én vagyok a főgonosz. Hogy a kiszabadításommal nem egy szörnyet eresztenél a világra. Nem akarok mást – biccentett a terem belseje felé –, csak visszakapni a régi életem. 

Kirántottam a kezem a markából.

– Az nem zavar, hogy a „régi életed” ötszáz évvel ezelőtt volt?! Ez már mind nem létezik! Legfeljebb a mozivásznon… 

Torin színpadias sóhajjal a falnak dőlt.

– Komolyan elszomorítasz, Isolde. 

– Te meg megőrjítesz! Eressz vissza, hadd folytassam az álmom… mit tudom én, miről… amiről az átlagos tinik álmodni szoktak! 

Oldalra döntötte a fejét, és rám nézett. A szeme ugyanolyan zöld volt, mint az enyém, csak az én szememben szürke pöttyök voltak, míg az ő íriszében aranyszínűek. Akár egy macskáé. De lehet, hogy csak az aranyozott szoba csillogott benne.

– Mit tudsz te az átlagos tinikről, Isolde? 

Brokátokkal kirakott ruhámban hátrafelé botladoztam.

– Többet, mint te! 

– Lehet… – mosolygott lustán Torin. – Ha már itt tartunk… 

A terem fakulni kezdett, és újabb hangot hallottam:

– Tessék! 

Valami az ölembe esett, és felébredtem.

Anyám beszállt az autóba. Megdörgöltem a szemem. Tényleg nem egy tizenhatodik századi bálteremben voltam, hanem egy áruház parkolójában. Az álom még körülölelt, de leráztam magamról, hogy megvizsgáljam a szatyor tartalmát, amit anyám az ölembe dobott.

– Megvettem mindent, amit egy gimnáziumról be lehetett szerezni – mondta, és elindította az autót. 

A zacskóban filmek voltak, méghozzá tv-sorozatok epizódjai.

Kivettem egyet, és elhúztam a szám.

– Szerinted egy átlagos gimnáziumban mindennapos probléma, hogy meg kell bosszulnom a fiúm gyilkosát? Aki a fiúm ikertestvére, és kiderül róla, hogy ő a fiúm? Mert ha nem, akkor ezzel nem sokra megyek… 

– Jól van, na! Gondoltam, a semminél azért jobb. 

Az autó köhögni kezdett, aztán elindult, és amikor anya kikanyarodott az útra, elgondolkoztam rajta, miért nincs jobb járgányunk az akciókhoz. 

Anyám lakást bérelt az Ideal nevű kisvárosban. Szerintem az itt lakók csak viccből nevezték el a várost Idealnek, mert néhány üzleten és a miénkhez hasonló házakon kívül nem volt benne semmi, vagyis messze volt az ideális várostól. 

Leszámítva a gimnáziumot, ahol most esetleg nagypályás kísértetek garázdálkodnak.

Megálltunk a házunk előtt, aminek – akárcsak a többi háznak – bézs színű műanyaggal borított homlokzata volt. Egy fokkal jobb volt egy kalyibánál, de a lehangoló házak kategóriájába tartozott. 

Segítettem anyámnak bevinni a csomagokat, és már indultam volna a szobámba, hogy az új laptopomon megnézzem a most vásárolt DVD-ket, amikor anyám megállított.

– Nem akarsz visszaugrani néhány új ruháért? Teljesen elfeledkeztem róluk. 

A ruhatáram fekete pólókból, fekete farmerekből és fekete, kapucnis pulóverekből állt. Volt egy rózsaszínű is, de azt Finn vette nekem poénból.

– Nem szükséges. Láttam, hogyan öltöznek a diákok. Nem leszek szupermodell, de ki se fogok lógni. 

Anya bólintott.

– Átvegyük újra a fedősztorit? 

Azt hittem, rosszul leszek. A fedősztorimat számtalanszor átvettük már Tennesseetől Alabamáig, aztán még egy tucatszor, amikor Mayától idáig autóztunk. Álmomból ébredve is felmondtam volna, így hangzott: Izzy Brannick vagyok Tennesseeből – anya megengedte, hogy az első saját akciómon a saját nevemet használjam akinek az édesanyja a szomszéd városban kapott állást, de én ezt az iskolát választottam, mert sokkal jobbnak tűnt. Egyszerű történet, hihető és cuki.

Újra elismételtem anyámnak, és elégedetten bólogatott, de biztos voltam benne, hogy holnap suli előtt megint elő kell adnom.

– Szeretnél még valamit megbeszélni? – kérdezte anyám, de a fejemet ráztam. 

– Nincs más ma estére, ugye? – pislogott anyám a lépcső felé. 

– Nincs, menj csak, csináld a dolgodat! – feleltem. 

Anyám dolga az volt, hogy bezárkózzon a másik hálószobába, aztán körbevegye magát könyvekkel, füzetekkel meg mindenféle ezoterikus cuccokkal.

Nem tudtam, hogy most az ügyre akar-e felkészülni, vagy csak általában kutatja a szörnyeket. Gyanús volt, hogy ilyenkor Finn után is kutat, de erre soha sem mertem rákérdezni, és azt sem tudtam, honnan kapja az anyagokat. 

Amikor a múlt héten ideköltöztünk, a csomagok elkezdtek felbukkanni a házunk előtt. Gondolom, anya „barátai” voltak a Mikulások. 

Miután anya lelépett, válogatni kezdtem a DVD-k között. Története alapján azt a sorozatot néztem volna meg, amelyikben egy gimnazista beleszeret egy földönkívülibe, de úgy döntöttem, a gyakorlati életben nem sok hasznát veszem, ahogy sajnos a Szexi ikergyilkos címűnek sem. Ezért egy hétköznapibb sorozat mellett döntöttem, amelyikben egy szegény csajszit áttettek a gazdag gyerekek iskolájába, a Borostyánsuliba. 

Nagyon unalmas volt a borítója, de a harmadik résznél teljesen beszippantott. Annyira, hogy a tükörben felbukkanó Torint csak azutan vettem észre, hogy megköszörülte a torkát. A kapcsolóért nyúltam, hogy megállítsam a filmet, amiben Everton, a gazdag srác éppen szerelmet akart vallani a csóró hősnőnek, Leslie-nek.

– Mit akarsz? – csattantam fel. 

– Egy kicsit hálásabb is lehetnél. Tudod, mekkora erőfeszítést igényel kijönni a saját tükrömből? 

– Először is, nem tudom. Állandóan átjárkálsz egyik tükörből a másikba. Másodszor, miért lennék hálás, amikor nem hívtalak?! 

Volt nekem elég bajom Torin nélkül is, és az álom után különben is mérges voltam rá.

– Ez nagyon udvariatlan volt – sértődött meg Torin. A tükörben leült az ágyam szélére. 

Anyával tegnap elmentünk ágytakarót venni, de annyira torkig lettem a különféle mintákkal, virágokkal meg a popsztárokkal, hogy a végén egy ugyanolyan zöld takaró mellett döntöttem, mint az otthoni. 

Nem érdekelt a jelenléte, folytattam a sorozatomat. Everton szépen szerelmet vallott, Leslie ájuldozott, de amikor csókolózásra került sor, Torin közbevágott:

– Milyen ízléstelenség! 

– Húzd le magad! – néztem rá. 

– Komolyan mondtam! Nincs másik csaja a srácnak? Ez a sztori mindenki számára csak rosszul végződhet. 

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Jobb, ha hozzászokom az ilyen drámákhoz, nem igaz? 

Torin visszamosolygott.

– Ijesztőbb, mint vámpírokat ledöfni. 

Azon tűnődtem, hogy ha szappanoperát nézek egy négyszáz éves varázslóval, az már azt jelenti vajon, hogy normális életet élek? 

– Nem tudom, mire jó ez az egész – mondtam a képernyőt nézve. – Hogy anya miért akarja ezt az ügyet annyira. Ha tényleg van itt egy kísértet, amit erősen kétlek, akkor két perc alatt fülön csípem. Minek ahhoz hónapokra kivenni egy házat? 

– Ne butáskodj, Isolde! – dőlt hátra Torin a tükörben, és keresztbe tette a lábát. – Biztos lehetsz benne, hogy semmilyen kísértethistóriához nincs köze ennek az egésznek. Nincs az Ádám és Éva Gimnáziumban egyetlenegy… 

– Mary Evans – javítottam ki, mire elfújt egy szőke tincset a szeméből, és zavartalanul folytatta: 

– Aislinn azért hozott téged ide, hogy belekóstolj a mindennapi halandók életébe. Aislinn tartózkodó és szigorú asszony, nem fog odaállni eléd azzal, hogy „ó, kicsikém, szeretett nővéred eltűnte oly bánat tengerébe sodort…”. 

– Elég! – kapcsoltam ki a tévét, és szembefordultam Torinnal. – Ha nem tudsz segíteni Finn megtalálásában, legalább ne gúnyold ki az anyámat! 

Torin csücsörített, aztán oldalra döntött fejjel tanulmányozni kezdett.

– Nem akartam senkit megsérteni, Isolde, csak azt szerettem volna, ha tisztában vagy az ittléted okával. Hogy semmi köze a kísértet-vadászathoz. Anyád csak olyan dolgot szeretne nyújtani neked, amit Finley-nek soha nem tudott megadni. 

Felkacagtam, és az ajtó felé indultam.

– Anyám teljesen máshogy gondolkozik. 

– Én régebb óta ismerem nálad – szólt utánam Torin, és a kezem megállt az ajtógombon. Igaza volt. Torin évszázadok óta a családom tagja volt. Látta felnőni anyámat. 

Ismerte a nagyapámat, az ükanyámat és az egyik Brannick-ágat egészen a tizenhatodik századig visszamenőleg.

Torin előredőlt, és felöltötte legártatlanabb arckifejezését. 

– Abbahagynánk végre a veszekedést, és nézhetnénk nyugodtan a sorozatot? Nagyon kíváncsi vagyok, milyen drámába cseppennek ezután. 

Haboztam, de Torin kihúzta magát, és a térdére csapott.

– Ígérem, jól fogok viselkedni! 

Visszaültem a padlóra, és újraindítottam a filmet, mert én is nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. Leslie és Everton csókolóztak, de Everton barátnője rajtakapta őket. A rész azzal végződött, hogy Leslie sírva futott az utcán, miközben nyálas zene ment a háttérben. 

– Légy erős, Isolde! – mondta Torin a stáblista alatt. – Gondolj arra, hogy a kísértetek kevésbé ijesztőek, mint egy szerelmi dráma!